[Küldetés] Thomas Hick, a kalandor

Bazi fáradt voltam már, mikor úgy döntöttem, hogy aznapra elég lesz a vadászásból és keresgélésből. Hazafelé menet még a lustaság is rám tört, és semmi kedvet nem éreztem, hogy az első illetve már az alsóbb népesebb városokban kerülgessem az embereket. Ezért is szálltam meg Nyster városában. Hiába voltam pillanatnyilag elfáradva, kimerülve, az, hogy sokkal korábban, már hajnali egykor bedőltem az ágyban visszaütött. A reggel ötös ébresztő, ami általában figyelmeztet, hogy húznom kellene aludni, ezúttal ellenem fordult, s felébresztett. Fordultam egyet jobbra, majd néhány másodperc múlva balra, párnám alá gyűrtem a kezemet, aztán a lábaimat is igazgattam, összehajtottam a párnát, hogy más fekvésem legyen, de sehogy sem sikerült visszatérnem az álmok útjára. Már háromnegyed hat is lehetett, mire meguntam a dolgot, s inkább legurultam az ágyról. Ahhoz egyszerűen túl kábának éreztem magam, hogy csak úgy felüljek. Természetesen nem csattantam pofával a padlón, hanem először lábaim kerültek le, majd az ágy mellett térdelésből feltornásztam magamat. Csöppet megszédültem, de utána néhány mozdulattal átöltöztem, s megindultam lefelé. Kiérve az utcára eszembe jutott, hogy reggelizni indultam, de már nem volt kedvem, most ezért visszafordulni. Eleinte szúrta a szemem a kora reggeli fény, ahogy egyre és egyre erősödött, miközben az utcákat róva kerestem valamit, ami megragadja az érdeklődésemet. Egyszerűen másra már nem számíthattam, mint valami újdonságra. Kényszerűnek éreztem, hogy kiszakadjak a szürkeségből, amit a kazamaták falai, és a pixelekre szakadó mobok borítottak rám. A látóterembe egy apró cetli bukkant fel, ahogy átsurrant tekintetem a küldetéses oszlopon. Két lépéssel utána kezdte el birizgálni az agyamat, hogy mégis mit lehet ilyen kis terjedelemben kiadni? Lépés közben váltottam, s csak úgy marta a cipőm talpát a köves út, mikor helyben a sarkamon fordultam meg. Odaértem elolvastam, pislogtam kettőt, majd ismét, mert valahol útközben a szemem és agyam között eltűnt az információ, melyre szert kívántam tenni. Hümmögtem kettőt, majd úgy döntöttem meglesem, kiket is hord majd össze a fuvallat, melyet ez az érdekfeszítően ható fogalmazás. Szokás szerint bolyongásba kezdtem, ugyan tudtam, merre van a fogadó, hisz itt már annyiszor kószáltam, hogy már lassan nem tudok eltévedni. Sajnos ez azt is jelenti, hogy lassanként elvesztem a maradék érdeklődésem eme város iránt is. Az egyik rövidítő sikátorban fogtam magam, és a Cathrinel való vadászatnál használt csuklyás köpenyem öltöttem magamra. Nemsokára oda is értem, s belépve meglepően sok embert láttam, nem volt tele, de elszórva egy-egy esetleg ketten is foglaltak helyet a félig üres fogadóban. Odabattyogtam a pultoshoz, majd nem túl hangosan, de nem is susmogva kezdtem el a mondókámat.
-Egy reggelit, mellé egy kancsó zöld teát és egy kis kávét. Valamint ne mutasson rá, csak írja le halkan, hogy melyikük Thomas Hick, ha nincs itt, akkor, ha megérkezik hozzon ki nekem egy apró desszertet.
Mikor megtudom, hogy hol is van, akkor a saroktól kicsit beljebb foglalok helyet, hogy ne keltsek a kelleténél nagyobb feltűnést, de háttal a pultnak, hogy azért figyelni is tudjam a leendő partit, s ne maradjak a lényegről. Igazából a kilétemet sem rejteném el, ha nem ismernének túl sokan. Egyelőre csupán a puszta kíváncsiságom hozott ide, nem tudtam eldönteni, hogy valóban akarom én-e ezt. Jó ötletnek tűnik, hogy valami rendhagyó kincsvadászatféleséggel színt vigyek a fakó kedvembe, de könnyen lehet, hogy felesleges nyűgöt varrok vele a nyakamban, amit meg a legkevésbé sem hiányzik. Amint megérkezik a rendelésem harapok néhány falatot, majd felhörpintem a fekete levest. Nem szeretem üres gyomorra inni, mindig megfekszi. Ezután lassabbra fogom a dolgot, s csak majszolgatom az étkem, illetve apránként iszogatom a teámat, hogy ne csapja el a hasam, s ki se hűljön. Hamar rám az egyik átok, mely kísér. Az unalom. Egyszerűen vannak napok, órák, percek, amikor nem tudok megülni a hátsómon, és csinálhatnékom támad, bármit, amivel lefoglalhatom elkószálni akaró gondolataimat. Ezúttal az eddigi tevékenységeim, mely az iménti rendelésem eltüntetése, s a kincses sarok figyelése kiegészítésre kerül a menüm babrálásával. Itemek rendezgetése, térképek nézegetése, kazamatákról gyűjtött információk pipálása, kihúzása. Az inventorym káoszát figyelembe véve nem valószínű, hogy végzek, mielőtt nagyobb figyelmet irányítanék a bagázsra, s csak felszínesen bütykölgetném csak tovább a menümet, olyan tessék-lássék módon, hogy az inkognitóm megmaradjon, s ne kelljen akaratomon kívül belebonyolódnom semmibe. Hallgatózás híján nem ülhettem messzebb, így remélem senki nem érkezik, aki túl jól ismerne. Még a jellegzetes felszerelésem sincs rajtam, így talán valamivel nagyobb eséllyel indul a buli.

