Re: Gyűlésterem

by **Hayashi Yuichi** Csüt. Szept. 12 2013, 12:53

Nestor megértette, mit érzek, később, ha kell egyedül megkeresem a hármat, és vagy Lewis után megyek, vagy legyőzöm őket. Többiek elutasították egyértelműen a bosszút. Azonban így Ai szavai lennének semmisek, egy család tagjává váltam, amikor beléptem azon a hatalmas kapun. És azért akartam belépni, hogy segítsem őket egyértelműen. Egy társunk meghalt.. a vezér Lewis. Akkor most ne védjem meg a családtagot? Ahogy hallgattam őket tovább, arra a következtetésre jutottam, hogy jelenleg szüneteltem, mind a saját kutatásom, mind a bosszúszomjam. Abban igazuk van, az sem old meg semmit, hisz annak a háromnak is lehet céhe, aztán meg ők.. és így egy körforgás lenne. Jobb lesz csihadnom, lehajtottam a fejem így elsőre csak annyit hallottam, hogy mögöttem nyílik az ajtó. Biztosan Yurihime volt az, szavai keserűségtől csengtek, és hamarosan a folyosót is betöltötte hangos zokogása. Hirtelen felpattantam, hogy utána menjek, nehogy valami őrültség jusson az eszébe, hisz tudom, miután elsétáltam a Kyuubi termétől létezni se akartam..
Azonban szembetaláltam magam valakivel, aki eddig nem volt jelen, Rita a mesterem. Úgy megörültem neki, hogy helyből visszafordultam a székbe, azonban örömöm, hogy is tudnám kifejezni most? Hinarit Askr és az a sárkány nyugtatgatja, a két farkas pedig a terem különböző pontján búj egyikük gazdájához, másik pedig az épp sírdogáló Yuirihime után mered. Leült Rita felé csak biccentettem egyet, és hallgattam tovább. Szophie is elutasította, a gondolatom. Hova süllyedjek szégyenemben, igen végérvényesen meghátrálok a bosszú tervtől. Azonban ahogy Szophie és Rita belefogtak némi hevesebb beszélgetésbe az elvekről, Szophie inkább elment.
- Ne menj, maradj, kérlek – próbáltam volna utána szólni, de látszólagosan semmi hatása nem volt Elsétált. Amit Rita mondott kicsit egyezett véleményemmel, azonban drasztikusabb lenne az én utam így megértem, hogy nem ezt választanák. Felálltam és odamentem ahhoz a lányhoz, aki összehívott minket. Szegényt jól közre fogtuk.
- Köszönöm, hogy ezeket elmondtad – néztem rá szomorúan – borzalmas. Mivel a másik srác már nyugtatja itt nincs rám szükség, még egyszer ránéztem és kisétáltam Yurihiméhez. A földön volt, szinte kisebb tócsa lehetett volna már alatta patakzó könnyeiből, de ez gyorsabban tűnt el, minthogy megállhatott volna. Még a világ is kegyetlen szegénnyel, nem csak a benne lakók. Lehajoltam hozzá, és kezem vállára helyeztem és párszor gyengéden megdörzsöltem közben halkan szólítgattam nevén és, hogy ne sírjon. Eszembe jutott, amit még gyerekként tanítottak velem, hogy ne itassam az egereket. Ezúttal ezek a szavak nem jöttek számra. Igazából az a legjobb, ha rendesen kisírja magát. Ha kinn lesz utána már az is könnyebb lesz.
- Gyere be a többiekhez Yurihime – mondtam neki lefelé fordított arccal. Ha sokáig sír így én magam és rá fogok kezdeni.. – megérkezett Rita is, gyere be, szükségünk van rád – a mondat végét kicsit megnyomtam, hogy tudja fontos odabent mindenkinek a jelenléte. Rita szavai talán mélyebben érintettek, mint bármikor. És az új hajszíne is meglepett. Annyira más, de mégis ő. Ha úgy döntött, hogy bejön és kér támogatást természetesen lovagiasan segítettem. Abszolút haszontalannak éreztem magam.

by **Askr** Hétf. Szept. 16 2013, 19:23

Ott álltam, a lány oldalán, hogy vigaszt nyújtsak. Pont úgy, ahogy ő segített nekem abban a kastélyban, de ő látszólag nem gondolt az öngyilkosságra. Legalábbis nem mondta ki, de annyira nemigen ismertem, hogy gondolatait ki tudjam számítani. Egy kézszorítás nem jelenthet túl sokat, de ilyen helyzetben annál inkább. Főleg a sárkány szorítására reagált. Nestor bólintott egyet, majd elengedte a kardforgató kezét, és ismét keresztbe fonta karjait. Elégedettnek tűnt. Elégedett, mert ennyivel segíthetett. Én viszont még nem engedtem el Hinari kezét. Mintha odaolvadt volna, vagy valami hasonló. Úgy éreztem, ha Nestornak nem is, de nekem fognom kell a kezét. Ennyivel tartoztam a lánynak, és úgy éreztem, jelen pillanatban csupán ezt tehetem meg érte. Rettentően feszült voltam, főleg a fennálló nézeteltérések miatt. Egyesek számára a bosszú nem megoldás. Nem értettem őket. Kiskorom óta azt hallottam, hogy a megtorlás természetes, és ha valakit igazán közelállónak érzek, még erre is képesnek kell lennem. Bár igaz, Lewist nem ismertem, de nem akartam így látni az új barátaimat. Az új családomat. Nem kellett sokat gondolkodnom azon, hogy levonjam a következtetést: ha valaki nem állítja meg a gyilkos triót, - bosszú ide vagy oda - a mészárlás minden bizonnyal folytatódik. Egy szót sem szóltam, legalábbis egyelőre. Szophie nem akart, nem bírt tovább maradni, ám a másik lány ésszerű indokokkal jött. Egyetértően bólintottam, aztán Hatira néztem. A démonfarkas nem akarta, hogy az idomár társa is elmenjen. Szomorúan, szótlanul nyüszített, ám egy pillanatra sem tágított a Lilliomhercegnőtől. Azt hittem már ennél rosszabb nem lehet, ám akkor megjelent a lány, aki igen bátorító szavakkal élt. Igen, erős volt, bár innentől kezdve egy szó se szólt a bosszúról, hanem a családról, a hősökről, és az összetartásról. Irigyeltem, mert sikerült egyfajta derűs hangulatot teremtenie a lelkemben, amit ilyenkor nem igazán lehetne. Oldalvást Nestorra pillantgattam: a sárkány lassú, komótos léptekkel távolodott el tőlünk, és keresztbe öltött karokkal ült le egy távoli széken, ezzel kizárva magát a közösségi beszélgetések lehetőségéből. Számomra akkor csak az volt fontos, hogy ott maradjak, ahova Nestor parancsolt: Hinari mellett. Nem tudtam, mit tehetnék még a könnyei ellen folytatott háborúban. Nem akartam, hogy így lássam. Életem tizenkilenc éve során olyanra készültem, amit akkor vagy megbántam, vagy nem. Nagyon zavarban voltam: nem tudtam, hogyan viselkedjek ilyen helyzetben, de megtettem. Az alapszabály, hogy egy ölelés három másodperces, nem kevesebb. Ezt betartva szépen lassan a karjaim a lány köré fonódtak, és fülébe csak ennyit suttogtam: veled vagyunk. Aztán mintha misem történt volna, kiléptem a terem ajtaján, pet nélkül, zsebre dugott kézzel. Nem hagytam el őket, végig ott maradtam, a JL falai között. Csupán kellett egy kis idő, mire ezt az egészet megemésszem. Besokalltam.

by **Yurihime** Kedd Szept. 17 2013, 18:12

Szörnyű, rettenetes dolgokat mondtam. Undorodtam magamtól, amiért képes voltam így belegázolni szegény Szophie-sama lelkébe, aki lehet, hogy éppen ugyanannyira meg volt zavarodva, mint jómagam. Elég volt néhány szó ahhoz a válaszból, hogy rádöbbenjek, mennyire otrombán viselkedtem, azonban hiába szerettem volna bocsánatot kérni, többé nem jött ki hang a torkomon. A legrosszabb mégis az volt, hogy üressé vált szívem egy szelete vitába kívánt szállni a kisasszonnyal, miközben ugyanaz a szelete egyet is értett vele. Hiszen Lewis-sama is ilyen volt, képes volt boldoggá tenni engem, s minden bizonnyal másokat is. Azonban mégis úgy éreztem, hogy Szophie-sama összekeverte a kedvességet a hősiességgel. Én is csupán egy szívességet tettem meg neki annak idején, s örömmel tettem, bízva abban, hogy segíteni fog őt felvidítani az ajándékom. Ettől még nem voltam hős, de igazából még csak kedves sem, hiszen csupán azt tettem, amit bárki megtett volna a helyemben.
Képtelen voltam a szemükbe nézni ezek után, így kitántorogtam a teremből és így, hogy egyedül maradtam, már nem volt mi visszatartsa a könnyeimet. Elhatalmasodott rajtam a bánat, márpedig nem szerettem volna, ha ezt bárki is meglátja, nem szerettem volna még jobban aggasztani őket. Zokogtam, mert zokognom kellett, holott még nem fogtam fel igazán azt, hogy Lewis-sama, aki magához vett, aki törődött velem, aki célt adott nekem, s családot, akire felnéztem... ő...
Megráztam a fejem. Bentről Rita-sama hangját hallottam, és a mondatfoszlányok, melyek eljutottak hozzám, valósággal letaglóztak. Ugyanezt... éreztem, meg szerettem volna... nem, meg akartam védeni a céhet... a családomat. Én mégsem tudtam odaállni, és ilyen határozottan kinyilvánítani ezen a szándékomat. Rita-sama erős volt, ha ő eltökélt valamit, azt könnyűszerrel véghez is viszi, de én vajon elég erős vagyok-e ahhoz, hogy ezt az elvet követni tudjam? Kétségeim ébredtek ezzel kapcsolatban. Kezeim újra ökölbe szorultak, ezúttal önmagamra voltam dühös. Sőt, talán végig így volt. Ekkor éreztem csak meg az érintést a vállamon. Felkaptam a fejem, Yuichi-samát pillantottam meg magam mellett.
- Kérem, ne nézzem rám! - fordultam el rögtön, tekintetem pedig megakadt Askr-sama farkasán, aki egészen idáig követett, és azt hiszem végig mellettem is volt. A látvány és a fiatalember szavai segítettek csillapodni, bár szükségem volt néhány percre, amíg ha nem is teljesen, de valamelyest elapadtak a könnyeim, hiába éreztem magam leírhatatlanul rosszul. Megsimogattam a fekete farkas buksiját, majd ruhám ujjával igyekeztem letörölni az arcomról a nedvességet és feltápászkodtam. Elgémberedett lábaim ellenálltak, de Yuichi-sama támogatásával sikerült talpra állnom.
- Hálásan köszönöm... nagyon kedves - Mosolyt nem tudtam erőltetni ajkaimra, de megöleltem a fiatalurat, és segítségével visszatértem a terembe. Fejemet végig lehajtva tartottam, szemeim biztosan üresek és kifejezéstelenek voltak. Nem szerettem volna, ha látják.

by **Hinari** Kedd Szept. 17 2013, 22:14

Szophie ilyen nyílt és érzelemmel teli kifakadása elakasztotta a szavam, csak némán néztem, amint Himével kiabál, s képtelen voltam közbeavatkozni. Egy céh vagyunk, mégha nem is egyezik minden tag véleménye, és nem kéne bántanunk egymást. Főleg nem most, hogy mindenki feszült Lewis miatt… Nekem kellett volna lépnem. Odaszaladni, és mondani valamit, bármit, ami segíthet, de minden erőm elpárolgott, még úgy is, hogy Nestor és Askr támogattak. Aztán a lány felém nézett, hozzám intézte szavait, amik egytől egyik nagyon fájtak. Mást sejtettem mögöttük, így kerestem a tekintetét, nem akartam következtetéseket levonni, de hogy így kimondja, mennyire nem tartozik ide… Talán nem is akar? Túl sok volt nekem ez, biztosan nem akart bántani, de mégis megtette, nem haragudtam rá, de mégis… és ekkor jelent meg Rita. Jobban örültem neki, mint eddig bármikor, meg is könnyebbültem kicsit, hogy csak elkésett, és nem más okból nem volt itt. Minden mondatával, minden szavával egyetértettem, és ha nem is tudtam kimutatni, nagyon hálás voltam azért, amiket mondott, és amiket tett. Azt hiszem, felrázta egy kicsit a nyomott hangulatot, ami már mindannyiunknak kellett. Az idomárlány viszont nem fejezte be, helyette felém ugrándozott, s még szólt pár szót hozzám, mielőtt távozott volna.
- Akkor menj – suttogtam alig hallhatóan, s elfordítottam a fejem, hiába volt sokmindenben igaza, nem az volt a baj, amiket mondott, hanem ahogyan mondta. Aztán már itt sem volt, nem kért ebből többet, én sem kértem volna, mégse tehettem meg, hogy elszaladok. Talán irigykedtem is rá egy kicsit emiatt, s ez is közrejátszhatott az érzéseimben, de dühöm elsődleges forrása mégiscsak az ijedtség lehetett, hogy őt is elveszítem. Még sokáig néztem utána, ajkaimba harapva, egyszerűen nem voltam képes feldolgozni egyszerre mindent, s a reakciójakor betelt a pohár. Még beszélnünk kell… Reméltem, nem haragszik, ámbár sose voltam jó Szophie esetében a gondolatolvasásban, még mindig rejtély volt számomra, mikor mi járhat a fejében.

