Kert

Saya:
Ahogyan telt az idő egyre jobban belejöttem a szerepembe. A helyiségek szépen alakultak hála a segítő kezeknek, és úgy tűnt, hogy nem én vagyok az egyetlen aki jól szórakozik. Néha ugyan láttam az arcokon a fáradtság jeleit, ilyenkor igyekeztem frissítőket varázsolni tálcákon a többiekhez. Jókat bohóckodtunk, és az udvaron még egy-két hógolyót is megengedtem magamnak elhajítani a gyanútlanul serénykedők irányába, majd mindezek után úgy tettem mintha nem én lettem volna.
A kert is gyönyörű volt, elégedett voltam, és igyekeztem még több díszt kivonszolni a raktárból, hogy a hatalmas szépséges fánk, valóban hatalmas és szépséges lehessen. Különféle gömbökat, boákat, papírdíszeket, lógó kis figurákat pakolásztam az alacsonyabb ágakra, amelyeket elértem létra segítsége nélkül is. Amikor Saya megjelent a fehér kis kabátjában, már messziről integettem neki, hogy jöjjön csak, köztünk neki mindig van hely. Örültem, hogy kimozdult a szobájából, és annak is, hogy velünk a családjával akarja tölteni az idejét, és nem csak a vacsorát.
Amikor elsírta magát örömében, rámosolyogtam, és már el is indultam hozzá. De Kiwi megelőzött. Annyira örülök, hogy ilyen jó emberekkel élhetek együtt!
- Saya, te magad egy ajándék vagy nekünk. - vigyorgok széles mosollyal az arcomon. Vicces, mert eredetileg idén én is ajándék akartam lenni, csak a fa alatt, és becsomagolva.. De féltem, hogy a csomagolóanyag-ruha túlságosan szakadékony, és valaki túl lelkesen bontogatná...
- Gyere, díszíts velünk fát. Van forrócsokink is valahol.. Nem tudom ki csinálta de valami Isteni lett! - invitálom magunkhoz, miután úgy tűnt kicsit megnyugodik a meghatódottságából.

Zaklatott lettem, és egyre inkább belemerültem a gondolati mókuskerékbe. Annyira, hogy hiába is szólok hozzá Kiwit is csak akkor veszem észre igazából, amikor megszólított. Az első mondata kirángatott a mókuskerékből, de azért még látszódnak rajtam a bizonytalanság jelei.

– Szia – mosolygok vissza rá, de kicsit kényszeredettre sikerül. A kapu kinyílására megtorpantam a bejárat előtt, Kiwire néztem, a kapura, megint Kiwire, aztán megint a kapura… Végül úgy az ötödik vagy hatodik ilyen kör után bátrotalanul beléptem a kapun.

– Nem akarok zavarni – habogom bizonytalanul a Jumpy Vigor területére lépve. A nevelésemből adodó berögződések kerülnek a felszínre, amikor a tiszteletadás jeleként meghajlás után nézek csak körbe.
Szinte meg sem hallom Kiwi kérdéseit, mert leköt a látvány. egy szókapcsolat jut eszembe róla: A béke szigete. Végül mégiscsak eljut az agyamig, hogy kérdezett.

– Az úgy volt… - kezdeném meglehetősen messziről a történetet, aztán rájövök, hogy felesleges. Még mindig elég bizonytalanul csenghet a hangom – Szóval hogy Shu karácsonykor meghívott, hogy csatlakozzam a Vigorhoz…, és úgy gondoltam…, hogy… hogy eljövök megismerkedni azokkal, akiket nem ismerek… és… ha lehet… Ha megoldható egyben kérném is a felvételemet… Azt ugye Juntól kell? – foglalom össze röviden, hogy mit keresek itt, sok sok akadozással, kicsit mint aki valami rosszat tett, és éppen bevallja, közben pedig még azért sem felejt el bocsánatot kérni, hogy él…

 Visszaterelődik közben a figyelmem a kertre, és jó-hogy nem tátott szájjal bámulok. Lenyűgöző látvány. Az otthonomra emlékeztet, ami ezúttal a honvágy rámtörése helyett melegséggel tölti el a szívemet, és meg is nyugtat kissé.

 – Gyönyörű helyen laktok – jegyzem meg, talán már tőlem megszokottabb hangon. – mint egy szentély – teszem hozzá, bár nem tudom, hogy ez neki mond-e valamit.

