Re: Looking through my eyes

by **Hinari** Hétf. Jún. 27 2016, 16:48

Próba

Szophie.
Valahol ezzel az egy szóval romlott el minden, és így visszagondolva, azóta is csak vergődés volt, minden egyes szó vagy tett, amit igaznak vélt mosollyal mondtam ki vagy értem el. Pedig én sokszor, többször is megpróbáltam azóta. Voltak, akikben megbíztam. Még mindig, habár belegondolva igenis furcsán önkínzó lehet, hiszen mindig azok tudnak a legtöbb fájdalmat okozni, mégsem, nem, én nem vagyok képes mindenkitől elszigetelni magam.
Mint Szophie.
Volt a düh. És mégis mit értem el vele? Metsző szavak egy gyilkostól; meggyötört kiáltás, ki igazán szeret. Én mindenkinek csak ártok. Aztán a próba. Próbának neveztem mindvégig, mert soha igazán nem tudtam átélni és úgy gondolni rá, mintha valóban én lennék nem. Harcoltam egyedül, akkor tudtam nyugodt lenni de a gondolatok kínoztak belül; hát ez lett a vége, tényleg nincsen megoldás? Meg a játékok. Egyetlen fejezete a próbának, mégis, sok reménységem volt benne; én segítettem. Szörnyeket megölni egy baljós völgy árnyékában, párbajt gyakorolni ha kellett, együtt mászni a hegyet karácsonykor és nevetni, amikor a társaim elcsúsztak. Kihívásokat teljesíteni, erősödni, erősödni, virágot szedni, koboldokat és bossokat ölni, repülni, repülni az éjben, éjfekete sárkány hátán, hallani ahogy zúg, süvít a szél és mindez csak játék, játék. Játék volt csupán?
Szophienak biztosan.
Sokszor gondoltam már rá, hogy meghalok. Nem akaratból, mert én nem vagyok csónak a sodró folyóban; kit visz a víz és egy újabb sör mellett talán átgondolja, hogy melyik part is lenne neki a jobb, amit soha nem érhet el. Voltak vágyaim. Látni akartam a családom újra, és látni, ahogy sok száz gyerek mosolya végre őszintén nyugodt lehet, óvó biztonság karjaiban, ahol már nem csak őrajta múlik minden. Mégis, többször volt már nagyon közel a halál. Talán féltem is tőle nemegyszer.
Vajon látni foglak újra, akarni fogom?
Tudtam, hogy minden törékeny és ez a pár hónap, ez az állandóan fojtogató változás egyszer maga alá fog temetni, és én csilingelőn nevetve fogom elfogadni, hogy veszítettem. Hogy a próba elbukott. Hogy mégcsak említésre se lesz méltó, hogyan jutottam el idáig. Nem találkoztam vele a folyosón, nem láttam Himénél és nem ügyködött a kertben. Bezártam a menüm, de nem mentem el, Alex már megtette helyettem és én csöndesen és gondolatok nélkül vártam, hogy megérkezzen. Egyetlen szót kérdeztem tőle, „Igaz-e?” ő pedig bólintott, de egyikünk sem szólt többet; fájtak a szavak. Szinte hallottam, ahogyan eltörik minden. Egy hatalmas reccsenéssel, mint dúló viharban az öreg diófa, összetörve a táblát a figurák pedig repülnek, sodródnak és alább nem vár más, csak rideg, sötéten folyó sár. A játék elveszett. Minek is állítottam fel egyáltalán? Hisz éreztem a szelet, arcomba csapott minden egyes percben, mutatva, hogy ábránd csupán, amiket kergetek.
Ha itt lennél, ezekért vajon haragudnál rám?

Többmindent is becsuktam aznap éjjel. Ablakkal zártam ki a meleget, inventoryval a bekúszó, fekete nevet és gondolatokkal, sötétekkel kavargókkal, hogy többé nem szabad, a játéknak nincs helye itt. Még a próbálkozás is felesleges.

by **Hinari** Vas. Ápr. 08 2018, 00:00

Kilenc négyzetméter

1.

Előzmény

Onnan tudtam, hogy már három napja vagyok itt, hogy lassan elkezdett ütemessé válni a gyomrom korgása. Három nap. Három nap és felém se nézett senki. Mintha dolguk végeztével elfelejtették volna eltakarítani a piszkot. Hunyorogva fixíroztam a barlang plafonját és nevethetnékem támadt a gondolatra.
Senki se voltam. Senki, aki megért volna egy mondatot. Senki több annál, mint régen.
Azért, természetesen, voltak változások. Már nem féltem, mint azt a játék elején tettem volna, és azon rendkívül idegesítő helyzettől eltekintve, hogy sem inni, sem enni nem adtak, egészen viselhető volt a szituáció. Egyelőre. Aktív jártasságok híján olyan meztelennek éreztem magam, mint átöltöztetés közben. Egy kényelmetlen, fekete, feszülős felső- és alsórész került rám és a bennem rejtőző lány rettegett tőle, hogy egyszer lesz funkciója annak, hogy nem egyberuhával oldották meg. De ennek már három napja volt. Látás nélkül mégcsak észre se vehetett senki ebben a félhomályos lyukban, hacsak nem egyenesen rám néz. Mondanom se kell, hogy ilyet nem tett senki. A másik égbekiáltó különbség talán az lehetett, hogy higgadtan tudtam végiggondolni mindent – nem mintha lett volna bármi más elfoglaltságom idebent. Nem fognak megölni. Legalábbis jóideig nem. Tehát vagy kellek nekik valamihez, aminek több esélyét láttam, vagy a feladat egyszerűen csak ennyi volt. Eltüntetni az útból. Ha poénosra akartam volna fogni, még hízelgett is volna ez a rendkívül kitüntetett szerep. Voltak pillanatok, amikor szükségem volt erre a felfogásra. Különösebb előjel nélkül felnevetni és azt gondolni, az ég óvja őket Hoora haragjától, ha egyszer megtalál! A derű elűzte a bizonytalanságot; azt a belém maró ürességet, amelyet a csupasz, rücskös falak vertek vissza elmém legeldugottabb szegleteibe is. Egy másik, ennél sokkalta többször feltörő gondolat azonban elfacsarta a szívem s ilyenkor üresen bámultam a gyűrűm helyén lévő semmit. Átöleltem térdeim és ráhajtottam a fejem, hogy szőke tincseim eltakarják előlem a valóságot: egyedül voltam. Reménytelenül egyedül.

by **Hinari** Szomb. Május 19 2018, 20:03

2.

Nyikorogva nyílt ki a rozsdásra tervezett, tömör vasoszlopokból álló rács. Hangja éles kiáltásként hasított a napok óta beállt csendbe; a nyomában járó, puha léptek pedig mint néma simogatás libbentek utána, eltompítva a fájdalmat, amit fülem hallani vélt. Nem néztem fel. Hátamat kényelmetlenül nyomta a mögöttem lévő, nyirkos fal, szemeim csukva, mellkasom lassan felemelkedett, megállt… majd egy hosszabb sóhajtás képében süllyedt le újra. Ez volt az egyetlen reakcióm az idegenre, aki még soha sem jött a rácsok másik oldalától beljebb. Testsúlyomat áthelyeztem, ujjaimmal simítva végig a döngölt földpadlón, hogy érezzem annak durvaságát. Hogy érezzek valamit, eltekintve a már-már állandónak mondható szúrástól, amivel a torkom és a gyomrom követelte a jussát.
Az idegen megköszörülte a torkát. Cipőjével dobogott, pont úgy, mint egy türelmetlen kisgyerek. Résnyire kinyitottam a szemem, és felnéztem rá. Magas alakját, keskeny állát és finom vonásait még az itteni félhomályban, jártasságok nélkül is ki lehetett venni; világosbarna, zselézett haja pedig úgy csillant meg valamely az alagút másik végében lévő fáklya haldokló fényében, mint egy vörös szentjánosbogár utolsó lélegzetvétele.
Kezeit karba fonta, és hümmögve hajolt hozzám közelebb:
- A bűnüldözők céhvezérétől, a nagy kardforgatótól minimum azt vártam, hogy azon nyomban felugrik és megpróbál kirohanni mellettem – mondta lefelé görbülő ajkakkal, túlontúl művin imitálva a csalódottságát. Lényéből csakúgy sugárzott a hamis elégedettség. Hányingerem lett tőle.
- Bezártad a rácsot – közöltem vele szárazon, nem törődve a hangképzéstől égő szájpadlásommal. Nyeltem egyet, hátha segít, de sajnos mindez ígyis több volt, mint amit el tudtam viselni külső jelek nélkül: köhögnöm kellett. Az idegent úgy tűnik mulattatta az állapotom; flegma viselkedése csak egy pillanatra tört meg, ám énnekem ennyi is elég volt rá, hogy ajkaim alig látható mosolyra húzzam. Eközben ő döntésre jutott. Felegyenesedett majd leguggolt mellém, arcomon éreztem lehelletét és az olcsó kölni szagát, amit nem sokkal ezelőtt magára kent. Nem fordítottam el a tekintetem. Ez most nem az a pillanat volt.
- Hát jó – vonta meg a vállát, szavaiból azonban kiveszett az a fajta birtokló magatartás, amit olyan önelégülten tervelhetett ki idefele jövet – De a kulcsot attól még el tudtad volna venni a kezemből.
Szemtől szembe mosolygott rám, egészen közelről.
Válaszolhattam volna… hiszen mindketten jól tudtuk, hogy még azelőtt elrakta azt az inventoryba, mielőtt felém fordult volna, de ő pont ezt várta. Ezt akarta, mohón és akaratosan - én pedig nem adtam meg neki azt a szívességet, hogy újra megízlelhesse a pozíció édes ízét. Szótlanul tűrtem tehát, az ébrenlét és a tudattalanság vékony határán, az éhségtől és szomjúságtól elsötétedő látótérrel, lassacskán merülve bele a fekete folyóba, ami alattam hömpölygött minduntalan. Behunytam szemeim, hogy fenn tudjak maradni, amíg muszáj. Nem ájulhattam el, nem… nem, nem, nem! Mert ha a tudatom megadja magát, a testem is hamarost követni fogja.

Hirtelen lökött oldalra és tenyerét durván az államnak nyomta, biztos kézzel tartva fejem a földön, amíg lábfejét előrebillentve beletérdelt a gyomromba és ott is hagyta azt, tudván, hogy fájdalomérzet híján bármit megtehet, amit csak akar. Teljes testsúllyal nehezedett rám, szabad kezével gyengéden félretolva szőke hajtincseimet, amik előrehullva eddig megóvtak a látványától. Belémhasított a félelem, kiélezett késhegyként haladva végig a bőröm alatt, amíg az idegen csúfondáros arckifejezése lassan elégedettségbe nem csapott át. Vége volt. Megkapta, amiért jött, látni engem félni, tisztázni a szerepeket egyszer s mindenkorra. Egy határozott mozdulattal elengedett és felállt, otthagyva engem a földön.
- Kérnél egy kis vizet, mi? – kérdezte – Hát nem fogsz. Csak annyi jár neked is, mint amennyit ti adtatok nekünk. Semmivel sem több – mondta, majd előhívta a kulcsot és kiviharzott a lyukból, ami lassan két hete volt az otthonom.

by **Hinari** Vas. Szept. 30 2018, 14:22

3.

Mozgás. Zaj. Emberek. Lassan nyitottam ki szemeim, de a környezetet még ígyis homályos foltként érzékeltem: valaki elment előttem; a túloldalon mások beszélgettek. Éles fény hasított bele retináimba, majd rögtön ki is takarta egy feketés-barnás folt; éppen felettem állt és guggolt le.
- Még mindig nincs magánál - állapította meg. Zúgott a fejem a hirtelen jött sok ingertől. Éhes és szomjas voltam. Elengedtem befeszült izmaim, testem hátracsuklott. Valami... puhára. Erre aztán tényleg felébredtem, hunyorogva próbáltam kivenni, mi is zajlik tulajdonképpen körülöttem. A férfi leereszkedő grimasszal mutatta kezével a számot.
- Mennyit mutatok? - kérdezte.
- Négyet - feleltem neki automatikusan. Ő sóhajtott és megrázta a fejét. Egy szőke lány hajolt le mellé:
- Legalább márcsak duplán lát, nem triplán - kacagott és rám mosolygott. Valahogy... hasonlított. Kire is?
Rám. Megdörgöltem szemeim: nem. Nálamnál azért fiatalabb volt.
- Freya...?
- Az ki? - bámult bele az arcomba egészen közelről, ártatlan pillogással szemlélve az állapotomat. Azúrkék szemei voltak. Összezavarodtam. Felültem, fejemet hátrahajtva a mögöttem tornyosuló párnákra. Párnák. Párnák? És egy kanapé. Körülnéztem.
- Jobb, ha gyorsan magához tér, kisasszony. Öt perc és kezdünk! - közölte a férfi és otthagyott. A lányka egy pohár vizet nyújtott felém. Mohón kezdtem el inni. Kezdett tisztulni a kép. Az inventorym bal felső sarka valami nevetségesen kora hajnali időpontot mutatott: még úgyis, hogy alapvetően korán szoktam kelni.
- Elaludtam!? Mi van a koboldokkal? - ugrottam talpra, megijesztve ezzel a szőkehajú lányt. Többen is felém fordultak, páran összesúgtak, amint megláttak. Az övemhez kaptam, de nem volt ott a Katana.
- A koboldokat pár napja sikerült visszaszorítanunk - lépett oda hozzám egy másik lány - Volt ott egy tüzes miniboss is. Mérgező füstöt lehelt. Emlékszel?
Megdörgöltem a csuklómat. Mióta felébredtem, bizsergett a szorítástól.
- Azt hiszem... rosszat álmodtam... - motyogtam magam elé. A másik bólintott. Hasonlított rám.
- Gyere, rendbeteszünk - nyújtotta felém a kezét, és én elfogadtam.
... Pár pillanattal később pedig egy hölgygyűrű közepén találtam magam, puha szaténlepedők között, rengeteg kamerával és fényképezőgéppel körülvéve. Elpirultam, kezem végigcsúsztattam az anyagon és mélyen beszívtam az édes levegőt. Megigazítottam a fürdőruhámat és belemosolyogtam a világosságba. Ha ezt Alex látná...! Embarassed

A mosoly az arcomon maradt, még sokáig. Nem tudta elűzni sem a hideg, sem a mardosó, mély magány. Sötét volt, átláthatatlanul sötét. De én emlékeztem a fényre, és ezt senki nem vehette el tőlem.

just why (:

by **Hinari** Csüt. Okt. 18 2018, 13:08

4.