Az új fiú, Yuichi is felállt, s már azt hittem, ő is itthagyja a gyűlést, de nem az ajtó felé lépdelt. Bólintottam, s megpróbáltam mosolyt erőltetni az arcomra, hang nem jött ki a torkomon, még mindig az imént történteken rágódtam. Eközben Nestor is elindult, ő azonban csak helyet keresett magának, vagy lehet, hogy teret akart engedni nekem? Így vagy úgy, immáron ketten maradtuk a céhvezér széke mögött, s én Askr felé fordultam, amikor átölelt. A mozzanat jobban meglepett, mint vártam, de a fiú közelsége megnyugtatott, szavai pedig bebizonyították az érzés helyességét. Reakcióra viszont aligha futotta tőlem, olyan hirtelen történt minden, hogy meg is feledkeztem a fájdalomról, egyszerűen eltűnt, legalábbis arra a kis időre, amíg mindez tartott. Mire felelhettem volna, már itt sem volt, nem láthattam az arcát, s nem tudtam olvasni belőle. Jópár másodpercig tartott, mire felfogtam mindent, s ezúttal őszintén elmosolyodtam, alig hallhatóan formálva a szót, „köszönöm”. Körülnéztem, és sóhajtottam: nem pont így terveztem a gyűlést, de Rita szavai adtak némi reménysugarat a normális befejezésre. Időközben Yurihime is visszajött, Yuichivel az oldalán, így immáron négyükhöz fordultam, s bár furcsállottam, hogy RenAi egy szót sem szólt, s egy kicsit nehezteltem is a lányra miatta, azért mégsem említettem meg ezt a többieknek. Majd rákérdezek később, mindenesetre egy pár szót talán megérdemeltünk volna. Vagy valamit…
- Öhm… - nem tudtam hogyan folytassam, mivel a fele csapat eleve nem volt itt, értelmét vesztette a gyűlés mint fogalom, és további eszmefuttatásokra se volt szükség – Köszi, Rita, és a többieknek is mindent – tekintettem hármójukra és Nestorra – Azt hiszem mindenkinek kelleni fog egy kis idő – néztem az ajtó felé, majd fordultam vissza hozzájuk – De azért szóljatok, ha bármi van… A többiről meg majd később beszélünk – komorodott el a hangom, az esetleges bosszúra gondolva. Kimerültem, lelkileg is, s nemcsak időre, de pihenésre is szükségem volt, ahogy mindenkinek a jelenlévők és az elmenők közül – Hime, ha bármiben segíthetek… - néztem a lányra, ám nem fejeztem be a mondatot. Biccentettem, és összeszedtem minden erőm, hogy szédülés nélkül lépjem át a küszöböt, és jussak el a szobámig, de nem akartam otthagyni őket. Megvártam tehát, hogy kiürüljön a terem, s csak ezután, utolsóként hagytam ott a gyűléstermet. Nem fogom hagyni, hogy szétessen a céh. S nemcsak Lewis miatt. Mindenki miatt, aki ma megjelent, és minden játékosért, aki még küzd ebben a világban. A gondolat erőt adott, s bár nem tudtam, hogyan jutottam el az ágyamig, arcomon határozott eltökéltséggel aludtam el.

by **Rita Hanami** Szer. Szept. 25 2013, 14:08

Szépen lassan, de a társaság fele így vagy úgy de szétszéledt. Egy kósza pillantást vetettem Ai-ra, ő nem szólt semmit, csak remélni tudtam, hogy nem viselte meg túlzottan a történtek. Azonban elszomorított az a tudat, hogy sokan mennyire hajlottak a bosszú felé, persze ez valamilyen szinten érthető volt, de akkor is. Bosszú! Ez annyira nem illene a céhhez. Figyeltem Hinari szavaira, de már alig ha fog tudni bármi újat, hozzá fűzni ahhoz amik már egyszer elhangoztak.
- Remélem hamar rendeződni fognak a dolgok a céhen belül. – Nézek Hinari majd sarkon fordulok és elindulok a kijárat felé. – Azt hiszem én most megyek, ahogy te is mondtad, mindenkinek szüksége lesz egy kis időre, hogy feldogozza ami történt. – Biccentettem egyet a többieknek majd egyszerűen kisétáltam és becsuktam magam mögött az ajtót és pár

pillanatra neki dőltem.
- Megvédeni a céhet. Tényleg képes vagyok rá? – Tettem fel a kérdést magamnak egy mély sóhajt követően és ellöktem magam az ajtótól és elindultam a szobám felé.

by **Hayashi Yuichi** Pént. Szept. 27 2013, 16:10

Yurihime könnyei közül kérte, hogy ne nézzem őt míg sír. Megtettem kérését és lehajtottam csak a fejem. Elszomorít, hogy így látom ezt a lányt. Eddig csak névről tudtam róla, hogy ő készítette a szabdalót, de most már láttam mellé is. Az látszik, nagyon fontos volt neki Sir Lewis. Sírdogált ott. Szavaim érthető módon hatástalanok voltak, ismeretség hiányában egy vadidegen vagyok neki, összesen annyi kapcsolódás van, hogy egy tető van a fejünk fölött. Helyében én sem hallgatnék egy idegenre, ezért átölelni sem tudom, hogy megnyugodjon, vagy dúdolni neki. Ahogy egyszer már erre is szükség volt. Vajon mit tehetek idegenként, azonban tévesen gondoltam, megölelt. Viszonoztam az ölelést, ilyen kor jobb ha érzi, hogy van vele valaki. Lewis már tudom nekem is hiányzik, már abból, hogy hiánya ezt okozta. Elengedni őt, vagy harcolni a támadóival.. Rita szavai csengtek fejemben, meg kell védeni a céhet. Meg kell védeni a céhet a következő tragédiától el kell kerülni, hogy ne legyenek bánatosak. Vidámság, ahogy az Ai-ra és mindenkire jellemző itt. Ez kell a JL-nek, de nem ma. Felajánlottam neki segítségem és oldalamon Yurihimével besétáltunk a terembe.
Hinari szavaira értem be. Kelleni fog egy kis idő, míg mindenki felépül, köztük én is. Talán nekem kicsit máshoz kell az idő, de a cél szentesíteni fogja az eszközt. Milliókat megmenteni pár halálával.. komolyan gondolod ezt yuichi? Nem tudom, de ezek a gondolatok, pár perce törtek rám. Ez inkább a düh és az nem vezet jóra. Döntenem kell, de nem most. Most először is rajtuk kell segítsek.
Yurihimével az oldalamon álltam még mindig, amíg nem engedett el, addig én sem őt. Biztosra akartam menni, hogy nem ájul el, már amennyiben ez lehetséges itt. Fájdalom érzet nélkül elviselni egy fájdalmat ez kegyetlenség.
- Nekem is szükségem lesz arra a kis időre, és Hinari segítek én most Himének - a név tőrként szúrt, ahogy hiánya kaparta bensőm. A mellettem álló lányt is Himének hívják. Legszívesebben azonnal elengedném, és minél messzebb kerülni tőle, hogy ne árthassak neki. Azonban miután elköszöntem a többiektől, intettem még egyet mindenkinek és ha Hime elfogadta, akkor elkísértem a szobája ajtajáig. Bemerészkedni végképp nem akartam, hisz őrá is másképp nézek, úgy mint Ritára. Nem akarok tőlük semmit, ők a családom, megvédeni őket.. és..
Ezekkel a gondolatokkal tértem vissza a szobám ajtajához. Megfogtam a kilincset hajszálnyira lenyomtam, de nem tudtam kinyitni. Az ajtó ugyan nem volt zárva, de ha akartam volna se tudtam volna kinyitni. Bal öklömmel belevágtam egyet az ajtóba és megjelent előtte a lila burok, ami visszatartotta, hogy kárt tudjak tenni az ajtóban. Leroskadtam az ajtón kívül és csak úgy patakzottak könnyeim. Egy jó ember elveszett, míg a gonoszok büntetlen kint mászkálnak. Börtönt nekik.. a szemetek azt hiszik, csak úgy szórakozhatnak az emberi életekkel. Nem láttam át a könnyfüggönyön, annyira mardosott a keserűség. Szenvedtem, a tehetetlenségtől. Annyira elvetemült pedig nem vagyok, hogy a céhvezér szava ellen menjek, ahhoz nem vagyok sem elég erős, sem elég tökös. Csak sírni tudok, magamban egyedül és meg akarok szabadulni a fojtogató semmit sem tudok tenni érzéstől. Aznap már nem jutottam be a szobámba, késő éjjel vadászatra indultam. Minél több vaddisznót megölni.. ez mozgatott. Egy férfi-egy férfi és egy nő, egy férfi-egy férfi és egy nő.. Ezt ismételgettem minden egyes leölt vaddisznó után. Ahogy pixeleikre robbantak, folyamatosan javulni kezdett állapotom.
Sir Lewis, egy nap olyan magabiztos leszek, mint te voltál és csak a jót fogom képviselni, nem bármi áron, mint most. Az első leckét megtanítottad.

by **Hinari** Pént. Szept. 27 2013, 16:34

Mindenkinek köszi a részvételt! Egyik legszebb játékom lett. ^^
JL cheers

by **Szophie** Szer. Jún. 10 2015, 15:27

Hinari és Yuichi noszogatására..xDDDD Még valamikor év közben alkotódott egy közgáz órán ><

Gyűlésterem - Page 2 Mwfiwg

by **Hinari** Kedd Szept. 29 2015, 11:21

Céhgyűlés

Pár órával ezelőtt…

Idegesen járkáltam a szobában, a szőnyeg szélén terpeszkedő kajmánt kerülgetve. Al odafönt pakolt, ha lenézett, rámosolyogtam, bár aligha tudtam volna eltitkolni előle az izgatottságomat – és az emögött megbúvó félelmet, mely minden lépésnél azt suttogta, ne tedd. Nyeltem egyet, kizavarva a gondolatot a fejemből, sóhajtva mellé, mintha a hirtelen távozó levegő elérhetetlen távolságba taszítaná. Nem voltam nyugodt. Már több napja szóltam mindenkinek, személyesen vagy levélben, akit nem értem el, s mostanra már valószínű minden céhtag a közelben tartózkodik, pár óra múlva gyűlés. Nem voltak jó emlékeim, de ennek most másképpen kell alakulnia.
Szó nélkül rohantam fel a lépcsőn, és bújtam oda a fiúhoz.
Féltettem őket. Mindenkit, minden egyes tagot, ezért tartottam őket távolabb a komolyabb, rendszerezettebb ügyektől, ezért nem mondtam nekik soha meg még pontosan, éppen hová is megyek. Ám aznap valami elszakadt, s onnantól rendre eszembe jutottak Yuichi szavai, melyek olyan nagy hevességgel suttogták, „ne akarj egyedül csatába menni”. Mégis mentem. Növekvő lelkiismeret-furdalással, hisz Alex is mondogatta sokszor, együtt, együtt többmindent el lehet érni. Összefogva, kettőnket, a céhet, a céheket, a világot… Szerettem volna hinni, hogy ez sikerülhet. Miért ne sikerülhetne? Ő lelkes volt és vidám, én pedig elmélázva bámultam ki az ablakon, azon agyalva, hogy nem tud a csuklyáról. Senki; nem tud a csuklyáról. De így volt jó. Az információ hatalom, és veszélyes. Nem akartam, hogy ők is viseljék. De egyedül… Harmadnapra már fogalmam sem volt, mit is akarok tulajdonképpen. A céhgyűlést magát egy hirtelen elhatározás szülte, mely komoly volt és rendíthetetlen, most mégis magyarázat nélkül fúrtam a fejem Al mellkasába, elbújva a tények elől. Bizalom? Bíztam bennük. De akkor mitől félek?

