[Event] A semmi

Két kör van benne!

Hideg rázza meg a testem. Mintha kint aludnék a szabadban takaró nélkül. A szemhéjamon keresztül pedig egyre nagyobb fény kandikál be. Hiába szorítom össze, akkor is egyre jobban beborítja tudatomat: világos van. Kinyitom a szememet, de nyomban be is csukom, s a karomat kapom elé, mert olyan éles fény szúrja meg a retinám, hogy azt hiszem menten kiég. Időbe telik, mire hozzászokom a fényhez. Idővel rájövök, hogy nem kontraszt a túl nagy, hanem a szemem volt sokáig sötétben.
Egy perc elteltével már tökéletesen látok. Ekkor nézek körül és döbbenek rá: Nem otthon vagyok, Anat nincs mellettem, takarónak sehol, csak úgy, mint a ruhám! Bakker! Egyik kezemet a melleimhez kapom, hogy azzal takarjam el őket, a másikkal pedig a két lábam közé nyúlok, s ott létesítek egy pillantással áthatolhatatlan védelmet.
Körülöttem azonban senki sincs, aki elől takargatnom kellene magamat. Sőt semmi sincs körülöttem. Egy üres szoba, ráadásul se ablak, se ajtó rajta. Felmentem karjaim a jegyeim eltakarásnak szolgálata alól, s felkelek az ágyból. A hideg érzet még mindig itt oson a levegőben, s kínosan nyaldossa minden porcikámat. A bimbóm is megkeményedik.
A falhoz megyek és félénken megérintem. Hidegen kívül semmit sem érzek. Rátapasztom fülkagylómat, hátha hallok valamit, de ezt is gyorsan feladom. Saját lélegzetvételemen kívül semmit sem hallok. Teljes csönd.
Lassan, körbesétálok a falak mentén, s mindegyiknek a közepénél hallgatózok egy keveset, remélve, hogy sikerrel járok, de mindhiába, a túloldalon vagy nincs senki, vagy messze van. Esetleg a fal vastagabb, mint gondolnám.
De egyáltalán mit keresek én itt? Ki rakott volna be egy ilyen helyre és miért? - gondolataim vadul cikázni kezdenek és elégedetlen vagyok, mert válaszokat nem kapok.
- Van ott valaki? - szólalok meg hangosan, majd megdöngetem a falat öklöm aljával. Erős kopogásomra azonban senki sem felel. Egyáltalán hogy hoztak be ide? Ablak meg ajtó híján... Észbontó. Behoztak, letettek és befalaztak, vagy mi? Igazán kár, hogy így nem lehet engem kicsinálni, akárkinek is jutott ez eszébe. Anat úgyis megtalál és ledönti ezeket a nyamvadt falakat. Anat... Hol lehet most? Hazaért tegnap, vagy valami baja esett? Ki jöhetett be a házunkba, hogy ezt tegye velem? Senki sem ismeri a kódot, csak mi...
- Francba. - szentségelek, s nekidőlök a falnak. Önnön pőreségem is a feledés homályába merül nagy sóhajtásom közepette. A szigony sincs velem. Nem mintha bármit is tudnék kezdeni vele.. Óhh, várjunk csak egy kicsit! A menü! - kiált fel a gondolat elmémben, s máris igyekszem megnyitni a panelt, de az egyszerűen nem jelenik meg, akárhogy is próbálom megidézni.
A tehetetlenség komorsága ülepszik rám, kegyetlenül ledöfve szívemet. Anatot akarom...
Megfordulok, s megint dörömbölni kezdek a falon. Két vagy három jelzés után azonban félbeszakad a mutatványom, mert a fal előtt halványodni kezd. Meghallottak volna?
Mint kiderül, nem. Az összes fal kezd eltűnni, beleértve a plafont és a padlót is. Alattam fellegek. Az ágy felé szaladnék, hogy ráugorjak, de az is eltűnik, csak úgy, mint körülöttem az egész szoba. Én pedig zuhanni kezdek...
Félelmetes tempóban, visszafojtott lélegzettel száguldok lefelé, egyenesen egy város irányába. Még felülnézetből is rájövök, hogy az első szint fővárosa van alattam. Azt hiszem ez az utolsó gondolatom és emlékem, mielőtt földet érve nullázódik életem. A rövid, szenvedéssel és megpróbáltatásokkal teli életem. Kegyetlen gondolatok sora ömlik tudatomba, ahogy a föld egyre csak közelít felém vészjósló tempóban. Szemem elhalványul, Anatra gondolok. Még el akartam volna neki mondani utoljára, hogy szeretem. Csak ennyi kívánságom lett volna, tényleg. És habár ő ezt tudja, én sosem álltam le azzal, hogy minden nap legalább egyszer elmondjam neki. És most nem is tudom... Viszont nem bírom végignézni, ahogy a talajba csapódok, így kezeimmel eltakarom a szememet és várom a hirtelen halált.
A zuhanás érzése azonban egyszer csak abbamarad, s kényelmes, lebegő státusba kerülök. Lábam nem érint semmit, még mindig a levegőben lehetek.
Kinyitom a szememet és a kezem is elveszem előle. A föld fölött pár centivel vagyok, de lassan közelítek felé még mindig.
Nagy levegőt veszek, mikor le bírom tenni a lábamat. A szívem még mindig hevesen ver, oda is teszem a kezemet, nagy szusszanások közepette.
- Ávvh! - sikkantok, mikor észreveszem magamat. Nem haltam meg, oké, nagyszerű. Na de a nyílt utcán vagyok, ami teli van emberrel!
Megint eltakarom magamat, s közeb igyekszem egy fal felé hátrálni. Meg is érkezem, azonban kínos tekintetek, s bámészkodó férfiak helyett a teljes ignorálást kapom. Értetlenül nézek mindenkire. Még talán egy kicsit sértődötten is. Itt vagyok meztelenül és mindenki úgy megy tovább, mintha mi se történt volna. Pff...
Aztán egyszer csak feltűnik valaki. Mellettem. A fal közelében akar elmenni, de nem úgy néz ki, mint aki ki akar kerülni, s nekem sincs már időm egy manőverre. A várt ütközés azonban elmarad. Úgy suhan át rajtam, mintha ott sem lennék. És eközben olyan fejet vág, mint aki észre sem vett. Nem látna, vagy mi? Tanácstalan vagyok, de tényleg...
- Hey! - kiáltok utána. Szavaim süket fülekre lelnek, nem reagál. Az emberek továbbra sem vesznek észre.
Kelletlenül ugyan, de megint lebontom gyér takarásomat, mert már amúgy is kezdett idegesíteni, hogy olyan bénán próbálom bájaimat elrejteni. Napbarnított kreol bőrömet kellemesen süti a nap, itt melegebb van, mint odafönt, a szobában volt. Kissé kényelmetlen, hogy legalább a sarum nincs rajtam, a mezítláb járkálás sosem volt a legkedvesebb időtöltésem. A kövezet súrolja a talpam, de legalább kavicsok nincsenek, amire ráléphetnék.
Mint egy angyal, aki egy másik világból jött: úgy érzem magam. Nem lát engem senki, én viszont őket igen. Egyedül vagyok ezzel a tudással kerek e játékban. S angyali arcomra keserű ábrázat vetül, mert kifejezni se tudom magam, hogy hogyan érzek most. Arcomra nem tudok olyan mimikát ölteni, ami elmesélhetné helyettem.
Sétálok egy keveset, nézegetem az embereket, majd belém hasít: talán haza kellene mennem. A teletál fogadó nem messze van innen. Lehet, hogy ott Anatot is megtalálom, ki tudja? Bár félek is, hogy mit fogok ott találni, ha odajutok valaha...
Lépteimet nem bírom gyorsítani, akárhogy is szeretném. Persze, nincs rajtam a ruhám, az nem adhat így bónuszt, de legutóbb bőven raktam a gyorsaságomra... Hasítanom kéne, gyorsan futnom... A karomat sem érzem valami erősnek. Már fent, a kopogás közben is észrevettem. Nem olyan erővel ütöttem, mint kellett volna.

Több kellett, még nekem is, hiába voltam minden idegszálammal az érzés ellen, kezemet önkéntelenül nyújtottam előre, megmarkolva a levegőt. Fogaimat összeszorítva meredtem előre, majd inkább becsuktam szemeim. Hiába éreztem elveszettnek és reménytelennek a helyzetet, a legfontosabb dolog még mindig a birtokomban volt, s én minden erőmmel kapaszkodtam bele, tovább és még tovább erőltetve a fölöslegesebbnél is fölöslegesebb gondolatokat.
Nem is olyan vészes. – nyugtattam magam, kezeimet összekulcsolva térdem fölött. Lassacskán már a hideg szívbemarkoló érzését is megszoktam, és erőnek erejével úgy döntöttem, hogy igenis megtalálom ebben is a jót, az élvezhetőt. Senki sem lát, eltűntek a régi értékek, a statok, és nem vagyok rákényszerítve a harcra, a fejlődésre. Önmagam vagyok, meztelenebbül, mint azt bárki gondolná. Nincs ennél alkalmasabb helyzet a jellemedzésre, hiszen semmi nem vonja el a figyelmem.