Na tessék… Most félősnek gondol… Kellett ez neked Chakna? Magadnak köszönheted … Azért a bíztató mosoly segít, hogy kicsit visszanyerjek a magabiztosságomból, amit valahol otthon hagyhattam a fiókban…Kösznöm Kiwi! Látod, értékes, ügyes ember vagy! Rám nem hallgatott, úgy magába fordult, te pedig néhány szóval kiráncigáltad a "kagylóhéjból". Köszönöm! Ha kell valami segítség vagy támogatás, csak szólj!
- Én nem… vagyis… - szólalok meg, még mindig habogva, aztán igyekszem egy torok-reszelés leple alatt rendbe szedni a gondolataimat – Nem félek, csak nem vagyok… voltam biztos benne, hogy betoppanhatok csak így, váratlanul… Meg hogy mit szólnának a csatlakozásomhoz azok, akiket még nem ismerek – nincs miért szépítsem az igazságot, és lehet ha kimondom, még segít is teljesen összeszedni magam. Ügyes lány vagy Chakna, csak így csináld tovább is.
– Épp ez az… - válaszolok arra, hogy hezitáló fajta lennék - Általában nem vagyok ilyen bizonytalan… Végiggondolom százszor, körbejárom a dolgokat minden irányból mielőtt döntök, de nem szoktam „nem dönteni”… - Arra a részre, hogy neki két hónapba telt elhatároznia magát, hálásan mosolygok rá, amiért megosztotta velem ezt az információt.
– Ezek szerint te is alaposan átgondolhattad, mielőtt döntöttél. – reagáltam, enyhe kérdő hangsúllyal, mert nem voltam biztos benne, hogy Kiwi hogy fogja fel a dolgot.
Közben lassan már értékelhetőnek mondható szinten magabiztossá válok, ami valószínűleg elkezd látszani a tartásomon is. Bólintok a kérdésemre kapott válaszra, és megilletődötten mosolygok a felajánlására
– Megköszönném, de csak akkor, ha nem tartalak fel vele – bólintok erre is. Nem csak a szavaiból, hanem a testbeszédéből is igyekszem kikövetkeztetni a választ a fel nem tett kérdésre: Szívesen teszed? Eléggé elpárolgott ugyanis a bizonytalanságom, hogy elkezdhessem szokásomhoz híven figyelni a rezdüléseit. Kezd felismerhetővé válni a „megszokott” Chakna. Nagyon helyes… Nem illik hozzád a bizonytalanság.
 Ezúttal a megilletődés némít meg. Na nem a könnyezős féle, hanem csak a hálásan bámulós, nem találom a szavakat típus. Tehát neki nincs problémája vele, hogy én is ideköltözzem! Mondanom sem kell talán, hogy a kert látványa egy kisebb „Megvan!” élmény a pettel közös szálláshelyet illetően. Ráadásul az otthonomra is emlékeztet… Ezt a helyet valószínűleg nem fog nehezemre esni otthonomnak nevezni. Kiwi pedig ezekszerint „nem állít akadályt” elém, hogy valóban az otthonom legyen… Magamban ujjongok egy keveset emiatt, de még nem engedem ezt az érzést eluralkodni magamban.
 - Órákig el tudnám nézni a kertet – feleltem nem válaszolva a felvetésre, hogy kint nézzünk előbb körül, vagy bemenjünk. A szentély említésére pedig a maradék bizonytalanságom utolsó cseppje költözik a hangomba
– M…Megnézhetjük először azt a szentélyt? – kérdezek rá, hiszen nem voltam biztos benne, hogy szívesen tölti-e ott az idejét