A gyűlés

Szophie nem jött el. Megírta, miért nem, láttam őt ismeretlen erdőkön vágni keresztül, s neki ez kellett most, elfogadtam. A többiek itt voltak. Az újak is, s én vidáman és egy kicsit büszkén is néztem végig a családunkon, s gondoltam Lewisre, aki nélkül soha nem jutottunk volna idáig. Köszönni már köszöntem, most éppen az elvesztett fonalat keresgéltem apró megilletődöttségem közepette, miközben ők bámultak rám, én meg rájuk, Nestor pedig a háttérben elnézőn ingatta a fejét és látszott mosolyogni.
- Először is, szeretném bemutatni az új tagokat, noha néhányukkal már találkozhattatok korábban – találtam meg a hangom, s az első pillantást Al kapta, mosolyogtam én is – Yuuki, aki már a koboldinvázió alatt is a céh jelét viselte – tekintetem jókedvűen sodródott az emberek között, megállapodva a kislányon, akiről mindenki annyi jót mesélt már – Bár ő már aligha számít újnak – tettem még hozzá, s hagytam egy kis időt, ha valaki – elsősorban ugye maga Yuuki – esetleg akart volna valamit mondani még. Bár minek? A labirintusos esetnél nagyjából mindenki találkozott már mindenkivel. A hivatalos bemutatás azonban mindenkit megilletett. Ezért is kezdtem ezzel.
– Akik nemrég jöttek, azok közül hadd mutassam be Niot és Reyt, ővele ugye már találkozhattatok – folytattam, szintén várva, hogy ők is mondjanak magukról pár dolgot, vagy amit ilyenkor illik. Ha volt ilyen, azt természetesen meghallgattam, utána pedig odasétáltam Alhoz, és kézen fogva húztam középre, ahol eddig álltam, persze fülig belepirulva a mondatokba, amiket ezutánra terveztem.
- Alex pedig a Vigoból jött át, immáron a JL-t erősítve – elég volt csak rá nézni, hogy elakadjak, s azt hiszem senkinek sem kellett magyaráznom a továbbiakat: a viszonyunk olyannyira nyilvánvaló volt, hogy ha akartam se tudtam volna eltitkolni. De nem is akartam. Boldog voltam mellette, s örültem, hogy ő is itt van. Mellettem, kéz a kézben, együtt…
Ezek után persze jöhettek a megjegyzések, vicceskedő célzások és kérdések; hagytam ezekre is bőven időt, mielőtt a gyűlés komolyabb témáit felvezettem volna. Amaz ott lapult az árnyékban, s csak az láthatta rajtam, aki jól ismert már. Hogy van valami. Előbb-utóbb figyelmet is kértem, mélyen beszívva a levegőt, úgy fordulva szembe velük, le is ülve a helyemre, ezzel mintegy jelezve, hogy a családias jókedv után hivatalosabb ügyek következnek. Közben az órára is ránéztem: Hoora bármikor megérkezhetett, nem húzhattam tovább.

- A bemutatkozások után szeretném, nos, egy bemutatással folytatni – s már kopogtatott is. Ugyanolyan tűpontossággal, ahogy legelőször, ott állt az ajtó előtt, s én kiszóltam neki, hogy jöjjön csak be: nem várathattam tovább sem őt, sem pedig a céhtársaim. Két lépéssel már mellettem is termett; egy rövid meghajlás és udvarias köszönés után nézett körbe.
- Szeretném nektek bemutatni Hoorát, aki velem együtt igazgatja a Rend és a Szövetség dolgait, illetve nagy segítséget jelent a felderítésekben és egyéb ügyekben is. Forduljatok hozzá bizalommal – majd a férfihoz fordultam – Hoora, névről már ismersz mindenkit, azonban egy személyes bemutatást is megejtenék, ha már itt vagyunk – s balról jobbra haladva megismertettem vele a céhtagokat, pár szót mindenkiről mondva. Kasztot, fő szerepkört, a kisebb tagoknál azt hogy kisebbek, de mindenkiről jót. Természetesen Szophiet is felhoztam, nem hagyva ki azért, mert nem jelent meg. Majd újabb szünet, hogy aki akar kérdezhessen, pár kortyot is ittam a már odakészített italból, miközben Hoora is helyet foglalt. Innentől lesz a nehezebb része.
- Bizonyára sokatoknak új a Rend és a Szövetség, mint szervek, ám mindenki ismeri már őket, maximum a nevüket nem – kezdtem bele – A Rend még a Börtön Kristály bevezetése körül-előtt alapult, eleinte pár önkéntesből, akik a védett területen belül tartották fent a békét és a rendet. Mostmár szervezettebbek; akiket egyenruhában láthattok járőrözni itt-ott, azok ők, de inkább civilben járnak, tájékoztatva Hoorát és rajta keresztül engem a nagyobb rendbontásokról, amiket ők nem tudnak megoldani. Minden apróbb ügyet azonban ők végeznek el, átvállalva tőlünk a munka ezen részét. Velük kapcsolatban elsősorban Hoorát kérdezzétek, én csupán a szervezésben segítettem - ellentétben a Szövetség munkájával, melynek a JL központi részét képezi.
Nos, ez volt az, aminek csak a hatását vehették észre. Eddig.
- Voltak bizonyos események, amikre nem voltunk felkészülve, és újabb veszélyek is kerültek a látóterünkbe, melyeknek elejét kellett venni. Minderre pedig már nem volt elég a Rend. Így döntöttünk úgy végül, hogy összefogjuk a kisebb bűnüldöző céheket szerte Aincradban, és a Renddel összedolgozva kialakítunk egy hatékonyabb rendszert, ahol minden céh a neki megfelelő feladatot kapja majd, és azonnal tudja, kihez kell fordulni, ha nem boldogul egymaga. Ha valakinek feltűnt, miért vannak egy ideje a céh hirdetőtábláján szintben és erősségben szinte csak nekünk való küldetések és feladatok, ez a válasz rá – intettem az említett irányba – Így kevesebb a kockázat és a halál is.
- Arra viszont mindenki figyelmét szeretném felhívni, hogy ezen két szerv létezése és működése szigorúan titkos – néztem körbe a tagokon jelentőségteljesen – Az eredményessége pont abban rejlik, hogy aki nem része a vezetésének, az nem ismeri a hogyanját; még azok sem, akik amúgy résztvevői is akár. Hadd ne mondjam, milyen következményei lennének rám… ránk nézve, ha bármi is kitudódna – önkéntelenül is megborzongtam. Pont ezért nem mondtam el ezt eddig. Hiszen a Szövetségnek is csupán a céhvezérei tudják, a céhtagok nem – Én megbízok bennetek. Mindenkiben – folytattam – Én… nem akarok többé egyedül csatába menni – tettem hozzá halkan, Yuichira nézve, s ezt a mondatot, annak valódi jelentését azt hiszem csak ő érthette meg igazán. Bátortalanul elmosolyodtam, majd feljebb emeltem a hangom, visszatérve az eredeti témához - Illetve úgy gondolom, a szokásoktól eltérően jogotok van tudni róla. Ám senki céhen kívülinek ne említsétek, barátnőknek, barátoknak sem. Ez az egyetlen kérésem.
Hangom határozott volt, de nyomokban érezni lehetett rajta a visszafojtott félelmet, melyen nem tudtam uralkodni. Fogalmam sem volt, hogyan fognak rá reagálni, de meg mertem tenni mégis; bíztam bennük ennyire. S ahogy az utolsó mondatom betöltötte a gyűlésterem levegőjét, a csöndben ismételve magát még párszor, a szemem sarkából láttam, ahogy Hoora komolyan bólint. Mi léptünk. A folytatás a céhtársaimon, az itteni családomon múlott.

Hisz ahhoz, hogy tovább tudjunk lépni, egy a nagyobb céhek közti tényleges szövetséget hozva létre, amiről Al álmodozott és ami miatt most is itt van… nos, ahhoz előbb nekünk kellett egységként viselkednünk. Titkok nélkül, megadva a teljes bizalmat egymásnak.

Szólimit nincs, és minden JL tag meg van hívva. Időben a koboldinvázió 1.hullám, kastélyos és obon után és a 22es boss előtt játszódik. Sorry a késésért @.@

by **Kurokawa Yuuki** Szomb. Okt. 03 2015, 13:37

Úgy tűnt a bemutatkozás simán ment és nem nagyon éreztem szükségét annak, bármit is mondjak, szinte mindenkivel találkoztam már a céhbelépés előtt sőt harcoltunk is közösen vállvetve így ez teljesen felesleges volt ám ahogy haladtunk előre úgy kanyarodott el az egész valami rendre és szövetségre és mit nem mondjak. Fogalmam sincs, hogy most miről van szó… most titkos vagy sem vagy egyáltalán mi a feladata vagy most mi van?
- Izé… Onee-chan… - Emelem fel a kezem mint valami illedelmes kisdiák. – Akkor most a szövetség feladata csak annyi, hogy gondoskodjon arról, hogy mindenki a saját szintjének és tudásának megfelelő feladatot kapjon és… mégis milyen következménye lenne ha ez kitudódna?

by **Silver** Hétf. Okt. 05 2015, 17:55

Wow, mennyi új ember! Ha Little Miss Yuukival nem futottam volna már össze egyszer, akkor biztosan nem tudnék ennyi nevet megjegyezni. Így talán igen. Perhaps. I don't know. Whatever. Boldog voltam, hogy ennyi mindenkinek lehetek immár a senpaia, pedig én magam is még newbie-ként gondoltam magamra, de a legboldogabb attól voltam, hogy Yuuki is felvételt nyert. Ő aztán tényleg idevaló volt! És persze attól is repesett a szívem, hogy ennyi mindenki szeretne az Igazság szolgálatába állni.
Ami a másik dolgot illeti, az egy kicsit komplikáltabb volt. Örültem, hogy Miss Hinari megbízott bennünk, de néhány dolgot nem értettem. Little Miss Yuuki pedig rá is tapintott arra, hogy mi nem tetszett ebben a Rend és Szövetség dologban.
- Én se értem, miért kéne az Igazság harcosainak titkolóznia? Az a gonoszokra jellemző tulajdonság, nekünk az a dolgunk, hogy a jelenlétünkkel nyugalmat sugározzunk, és jelen legyünk, hogy tudják, bennünk megbízhatnak, és bátran fordulhatnak hozzánk, ha bajba kerülnek! Ha még egyenruhájuk is van, akkor már nem eleve nyilvános a létezésük? - vetettem fel az aggodalmaimat kérdő tekintettel pislantva hol Miss Hinarira, hol Mister Hoorára.

by **Halász Alex** Kedd Okt. 06 2015, 15:11

// aaa mooo, nem tudom elképzelni a gyűléstermet, mindig egy osztályterem ugrik elém xD
...de most, hogy elolvasta az első hszt.... hajime >< //

Pár órával ezelőtt...

Már hetek óta azt tervezgették, hogy átalakítják a kis szobát, egy tágasabb, két emberes lakosztállyá. Alnak nagy tervei voltak, de szép lassan faragnia kellett belőlük. Először csak a csillár, aztán a baldahin is, majd szép sorjában az összes plusz szoba, mint például játékterem, vagy gumiszoba, meg "partysarok", mind mind ment a feledés homályába. Nehéz volt elengedni őket, de kárpótolta a megszületőben lévő Klub. A Menedékhely, amit magában már csak így becézgetett, lassan de biztosan körvonalazódott, és nem rég támadt is egy olyan ötlete, hogy lehetne hozzá csapni egy zenés klubbos pincehelységet. Ez már Hinarinak is tetszett, így könnyebben vethették kukába a hifitorony ötletét odahaza. Végül úgy döntöttek, hogy egybekötik a Hinari szobája fölötti lakrészt, ami még nem állt használat alatt. Lett lépcső, ilyen szép csigaszerű, és ( amiből Al nem engedett) egy nagy hálószoba. Egyelőre az üres szobákat igyekezett megjelölni, a mit hova címkékkel, és széjjel dobálni a lent túlzsúfolt helységből a fölösleges itemeket. Azonban nem volt ott teljesen fejben amit épp csinált. A közelgő céhgyűlés kötötte le a figyelmét. Ismeri a JL tagokat ha más nem, látásból, de egybe az egész céhet először fogja megismerni. Vajon milyen lesz? Tetszeni fog nekik? Vagy furcsa lesz, hogy átjött? A téma sem volt egy könnyedebb fajta. Tartott tőle, hisz nem kérdezte túlságosan ki Hinarit. Látható volt, hogy a lánynak össze kell szednie az erejét ahhoz, hogy egyszer elmondja. Óvón ölelte a hozzá simuló lányt, csöndesen, mosolyogva, a lehető legtöbb biztatást belezsúfolva egyetlen mozdulatba. Talán jobb is várni kicsit. Összeszedettebb is lesz ha nem nyaggatja ki előre. Így viszont nem sokkal többet tudott akkor amikor leült a hosszú asztal egyik felében.

A gyűlés

Úgy volt vele, hogy nem sieti el. Akkorra toppant be, Hinari után, amikor már mindenki helyet foglalt, de még nem helyezkedtek el rendesen, hogy a szemek rá szegeződhessenek, mint egy későre. Nem késett, épp elvegyült a magával foglalkozó kis csapatban. Majd a bemutatkozások következtek, ő tartott mindenkivel egy kis szünetnyi szemkontaktust. Megnézte magának a sok sok új tagot. Yuukival találkozott már, ahogy Reyel is, őt kellet kimenteni, Aival együtt. Niohoz nem volt még szerencséje, de kedves kislánynak látszott, aztán Hinari mellé lépett, ő pedig megilletődve vette tudomásul, hogy egyszer csak a figyelem középpontjává helyezték. - Üdvözlehelletem :3 Mondjuk inkább úgy, hogy az Artesből. A Vigo nagyjából akkor alakult, amikor átkértem magamat. Jun chan pedig tiszteletbeli Vigo taggá fogadott, és azóta is jó barátok vagyunk, ahogy tudomásom szerint a két céh is. ^^
Remélem hasznos tagja leszek az igazság céhének. :3 - Ha már kapott reflektorfényt, meg is kellet mutatnia magát, persze mindezt fülig érő szájjal. ^^ - Az ok pedig, hogy itt vagyok, elsősorban épp mellettem áll :3 -

Hoora...