Volt, hogy minden előjel nélkül rámtört a zokogás. Hevesen, hangosan, végigsöpörve a koszos földön, át a rácsokon, ki tudja meddig. De senkit sem érdekelt - talán nem is hallották egy távolabb csukott ajtón túl.
Senki sem szólt rám. Senki sem szólt hozzám. Egyetlen egy esetet kivéve.
Lépteit túl későn érzékeltem; csak akkor, amikor már a rácson belül közelített hozzám. Megijedtem a hirtelen zajtól, arcomat a felhúzott térdem mögé ejtettem, talán szégyelltem is magam a sírásért. Nem szabad gyengének lenni - súgta egy rég elfeledett hang; az intelem azonban régóta érvényét vesztette már: azt csináltak velem, amit akartak.
- Csak nyugodtan. Én nem vetlek meg érte - szólt az idegen; hangja mélyebb volt az előző ficsúrénál. Két tincsem között felpillantottam és egy ütemet kihagyott a szívem: a férfi elsőre túlontúl emlékeztetett Anatra. Barna haj, hasonlóra nyírt szakáll, elegáns öltözet. De nem ő volt, egyértelműen nem. Inventoryjából előhívott egy széket, odatette elém és leült rá. Behunytam szemeim, két karommal megfeszülten kulcsoltam át térdeim. A lánc végigsúrolta az oldalam.
Csönd borult a teremre.
- Egyetlen kislánynak sem kéne ekkora terhet magára vennie - nézett le a hat évvel fiatalabb testemre - Nektek tulipánt kéne szedegetni a virágmezőn, nem pedig emberek sorsáról dönteni, bűnüldözőcéheket vezetni és parancsnokoskodni a szintfőnökök ellen.
Testemen végigfutott a remegés, ahogy eszembe jutott Alex és tulipánmező. Az a kék tulipán. A tulipáncsokor, a fiú félszeg mosolya. A boldogság, amit akkor éreztem. Direkt mondta így, vagy egyszerűen csak ráhibázott?
- Tudod, a rendszerben van a hiba. Okold az admint érte - vonta meg a vállát - Voltaképpen még hálás is lehetsz nekem. Miattam békén hagynak - közölte és ami azt illeti, valóban hálás voltam neki emiatt - Persze Rogan más. Gyűlöl téged és a nagydarab fekete haverodat. Nehéz lett volna nem leengedni ide - mesélte tovább és nem várt választ, nem várt tőlem reakciót. A padlót bámultam, elfogadva az éhség és szomjúság okozta törékeny közérzetet, ami egy idő óta folyamatos társul szegődött hozzám és gondolataimhoz. Féltem; ha megmozdulnék, eltörne ez a vékony valóság is. A férfi azonban úgy tűnt megértette ezt.
- Másfél éve elfogtátok a testvérét - folytatta, minthacsak egy könyvből olvasna fel: érzelmet, véleményt nem társított a szavakhoz - Sárga indikátoros volt, nem küldhettétek börtönbe. Azóta sem látta őt, a neve viszont nincs kihúzva. Vajon tudod te egyáltalán, mi van most a fiúval? Vagy Hoora nem osztja meg veled a módszereit? Csak a kiskutyája vagy, ugye, aki kérdés nélkül segít.
Ez utóbbit nem kérdésnek szánta. Éreztem, ahogy megdobban a szívem és nem akar leállni. Mostmár megértettem. Azokat a be nem fejezett mondatokat, az eltereléseket, a ki nem mondott válaszokat, a lakatra zárt ajtót. Szemeimbe könnyek gyűltek, de ezúttal vissza tudtam tartani a sírást. Minden erőmmel küzdöttem ellene.
- Hogy én mennyit hallgattam tőle, hogy cseréljünk ki! - dőlt hátra a férfi a széken és ingatta meg a fejét, hangjában nemtörődöm mosoly bujkált - Dehát az üzlet az üzlet. Amennyi aranyat én az eliminálásodért kaptam, nem foglak csakúgy kiadni. Az egész félévnyi kiadásomat fedezted. De persze ostoba lennék itt megállni - vakarta meg a szakállát - Nem.
Bárhogy is akarta volna folytatni, végül nem mondta ki a szavakat. Nem is érdekelt különösképpen: a srácot láttam magam előtt, amint egy hirtelen mozdulattal a földre lök. Arcán az indulatot, mozdulataiban a végtelen elkeseredettséget. Lehajtottam fejem, homlokomat a combomhoz nyomva. Fel akartam ébredni ebből a rémálomból. Otthon akartam lenni, Naithennel és a szüleimmel. Alexet akartam, amint óvón átölel. Nem akartam hallani senkit és semmi mást. Elég volt. Csak... elég volt.
A férfi felállt, elrakta a széket. Végignézett rajtam, hátat fordított és elindult a rács felé.
- Úgy hallottam okos lány vagy. Gondolom ezek után egyértelmű, miért mondtam el ezeket - mondta még és kilépett a cellából. Léptei hamar elhaltak a folyosón, otthagyva engem a gondolataimmal. Okold az admint - ismételtem el magamban. Összehúztam magam, szabad kezemmel körbetekertem nyakamon a hideg láncot, fejemet nekidöntöttem a hűvös falnak. Egyértelmű volt, persze, hogy az volt: nem adna ki információt, ha meglenne rá az esély, hogy az bármilyen módon is kitudódik.
Mostmár egészen biztos voltam benne: előbb vagy utóbb, de meg fognak ölni.

by **Hinari** Szer. Okt. 31 2018, 22:23

Tartozni

Beszívtam illatát, éreztem testének melegét, tapintottam arcát, kezeit, ruháját, szőke haját. Újra és újra. Arcomat befúrtam pólójának gyűrődései közé, szabad kezemmel őt markoltam, hogy ne, ne menjen el soha többé. Behunytam szemeim és mélyeket lélegeztem; már nem ért el hozzám semmi, semmi, őrajta kívül. Szívem zakatolt, könnyeim eleredtek - nem tudtam volna megmondani, hogy a megkönnyebbüléstől-e, a boldogságtól vagy a hálától. Talán mindhárom benne volt. Nem akartam elszakadni tőle. A fejemet ráztam. A tenyerembe kerülő kristály hideg volt, olyan hideg, mint a szívtelen acél. Mint az a másik, amellyel ide kényszerítettek. Végigfutott rajtam a remegés, nem, nem, nem. Ő már itt volt. Éreztem, minden érzékemmel, csak őt. Meg azt az egyetlen pillanatot még előtte...
Nem tudtam volna megmondani, hogyan jutottunk haza. A kezemet fogta és éppen egy tincset tolt félre óvatosan, arcán csupa szeretettel és törődéssel. Magamhoz húztam, odabújtam hozzá és befészkeltem magam testének ívébe. A plüssoroszlán leesett az ágyról, de Al, Alex, ő itt volt velem. "Semmi baj" - suttogta fülembe, és én erre aludtam el újra... éjjel mégis felébredtem, hogy nem fogom a kezét. Ijedtség söpört végig rajtam, sötét volt, egyedül voltam, egyedül voltam! Mellettem mocorgott valaki, odakaptam a fejem: a fiú, az egyetlen, kimerülten pihegett mellettem. Megnyugodva kifújtam a levegőt, fejemet beleillesztettem vállának szegletébe. Remegésem kezdett alábbhagyni, ahogy mellkasának fel-le mozgását hallgattam. Nincs semmi baj... nem vagyok egyedül...
... Okold az admint!
Felriadtam az álomból. Odakint lassan hajnalodott. Felültem, hátamat nekitámasztottam az ágynak és hangtalanul, két kezemet a tenyerembe temetve kezdtem el zokogni. Hamarosan két kéz simult a sajátjaiméra és egy mosoly, egy aggódó, védelmező ölelés. Kitört belőlem, ő pedig ott volt mindvégig és hagyta, hogy pizsamáját csatakosra áztassák könnyeim. Fel akart kelteni teát készíteni nekem, de én visszahúztam őt magamhoz. Nem tudtam volna távol kerülni tőle, nem akartam, hogy elmenjen. Leült mellém és ott maradt. Fejemet ölébe hajtottam, kezeink egymáséba fonódtak. Beszívtam illatát, éreztem testének melegét, tapintottam arcát, kezeit, ruháját, szőke haját. Ijedtségem csillapodott, lassacskán képes voltam megnyugodni. Ő pedig nem ment el. Még hosszú hosszú napokon át.

Valahol odabent tudtam, hogy nem tarthat így örökké. Nagyot nyeltem, és remegve figyeltem, ahogyan kimegy a konyhába. Éreztem, hogy kezd úrrá lenni rajtam a pánik, de nem engedtem neki. Erősen, minden erőmet beleadva szorítottam a plüssoroszlánt. Torkom kiszáradt, szemem őt kereste vadul. Összegubóztam a takaró alatt. Remegtem; éreztem a hiányát, a hideget, amelyet nem tartott vissza sem a dunyha, sem a kinti, még mindig nyári meleg.
Akkor tudtam csak megnyugodni újra, amikor odaszökött hozzám és átkarolt.
Okold az admint...
Ketten voltunk. Ketten és senki más.
Nem okoltam senkit sem. Nem akartam emlékezni. Mellette, csak őmellette, vele, együtt, egymásért. Még mindig remegtem, ha nem volt ott velem, de már egyedül is kisétáltam a nappaliba. Hallgattam, amint eggyel lejjebb a hangszerével játszik. A nap besütött a babzsákokra és fényárba vonta a kisasztalon sorakozó üvegpoharakat. Hátradőltem és pihentem, voltam és mégsem voltam egyszerre. Öntudatlanul simítottam végig a párnán egyszer, többször is. Jólesett, megnyugtatott. Itt voltam. Már itthon voltam... De még nem gondoltam a szobán kívüli világra.
Azt az egyetlen pillantást kivéve.

Később beszélgettünk. Sokféléről, mi mosolyt csalt az arcomra. Nestor chocobokat kerget. A Törődés Virága szebb, mint bármikor máskor eddig. Szereti a napsütést ő is. Alexnek nincs kimaxolva a főzése. Észrevettem. Próbált halat fogni. Elugrott előle. Hisame meséjét olvasgattam. A kert mögötti kispatak egy aranyérmét mosott a kövek közé. A két sárkányos plüss kétoldalról vigyázza a könyvespolcot. Minden nap másik csatot tűztem a hajamba. Nevettem.
Azóta először.
A napok múlásával pedig lassacskán szelíd, ámde törékeny hullámmá csitult a felkorbácsolt, végtelen óceán, amivel körülzártam magam. Egyre nyugodtabban lépdeltem a kétszintes lakosztályban, virágot cseréltem a vázában és a közös dalunkat dúdolgattam, amit a Menedék megnyitóján fogunk előadni majd. De mindez bent volt. A külvilág nem létezett. Elnyomott volna. Megfulladtam volna. Kizártam, mindent és mindenkit. Összetört volna.
Odakint nem volt biztonságos.
Csupán az az egy kiáltás, mielőtt Rogan egy utolsót szúrt volna.

by **Hinari** Vas. Jan. 20 2019, 01:38

**

Január tizedikén, pontban tizenegy húszkor megszólalt a csengő. A postás ugyanolyan megunt ábrázattal vágta keresztül magát a havas udvaron és adta oda a levelet, ahogy eddig, arcáról nem lehetett leolvasni semmit se: felpillantott az égre, összehúzta magán álöltözetének felsőjét és elköszönt. Naithen még sokáig nézett utána. Üzenet, magyarázat most sem érkezett - csak az összeg nem stimmelt sehogyan sem, amit a borítékban talált. A fiatal férfi azonban tudta, hogy mi történt karácsony előestéjén - és mostmár azt is, hogy húga tevékenyen működhetett közre az események alakulásában.
Még a hónap elején, de már a média nyomásának csökkenése után látogatott meg pár gyermeket a kórházban, akik felébredtek aznap éjjel. Hallgatta őket. Úgy gondolta, meg kell tudnia mindent, ami csak lehetséges, a bent töltött évek viszont olyan nyomokat hagytak maguk után, amiket Naithen nem értett és nem is érthetett meg soha. De nem adta fel a keresést. Atlétikai válogatottként és másodállásban sportmenedzserként keze elért pár olyan kijutotthoz is, akiknek mozgáskoordinációs segítség kellett, de megtartotta a szerződésben foglaltakat; húgáról egyetlen szót sem szabadott szólnia soha. Titoktartás kötelezte, és hiába vágyott rá, nem kérdezhetett, nem tehetett utalásokat se. Csak hallgatott és figyelt. Eredménytelenül.
A honorárium azonban új reményekkel vértezte fel. Otthagyta szüleinek az asztalon, beült a kocsijába és elhajtott. Lakásába csak pár holmiért ugrott fel, párjának pötyögött közben egy üzenetet, nemsokára pedig már Tokió belvárosában sétálgatott fel-alá, hátha meglát valakit kijönni a fehérre meszelt, kétemeletes épületből. Odabent azonban semmi sem mozdult. Mintha halottak lennének mind. Talán azok is - gondolta a férfi és a hírverésre gondolt, amit az ügy kirobbantott: a kormány szerencsés rendszerhibaként hivatkozott rá, de Naithen tisztában volt vele, hogy ilyesmit csak azok hisznek el, akik megbíznak a felettes szóban és örülnek, hogy ennyit is megkaptak. Hogy ennyi időn át hogyan tudott működni ez a játék betörések nélkül? Hogy a kormány miért finanszírozza az ellátást egyetlen szót se szólva? Hogy miért hat év után sikerült elérni az első jelentősebb áttörést és miért titulálják azt is csupán a merő szerencsének? A háttérről senki sem tudott, mondott semmit. Pár kivételes személytől eltekintve... Naithen pedig közülük keresett bárkit, akárkit.
Eredménytelenül.

