Kert

– Értem  - bólintok az információra, hogy egyedül be se juthatnék. Hát, előbb utóbb rájöttem volna, de azért örülök, hogy Kiwi épp erre járt.
A gondolataimra szóban is megerősítést kaptam: Mindketten szeretjük alaposan megfontolni a dolgokat, mielőtt döntést hozunk.  Szerintem ez intelligenciára utal, úgyhogy Kiwit most még inkább, a szó gyakorlatias értelmében, okosnak könyvelem el.
A pudding próbájára elnevetem magam. Valóban, sok dolgot nem tudsz meg, amíg meg nem próbálod, és erre jó példa a céhhez való csatlakozás.
– Amíg ilyen ínycsiklandóan néz ki a pudding, addig nem sajnálom ha meg kell kostolnom. – válaszolok még mindig nevetve, utalva az eddigi benyomásomra a céhről. Nagyon, nagyon szimpatikus.
Valóban lenyűgözött a kert, úgyhogy eltart pár pillanatig, míg újra megszólaltam. A felajánlás után, hogy körbevezet, és a felvetésem után, hogy csak ha nem zavarom, úgy láttam, hogy nem csak udvariaskodik azzal, hogy a bolt megvár, hanem tényleg szívesen megmutatja a céhházat, úgyhogy nem akadékoskodom, hanem egy bólintással, és egy enyhe meghajlással együtt kimondott „köszönöm” formájában elfogadom az ajánlatát. Amint említi a szentélyt, minden más elhalaszthatónak tűnik. A szentélyt viszont látnom kell, mert leginkább az a hely idézi számomra az otthont… A gyerekkori emlékekben elmerülve lépkedek utána, és éppen csak az érzékelés szintjén veszem észre lépésein a gyermeki lelkesedést. Igen… én is valahogy így haladtam a szentély felé, a nagymamámhoz… Vajon jól van? Őt ismerve szinte minden napját azzal tölti, hogy értem imádkozik… Kérlek, legyél egészséges, én jól vagyok…
A kérdése ránt ki a merengésből. Kell egy pillanat, míg eljut a tudatomig, hogy mit kérdezett, de akkor boldog mosoly terül el az arcomon.
– Mert a nagymamám papnő volt, úgyhogy sok időt töltöttem gyerekként Kyoto szentélyében. – válaszolok a kérdésre – Ez a hely eddig az otthonomra emlékeztet, és ha még szentély is van… Látnom kell. -  teszem hozzá, elismerő csengéssel a hangomban.
– Nagyon úgy néz ki, hogy sok alkalmam lesz még megcsodálni – mosolyogok a tanácstalanságára.  Ha ideköltözöm, valószínűleg az időm nagy részét idekint fogom tölteni… Márpedig nagyon szeretnék ide költözni! ... Egyre kétségesebb, hogy bárki el tud tántorítani a Vigotól…

Együtt nevetünk a pudingos hasonlaton, ami a maradék feszültségemet is elűzni. Lenyűgözött a kert, közelebbről is megnézhetek, és társaságom is van, akivel lehet nevetni. Mégiscsak jó lesz ez a nap. Jó döntés volt végül eljönni. Kicsit szégyellem is magam, hogy olyan bizonytalan voltam… Htá mitől féltem?

Elgondolkodik azon, hogy a nagymamám papnő volt. Szivesen felvilágosítanám, de sajnos én sem tudok sokat.

– Nem szívesen mesélt nekem erről, úgyhogy én sem tudok sokat. – reagálok a megjegyzésére – Nem szerette volna, ha én viszem tovább a vonalat. – teszem hozzá. – Mindenesetre most nagyjából úgy nézek ki, ahogy ők szoktak – mosolyodom el, és mutatok végig az öltözékemen, ami fehér felsőből, és nagyon bő, piros nadrágból áll. Ahogy a Shinto papnőket elképzelné az ember.

Körülnézek, mikor jelzi, hogy közeledünk. És már látom is a domb tetőn álló szentélyt. Nem pont olyan, mint a Kyotoi szentély, de felismerhetően a Shinto templomokról mintázták. Előre szaladok, és szinte meg sem hallom a figyelmeztetést. Igazából nem is kell, mert az ilyen lépcsők mindig mohásak, és csúszósak. De azért meghallottam hogy szólt, és meg is torpanok néhány lépcsőfok után. Amíg utolér nézem őt, és gondolkodom. Az alapján amit eddig Kiwiről tudok, alapvetően közvetlen, de mégis távolságot tart. Most is ezt érzem kicsit.  