Végül maga a semmi volt az, ami elvonta a figyelmem. A halványuló élek és határok, a megszűnni akaró tér, amint magába szívja a testeket, eleinte csupán egy húzó érzést kreálva, majd felerősítve a megsemmisülést. Felülről néztem az eseményeket, hiszen gondolatilag felettük álltam, a nemtörődömség egy új formáját gyakorolva. Elmosolyodtam: már nem tudott újat mutatni, feketéből fehér, majd újra a teljes sötétség, ezúttal lebegő effektet is belevíve, hogy izgalmasabbnak hasson. Újra behunytam szemeim, egyetlen izmomat sem mozdítottam: a súlytalanság állapotában lélegeztem, egyre mélyebbeket, békés mosollyal nyugtázva, hogy lassan visszatér a tömegem, megszűnik a könnyedség, sőt, a vártnál több érkezik, mágnesként húzva magával a mélybe. Nem ordítottam, úrrá lett rajtam a megnyugvás: ha régen féltem is a haláltól, ezt a megoldást most minden további nélkül elfogadtam. Nem akartam semmivé válni, de fölöslegesnek éreztem az ellenállást. Ott, a város felé zuhanva, eldöntöttem, hogy lesz, ami lesz: amíg képes vagyok tisztán gondolkodni, megmaradok Én-nek, és lényem nem kívántam feladni egy pillanatig sem, még az elpixeleződés megelőzéséért sem.
- Furcsa – böktem ki, amint talpam elérte a kövezetet. Tulajdonképpen ez is csak egy üres szó volt, oly sokáig csukva maradó ajkaim lázadása, hiszen semmi furcsa nem volt benne: az elmúlt pár percben (vagy órában?) megtanultam, hogy nincsenek elképzelhetetlen helyzetek. Minden megtörténhet, és egyszer meg is fog, ebben a virtuális világban biztosan. Csupán egy újabb pipa a listán, semmi egyéb. Nem nagy ügy, ha nem foglalkozol vele, eltörpül a többi érzés mellett. Végtére is, te döntöd el, mit tartasz elemzésre érdemesnek.

Kilépve belső világomból, óvatosan néztem körbe: minden normálisnak tűnt, emberek siettek a dolguk után, s a tér egyik sötét szeglete felől halk pusmogás hallatszódott. Mindenki tette a dolgát, nem látszódott rajtuk semmi, mintha ők nem is érzékelték volna a történteket. Nevettek, morgolódtak, arcukon ezernyi érzelmet mutatva társaik felé… csupán én voltam ennyire lestrapált állapotban. Léptem párat előre, közben igyekeztem felidézni magamban, mi történt eddig, hogy milyen gondolatok kerítettek hatalmukba. Képtelenség volt ilyen hirtelen visszarázódni, túl sok és egyszerre túl kevés is volt a fény és a zaj. Csöndre, nyugalomra vágytam, egy pillanatra, amiben végre tisztázni tudom magamban a helyzetet. Megoldás nem volt, nem is vágytam utána, egyedül a hidegvérű szemléletemet akartam visszakapni, a tiszta gondolatokat, a reális gondolkodást. Hogy újra eltűnjenek szótáramból a halál és a beletörődés fogalmai, hogy újra képes legyek a fejlődésre, hogy akarjam a fejlődést.
A szituáció azonban kezdett kikerülni az irányításom alól: az még hagyján, hogy továbbra is ruha nélkül álldogáltam, de lehetetlen kérdések ezrei röpködtek fejemben, amint megjelent az első játékos. Reflexből kaptam magam elé a kezemet, sikítva egy hatalmasat, amikor leesett, hogy ezek bizony így látnak, majd egy még hatalmasabbat, amikor arra jöttem rá, hogy tulajdonképpen nem látnak. Hamarjában felépített világom egy másodperc alatt szilánkosra tört, én pedig csupán egy lemondó sóhajjal nyugtáztam, hogy nem ért véget a rémálom. Mi jöhet még? – kérdeztem félhangosan, inkább szkeptikus kíváncsisággal, mintsem szomorúan. Meztelenségem azonban továbbra is zavart: a tudat, hogy láthatatlan vagyok, cseppet sem nyugtatott meg.
Megindultam, céltalanul rohanva, embereken és tárgyakon keresztül. Körbe se néztem többet, már nem érdekeltek. Válaszokat akartam.

Lett pótlás, ennek örülök.

A szellő, mit írtam, hogy felkap titeket, az valóban felkap. Sajnos nem ér sokat, ha egy oszlopba kapaszkodtok, mert a kezeitekkel nem tudtok megkapaszkodni. Tehát szálljatok a széllel.
Az iránya ismerős lehet, nem mintha már jártatok volna ezen az úton így, de egyre közelebb és közelebb kerültök, ahhoz a helyhez, hol korábban elaludtatok. Miként olyan akadályba ütköznétek, hogy fal, azon a semmit érő testetek könnyedén keresztül repül. Egy pillanatra meglátjátok a mozdulatlan, alvó testeteket, majd egyszerűen zuhantok beléjük. Lehet kiugrani az ágyból, lehet csak óvatosan kinyitni a szemeiteket, de a lényeg egy és ugyanaz: Felébredtek.
És most jön a kérdés, hogy mi történt veletek? Hogy elfogadjátok e, hogy álom volt ez, az csak rajtatok múlik. Túl valóságos volt és a hideget, meleget még mindig érezhetitek magatokon. Meg én személy szerint nem hiszem, hogy létezik ez a fogalom itt ebben a világban, hogy álom, vagy ha van is az Kayaba módja szerint van programozva. De ki tudja, lehet tévedek. A cselekményekről nincs semmilyen információ a rendszerben, új üzenetetek sem érkezett. Minden ugyanúgy működik, mint az előző nap. Tapasztalat szerzésnek jó lehetett, ha másnak nem is, de mi is? Az adatok szerint semmi sem történt veletek és sajnos én sem tudok plusz információkkal szolgálni nektek.

A határidő április 5 (péntek éjfél). Jutalomosztás várhatóan szombat ilyen tájt fog történni. Az utolsó határidőhöz nem adok hosszabbítást, kinek nincs a négy köre itt, a minimum kétezer szóval, az nem kap jutalmat. Nem mert, olyan gonosz akarok lenni, hanem mert ez egy event, egy plusz a küldetések mellett. Nem kötelező írni, de nem fogok másokat váratni a késők miatt, remélem, hogy ezt megértitek.