A húgával váltott, kimondatlan szavak jártak a fejében. Az az eltört, közös kép. Annabell vonásait látta maga előtt, fején a sisakkal, ahogyan pillantását ráemeli és Naithen ekkor már tudta, hogy a lány élete egyik legfontosabb és talán legrosszabb döntését hozta meg akkor... de nem tudott rá haragudni mégsem. Bevitte kórházi szobájába a kupát, amit kapott. Anne megkérte rá és Naithennek minden vágya volt, hogy ha felébred, azt lássa meg először. Hogy mindketten megtették, amit tudtak. A férfi bízott ebben. Még sokáig. De azon a napon, amikor meglátta az üres ágyat, minden reménye egy pillanat alatt foszlott szét... és ennyi eltelt év se tudta helyrehozni semmi azóta.
- Ha nem haragszik, leülhetek Ön mellé? - kérdezte a középmagas, átlagos férfi és már le is dobta aktatáskáját a kettejük közt lévő üres székre - Képzelje, innen látni ki a legjobban ebből a kócerájból. A takarítónő valahogy nem törli le jól az üveget, de ezzel mindig kivételt tesz. Fura, nem? - mosolygott rá a japán, miközben ráérősen elhelyezkedett a kávézó kényelmetlen, támlás faszékeinek egyikén - Ne haragudjon meg a tolakodásért, de ez a kedvenc ülőhelyem. Szeretem nézni az elsuhanó autókat - folytatta monológját és láthatóan észre se vette, hogy az asztal túloldalán lévő, szőke, azúrkék szemű angol nem kifejezetten örül a társaságnak. Naithen csupán biccentett és fejét visszafordította az úttest szemközti oldalán lévő épület felé: az idő későre járt, lassacskán a második emeleti ablak is elsötétedett, a függönyt elhúzták. Egész eddig égett ott a villany. Négytől fél hatig - emlékezett Naithen és minthacsak bizonyosságot akarna nyerni, rápillantott az órájára.
- A gyermekét várja netán? - szólt hozzá a férfi derűsen és megigazította szemüvegét - Ha jól tudom, ilyenkor szokott vége lenni az énekkarnak - tette hozzá, Naithen szája pedig apró vonallá keskenyedett, ölében lévő keze ökölbe szorult. Úgy érezte, hogyha ez a férfi mégegy szót szól hozzá, beveri a képét, csakhogy elhallgasson. Azzal az ütéssel talán a fejében lévő, sötét gondolatok is elhallgatnak végre. Lassan megrázta a fejét és behunyta szemeit. A felszolgáló elvitte az üres csészéjét - Naithen a legerősebb kávéjukat kérte és egy hajtásra itta ki, még mielőtt az idegesítő fazon feltűnt volna a láthatáron. Most azonban úgy érezte, ezek után szüksége lesz még minimum egyre, mielőtt végleg itthagyja újdonsült beszélgetőpartnerét. Arcán a régi emlékek mosolyával nézett ki az ablakon és figyelte, ahogyan a gyerekek, kicsik és nagyok egyaránt, nevetve hagyják el az iskola falait. Mindig volt köztük egy, aki csöndesen lépdelt a csapat mögött. Az utolsó két lépcsőfokot óvatosan tette meg, azért elköszönt a többiektől, holott azok meg se hallották és megállt az akkor még csemete cseresznyefa árnyékában. A férfi komoran nézte a helyet, de hiába akarta, senki sem várta őt ott ezúttal. Pedig csütörtök volt. Csütörtök, fél hat után nem sokkal.
- Azt üzeni, hogy szereti Önöket - mondta a férfi és lapozott egyet az újságjában, fel se pillantva belőle. Naithen elképedve fordult felé, nem jött ki hang a torkán a hirtelen megdöbbenéstől - És azt is, hogy az ottani barátainak szükségük van rá és nem hagyhatja magukra őket - közölte még, mást azonban nem mondott. Levette szemüvegét, kendőjével megtörölgette azt majd összecsukta az újságot - Én lüke, nem is néztem az órát - nevetett fel zavartan és állt is fel nyomban - Köszönöm, hogy megtűrt maga mellett. Legközelebb próbálja ki a helyemet. Innen sokkalta jobb a kilátás! - emelte meg kalapját köszönésképpen és lépett ki a kávézóból, szürke kabátját ide-oda csapkodta az esti, hűvös szél.
Naithen nem ment utána. Fizetett és egyetlen szó nélkül távozott. Visszaült az autójába és hazaindult, de előtte még tett egy rövid kitérőt a legközelebbi elektronikai üzletbe. Párja aznap a barátnőinél aludt, a lakás szinte kongott az ürességtől, ahogy Naithen benyitott. Édes otthon - gondolta keserűen, majd lefürdött és aludni tért. Kimerült volt és elcsigázott...
A vadiúj, halványkék AmuSphere pedig megvárta őt másnapig.

by **Hinari** Szomb. Ápr. 20 2019, 11:37

***

Nem ment könnyen. Elolvasta a kézikönyvet, böngészőjében utánakeresett minden szakszónak és felment pár olyan chates felületre is, amin a Sword Arthoz eddig leginkább hasonlító Alfheim Online tagjai folytattak eszmecserét. Hozzászólni persze nem nagyon tudott semmihez, de nem is volt ez fontos most.
Egy héttel később felvette a sisakot.
A karakter kalibrálása persze elhúzódott – olyannyira, hogy mire ott állt a főtéren, kedve lett volna hatalmasat káromkodni, amikor pedig megkapta a tükröt és belenézett, meg is tette. Hangosan; úgy, hogy mindenki megállt egy pillanatra. A szökőkút melletti fazon volt az egyetlen, aki csak rezignáltan nézett maga elé és Naithennek komoly két percébe került, mire rájött, hogy az csak egy… npc. Npc? Igen, talán így szokták itt ezeket nevezni. Feszülten nézett körül: a hely jóval nagyobb volt, mint sejtette. Megannyi keresztutca, piac, többemeletes, fagerendás épületek, szűk sikátorok és széles sétálóutcák, mind mind tele emberrel. Mégcsak a tárgyak nevét sem értette, amit egy-egy árus rá akart sózni. Naithen elindult… és két óra eredménytelen gyaloglás után, amikor meglátta, hogy még a fővárosból sem ért ki, egyszerűen csak leült egy padra és úgy nézett fel a narancsszínű égre, elcsigázottan és reménytelenül: mindjárt leveszik róla a sisakot. És ő nem jutott el semeddig sem.
Azt hitte, könnyebb lesz megtalálni Annabellt.
Azt hitte, ma már láthatja, beszélhetnek egymással.
… és ebben a hitben tért vissza újra meg újra, hosszú-hosszú hetek óta.
Már bőven tavaszodott, de hiába sétált nyitott szemmel, nem látta meg az ismerős alakot az utca túloldalán. Kimenni nem mert a városból, sem kérdezni. A munkatársai panaszkodtak rá, egyre több edzést hagyott ki. Barátnőjével többször összevesztek, mint eddig bármikor és Lucynak talán igaza volt; lassanként az összes szabadidejét a sisakkal töltötte, nem pedig azokkal, akik ott voltak körülötte. Akikhez hozzá tudott érni. De nem kérdezhetett. A szerződés kötötte őt és ha megszegi, ki tudja milyen következményekekkel jár a családjára nézve. Átlátta a lényeget, szenteste óta pedig pontosan tudta, mi forog kockán. Így csak ment és ment előre, nyitott szemmel, egyre csalódottabban. Szőke lányokat követett, hiába, pofonokat kapott, állába, arcába. Nem értette, miért nem fáj, de ebben a világban nagyon sokminden volt, amihez egyszerűen képtelen volt hozzászokni: hús-vér emberek haverkodtak programokkal, mutogatták egymásnak adatokból álló, új felszereléseiket, egyszer pedig egy mélykék színű sárkányt is látott, aki anélkül száguldott el felette az égen, hogy bárki is meghökkent volna ezen őrajta kívül. Nem, ez nem az ő világa volt. Esélye a sikerre pedig… elenyészően kevés.
~Minek is vagyok itt egyáltalán?~
A világ elhomályosult és nemsokára átlátszó üveg vette át helyét, mögötte a lakás fehér plafonjával. Eddig nem is érezte, mennyire lüktet a feje. Megmaszírozta homlokát és bevett egy fájdalomcsillapítót. Párja ledobta a sisakot az ágyra és a férfinek arra sem volt ereje és kedve már, hogy rászóljon, el ne törje. Csöndesen ettek, két egymástól eltávolodott lélek az asztal két oldalán. Mit is keres ő egyáltalán egy játékban? Kit is keres többezer ember között? Vajon Annabellt, vagy inkább a saját válaszait? Kin akar segíteni? Húgán-e, vagy saját magán?
- Sajnálom – törte meg a csendet a férfi halkan. Keserűen nézett a naptáron lévő, bekarikázott számra – Még egy nap – tette hozzá, a lány pedig követte tekintetét és bólintott. Tudták mindketten. A húsvét mindigis másról szólt. Azóta a nap óta pedig különösen.

Két suhanc szaladt bele a főutcán. Valamin röhögtek épp, úgy rohantak a macskaköveken. Naithen érdektelen arccal nézte a két kölyök civódását, egészen addig, amíg az egyik egy hirtelen irányváltoztatással fel nem lökte és esett rá.
- Hé… hé te! – böködte meg. Közben társa is odaért, csípőre tett kézzel nézett bele az arcába egészen közelről és hümmögött hozzá – A lábamon fekszel – folytatta a másik. Zavarbaejtő volt a szituáció; Naithen halk bocsánatkéréssel tápászkodott fel és nézte meg magának a fiúk fegyverét. Odakint nem hordták ezeket csakúgy elöl. Úgy döntött, jobb, ha nem köt beléjük. Továbbindult, de azok követték és sugdolództak. Amikor hátrafordult, tüntetően elkezdtek hangosan az időjárásról beszélni, de közben vihogtak. Két majdnem egyforma, idegesítő kis senki. A férfinek torkig elege volt belőlük.
- Van célod is, vagy csak körbe-körbe járkálsz?
- Szerintem minket próbál lerázni.
- Ugyan, nézd már, azt se tudja hol van.
Naithen megállt, keze ökölbe szorult. A srácok röhögtek majd kétoldalról közrefogták, az egyik oldalba is bökte.
- Keresel valakit? – kérdezte komolytalanul és végigmérte őt újra, tetőtől talpig.
- Biztos a szerelmét, cup-cup – toldotta hozzá a másik. Naithen szóra se méltatta őket, úgy haladt tovább.
- Ne menekülj, hékás – érték be három lépéssel és voltak előtte megint.
- Messziről lerí rólad, hogy nem tartozol ide, de tudod mit? Mutatunk neked valakit, ha cserébe elfogadod, hogy tartozol nekünk egy szívességgel.
- Egy nagyon nagy szívességgel.
- Bizony ám!
- És nincs visszakozás, ha kezet adtál, oké?
- Na, mit szólsz? Tudsz egyáltalán beszélni?
- Igen… - felelt már erre Naithen, de nem volt meggyőzve és ezt engedte is láttatni. A két kölyök viszont látszólag nem foglalkozott ezzel: csak rávigyorogtak és mindketten a kezüket nyújtották, keresztbe.
- Nem fogod megbánni! – kacsintottak rá és mondták ki egyszerre. Naithen pedig megvonta a vállát és belement: ugyan mit kérhet tőle két ilyen fiú? Kezet rázott. A fiúk elégedetten bólintottak és pacsiztak egymással.
- Na ezzel meg is vagyunk. Innentől a mienk vagy, amíg nem teljesíted a kérésünket.
- És ez vérkomoly ám!
- Tehát, keresel valakit és mi tudjuk, hogy kit.
- Hát persze – bukott ki a férfiből cinikusan és kerülte ki őket: azt hitte, ha belemegy a játékba, békén hagyják, de ez a kettő úgy tapadt rá, mint a pióca.
- Hasonlít rád és lány.
Naithen megtorpant. A két srác diadalittas vigyorral nézett rá, majd mutatták, hogy kövesse őket. Elvezették, egészen ki a város széléig, egy hatalmas palotához. Bekopogtak a kapun, egy sárkány nézett le rá a tetőről, fogai között füst szállt fel az égre. Hamarosan kinyílt az ajtó és egy szőke, zöldszemű srác állt ott, könyékig lisztesen. Meghökkenve néztek egymásra.
- Nah, a többit már intézed, ugye, Al? – kacsintott a sebhelyes és ezzel belökte Naithent a küszöbön.
- Te meg ne feledd az egyezséget! – emlékeztette őt a másik, majd rácsapták a kaput. Naithen egyedül maradt a fiúval, az épület márványoszlopai fenyegetőn magasodtak fölé.
- Szia, Alex vagyok – nyújtott kezet a szőke meleg mosollyal.
- Üdv… én Naithen és… nos, elnézést a zavarásért – hajolt meg – Ez a két fiú elcibált idáig, de…
- Anne sokat mesélt rólad – mosolygott rá a fiú – Biztos örülni fog neked, bár így a tortám már nem lesz olyan nagy szám – törölgette meg a kezét csillogó szemekkel.
Naithennek megdobbant a szíve.
– Gyere, felvezetlek – hívta Alex és Naithen ment. Elhomályosult szemekkel, tompa tagokkal, fel egészen a harmadikig. Szinte fel sem fogta, ami történik vele. Véget ért volna a keresés? Sikerült volna? Nem akarta elhinni. A fiú benyitott egy ajtón, Naithen pedig képtelen volt a lábait egymás elé tenni újra. Csak állt ott.
És nézte a lányt az ablaknál. Azt a tekintetet. A könnyeit. Bizonytalan lépéseit, ölelését, amelyre évek óta vágytak mindketten. Érezte őt. Ott volt, teljes valójában. Ott voltak egymásnak, talán most először úgy igazán… azon utolsó napon, amitől ő legalább annyit kapott, mint az ünnepelt.

by **Hinari** Kedd Okt. 22 2019, 19:42

Ozi, Takeshi, Hina
A kölcsönös segítség kezdetei

Időben valamivel ezután...

Ozi elmesélte a vele és a srácokkal történteket. Bár céhtársam elég sokat segít nekik, nekem voltak még ötleteim, éppen ezért kértem meg, hogy írjon a fiúnak, hogy találkoznék vele és tudnék felajánlani nekik még dolgokat. Persze Ozit nem hagytam ki, több okból se, illetve nekem tulajdonképpen az is mindegy volt, hogy csak Takeshi jön-e, vagy hoz magával társakat. A Kezdetek Városában egy cukrászdába hívtam őt, de ha ez valamiért nem tetszett volna a leírás alapján elég bizalmatlan srácnak, úgy végülis mondhatott ő helyet. Már amennyiben maradtunk védett övezeten belül... Azért én sem voltam hülye. A megbeszélt helyen és időpontban vártunk Ozival, hogy előkerüljön.

Pont kapóra jött Ozinak, hogy Hina ötletelt. Azóta, hogy beletenyerelt abba a furcsa küldetésbe, és a főtéren szembesült a nagybejelentéssel, nem nagyon mozdult ki védett övezeten kívülre. Kerülte az idegen JK-kat, kerülte az NPC-ket, de eszébe jutott időnként, hogy a srácok még számítanak rá. Pár alkalommal, amikor éjszaka forgolódott és nem tudott aludni, szép sumákban tett egy kört a magasabb szinteken. Késő éjjel, pirkadat előtt nincs nyüzsi, és a bekapcsolt észlelésnek hála el is tudta kerülni a nem várt találkozásokat. Még paranoiás volt, szóval nem meglepő tőle. Egy-másfél óra farmoláskor olyankor amit ejtettek a mobok, úgy ahogy van át is szokta küldeni Takeshinek, amolyan kora reggeli ébresztő gyanánt, jómaga pedig siettem vissza a céhházba, tudván hogy Hime lassacskán felébred, és akkor vele töltené a reggelt-délelőttöt. Minden bizonnyal amit a odafenn az ő szintjével összefarmolt, alkalomadtán, hiába a nagyobb hatékonyság, messze nem elég számukra. Csak tüneti kezelés, de bízott benne, hogy elég lehet ahhoz, hogy a srácok ne a kivetnivaló módszereiket alkalmazzák. Mindenesetre örült annak, hogy Hinari is támogatja az ötletet, és úgy, hogy mindent elmesélt neki amikor előjött a téma, meg is könnyebbült egy kicsit. Jó ötletnek tartotta a találkozót, és bár csak kacatokat küldött eddig a srácoknak, most talán következő szintre léphet a dolog. Hinarit természetesen óvva intette, hogy jobb az óvatosság, bár ez nem túl meglepő egy magafajta túlágosan paranoiás egyéntől. Persze nem csak az első találkozás rossz tapasztalatai miatt parázott, jobban aggasztotta a többi veszélyforrástól, hiszen nem csak neki volt része rajtaütésben. Az árnyak pedig mindenütt ott vannak... Mindenesetre éberen figyelte a megbeszélt helyen a mozgolódást, és Takeshit próbálta meg kiszúrni, ha felbukkan...