– Téged ki hívott meg a Vigoba? – kérdezek rá, hátha ezzel kicsit megnyitom, és elindul a beszélgetés. Már a nyelvem hegyén lenne, hogy természetesen semmi nem kötelező, és nyugodtan mondja meg, ha olyat kérdezek, amire nem akar válaszolni, de lenyelem ezt a félmondatot. Most kifejezetten előnytelen lett volna. Viszont nagyon fogok figyelni, hogy ha véletlenül olyan témát vetek fel, akkor észrevegyem.

Közben ha utolért a lépcsőknél, akkor mostmár nyugodtabb tempóban tovább lépkedek a szentély felé.

A nosztalgiázás közepette kifejezetten jól esik, hogy kérdez, hiszen kimondva még inkább megelevenednek az emlékek.

– Sosem beszélt erről – kezdtem őszintén – de úgy sejtem, hogy őt rákényszerítették, és ettől a traumától szeretne megkímélni.

 – Az íjásztahoz ez megfelelő ruha, én pedig mindig szerettem ezt a stílust – összegzem, hogy miért járok ilyen ruhában, igyekezve arra a rejtett megjegyzésre is válaszolni, amit a reakciójából érzek.

 A lelkesedés miatt túl gyors tempót diktálnék a szentély felé, amit Kiwi nehezen tud követni. Ez a felismerés meglehetősen kellemetlen számomra, ezért hiába is mondja, hogy majd utolér, megvárom.

 Shu hívta őt is… Kicsit olyan érzés tölt el, mintha ettől valamiféle testvérek vagy hasonlók lennénk… Ezután boldogan mosolyogva hallgatom ahogy mesél. Édesek… Ritsut nem ismerem még, de Charitonról inkább a megnyerő jut eszembe, mint az édes. Rogan és Frilina, jegyzem az új neveket a fejembe.

Lassan lépkedek az utolsó pár lépcsőfokon Kiwi előtt, hogy kifújhassa magát. A szentélybe lépve csak a legalapvetőbb tisztelgő gesztusokat csinálom, először is ellenőrzöm, hogy van-e a szokásoknak megfelelően kőkút a kapuban. Ha van, akkor elvégzem a tisztulás rituáléját. Feltűnik, hogy Kiwi utánam szeretné csinálni, úgyhogy lassan, magyarázatot is fűzve hozzá csinálom végig a folyamatot.

– Először a bal, majd a jobb kezedbe merj egy kis vizet. Azután a balkezedbe, és onnan vedd a szádba, és köpd ki. - mondom végig a teendőket. – Ez megtisztít, hogy méltó legyél belépni a szentélybe. – teszem hozzá a procedúra célját.

Megszokásból imádkozni is odamegyek. 10 aranyat dobok be, ha van harang, megkongatom, két meghajlás, két taps, az ima ( Add hogy befogadjanak!), meghajlás és taps.  

Aztán kérdezni akar valamit, de elsőre nem tudja megfogalmazni. Figyelem, és úgy látom, hogy az elsőt, amit kérdezni akar nem meri kimondani… Kiwi, ha nem kérdezel, nem tudok válaszolni…  Végül csak elhangzik egy kérdés, amire mosolyogva válaszolok.

– Amikor a nagymamámnál jártam, mindig úgy éreztem, hogy tudnak valamit, amit más nem. Én pedig szeretném tudni, mi az. De azóta sem jöttem rá. Úgyhogy az érdeklődésből az maradt, hogy a stílusuk tetszik, ezért szívesen öltözöm úgy, ahogy ők. – Megint a kiváncsiság a mozgató-rúgó valami mögött az életemben… Előbb utóbb nagy bajba kerülhetek miatta, úgyhogy jó lenne kezdeni vele valamit.