Kora reggel van. Az ajtó lassan nyílik, de gyorsan csapódik be. Szokásos reggel, ha az estét nem Kanával töltöm. Az egyetlen dolog, ami másnak furcsa lehet, hogy nem kifele, hanem éppen befele jöttem az ajtón. Néhány fáradt lépés az ágy felé, majd egy utolsó erőgyűjtés és mint a rakéta vetődtem be az ágyba. Nem érdekelt, hogy rajtam a vértezetem, a cipőm, a kardom az oldalamon, s mindezt néhány mozdulattal eltüntethetném. Elég kemény egy estém volt a hatodik szint kazamatájában. Egyedül nem épp a legegészségesebb, de jelenleg ez volt az az opció, amit helyesnek láttam. Azonban ami most rám várt, az egy sovány vigasz, mely néhány óra alvásban merül ki. Az álmaim kicsit kuszák voltak, mivel sok mindenen jár az agyam, mióta idekerültem, sőt egyre csak gyűlnek a dolgok. Kana, a játék, a front, a pontok, az egyre növekvő ismerősi köröm, a toppon maradáshoz szükséges dolgok. Egyre több és több időt fordítok harcolásra, mint pihentető küldetésre. Ez rövid távon jó, mivel nagyobb mennyiségű xp-t jelent, ám hosszútávon igencsak kellemetlen mellékhatásai vannak. Szépen lassan felőrli az ember energiáját és idegeit. Arról nem is beszélve, hogy ez csak rosszabb lesz. Hiába erősödöm, felsőbb szinteken egyre erősebb ellenfelek fognak jönni, amiket már egyáltalán nem szólózásra találtak ki. Az, hogy ez már ilyen korán érződik bajos. Ennek hála az a délig tartó alvás sem volt valami kipihentető. Még szépen szundikálhattam volna kétszer ennyit, de az ébresztőm jelzett, s ezt nem szeretem figyelmen kívül hagyni, mivel akkor ellustulhatnék, s alkalom adtán fontos keltésre sem ébrednék fel. Felülök, majd bosszúsan nyögök egyet, s hunyorgok a fényes nap miatt, bár mit várhatnék, hisz már akkor is világos volt, mire én hazaértem. Hazaérni, nah ez is egy érdekes kifejezés, hisz az otthonom még csak nem is ebben a világban lenne, még is ez a kis fogadó, valahogy elnyerte a titulust. Nem tudom mit akart ezzel elérni Kayaba, de ha azt, hogy a sok kockának újra életet adjon, akkor tuti sikerült elérnie. Kötve hiszem, hogy kintről segítség jönne, hisz akkor már ideért volna. Ami meg a kivitelt illeti, jó esetben is évekbe fog telni, azalatt pedig akarattal-akaratlanul meg fog változni a gondolkodásunk, a szokásaink, az életmódunk. Itt nincs lehetőség kockulásra, meg a szobában kuporgásra. Bár ez utóbbit valahogy még meg lehet oldani, de abba rövid úton beleőrül az ember. Erre példák is voltak, mindazok, akik leugrottak, vagy öngyilkosságba menekültek feladták, hogy küzdjenek. Akik életben maradtak, nos vagy elvegetálnak, vagy életüket kockáztatva harcolnak. Bárhogy is, kevesek akadnak itt Aincradban, akik nem maguknak teremtik elő a napi betevőre valót, még a gyerekek többsége is harcol csapatban, nagyobbakkal, alacsony szinten, de küzdenek, és élnek, nem pedig zombulnak a gép előtt. Bár tény, hogy én jelenleg nem mást csinálok, mint zombit játszom. Szépen lassan levonszolom magamat az étkezőbe, s rendelek. Egy kávé, egy kancsó fekete tea, jó erősen, nah meg egy korai ebéd. Ugyan az elején már kezdett herótom lenni a kenyér-paszta kombótol, de ez van. Ahogy emelkedünk felfelé egy kicsit nő a színvonal is, s itt már azért kapni egy átlag körüli ízű levest, meg egy elfogadhatónak mondható rántott húst, rizzsel. Bár már várom, hogy legyen valami sushi bárféleség, nah persze édességből már az első szinten volt egy kis hely ami tökéletes volt. Üres gyomorra kávé nem poénos dolog, így hát nekiálltam eszegetni. A húsleves után egy feketelevessel folytattam, hogy megdobjam a koffeinszintemet, majd szép lassan eleszegettem a másodikat is, két csésze tea mellett, aminek végére már ténylegesen megébredtem, s használható állapotba kerültem. Ekkor jöhetettek a helyben elintézhető dolgok. Üzenet küldözgetés, a boltomba, hogy minden rendben van-e, van mi volt a délelőtt, kell e írni valamilyen kristályt. Ezt követően írtam Kanának egy mizujs levelet, hogy kicsit beszélgessek vele, mielőtt találkozunk, ne érezze elhanyagolva magát, mivel tegnap egész nap abban a dohos útvesztőben vívtam végeláthatatlan harcomat a bossterem megtalálásáért. Aztán jöhetett az eddig felderített útvonalak elemzése, két csésze időnyi elemzése, majd jegyzet hozzátűzése, hogy ne felejtsem el mire jutottam. A maradék két csészényi teát pedig jól beosztottam, egyet a zúgó fejem kiürítése közben iszogattam meg, majd a maradékot a napom eltervezésére szántam. A végkifejlet egyértelmű volt, de szerettem adni egy esélyt annak, hogy valami értelmessel töltsem. Azonban végül is a hobbijaimnak szántam, amik nem voltak mások, mint a barangolás, annak a csoportnak a keresése-kiiktatása, ami feltehetőleg megcélozta Kanát, illetve balhé keresés. Bár ez utóbbira vajmi kevés erőm maradt. Bejártam az első szinttől a hatodik szintig amit csak lehetett, itt-ott megálltam pihenni, hallgatni a pletykákat, hátha valami érdekeset is megtudok. Pechemre az egész nap az elsőnek megemlített hobbimra ment el. Még napnyugta előtt találkoztam Kanával, hogy a nap hátralévő részét vele tölthessem. Vacsora, csevegés, megbeszélés, és természetesen nem maradhatott el, hogy jól érezzük magunkat. Aztán az ágyba bújás után az álom is a szemünkre száll előbb, vagy utóbb. Azonban a kusza összevisszaság helyett ezúttal más várt, vagy nem várt, mivel semmi sem volt, csak kellemes nyugodt sötétség, mellyel oly rég találkoztam, hogy már majdnem elfelejtettem. Bár most más volt valahogy, nem volt az az igazi semmi, mert nem ébredtem fel, akkor pedig már valami, ha még mindig alszom, vagy már nem alszom, de akkor miért nincs semmi? Vagyis az van, de más nem. A szememet nem tudom kinyitni, mozdulni sem tudok, és nem érzek semmit. Azaz abszolúte semmi, ami már annyira semmi, hogy valami, méghozzá nem más, mint bosszantó idegpiszkáló valami. Sleeping PK? Nem, nem hiszem, hogy valaki is be tudott volna törni a fogadóba. Mégis csak álmodnék? Ezt sem gondolom, hisz ahhoz túl valós, valahogy túlságosan tiszta a fejem ahhoz. Akkor talán rendszerhiba? Magamhoz tértem, de a virtuális testemhez nem lettem hozzákapcsolva, s csak úgy lebegnek a gondolataim a nagy semmiben? Nos egy dolgot tudok, amit már próbáltam. Innen továbbjutni egyelőre nem lehetséges, így ki kell használni a helyzetet a lehetőségekhez mérten. Ha mást gondolkodáson kívül nem tudok csinálni, akkor rajta vaduljunk egy picit. Ha továbbra is így haladok a pontozásommal, akkor el fogom, nem talán már el is értem a túlcsordulási pontot. Egyelőre másra kell majd költenem, így is Aincraid egyik leggyorsabbja leszek még egy darabig. Túlcsordulás, érdekes egy szó, mondjuk nem épp szó szerint érthető, hisz csupán annyit akarok kifejezni vele, hogy annyira meghaladja a gyorsaságom a rendszerhez kalkuláltat, hogy egyszerűen nem bírja szusszal, így pihennem kell a támadásaim között, de még így is elég gyors vagyok, hogy mások előtt letámadjam a maradékot egy hosszabb pihenés előtt. A leghatékonyabb kihasználás pedig ott lenne, hogy pontosan annyit támadok, hogy a végén kell pihennem egy fokkal hosszabbat. A speciális képességemre sem ártana rakni, bár megvagyok vele egyelőre nem fenyeget olyan, hogy alkalom adtán ne tudjam használni. A fegyverkezelésemmel sincs gond, egyedül az íjászok ellen vagyok szarban, de hát ez nem fog változni néhány ponttól. Az élet egy kényes tényező nálam, hisz nem szándékozom a legapróbb részben sem tankosodni, én egy dps vagyok, aki a lehető legnagyobb sebzést viszi be a lehetőségekhez képest a leggyorsabban. Ergo a sebzésemet kellene megtápolnom egy picit, nah meg a kitartásomat bebiztosítani. Hamarosan úgy is esedékes lesz egy szintlépés, már igencsak a csík végén járok, igazándiból azt csodálom, hogy tele van, de még nem léptem a tizenharmadik szintre. Nah, ezért megéri az az idegőrlő mobozás nap, mint nap. Hatalmas mázlim, hogy itt van Kana, s támogat, bár szerintem ez visszafele is igaz, de a kezdetek óta, már sok minden változott, s már a saját lábán is nagyon jól megáll. Talán egy picit túlságosan is, félek tőle, hogy egyszer elveszítem, de szeretem, s nem merek tenni azért, hogy ennek az esélyét csökkentsem. Van valami, amit már egy ideje forgatok a kezemben-fejemben, de nem tudom, hogy mit reagálna rá, ha nem jön be nagyot bukom, talán nem is lennék képes feldolgozni. BAH! Na jó, Kayaba most már elég a szórakozásból, nem vagyok én kísérleti nyúl! Eressz ki innen, de rohadt gyorsan, tudod valaki pihenni is akar az isten szerelmére, hát ezt érdemli egy szorgos lélek? Kidolgozom a belem, aztán meg a jól megérdemelt pihenőmmel is szarakodnak?