Az első találkozásukkor kapott adomány elég volt Takeshinek, hogy megbízzon Oziriszban, és mindaz, amit hallottak, munkálkodott bennük. Attól függetllenül, hogy teljesen nem tudta fedezni a csapat életét a kardforgatótól kapott sor újabb adomány, minden alkalommal újra és újra kifejezte háláját - egyre személyesebben, és minden alkalommal újra felajánlotta a csapat szolgálatait, ha valaha szükség lenne rá. Nem igazán lepte meg, hogy találkozót kért, az annál inkább, hogy nem egyedül. Gyanakodott, de a védett övezet elég biztonságot jelentett, hogy elmenjen, akár hová hívtál azon belül. Az pedig fokozta a biztonságot, hogy két társa figyelte a találkozó minden mozzanatát tisztes távolból. Megérkezve, csukjákát hátra hajtotta, és gyanakodva méregette Hinarit. Próbàlta besorolni, hogy "felnőtt", vagy "Ozirisz féle felnőttel"'van dolga. Kurtán köszönt, Ozirisznak lekötrkezett fejhajtással, majd bemutatkozott a szőke nőnek és a tárgyra tért.
- Miben segíthetünk? - kérdezte mindkettőjüket, de kisse Ozirisz felé intézve a kérdést.

Haloványan elmosolyodtam a srác bemutatkozásán és annak gesztusain:
- Szia, Hinari vagyok - feleltem könnyedén és leültem a cukrászda egyik négy fős, teraszos asztalához: igaz kora tavasszal még elég hideg volt kint, de az észlelésem további érdeklődőket jelzett, így nem akartam kihagyni őket a társalgásból. Ozi mellett pedig biztonságban éreztem magam és Takeshi sem tűnt rosszakarónak; nem volt tehát mitől tartanom. Mivel a kérdést Ozihoz intézte a fiú, én csak rámosolyogtam céhtársamra és átadtam neki a válasz jogát. Közben intettem a pincérnek, amikor pedig ideért, kérdőn néztem a fiúkra, hogy mit kérnek.

Ahogy megérkezett Takeshi, és Hinari és a srác bemutatkoztak egymásnak, jött is Takeshi kérdése. Kicsit váratlanul ért, hogy segíteni akar.
- Az igazat megvallva Hinarinak vannak ötletei, amik valószínűleg érdekelnének bennetek - kezdtem bele, de az ötleteket kifejtését meghagytam a lánynak.
- Ha bennem bízol, akkor benne is nyugodtan megbízhatsz. Nem tudom, mennyire emlékszel a főtéren történt beszégetésünkre, de akkor őrá céloztam - nem fejtettem ki bővebben, nem akartam véletlenül fájdalmas emlékeket felszabadítani a lányban. Takeshi pedig kis szerencsével össze tudta rakni a képet, és úgy már érthette, hogy a céhlogó felismerése az erdei "mutatványuk" alatt miért váltott ki belőlem heves reakciót. Kicsit eltűnődtem talán, de rövidesen tereltem a témát - Amúgy mi újság veletek? Hogy vagytok? - tettem fel a kérdést.

Nemet intett, a kezével is gesztikulálva, majd szóban is indokolta az elutasítást.
- Ha lehet inkább az árát kérném el, hogy közösen vehessünk belőle valamit.
A kérdésére kapott válaszra egyszeriben elkerekedett, és kíváncsivá vált a tekintete. Ugyanakkor kicsit kételkedett is. Ötletekbő plusz eleget kapott már legutóbb is... Az utalást értette, és megértően mosolygott Oziriszre.
- Ezekszerint sikerül megtalálnod. Ennek örülök - mondta őszintén, és Hinarira is rámosolygott.
- Mindenki épségben van - válaszolt kissé kitérően Ozi kérdésére - Szeretnénk találni egy helyet védett övezetben, de nem igazán tudunk haladni a kereséssel.

Mivel az egyik fiú se kért semmit, kértem magamnak egy forró teát és a továbbiakban figyelmem Takeshira terelődött:
- Rendben - feleltem és át is utaltam neki egy nagyobb adag forrócsoki árát - Nos, éppen erről is szerettem volna beszélni veled - szóltam hozzá a témához én is Ozi mondandója és a fiú válasza után - Ismered Floria városát? Fent van a huszadikon, az ingyenes kiképzővel bárki felteleportálhat. Ha nem tudjátok hogy kell kiképzőzni, abban is szívesen segítünk később. Szóval van ott egy éppen megnyitás előtt álló menedékházunk, Ozi is ismeri, szokott is feljárni oda zenélni. Leginkább kétágyas szobákat alakítottunk ki, de van egy nagyobb terem is a második emeleti folyosó végén, ami megfelelő átalakításokkal több személy befogadására is alkalmas lehet. Kaptok a szobához kulcsot is, tehát duplán biztonságos, fizetni pedig nem kell, eleve úgy terveztük az épületet már a vételkor is - magyaráztam és vártam a kérdéseket. Mert azok biztosan lesznek.

Nem érti. Egyszerűen nem érti. Mielőtt végig gondolhatná a többit, kiszalad a száján a meglepett kérdés?
- Miért? - és tulajdonképpen a fontos információk nagyrészét akár le is fedheti.

Meglepődtem ahogy Takeshinek beugrottak a főtéren mondott szavaim - Csapatmunka volt - válaszoltam a srácnak, elvégre nem én akadtam nyomra, hiába kérdezősködtem, és az igazat megvallva, még legbelül bántott az, hogy nem figyeltem oda. De a csapatmunkával nem mondtam hülyeséget, bár a közreműködésem járulékos haszna inkább a szabadítás után jöttek. Szerencsés véletlenek folytán sikerült belebotlanom Szophieba, aki szintén kivette a részét a dologból, nagyon is. Majd mintha egy hullámhosszon lettek volna az ötletek terén, pont egy védett övezeten belüli menedék került szóba, ami összevágott Hinari elgondolásával.
- Ezt tanúsítom, a menedékház létezik, és tényleg elég nagy a hely - mondtam Takeshinek, egy biztató mosollyal az arcomon - Ja és az élőzene is ingyen van - viccelődtem kicsit - Amúgyis elkélne még pár emberke hogy zenekart alakíthassunk - avagy sosem lehet tudni.
- Ami Floriát illeti, ajánlom figyelmetekbe még a Virágmezőt is, ami tele van könnyű és veszélytelen küldetésekkel, ami nagyban megkönnyíti a dolgotokat - tettem hozzá - De jól mondja Hinari, a menedékház nyitva áll azok előtt, akik bajban vannak vagy segítségre szorulnak - eredetileg is erre lett kitalálva, és végre nem csak üresen vagy majdnem üresen fog ott állni.

- Alapvetően mindenki számára nyitva áll, illetve a megnyitása után nyitva fog, akiknek bármi okból kifolyólag gondjuk van a biztonságos lakhely megfizetésével - bólintottam céhtársam szavaira - A biztonság a legfontosabb... ha az nincs meg, nem lehet tovább tervezni, de ezt gondolom ismered - mosolyogtam rá biztatón a fiúcskára - Nem tudom mennyit hallottál a JLről, de a céhünknek pont a segítés a célja. Minél több játékost megmenteni és életben tartani... örülök, hogy még azelőtt megtaláltátok egymást Ozival, hogy nagyobb baj történt volna - néztem rájuk egy cseppnyi aggódással is, hogy vajon tényleg nem történt-e nagyobb baj korábban.
- Illetve nagyon bátor dolognak tartom, hogy ennyi gyerek iránt érzel felelősséget és teszel meg mindent. És szeretnék segíteni. Ezért - mosolyogtam rá újra és kortyoltam bele a teámba, ami időközben megérkezett.

Komoly megértéssel bólint Ozi felé. Nagyon is jól tudja milyen fontos a csapat munka. Még mindig kicsit értetlenül hallgatja az indoklást, látható gyanakvással, és enyhe bizalmatlansággal. Bólint, persze hogy ismeri. Épp ez az egyik fő oka, hogy még nem találtak új helyet. - Hallani rengeteg dolgot lehet... - jegyzi meg. Meg van győződve róla, hogy a szavaknak butaság hinni. A csapatból többen is pórul jártak már miatta...

Kicsit meg is feledkeztem róla, hogy hivatalosan még nincs megnyitva, mivel teljesen természetes volt számomra, céhtagnak, hogy beugrok ha épp arra járok. Vagy mint szoktam tenni régebben, amikor a fagyos szinteken moboltam, és amolyan ebédszünet, vagy épp zenélés Allal. Főleg akkortájt, amikor még Hinarit kerestük jártam oda gyakrabban, hogy kicsit beszélgetni, ki mire jutott, és hasonlók. Vagy csak úgy. Bár a szintek közti teleportálás időveszteség nélkül zajlik, rövidebb pihenőre alkalmasabb a Menedékház, mert közelebb van a kapuhoz mint a Palota. Nem szakítottam félbe céhtársam mondanivalóját, csak bólogattam, hogy ez így van. Amikor a tényleg nem történt nagyobb baj kérdés jött, részben kíváncsian, és részben aggódva figyeltem Takeshire. Reménykedtem benne, hogy tényleg nem történt nagy baj. Mindenesetre a virágmezős küldetésekkel szerintem nem mondtam hülyeséget, közel is van, veszélytelenek is, legalábbis a többi küldetéshez képest egyértelműen. Kivéve ha éppenséggel az NPC-k vicces kedvükben speciális küldetéseket osztogatnak, bár az talán nem fog megismétlődni újra... Így vagy úgy, talán még a potifőzők és kristályírók új generációja is kinevelkedhet általuk, jó esélyt látok rá. Ezzel meg enyhén szólva is megalapozódna a megélhetésük, itemekre mindig szükség van és lesz, és jobb áron el tudják adni mint például az agyarakat és malacorrokat... De egyelőre kíváncsian vártam, hogy mit szólnak az elgondoláshoz.

- És ha pénz nem kértek... Akkor mit szeretnétek cserébe? Biztos sokan vannak, akik nálunk kifizetődőbb lakói lennének a menedéknek... - kérdezi, feltételezve, hogy ingyen semmi nincs, aki pedig azt állítja, hogy igen, az vagy hazudik, vagy naiv, és előbb utóbb csúnyán pórul jár.

A kérdésére azonnal megráztam a fejem. - Bárki költözne oda, nem várnánk el, hogy kifizetődő legyen - mondtam - Viszont ha úgy gondolod, hogy nem akarsz, akartok ennyire leköteleződni, lenne egy olyan javaslatom, ami nekünk a céhnek is jó, meg nektek is bevételforrás - mondtam és letettem a csészét az asztalra - Találkoztál már chocoboval? Amolyan meglovagolható futómadárféle... nekünk a céhház mögötti területen van egy farmunk, ahol ilyenek élnek, de hiába lehet őket bérelni, a farm egyszerűen túl messze van a központtól - sóhajtottam, mert ez tényleg probléma volt - És a céhtagoknak nincs túl sok idejük arra, hogy pár kitanított példánnyal naphosszat álljanak Aincrad főbb pontjain és intézzék a bérbeadást, így szegény állatokat szinte sosem viszik el - mondtam lemondón, majd felpillantottam a srácra - Tudom kissé unalmas lehet, de ha van köztetek valaki, aki szereti az állatokat és szívesen segítene ebben, úgy szívesen megismertetném vele a chocobokat és Jeaniet, aki vigyáz rájuk. Ő egy nagyjából veled egykorú lány és nagyon kedves - mosolyogtam rá a srácra sokatmondón - Plusz a bevétel felét is megtarthatnátok, hiszen nekünk a fele is több, mint amennyit amúgy összeszednénk - tettem hozzá.

Eltűnődtem Hinari javaslatán. A pénz az tényleg nem fontos, főleg nem ezen a szinten. Amit fel tudnának ajánlani, azzal mi nem lennénk túlságosan előrébb, ellenben őket fosztanánk meg a fejlődéstől és az egyről kettőre jutás lehetőségétől. A chocobós javaslat nekem például eszembe sem jutott, pedig jó ötlet, ezutóbbinak az alkalmas pillanatban én is hangot adtam, hogy szerintem is. Akiknek hátasra van szüksége, és nem áll meg a sima lovaknál, nekik tényleg hasznos lehet egy chocobó, és igen, tényleg megkönnyítené a dolgot ebből a szempontból. Mindenesetre kicsit fellelkesültem a hallott ötleten, és akaratlanul is előrébb gondolkodtam - Takeshi és Jeanie... szerinted is jól kijönnének egymással? - kérdeztem Hinarit, csillogó szemekkel. Avagy ez is olyan spontán gondolat, mint amikor régebben Fuwa örökbefogadása volt a csokiszobában. Aztán ki tudja, lehet a következő utam egy lottózóba fog vezetni, ahogy hébe-hóba ráhibázok dolgokra. Mindenesetre a chocobo biznisszel egyrészt megadjuk nekik a lehetőséget, hogy dolgozzanak, ha már az ingyenesség gondolata kicsit nehezen emészthető számukra. Így viszont tesznek számunkra hasznos dolgot is cserébe, ami nem egy rossz dolog, és meglenne a fix bevételi forrásuk nekik is. Bár nekünk inkább a hosszabb távú fejlődéshez fog jól jönni a pénz, hosszú távon, mivel már az elérhető legjobb cuccokban futkorászunk már egy jó ideje, tehát arra sem kell költeni.
- Illetve egy másik elgondolás, a virágmezős veszélytelen küldetések. Onnan is sok értékes növényt össze lehet szedni, amik fontos nyersanyagok. Ha pedig mellé még kitanuljátok például a potionfőzést vagy a kristályírást, szintén sokat segítenétek a céhnek, közvetve pedig a kijutáshoz is hozzájárulnátok nem kis mértékben - mondtam a srácnak, biztatva, hogy tényleg nem hátsó szándék vezérel minket. - természetesen tisztességes árat fizetne érte a céh, akár nyersanyagok, akár kész itemekről legyen szó.

Mostmár nagyon komolyan elgondolkodott. Ezt a fajta beszédet már értette, és Ozi megerősítése meggyőzte, hogy nem járnak rosszul... - A chocobo-kkal kisebbek is boldogulnának? - kérdez. Az Kezdetek városában egy-két nagyobb segítségével nincs veszély, és így a többiek tehetnék, amit eddig is, ezzel komolyan - nem merné kimondani hogy teljesen fedezve- segítve a csapat ellátását...

- Eleve azokat a madarakat adjuk bérlésre, amik eléggé meg vannak szelidítve. De én jobbnak látom, ha egy-egy nagyobb is ott van, inkább csak biztos ami biztos alapon, ha felbukkanna valaki aki csak provokálja őket. - adtam hangot az aggodalmamnak - Azonban szerencsére nem jellemző az ilyesmi - próbáltam megnyugtatni a srácot. Elvégre hajlamos vagyok túlóvatos lenni, túlparázni még a faék egyszerűségű dolgokat is. - Mindenesetre bármi gond lenne, egy üzenet és valamelyikünk ott terem, de ez alap dolog - tettem hozzá.