Miközben a többiek kifejtették, hogy mit is akarnak, magában lepörgette újra a hallottakat. Nem akart utolsónak felszólalni, nem látta szükségességét, de hagyott magának annyi időt, hogy mindent megemésszen, ami elhangzott. Közben a kérdések szinte ugyanarról szóltak...
- Ühm, akkor most három szerv létezik ha jól értem. A Rend, amit leginkább a Rendőrséghez tudnék hasonlítani. Szakíts félbe ha tévedek. Láthatóak és a puszta megjelenésük is ad egyfajta nyugalmat, hogyha van veszély, van aki segítsen, illetve, hogy nem ajánlatos rendet bontani, mert van aki közbe lépjen. ^^ Ennek a szövetségnek még egyenruhája is van, de nem egy céh, hanem több kisebb céh szerveződése, és mindez Hoora barátod kezében összpontosul... Aztán van a Szövetség, ami részint a Rend, részint pedig egyéb céhek alkotta szerv, tehát szintén nem egyetlen céh, hanem egy céhtömörülés, és ez a Titkosszolgálat talán? Ezt már te és Hoora együtt vezetitek, de a terep munka mégis csak Hoora feladata...
Aztán itt vagyunk mi, a JL.
Bár kérdés, hogy miért Titkos szolgálat a Szövetség, de arra biztosan megfelelő választ fogsz adni.
Nekem lenne még egyéb kérdésem is. Ki Hoora és hogyan ismerted meg őt? Surprised

- Közben a legártatlanabb képpel fordult a férfi felé, de ha más nem is, a kérdés tárgya és Hinari mindenképp leolvashatták belőle a kételkedést.
Túlságosan megbízol benne.
- Kik a tagjai ennek a két szervezetnek? Kik miatt - gondolom vannak nevek és céhek - volt fontos megalakulnia a Szövetségnek?
De legfőképp az, hogy illeszkedik bele ez a céh?... Mint irányító rész? - A szája elé tette elgondolkodva a kezét. - Vagy becsatlakoznánk az egyik szerveződésbe, mint tag? - elmosolyodott.
Mosolya mögött látszott, hogy egyiket se gondolja járható útnak.

by **Hayashi Yuichi** Szer. Dec. 09 2015, 03:44

Nio ajtaján kopogtam, alig céhgyűlés kezdte előtt. Az alagsorból feljöttem, mára ugyan még nem végeztem a kísérletekkel, de lehet azt folytatni holnap is. Ahogy ajtót nyitott, felragyogott szemem és az út porát sem éreztem magamon, ahogy megláttam kedvesem. Együtt mentünk a gyűlésre, ahol is széket kínáltam neki és mellé ültem. Végig simítottam lágyan kezén nyugtatólag. Hisz ma végre láthat minket egyben.

Körbe néztem és eszembe jutott az első gyűlés hangulata. Gyászoltak a többiek és egy kicsit én is. Bár nem tudtam pontosan, hogyan csak azt éreztem, hogy az űr nőttön nő a hős elestével. Ez alkalommal szinte kicserélődtünk, sokan csak eltűntek és nem tértek vissza többet, talán oka van ennek is. A mostani csapat viszont nem tűnik szomorúnak, ezúttal nem halálhírtől terhes a találkozónk. Ennek örülök végre. A farkasos lány hiányzik, lehet fél a csoportulástól? Legutóbbi karácsonyon ugyan volt, de szürkében volt, előtte meg elviharzott. Pedig személyesebb közegben beszélgetve nem tűnik nyuszinak. Inkább körbe néztem így is eléggé elgondolkoztam, visszatért mosolyom, ahogy Niora visszafordultam és hagytam, hogy a szék kényelme elringasson. Egyedül akkor kaptam fel a fejem, amikor Hinari Niot mutatta be. Önkéntelen felugrásba kezdett a lábam, amit nem tudtam megállítani. Rá mosolyogtam itt az ideje. Ugyan szívem kalapált, szerettem volna bemutatni, de csak akkor nyílt szóra a szám, ha Nionak nem sikerült megtalálni a hangját. Majd visszaültem helyemre és lassú vörösödésbe kezdtem.

A következő pillanat, ami még megmosolyogtatott, egy újabb szőke srác Hinari mellett. Ezúttal konkrétan. Nio felé húzott inkább a tekintetem, örültem neki, hogy itt van.

Hoora a Rend és a Szövetség igazgató keze. Vajon Sange és Yasha is ebben a társaságban vannak? Erről még sose beszéltem velük, ez valahogy kimondatlan tény volt. Előkaptam pár apró gyümölcsöt, a nagy beszélgetésre való tekintettel, megéheztem. Persze Niot is megkínáltam vele, meg a közelünkben ülő Silvert. De igyekeztem odafigyelni Hinari bemutatójára. Ahogy rám pillantott azt hittem lehet enni közben így gyorsan el tüntettem a kezemből a maradék gyümölcsöt.. majd kis késéssel leesett a kifejezés csengése. Végre megjött az esze. Ha már tényleg igaz, hogy a vörösek vadásznak a céhvezérekre, mégha ez nem is igaz, azért egy százalék esélye mégis csak lehet ennek. Ez a rendszer legalább megnehezíti a dolguk.Egyedül csak a bolondok mennek csatába és a vakmerők. Reméltem eljön a nap, amikor egyik sem lesz. Már csak nekem kellene még ezt elhagynom, viszont az nehéz lesz. Talán a mellettem ülő lány képes lesz ezen változtatni.
Az utolsó kérést, mint szabályzati pontot, könnyedén elfogadtam, míg a többiek megvétózták. A kardforgató srác válaszában van valami. A rend mindig fényűző szerveződés, amire jogosan irigykedhetnek az ármánykodók, s félheti a vörös indikátoros játékosok. Hinari barátjának a hangja meg felvet némi féltékenységet is.
Ugyan nem álltam fel, de ha már eljutottunk a hogyan tovább kérdéshez, ideje beszállni a vitába, hisz ez is kell. - Igen Yuuki, én is így értettem, mindenki a saját szintjének megfelelő megbízást kapja, .. Hoorától. Vagyis tulajdonképpen Hinaritól és tőlünk - néztem Alexra. A JL szerepe, körülbelül le fog korlátozódni az aktakukacoskodásra - plusz, ha jól értettem továbbra is a mi feladatunk lesz, a nehezebb megbízások végrehajtása. Elegendő információval a vipera fészkek felszámolása, ugye? - kérdeztem, nem csak Hinarit, hanem a többieket is. Silver felvetése azonban nagyon jogos, nem kellene háttérbe bújnunk. Hanem nyíltan felvállalni, hogy ne árts mások másoknak, különben lesújtunk rád. Doboltam ujjbegyemmel kettőt a szék karfáján. Bár a rejtőzködés és a gyors visszavonulás híve vagyok, de ez azért böki az én igazság érzetem is. Céltábla, vagy csendben kijutás? Ránéztem Niora tanácsért. Bár ez neki abszolút új, és nem mondtam neki sem még a vörös vadászatról, így egy igen nehéz szituációba csöppen bele. De talán pont benne van a megfelelő gondolat befejező szál. Azért belekezdek, de a végét közel sem tudom - Ami a rejtőzést illeti, viselkedjünk úgy, ahogy ez a palota is áll. Az közelebb áll hozzánk, mint a háttérbe vonulás. Szerintem is. A kérkedő és vádaskodó hangok meg elcsitulnak idővel, csak egy fog maradni. Nem lesz érdemes egyedül egy kietlen réten mászkálni, mint ahogy Szophie épp most ezt teszi.
Ugyan volna még érdekes kérdés, de előbb érdekle, mind Hoora és Hinari válasza.

by **Hinari** Kedd Jan. 19 2016, 20:14

A bemutatkozás rendben, fennakadások nélkül lezajlott, a fontosabb rész tekintetében viszont nem volt egyetértés: annyira nem értettek meg, de a lényeget legalább volt, aki jól fogta meg. Előbb végighallgattam a kérdéseket, felvetéseket, ahogy egymásra reagálnak a tagok, Al Hoorával kapcsolatos kérdését pedig magamban még meg is mosolyogtam: féltékeny talán? Majd belekezdtem a válaszadásokba:
- Hadd kezdjem Alex mondandójával, ami részint választ fog adni a többire is – kezdtem – A Rend egy része igen, megfelel a Rendőrségnek, vannak nem egyenruhás tagjaik… bár végülis, odakint a rendőrségnek is - gondolkodtam el: olyan sokat nem tudtam a valós rendőrség működéséről japánban, ám Hoora határozott bólintása elárulta, hogy ő nagyonis. Magabiztosabban folytattam – Illetve igen, a tagjai több külön céhbe tartoznak. Magát a Rendet pedig Hoora irányítja. A Szövetség más. Titkosszolgálat, CBI, FBI… mindazon céhek és játékosok „együttese”, akik tenni akarnak az aincradi bűnözés ellen. De mi mint céh, nem szervezői vagyunk ennek – fordultam Yuichi és Yuuki felé – Hanem szerves résztvevői. Ahogyan a többi céh is. A papírmunkát meg csak Hoora meg én érezzük meg, s az sem túl sok – legyintettem – De mint céh azt csináljuk amit eddig is tettünk, csupán célzottabban. Hogy értsd, a Szövetség létrejötte előtt mindenki foglalkozott mindennel, így volt, hogy a legtapasztalatlanabbak kerültek be a viperafészekbe – magyaráztam – Most viszont mindig azok lesznek, akik a legfelkészültebbek rá. Ez viszont nem jelenti azt, hogy nem kaphatunk egyszerűbb feladatokat, éshogy rejtőznünk kell.
Ezt az utóbbit mondjuk egyáltalán nem értettem. Ki beszélt rejtőzködésről? Ugyan az lesz, mint eddig is, csak mostmár ők is tudják, hogy mi van mögötte. Nem fog változni semmi, nincs jövő idő…
- A titokként kezelést pedig azért kértem, mert fontos – fordultam mindenki felé - Nem akarlak titeket bajba sodorni, sem magamat, és ha valaki olyan megtudná a színfalak mögötti tényeket, a működési elvet magyarán, akkor hatékonyabban tudna szervezkedni ellene. Hogy még pontosabban fogalmazzak; ez is egy rendszer. Ha kiiktatják a kulcspontjait, egy időre leáll.
Reméltem, hogy így már megértik, miről beszélek. Hagytam is némi hatásszünetet, hogy elgondolkozzanak rajta, s csak azután kezdtem bele újra.
- Nem kértem olyat, hogy titkoljuk el, hogy segítünk. Eddig sem tettük, hiszen épp azért fordulnak hozzánk, akiknek szüksége van segítségre, mert tudják, hogy itt vagyunk. Csak a háttérben zajló dolgokról nem kell tudniuk. Bár szóljatok, ha ennyire félreérthetően fogalmazok… - húztam el a szám szélét, kérdőn nézve végig rajtuk s egy kissé bizonytalanul is. Lassan már abban sem voltam biztos, hogy jól tettem, hogy elmondtam nekik. Hisz ha ennyire másként értelmezik…
Közben Hoora felszólalt: szavait elsősorban Alexnek mint kérdezőnek szánva mondta el, hogy Lewis oldalán harcolt, miután pedig a hős elhunyt, úgy gondolta, hogy nem szabadna annyiban hagyni a szövetséget. Én inkább bölcsen hallgattam, zavartan mosolyogva gondoltam vissza az első pár találkozásunkra, amit a férfi szerencsére nem részletezett. Azt azonban elmondta, hogy megmentettem az életét, habár a pvp vereséget szintén kihagyta, amin el is mosolyodtam: bizonyára azóta sérti a büszkeségét. Nemigen tettem hozzá semmit, Hoora pedig ezek után rátért a fiú többi kérdésére is: a két szerv mindegyike rengeteg céhből áll, kisebbekből és nagyobbakból, elhivatottakból és kevésbé elhivatottakból egyaránt, a megalakulásukat pedig ő találta ki s szervezte meg, a hatékonyabb bűnüldözés elősegítése érdekében. Arra nem tért ki, hogy a JL ebbe hogyan illeszkedik bele. Azt már többször is elmondtam az előző pár percben, így egyikünk sem látta szükségét, hogy megismételjük. Fáradtan ültem vissza a székbe, s Hoora is helyet foglalt, miután befejezte mondandóját. Ha pedig nem volt több olyan kérdés, amelyre új, még el nem mondott információkkal kellett volna felelni, berekesztettem a gyűlést, kettős érzelmekkel állva fel az asztaltól. Reméltem, hogy nem lesz baj mindebből, hogy tényleg jól döntöttem…

by **RenAi** Hétf. Jan. 25 2016, 11:58

/Telóról pötyög/

Szokás szerint késve érkeztem és ez kezd egy picit már engem is zavarni. Még a végén felelőtlennek fognak gondolni, vagy úgy érezni hogy nem fontosak a számomra. Tehát szerencsém volt hogy megvártak a többiek ma is. Úgy téve mint aki semmi rosszat nem csinált osontam be és foglaltam volna helyet, de a rám vetett pillantások nem engedték ezt a cselt alkalmazni, így sűrű bocsánatkérés mellett foglaltam végül helyett. Végig hallgattam az eseményeket és egyszerűen szék mellé ültem volna ha nem ülök épp, amikor tudatosult bennem a képlet. Hinari + Alex = (´ ▽｀).。ｏ♡ Lavruuuu *.* A szerelem csodálatos, nagyszerű és... ostoba... >.> De lássuk Alex-kun megfelel-e Himari-samanak. (;¬_¬) Felállok, oda lépek Alexhoz majd: megtapogatom a karjat.
- Elég erős hmm... - Végig simítom a haját.
- Jól fésült hmmm... - Felborzoltam.
- Van egy találós kérdésem! - Húzom ki magam.
- Mondd meg Hinari-chan harmadik keresztnevét. - Hát ez minden, csak nem találós kérdés.De lenyegtelen. Mint ahogy a valasznak sincs.
- Figyellek majd! ~(>_<~) -Persze hisz Hinarinak a leg jobb jar. Majd elmosolyodtam és visszaültem a helyemre. Vegül csak egy kérdest tettem hozza a mai nap.
- És ha tudjuk valakiről hogy szívesen csatlakozna? Bár szerintem is felesleges titkolózni. A rossz fiúk tudják csak hogy figyeljük. - Mosolyodtam el ismét bájosan.