---

Mikor már a panaszkodásom átmegy szidalmazásba kezdek egyre inkább fázni, s egyre jobban fűszerezni a beszólásaimat, amennyire csak az általam ismert nyelvek engedik. Talán meg kellene tanulnom magyarul, egyszer, már fene se tudja hol, mikor, hogyan jutottam hozzá ama infóhoz, hogy a világon az egyik legjobban káromkodó nyelv. Érdekes egy gondolat ez, s még érdekesebb, hogy eszembe jutott önként, hogy megfontoljam valaminek a „tanulását”, jesszusom, mikre nem vetemedik az ember, ha egyedül hagyják a gondolataival, ráadásul az enyémek még veszélyesek is, sőt, az a legnagyobb probléma a gondolkodásommal, hogy nem csak közveszélyesek, hanem önveszélyesek is, amolyan kettő az egyben kombó. Nah, tessék először itt hagynak a semmiben, aztán hideget eresztenek rám, most meg meg akarnak vakítani. MONDTAM MÁR? HOGY NEM BÍROM REGGEL A FÉNYT?! Azt a leborult szivarvégit, hát ezek szándékosan szórakoznak az amúgy sem túl stabil idegzetemmel. Csak kerüljenek a kezeim közé, s megtanulják, mi hol lakik az atya úr isten! Vagy várjunk csak? Ugye...ugye nem? Ez engem rémisztően emlékeztet arra az agyalágyult karácsonyi szívatásra. Nah remek már csak ez kellett, hogy a halál rákját vendégelné meg a tüdejük. Rövid úton kiderül, hogy félig-meddig igazam volt. Megint egy fehér szobába kerültem, de legalább most nem havon feküdtem. Frankó, meghaltam, nem, hogy a pokolba kerülök, ahol lenne buli-pia-csajok-meg haverok, hanem egyenesen a mennybe jutottam. Ha ez nem lenne elég, a csendes passzív fehérség unalom, meg minden, akkor miért is ne? Kaptam egy saját bejáratú magánzárkát, hát KÖNYÖRGÖM! Verjen már valaki a másik valakibe valami értelmet! A fészkes fenének adnak egy elmebeteg kezébe konzolt. Jó, jó így szórakozni az emberrel? A gondolataim csak úgy üvöltöttek, ám szépen lassan végre nem csak a látásom, hanem a testem is magához tért. Köszönöm, legalább ezt megengedik. Talán valami emberség még is csak maradt azokban a degenerált állatokban, akik ezt művelik velem. Nos, helyzetelemzést. Egy nyomorult semmiben vagyok, ahol semmi sincs, semmit nem tudok kezdeni, és semminek sincs értelme, semmi nem történik, és semmi sincs rendjén, semmi, egyszerűen semmi, ezúttal tényleg. A legutóbb még a semmi volt valami, de most? Ennél már csak akkor lehetne nagyobb semmi, ha fal sem lenne. Huhh, bakker, nehogy elszóljam magamat még a gondolataimban, a végén kiderül, hogy tényleg hallanak.... Oh, várjunk csak? Látok, mozgok, érzek, akkor erre kíváncsi vagyok.
-Mi visszhangzik a tömegben? Visszhangzik a tömegben? A tömegben? Ben?
-Az ALKOHOL?! Az ALKOHOL?! ALKOHOL?! ALKOHOL?! KOHOL?! KOHOL?! HOL?! HOL?!
PFFF, háháhháhá. Ez haláli, valami eszméletlen akusztikája van ennek a helynek. De most komolyan, öhm, hogy az a jó édes isten verné meg annak a szerencsétlen halál ***** pííí. Nincs is tömeg, elcsesztem a viccet, és másodjára már nem lenne poén. Komolyan, ekkora fatal errort nem látott a világ legalább egy éve. Na jó, talán látott, ugyanis hallottam olyanokról, akik önszántukból jöttek be ide. De most ember, komolyan. Az még oké, hogy egy játékba menekülsz, mert nincs értelme az életednek, de, hogy ezt úgy tedd, hogy tudod nincs kilépés, és mostantól egy kórházi ágyon fogsz oszladozni, míg meg nem döglesz, vagy ki nem viszik a játékot. Aztán utána? Jesszusom, inkább témát kellene cserélni. Hm? Várjunk csak... BAKKER!!44!!gyök16!! Nincs rajtam ruha, lehet, hogy belekerültem Kana álmába? Nem, akkor itt más egyéb dolgokra is sor kerülne, akkor kinek a retardált képzeletében vagyok. Hogy az ég ba**kodja meg villámokkal, tömje már tele valaki ennek a csajnak az agyát atommal...Remélem csaj, nehogy már egy csávó vetkőztessen le a mezítelen gondolataimra. ÓÓH BAKKER MIÉRT MIÉRT KELL EZT VELEM CSINÁLNI?! Tudom, hogy Kana is megmondta, már az első találkozásunkkor, hogy lyukat beszélek az ember hasába, s elhozom az armageddont, de komolyan a saját fegyveremet fordítják ellenem, mekkora bunkó már ez az alak? Hogy szakadna rá az ég. Én innen pattantam csíra, rajtam aztán nem kísérletezel tovább, bárki is légy. Fogom magam nekilendülök, bár mintha lassított felvétel lennék, aztán adok egy spártásat a falnak, minek hatására ismét vízszintesen a földön találom magamat. A következő egy Neós bemozdulás, megpróbálok felfutni a falon, bár sajnos ismételten csődöt mond az ötlet. Nem maradt más hátra, mint előre! Jha, nem. Az már megvolt, akkor felfele. Meditációs póz, spirituális erők összegyűjtése LEBEGÉS! Az egyik szememmel gyors körkukucskáltam, de sajnos egy is csütörtököt mondott. Most maradt az, hogy elordítom magam, hogy vesztettem feladom.... Nah, persze hát tudja kivel szórakozzon, most már totál pipa vagyok, kijutok innen előbb.... vagy utóbb. A lényeg, hogy nem tarthat itt örökké, mert én aztán lefoglalom magamat, türelmes ember vagyok, csak akkor fog szublimálni a szilárd higgadtságom, ha meglátom azt a ****kalapot, aki szórakozik velem. Török ülésbe vágom magam, aztán várok, hátha történik valami, már egy jó ideje itt lehettem, szóval talán végre elengednek, vagy nemtom. Eltelik egy fél perc, közben lenézek a lábaim közé. Nah, nem, annyira azért nem unatkozom, elmész te a tudod hová... Idióta unalom, megzavar a sztrájkolásban, de nem fogok veszíteni, főképp nem adom fel. Áh, megvan. Egy csomó felesleges vacakkal van tele az inventorym, nemhogy ruhám, de még másom is lesz, amivel elüthetem az időmet. Meglendítem a bal karomat, majd még egyszer, s ismét, aztán megint. Semmi, HÁT MÁR MEGINT EZ A SEMMI?! Komolyan ennyire pötsfejnek lenni már tehetség, ritkán hord ekkora segget a hátán a világ, mint azt, aki ezt teszi velem.

---

Óh, remek. Faszán elszóltam magamat az imént. Úgy tűnik mégiscsak hallják a gondolataimat, s tessék megkaptam a még nagyobb semmit, csak kérnem kellett. Aztán zuhanás közben megpillantom a kezdetek városát. Ahha! Tévedtem. Khm.
-Tattadá! Végem van.
Egy igazán élénk élettel teli vidám hangutánzás után egy „I'm so fucked now” hangulatú kijelentéssel ünnepeltem meg az újabb idiótaságot. Aztán beugrott be pár ostoba számolgatás, hogy mekkora magasságból mekkorát sérülök. Megint megpróbálkoztam a menü megnyitásával, de aztán inkább beletörődtem a zuhanásba. Ha már itt vagyunk alapon miért is ne próbáljuk ki milyen a gépből ugrás, egy kis szabadesés, bár ernyő nincs. Különféle tekergőzések bűvészmutatványok után már igazán közel volt a jó kemény föld, aki már tárt karokkal várta, hogy szépen felkenődjek rá, mint a palacsintatészta a serpenyőre. Bár ez mázlimra elmaradt, s helyette a két lábamon állhattam. Kicsit megpaskoltam a földet a talpammal, majd a lábujjaimmal markolásztam, de valahogy felettébb örültem neki, hogy ott van. Azonban meg kell hagyni, hogy kicsit frusztrált, hogy meztelenül kell állnom így a tömeg kellős közepén a menüm nélkül. No, meg ahogy azt a magánzárkámban észrevehettem a pontozásom is meg lett csapva rendesen. Bár, ha már ilyen helyzetbe kerültem viseljük büszkén a dolgot. Kihúzom magam, s ebben a pillanatban lép át valaki rajtam. Nah, ne már, ez totál bunkóság, de komolyan, nem, hogy szimplán levegőnek néz, de még át is megy rajtam, mintha itt sem lennék. Körbenézek, s megállapítom, hogy nem csak ő, hanem a többi kicsi agykapacitású ember sem törődik velem. Hát ez van, a pórnép nem képes felfogni nagyságomat, s túl sok lenne gyenge idegzetüknek a hatalmas, nah meg nagyságom is. Most így belegondolva úgy tűnik nem csak engem szívatnak, hisz az imént elsétáló hölgyek sokat veszítettek azzal, hogy nem csodálhattak meg, az estéjük tuti mozgalmas lett volna. Aztán még egy ember átmegy rajtam, s eme gorombaság csak fokozódik, egészen addig, míg egy nagyobb széllöket fel nem kap. Ekkor totál megfeledkezem arról, hogy az imént egy szellemet alakítottam, s sorra semminek nézek. Már megint a semmi, ez elrontja a kedvemet. Komolyan ki akarja ennyire porba tiporni az egómat? Tudhatná, hogy ezzel semmire sem megy, hisz az én felsőbbrendűségtudatom szent és sérthetetlen, sőt mi több elpusztíthatatlan. Én én vagyok, s nem kevesebb, ha semmibe vesznek, s semmim sincs, és semmit sem tehetek, de, de! Én akkor is én vagyok, ha nincs testem, ha van, sőt én annyira én vagyok, hogy itt SAO-ban az egyik képességem én magam vagyok! Egyszerűen az egóm már kinőtt engem, s nagyszerűségemnek már két testre van szüksége. Azonban ez nagyon frankó! Újabb lendületet vettem, de ezúttal nem egy szellőtől kölcsönöztem, hanem amennyire tehettem futni kezdtem, aztán egy nagy ugrás, és hajrá! Azonban sajnos hiányozz az akrobatika képességem, s a valóságban megszerzett tudásom sem érvényesült, így eme semminek köszönhetően elakadt a lábam a tetőben, majd bevágtam a fejemet, aztán a következő széllöket nem, hogy tovább vitt volna felfelé, ahová tartottam, hanem vissza a dugig zsúfolt tér szélére, ahol még az akadályokkal is gondom volt, mert semmi, SEMMI nem volt, amiben jeleskedhettem volna, hanem össze vissza bénáztam. Azonban! Ha meg tudok állni a talajon, és ilyesmi, akkor talán... Megpróbáltam megfoni valamit amit el lehet dobni, majd megpróbáltam fejbevágni valakit fele. Ha sikerül, akkor ez az egyik legepicebb semmi, amivel valaha is találkoztam. Ha nem sikerül fejbevágnom vele másokat, még mindig marad ama előnye, hogy én magam amolyan majdnem semmi gravitációval nézek szembe, és... csessze már meg, hogy megint semmit mondta, bah... ismét... Nah, de arra akartam kilyukadni, hogy a levegőben használhatom koordinálásra. Aztán, mivel itt nincs repülés, én majd alkotok egyet módot rá, ha már a kezemre játszottak egy, nem mondom ki, öhm zérósággal. Magamhoz veszek annyi dolgot, amennyit csak bírok, és van értelme hajigálni. Aztán nekilátok feljutni a legmagasabb helyre. Talán sikerül talán nem, de megérte kipróbálni.