Megfogalmazódik őt figyelve bennem egy kérdés. A felszerelése alapján Kiwi állatidomár, mint Shu és Chan, de még egyszer sem láttam a közelében a társát… Történet vele valami? Vagy a rendszer neki valamilyen hiba miatt nem adott petet? Esetleg egyszerűen nincsenek úgy sülve-főve együtt mint más idomár és pet? Az utóbbi esetet kivéve minden esetben érzékenyen érintheti a kérdés, amit egyenlőre nem tudok olyan módon szavakba önteni, hogy ne hasson tolakodónak, esetleg egyenesen támadónak…  

- Neked mi a kedvenc helyed a céhházban? – kérdezem inkább, miután alaposan szemügyre vettem a szentélyt. A nekem kedves helyet már láttuk, most szeretném, ha lehet, látni az övét.

Először nem hiszi el nekem, hogy az íjászkodáshoz megfelelő az öltözékem, pedig csak annyit értettem ez alatt, hogy az ahhoz szükséges mozgásban nem akadályoz, és kényelmes. Aztán elmondom, hogy szeretem ezt a stílust, és az arcán látom, hogy így már elfogadható neki a dolog. Érdeklődve hallgatom, ahogy akorábbi játéktapasztalatairól beszél. Ezúttal én nem értem a dolgot, ezért rákérdezek.

– A terepszínt értem – kezdek bele – de mi teszi előnyössé a keveset takaró ruhát a lövöldözős játékokban? – teszem fel a kérdést, a hangomban pedig kizárólag őszinte érdeklődés cseng: Tényleg szeretném megérteni a dolgot. Semmi tapasztalatom nincs ugyanis a játékokban. A SAO az első, ahová beléptem... Kiváncsi vagyok a  gondolatmenetére is, hiszen így a személyiségét is kicsit jobban átláthatom.

Amikor utolért rámosolyogtam, és együtt haladtunk tovább a lépcsőn a szentélybe. Jól esett látni, hogy szívesen tanulsz, ezért szívesen avattalak be én is a szentély körüli rituálékba. Magamban jót mulattam amikor láttam a megrökönyödést az arcán a víz kiköpése miatt. Igen… kívülről nézve furcsa szokás, hogy azt ne mondjam, undorító.

A továbbiakban viszont mindent precízen követ, amit csinálok, magyarázat nélkül is. Végignézve rajta valahogy nem olyannak tűnik, aki komolyan vesz bármiféle istenséget, de ezzel nincs is semmi baj, hiszen nálunk is rengeteg ilyen ember van, nagyrészt pedig olyanok, mint én is… Akik hagyománytiszteletből vesznek részt ezekben a rituálékban, sokkal inkább, mint meggyőződésből…

Amikor válaszolok, valamit megállapít magában, ezt látom a tekintetén, de csak annyit mond: Értem! Én magamban csak annyit könyvelek el, hogy ha valamit szeretne, azt majd elmondja, és nem foglalkozom a dologgal túl sokat. 

Elmosolyodom azt hallva, hogy érdekesnek találja a kultúránkat. Kinek ne esne jól egy ilyen dicséret? 
- Akkor kvittek vagyunk, mert én pedig a tiédből szinte semmit sem tudok – jegyzem meg mosolyogva, hátha mesél kicsit.

A kérdésemre három választ is kapok, így ezek közül kell választanom, hogy hova menjünk. A választás elég egyértelműnek tűnik, hiszen a szobájába tolakodás lenne így bekéreszkedni, a csillagvizsgálót meg akkor szereti ha csendre vágyik, márpedig  társaságban nem igazán lehet csendet teremteni.

– Ha a kertben nem találsz meg, itt leszek, vagy házon kívül – nevettem fel a megjegyzésére, hogy már tudja, hol keressen.

– Az edzőteremre kiváncsi vagyok – mosolyodom el szélesen, mikor még meg is kérdezi, hova menjünk. Most az ő terepe következik, és én fogok tanulni tőle, ha jól sejtem.

A magyarázatra megértéssel a tekintetemmel bólintok. Ez teljesen jogos, és logikus.  Mikor kiölti a nyelvét, én kuncogok. Igen, minden nő szeret csinos lenni, vagy legalábbis úgy érezni magát, és kinek ne hízna a mája, ha emlékeznek rá?

Hallgatom a kívánságát az enyém után, és egyre inkább tisztelem Kiwit. Nem elsősorban magára gondol, hanem a társaira is. Nekem ez kifejezetten tiszteletreméltó.