Kincsvadászat...? Kincsvadászat! *.* Most először merészkedtem fel Nyster városába, miután sok-sok szépet hallottam róla, és nem csak a gyönyörű, hangulatos környezet nyerte el teljes mértékben a tetszésem, hanem egy küldetést is találtam, ami eddig soha nem látott módon és mértékben mozgatta meg a fantáziámat. Pediglen csupán azért jöttem ide, hogy gyönyörködjek a természet csodálatos szépségében, az üde és színes, szívet melengető virágágyások látványában és átérezzem a rendkívül egyedi hangulatot, melyről ódákat csicseregnek a madarak. El szerettem volna látogatni a kastélyba is, mely minden kétséget kizáróan építészeti műremek lehet, ráadásul fenségesen magasodik a város fölébe, és mint ilyen, impozáns látványt nyújt, ámde ahogy beleakadtam ebbe a hirdetésbe, nem tudtam róla levenni a szememet. Az elmúlt egy-két hétben azt hiszem új hobbimmá vált a kincskeresés, teljesen magával ragadott az izgalom, amit annak a boltnak a szerencsesütijei okoztak. És most, hogy láttam ezt a felhívást, már azt is tudtam, hogy ezt az örömöt muszáj megosztanom valakivel, és ez a valaki nem is lehetett más, mint Lewis-sama! *.*
Üzenetet álltam neki megfogalmazni, aztán ahogy a mondatok elhagyták nagy lassan az ujjaimat, úgy ébredtem rá, hogy az érzéseimet nem közvetítik a szavak. Nem voltam rest kitörölni a kissé nehezen megfogalmazott levelet, és szinte futva indultam el a térkép által jelzett irányba, hogy Lewis-sama nyomára akadjak. A céhház kapuján jószerivel berontottam és lihegve torpantam meg a hősies igazságosztó előtt. Tekintetem viszont mint a ragadozóé, ki megtalálta prédáját.
- Lewis...sama...nagyon szépen kérem, ha ideje engedi...jöjjön velem! *.* - pillantottam a lovagra lelkesen, csillogó szemekkel, és mint aki eszét vesztette, úgy fogtam kézen és vezettem el az 5. szintre az elé a tábla elé, amin a hirdetés szerepelt. Bevallom, teljesen kifulladtam, mire visszaértünk és csupán arra maradt erőm, hogy rámutassak a szövegre, mielőtt csapzott lényem nem túl nemeskisasszonyi módon levegőért kapkodva összegörnyedt. Kellett néhány perc, amíg össze tudtam szedni magam és újra képessé váltam ajkaimmal szavakat formálni, ám lelkesedésem tüzét nem fojtotta el fáradtságom sem.
- Mit szól? Hát nem hangzik csodálatosan? *.* Egy izgalmas kaland teli rejtélyes kincsekkel, mintha egy kalandregénybe csöppennénk bele! *.* Lewis-sama, ha megkérem, eljönne velem Hick-samához? *.* Meglátja, hihetetlenül izgalmas dolog a kincsvadászat, leírhatatlan élményt rejt magában! - szólt rettentően izgatott hangom, olyannyira elkapott a hév, hogy öntudatlanul ragadtam meg ismét Lewis-sama kezeit és emeltem fel, betakarva azt az enyéimmel. Mikor észrevettem, egyébként is kipirult arcom még vörösebbé vált, és mint akibe belecsíptek, úgy engedtem el a férfiút és kértem tőle bocsánatot kirohanásomért és minősíthetetlen viselkedésemért, de azért titkon reménykedtem benne, hogy nem ijesztettem meg és velem tart erre a csodálatos kalandra *.*