---

Hát sajnos korábbi próbálkozásaim csak gondolatban folytak le, mivel már a lábam beakadását is képzeltem. Egek, ekkora egy nullát, minden élvezettől megfosztják az embert, el is veszítettem a lelkesedésemet. Most komolyan, csak dobálnak ide-oda, mintha nekem tökmindegy lenne. És ez lett volna a nyugtató és pihentető alvásom, amit a szerelmemmel tölthettem volna, nem erre el kellett ráncigálniuk, szórakoznak velem, aztán totál leszarnak, hát mondhatom szép. KAYABA A JÓ ÉDES ÉLETBE IS OFFOLD MÁR A MAGAD! TALÁLJ MÁR VALAMI JÁTÉKOT MAGADNAK TE VÉN IDIÓTA GYEREK! Nah, már megint kezdi... Jelentem ki magamban. Totál nincs értelme hangosan beszélni, de, hogy elkerüljem, annak a lehetőségét, hogy totál meggárgyuljak azért még sem árt lereagálni a dolgokat, bár amúgy is lehetetlen, hogy magamat zéróként tartsam számon. Visszatérve az iménti „már megint..”-re épp egy fal közeledett felém, nos nem szándékoztam megsérteni a falat, mert legalább van „valami”, szóval. WÁÁÁÁÁ. Egyhangúan magamban egylevegős monoton szürke kiáltással vettem tudomásul, hogy épp száguldok egy fal felé. Aztán milyen meglepő egyszerűen átmegyek rajta, mintha ott sem lenne, vagy lettem volna. Komolyan, még egy öt perc, s hozzászokok ehhez az idiótasághoz. Aztán meglepetésemre ismerős hely kerül a szemem elé a fal után, ami nem más, mint a szálló, ahol éppen aludtam a kedvesemmel. AHONNAN akaratom ellenére elcibáltak, eltereltek, amit tönkretettek, meggyalázták, semmivé tették, óh a francba már megint elismertem a létezését, várjunk csak, ha semmi akkor nem is létezik, vagyis egy jelentéktelen hülyeség miatt cseszték el az álmaimat? Fogaim csikorognak, egy ér épp kidurranni készül a homlokomon, s a szememben az erek előjönnek, ahogy egyre csak szórják a szikrákat. A következő falat már fel se veszem, mintha ott sem lenne. Tök jó, hogy meg sem kérdezik, hogy mi van, hanem dobálnak ide-oda. Ezután látom meg magamat, ahogy Kanácska mellett fekszem, igen most lehet becézgetni, mert ilyenkor OLYAN CUKI, HOGY BELEHALOK! De most komolyan, annyira bájos a kis arcocskája, meg az az ártatlan arckifejezés, és a békés ártalmatlan mocorgása, egyszerűen... NA EZ NEM SEMMI! Hahahaha, azt hiszem most megtört ez a nyomorult átok. Ekkor bele is zuhanok magamba. Egy óriási levegővel kezdek, félig fel is ülök, de aztán visszahullok az ágyba, mint egy tollpihe. Nem kellene felébreszteni, amúgy is szeretem ilyenkor nézni. Egyszerűen ez a kis öröm kárpótol az iméntiekért. Érzem magam, hallom, ahogy szuszog, és az ágyat is érzem. Végigsimítok az arcán, s önkéntelenül is mosolyra húzódik a szám. Csak egy virtuális világban vagyunk, mégis olyan valóságos, és a bőre is olyan hamvas. Ezért le a kalappal Akihiko előtt. Valami olyat alkotott ami sokat megér. Ha másért nem is ezért megérte idekerülni. Sőt, ha azon múlna, hogy velemaradhatok e, sejtésem szerint a hátralévő harminc-negyven évemet is lazán feláldoznám még két-három évért, amit itt kibírok vele. Elképesztő nagy baromság, de talán képes lennék beállni az utolsó boss mellé, és aprítani a népet. Természetesen először józan ésszel próbálnám meg meggyőzni őket, és bujkálni kellene, de hát megérné. No meg ez a legrosszabb eshetőségek egyike, reményeim szerint odakint majd újra láthatom. Azonban egy tartós igazság van ami megnyugtat. Ezt még sok időnk lesz átgondolni, mert nem holnap lesz, hogy kijutunk innen, ha kijutunk. Azonban most pihenés, valahogy az egész hajcihő után sem érzem magam fáradtnak, pedig biztos vagyok benne, hogy végigmentem ezen az egészen. Annyira őrülten jó kedvem lett most hirtelen, hogy az is eszembe jutott, hogy az egóm annyira hatalmas lett, hogy rendszerhibához vezetett, és az egész csak a túlzott királyságom miatt volt. Nos, talán egyszer majd elgondolkodok rajta, most pedig élvezzük a jelent, aztán majd folytatjuk, mert az élet nem áll meg. Fordultam egyet, s átöleltem Kanát, odabújtam hozzá, majd már ébren ugyan, de tovább pihentem vele, míg aludt.

Uh, nagyon durván hazavágta a gyomromat ez az emelkedés-süllyedés, ha nem kapaszkodtam volna tök masszívan abba, hogy ez egy virtuális világ, hát tuti, hogy helyben kitaccsolok. Mondjuk amikor felkenődés helyett csak lábujjhegyre érkezem a talajhoz. Kafa! Tényleg rohadt király volt az egész. Remegett minden tagom, vágod, de ilyen rohadt nagy halál közeli élményben sem volt még részem. És most már tudom azt is, hogyan fogok egyszer majd, nagyon sokára elpatkolni: vigyorral a képemen, haver! Ne tudd meg, ez mennyi tesztoszteront felszabadított bennem. Annyira tökös legénynek éreztem magam, biztos voltam benne, hogy ennyitől helyből szakáll nőne a való életben rajtam. Vagy legalább egy kackiás bajusz, érted, olyan jó kis kulturált, értelmiségi. Nem-nem, maradjunk csak a szakállnál. A szakáll a férfiak melle: minél formásabb, nagyobb, annál jobban odavonzza a tekintetet. Tuti, hogy a pólómat is megdobná pár centivel az a mellszőr-adag, amit produkálnék egy ilyen után. Bakker, ki tudja, lehet, hogy a való életben máris pelyhedzik az állam! Nagyon remélem, hogy borotválnak otthon rendesen! Francnak sem kell, hogy king-kingokat megszégyenítő bundával ébredjek otthon. És ha már a gorilláknál tartottunk, Susaya jutott eszembe. Annak a majomnak tehetsége volt ahhoz, hogy mindig-mindenhol megtaláljon. Folyton akkor botlottam belé, ha szükségem volt rá, akkor jelent meg, ha jól jött, hogy ott van… varázsmajmom volt. Vagy ha mondjuk varázs nem is, arany biztosan. Uh, haver, az a fénylő, ékes, sárga bunda! Bakker, olyan kéne nekem is! És folytatva a korábbi gondolatsorozatomat: milyen lenne már, ha arany szőröm nőne! Dús mellszőrzet, formás szakáll, aranyos, hosszú haj! Istentelenül királyságos lenne már! Érted, ruha sem kéne rám, mert úgy betakarna itt-ott a bunda, hogy semmi nem lógna ki. Hát nekem azonnal, vagy legalábbis rohadt gyorsan kell ilyen – határoztam el magamat, miközben éppenséggel földkörüli pályára álltunk valami random széllel. Pontosabban mondva csak én álltam, hiszen Susaya nem volt velem. Jah.
Hát nagyon kemény volt, soha nem láttam még ebből a szemszögből Aincradot. Iszonyatosan veszélytelen volt az egész, hát banyek, ki gürizne ennyit, hogy aztán a következő pillanatban felkenjen egy szembejövő magaslakra? Nem mondom, hogy ez az érvelés elaltatta minden gyanakvásom, de éppen eléggé el akartam én is hinni ezt az egészet ahhoz, hogy ne kezdjek el gyanakodni saját magamra. Helyette mondjuk… élvezzem az utazást?
Hát őszintén szólva egy kicsit még csalódott is voltam, mert ez az egész nem tartott túl sokáig. Én még tökre élveztem volna. Érted, mégis mikor lesz még egy ilyen alkalom. Sorra ismertem fel a tereket, utcákat, házakat. Hogy merrefelé próbáltam legyakni Hinarit, vagy hogy melyik utcában láttam meg először Susayát, melyik vendéglőből indult az egyik küldetésem… dugig volt már ez a város is emlékekkel számomra. Még nézegettem volna, de nem, erre esélyem sem volt. Hirtelen megint a szobámban találtam magam. Fel sem tűnt, hogy errefelé tartottunk. Bár utólag mindig okosabb az ember, most is biztos voltam benne néhány pillanattal később, hogy jah, hogyne, naná, hogy erre mentünk!
Ráláttam magamra, és megnyugodva konstatáltam, hogy nem, mégsem szőrösödtem ki. Nagyon badass lennék Susaya bundájában, ezt be kellett vallanom, de attól még nem kéne non-stop úgy kinéznem. Ha mondjuk állítható lenne. Vagy valamilyen képességem kapcsolódna hozzá. Igen, akkor nagyon faszányos tulajdonság lenne. Egyéb esetben meg… nem, felejtsük is el.
Ahogy visszaszereztem az irányítást a kezem és a lábam felett, már pattantam is fel. Ki az ágyból, térkép lehív, ordítva vetettem ki magam az ablakon. Védett terület, öcsém, HP-m aztán le nem vonódhat. Meg kellett osztanom valakivel az élményemet, és ez a valaki nyilván Susaya kellett, hogy legyen. Ordítva próbáltam hívni magamhoz, engem aztán nem zavar, ha más nem tud aludni tőlem! Az előbb szántottam végig meztelenül a teret, ezek után jobb, ha kussol, amiért most már csak szimplán kiabálok. És addig is, amíg a petem megérkezett, logolni kezdtem az eseményeket, mielőtt jó álomhoz méltón kikopik a fejemből. Gyorsan-gyorsan. Nyilván a legkézenfekvőbb megoldást választottam, és levelet írtam róla. És hogy kinek? – Merthogy a végén jelezte az ablak, hogy el is kell küldenem valakinek. Kapásból csaptam hozzá az első csaj nevét – Hinari –, és már nyomtam is a küldésre. Királyság, ilyen képtelenségeket is csak én tudok álmomban összehozni!