– Értem  - bólintok az információra, hogy egyedül be se juthatnék. Hát, előbb utóbb rájöttem volna, de azért örülök, hogy Kiwi épp erre járt.
A gondolataimra szóban is megerősítést kaptam: Mindketten szeretjük alaposan megfontolni a dolgokat, mielőtt döntést hozunk.  Szerintem ez intelligenciára utal, úgyhogy Kiwit most még inkább, a szó gyakorlatias értelmében, okosnak könyvelem el.
A pudding próbájára elnevetem magam. Valóban, sok dolgot nem tudsz meg, amíg meg nem próbálod, és erre jó példa a céhhez való csatlakozás.
– Amíg ilyen ínycsiklandóan néz ki a pudding, addig nem sajnálom ha meg kell kostolnom. – válaszolok még mindig nevetve, utalva az eddigi benyomásomra a céhről. Nagyon, nagyon szimpatikus.
Valóban lenyűgözött a kert, úgyhogy eltart pár pillanatig, míg újra megszólaltam. A felajánlás után, hogy körbevezet, és a felvetésem után, hogy csak ha nem zavarom, úgy láttam, hogy nem csak udvariaskodik azzal, hogy a bolt megvár, hanem tényleg szívesen megmutatja a céhházat, úgyhogy nem akadékoskodom, hanem egy bólintással, és egy enyhe meghajlással együtt kimondott „köszönöm” formájában elfogadom az ajánlatát. Amint említi a szentélyt, minden más elhalaszthatónak tűnik. A szentélyt viszont látnom kell, mert leginkább az a hely idézi számomra az otthont… A gyerekkori emlékekben elmerülve lépkedek utána, és éppen csak az érzékelés szintjén veszem észre lépésein a gyermeki lelkesedést. Igen… én is valahogy így haladtam a szentély felé, a nagymamámhoz… Vajon jól van? Őt ismerve szinte minden napját azzal tölti, hogy értem imádkozik… Kérlek, legyél egészséges, én jól vagyok…
A kérdése ránt ki a merengésből. Kell egy pillanat, míg eljut a tudatomig, hogy mit kérdezett, de akkor boldog mosoly terül el az arcomon.
– Mert a nagymamám papnő volt, úgyhogy sok időt töltöttem gyerekként Kyoto szentélyében. – válaszolok a kérdésre – Ez a hely eddig az otthonomra emlékeztet, és ha még szentély is van… Látnom kell. -  teszem hozzá, elismerő csengéssel a hangomban.
– Nagyon úgy néz ki, hogy sok alkalmam lesz még megcsodálni – mosolyogok a tanácstalanságára.  Ha ideköltözöm, valószínűleg az időm nagy részét idekint fogom tölteni… Márpedig nagyon szeretnék ide költözni! ... Egyre kétségesebb, hogy bárki el tud tántorítani a Vigotól…

Együtt nevetünk a pudingos hasonlaton, ami a maradék feszültségemet is elűzni. Lenyűgözött a kert, közelebbről is megnézhetek, és társaságom is van, akivel lehet nevetni. Mégiscsak jó lesz ez a nap. Jó döntés volt végül eljönni. Kicsit szégyellem is magam, hogy olyan bizonytalan voltam… Htá mitől féltem?

Elgondolkodik azon, hogy a nagymamám papnő volt. Szivesen felvilágosítanám, de sajnos én sem tudok sokat.

– Nem szívesen mesélt nekem erről, úgyhogy én sem tudok sokat. – reagálok a megjegyzésére – Nem szerette volna, ha én viszem tovább a vonalat. – teszem hozzá. – Mindenesetre most nagyjából úgy nézek ki, ahogy ők szoktak – mosolyodom el, és mutatok végig az öltözékemen, ami fehér felsőből, és nagyon bő, piros nadrágból áll. Ahogy a Shinto papnőket elképzelné az ember.

Körülnézek, mikor jelzi, hogy közeledünk. És már látom is a domb tetőn álló szentélyt. Nem pont olyan, mint a Kyotoi szentély, de felismerhetően a Shinto templomokról mintázták. Előre szaladok, és szinte meg sem hallom a figyelmeztetést. Igazából nem is kell, mert az ilyen lépcsők mindig mohásak, és csúszósak. De azért meghallottam hogy szólt, és meg is torpanok néhány lépcsőfok után. Amíg utolér nézem őt, és gondolkodom. Az alapján amit eddig Kiwiről tudok, alapvetően közvetlen, de mégis távolságot tart. Most is ezt érzem kicsit.  

– Téged ki hívott meg a Vigoba? – kérdezek rá, hátha ezzel kicsit megnyitom, és elindul a beszélgetés. Már a nyelvem hegyén lenne, hogy természetesen semmi nem kötelező, és nyugodtan mondja meg, ha olyat kérdezek, amire nem akar válaszolni, de lenyelem ezt a félmondatot. Most kifejezetten előnytelen lett volna. Viszont nagyon fogok figyelni, hogy ha véletlenül olyan témát vetek fel, akkor észrevegyem.

Közben ha utolért a lépcsőknél, akkor mostmár nyugodtabb tempóban tovább lépkedek a szentély felé.

A nosztalgiázás közepette kifejezetten jól esik, hogy kérdez, hiszen kimondva még inkább megelevenednek az emlékek.

– Sosem beszélt erről – kezdtem őszintén – de úgy sejtem, hogy őt rákényszerítették, és ettől a traumától szeretne megkímélni.

