[Küldetés] A Halál Völgye

Ezazzz! A rácsok úgy ropognak a kezeim alatt, mintha csak egy csipszes zacsit szorongatnék, majd egy utolsó erőfeszítés hatására megadják magukat és pixeljeikre robbannak. Ahogy átlépek közöttük, késlekedés nélkül lehívom az inventorymat, majd elképesztő tempóval pakolom magamra a felszerelésemet. Teljesen felpezsdültem az adrenalintól, de annyi lélekjelenlétem még van, hogy a saját életsávomra és a hasonmásoméra is tegyek egy pillantást. Nálam minden rendben, a klón viszont már vesztett HP-t, szóval én magam nem szenvedem el azt a sebzést, amit ő bekap. Príma, akkor már tényleg nincs más hátra, mint bedobni magam és felöklelni az imposztort, aki közben Rent támadja. Minden izmom megfeszül és úgy rohanok neki az ál Anatole a lehető legtávolabb kerüljön a csapattársaimtól, miközben lándzsám hegyére tűzhessem.
Tisztában vagyok a képességeimmel, bár még sosem gondoltam bele, hogy milyen lehetne magam ellen harcolni. Ha ugyanolyan gyors és ügyes, mint én, akkor lényegében 50% esélyem van megsebezni. Ha nem is sikerül a támadásom, akkor is meg kell próbálnom elsodorni magammal, ha kell minden erőmmel és skillemmel azon leszek, hogy ledöntsem a lábáról. viszont információra van szükségem, éppen ezért muszáj bevetnem a képességem. Furán jön ki harc közben, de hátha lesz lehetőségem arra, hogy le tudjam fogni valamelyik végtagját, vagy meg tudjam ragadni a torkánál fogva, s pár másodperc elegendő lenne arra, hogy az emlékfelidézős képességemet bevessem rajta. Azt akarom megtudni, hogy mi motiválja a hasonmást a megtámadásunkra, ki a megbízója, egyáltalán mi ő valójában? Egy álomban vagyunk? Vagy mindez nagyon is valóság? Információk kellenek, hogy minél kevesebb HP vesztéssel megúszhassuk ezt a szituációt.
- Ren! segíts lefogni! Esu! Támadd szüntelenül! - kiáltom oda a többieknek, miközben próbálom én magam is leteperni "önmagam", ami elég fura szituáció. Lehetőleg igyekszem kerülni a szemkontaktust és kizárni a tudatomból a hasonlóságot. Meg kell próbálnom a képességhasználatot, most!

Ha kérdeznék se tudnám megmondani, hogy hányszor kellett még lentebb és lentebb mennem a föld alá. Többször belém nyilallt ugyan a kérdés gondolata, hogy mikor lesz vége, de válaszadó hiányában inkább megtartottam magamnak és a költői polcra tettem fel, még ha nem is tartozik oda.
Mikor azonban egyszer csak már nem éreztem magam alatt újabb gödröt, kedves nyugodtság áramlott szét a testemben. Kezdtem aggódni, hogy a végén még Aincrad alsó felén lyukadok és lezuhanok a semmibe. Bár ezt valószínűleg előre láttam volna...
A hely, ahova megérkeztem, szöges ellentéte volt az eddigi kis kőből-földből álló "szobáknak". A kőpadló, vagy valami ahhoz hasonló keményebb anyag, nem süppedt be a lábam alatt, mikor egész testemmel ránehezedtem.
Állati hangzavar fogadott érkezésem után nemsokkal. Nyilvánvalóvá vállt számomra, hogy ez a hely sem különbözhet a többi aincraditól: szörnyek vannak itt is. Késlekedés nélkül rántottam le kezemről a gyűrű alakban tengődő Metamorphot, majd nyomban át is változtattam a korábbi közönséges katana formára. Pengéjéről haloványan verődött vissza a szobában uralkodó gyér fény, melyre ugyan nekem a látásom miatt nem lett volna szükségem, de gyors terepszemle után nyomban rájöttem arra, hogy másnak minden bizonnyal igen. Szörnyek helyett ugyan is petek raboskodtak fal menti celláikban, s nagy morgások közepette néztek rám, vagy éppen kerestek szemükkel, ha nem láttak. Megijedhettek tőlem, vagy felismertek és segítségért nyüszítenek. Vagy nem is nyüszítenek. Fogalmam sincs arról, hogy mire gondolhat egy pet... Ennél tőlem távolabb eső dolgot aligha találni a virtuális világban. Azt viszont nem tagadhatom le, hogy felismertem őket. A mi idomárjainkhoz tartoznak. Csak tudnám, hogy hogyan kerültek ide...
Mozgást hallottam a hátam mögül, melyre egyből odakaptam a tekintetem. Meredith és Esutel állt velem szemben. Azzal a különbséggel, hogy az íjászunknál nem volt nyíl, a lovaginánál pedig fegyver. Csupán csak a pajzs árválkodott a vöröske kezében.
- Milyen hely ez lányok..? - kérdeztem tőlük és leengedtem a fegyveremet, mire aztán rá is jöttem nyomban, hogy hiba volt. A csajok szó nélkül támadtak nekem fegyver híján ököllel. Csak egy kiáltás hagyta el Meredith torkát és az se volt kecsegtető.
- Fene! - kiáltottam és próbáltam teleportálással kikerülni mind a két lány ökleit.

Ott volt. Mindenhol kerestem, csak ott nem. Pedig olyan nyilvánvaló volt, hisz hol máshol lehetett. Megtaláltam a kardom, viszont a pajzsom valóban nem volt nálam. Különlegesnek éreztem magam emiatt, hisz a többieknél nem volt fegyver, ugyanakkor bent a cellában nem sok hasznát vehettem ennek. Ki kellett jutnunk.
Arcomra megjátszott, ijedt tekintet ült, kezeimet a lábaim közé szorítottam és kezdtem toporzékolni a rácsok mögött. A pisilésnek mindig is nagy hatalma volt és mindig is tökéletes kifogás lehetett bármire. Gondoltam most is „kikérezkedhetek”, azonban a gonosz, otromba, bunkó őr a kézfejemre csapott. Pedig igyekeztem még szépen is nézni. No mindegy, mert egy pár pillanattal később a rácsok a darabjaira hulltak. Nem értettem az okát, nem figyeltem, hogy mellettem mi is történt, ugyanakkor örültem a történéseknek. A fegyverem fogtam és csápoltam a levegőbe. Persze a többiekre vigyáztam, mert hát hogy nézett volna ki, ha nem, de megengedtem magamnak kis túlzásokat is. Egy két harciasabb hang, egy két lendületesebb csapás. A Vörös nyalókás is igencsak aktív volt és bár még nem igazán ismertük még egymást, sikerült összehoznunk némi csapatmunkát. Az eredmény persze győzelem, nem is tudom, hogy hogy fordult meg a fejedben az ellenkezője.
Lett kérdezve egy bizonyos Otthello, de jól tudtam én is a választ. Előre! Mindig is előre. Nagy lépéssel indultam meg, de ugyanolyan lelkesedéssel meg is álltam. Nem tudtam hirtelen, hogy miért is kéne lelkesnek lennem, ám az emlék hamar visszatért és dörzsöltem is a tenyerem ennek köszönhetően. Azt akartam, hogy a tenyerem minél nagyobbat csattanjon Anat pofáján és szándék miatt az arcomon ördögi vigyor szélesedett.
- Leszek elől. – mutattam meg a kardom nekik.