A húsvétról kérdezel. Emlékek idéződnek fel bennem kisgyermekkoromból, nagy kampányokról, amik arra ösztönözték a lakosságot az országban, hogy ünnepeljék a húsvétot.

– Már mondhatni, hogy van, de nem túl régóta, még viszonylag új dolog ez Japánban. – válaszolok mosolyogva. – Nálatok milyen szokások kapcsolódnak hozzá? – kérdezek rá, bár egyenlőre nem tudom, hogy európán belül honnan származik.

Örül neki, hogy az edző terembe szeretnék menni, én pedig csak mosolygok. Eleve azért kérdeztem a kedvenc helyéről, hogy oda menjünk a szentélyből. Mondhatni kicsit manipuláltam, de nem igazán nevezném annak, mert nem akartam rávenni semmire.

A magyarázatát, és a menü bemutatását érdeklődve végighallgatom, majd némi gondolkozást után, kissé bátortalanul, de egy-két dolgot beállítgatok. Találok lőtér beállítást, így ezt választom. Ha lehetne, akkor úgy szeretném, hogy én az íjamat, Kiwi pedig egy pisztolyt használhasson, de itt nincsenek lőfegyverek… Így nem a lőteret választom. Úszni szeretek, de nincs nálam fürdőruha. Végül egy fákkal körülvett, kör alakú, virágosmezőre esik a választásom.

 – A többit rád bízom – mosolygok Kiwire, és ha befejezte a beállítást, beléptem utána a terembe. Van a réten pitypang, pipacs, ibolya és gyönygyvirág, repkednek a pillangók és a méhek. Kiváncsian nézek körbe, hogy megkeressem, mit tett hozzá Kiwi a terephez. Ha már itt vagyunk, kikérdezem a párbajok működéséről is, és ki is próbálhatjuk, ha benne van a dologban.

Kiwi hatására immár teljesen önmagam vagyok. Az eszmecserénket a kultúráról pedig kifejezetten élvezem.

A visszadobott kérdésre adott válaszából egy információt már leszűrhettem: A családja nem ragaszkodik a hagyományokhoz, de ő maga tisztában van velük, szóval valószínűleg olyan közegben élt, ahol tartják ezeket a szokásokat. Sok eleme ismerős volt a dolognak, hiszen a nyugati húsvétot akarták meghonosítani Japánban, de voltak olyan részletek, amik teljesen újak, és meglepőek voltak. Például, hogy a fűzfaággal való megsuhintás elűzné a betegségeket… Na meg hogy az állatok ellátása az ünnepen is fontosabb, mint hogy a család jóllakjon. És hogy jelentése van annak, hogy milyen színű az a tojás…

 Az apró hibán vele együtt nevetek (nem rajta, hanem a helyzeten) Mintha magamat látnám kicsit, amikor valami olyasmiről beszélek, ami érdekel.

 – Ne aggódj, tudtalak követni – rázom meg a fejem enyhén a szabadkozására., még mindig kuncogva.

Azután lassan visszaérünk a kertbe, és az edzőteremhez megyünk. Én beállítok egy kellemes környezetet, Kiwi pedig még néhány dolgot, és beléptünk a terembe.

Elsőre ijesztőnek hatottak a furcsa ember alakú bábuk, de Kiwi szavaira bólintva ez az érzés el is száll belőlem.

Faggatásomra Kiwi ellátott néhány igencsak fontos jótanáccsal a párbajokról, amiket gondosan be is véstem a fejemben lévő jegyzetfüzetbe. Megjegyeztem magamnak, hogy lehetőleg kerüljem mások kihívását, ezzel is jobban figyelve a biztonságomra. Ugyan ezen ok miatt pedig érdemesebb az Arénát választani helyszínnek. Az olyan számolgatás, amivel kb meg tudnám saccolni a másik életét soha nem volt az erősségem, úgyhogy nem is töröm rajta sokat a fejemet. Adott esetben persze majd megpróbálkozom vele, hátha sikerül ráérezni a dologra. Sokadszorra gondolkozom el szavaira a jártasságokon. Íjászként nem árt, ha hamar észreveszem a dolgokat, és gyorsan reagálok… No meg az akrobatikus készségek sem ártanak… Arra a lehetőségre pedig még nem is gondoltam, hogy a céhbankot ki tudom használni például ilyesmire. Hasznos információ, ugyanakkor kicsit óckodom is tőle.