Zavart lépteim kuszasága egyetlen pillanat alatt megszakad, mikor mögülem egy lágy fuvallat karol belép, s taszítani kezd. Nem bírok neki ellen állni, habár testemet próbálom fedni a szellő hideg érintésétől. A lökés egyre erősebben ér, s mint egy nagy hullámnak, végül megadom magam, s hagyom, hogy oda vigyen, ahova akar. S az, mintha ezt megérezné, egyszerűen felkap a földről, fel a magasba. Alacsonya szálló madártávlatból tekintek ismét a városi utcákra, hol a játékosok továbbra is sietnek ide-oda ki-ki a maga dolga után.
Utazásom azonban elégedett meglepődöttséggel egyenesen a Teletál fogadó. Megijedek, mikor a szellő egyenesen a falnak visz, ezért magam elé kapom a karjaimat, hogy védekezhessek az ütközéssel szemben, de mintha csak egy szellem lennék, úgy repülök keresztül az akadályon, be a kellemes atmoszférával bíró lakásunka, ott a szobába, melyben nem kis csodálatomra, ott fekszem én. A szoba úgy van, ahogy hagytam, Anatnak nyoma sincs. Még mindig távol lenne hazulról, s nem is vette észre, hogy én közben... Erhm, nem is vagyok magamnál?
A testem, kedvesen, ernyedten szunyókálva édesdeden alszik, mit sem törődve azzal, hogy a tudata, vagyis én, közben itt lebegek fölötte. Még egy gyors lökés, s bent is vagyok magamban. Az egyesülés fizikai valómmal nem a legkellemesebb érzések közé tartozik.
Egy pillanatig mintha egy körhintán ülnék, mi nem akar lassítani, vagy megállni, aztán egy hirtelen mozdulattal tápászkodom fel az ágyban, némán zihálva. Körülöttem csend, hát én miért törjem meg zavart nyafogással, vagy sikoltozással?
Feszülten pillantok körbe a szobában, végigtapogatva magamat a lábamtól fekete hajkoronámig, egységesen simítva porcikáimat. Rendben, itt vagyok, ez biztos. Még ruha is van rajtam, habár az csak melltartó, meg bugyi, de nem is ez a lényeg, hanem hogy nem vagyok meztelen. De hol is van az az itt és hol voltam előbb? Álom lett volna? Ha igen, ennél valóságosabb és ijesztőbb még soha nem kísértett meg, pedig volt néhány dolog életemben, ami ha visszatérne alvás közben, a legszörnyűbb rémképek forrásai lehetnének, szörnyű, idegtépő éjszakákat okozva.
Most mégsem erről van szó. Egy nagyot fújva visszadobom magamat az ágyra, s a plafont bámulom egykedvűen. Fény hiányában továbbra is ugyan úgy látom a képességnek hála. Egyre jobban kezd zavarni a gondolat, hogy többé nem láthatom majd a sötétséget, holott a szememnek arra is szüksége lesz, ha innen kikerülünk. Egyszer... Egy akaratlan mozdulaton belül végigsimítom alkarommal homlokomat, letörlendő az izzadtság cseppeket, ha ugyan tényleg kimelegedtem ebben a rejtélyes utazásban, s nem csak én képzelődöm, hogy a sok hideg érzés után visszakerülve a meleg ágyba testem ilyen mód reagálna.
Neszezést hallok a másik szobából, történetesen a nappaliból. Anat már itthon van, ehhez nem férhet kétség. Elégedett mosollyal hunyom le szememet, arra gondolva, hogy a párom csupán egy karnyújtásnyira van, sőt a hangokból ítélve közeledik is a szoba felé. Majd belép, mint egy ninja, próbál csendben lenni. Biztos azt hiszi alszom. De semmi gond, inkább nem fedem fel magam, biztos fáradt lehet, nem traktálom ezzel a különös élménnyel, Lefekszik mellém, magunkra húzva a takarót, fejét közel téve az enyémhez. Még egy utolsó mozdulatot intézek annak érdekében, hogy szemben legyek vele, majd én is átadom magam az új álomnak...

Rohantam, pedig talpaim alig érintették a talajt. Suhantam, szálltam, lebegtem, repültem, de szívem mégsem osztozott a felemelő érzésben: kissé talán kétségbe voltam esve, megrökönyödve s egyszersmind meg is ijedve a súlytalanságtól, a szellemléttől, magától a ténytől, hogy semmivé lettem. Az ezzel járó gondolatok viszont nem voltak újak: visszahúzódó természetem miatt a való életben sokan levegőnek néztek, avagy csak én képzeltem be ezt, ám valahogy mindig megtaláltam azt az egy mozzanatot, ami bebizonyította ennek ellentétét. És ha ez megvolt, már a láthatatlanság érzését se volt olyan nehéz viselni, sőt, néha, bizonyos helyzetekben még jól is jött: nem kellett késznyerbeszélgetésekbe bocsátkoznom, és jópofizni, ha nem akartam. Akármikor el tudtam vonulni, tudván, hogyha én úgy kívánom, egy pillanat alatt megszüntethetem a magányt, és visszamehetek az emberek közé. Nehéz döntés volt, főleg ha meg voltam sértve, ám egyszer mindig megléptem.

Most is meg akartam, mindennél jobban szerettem volna, de nem ment. És éppen emiatt, az életérzés elvesztette pozitív tulajdonságát, s könnyebbségből hirtelen teherré változott. Képtelen voltam váltani, láthatóvá válni mások számára, lábammal szilárdan tartani a földet. Nem is értettem, eddig miért nem süllyedtem le, le és még annál is lejjebb, hiszen ha létem hamis, a főtér szürke macskakövei se jelentenének akadályt, azokon is keresztülszállnék.
Szálltam. Erre akkor döbbentem rá, amikor már rég magam alatt tudhattam a tetőcserepeket, viszont ha szállok, ha van, ami röpítsen, akkor kell hogy legyen tömegem. Hiszen nem saját erőből haladok. Nemsokára célom is lett, a hely, ahol lefeküdtem, ahol elaludtam, bár a velem történtek miatt aligha emlékeztem rá, pontosan hol is történt mindez. Más, annál sokkal fontosabb dolgok kerültek a helyére, s bennem csupán tudat alatt motoszkált, hogy hazafelé tartok. Lelkem éppen otthona felé igyekszik, abba a virtuális adathalmazba, amit köznyelven csak testnek emlegetnek itt, a sao-ban. De hát akárhogy is nevezzék, számomra a cselekvőképességet jelentette, s lényem minden méterrel egyre vidámabb lett. Egy pillanat, és megláttam önmagam, s még elmosolyodni se volt időm, egy képzeletbeli puffanás kíséretében megérkeztem.

Újra a sötétség. A semmi, a végtelen űr. Még a lélegzetemet is visszatartottam, magamban a lehető leggyorsabban végigpörgetve a lehetséges magyarázatokat. Elképzelhető, hogy körbe-körbe fogom megtapasztalni a történteket, végig a következő egynéhány itt töltött év alatt: semmi, szoba, zuhanás, főtér, repülés, megérkezés, semmi, szoba és így tovább… ez pedig csak az első volt a végeláthatatlan körforgásban, csak várnom kell, hogy folytatódjon a tánc… vagy a szellemként való létezés csupán átmenet volt az élet és a halál között, és most adataim csupán a törlés előtti szakaszon várakoznak, azért történt mindez, meghibásodtak vagy ilyesmi… vagy talán… csak ki kéne nyitnom a szemem.
Igen. Eleinte homályosan ugyan, de képes voltam környezetem érzékelésére, méghozzá nem felülről, hanem belülről: kezeim felemeltem, majd arcom elé irányítottam őket. Felültem, és első dolgom volt megérinteni valamit, egy tárgyat, mindegy mi is az, csak kezem ne szaladjon át rajta. A következő pillanatban levertem a lámpát, s az egy hangos csattanással darabokra tört a padlón. Az elpixeleződése azonban nem zavart, nem fogtam fel egyelőre, hiszen le tudtam borítani, csak ez járt a fejemben. Természetfölötti boldogság egy hétköznapi tettért.