 – Az íjásztahoz ez megfelelő ruha, én pedig mindig szerettem ezt a stílust – összegzem, hogy miért járok ilyen ruhában, igyekezve arra a rejtett megjegyzésre is válaszolni, amit a reakciójából érzek.

 A lelkesedés miatt túl gyors tempót diktálnék a szentély felé, amit Kiwi nehezen tud követni. Ez a felismerés meglehetősen kellemetlen számomra, ezért hiába is mondja, hogy majd utolér, megvárom.

 Shu hívta őt is… Kicsit olyan érzés tölt el, mintha ettől valamiféle testvérek vagy hasonlók lennénk… Ezután boldogan mosolyogva hallgatom ahogy mesél. Édesek… Ritsut nem ismerem még, de Charitonról inkább a megnyerő jut eszembe, mint az édes. Rogan és Frilina, jegyzem az új neveket a fejembe.

Lassan lépkedek az utolsó pár lépcsőfokon Kiwi előtt, hogy kifújhassa magát. A szentélybe lépve csak a legalapvetőbb tisztelgő gesztusokat csinálom, először is ellenőrzöm, hogy van-e a szokásoknak megfelelően kőkút a kapuban. Ha van, akkor elvégzem a tisztulás rituáléját. Feltűnik, hogy Kiwi utánam szeretné csinálni, úgyhogy lassan, magyarázatot is fűzve hozzá csinálom végig a folyamatot.

– Először a bal, majd a jobb kezedbe merj egy kis vizet. Azután a balkezedbe, és onnan vedd a szádba, és köpd ki. - mondom végig a teendőket. – Ez megtisztít, hogy méltó legyél belépni a szentélybe. – teszem hozzá a procedúra célját.

Megszokásból imádkozni is odamegyek. 10 aranyat dobok be, ha van harang, megkongatom, két meghajlás, két taps, az ima ( Add hogy befogadjanak!), meghajlás és taps.  

Aztán kérdezni akar valamit, de elsőre nem tudja megfogalmazni. Figyelem, és úgy látom, hogy az elsőt, amit kérdezni akar nem meri kimondani… Kiwi, ha nem kérdezel, nem tudok válaszolni…  Végül csak elhangzik egy kérdés, amire mosolyogva válaszolok.

– Amikor a nagymamámnál jártam, mindig úgy éreztem, hogy tudnak valamit, amit más nem. Én pedig szeretném tudni, mi az. De azóta sem jöttem rá. Úgyhogy az érdeklődésből az maradt, hogy a stílusuk tetszik, ezért szívesen öltözöm úgy, ahogy ők. – Megint a kiváncsiság a mozgató-rúgó valami mögött az életemben… Előbb utóbb nagy bajba kerülhetek miatta, úgyhogy jó lenne kezdeni vele valamit.

Megfogalmazódik őt figyelve bennem egy kérdés. A felszerelése alapján Kiwi állatidomár, mint Shu és Chan, de még egyszer sem láttam a közelében a társát… Történet vele valami? Vagy a rendszer neki valamilyen hiba miatt nem adott petet? Esetleg egyszerűen nincsenek úgy sülve-főve együtt mint más idomár és pet? Az utóbbi esetet kivéve minden esetben érzékenyen érintheti a kérdés, amit egyenlőre nem tudok olyan módon szavakba önteni, hogy ne hasson tolakodónak, esetleg egyenesen támadónak…  

- Neked mi a kedvenc helyed a céhházban? – kérdezem inkább, miután alaposan szemügyre vettem a szentélyt. A nekem kedves helyet már láttuk, most szeretném, ha lehet, látni az övét.

Először nem hiszi el nekem, hogy az íjászkodáshoz megfelelő az öltözékem, pedig csak annyit értettem ez alatt, hogy az ahhoz szükséges mozgásban nem akadályoz, és kényelmes. Aztán elmondom, hogy szeretem ezt a stílust, és az arcán látom, hogy így már elfogadható neki a dolog. Érdeklődve hallgatom, ahogy akorábbi játéktapasztalatairól beszél. Ezúttal én nem értem a dolgot, ezért rákérdezek.

– A terepszínt értem – kezdek bele – de mi teszi előnyössé a keveset takaró ruhát a lövöldözős játékokban? – teszem fel a kérdést, a hangomban pedig kizárólag őszinte érdeklődés cseng: Tényleg szeretném megérteni a dolgot. Semmi tapasztalatom nincs ugyanis a játékokban. A SAO az első, ahová beléptem... Kiváncsi vagyok a  gondolatmenetére is, hiszen így a személyiségét is kicsit jobban átláthatom.