Ozi ötletére egyértelműen bólintottam: - Igen, az is nagy segítség lenne - toldottam hozzá - Alacsonyabb tierű potionokból például egy ideje teljesen más céhekre vagyunk utalva - mondtam. Hát igen. Mióta Yuuki és Ai is kijutott, Fuwát kellett gyorsan felvinni, de cserébe a kisebb tierű receptjeinket kénytelenek voltunk eladni. Ha ezek a srácok és lányok kitanulnának pár dolgot, legalább nem horror áron és ismeretlenektől kellene beszereznünk, akik ráadásul nem is mindig érnek rá.
Amikor Takeshi kérdezett, Ozi átvette a szót. Csak egyetérteni tudtam vele. - Igen, a chocobok rendkívül szelídek, jól betanítva pedig egészen kicsiknek se okozhatnak problémát. Ellenben arra valóban vigyázni kell, nehogy ki akarják használni őket a vevők... de ha egy erdőben boldogultatok, ezzel szerintem nem lesz probléma - kuncogtam - A chocobok ráadásul elég erőset tudnak rúgni és nem tűrik, ha bántják a nevelőt. Ezért kell minél fiatalabbkorukban megismertetni velük azt, aki aztán kiviszi őket - hogy gazdának tekintsék - magyaráztam - Erre általában pár hét elég, de annyit minimum számolj, ha elvállaljátok a dolgot.

Nagyon megörült a válasznak. A kicsik eddig sajnos nem tudtak sokat segíteni, pedig szerettek volna, így viszont ők is örúlni fognak. - Nem kell őket félteni - jelentette ki büszkén - Meg kell beszélnem a többiekkel, de szerintem örülni fognak - tette hozzá elgondolkodva, aztán aggodalom ült ki az arcára. - Nem baj, ha... Vannak olyanok is, akik vörösek vagy sárgák? - ez is okozott komoly gondokat...

- Nem, nem az, ezt Ozi említette is - reagáltam és talán láthatták rajtam, hogy még valamit hozzá akarok toldani, de ezt... ezt majd talán később. Ha már kellő időt eltöltöttem velük ahhoz, hogy megismerjem őket - legalábbis jobban, mint most, látatlanban.
- Én bízok Oziban - mosolyogtam rá céhtársamra egy kis szünet után - Ha ő azt mondja, nem tehettek róla, elhiszem. Viszont ha nem gond, a vörös tagok neveit elkérhetem? Van kapcsolatom Aincrad legtágabb bűnüldözési rendszerével és ha ezek a társaid sokat fognak városokban mászkálni, elkerülhetetlen lesz, hogy előbb utóbb ezen rend tagjai is felkeressék őket. A lista tisztázhatná az ártatlanságukat, így ettől sem kéne tartaniuk. Ha tényleg egyszeri és nem szándékos volt - tettem azért hozzá egy fokkal szigorúbban, mert ki tudja, Ozirisznek mennyire és miben mondtak igazat. Bár az eddigiekből igaznak tűnik, de eleget tapasztaltam már az utóbbi... időben... hogy ne tudjam nem komolyan kezelni a témát. Főleg, ha a Menedékházban fognak lakni.

Egy pillanatra felragyog az arca, hogy ez az utolsó akadály is eltűnni látszik, aztán elkomorodott az arca, ahogy kiérezte az enyhe ellenszenvet Hinari hangjából. - A beleegyezésük nélkül semmiképpen. - szögezte le azonnal, aztán folytatta - Mi garantálná, hogy nem bántják őket ezek a bűnüldözők? - nem teljesen biztos benne, hogy azokról van szó, akikről ő is hallott, de igyekeztek minnél távolabb maradni az ilyen társulásoktól.

- Persze, ráér - bólintottam könnyeden - Nos, az én ajánlásom - sóhajtottam - Ezért kell nekem is biztosabbnak lenni. Ez ilyen bizalomdolog is félig... mindenestre bőven vannak olyan játékosok, akik nem kérdeznek, ezek nem a Rend tagjai. Ezekkel továbbra is vigyázzanak a társaid, ha úgy döntenek, sokat mozognak emberek között. Olyanról mondjuk nem hallottam még, hogy gyerekeket bántottak volna, de nem árt vigyázni - feleltem. Eszembe jutott Leo története és önkéntelenül is elkomorodott az arcom: van, aki tényleg nem kérdez. Az ilyeneknek semmi joguk nem lehetne bűnüldözőnek vallaniuk magukat... és csak Hooráék dolgát nehezítik, akik mondjuk... akik... És akkor eszembe jutott még valami, de ezt már nem mondtam ki, még gondolatban sem.
Ezek a srácok viszont segíthetnének nekem ebben is.
- Viszont ha kiépül a bizalom és elég ügyesek, talán tudok nekik sokkal többet kereső munkát is ajánlani később... meg akár pár zöldnek és sárgának is - töprengtem el és pillantottam fel a teámból Takeshire.

Előkerült az indikátor kérdése. Bár Hinarinak említettem, azért érthető az óvatosság. Az első alkalommal hogy találkoztam velük, akkor még nem hittem nekik. De túl sok volt a véletlen, és túlterhelődtem agyilag. Felismerték a céhlogót, és rajtunk ütöttek, és ezalatt Hinari el volt tűnve - Először én se nagyon akartam hinni, bár akkor szemellenző volt rajtam... az, hogy ismertétek a JL logóját, és az hogy éppenséggel egy céhtársunk valahol fogságban lehetett, nem tudtam nem arra gondolni - mondtam Takeshinek, letisztázva a jómultkori félreértések okát. Bár, ha kicsit is gondolkodott, talán már összerakta a történetet ő maga is - Kellett pár nap, amíg leülepedett bennem a dolog, és tiszta fejjel végiggondolva... bárkivel előfordulhat. - Akár velem is előfordulhatna egy véletlen vörösödés. A nagy szintűek átka, hogy nem tudnak kellően kicsit ütni, főleg harci felszerelésben. Kicsit eltűnődtem rajt, ahogy végiggondoltam. - Ez csak az első megbeszélés, és bőven van mit leegyeztetned a tieiddel... de akkor elmondom az ellenőrzés előnyeit is - kezdtem bele - Nekik, ahogy Hinari is mondta, elég nagy adatbázisuk van, és elég nagy szavuk. Vitás helyzetekben jó dolog, ha őket maguk mögött tudják a srácok. - majd egy levegővétel után folytattam - Szóval az ő érdeküket is szolgálja, hogy az előítéletek jelentős részétől megszabadulhatnak. - bár nem voltam oda Hooráékért, de azt el kell ismernem, hogy amit csinálnak, azt nagyon jól csinálják - Mellesleg pont ők voltak akik Hinari nyomára bukkantak - osztottam meg ezt az infót, némileg halkabban. Ha ettől nem bíznak meg bennük, akkor semmitől se. Persze, csak ha tényleg nincs takargatnivalójuk. Fejtettem ki az álláspontomat én is, ami nagyjából megegyezett Hinariéval. A jobb munkák lehetőségén kíváncsian néztem Hinarira, hogy milyen ötlet jutott eszébe.

Figyelt, de látszott, hogy nem igazán tulajdonított jelentőséget maguknak a szavaknak. Ozinak megértően biccent. Nem lepi meg a feltételezés, ami tulajdonképpen alaptalan sem volt. Csak éppen nem volt igaz, de ezt már nyilvánvalóan tudja. - Ti segítenétek a fiúknak, ha bajba kerülnének? - kérdez újra, komolyan vizslatva a két kardforgatót.

Kicsit meglepett Takeshi megértő biccentése, nem gondoltam rá, hogy ilyen könnyedén tisztázni tudom a dolgot. De ugyanakkor meg is könnyebbültem egy kicsit. Az újabb kérdésre előbb csak bólintottam, jelezve hogy részemről természetes. Majd Hinarira néztem, átadva neki a válasz lehetőségét. Bár legbelül sejtettem, miként fog mondani, hisz a céh egyik fő alapelve: segíteni a bajba jutottakon. Hinari válasza után ezt hangosan is megemlítettem, esetleg ha úgy hozta a helyzet, felelevenítettem azt a sztorit, amikor régen Destross kért segítséget az elátkozott toronyban rekedt társai ügyében. Nehéz ügy volt, de szerencsére happy enddel végződött. Bár rég volt már, de a céh filozófiája azóta sem változott.

Összezavart, hogy Ozi elmondta Takeshinek. Korábban félszavakkal beszéltek; úgy hittem nincs közöm hozzá így csak fél füllel figyeltem oda, de most, hogy céhtársam konkrétan említette az eltűnést és a kiszabadítást - és a srác ennyire gyorsan levágta -, már egészen más volt a helyzet. Nem kellett volna elmondania neki. Nem rá tartozott. Sem rá, sem másra - ezt viszont nem mondtam ki hangos szóval is, gondolataim egyetlen jele pedig talán az lehetett, hogy mélyen a folyadék felszínét bámultam egy kicsit talán túlzottan görcsösen is szorított csészével. Takeshi kérdése zökkentett ki. - Igen - feleltem kurtán és egy mozdulattal kiitam a teámat - Persze. Korrekt kis csapatnak tűnik - mosolyogtam rá végül, mert nem ő tehetett róla, hogy Ozirisz véletlenül vagy szándékosan kifecsegte az előző időszakot. Meg nem is ezért voltunk itt. Várakozón néztem a srácra, döntésre jut-e, vagy még maradtak kérdései.

- Sokat segítettél nekünk, úgyhogy bízom benned. -fordult Ozirisz felé- Megbeszélem a többiekkel, és megkereslek, ha döntésre jutottunk - fordul vissza Hinari felé is, majd feláll, és mélyen meghajol. - Köszönöm, hogy gondoltatok ránk.

Nem tudtam mire vélni Hinarit, hisz nem tett szóvá semmit, de valami miatt mintha... feszült lenne? Nem tudom eldönteni. Kezdtem úgy érezni mint az egyszeri ember a faágon ülve, fűrésszel a kezében. Természetesen képletesen értve, de bíztam benne, hogy nem én szóltam valami rosszat, akaratlanul. Mindenesetre visszafele menet Hinari remélhetőleg elmondja, mi nyomja a lelkét. - Örülök, hogy tudtam segíteni - válaszoltam a srácnak - a mobok által ejtett husikat továbbra is küldeni fogom, ha épp késő éjjeli/kora hajnali farmolhatnékom támad - tettem hozzá, biztosítva, hogy bár nem tudom, meddig fog eltartani az egyeztetés, de az addigis jól fog jönni nekik. Mindenesetre most már hivatalosan is következő szintre lépett a Takeshi-féle csoportosulás támogatása, és úgy tűnik a portyázó-rajtaütő életmódjukat végre teljesen maguk mögött hagyhatják. Lesz tető a fejük felett, lesz mit enniük, lesz rendes munkájuk a chocobókkal, és talán még a frontot is támogatni fogják növényekkel, potionokkal, kristályokkal. Avagy végre megtapasztalhatják, milyen az, amikor nem csak "gyerekek" lesznek, hanem rendkívül hasznos tagjai az Aincradi társadalomnak is...

Takeshi szavaira biccentettem: - Nyugodtan keressétek Ozit. Én is örültem - mondtam és még utánanéztem a srácnak, ahogy elsétált. Majd céhtársam felé fordultam:
- Van egy kis elintéznivalóm még mára. Később majd beszélünk - álltam fel, rendeztem a számlát és siettem el, nem igazán magyarázva meg Ozinak semmit: most nem volt rá időm. Utol kellett érnem a hármast. Bekapcsolt lopakodással nem tudhatták, hogy követem őket, de ha valamelyikük 40-es szintű volt 4-es észleléssel és így észrevettek, akkor sem tudhatták, hogy én vagyok: még a cukrászda túloldalán felvettem a csuklyát, ami biztosította számomra a teljes inkognitót. Persze ha észrevettek, nem követtem őket a városon túlra, ellenkező esetben viszont elrejtőztem a fák mögött és tetején, úgy haladtam végig velük, egészen a táborig: nem akartam semmit tőlük, csak az igazat. Hogy vajon mennyire bízhatok bennük, vajon igazat mondtak-e a csapatról? Ha megkaptam a válaszaim, mosolyogva figyeltem a társaságot: örültem, hogy segíthetünk nekik. Észrevétlenül fordultam meg és mentem haza. Mára bőven elég kockázatot vállaltam már azzal is, hogy kijöttem utánuk...

Mosolyogva indult el. Egy alig észrevehető mozdulattal jelezve a társainak az indulást. Nem találkoztak, csak a város szélén, és a két másik fiú (mindkettőnek színes az indikátora) szinte rögtön faggatózásba kezdett, hogy Takeshi alig tudta őket csitítani, mondva hogy majd a táborban mindent megbeszélnek. Itt kapcsolták be a lopakodásukat (2. és 3.szint) és gyorsan, sok "felesleges" kört is leírva igyekeztek az erőben a táborukhoz.
A táboron messzebbről is látszik, hogy nem sebtiben, hanem lépésenként, de elkezdték felszámolni - hiányzó sátorok, szétszedett kunyhók. - A kisebbed jó része gyorsan Takeshi köré gyűlt, aki megölelgette őket, aztán összehívott mindenkit néhány őr kivételével, hogy beszámoljon a dolgokról. - Azt hiszem, nagyon jó híreket hozok – kezdte…
(Elrejtett tisztás, ami a talajról akkor látszik kb ha benne vagy, fentről viszont kivehető 20m-ről is már kb. Körbe a fákon 3-5 m-re a tábortól vannak őrtornyok összeeszkábálva eléd egyszerüen, az egész pedig úgy 10 egyszerű sátorból, és 10 legegyszerűbb kis bódéból àll, amik nagyjából eső ellen funcionálisak. A kör közepe pedig egy amolyan tábortűz hely.)

Végképp összezavarodtam, ahogy Hinari faképnél hagyott. Nem tudtam mire vélni, hogy mi jöhetett közbe ilyen hirtelen? Vagy csak én csináltam valami hülyeséget? Nem tudom. Végképp nem tudok semmit. Abban viszont reménykedek, hogy nem fog semmi sem történni. Aggódva figyeltem a térképen a helyzetjelzőjét, hogy merrefele tart. Nem Takeshi miatt aggódtam (ha nála nincs letiltva a helyzetmeghatározó funkció, akkor jelzi őt is a térkép barátlista végett), hanem amiatt, hogy a rosszakarói felbukkannak. Utána kellene mennem, de nem ok nélkül hagyott hátra. Csak ne történjen semmi baj~ fohászkodtam magamban. Végképp nem szeretném, hogy az én hanyagságom miatt történjen valami szörnyűség... Sosem bocsátanám meg magamnak... Tudtam, hogy utána kellene indulnom, de mégsem tehettem, mert valami olyan oka van, hogy hátrahagyott, amit nem érthetek... A cukrászdában vártam még egy darabig, figyelve a térképet, egész addig amíg jelzést nem kapok, vagy céhtársam vissza nem tér a védett övezetbe. Előbbi verzióban azonnal odasiettem ahová jelezte a térkép, utóbbi esetben meg Himét mentem boldogítani...