Magyarázat azonban nem volt rá. De ilyenkor ki keres ilyesmit? Boldog voltam, hogy tudtam tapintani, hogy volt rajtam ruha, hogy a furcsa érzések elmúlóban voltak. Később. Később talán elkezdek ezen agyalni, amikor már nem hat újdonságként minden apró részlet, amikor már újra megszokom, hogy a lehetséges létezik, a lehetetlen fogalmával együtt. Elégedetten dőltem vissza az ágyba, az üzenetjelző ütemes pittyegése remek háttérzajt teremtett a pihenéshez.

Azonban akármennyire is integet, ő nem vesz észre, és egyszerűen átsétál rajtam, ahogy a többiek is tették. Azonban nem kell sokat egyhelyben álldogálnom, mert a szél felkap, mielőtt bármit is tudnék tenni. Csupasz testem egyé válik a széllel és mintha semmi akadály nem állhatna az útjába halad arra, amerre a természet parancsolja neki. A valamiben való megkapaszkodásról lemondtam, mivel próbáltam néhányszor, de sehogy sem akart összejönni, így inkább beletörődök annak tudatába, hogy a szél szárnyára kapva vigyen oda, ahova ő jónak látja. A jelenlegi helyzetemet egy falevéléhez tudnám hasonlítani. Nem kapálózok, nem sopánkodok, beletörődve, hiszen már elég furcsaság történt velem az elmúlt pár órában, a jelenlegi helyzetembe. Végig a főutcán, keresztül néhány sikátoron elérem a fogadót ahol nemrégiben elaludtam. Egyszerűen átsuhanok a falakon és abban a szobában találom magamat, ahol elaludtam. Ez a arra hasonlít, mikor valaki meghalt és a lelke a teste felett lebegve nézi a hátra maradt testi maradvány, amit az élők megsirathatnak, bár az én esetemben a halál nem is olyan biztos, mert a ha meghaltam volna, akkor azt a rendszer kiírta volna és nem nagyon hiszem, hogy ezt a kis túrát végig tudtam volna vinni. A következtetés egyszerű, alszok, vagyis ez egy interaktív álom, vagy valami hasonló lehet. Azonban ezen sokat nem tudok agyalni, mert néhány pillanattal ezután, hirtelen a fekvő testem fele kezdek zuhanni. Az érzés olyan, mintha egy energia hullám végig haladna a testemen és új élet kellene benne, s ez által az élet is új értelmet nyerhetne, bár most csak annyi történik, hogy felébredek. Szemeimet kinyitom, s közben a plafont kémlelem, majd fejemben végigfut az a gondolat, hogy mi is volt ez az előbb. Mert olybá tűnik, hogy álmodtam, de ahhoz nagyon is valóságos volt, mert fáztam, és tudtommal, ha álmodunk, akkor nem nagyon kell éreznünk semmit. Igaz azzal is érdemes számolni, hogy egy sisak van a fejünkön, ami közvetlenül az agyunkra van kapcsolva, ami az agyhullámainkat figyeli, így lehet, hogy tud olyan impulzusokat küldeni, amik képesek az egyszerű álmokat felerősíteni, és akár valóságossá is alakítani. Sok minden megfordul még a fejemben, így ellenőrzöm a menümet, hogy történt e bármi változás a karakterlapomon, de mikor megnyitom, úgy látom, hogy semmit sem változott amióta lefeküdtem, és elaludtam. Érdekes, de akkor kénytelen vagyok annál az elméletemnél maradni, ami az érzések felerősítése mellett foglal állást. Most, hogy tisztázva lett ez is, jobbnak látom, ha felkelek, mielőtt megint valami furcsaság érne. Amint ez megtörténik, odalépek az ablakhoz, és kinyitom az ablakot, és a város látványát kezdem el nézni. Ahogy lepillantok az utcára, látom, hogy Sara most ért vissza. A múltkor nem sikerült felkeltenem magamra a figyelmet, talán most összejön, így lekezdek neki integetni, amit nem sokára észrevesz, és visszaint nekem. Most már biztosra állíthatom, hogy ébren vagyok, persze talán ez is csak egy illúzió, de hiszek benne, hogy úgy van. De ha tényleges ébrenlétről beszélnénk, akkor az még nem jött el, mert mindig a játék rabja vagyok, ha végig vittük csak akkor mondhatom magam ébren, így még mindig csak egy álomvilágban vagyok, amit digitálisan építettek fel, s tartanak minket fogva.

Apró sóhaj hagyta el ajkaimat, ahogy helyet foglaltam az ágyon. Nem volt olyan kényelmes, mint amihez hozzászoktam, azonban így is hálás voltam azért, amiért egy ilyen idegen világban, ahol tulajdonképpen otthontalan voltam, jutott tető a fejem fölé és ágyban alhattam. Természetesen mindezekért azokkal az aranyakkal fizettem, amelyekért keményen megdolgoztam. Roppantul sokat köszönhettem annak a néhány jótét léleknek, akik egyengették az utamat és nem hagyták, hogy kezdeti lépéseimben elessek, megbotoljak. Megtanultam járni, vagy legalábbis efféle érzésem volt, hiába zajlott az élet többnyire hasonlóképpen, mint odakint. Immár viszonylag biztosan kezeltem a menüt hosszú hónapok tanuló folyamata után, és csak akkor tévedtem el benne, amikor általam kevésbé ismert területeket hívtam elő. Nem volt annyira szokatlan a szemem sarkában a rengeteg felirat, ábra, vagy más emberek feje felett a jelzés, oldalukon a zöld csík. Hozzászoktam többé-kevésbé az aincradi élethez, ennek része volt az is, ahogy éjjeli viseletemet magamra öltöttem. Csupán a levegőt kellett megérintenem hozzá, igazán különös módszer volt.
Kinyújtottam a jobb kezem és szétnyitottam az ujjaimat, hosszasan bámulva kecses, finom mozdulatokhoz szokott, de erős tartású kézfejemet. Az enyém volt, de mégsem, hiszen külsőre megegyezett a valódival, mégsem volt az. Gépek alkották meg, ahogy testem minden egyes négyzetcentiméterét. Vajon a gondolataim valósak, vagy azok is valamiféle előre kitalált séma mentén mozognak? Öklömet összezártam, megmarkoltam a levegőt, majd a mellkasomhoz húztam a kezemet és a szívem fölé tettem. Lehajtottam a fejem, tekintetem hiába a térdemre irányult, mégis a távoli messzeségbe néztem íriszeimmel. Az érzéseim hamisak-e vajon? Valóban jól érzem magam itt, Lewis-sama és a többiek társaságában? Nem csupán egy illúzió ködösíti el elmémet, így megvédve a honvágy és a szeretteim, kevés barátom hiányától?
Hátradőltem, le az ágyra. A kemény matrac nyomta a hátamat, de ez volt a legkevesebb. Mégis elfogott az érzés, hogy milyen jó is lenne a saját ágyamban álomra hajtani a fejemet minden este. Nem is tudom, visszalépnék-e valaha is, ha adva lenne a kijelentkezés lehetősége, hiszen nem volt kifejezetten nekem való ez a "játék". Túl sok volt a modern dolog az én maradi felfogásomnak, még a fegyveremet sem tudtam úgy forgatni, ahogy általában. Még az sem volt az igazi. Talán, Senpai unszolására elképzelhető, hogy fejemre tenném azt a kényelmetlen sisakot néhányszor, de az merőben más lenne, hiszen nem ismertem volna meg olyan önzetlen és kedves fiatalurakat és kisasszonyokat, mint Lewis-sama, Ai-sama, Ren-sama vagy éppen Kotarou-sama. Ők teszik számomra elviselhetővé ezt a különös kastélyt, nélkülük csupán Senpai létezne számomra és céltalanul vergődnék, mint a partra vetett hal. Azonban főképp Lewis-samának köszönhetően célt és értelmet találtam az itt tartózkodásomnak. Magát az aincradi létezést így feltétlenül jobban élvezem, de ha élhetném az életem a valós világban is, az nem lenne-e jobb? Nem tudom... még akár az is lehet, hogy nem... Hiszen mi van nekem ott? Tanulás, gyakorlás nap-mint-nap, eseménytelen és monoton élet. Itt viszont hasznos lehetek, legalább egyvalakinek. Lewis-samára gondolva elöntött a melegség, és lassacskán elszenderültem.
Megrezzentem, és halkan felnyögtem, ahogy tudatomra ébredtem ismét. Mennyi idő telhetett el? Nem éreztem magam kialvatlannak, ám kipihentnek sem. Nem szűrődött be szemhéjamon keresztül a fény... nem lehetett még reggel. Persze sokszor kelek fel még napfelkelte előtt, ebben semmi különös nincs. Azonban... most nem tudtam kinyitni a szemem. Hiába szerettem volna megdörzsölni és kinyitni, képtelen voltam rá, a kezemet sem tudtam megmozdítani. Tulajdonképpen... semmit sem éreztem, mintha a tökéletes ürességben léteztem volna. Mi történhetett? Álmodom talán?