- Harcosok reggelije... - morgok elégedetlenül, szarkasztikus humorzsákként az előttem heverő tányérra. A szépen megmunkált porcelán étkészlet ezen darabját nemrég vettem leárazva, ám álmomban sem gondoltam volna, hogy aztán egy halom szemetet fogok rajta feltálalni... Saját magamnak. Már nem is tudom mit ütöttem össze, oda se figyeltem, mikor a menümben meg a hűtőben kotorásztam. Igazából az étvágyam is elmegy, ahogy rá nézek.
Egy könnyelmű fintorral tolom odébb a tányért megadva magamat azon ténynek, hogy nem tudok főzni és nem is érdemes próbálkoznom vele többet. Hacsak nem bírom egy jó jártassággal kipótolni a hiányosságomat. Igen, ez lehet rá a tökéletes megoldás! Egy főzés jártasság..! Azzal már tényleg megcsinálhatok bármit, amit akarok, ráadásul finomra. Aincrad tényleg a lehetőségek egész tárházát kínálja!
Az evés tehát nem jött össze. Előveszek inkább egy szépen meghajtott cigit, s rágyújtok. A konyha lassan megtelik nehéz füstfelhővel, melyet már szinte késsel lehet vágni. Felveszek a pultról egy nagyobb filéző kést és kivágok magamnak egy négyzetet és építek belőle légvárat... Vagyis füstvárat. Majd miután a menetelő sárgadinnyehad legyőzi a kommunizmust és a Dixie-t trombitáló fóka fáradtan aludni tér, én is elnyomom a cigit, majd hátradőlök.
- Mit is kellene csinálni..? - isteni sugallatra nincs szükségem, mert ahogy kimondom a szavakat, kopogtatnak az ajtón. Kinyitva azt Yurihime toppan elém teljes valójában, izgalomba jőve.
- Természetesen. - válaszolom, s azonnal el is indulunk.
Az ötödik szinten torpanunk meg egy hirdetőtábla mellett, melyet hümmögve áttanulmányozok, s levonom belőle a számomra fontos részt. "Szűz leányokat mentünk meg..." Hmm, azt hiszem nekem ennyi is elég. Ha lányok megmentéséről van szó, én vagyok a megfelelő személy. Igaz gyakorlatom még nincs belőle elég, de sebaj, ebből tanul az ember.
- Rendben van Himécske, keressük meg a gőzmozdonyt! - válaszolom a leánynak, aki vörös arccal engedi el a kezeimet.
- Lázas vagy tán..? - teszem a kezemet a homlokára, de nem tapasztalok nagy hőemelkedést. Megrántom a vállam, majd megsimizem Himécske buksiját és mosolyra húzom a számat.
- Biztos nagyon izgalmas lesz! - jelentem ki előre. Ha megbízónk valóban Thomas a gőzmozdony, akkor azt hiszem nem lesz okom panaszra.

- Már választhatja is a desszertet, uram. Thomas Hick - halkan kuncog egyet a csapos - ott ül a sarokban, csuklyával a fején. Az ajánlom legyen vele elővigyázatos, a híre megelőzi, de nem minden arany, ami fénylik.
Amíg Kota elmajszolja a reggelijét, a megfigyelt személy köpenyébe burkolózva mered maga elé, arca árnyékban rejtőzik, csoda, hogy egyáltalán kilát a fejfedője alól. Néha unalmában lehívja a menüjét és pötyög. Egyedül az lehet feltűnő, hogy alig érnek le a lábai a székről és folyamatosan topog, rugózik velük, igaz csak alig észrevehetően, de ez jelezheti az izgatottságát.