Szinte azonnal megtudtam, amit akartam: Takeshi nem hazudott, a tábor és a gyerekek felszereltségi állapotát elnézve pedig tényleg szükségük volt segítségre. Elnéztem őket még egy darabig, mosollyal az arcomon, ahogy a sok kicsi rögtön Takeshi elé szaladt és megölelték egymást. Hallgatózás híján nem értettem, mit beszélnek, de nem is volt ez fontos most: a mozdulatok, gesztikuláció többet mondott a szavaknál. Jó száz-kétszáz métert haladtam visszafele, mielőtt levettem volna a csuklyát és elővettem volna a kristályom: nem akartam, hogy a kékes fényre vagy a halkan suttogott teleportra felfigyeljenek. A főtérről aztán elindultam hazafele, de nem kellett sok idő, mire belebotlottam a felém loholó Oziriszba.
- Elnézést - mosolyogtam rá bűnbánóan - Tudnom kellett, hogy igazat mondanak-e - mondtam - Aggódtál?

Csak követtem Hinari helyzetjelzőjét a térképen, aztán egyszercsak eltűnt. Hirtelen ledermedtem. Bekövetkezett újra az, aminek először sem szabadott volna. Legalábbis ezt hittem, ez futott át az agyamon. A szívinfraktus kerülgetett, egy jobbfajta pánikrohammal karöltve, és egy az egyben kihagyott az agyam. Nem tudtam nem arra gondolni, hogy megint rajtaütöttek. Tudtam én hogy vele kellett volna mennem... ezek a gondolatok kerülgettek, és hgoy hogyan fogom ezt megmondani Alnak... Vagy egy fél perc biztos eltelt, mire eszembe jutott bezárni a térképet és újranyitni, hogy odaugorjon a térképablak ahol Hinari van. Kapásból a rosszabb verzióra gondoltam. Nem kicsit könnyebbültem meg, ahogy megláttam a főtéren a helyzetjelzőt. Egy-két másodpercbe beletelt, mire felfogtam, hogy ezúttal jól látom, nem a képzeletem tréfált meg, majd mint akit puskából lőttek ki, megindultam Hinari felé, menet közben aktiválva a képességemet egy kis gyorsaságnövelés céljából.
- Enyhén szólva - válaszoltam a lánynak - Amikor... eltűnt a... izé... a térképről... azt hittem... megint... - hebegtem-habogtam ezt a félig-meddig emészthető mondatot, darabosan, mint aki a sprint után épp kiköpni készül a saját tüdejét...

- Ó - csak ennyit tudtam kinyögni - Én... sajnálom. Bele se gondoltam... - sütöttem le a szemem.
- Köszönöm, hogy megvártál - tettem hozzá egy kis szünet után, amikor már kellően feltöltötte a cselekvéspontjait - Menjünk haza - mosolyogtam rá és indultam el mellette.

- Lényeg hogy itt vagy... - szólaltam meg újra, már kicsit összeszedettebben - de ha lehet, ne csinálj ilyet többször - tettem hozzá, komoly hangnemben. Nem a szigorú, dorgáló komoly, hanem az aggódós komoly hangon. - Alap dolog, ez a legkevesebb - válaszoltam a lánynak még a szusszanás közben. - Na és mire jutottál? Mit tudtál meg? - tettem fel a kérdést miközben elindultunk visszafele.

- Igyekezni fogok - mosolyogtam rá a lehető legártatlanabbul, de azért komolyan gondolva a szavakat: az előző évben történtek nemcsak bennem hagytak kitörölhetetlen nyomot. Ezt nem szabadott elfelejtenem. - Igazat mondtak - bólintottam - Elég összetákolt a tábor, nincs is se sok, se jó felszerelésük... de a kicsik azonnal szaladtak Takeshihoz ölelésért - tettem hozzá mosolyogva - Remélem elfogadják a felajánlást... Takeshi nagyon bizalmatlan és óvatos. Sokat kellett tenned érte, hogy elnyerd a bizalmát - pillantottam céhtársamra elismerően és vidáman.
- Ha elfogadják, ugye elvállalod a költözés szervezését? Odaadom a szoba kulcsát, de a belső átalakításokat is céhtagnak kell. Szerintem vegyük ki az ágyakat, sok helyet foglalnak és a kicsiknek kisebb is elég. Talán a klasszikus japán földre terített ágynemű jó lenne, úgy sokkal kényelmesebben elférnének - ötleteltem.

- Helyes - mosolyogtam rá a lányra. Majd mint a felderítés is megerősítette, hogy Takeshiék igazat mondtak.
- Megnyugtató a tudat... - szólaltam meg - Remélem én is, hogy elfogadják. Egyértelműen jobban járnak ők is.
- A bizalmatlanságra csak bólintottam, hogy igen, azt tapasztaltam én is. A költözés szervezésével kapcsolatos kérdés kicsit váratlanul ért.
- Öhm, persze, megteszem amit tudok... gondolod, hogy alkalmas vagyok a feladatra? - tűnődtem el egy kicsit. Elég sokat hibáztam, főleg szétszórtság és meggondolatlanság miatt. A lakberendezési dolgokra csak bólogattam - Nem vagyok jó az efféle dolgokban, szóval minden ötlet jól jön... de jah, ahogy mondod, jobban és kényelmesebben elférnének úgy - értettem egyet Hinarival.

- Már hogy ne lennél az? - nevettem fel halkan - Sőt, más ezt most nem is tudná, még én sem. Benned bíznak, te kellesz ide - mosolyogtam rá. Az ágy kérdésében hamar megyegyeztünk, bólintottam is - A többit szerintem úgyis majd velük kell. Milyen színű falat szeretnének stb... szerintem bőven lesz lány, aki segít benne, de megkérdezheted esetleg Himét is - vetettem fel. Közben lassan hazaértünk.
- Ha nincs elég húsod, kipótolhatod nekik sütikkel is néha - mondtam még - A csokiszobában úgyis túl sok van és biztos örülnének neki - ajánlottam - Szólj majd, ha válaszoltak, jó? És... köszönöm - pirultam el egy kissé; utóbbi persze nem a Takeshivel kapcsolatos megbeszélésre vonatkozott, de ezt valószínű ő is tudta. Elköszöntem tőle és felsétáltam a szobámba: ha Al is követte a helyzetjelzőm, neki is magyarázattal tartozom.

Jól esett, ahogy Hinari bíztatott. Hitt bennem akkor is, amikor én már nem, és most is így tesz.
- Köszönöm - szólaltam meg - Jobban belegondolva van benne valami - túnődtem el rajt. Bennem már aránylag megbíznak, bár a kezdetek nem voltak valami fényesek... aztán másképp alakult, szerencsére.
- Na igen, ne az legyen hogy mi döntünk el mindent, és csak rájuk van kényszerítve, hogy márpedig ez akkoris zöld - nevettem el magam. Hime említésére felcsillant a szemem - Igen, határozottan jó ötlet lenne bevonni őt is a dologba. Neki nagyon jó érzéke van az effléle dolgokhoz - mosolyodtam el. Közben hazaértünk, majd céhtársam következő mondatával is egyetértettem - Hmm, jó ötlet, nekem eszembe sem jutott. Bár nekik nem gólem formában kellene küldeni szerintem - jegyeztem meg. Hát na, hiába lenne tréfás a gólem, ha egyszer nem látnánk Takeshi vagy a kölykök arcát amikor beteríti a meglepi, akkor nem is annyira vicces... - Persze, azonnal szólok, ha válaszoltak - mondtam a lánynak. - Ugyan már, ez a legkevesebb... egy család vagyunk, természetes ha aggódunk egymásért - válaszoltam a lánynak, elmosolyodva. Majd miután elköszöntünk egymástól, újra megnyitottam a térképet, és elindultam. Előttem a panelon ismét egy helyzetjelző figyelt: ezúttal Himéé.

by **Hinari** Pént. Szept. 17 2021, 21:07

Egyszerűen csak Annabell

- Csak ti ketten? – kérdezte Naithen, ahogyan végigsétáltunk a kövezett ösvényen, egyenesen a céhkert végében csörgedező patak felé. Vasárnap délután volt, az árnyékok már hosszúra nyúltak és bár egyre hűvösebbé vált az idő, én mégis felhevülten, szívemben reménnyel bólintottam rá a kérdésre:
- Igen, csak mi ketten. Gondoltunk arra, hogy Nestort vagy esetleg a Kajmánszörnyet is visszük, de úgy nem lenne ugyanaz. Meghát, Nestor be se férne – kuncogtam és vidáman szagoltam meg egy utunkba kerülő rózsabokrot. Ezen a héten végre megkaptuk a tulajdonjogot a házikó felett és márcsak azt kellett eldönteni, hogy mikor költözünk át. Meg… hát, egy kis átalakítás azért ráfért volna a viskóra, de az ráért még, hiszen előbb… előbb csak legyünk ott végre. Alex és én, minden gondtól távol és igen, egy kicsit távolabb a felelősségtől is, ami ebben a palotában reám nehezedett, mert Leonak igaza volt, lépnem kell és hagyni őket egy kicsit magukban. Egy kicsit erősödni, tapasztalni, fejlődni és most, hogy pár napja ezügyben is megtettem az első lépést; következhetett a várva várt második.
- Úgy tervezzük, hogy heti kétszer itt alszunk még, keddenként és szombatonként, értelemszerűen – folytattam és mosolyogva figyeltem, ahogyan a bátyám a gondolataiba mélyedve ballag – És ti? Mióta is vagytok együtt? – tettem fel a kérdést a kíváncsi kishugokra jellemző vigyorral és elégedetten szemléltem a Naithen arcán bekövetkező változást. Örültem nekik. Mióta Naithen megtalált engem a játékban, már nem kellett a kereséssel időznie és így sokkal többet tudott a barátnőjével lenni, akit remélhetőleg el is jegyez majd egy alkalmas pillanatban. Már igazán nem kellett sok hozzá, de tudtam jól, hogy a bátyám szeretné, ha ott lennék az esküvőn, ez a téma pedig mindig okozott köztünk némi feszültséget, én ugyanis… még nem mehettem ki. Naithen talán pont emiatt neheztelt Alexra; legalábbis sokszor láttam rajta és a megjegyzéseiből, hogy inkább a szüleim pártját fogja, akik nem értenek ezekhez a kütyükhöz annyira, hogy bejöhessenek, de ettől még az az egyetlen vágyuk, hogy láthassanak és karjaik közé zárhassanak engem végre. És ami azt illeti… nekem is egyre nagyobb vágyam volt ez. A gyermek szerepe, akit óvni kell, nem a vezetőé, aki itt voltam. Ajkaimat halk sóhaj hagyta el; visszanéztem a palota ablakaira és beharaptam ajkaim. Szinte meg sem hallottam Naithen válaszát: lelassítottam, tekintetem a távoli hegyek csúcsai között csapongott.
- Pár éven belül talán sikerül. És ha segítesz – fordultam felé hirtelen és ugyan Naithent meglepte a témaváltás, de aztán melegen rám mosolygott és bólintott, hogy persze.
- Bár nem könnyű - tette hozzá - Egyszerűen eltűntek és hiába mozgatok meg minden szálat, nem találok semmit és ők se keresnek engem. A borítékok is ritkulnak, bár ennek örülünk. Az azt jelenti, hogy nem kevernek bele téged semmi komolyba – nézett le rám összehúzott szemöldökkel, mire én csak nevetve megforgattam a szemeim, majd elhúzott szájjal sóhajtottam egy újabbat:
- Pedig azt várom. Mármint, hogy találkozhassak velük. Akkor eljutna hozzájuk az ajánlatom és talán megfogadnák – magyaráztam, Naithen pedig csak hümmögött erre. Nem mintha ő értené, miről van szó tulajdonképpen, de úgy éreztem, hogy erre az egy dologra még megvan bennem az erő. Arra az egyetlen feladatra, bármi is legyen az. Addig pedig… addig ott a nádtetejű házikó. A hely, ami elhozza a várva várt megnyugvást, ahol csak én vagyok, és Alex. Ahol béke vár és ahol… nem kell egy pillanatra se másnak lennem, mint egyszerűen csak Annabellnek.