Amikor utolért rámosolyogtam, és együtt haladtunk tovább a lépcsőn a szentélybe. Jól esett látni, hogy szívesen tanulsz, ezért szívesen avattalak be én is a szentély körüli rituálékba. Magamban jót mulattam amikor láttam a megrökönyödést az arcán a víz kiköpése miatt. Igen… kívülről nézve furcsa szokás, hogy azt ne mondjam, undorító.

A továbbiakban viszont mindent precízen követ, amit csinálok, magyarázat nélkül is. Végignézve rajta valahogy nem olyannak tűnik, aki komolyan vesz bármiféle istenséget, de ezzel nincs is semmi baj, hiszen nálunk is rengeteg ilyen ember van, nagyrészt pedig olyanok, mint én is… Akik hagyománytiszteletből vesznek részt ezekben a rituálékban, sokkal inkább, mint meggyőződésből…

Amikor válaszolok, valamit megállapít magában, ezt látom a tekintetén, de csak annyit mond: Értem! Én magamban csak annyit könyvelek el, hogy ha valamit szeretne, azt majd elmondja, és nem foglalkozom a dologgal túl sokat. 

Elmosolyodom azt hallva, hogy érdekesnek találja a kultúránkat. Kinek ne esne jól egy ilyen dicséret? 
- Akkor kvittek vagyunk, mert én pedig a tiédből szinte semmit sem tudok – jegyzem meg mosolyogva, hátha mesél kicsit.

A kérdésemre három választ is kapok, így ezek közül kell választanom, hogy hova menjünk. A választás elég egyértelműnek tűnik, hiszen a szobájába tolakodás lenne így bekéreszkedni, a csillagvizsgálót meg akkor szereti ha csendre vágyik, márpedig  társaságban nem igazán lehet csendet teremteni.

– Ha a kertben nem találsz meg, itt leszek, vagy házon kívül – nevettem fel a megjegyzésére, hogy már tudja, hol keressen.

– Az edzőteremre kiváncsi vagyok – mosolyodom el szélesen, mikor még meg is kérdezi, hova menjünk. Most az ő terepe következik, és én fogok tanulni tőle, ha jól sejtem.

A magyarázatra megértéssel a tekintetemmel bólintok. Ez teljesen jogos, és logikus.  Mikor kiölti a nyelvét, én kuncogok. Igen, minden nő szeret csinos lenni, vagy legalábbis úgy érezni magát, és kinek ne hízna a mája, ha emlékeznek rá?

Hallgatom a kívánságát az enyém után, és egyre inkább tisztelem Kiwit. Nem elsősorban magára gondol, hanem a társaira is. Nekem ez kifejezetten tiszteletreméltó.

A húsvétról kérdezel. Emlékek idéződnek fel bennem kisgyermekkoromból, nagy kampányokról, amik arra ösztönözték a lakosságot az országban, hogy ünnepeljék a húsvétot.

– Már mondhatni, hogy van, de nem túl régóta, még viszonylag új dolog ez Japánban. – válaszolok mosolyogva. – Nálatok milyen szokások kapcsolódnak hozzá? – kérdezek rá, bár egyenlőre nem tudom, hogy európán belül honnan származik.

Örül neki, hogy az edző terembe szeretnék menni, én pedig csak mosolygok. Eleve azért kérdeztem a kedvenc helyéről, hogy oda menjünk a szentélyből. Mondhatni kicsit manipuláltam, de nem igazán nevezném annak, mert nem akartam rávenni semmire.

A magyarázatát, és a menü bemutatását érdeklődve végighallgatom, majd némi gondolkozást után, kissé bátortalanul, de egy-két dolgot beállítgatok. Találok lőtér beállítást, így ezt választom. Ha lehetne, akkor úgy szeretném, hogy én az íjamat, Kiwi pedig egy pisztolyt használhasson, de itt nincsenek lőfegyverek… Így nem a lőteret választom. Úszni szeretek, de nincs nálam fürdőruha. Végül egy fákkal körülvett, kör alakú, virágosmezőre esik a választásom.

 – A többit rád bízom – mosolygok Kiwire, és ha befejezte a beállítást, beléptem utána a terembe. Van a réten pitypang, pipacs, ibolya és gyönygyvirág, repkednek a pillangók és a méhek. Kiváncsian nézek körbe, hogy megkeressem, mit tett hozzá Kiwi a terephez. Ha már itt vagyunk, kikérdezem a párbajok működéséről is, és ki is próbálhatjuk, ha benne van a dologban.