by **Halász Alex** Hétf. Jan. 25 2016, 14:24

Hoora

Figyelemmel hallgatta végig a kis beszámolót, s a többiek egy-egy hozzáfűzött szavait is. Jól álltak, egyre világosabbá vált, ami eddig csak működött de a tudtuk nélkül. Ő az épp kérdezőn kívül, hol Hinari, hol Hoora arcát figyelte. Vajon tényleg olyan jóban vannak? És vajon ő erről eddig azért nem tudott, mert a lány féltette? Egy kicsit sértette a büszkeségét ez a felfedezés, de ha így is van, tudnia kellett, hogy az elmúlt napok okot adtak arra, hogy így tegyen a lány. Nem hibáztathatta érte. Neki kell erősebbnek, megbízhatóbbnak lennie, hogy ne kelljen hátul kullognia. Shhhh....
- Értem. Azt hiszem. Ezek szerint a gyűlés célja informálódás volt. Eddig is részesei voltunk a szervezetnek, csak a tudtunk nélkül, ez valahol bizarr.... de jó tudni, hogy milyen sok minden van a hátunk mögött, és nem vagyunk egyedül. Sokat dolgozhattál rajta Hinari chan. - Megrándult egy arcizma. Annyira még nem ismerték hosszú ideje egymást, hogy Hinari kivehesse ebből az aggodalmat. De mond, miért nem szóltál? Bárkinek? Miért egyedül? Aztán megállapodott Hoorán a tekintete. Persze! Nem egyedül volt, ott volt ez a szerzet mellette. Utálta, hogy amíg az a másik srác tudott minderről, ő nem... Önkénytelenül is a fiú felé, mosolyogva folytatta.
- Ezután a céh többi tagja is örömmel veszi a segítségedet. Várom a közös munkánkat. - Alias nem fogod elvenni Hinari chant tőlem! ˇˇ Vidámabban folytatta. Hangja őszinteséget árult el, de egy csipetnyi figyelmeztetést is. - Szeretem, ha megbízható emberekkel vagyok körülvéve. Ha már itt tartunk. Szerintem mindegyikünknek van informátora. Bár én csak kazamatákról, meg a bossról kérdezgettem eddig a sajátomat, de ha bármi kérdés felmerül, én is szívesen segítek. ....

RenAi

Az volt az a pillanat, amikor betoppant a lány, aki óriási páncéljáról volt híres, és bocsánatkérései közepette hívta fel magára a figyelmet, az volt, az a pillanat, amikor Al megdermedt. Az addigi közvetlen, lelkes, kisfiús lazasága elpárolgott és csak egy merev, lecövekelt embert hagyott maga mögött. RenAi lerohanta. Ott állt Hinari chan mellett, és a másik lány megtapogatta a karját, felborzolta a haját, hosszasan nézett a szemébe, ami már már kínos volt, és olyan kérdést tett fel, amire először egy elnyújtott, A-val válaszolt. Majdnem kinyögte Hinari chan igazi nevét. - De Hinari channak nincs is harmadik keresztneve o.O - What a... mondhatta volna, hogy A Szépség! Aha! Csak hogy előbb verné a fejét a falba kétszer, minthogy ilyen elcsépelt nyáladzást játsszon le mindenki előtt. Nem mintha néha néha nem kapta volna el a vágy, és igazság szerint gondolatban kiejtette a nevet és tetszett neki. Fölöttébb jólesően tetszett. Ez A Szépség őbelé szerelmes!
Olyan képet is vágott kifelé, amiről lerítt, hogy ő ezt tudja. x3 - Jó. Razz

by **Hinari** Hétf. Május 02 2022, 21:47

Justice League Céhgyűlés

Április utolsó harmadát írtuk, az idő minden nappal egyre melegebb lett és ahogyan egyre több lett a napos órák száma, úgy virult ki a természet is. Szinte meg sem tudtam számlálni a színeket a céhkertben, ahogyan az erkély korlátjának támaszkodva figyeltem az előttem elterülő tájat, arcomon keserédes mosollyal.
Az utolsó napom volt itt céhvezérként. Még a madarak is dalra fakadtak e hírre.

*

A hosszú, téglalap alakú asztal közepén úgy meredt rám az ottfelejtett, üres váza, mintha emlékeztetni szeretne minden hibára, amit elkövettem. A székek rendezettsége nyomasztott; nemsokára fel is pattantam, hogy kihúzhassam az enyémet az ablak felé, ki a napsütésbe, el a félhomálytól, a rendtől, a Rendtől. Hátradőltem és elkezdtem hintázni, körmömet harapdálva bámultam magam előtt az ürességet és most először, valamiért jólesett a magány.
Már tíz perccel a meghirdetett kezdés előtt itt voltam. Alex nem tudott jönni, fent feküdt a harmadikon, szörnyű migrén által kínozva újfent.
Nem bírtam megmaradni egyhelyben, felálltam és hátradobtam pár hajtincset a vállam mögé, odasétáltam az asztal mellé és az azon fekvő, egyetlen egy darab papírlapot kezdtem el tologatni és közben fel-felpillantgattam az órára, mikor fut be az első ember; talán észreveszi, talán számít valakinek, hogy itt vagyok. Behunytam szemeim és átadtam magam a csönd mozdulatlanságának, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve felültem az asztalra és elmélyülten dobtam bele a számba egy pogácsát, az egyetlen tálról, amit ma idekészítettem.
Fogalmam sem volt, mit fognak szólni a többiek.
De talán most először ők is megértik majd, hogy többről van itt szó, mint egy egyszerű tisztség.

- Sziasztok. Köszönöm, hogy ma-jdnem mindenki el tudott jönni - vettem egy nagy levegőt és szívemben fájdalommal - hogy ez alól Al ma is kivételt képez - néztem végig a többieken, az itteni családomon. Tekintetem Leoét kereste, akinek már korábban szóltam, hogy ha lehet mellém üljön le, majd beharaptam ajkaim és belekezdtem.
Nem gyakoroltam be előre, mit fogok mondani.
Nem vezér voltam. Előttük soha, csak ha kellett.
- Több dologról is szeretnék ma beszélgetni veletek, de az első és a legfontosabb, hogy a mai nappal átadtam Leonak a céhvezérséget - mondtam ki, hangom visszhangot vert a kemény falakon. Kivártam egy kicsit, hogy megemésszék az elhangzottakat, két tenyeremmel az asztalra támaszkodtam, ahogyan a papír fölé hajoltam; szinte vakított a fehér a fából megmunkált, durva asztallapon. Én is így éreztem magam valahogy: vártam, hogy felkapjon a szél és elvigyen, messze a szorítástól a torkomban.
Ajkaimat fáradt sóhaj hagyta el, arcomon mosoly futott végig.
- Tudom, hogy rengeteg kérdésetek van, de kérlek senki se próbáljon meggyőzni - néztem rájuk, kiegyenesedve, egyik lábamról a másikra állva közben - Szükségem van erre és tudom, hogy nekem így lesz a legjobb.
Magamban fogalmazgattam a szavakat, azok pedig meglepően könnyen jöttek most.
- Nem titok, hogy noha köztudott, hogy ez a céh mit képvisel Aincradban, eddig mégsem kértem tőletek sokat, nem terheltem rátok sokat és nem volt sok elvárásom azon kívül, hogy segítsetek a játékosokon és közben vigyázzatok magatokra és egymásra. Ez részben azért volt így, mert Lewis után nem éreztem teljes jogú vezérnek magam, a bizonytalanságom pedig arra ösztönzött, hogy mindent én vállaljak és próbáljak folyamatosan, akár erőmön felül is a Justice Leagueért, értetek dolgozni.
- A másik okom pedig, hogy ti sem voltatok készek erre és talán most sem vagytok - néztem rá egy-két arcra és felötlött bennem, amit az ikrek mondtak némelyikükről - De már nem tudok tovább várni, sajnálom. Nem tudok mosolyogva felelni minden, ennyi év távlatából már egyértelműnek hitt kérdésre; nem tudok jóérzéssel bólintani, amikor tőlem várjátok a megoldást vagy megdícsértek, hogy mi mindent tudok; nem tudok mindent eldobva, kétségbeesetten rohanni, mert nekem és csak nekem írtok, ha baj van. Elfáradtam. Nagyon elfáradtam, olyannyira, hogy már mindezek említésétől is ég a torkom és könnybe lábad a szemem; az pedig, hogy ezt az elmúlt években szinte csak egyvalaki vette észre - pillantottam Leora melegen -, talán éppen annyira az én hibám is, mint bárki másé.
Hangom halk volt és határozott, mindenféle dühtől vagy vádtól mentes. Ajkaim szélén fáradt mosoly bujkált, ahogyan szavaim is inkább kimerültségről, mintsem bosszúságról árulkodtak.
- Ezeket persze elsősorban azért mondtam el, hogy megértsetek engem és megértsétek, hogy min mentem és megyek keresztül, őszintén, teljesen őszintén. Mert így talán... - tekintetem egy pillanatra az Alexnek fenntartott, üres székre vetült, hangom pedig önkéntelenül is megbicsaklott közben - reménykedem benne, hogy el tudjátok fogadni a döntésemet. Szeretném, ha elfogadnátok, rosszérzés és harag nélkül. Mert... szükségem van rátok. Talán soha ennyire, mint most - néztem végig az arcokon egyesével, barátságot és szeretetet keresve a reám szegeződő szemekben. Az enyéim csillogtak a könnyektől, beharapott ajkakkal törölgettem őket, azon tűnődve, vajon kit mennyi éve ismerek és mennyien látnak mégis most először a sírás határán. Mellkasomból újabb sóhaj szakadt fel, ahogyan végül kiengedtem a feszültséget és elmosolyodtam, bizakodón, hiszen mégiscsak őbennük bízhattam a legjobban, ők voltak szinte a mindenem idebent.
Ha pedig valaki szót kért, bólintottam, hogy persze, mehet.
Hiszen ezért is voltunk most itt. Hogy ahogy ők is, én is megismerhessem egy új oldalukat, reménykedve, hogy inkább támogatni, mintsem csalódni fognak.

A játékon való részvétel in game kötelező, out of character pedig nagyon erősen ajánlott! A gyűlés ezen felül 5-7 napos határidőkkel halad majd, így mindenki ezzel számoljon. Kérlek titeket, hogy ha lehet, írjatok a karakteretekkel, mert a céh jövőjét illetően több fontos kérdés is átbeszélésre kerül majd. Egy körben mindenki csak egyszer írjon.
A következő határidő: 2022. május 7.
Mivel Leo lehetőleg mindenki után szeretne írni, de ő hétvégén nem lesz, így akinek belefér, kérem írjon csütörtök 19:00-ig! Köszönöm!

by **Mirika** Hétf. Május 02 2022, 23:21

Sok céhgyűlésen voltam már. Na nem ebben a játékban: amikor céhvezér voltam, tudatosan kerültem az effajta hivatalosnak ható összejöveteleket, leginkább azért, mert legtöbbször halálra untam magam rajtuk, és egyébként is, nem akartam azt, hogy a barátaim és/vagy az a néhány őrült, aki hajlandó volt követni engem, kötelességnek és tehernek érezze azt, hogy találkoznia kell velem. Nem tudtam, hogy ebben a céhben milyen hangulatú lehet egy céhgyűlés, de gondoltam itt sem a rave buli a jellemző. És hát ahogy beléptem a terembe, és megláttam azon a hatalmas asztalon az egyetlen ott árválkodó pogácsás tálat, meg is bizonyosodtam felőle, hogy itt minden lesz, csak buli és jó hangulat nem. No persze ez azért is nyilvánvaló volt számomra, mert tudtam, hogy mire készül Hina-chan.
- Úgy festesz, mint aki nem bánná, hogy ha egy kicsikét még egyedül maradhatna :3 - szólaltam meg, talán megzavarva a lányt a csend és a nyugalom élvezetében, de talán az én mosolyom látványa sem olyan rossz dolog. Sőt, meg mernék esküdni rá, hogy a top 5 legjobb dolog között van a világon :3 Ledobtam magam egy székre, és jobb híján hintázni kezdtem rajta. A pogácsából nem vettem, már csak azért sem, mert nem akartam lenyúlni Leo-kun elől. Minden érkezőnek derűsen integettem, Hime-channak meg különösen, mert talán valami isteni sugallat által vezérelve két tálcával állított be, és hozott mindenkinek egy pohár vizet, meg teát és talán... nem tudom, valami kávészerű löttyöt a hozzájuk való csészékkel. Én kaptam is az alkalmon, és ittam egy csésze teát, mielőtt Hina-chan megnyitotta volna az ülést.