Hime és Pánci is érkezzen meg a fogadóba és kezdjenek valamit a szituációval! Hick nem fog odamenni hozzátok!

Ahogy Hime elindul Hick felé, a köpenyes elkezd mocorogni ültében, kezeit pedig az asztalról az ölébe kapja. Egyértelművé vált számára is, hogy hozzá igyekeznek: végre akadt jelentkező a hirdetésre! Amikor a lány megáll előtte, s végül szótlanul csak téblábol, a küldetésadó továbbra is csak mered maga elé, aztán lassan végigméri a hölgyet. Csuklyája alól egyre inkább kirajzolódnak arcvonásai, amikor viszont Lewis magához ragadja a szót és bemutatkozik, elfogadja a kézfogást és megválik a fejfedőjétől. Mikor felfedi kilétét, egy borzos hajú, lila szemű, pisze orrú fiút köszönthettek személyében.

Miután mindannyian helyet foglaltak, tekintetét lopva Himére emeli, ahányszor csak nem szégyelli, miközben azért Lewissal igekszik kommunikálni. Olybá tűnik neki, hogy a férfiú a vezető, a leány alakja és bájos orcája viszont minduntalanul visszavonzza a tekintetét. Amikor már-már tolakodóvá válna a két jövevény mustrálása és kínossá a jelenet, Thomas végre megszólal. - A nevemet már tudjátok, de hogy ki vagyok, azt tuti nem. - Kezd bele galuskás, kissé még mutáló hangon. - Asszem jobb tiszta vizet önteni a pohárba, csak hogy tudjátok mi a stájsz. Apám William Hick, akit "Nagymedve"-ként is emlegetnek, és Aincrad törpe klánjának vezetője. Jah-jah, törpe vagyok nem gyerek... mindenki azt hiszi, hogy egy taknyos kölyök vagyok az alacsonyságom és a szakáltalanságom miatt. Pedig nem minden törpének van dús szőrtengere - sóhajt egyet vágyakozóan a fiú - No, épp ez a lényeg... én is bazinagy, befonható, rőt szakállat akarok, köldökig érő bajusszal, akkorát, hogy akár madarak fészket is rakhatnának benne \o/ Bocsesz, asszem elragadtattam magam... Tudjátok a fater, a Nagymedve, nem véletlenül kapta ezt a nevet, szóval ő pont azért lett a vezér, mert ő a legerősebb és neki van a legdúsabb szakálla az egész klánban. Nekem viszont egészen addig nem sarjad ki a szakállkám, amíg nem gyűjtök magamnak kincset. És ahogy láthatjátok, nem nagyon pelyhedzik az állam. Minél több szörnnyel vívok meg és minél több kincsüket harácsolom össze, annál férfiasabb és dúsabb szakállam lesz nekem is! Wáá, minő gyönyörűség lenne! És végre apám is büszke lehetne rám és visszafogadna a klánba. Azt mondta mihaszna, tökelütött kölök vagyok, aki még egy farkast se tudna legyőzni, és sajnos abban igaza van, hogy ezek az átkozott mobok folyton eltángálnak. Ezért lenne szükségem kalandozó társakra, s hogy jó híremet keltsem, mindenkinek elcsacsogtam Thomas Hick hőstetteit. - Pironkodva összehúzza kicsit magát, amiért leleplezte saját füllentéseit, de ahogy ismét Himére pillant, újból felbátorodik. - Vannak ám koordinátáim, nekem csak harcostársakra van szükségem. A kincsen szívesen osztozom, de egymagam nem tudom legyűrni Fafnirt...