Fordítsd meg hát az érmét,
Hogy lásd ugyanazon valóság másik felét~

- Csak ti ketten? – kérdezte és bár húga nem látta, de Naithen arcán látszott, hogy cseppet sincs elragadtatva a hírektől. Mióta a két iker elvezette őt Annabellhez, hetente-kéthetente meglátogatta a kastélyt és meséltek egymásnak. Naithen beszélt a kinti életéről, Lucyról, a munkájáról és persze a szüleikről; Anne pedig az itteni életéről, Alexről, a céhvezérségről és persze a céhtársairól. Naithen így aztán egészen jól össze tudta rakni a kirakós darabkáit – azokat a darabokat is, amik a lány lelkének és múltjának ismerete nélkül nem mentek volna, és amik úgy tűnt, hogy… Alexnek sem mennek teljes egészében.
- Igen, csak mi ketten. Gondoltunk arra, hogy Nestort vagy esetleg a Kajmánszörnyet is visszük, de úgy nem lenne ugyanaz. Meghát, Nestor be se férne - csacsogta közben a húga, akinek jókedve azért megdobogtatta a férfi szívét, de egyben gondterheltebbé is tette őt, Naithen ugyanis nem a petekre gondolt. Ő arra lett volna kíváncsi, hogy tényleg, senki más nem lesz-e ott segíteni Annabellnek a nehezebb napokon, mert bár húga meg volt győződve róla, hogy Al fejfájása a tengerparton enyhébb és úton útfélen ezt ismételgette, de Naithen ennek igazságát azért bőven tagadta mostmár. Nem, Anne egyszerűen csak ebben bízott, ez adta számára a reményt, bátyjának pedig semmi joga nem volt szétzúzni ezt. Ha megteszi, húga nemhogy csak nagy eséllyel ellene fordulna, de talán az egyetlen kiutat is elveszítené és Naithen nem akarta boldogtalannak látni őt, vagyhát… még boldogtalanabbnak. Ugyanis Annabell az volt. Hiába szagolgatta azt a rózsát derűsen, testvére tudta, hogy legbelül az. De mégis mit tehetne ő, aki az elmúlt kilenc évben nem is volt mellette?
- Úgy tervezzük, hogy heti kétszer itt alszunk még, keddenként és szombatonként, értelemszerűen – folytatta a húga és Naithennek erőlködnie kellett, hogy újra felvegye a beszélgetés fonalát. Kedd és szombat, igen - ekkor tartanak barátnős estét a palotában azzal a… Szophie nevű lánnyal, talán. Naithen emlékezett rá, mennyire felszabadultan mesél Anne mindig azokról a találkákról és fejében egy ötlet kezdett el körvonalazódni, nos, egészen addig, amíg a lány neki nem szegezte a kérdést:
- És ti? Mióta is vagytok együtt? – nézett fel a bátyusra csillogó szemekkel, a férfi feszültsége pedig azonnal megenyhült, ahogy Lucyra gondolt. Már másfél hónapja megvette a gyűrűt, ámbár ez négy év után igazán nem adott okot a meglepetésre és Naithen valahol érezte azt is, hogy tovább már nem késlekedhet. Hogy nemcsak a barátnője, de annak családja is elvárná tőle és ő készen is állt, de… valami hiányzott. Illetve valaki hiányzott – és az a valaki éppen itt sétált mellette a kövezett ösvényen, ami ugyanúgy nem volt a valóság része, mint ahogy semmi más sem, amit a férfi idebent érzékelt.
- Bő négy éve – felelte azért, Annabell viszont jól láthatóan máshol járt, talán annál a kicseszett kunyhónál megint. Naithen óvni akarta húgát, de képtelen volt tenni ezért: összevesznének és megríkatná; nem, ő egyszerűen (mint a férfiak általában) nem volt a szavak embere, ha ilyen komoly lelki dolgokról volt szó. Pedig szívesen elmondta volna, amit gondol - hogy a húgának, akit jellemi és lelki erőssége ellenére igenis tönkretett, majdhogynem visszafordíthatatlanul ez a világ, nem egy kisfiút, egy valahavolt hősszerelmest kellene ápolnia, aki bár régen lehet képes volt rá, de mostmár egyszerűen képtelen megadni a lánynak, jobban mondva a nőnek azt, amire szüksége van. A biztonságot, a nyugalmat, a támogatást. Húgának olyasvalaki kellett, akire ő maga támaszkodhat, nem pedig egy újabb és az eddigieknél sokkalta nagyobb teher, ami nemcsak hogy ideköti őt ehhez a játékhoz, de a szó legszorosabb értelmében kötözi le, bárhova is meneküljön azon belül. De…
- Pár éven belül talán sikerül. És ha segítesz – mondta ki Annabell, Naithent pedig meglepte, hogy húga úgy beszélt, mintha az ő gondolatait fejezte volna be. A férfi mégis, minden feszültsége ellenére most oly melegen mosolygott rá a kisebbre annak szavai hallatán és arra gondolt, milyen jó is lenne, ha újra odakint lehetnének, együtt. Bemutathatná Annet Lucynak és a szüleik is megnyugodhatnának végre.
- Persze – bólintott rá, szívében ezzel a reménnyel - Bár nem könnyű. Egyszerűen eltűntek és hiába mozgatok meg minden szálat, nem találok semmit és ők se keresnek engem. A borítékok is ritkulnak, bár ennek örülünk. Az azt jelenti, hogy nem kevernek bele téged semmi komolyba – nézett rá az oly törékenynek tűnő lányra szigorúan, szemeit pedig csak még jobban összehúzta, amikor amaz szinte kinevette őt ezért. Anne álarca rettentő erős volt és bár Naithen néha neheztelt rá amiatt, hogy ezt őelőtte is felhúzza olykor, de voltak más délutánok is, amiket Naithen soha nem felejtett el. Akkor voltak ott igazán egymásnak, akkor érezte a legközelebb magához Annet.
- Pedig azt várom – jött a szinte előre megjósolt válasz - Mármint, hogy találkozhassak velük. Akkor eljutna az ajánlatom és talán megfogadnák – folytatta a lány, ám a férfi egy hümmögésen kívül nem bírt részletesebb reakciót adni erre: nem mintha értené, miről lehet szó tulajdonképpen, de egy ilyen „küldetés” Naithen szerint semmi olyasmivel nem kecsegtethet, amit Anne elviselne ennyi trauma és megpróbáltatás után, ráadásul ekkora terhekkel, amiket a vállán cipel. De ha tényleg az az egy feladat lenne… ha csak annyi és vége… lehet a báty is kiegyezett volna ezzel. Azután pedig… azután ott az otthon és a család. A hely, ami elhozza a várva várt megnyugvást, ahol mindannyian ott vannak. Ahol béke várja őt és ahol… nem kell egy pillanatra se másnak lennie, mint egyszerűen csak Annabellnek.

by **Hinari** Hétf. Aug. 01 2022, 09:55

Az utolsó lépések

Halovány, kékes fény derengett előttünk az út végén. A sziklák, amelyeken végighúztam ujjaim, felrepedeztek mögöttünk, felfedve az alatta rejtőző, szürkés-fehéres masszát és a néha-néha előbukkanó, izgága, fekete vonalakat. A lépteink által felvert por egészen az orromig szállt, én pedig egy félmosollyal mélyet szippantottam belőle: már a valóság ígéretét hordozta, már érezni akartam, ahogyan éget, ahogyan szúr.
Jobb kezem automatán mozdult; sokat fogom még ezt megtenni, ebben biztos voltam. A menü felugrott előttem, pár kattintás, küldés. Rég megírt levelek, rég előkészített itemek, fontosak és mégis, annyira jelentéktelenek mostmár. Bal tenyerem Szophie kezének biztonságát kereste, oldalamról hamarosan eltűnt a sokat átélt fegyver; a tok üresen koppant neki övemnek újra és újra, már jócskán túl a határ túloldalán. Itteni életem utolsó lépései voltak. Rámosolyogtam a lányra mellettem, az egyetlenre, akivel együtt kezdtük az utunkat és akivel együtt fogjuk majd újrakezdeni is.
Nem néztem hátra.
A gépies hang hamarosan megtörte a pillanat varázsát.

Fájdalom. Ez volt az első, amit megéreztem. Végre.

----------

- Te, tuti, hogy megteszed? – nyújtotta pacsira kezét Kahetsu, ahogyan beléptem, mint mindig, vigyorral az arcán.
- Hiányozni fogsz nekünk, tudod…
- Úgyis csak az erőm kellett – ingattam meg a fejem, de mosollyal az arcomon, és türelmetlenül pillantottam körbe, miközben helyet foglaltam.
- Meg a humorod!
- Mi?
- Na ezaz!
Az ikrek összeröhögtek, én meg hátravetettem a fejem a székben. Amikor megjött a levél, hogy találtak egy fura, iszákos szemüvegest az egyik kocsma előtt aranyat kéregetni, rögtön idesiettem, de úgy tűnik korán. És bár Kahetsu és Haketsu mindenben támogattak, de a türelmetlenségemet inkább csak kiélezték és mire végre megjelent az emeleti szobában a meglehetősen megilletődött, össze-vissza pislogó japán, olyan erővel ugrottam fel, hogy a szék kibillent alólam és menekülőre fogva hamarosan elvágódott a földön, nem messze a száját tátó ikerpár egyik tagjától.
- Üdvözletem! – hajoltam meg a férfi előtt. Észrevettem, hogy szemei pirosak, tekintete homályos és a kezében üveget szorongat. Egy félig kiürült üveget. – Nem akarjuk bántani, kérem foglaljon helyet! – hadartam gyorsan és biztatónak szánt mosollyal ültettem le. Szívem a torkomban dübörgött, mert tudtam, hogy kintről bármikor megszakíthatják a kapcsolatot és felébreszthetik, abban a pillanatban, ahogyan rájönnek, hogy rossz helyen jár. A férfi azonban láthatóan nem sietett sehová, csak bambán rám nézett, összeráncolta a homlokát, kinyitotta a száját, és… alaposan meghúzta az üveget.
Mérgesen fújtam ki a levegőt.
- Fontos ügyben szeretném a segítségét kérni – próbálkoztam újra, mire érthetetlen motyogás lett a válasz. Segítségkérőn néztem Haketsura, ő azonban csak megvonta a vállát.
- Dhhhhráááahhhanykeeeee – hallatszódott balamon az elhaló köhögés. Megmasszíroztam a halántékomat és egy a kelleténél erőteljesebb mozdulattal előhívtam a menümet: a fickó teljesen használhatatlan volt; tennem kellett hát róla, hogy fel is fogja, amit akarok tőle, méghozzá minél hamarabb. Nem volt nekem időm ezekre, most, hogy eljött életem esélye, a kudarc gondolata pedig egyre fokozódó dühvel töltött el. Összeszorítottam markomban a Nullázó Kristályt majd aktiváltam; a méreg effekt a kristály fehéres pixeleivel együtt lett semmivé. Elégedetten húztam ki magam és köszörültem meg a torkom:
- Nos tehát. Egy fontos ügybe…
- Ez mi volt? – csodálkozott el a fazon és forgatta körbe a fejét.
- Megszüntettem az Önön lévő mérgezést.
- Óóó. – Szemében fény gyúlt és hálásan biccentett felém, majd felemelte az üveget és egyetlen hajtásra kiitta a maradékát. – Így egy nap alatt többször is berúghatok! – nyilatkoztatta ki vidáman és feje felett újra megjelent az ikon.
- Mikor logoltatják ki? – kérdeztem élesen és megszorítottam a karját, egyre kétségbeesettebben.
- Nemto’. Hug csinálja, amikor végez a takarítással. Megállapodtunk.
Egyáltalán nem értettem.
- Tudja, kishölgy, itt nem kerül semmi jenbe berúgni. Adna egy kis aranyat, hogy holnap is vehessek egy ilyet? – tolja az arcomba az üvegét – A nagy küldetés előtt muszáj lesz valamivel lazítanom.
Egy… küldetés? Éppen neki? – hitetlenkedtem, persze szavak nélkül. Nem mintha kételkedtem volna a kutatócsapat hatékonyságában, de ez a férfi nyilvánvalóan kilógott közülük és mivel eszméleténél se nagyon volt már, úgy éreztem, hogy végre nyeregben vagyok. Hümmögve álltam fel és az idő szorítása ellenére tettem pár lépést fel és alá. Higgadtnak kellett maradnom, és meggyőzni őt, de hogyan és mivel? Kahetsu a szemeit forgatta, Haketsu ásított egyet. A japán férfi az üres üveget bűvölte, mintha újratölthetné azt csupán a tekintetével.
- Túlhúzod – szólt bele a csöndbe az egyik iker hirtelen.
- Jah, ez unalmas. Mi léptünk.
- Lent leszünk a bárban, ha kellünk – intettek és már ott sem voltak. A rozoga, mocskos fogadó falai vészjóslóan inogtak meg, ahogyan a fiúk becsapták maguk után az ajtót és a szituáción röhögcsélve levonultak a lépcsőn. Én elhúztam a számat, majd – gondolatban igazat adva a srácoknak – egy sóhajjal az idegenhez fordultam:
- Kössünk megállapodást. Úgy érzem, ebben maga nagyon tehetséges – mosolyodtam el és előhívtam párszáz aranyat; annyit, amennyit eddig ez a fickó életében nem láthatott még egy marokban. Az üzlet pedig (bár szó szerint is gyenge lábakon), de végül megszületett.

*

Pontosan 18 óra és 34 perc múlva ott guggoltam egy facsoportosulás mellett, aktív Rejtőzéssel és Lopakodással, sziklának álcázva magam. Az óra elütötte az egészet, öt-hat perccel később pedig megjelent három számomra nem teljesen idegen férfi, kezdő felszerelésben. Egyszerre lett úrrá rajtam a pánik és könnyebbültem meg, hiszen a fickó nem vágott át, mégis, ezek az arcok azt a napot idézték fel, karácsony előtt, én pedig éreztem, ahogyan tagjaim remegni kezdenek. Beharaptam ajkaim és ráfókuszáltam a két, fülszerű kitüremkedésre a szikla tetején, amik valami kifacsart, abszurd módon a farkasfüleimet jelentették most. Szophietól kaptam kölcsön az itemet; az akkori izgatottságom azonban, ahogyan barátnőmnek meséltem a fejleményeket, mostanra maradék nélkül elpárolgott. Megijedtem. Megijedtem attól, hogy tényleg akarom-e én ezt, hogy felkészültem-e tényleg bármire, ami jöhet. És vajon arra, hogy hátrahagyjak mindent és mindenkit? Alex megnyugtató ölelésére vágytam, Leo mosolyára és Szophie csilingelő nevetésére. A hangok azonban hamar elvonták a figyelmem önmagamról:
- Egyelőre az A tervet követjük. Ping, Suto, indulás.
Elindultak. Alakjuk hamar beleveszett a fák sűrűjébe, én pedig deaktiváltam Dab gyűrűjét és immáron a saját testemben osontam utánuk. Nem lehettek túl nagy szintűek és nem költhettek sokat jártasságokra sem; botladozva haladtak előre a nyolcadik szint dzsungelében és megijedtek minden ágon felbukkanó majom láttán. Teljesen egyértelmű volt, hogy mindannyian kívülről jöttek; olyan arcokat vágtak, mint amilyeneket Naithen szokott és ez a gondolat halvány mosolyt csalt az arcomra. Ők nem ide tartoztak. És ugyan nem tudtam, mi a céljuk, de egyre biztosabb voltam benne, hogy előbb vagy utóbb, de szükségük lesz rám.
Nem sokkal később megálltak. A térképet nézegették sápadt arccal és végül letértek az ösvényről, amit eddig követtek, belegázolva a fűbe a halványan villódzó kövek között, ám egy bizonyos határvonalat nem voltak képesek átlépni; lila fal dobta őket vissza, a szokásostól eltérően viszont piros hatszöggel, ami arról tájékoztatta őket, hogy nincs meg a kellő szintjük a továbbhaladáshoz.
Ez láthatóan őket is meglepte.
- Francba a rendszerrel, ezek tudták, hogy ide jövünk! – fakadt ki egyikük.
- Erre semmi bizonyítékunk sincs, Suto – vonta össze szemöldökét a vezetőjük, Ping pedig csak a vállát vonogatta, reménykedőn pillantgatva hátrafelé, a város irányába. – Ha lenne, az eleve a küldetés kudarcát jelentené. Szerintem itt más probléma lesz.
- Talán hívni kellene valakit – vetette fel Ping és megvakarta a fejét – Múltkor beszéltem egy lánnyal. Azt mondta, hozzánk tartozik. Azt hiszem, Hi…
- Nehogy kimondd a nevét, te agyalágyult! – förmedt rá a társa jelentőségteljesen, innen azonban nem láttam, milyen szavakat formál hangtalan. A beszélgetés némán zajlott tovább.
- Jó. – közölte végül a vezető és elővette a Hazatérés Kristályát - Visszamegyünk a városba. Egy órát kapsz. Teleport, Frieven!
És mindannyian eltűntek.

Egyedül maradtam. Újra.
Nagy levegőt vettem és odasiettem, ahol ők álltak nem sokkal ezelőtt. A tájban semmi különöset nem fedeztem fel, NPC-knek pedig nyoma sem volt sehol. Csupán egy majom figyelt fel rám az egyik fa lombkoronájából: makogva nézte, amint az egyik kezemet előrenyújtom, belemarkolok a levegőbe, de nem állít meg semmi. Megpróbáltam a másik kezemmel is, majd gondoltam egyet, előrehajoltam és lenyitottam a minimapot én is. A térkép vibrált és akadozott, rajta hol a nyolcadik szintet, hol viszont a huszonkettedik szintet véltem felfedezni. Becsuktam a térképet és hátraléptem. Írtam egy levelet Hoorának, azután leteleportáltam az első szintre és az Iryana Palota felé vettem az utamat.
Ping levele csak tíz perccel később érkezett.