Nem számítottam rá, hogy a szöszi mindenféle kertelés nélkül ledobja az atombombát, de a tekintetem gyorsan a többiek arcára tévedt. Mivel én tudtam a dologról, ezért semmi meglepetés nem volt az arcomon, de azt például elkaptam, ahogy Hime-chan hatalmasat küzd azzal, hogy a félrenyelt korty ne tűnjön fel senkinek :3 Őszintén kíváncsi voltam a reakciókra, mert a rövid idő alatt, amit itt töltöttem, nekem az jött le, hogy itt ezt a néhány embert Hina-chan tartja össze, ő a ragasztó, aki miatt ez a sok nagyon különböző személyiség mégis egy egészet alkot. Ez most darabokra fog hullani, csak hogy meglássuk, Leo-kun mennyire művészi lélek, mit képes alkotni a darabkákból.
Amint úgy éreztem, hogy a lánynak elfogyott a mondanivalója, rövid úton talpra perdültem, megkerültem Hina-chant, és jobb híján hátulról átöleltem a magam ügyifogyi módján. Próbáltatok már megölelni egy székben üldögélő valakit? Elképesztő hülyén néz ki.
- Szerintem mindenki tudja, mennyire keményen dolgoztál ezért a céhért, Hina-chan. Rád fér a pihenő. Köszönünk mindent - mondtam félhangosan, bár a terem akusztikája miatt bizonyára mindenki hallotta - Ha nem tudsz mit kezdeni a temérdek szabadidővel, ami most felszabadul, szólj bátran :3 - kuncogtam, majd elengedtem a lányt, de ott maradtam a széke mögött-mellett. Nekem is lesz mit mondanom, de annak még nem volt itt az ideje.

by **Leonard** Kedd Május 03 2022, 20:41

- Moszkvában még nincs ilyen meleg.
Ilja Iljics úgy érezte magát, mint egy tehetetlen bábú egy D kategóriás szellemvasút végeláthatatlan sínjein robogva. Bármit tett, vagy mondott, az hatástalannak bizonyult az események folyását tekintve, de legalább a díszlet is bűnrossz volt.
Meg a sör is. Emlékezett rá, hogy Aincradban képtelenek normális sört gyártani, de ez a szesznek nevezett valami még az emlékeinél is szarabbnak bizonyult.
- Kora reggel van, Ilja - jegyezte meg Leo, bár hangjának élét elvette egy sóhajtás. Úgy ölelgetett egy bontatlan borosüveget, mintha legalább az éltető elixírt rejtené a belseje, az arckifejezését elnézve pedig... Igen, határozottan rá fért volna néhány korty.
- Mióta lettél te ilyen kibaszottul megfontolt? - Ilja felháborodása csak színjáték volt, arcéleit eltorzította egy elfojtott mosoly. - Valamivel csak el kell ütnöm az időt, amíg te díszfelvonulást tartasz a céh előtt.
Leo arca - ha lehet - erre még sápadtabb lett. Egy nyikkanással húzta magához még szorosabban az üveget és a kupakját kezdte el piszkálni, mint aki erősen fontolgatja, hogy kinyissa.
Ilja rágyújtott egy újabb cigarettára és megkínálta vele barátját. Csak sejtése volt róla, mi történhetett az elmúlt napokban, ami így felkavarta az állóvizet, de határozottan nem tetszettek neki a fejlemények.
Egy lépéssel megint távolabb kerültek a pillanattól, hogy legjobb barátját a valóságban köszönthesse.
Olyan ideges lett a gondolatra, hogy akaratlanul is kettéharapta a dohányt. Mérgesen elhajította a kert felé és előhalászott egy másik szálat.
- Kibaszottul nem számít, oké? Bármi is történt. Hinari nem kért volna meg téged, ha nem látná benned azt, amit én.
Leo olyan arckifejezést öltött, mint aki egy fogyatékos gyereket hallgat.
- A két szép szememet és az ígéreteimet?
- Jajj, nem foglak itt dícsérgetni. Húzd oda a seggedet, aztán viselkedj úgy, mint... mint te. Ennyi az egész.
- Egy igazi bölcs tanácsait hallhatták.
- Én legalább nem ábrándultam ki az életből.
Leo arca kiismerhetetlen maszkba torzult.

Zöld, sárga, piros, fehér. Elmélyülten forgatta kezében a rubikkockát, teljes figyelmét a színek és abból kirajzolódó ábrák világának szentelve. A játékba mélyedt attól a pillanattól kezdve, hogy elfoglalta helyét Hinari jobbján az előre megbeszéltek szerint. Korán érkezett, korábban, mint arra kérték, mégsem elég időben, hogy egyedül találja a lányt egy cinkos összemosolygás erejéig.
Egyenes, kihúzott háttal ült, mozdulatai gépiesek voltak, homlokára ráncot vetett a koncentráció. A kiismerhetetlenség maszkját épp csak egyetlen pillanatra törte meg egy lágy mosoly, amit a fehér pogácsástál látványa varázsolt az arcára. Valamiért épp úgy volt elhelyezve az asztalon, mintha csak neki készült volna.
- Szóval már nem csak piskóta jár? - suttogta, most először pillantva közvetlenül Hinari szemébe.

Egy mondat. Kettő. Három. Négy. Ujjai között egy pogácsa tésztáját morzsolta egyre apróbb darabokra, mígnem pixeleire hullott, közben pedig folyamatosan leste céhtársai arckifejezését.
Nem számított rá, hogy Hinari ennyire őszinte, ennyire nyílt és ennyire sebezhető lesz. A várttal ellentétben ez örömmel töltötte el, hiszen tudta, hogy a lány végre a gyógyulás útjára lépett, még ha csiga lassúsággal is lépked azon a boldogság felé vezető úton. Átnyúlt az asztal alatt, hogy megszorítsa a kezét, de erre nem volt szükség. Mirika kardforgatókat meghazudtoló sebességgel pattant fel a helyéről és részesítette mackóölelésben barátnőjét. Ez is... valami olyasmi volt, aminek már rég be kellett volna következnie.
Szeme sarkából figyelte a két lányt, életének két szerelmét, akik nemsokára talán odakint fogják ugyanilyen öleléssel köszönteni egymást.
Aztán észrevette a lehetőséget a beállt csendben és felállt, hogy ő is szóljon.
- Céhvezér - ízlelgette a szót, most először értve ezt önmagára is. - Egy cím és az ezzel járó számtalan kötelesség. Hinari talán jól döntött, talán nem, amikor engem választott, erre én nem felelhetek. De tudom, és ti is tudjátok, hogy bárhogy igyekezzek, nem léphetek a helyébe. - Szünetet tartott, végighordozta a tekintetét az arcokon, a céhtársai, a családjának arcain. - Egymagam nem. Nem tudok olyan kedves lenni - pillantott Hinari szemébe mélyen. - De Fuwa talán igen - fordította tekintetét most a megnevezett felé. - Nem tudok jó lelki tanácsokkal szolgálni a bajban, de Afton talán igen. Nem tudok mosolyt csalni az arcotokra, de Ozirisz talán igen. A gondoskodás ott van Jeaniben, a bűbáj Mirikában, a kedvesség Himében, a lelkesedés Makudában. És ha segítetek, ha mind kiveszitek a részeteket a munkából, együtt képesek lehetünk betölteni az űrt. Arra kérlek benneteket, mint jövőbeni céhvezéretek, hogy fektessetek munkát a közös életünkbe. Ne hagyjátok veszni hagyni azt, amiért ez a csodálatos nő, akit mindannyian tisztelünk, éveket áldozott az életéből. Ígérjük meg neki, hogy nem kell aggódnia, minden rendben lesz! - mosolygott újra Hinarira, ezúttal szélesen, szemeiben ugyanazzal a gondoskodó melegséggel, mint legutóbb a patakparton.
"Minden rendben lesz.
Ha rád gondolok, nem ütközhetek elháríthatatlan akadályokba."

by **Afton** Szer. Május 04 2022, 15:55

Valószínűleg semmi köze a szakmájához annak, hogy akaratlanul is megérzi, mikor nehézzé, szinte fémes ízűvé válik a levegő körülötte, ez a jelenség pedig már hosszú ideje, egyre vészterhesebben nehezedett rá, mikor a céhházban volt. Nem említette senkinek, sem Leonak, sem Channak, sem bárki másnak, akivel megfordult, inkább magára öltötte mosolygós maszkját és karjait ölelésre tárva igyekezett valahogy elhessegetni a kellemetlen árnyékokat a falakról. Néha viszont hiába az igyekezet, főleg, ha az a puszta óvatosság miatt nem olyan erőteljes, mint amilyennek lennie kéne.
Talán emiatt érzi úgy, hogy kudarcot vallott. Hinari beszéde az árnyékokat csak még nagyobbá és még sötétebbé változtatták körülötte, és ahogy kimondta, amitől Afton a legjobban félt, a férfi megremegett egy pillanatra és elfordította a tekintetét. Nem, magát a döntést teljes mértékben megérti. Bárki, akinek ekkora felelősséget adnak a vállára, előbb-utóbb elfárad és muszáj elmennie. Muszáj átadnia a stafétabotot valaki másnak, különben az ember végképp tönkremegy, hacsak nem alapvetően is megalomániás. Hinari viszont a legtávolabb áll ettől a személyiségjegytől, ami egyszerre előny és hátrány.
Mirika mozdulatára nézett fel ismét, és az a lány, mintha csak fény lenne az éjszakában, elűzte a sötét árnyakat Hinari és a céh tagjai körül, amiket Afton látott a lelki szemeivel. Kicsit megigazította a szemüvegét annak ellenére, hogy erre semmi szükség, és elmosolyodott, ahogy látta a két nőt boldog, baráti ölelésbe burkolózni. Ugyan már, sosem rossz és butus látvány ülő embert megölelni. Igazából pont ez adja a varázsát; hisz bármilyen nehézség árán is ott vagy, mész előre, hogy segíthess neki, még ha csak ennyivel is, ami pedig egyes helyzetekben a legtöbbet nyújthatja a másiknak. Afton szívesen követte volna Mirikát, de valljuk be, ő mégis csak pasi, ez tőle furcsa lett volna.
Tekintete Leora tévedt, ahogy barátja beszélni kezdett, igazi, üdvözlő monológot tartva. Saját példájánál elmosolyodott és bólintott; bár még nem volt rá különösebb szükség, megmaradt afféle háttérbeli segítőnek, aki a maga részéről a játéktéren csak csetlik-botlik, hibákba ütközik, de ha a lélekről, a személyiségről van szó, rögvest mintha egy kapcsoló kattanna az agyában. Mikor viszont pár másodpercig csend van, lehajtja a fejét, tenyerével kissé rácsap az asztalra, nem nehezen, inkább afféle kis, halk dobbantásként, mielőtt megemelné a fejét, majdnem teljesen hátra, akár ha a plafont akarná megszemlélni.
-Ugyan már, gyerekek, Leo, te főleg ne nyelj most karót, nem áll jól neked. De igazat beszélsz, és ez a lényeg. -fordult felé, majd vissza Hinarihoz. -Mert tényleg minden rendben lesz. Nem fog változni igazából semmi, csak a te füled helyett majd az övét fogjuk rágni mindenféle nyűggel. Gondoskodom róla, hogy rövid időn belül rongyos legyen a széle, ígérem. -kacsint jókedvűen, jelezve, hogy persze csak viccel. Ha lehetősége volt rá, nem zavarta a Tó Úrnőjét, tudva, hogy van ezernyi másik dolga, Leoval teljesen ugyanezt szándékozik tenni. Végül feláll a székéről, teljes testével Hinari felé fordul, majd derékban meghajol, fél kezét a szíve felett tartva.
-Hina, Úrnőm, akkor most ragadnám meg az alkalmat, hogy köszönetet mondjak, amiért megtanítottál a játék alapjaira, és hogy befogadtál a családba. Mert nem tudok erre a céhre másképp gondolni, mint egy családra. Pihenj nyugodtan, már én is láttam, hogy túlhajszoltad magad. Ha bármi kell, akár az a bizonyos lelki tanács, akár csak az, hogy épp szükséged van egy jó kávéra, itt vagyok. Pont nemrég kaptam egy olyan receptet, amitől elvileg három napig nem alszik az ember. De ezt inkább Leonak fogom ajánlani. -neveti el magát.
Végül visszaül a helyére, de azért egy pillanatra Oziriszra néz.
-Fel a fára, O!

by **Ozirisz** Szer. Május 04 2022, 18:46

A céhgyűlés gondolata vegyes érzésekkel töltött el. Egyfelől fúrta az oldalam a kíváncsiság, hisz nem tudhatom előre, mi fog történni, jó vagy rossz hír miatt kerül sor a gyűlésre. Egy szóban: az ismeretlen. Másfelől viszont volt egy baljós előérzetem is, elvégre biztos nem valami apró-cseprő dolog lehet a háttérben, és tudván, hogy hibát hibára halmoztam kb mindig. Amikor kivételesen mégsem, az csupán annak tudható be, hogy nemes egyszerűséggel még a hibák vétésében is hibát követtem el. Az a bizonyos mentőakció, amiben szépen csőbe húztak minket, nos... valahol érthető, hogy amolyan virtuális gyomorideg is kínzott, ahogy közeledett az idő. Pillanatnyi hangulattól függött - illetve mikor, mennyire sikerült a gondolataim terelni - hogy a kíváncsiság és a para közül mikor melyik dominált.