 – És én milyen módon tudom gyarapítani a céhbankot? – kérdezek rá, hátha ez az információ megnyugtat.
– Köszönöm az eligazítást – vigyorodom el szélesen a rövid „oktatás” végén, és gyorsan kinézek magamnak egy távolabbi bábút.  Az első nyíl próbaként repül, és áll bele a jobb karjába.  Nagyjából 25%-át vitte le az életének. A következő három nyíl gyors egymás utánban áll bele a bal vállába, az oldalába, és a combjába. Láthatóan kell még egy találat, hogy a bábú eltűnjön. Elszámoltam magam, ami miatt kissé el is fintorodom. Látványossá csak akkor válik a dolog, amikor az ötödik nyílvesszőm a bábú korábbi helyén a földbe áll bele. "Ellenfelem" egy viszonylag ügyes oldallépéssel kitért előle... Számíthattam volna rá, hogy előbb utóbb meg fog próbálni ellépni a nyilaim útjából… És ami azt illeti, a célzás sem megy olyan precízen, mint kellene. Fejlődnöm kell még. Ezt megállapítva indul útjára az utolsó, hatodik nyílvessző, ami a nyakán találja el a bánút, ami pixelekre esik, és eltűnik a gyakorlótérről.
– Az aréna is így működik, mint ez a terem? – kérdezem Kiwitől lehuppanva a fűbe, magamban kielemezve az imént tapasztaltakat.

A csend csak azért nem zökkent ki a gondolataimból, mert nem válik kínossá. Kiwi úgy néz ki olyan társaság, aki mellett lehet csendben is ülni.
A kérdésem a többi céhről teljesen spontán jött, így nem volt mögötte semmilyen mögöttes tartalom. Elmosolyodtam, amikor azért hozzá teszi a válaszhoz, hogy a többi cég csak a tanulás szempontjából érdekeljen.
- Azt hiszem igazad van - és nem teszem hozzá, hogy ellenben ilyen szemmel figyelni nagyon is fontos más közösségeket. Okoskodásnak tűnne.
Az erőpróba után kérdezett. Valóban érdekelte, hogy mi célom volt azzal, hogy a végtagokat lőttem, és pedig elmondtam neki, honnan ez a reflex. Remélem hogy hasznosnak is bizonyul számára az információ, ha már ilyen érdeklődve hallgatta az okfejtésemet
- Nincs, így ez a trükk nem olyan hatásos, mint odakint. Viszont már belémivódott, hogy így csináljam, ezen pedig nehéz változtatni - mosolyodtam el, lezárva a témát, mielőtt túlságosan mélyen belemerülnénk az íjazás rejtelmeibe. Valószínűleg őt nem érdekelné annyira a téma, mint engem.
Elmosolyodott a reakciómra, én pedig kicsit úgy érzem, butaságot mondtam.  Persze, a válaszát hallva sejtem hogy értette amit mondtam, és teljesen meg tudom érteni, hogy így reagált. 
- Megtanulni meg tudnám. Csak kellene hozzá egy tanár - mosolygok rá, és bevillan a beszélgetésünk Tachival arról, hogy tudna-e segíteni nekem.
Az üzenet láthatóan megzavarta Kiwit, én pedig ezt látva megelőztem 
- Ha el kell menned, menj nyugodtan - bíztatom mosolyogva, de érezve, hogy valami nincs rendben. Elhesegetem a gondolatot, mert amúgy is legfoglalja a figyelmemet, hogy elnézést kér, és addig nem hajlandó elindulni, ameddig meg nem ígértem neki, hogy utána megyek a Zeneterembe, aminek a helyzetét pontosan leírta. Nem kellett sokáig győzködnie: Valami miatt kissé ijedté vált, és valószínűleg  szüksége volt most arra, hogy az úton egyedül legyen… Miután elsietett, én mégegyszer utoljára körülnézek az edzőteremben, és elmosolyodva kilépek én is az ajtón. Nem sietek, hanem útközben is igyekszem a céhépület részleteit az eszembe vésni. Junnal végül nem tudtam eljönni… És ami azt illeti Shuról sem hallottam egy ideje… Ha fontos dolog történt, valószínűleg ők is ott lesznek a zeneteremben...

// Köszönöm a játékot várom a folytatást //