*

A megbeszélés meglepően gyors és meglepően sikeres volt; alig telt el bő két óra, már a huszonkettedik szint nyomasztó, dohos barlangrendszerében jártunk. A térkép teljesen sötét volt – ékes bizonyítéka annak, hogy a szint felfedezése óta itt vagy nem járt még senki, vagy nem osztotta meg a nagyközönséggel a felfedezett területet. A nyolcadik szintről nyíló, titkos átjárón át érkeztünk és bár Hoorának nem volt tudomása erről, Szophie mintha már járt volna itt, amit márcsak azért sem vitattam, mert a falakról Falathoz hasonlító, zöld és lila gekkók pislogtak ránk, talán csodálkozva, hogy játékost látnak errefelé. Én is csodálkoztam ezen. A járat, ahol haladtunk kanyargott és elágazott, a koordinátákat azonban elég pontosan kaptuk meg, pont úgy, ahogyan a küldetés további részleteit is. Egy titkosírással telefirkált lapon csúsztatta át az egyik férfi, a rejtjelek megfejtéséhez pedig további három cetlit kaptunk, amiket összeillesztve lehetett rájönni a kódolási mintákra – egyszerű, de praktikus megoldás, hogy a Sword Art (egyébként valószínűleg elég hatékony) hang- és írásrögzítési programjait átverhessék, legalábbis ideig-óráig. Ehhez mérten természetesen sem időnk nem volt sok, sem hibalehetőségünk, cserébe viszont a feladatunk sem volt túl bonyolult, ami csak egy újabb meglepő fordulata volt a mai napnak; lassan már nem is számoltam, hogy mennyiedik. Semmi vérre menő harc a rendszer által felsorakoztatott npc-k és legyőzhetetlen szörnyek ellen, semmi háború vagy izgalmas kaland, egyszóval semmi olyasmi, amire az átlagos, filmektől és regényektől túlfűtött emberi agy asszociál, ha meghallja a „küldetés” szót.
Minket is abból az egy okból alkalmaztak csak, mert ők nem érték el a kellő szintet mindehhez.
........- illetve mert fogalmuk sem volt a rendszerről és a kiképzőről, aminek létezését voltam olyan szíves önös érdekekből elhallgatni előlük, főleg azok után, hogy olyan egyszerűen és mit ne mondjak, meglepően könnyedén rábólintottak a felsorakoztatott feltételeimre. Mintha mi sem lenne egyszerűbb, mint teljes inkognitóban megtudni egy tókiói (vagy éppen magyar) kórházban fekvő fiatal férfi accountjának szerveradatait és úgy alakítani az életet, hogy éppen az a szerver legyen a következő, amit lecsapnak. De nem kérdezősködtem. Mind az öten tudtuk, ők is és én is, hogy nem vagyok abban a helyzetben. Nekem nem volt jogom kételkedni, hiszen nekik köszönhettem azt a legnagyobb esélyt, amit játékos ebben a gyilkos világban kaphat. Esélyt a második lehetőségre, lehetőséget egy második hibára, az esetleges legnagyobb első után.
- Valami van előttünk.
Hangom halk volt és rekedt; tekintetem egy röpke másodperc erejéig még merengő, mint aki álomból ébred fel és jön rá hirtelen, hogy most nagyonis itt kellene lennie. Észlelésem folyamatosan küldte a jelet, én pedig megkerestem Szophieval a szemkontaktust és előhúztam a Katanát a tokjából. Eszembe jutott, hogy így talán mégiscsak lesz haszna az erőnknek és a tapasztalatainknak, ezt viszont rögtön követte egy másfajta, kevésbé reményteli gondolat, amely az előző élményből táplálkozott és ami hatalmas, fekete indikátoros lényeket vizionáltatott elém, érthetővé téve számomra, hogy ami ránk vár, ahhoz talán még a mi erőnk és a tapasztalatunk is túl kevés lesz. Megacéloztam a tekintetem, megérintettem övemen a Folyosó Kristályt, amit a barlang elejére aktiváltunk és lélegzet-visszafojtva fordultam be a sarkon, előreszegezett fegyverrel lépve be a hatalmas terembe.
Egy négy-öt méteres, borostyánsörényű oroszlán nézett velünk farkasszemet; mellette egy npc kislány állt karba font kézzel.

A levegő megfagyott körülöttünk.

Összevontam a szemöldököm és ráfókuszáltam a nagymacska indikátorára. A lányka elmosolyodott és közelebb lépett hozzánk, a Katana vészjóslóan izzott fel a terem félhomályában. Az oroszlán kihúzta magát, az npc pedig felemelte kezét, jelre készen.
Feje felett a legutolsó másodpercben villant fel a felkiáltójel. A falakról mély hangú figyelmeztetés verődött vissza, talpam alatt felporzott a talaj, ahogyan nullára csökkentettem a sebességem, éppenhogy lefékezve a gépi karakter előtt.
Amaz sugárzó mosollyal nézett fel rám:
- Van kedvetek segíteni nekünk?

*

- Hihetetlen, hogy majdnem megtámadtam egy kislányt és egy petet. Szerintem ez a játék tényleg kezd az agyamra menni – csóváltam meg a fejem, miközben újabb adag süteményt vettem magamhoz és tömtem be a számba, ezzel teljessé téve a „boldogság bármikor” rám kifejlesztett, egyedi receptjét. Nem is kellett hozzá sok, csupán Szophie jelenléte, pár percnyi önfeledt, barátnős beszélgetés komolytalan témákról és persze egy kis sütemény meg tea vagy forrócsoki. Vagy éppen whiskeys zöld tea vagy rumos forrócsoki. Ahogy azt a helyzet éppen megkívánta.

Tökéletes befejezése a mindig tökéletességre törekvő, tökéletlen életemnek idebent.

- Kíváncsi vagyok, milyen lesz odakint – tűnődtem el és ráhajtottam fejem a lány vállára, megengedve magamnak pár pillanatnyi tényleges feltöltődést az előttünk álló, utolsó lépések előtt. Ugyan a koordinátákat nem szabadott bejelölnünk, de a térkép egyértelműen mutatta, hogy nemsokára elérkezünk a választóvonalhoz; oda, ahová tartottunk és ahol aktiválnunk kellett egy egyedi itemet, amely tönkreteszi a környező terület programozását, beleértve ebbe a rendszer minden sajátosságát, a helyszínt és, nos, valószínűleg minket is. Elnevettem magam, jókedvűen és őszintén, elmentettem a piszkozatba írt üzeneteket, kortyoltam egy nagyot a teából és felálltam, kezemet nyújtva Őneki.
Továbbindultunk.
Előttünk az út végén halovány, kékes fény derengett. Nyitott tenyeremet magam elé emeltem, ujjaimat finoman ráfontam a tárgyra, amely rajta lapult. Beléptünk a területre, kezemet ökölbe szorítottam, markomból pixelek szálltak szerteszét, fülemben még sokáig csengett a kristálytörés oly jellegzetes dallama. A sziklák felrepedeztek mögöttünk, a talaj több ponton megszűnt létezni. A barlang az összeomlás szélén állt, szemeim azonban nemcsak a portól voltak könnyesek. Elküldtem az üzeneteket és a Katanát, bal tenyerem Szophie kezének biztonságát kereste. Egyenesen a terem közepén álló, pulzáló kristályképződményhez sétáltunk, hogy megérinthessük. Ezek voltak itteni életem utolsó lépései. Rámosolyogtam a lányra mellettem, az egyetlenre, akivel együtt kezdtük az utunkat, és akivel együtt fogjuk majd újrakezdeni is.
- Odakint találkozunk, Szophie – ígértem és átöleltem őt.
A gépies hang hamarosan megtörte a pillanat varázsát.

Boldogság. Ez volt a második, amit megéreztem. Végre.

by **Hinari** Csüt. Okt. 27 2022, 18:52

S.A.O. – Epilógus

Anami Aimi úgy csörtetett be a szobába, mint egy vaddisznó. Körülnézett, felszedte és zsákba gyömöszölte a korábban a sarokba hajított lepedőt és már toppant is oda mellém, hogy elsimítsa a takarón keletkezett gyűrődéseket és feljebb segítsen az ágyban. Én – már hozzászokva a napi rutinhoz – fel sem néztem a könyvemből, csupán egy könnyed mosollyal biccentettem feléje és vártam, hogy a termetes (és a nevéhez egyáltalán nem hű) nő egy sóhajjal hátat fordítson nekem és kisiessen a teremből.
A sóhaj azonban elmaradt.
Tekintetem érdeklődve emeltem fel és ahogyan végignéztem Aimin, meglepettségemben még azt is elfelejtettem, hogy milyen mondatba kezdtem éppen bele: az ápoló mosolygott. Arca fura grimaszba rándult, ahogyan a mindig lefelé ívelő ajkak most megpróbálták behozni a sokéves lemaradást, én pedig kezdtem megkérdőjelezni a saját józanságomat, ugyanis a jelenség nagyjából olyan csodával ért fel, mintha… nem is tudom, mintha sikerült volna mindenkit kijuttatniuk a játékból.
- Történt valami? Esetleg… tudok segíteni? - hallottam meg saját, még mindig elég gyenge hangomat, majd rögtön el is nevettem magam kínomban, hiszen egy a stabil járását mégcsak próbálgató, évekig ágyhoz kötött huszonéves aligha tudna bármiben is segíteni éppen ennek a nőszemélynek. A régi beidegződéseket viszont iszonyatosan nehéz volt kiirtani, így egy „mindegy” fejrándítással egy pillanatra behunytam szemeim és inkább eltettem a könyvet, hogy teljes lényemmel a nőre tudjak koncentrálni. Ez a kitüntetett figyelem persze egyáltalán nem volt kölcsönös: az ápoló éppen a párnámmal volt elfoglalva, majd válasz helyett egyszerűen csak az ölembe dobta az eddig a hóna alatt szorongatott újságot és egy dalt dúdolva (sosem hallottam még dúdolni) eltűnt a fürdőszobában. Egy kis ideig nem is értettem. Aztán ránéztem a címlapra, és az egész teljesen világossá vált.
Az ablakom előtti, vörösbe fordult fák ágain pihenő varjak felröppentek, amikor meghallották a sikításom. Krákogásuk világgá kürtölte a hírt, hogy végre, végre vége van.

*

Az ügyvéd megigazította szemüvegét, hatalmas, mélyről jövő sóhajtása pedig befoltozta a sóhajtás-univerzumban keletkezett lyukat, amit Anami Aimi, a vaddisznó nagy vigadalmában maga mögött hagyott. A gondolat mosolygásra késztetett, a kialakult szituáció viszont minden volt, csak nem örömteli: amióta bejelentették, hogy a kutatócsoport ügyvédje 15:15-re vár a másodikon, a boldogságomat és felszabadultságomat egyetlen másodperc alatt váltotta fel a szorongás, ami ideérve csak tovább fokozódott.
Láthatóan senki sem tudta, mi legyen most. Vagyis valószínűleg tudták, csak azt nem tudták, hogyan mondják el nekünk.
- A helyzet meglehetősen… bonyolult. – folytatta kis szünet után a férfi.
Bólintottam. A helyzet persze egyáltalán nem volt bonyolult, csupán csak számukra elég kedvezőtlen. Vagy éppen számomra? Ez egyelőre még nem derült ki, pedig vagy tizenöt perce ültem az irodájukban, egyre kimerültebben a függőleges testhelyzettől.
- A szerződést mindenképpen módosítani szükséges, tekintettel rá, hogy kötelezettségeit a Sword Art játékban már nem tudja ellátni.
Bólintottam. A szerződést persze egyáltalán nem volt szükséges módosítani, hanem – véleményem szerint – inkább ki kellett volna dobni az ablakon, miután ezer cafatra tépték. Ez azonban nem az a helyzet volt, amiben bármilyen szavam is lehetne, főleg azok után, hogy aláírtam a döntésképtelenségem és az iraton ott csücsült a szüleim aláírása is, amely egyértelműen felhatalmazta a társaság vezetőjét, hogy szabadon rendelkezhessen rólam és a sorsomról. Beharaptam ajkaim és inkább az üvegen túli eget kezdtem el kémlelni; néztem a felhőket felettünk. Gyengének és tehetetlennek éreztem magam, szédültem a fáradtságtól és minden izmom sajgott a megerőltetéstől, amivel elcipelték testemet idáig. Hiányzott az oldalamról a Katana biztonságot nyújtó nyomása, hiányzott az a bizonyosság, amit odabent évek munkájával szereztem meg és amely az első idekint töltött napon úgy foszlott semmivé, mintha soha nem is létezett volna. Odabent tudtam, hogy erős vagyok és hogy szükségük van rám, hogy ez alkupozíció lehet. Úgy pixeleződtem el, és ebben a tudatban nyitottam ki itt a szemeim pár hónappal ezelőtt. Idekint viszont mégsem voltam erős – és mostmár nem is volt szükségük rám.
- … Akkor megegyeztünk?
Bólintottam. Persze egyáltalán nem egyeztünk meg, hiszen fogalmam sem volt, mire bólintok rá. De mindez úgysem számított semmit, nem igaz?

*

Még akkor is emlékeimben élt szemeinek csillogása, mosolya és illata, amikor a sötétített üvegű autó kikanyarodott a főútra. Megígértük, hogy amint őt is kiengedik, felkeressük egymást. Minden kedden és szombaton, ahogyan eddig is. Beszélünk egymással, telefonon vagy chaten, ott leszünk egymásnak mindig és mindenkor, bármit is hozzon az élet, a valóság. Szemeimbe könnyek gyűltek, láttam őt magam előtt, átöleltük egymást, úgy köszöntünk el. Bólintottam és még utoljára hátranéztem, vissza a múltamra, vissza, visszafelé, amerre soha nem akarok menni.
- Annabell-san – nyújtotta felém Saborou a fekete mappát. Elmosolyodtam és bólintottam feléje is, komolyan és határozottan, magabiztosságot merítve az idegességéből, aminek okáról csak mi ketten tudtunk. Talán mégis volt erőm idekint is. Talán nem vesztettem el mindent, amivel odabent felvérteztem magam.
Talán nem is kellenek sem a statjaim, sem a Katanám ahhoz, hogy az legyek itt is, aki odabent. Aki tíz éven át maradt az élen a világ egyik legkegyetlenebb játszmájában.

Az autó lelassított és végül megállt. Szívem nagyot dobbant; erre vártam egy évtizede már. Kivágtam az ajtót és nem fogtam vissza magam, nem fojtottam el, már nem, soha, soha többet. Sírtam, zokogtam és nevettem egyszerre, látva, hogy jól vannak mind. Hogy itt vannak mind. Felém rohantak, én pedig elbújtam, eltűntem könnyáztatta ölelésükben - és nem is voltam hajlandó előbukkanni onnan, amíg a jövő úgy nem döntött, hogy feltétlenül szükséges.

by Ajánlott tartalom