A gyűlésteremben Hinari első mondatától lefagytam, mint a windows. Mégis mi a jó franc történhetett a háttérben? Arcomon jól látható volt a ledöbbenés, hogy sokmindenre számítottam, de erre speciel nagyon nem. Aztán, ahogy a lány újra megszólalt, és elkezdte kifejteni a döntésének okát és előzményeit, kezdtek helyükre kerülni a darabkák, ok-okozati összefüggések. Az arckifejezésem átváltott a meglepettségből a bűntudatba. Akárhogy is nézzük, enyhén szólva is nagy szerepem van benne, hogy idáig fajult a helyzet. Kezdve onnan, hogy már a csatlakozásom után Hinarinak kellett kirángatni a csávából azzal a bizonyos minibossal szemben. Aztán utána X ideig nézegetnie kellett, hogy hányszor és hányszor vágom magam taccsra. Szintén rázúdítottam a Judy elvesztése utáni összes lelki nyavalyámat, holott neki is éppen elég baja volt enélkül is. Rengeteg energiájába került, hogy akkor, hatalmas erőfeszítések árán talpra állított. Rengetegbe, amit egész eddig még fel sem fogtam. Mintha csak ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, hogy valaki terelget, valaki erőt ad, valaki segít. Valahol igaz is, elvégre egy család vagyunk, annak kellene lennünk. Ehelyett én csak szívtam el az erejét észrevétlen, míg szegény lányból alig maradt valami, ami továbbvigye. Pocsék egy ember vagyok...
Nyeltem egy nagyot, tekintetem inkább a falakon pihent, vagy az asztalon, közvetlenül magam előtt. Ha tehetném, fúrópajzzsá válnék, és elsüllyednék szégyenemben, valahová a Rejtélyes Folyosók alá, jó mélyre. Intenzív érzések árasztottak el a pillanat törtrésze alatt, ahogy az emlékek egy-egy pillanatra felelevenedtek, majd továbbsuhantak, hátrahagyva egy-egy lenyomatot. Volt az a baljós éjjel, amikor elrabolták. A kereséssel is csődöt mondtam, a mentőakció pedig csak a többieken múlt, hogy nem végződött tragédiával. Hoztam a formámat, elcsesztem ott is, amit csak lehetett. És mindezek után továbbra is azon rugóztam, hogy neheztel-e rám vagy sem a hibák miatt. Magam miatt aggódtam, ahelyett, hogy Ő hogy érzi magát, hogy bírja, hogy dolgozza fel a fogságban töltött idő alatt átélt traumákat. Önző módon viselkedtem akkor is.
Banális hibák, amiket újra és újra elkövetek, ahelyett, hogy tanulnék belőlük. Ahelyett, hogy gondolkoznék, csak megyek az első random ötlet után, és slussz. Ezt látva Hinari nem csodálom, hogy besokallt. Évek óta ugyanaz a lemez, érdemi előrelépés nélkül. Úgy pedig nehezen húzza felfelé az embert, ha az közben szabadesésben zuhan vissza, ha épp nem fogják a kezét, nem terelgetik. Inkább azon csodálkozok, így, ezek után, hogy egyáltalán idáig bírta.
Mire összeszedtem volna magam annyira, hogy megszólaljak, addigra először Miri vette át a szót, akit Leó követett. A kardforgató srác az emlékek örvényléséből valamelyest visszazökkentett a jelenbe, a bűntudat keserű íze viszont továbbra is a torkomon maradt. Tudjátok, mint amikor a mohó egészben akarta lenyelni a gombócot, de csak-csak ottmaradt a csomó érzete, jócskán a gombóc után is. Majd miután Afton felkonferált, nem volt apelláta, rajtam volt a sor.
Kissé határozatlan voltam, ahogy felálltam a székből, és bizonytalanul ugyan, de belekezdtem, többé-kevésbé tartva Hinarival a szemkontaktust.
- Először is sajnálom. Sajnálom, hogy nem vettem észre előbb, hogy mit okoztam, amikor minden nyűgömet, rigolyámat rád zúdítottam. Holott neked is volt elég gondod-bajod nélkülem is. Sajnálom, hogy önző módon kizsigereltelek az elmúlt évek folyamán, és jóformán bele se gondoltam, fel se fogtam, hogy mit okozok. Hogy beleroskadsz a sok tonnányi súly alatt... - egész eddig bele sem gondoltam komolyabban, mélyebb szinten, hogy mit teszek. Most döbbentem rá, amikor már késő, nagyon késő. - Az is felér egy csodával, hogy eddig bírtad. Én már régesrég kiégtem volna a helyedben. Nem most, nem tavaly, hanem sokkalta régebben. Bár előbb ráeszméltem volna... sajnálom... - hosszú másodpercek teltek el, mire újból meg tudtam szólalni - És köszönök mindent. Amennyiszer segítettél rajtam, ahányszor tartottad a hátsód miattam, vagy épp addig rángattál kifelé a mocsárból, amíg nagyjából talpon tudtam maradni... kétlem, hogy valaha is tudnám rendezni a számlát... Ahogy a többiek is mondták, megérdemled a pihenést, nagyon is... Ha bármivel tudok segíteni, csak egy szavadba kerül... addigis megpróbálok több galibát nem okozni - és legfőképp nem leamortizálni még egy céhvezért - néztem Leó felé egy pillanatra - Még egyszer köszönök mindent - fejeztem be, majd huppantam vissza a székre. Fejlődnöm kell, minden téren. Változnom kell, mert ami vagyok, az minden, csak jó nem. Jobb emberré kell válnom, és legfőképp elérnem egy bizonyos szintet. Azt a szintet, amitől már talán nem az "elpocsékolt energiára" asszociálna az ember, aki sosem tanul, sőt... Vajon hogy alakult volna az események folyama, ha akkor nem futok össze Szophieval a sztázis után? Vajon hogy alakult volna, ha jobban megismer, és esze ágában se lett volna behívni a céhbe? Vagy ha mostani fejjel kezdeném az egészet, látván, hogy milyen következményekkel járnak a tettek? Ezt sajnos nem tudhatjuk meg. Ez az a múlt, ahová már nem térhetek, térhetünk vissza... Az, hogy mit hoz a jövő, azt viszont sűrű füst és köd árnyékolja le előlünk...

by **Makuda** Szer. Május 04 2022, 19:55

Bár már egy jó ideje a céhben vagyok még mindig újoncnak tartottam magamat, ami érthető egy nálam jóval erősebb és tapasztaltabb közegben. Akár hogy is kaptam értesítést a céhgyűléssel kapcsolatban amiről csak gondolhattam, hogy fontos. Ez az alkalom arra is jó volt, hogy közelebbről is megtekinthessek egy gyűlés termet, hiszen még sosem voltam egy ilyen komoly gyűlésen.

Mire eljutottam a gyűlésterembe már a nagy többség jelen volt. Kissé feszengve éreztem magamat először. Nem igazán éreztem azt, hogy még ott kéne lennem egy ilyen fontos gyűlésen. Ehhez még az is hozzá jött, hogy nem volt alkalmam nagyon megismerni Aftont. Meghúzva magamat és kerestem egy üres helyet amit az asztal fő, Hinari felé fordítottam, majd az egyik lábamat a másikra fektettem és a fejemet az egyik kezem tenyerére támasztottam. Úgy tűnt, hogy még idejében érkeztem, de Hinarira nézve láttam, hogy feszült. "Gondoltam, hogy komoly témáról lesz szó, de ha így reagál..." Beszéltem magamba, majd el is kezdődött a gyűlés.

Amikor bejelentette, hogy átadja a staféta botot Leonak felemeltem a fejemet, hiszen erre nem számítottam. Természetesen figyeltem az okokra, amiket mondott és a többiek reakciójából kiindulva láttam, hogy ez őket is meglepetésként érte. Ozit legalábbis, aki velem szembe ült így páholyból láthattam a döbbent tekintetét, amit ez idáig még nem láttam. Akár hogy is, mikor Hinari befejezte beszédét lehetett látni a szomorúságát, azonban kételyeim támadtak. "Mi a valódi oka, hogy felhagy a céh vezetésével. Elvégre egy céhvezérnek tisztában kell lennie annak súlyával. Lehet, hogy túl komplikálom, de mikor ide kerültem nem láttam rajta, hogy bármi is zavarná vagy aggasztaná." Merült fel bennem ez a gondolat. Afton első gondolataira csak bólintani tudtam, hiszen természetes, hogy a céh vezetőtől kérünk segítséget. "Gondoltam azért ő a céhvezér, mert ő a legerősebb vagy azért mert ő alapította. Ha pedig ő alapítja tisztában kell lennie a súlyával." Ismételten gondolkodtam magamba, ami ezen a gyűlésen egész jól ment. Miri egyszerűen csak Miri volt, ő valószínűleg számított rá, ahogy Leo is természetesen. "Leo..."
-Khm. - Szólaltam meg bár egyáltalán nem szerettem volna. Kissé olyan érzés volt mintha a testem magától cselekedett volna míg a józan eszem a háttérbe szorult. "Már nincs vissza út." Pörögtek le bennem a gondolatok a másodperc tört része alatt. -Nem mintha kételkednék Hinari döntésében és emiatt elnézést is szeretnék kérni jó előre. - "Mit művelek...?" -De két kérdésem is lenne. Az egyik, hogy mik a valódi okai annak, hogy lemondasz a céh vezetéséről? Elvégre egy céhvezérnek tisztában kell lennie a vezetés súlyával. Nem akadnak fenn azon, hogy segítséget kérnek tőle, hiszen ezt azért teszik, mert őt tartják a legerősebbnek vagy a legokosabbnak. A másik kérdésem pedig. Biztos jó ötlet, hogy Leo vezesse a céhet? Nincs vele bajom, szeretem Leot, de... Nem gondolom, hogy tovább tudná húzni mint te. - Fejeztem be a mondatomat, majd vissza ültem és figyeltem a reakciókat. "Egyáltalán nem akartam meg zavarni őket, miért csináltam ezt. Csak csendben szerettem volna hallgatni a gyűlést és, hogy mire jutnak." Hemzsegtek bennem a gondolatok. Belül teljesen össze zuhantam, de nem mutattam ezt senki felé. Arra számítottam, hogy mikor fognak ki tessékelni a gyűlésről.

by **Silence** Szer. Május 04 2022, 21:02

Szeretett volna segíteni előkészülni. Már csak azért is, mert a céhgyűlés előtti órák feszültek voltak számára. Sosem volt még a Ligában ilyenen, de Grimm mellett nagyon komoly, és olykor nehéz, szomorú dolgokról volt szó. Nem tudta, hogy most mire számíthat.
Úgyhogy nagyjából fél órával a kihirdetett időpont előtt bekukucskált a gyűlésterembe. Nem volt még itt senki, és egy elrendezni való széket em látott hirtelen, csak az üres vázát.
Arra gondolt, hogy hoz virágot, de alig indult el a folyosón a kert felé, máris elterelődött erről a figyelme - ahogy a teljes gyűlésről is. Ugyanis Noise jött elé, játékot követelve. Ő pedig, kicsit meg is sajnálva a petet, és tudat alatt nagyon nem akarva a gyűlés gondolatával foglalkozni, a kert hátsó részében töltötte a hátralévő időt, kergetőzve, ágakat dobálva a szokásosnál azért így is kevésbé vidáman.