Elmémre homály ereszkedett, elveszítettem a kapcsolatot a külvilággal. Tompa érzések jutottak csupán el hozzám pillanatnyi rosszullétemben, annyi jutott el a tudatomig, hogy leültetnek egy székre. Tétován kerestem meg kezemmel a fejemet, hogy megfoghassam, szemeimet pedig becsuktam, amíg helyre nem jöttem lassacskán. A zúgáson átszűrődtek a szavak: bemutatkozás. Ám lelki szemeim előtt egyre többször villant fel az a sokat mondó arc, mely Lewis-samáról köszönt vissza rám, és mely kétséget sem hagyott afelől, hogy csalódást okoztam neki váratlan elmebajommal, melyet én magam sem értettem. Tiszta vizet kellett öntenem a pohárba, de illetlenség lett volna Thomas Hick-sama előtt megtennem.
- Hálásan köszönöm a segítséget, igazán sajnálom a kellemetlenséget. Nem is tudom, mi lenne velem Lewis-sama nélkül... - nyitottam ki óvatosan a szememet, s néztem fel még sápadtan, halk szavakkal kifejezve magamat. Jól esett a szék támogatása, ennél jobban azt hiszem csak az esett volna, ha maga a lovag nyújt támaszt nekem, de nem lehettem olyan önző, hogy ilyen terhet rójak rá, amikor így is folyton gondoskodik rólam és vigyáz rám.
Tekintetem a fiúcskára emeltem, hisz' az volt. Lehántotta csuklyáját és bátortalanul nézett rám. Igyekeztem egy mosolyt küldeni feléje, amennyire állapotomtól csak telt, szerencsére kábaságom tünedezőben volt már. Ennek ellenére nem voltam benne biztos, hogy minden szavát felfogtam, a fiatalúr igen különös, sosem hallott szavakat is használt. Talán nemzetsége lehetett az oka, hogy nem beszélte a japánt úgy, ahogy mi.
- Biztos vagyok benne, hogy a szorgalom és a kemény munka előbb-utóbb meghozza a gyümölcsét, Hick-sama ^.^ Örömmel segítenénk, igaz? - bátorkodtam végül megszólalni, bízva benne, hogy nem értettem félre semmit, s eközben Lewis-samára pillantottam, mintegy megerősítésképpen. Már egészen visszatért az éberségem, így ismét foglalkoztatni kezdett baklövésem, melyet minél hamarabb jóvá kívántam tenni. Remélem adódik rá alkalom hamarosan

Óvatos lépteimre annyira koncentráltam, hogy egyszer csak azt vettem észre, azt sem tudom, hol vannak a többiek ^.^" Rettentően röstelltem, de elfeledkeztem róluk a nagy lopakodás közepette, így kissé pánikba esve kaptam fel a fejemet, és néztem körbe a teremben. Megnyugodva észrevételeztem, hogy bajtársaim nem tűntek el szó nélkül, nem váltak kámforrá és én magam sem tévedtem el. Mindannyian ott voltak, ahol... illetve nem ott, ahol hagytam őket, hanem még valahol a teremben, vagy éppen a bejáratában, mint Lewis-sama. Nagy kő esett le a szívemről, fújtattam egy nagyot, majd tovább lépkedtem síri csendben.. csak nem tudtam, hová ^.^" Éppen ezért, s mivel a sárkányra már nem figyeltem, szörnyen megrémisztett a dörmögő hang, mely biztosan nem származhatott sem Thomas Hick-samától, se Lewis-samától, sem Kotarou-samától. Akkor hát... talán csak nem...? Felpillantottam, tekintetem pedig találkozott Fafnir-sama vörös íriszeivel, ijedtemben pedig hátra is estem. Ezek szerint felébresztettük volna? Miután szívem zakatolása lecsillapodott, kétségeim támadtak afelől, hogy mi is lehetne a következő lépésünk. Én nem szerettem volna bántani Fafnir-samát, de mi lesz, ha Hick-sama támadásra ösztökél minket? Lassan talpra álltam újra, és megszorítottam a kezemben lévő fegyver markolatát.
- Én... azt hiszem nem vagyunk veszélyben ^.^ - igyekeztem csillapítani törpe kísérőnket, aki bizonyára nagyon féltett engem, és azért rohant oda elém. Ha tudná, hogy valójában méltatlan vagyok erre a nemes gesztusra... ^.^" Ismét a sárkányra pillantottam, aki éppen ekkor fejezte ki akaratát, így gondolkodóba estem, de végül rövid idő alatt eldöntöttem, mit szeretnék, és mi szolgálná a csapat javát a leginkább.
- Fafnir-sama... anou... Mi csupán azért jöttünk, hogy kölcsön kérjük a kincseit. Nem szándékozunk ártani. Szabadna megkérdeznem, hogy miért volna szüksége rám önnek? Biztosan meg tudunk egyezni békés úton is ^.^ - bátorkodtam megszólalni, mielőtt a többiek elsietnének valamit. Bíztam benne, hogy nélkülözni tudjuk a fegyvereket ezúttal, és ennek jegyében a naginatám is visszakerült a hátamra a kezemből, jószándékom jeléül.