Végül futva érkezett a gyűlésterembe, még éppen időben, ahol a többiek már helyet foglaltak, így ő is leült az utolsó üres székre. Igyekezett a többiek hangulatát, arcát fürkészve megtudni, mire számíthat, de sem szükség, sem idő nem volt hosszú találgatásra.
Döbbenten pislogott már az első mondat után, és hitetlenül. A következőkkel együtt sem értette. Egyáltalán nem. Ő bármit megtesz, amit Hinari kér tőle, és az ő meggyőződése szerint ezt Hinari is tudja. Ahogy azt is, hogy mennyire igyekszik méltó tagja lenni a Ligának. Mi akkor a baj?
Aztán ahogy Hinari sorolni kezdte a fáradtságának okait, elsápadt (már amennyire a rendszer ezt a reakciót is át tudja venni) Rögtön magára gondolt. Ő szokott butaságokat kérdezni, mert nem tud eleget a világról. És neki is az az első gondolata, ha valami komolynak tűnő gond van, hogy szóljon Hinarinak. Mert Grimmnek nem lehet, mert akkor nem fogja engedni, hogy maga fedezze fel a világot, és alakítsa ki az életét.
Hinari mondandójának végére nem csak a Hercegnőnek volt könnyes a szeme, Fuwa is a sírással küzdött. Mert nem szerette volna, hogy Hinari azt higgye, ő nem támogatja.
Pedig... nem tudott felpattanni mint Miri, és megölelni a barátnőjét. Nem tudott olyan bíztató lenni, mint Leo, aki egyszerre próbálta őket is vigasztalni. Sem olyan ügyes mint Afton, aki most is tudott mosolyt csalni az arcokra. És nem is tudta olyan szépen megfogalmazni, ami megmozdult benne, mint Ozirisz. És ahhoz sem volt bátorsága, hogy értetlenségét kifejezze, ahogy Makuda tette, ha nem is a legszerencsésebben.
Talán ez így együtt volt, ami végül átlendítette a dolgon, és ami miatt nem bírt tovább harcolni a könnyeivel. Meg volt ijedve, nagyon. Ő ugyanis úgy értette, hogy Hinari nem akar velük maradni, és el fog tűnni.
- Ne menj el - fakadt ki sírva - Segí-tünk min-deben. És nem zar-gatunk. - fogadkozott a könnyeit törölve. Egyáltalán nem volt kifogása ellene, hogy Leo legyen a céhvezér, ha Hinari nem szeretné az ezzel járó felelősséget. De semmiképpen nem szerette volna elveszíteni az első igazi barátnőjét. Főleg nem azért, mert nem volt elég jó barátja...

by **Hinari** Vas. Május 08 2022, 17:04

Az egész... igen, az egész meghatóan és könnyek között indult, bár lehet csak én féltem a fogadtatástól annyira, hogy most egy csapásra engedtem ki és könnyes szemmel, felfelé görbülő ajkakkal fogadtam Mirika ölelését és fordultam hátra hozzá, hogy magam is átölelhessem. A felajánlására megkönnyebbülten és talán még nevetve is bólintottam, hiszen igen, valami ilyesmi terveim voltak nekem is - végre szórakozni, pihenni a társaim körében, legyen az egy barátnős sütizés vagy vásárlás, kirándulás vagy strandolás, akármi és bármi, amiben ővelük vehetek részt. Leo szavai pedig... tiszta és őszinte hálával pillantottam feléje, enyhén belepirulva a dícséretekbe, mosolyogva, ezúttal nem keserűen, hanem inkább boldogan, fellélegezve, hogy a srác így áll ki a többiek elé.
- Köszönöm, Leo - suttogtam és közben Mirikának dőltem, majd tekintetem az éppen felszólalókra fordítottam, végig az idomár és a szőke srác közelségének biztonságában. Afton, mint mindig, jókedélyűségével még a legnehezebb időszakban is képes volt elhozni nekünk a vidámságot, a köszönetmondására pedig csupán bólintottam és ha részemről nem is éppen kávé mellett, de egy jó teával a kezemben szívesen elbeszélgettem volna vele mindenféléről; hogy ő hogyan látja a világot.
Az utóbbi időben olyan kevés időt tölthettem velük így, hétköznapian, hogy mostmár szinte csak ezekre a percekre vágytam.
Ozi mondjuk hozta a formáját és amint, ahogyan elkezdett beszélni, egy félmosollyal megcsóváltam a fejem, jelezve, hogy egyáltalán nem kellene így vélekednie magáról és a szerepéről, ez azonban nem az a helyzet volt, amikor én kijavítom és megnyugtatom őket, hogy ugyan már, ti nem hibáztatok semmiben. Mert igenis megtették, de most nem ez volt a lényeg és nem is akartam, hogy akárcsak egy kicsikét is ez legyen a lényeg. Én egyszerűen csak... azt akartam, hogy meglássák, hogy szeretem őket és nem hibáztatom őket semmiért, de egyben megértsék azt is, hogy mindez elég volt; hogy letészem a lantot.
Kár, hogy még itt, ebben a családban is volt valaki, aki egyáltalán nem látta azt, amit szerettem volna, hogy lásson. Amiért ezt az egész gyűlést úgy kezdtem el, ahogy.
Még biccentettem Ozi felé is, a köszönetmondására, az arcomon látszó, egyre megkönnyebbültebb mosoly azonban hamar semmivé vált, amikor végül Makuda vette át a szót. Először várakozón pillantottam feléje, ám a szavai, azok érzelem és együttérzést nélkülöző nyers mivolta késként hatoltak az előző percekben magam köré épített bizonyosságba, százezernyi repedést okozva benne. Megszorítottam Leo kezét az asztal alatt és ahogyan ő is, úgy Mirika is érezhette az enyhe remegést a tagjaimon, ahogyan lehajtottam fejem és egy másodpercnyi időt hagytam magamnak, hogy megbizonyosodjak róla, hogy még itt vannak ők is, hogy nem vagyok egyedül, hogy nem omlott le minden, amit valósnak éreztem eddig.
Fuwa sírásába a szívem is belefájdult a közénk beállt, pillanatnyi csendben.
- Szóval nem hiszel nekem? - emeltem fel végül a tekintetem és kerestem meg vele a fiatal fiúét, hangom pedig halk volt, tele szomorúsággal - Azt hiszed, hogy a végkimerüléshez közeli állapot nem elég indok? Vagy gyengének tartasz, hogy "mindettől" kiborultam, úgy, hogy valószínű fogalmad sincs, hogy mi is ez a mindettől? Azt hiszed, hogy én eddig csak "kihúztam" valahogy a vezetést, és hogy Leo sem lesz elég jó, de már miért is!?
Lassan beszéltem és ahogyan a szavak egymás után követték egymást, úgy lett hangom egyre erőteljesebb és zaklatottabb, az alig hallhatótól a normál hangerőig, az egyszerű keserűségtől a tisztán érezhető felindultságig. Vettem egy mély levegőt, tekintetem végighordoztam az itt egybegyűlteken, Fuwán hosszan állapodva meg, mert legszívesebben én magam rohantam volna oda, hogy átöleljem őt.
Ez azonban nem, nem az a gyűlés volt.
- Mindenek előtt hadd kérdezzek én, rendben? - fordultam végül vissza Makudához egy keserű, lemondó mosollyal és ekkor, ekkor valami elszakadt bennem. Nem terveztem kiabálni, sem rajtuk kitölteni a feszültségem, de a torkom égett, a gyomrom bukfenceket hányt és úgy éreztem, hogy ha most nem adhatom ki magamból, amit igazából érzek; ha most megint vissza kell fojtanom a bennem dúló fájdalmat csak azért, hogy megóvjam őket a sérüléstől, akkor végleg elveszítem magamat és ezáltal őket is, végérvényesen.
Abból az egy okból nem álltam fel egyedül, mert úgy el kellett volna engednem Leo kezét az asztal alatt.
- Tudod-e, hogy pontosan mennyi éve vagyok céhvezér és hogyan lett az enyém a pozíció? Tudod-e, hogy hogyan teltek a napjaim az előző években, hogy miket láttam, tapasztaltam meg és éltem túl? Tudod-e azt, hogy pontosan mit jelent a JL céhvezérének lenni és hogy pontosan mekkora súly az, amiről olyan könnyelműen vélekedsz? Voltál-e már akárcsak egyetlen olyan küldetésen is Leoval, ahol megtapasztalhattad a tudását és kvalitásait, amit most oly meggondolatlanul megkérdőjelezel? Leültél-e egyszer is beszélgetni bármelyikünkkel is és kérdeztél-e bennünket olyasmiről, amiből levonhattad azt a következtetést, amit most gondolkodás nélkül levontál? - soroltam a kérdéseim nyugodt hangnemben, de érezhető felkavartsággal és bár nem akartam, de a feltörekvő düh is ott bújt meg a szavak mögött, kéz a kézben a mérhetetlen fájdalommal, ami összepréselte mellkasom. - Nem ismersz minket, Maku. Sem engem, sem Leot, sem a céh múltját és jelenét, amiben élsz. Persze ez nem meglepő és nem is teljes mértékben elvárható, hiszen nem régóta vagy a céh tagja, de nem jogosít fel téged arra, hogy feltételezésekre alapozd a véleményed és ezzel megbántsd a társaidat - közöltem vele élesen, hideg és metsző tekintettel, majd elfordítottam a pillantásom és összepréseltem ajkaim, kétségek között, hogy hogyan legyen, hogy hogyan folytassam tovább.
Ordítottam volna. Kiabáltam volna, sírtam volna, elrohantam volna.
Mégsem tehettem meg.
De már miért is nem?
Mélyen beszívtam a levegőt és könnybe lábadt szemmel, mégis felszegett állal álltam fel, majd fogtam magam és egy hirtelen vett lendülettel felültem az asztalra, kezembe véve egy pogácsát.
Markomból pixelek szálltak fel, ahogyan rászorítottam a süteményre, kiengedve ezáltal némi feszültséget.
Tekintetem a plafonra emeltem és arra gondoltam, vajon Ran hogyan érezhette magát, amikor átadta a céhet Lewisnek. Vajon neki is ilyen nehéz dolga volt?
Vajon lesz-e bárki még itt, aki ezt a gyűlést elmesélheti a játék végén?
- Ha érdekel téged, kik között és milyen céhben élsz, egy teára majdnem bármikor kapható vagyok - mosolyogtam végül rá a fiúra, elengedve a neheztelést, legalábbis ideiglenesen - És talán a többiek is. Hidd el könnyebb lesz neked és nekünk is, ha minél hamarabb tapasztalatot szerzel a céh működéséről és megismered a tagjait; megtanulsz együtt dolgozni és érezni velünk - húztam oda magamhoz egy csészét és töltöttem tele a Hime által odakészített gyümölcsteával - De azt már most elárulom, hogy nem lesz könnyű dolgod. Egy bűnüldöző céh élete nem abból áll, hogy horgászversenyeket és kertipartikat szervez, vagy a város biztonságában nyélbe üt pár jövedelmező üzletet. Mint a Rend egyik vezető céhe, sokszor és sokat kérnek tőlünk segítséget és fel kell készülnöd rá - lelkileg, tudásszinten és csapatmunka szinten is -, hogy ugyan legtöbbször tényleg baj van, de volt is és lesz is, amikor tőrbe akarnak csalni téged és a céhtársaidat. Az előző céhvezér is ennek áldozata lett.
Egy lélegzetvételnyi szünet, egy kihagyó szívverés az utolsó mondat előtt. Kortyoltam egyet a teából, ám az emlékekre még úgy is keserűnek éreztem az italt, hogy szokásomtól eltérően cukorral is ízesítettem azt.
- A kérdéseidre pedig egyszerűek a válaszaim: elsősorban azért mondok le a céh vezetéséről, mert elfáradtam és pihenésre vágyom. És igen, biztosan jó ötlet Leora bízni a vezetést, mert megfelelő tudással és tapasztalattal rendelkezik, legyen szó a rendszerről, az itemekről vagy bármi egyébről idebent, és mert nem kevés részt vállal a bűnüldözésben és azon túl, hogy ezáltal kivívta a Rend vezetőjének elismerését (amit megjegyzem elég nehéz), tisztában van a feladatának súlyával és jól is végzi azt. Továbbá képes vezetni egy csapatot, megfelelő lelkiereje van kezelni az esetleges komplikációkat, beleértve az életveszélyt is, és jellemileg is alkalmas a posztra - feleltem, úgy kavargatva közben a teát, mintha a világ legtermészetesebb dolgairól cseverésznénk épp. Azért a végén egy félmosolyt megeresztettem Leo felé is, ezzel is próbálva biztatni őt a továbbiakhoz, majd letettem a csészét az asztalra, nyújtóztam egyet és a csapat felé fordultam:
- Egyéb kérdés?

by **Mirika** Hétf. Május 09 2022, 20:48

Annak ellenére, hogy a hír a többséget valószínűleg valamiféle atombombaként érte, egész nyugodtak voltak a reakciók. Talán csak még nem igazán ocsúdtak fel a sokkból, de Leo-kun szavai is biztos segítettek feldolgozni a "traumát". Már akinek, mert szegény Fuwa-channál eltört a mécses. Legszívesebben odarohantam volna hozzá is, hogy megöleljem, de szerencsére nem kellett kettészakadnom, mert Hime-chan megelőzött: magához húzta a Fuwa-chant, és a buksiját simogatva csitította.
- Lewis-sama büszke lenne, ha látná, hová nőtt és fejlődött ez a céh, Hinari-sama. Én pedig ugyanúgy szeretném felajánlani a segítségemet Leonard-samának is, ahogy eddig tettem Hinari-samának ^.^ - szedte össze magát ő is néhány szóra, pedig rajta is látszott, hogy nincs teljesen magánál. Tulajdonképpen egyedül Makuda-kun volt az, aki picit furcsán reagált, de vele úgy voltam, hogy ő tulajdonképpen mindenre furcsán reagál. Ettől függetlenül éreztem, hogy Hina-chan felzaklatja magát azon a pár mondaton, de mégis irigylésre méltó higgadtsággal kezelte a témát, miközben én igyekeztem nyugtatóan simogatni a hátát.
- Makuda-kun biztosan csak azt akarta mondani, hogy nem lát nálad alkalmasabb embert ennek a céhnek a vezetésére :3 - tettem hozzá az egészhez halkan. Visszaülni azonban még mindig nem ültem vissza a helyemre, mert semmi kedvem nem volt üldögélni, sőt, egészen lehangoló volt annak a gondolata, hogy mindenki körbeül egy nagy asztalt és úgy beszélgetünk. Kábé ez volt a rémálmom egy ilyen gyűlésen.
- Nekem Leo-kunhoz lenne egy relatíve komoly kérdésem, lehet? :3 - reagáltam Hina-chan felhívására, és egyben rápillantottam a fiúra is - Csak mert azt elmondtad, hogy ki mit tud hozzátenni a céh életéhez, még ha a bűbájom nem is feltétlenül hasznos itt, de azt nem mondtad el, hogy te mit szeretnél hozzátenni. Vagyis én kíváncsi lennék, hogy mit várhatunk tőled, mint céhvezértől, vannak-e konkrét terveid már, meg ilyesmik - kíváncsiskodtam.

by Ajánlott tartalom