Nyugodt maradtam, nem volt mitől tartanom, félnem. Elvégre nem történt semmi, se jó, se rossz. Nem bántottak, és nem ártottam én sem senkinek. Olyan volt, mintha a testem mély meditációba merült volna, míg az elmém csendesen zakatolt. Hát ellazultam, és élveztem a létezést. Ugyan megfordult a fejemben, hogy mi lehet ennek az állapotnak az oka, de semmi értelmes, racionális magyarázatot nem találtam rá. Csupán... megtörtént. Talán azért, hogy elgondolkozzak, talán nem volt oka, célja. Csupán annyiban voltam bizonyos, hogy amíg ez az állapot tart, nincsen félnivalóm.
Viszont időtlen létezésemnek egyszer csak vége szakadt. Átfutott egy hullám a porcikáimon, megrázkódtam. Libabőrös lettem, és mintha ezernyi hideg tűt szúrtak volna belém ebben a pillanatban. Ösztönösen összehúztam magam, hiszen fogaim is vacogni kezdtek a hűvöstől. Én lepődtem meg a legjobban, hogy meg tudtam mozdulni ^.^" A szemembe jutó fény lassan megerősödött, mintha felkelt volna a Nap. Hát reggel van! Levontam a tanulságot, miszerint furcsa álmot éltem át, majd óvatosan felnyitottam a szemhéjaimat. Végre kidörzsölhettem az álmot a szememből, elgémberedett kezemmel. Volt azonban egy különös érzés, mely nem hagyott nyugodni, valami nem volt rendben. Mintha keményebb lett volna a fekhelyem, mint szokott lenni, és legfőképpen hidegebb. Mintha hiányzott volna egy hang, a szövet súrlódása, vagy a selymes érintése a bőrömön. Mikor kinyitottam a szemem, megleltem a magyarázatot is. Nem a fogadóban voltam, hanem valahol máshol! Ijedten felpattantam, de azonmód össze is akadtak a lábaim és hanyatt zuhantam. Feljajdultam, pedig nem fájt. Valamit mégsem tudok megszokni ^.^" Valamiféle furcsa tudatos ájultságot éltem át, míg a szobámból idehoztak?
Feltápászkodtam újra, ezúttal meg is álltam a lábamon. Kezemet tördelve pillantottam körbe, de a szoba olyan üres volt, mint az én oktondi fejem. A fényt a plafon adta, mely azonban túl magasan volt, hogy elérjem. A falhoz hátráltam, mezítelen talpaimmal végigcsattogva a hideg padlón. A fal is ugyanolyan hűvös érzést keltett, ahogy nekitámaszkodtam. Immár nem voltam nyugodt, sőt mi több, eluralkodott rajtam az ijedtség, a rémület. Miért hoztak ide, mit tettek velem? Miért vetkőztettek le? Mi céljuk lehetett azzal, hogy ruhátlanná tettek és kik vetemedtek ilyen illetlenségre? Csináltak velem... valamit? Ezernyi kérdés záporozott a fejemben, de választ egyikre sem lelhettem, csupán a fejemet ráztam és nyugtalanul kapkodtam a tekintetemet a szoba egyik sarkáról a másikra.
- Van itt valaki? Boldoggá tennének, ha tompítanák tudatlanságomat egy válasszal, ha nem sértem meg önöket kérésemmel ^.^ - emeltem fel hangom, és szabadítottam fel torkomból ezeket a szavakat, eresztettem őket szélnek fogaim kerítésén keresztül. Reménykedtem benne, hogy célt talál és képes leszek kétoldalú beszélgetést kezdeményezni az emberrablókkal, vagy akárki mással, aki idehozott. Istenkém, miért is gondolok rögtön ilyen rossz dologra ^.^" Hiszen lehet, hogy valaki megmentett, például lángra kapott a fogadó, és csupán azért volnék ruhátlan, mert csupa korom lettem és hogy tiszta legyek, megfürdettek. A ruhám pedig még bizonyára nem száradt meg. Elpirultam a gondolatra, hogy idegen kezek érintettek, reménykedtem benne, hogy egy kisasszonyra bízták a feladatot.
- Anou... kérem! Visszakaphatnám legalább a ruháimat? ^.^" - tettem még egy bizonytalan, félénk kísérletet, miután előbbi kérdésemre nem érkezett válasz, azonban továbbra is némaság vett körbe. Eltávolodtam a faltól, és megdörzsöltem a karjaimat, hogy legalább ne fázzak.

Nem értettem semmit, csupán találgatni tudtam, mi is lehet az oka és az okozata ennek a furcsa, különös élménynek, eseménynek, aminek ebben a szent pillanatban részese voltam. Sosem tapasztaltam még ilyesmit, tehetetlennek és védtelennek éreztem magam az ismeretlennel szemben. Igaz, az ismeretlen nem volt számomra újdonság, hiszen hosszú-hosszú évekkel ezelőtt, és alig néhány hónappal ezelőtt is belecsöppentem, az érzések, amiket kiváltottak, pedig ugyanilyenek voltak. Ijedtség, bizonytalanság, visszavágyás a kitaposott ösvényre, menekülni akarás. Mégis könnyebb volt azokat elviselni, mint ezt, hiszen a háttér ismert volt számomra mind az iskolába kerülésemnél, mind akkor, amikor rabja lettem ennek a játéknak. Mindkettővel megbirkóztam, hála a segítségnek, amit kaptam, most azonban? Most nem volt itt senki, csak én voltam egyedül, magányosan. Nem volt választásom sem, hiszen ajtó, ablaknem volt a helyiségben, ahol kijuthattam volna. Tényleg, akkor vajon hogy hoztak ide be? Úgy véltem, lennie kell valaminek, így módszeresen tapogatni kezdtem a falat, hátha csak én nem vettem észre az ajtót, a nyílást ahol ki lehet jutni.
Ám mikor hozzáértem a falhoz, az... halványulni kezdett. Meglepetten hőköltem hátra, nem számítottam rá, hogy ilyen hatása van az érintésemnek. Lassan áttetszővé vált, és megpillanthattam az égbolt kékjét, a vattaszerű felhők fehérjét a falakon keresztül. Dombokat, melyek a magasba törtek, zöld pázsitot, mely a réteket alkotta, szirteket és fennsíkokat, melyekről gyönyörűségesen szép lehetett a kilátás, különösen hajnalban és alkonyatkor, végtelenül kék tavakat, melyekben lubickolt az élet... és egy várost, közvetlenül alattam. Olyan aprónak és jelentéktelennek tűnt a világ, de... mit keresek én a magasban, és miért halványul a falakkal együtt a padló is? ^.^" Rémületem egyre fokozódott, hiszen eltűnt a szoba és immár semmi sem akadályozott meg abban, hogy lezuhanjak. Mégsem zuhantam... lebegtem. Megszeppenve forgattam a fejemet, ám mikor már azt hittem, hogy biztonságban lehetek, egy csapásra arcomba hasított a szél és lassacskán közeledni kezdett a nyüzsgő város. Zuhantam. Megállíthatatlanul. Sikolyom töltötte be a teret, ahogy pánikba kerültem. Nem volt mi visszafogja az esésemet, sem ejtőernyő nem volt a hátamon, se nem láttam magam alatt olyasmit, ami tompíthatja a becsapódásomat. Hirtelen befogtam a számat és döbbenten néztem, ahogy egyre nagyobbak lettek az épületek. Eszembe ötlött a gondolat: meg fogok halni? Elhervad a virág, mely az életemet jelzi? Elsodor a sebes folyó, és hozzácsap a part menti sziklákhoz? Összegömbölyödtem, de furcsa nyugalom telepedett rám. Végtére is, én magam nem értem semmit, mások töltöttek meg tartalommal, mikor belém helyezték bizalmuk, átadták a tudásuk. Méltatlan voltam rá. Csupán azt sajnáltam, hogy mindez velem együtt el fog veszni, és szomorúságot fogok okozni sokaknak: Okaa-samának, Senpainak, Lewis-samának, minden közeli és távoli rokonomnak, ismerősömnek. Szívfacsaró volt a gondolat, hogy mások is át fogják élni azt, amit n is átéltem, mikor Otou-sama elment.
Csakhogy mikor alig másodpercek választottak el a talajtól és becsuktam szemem, a szél intenzitása lecsökkent. Megéreztem a talajt a lábam alatt, lágyan, puhán érkeztem le, és félénken nyitottam ki szemeimet. Nem... haltam meg? Mi állíthatott meg? Térdre zuhantam, ahogy a megkönnyebbülés hulláma átsöpört a lelkemen, még könnyek is felbukkantak, és folytak le arcom vonalán. Hálát adtam az égnek, amiért mindaz a szörnyűség nem következett be, ami megmérgezte a tudatomat zuhanás közben.
Csakhogy hamarosan átvette a hatalmat felettem a zavar kínos érzése. Beférkőzött elmémbe a tény, hogy inden porcikám fedetlen, és emberek tucatjai között vagyok. Felsikkantva kaptam a kezemet legintimebb testrészeim elé, és félve pillantottam fel, de... nem gyűlt körém tömeg. Sőt, senki sem nézett felém. Óvatosan felemeltem a fejemet és csodálkozva néztem az emberekre. Az nem lehet, hogy ennyire értéktelen és halvány lennék, hogy egy ilyen eseményre nem figyel fel senki... vagy de? Pedig ha nem csal meg a memóriám, nem egyszer próbáltak hízelegni azzal barátnőim, hogy irigylik egyes méreteimet, és hogy... nem, ez olyan zavarba ejtő, még a gondolat is >///>
- Anou... segítene kérem? - néztem fel egy fiatalúrra, aki felém tartott, és legnagyobb döbbenetemre nem állt meg, nem került ki. Átsétált rajtam. Őt pedig újabb és újabb emberek követték. Mintha nem is léteztem volna, anyagtalan szellemlénnyé váltam. Könnyűnek éreztem magam, mint a szél, és el is sodort egy nagyobb fuvallat.

Tágra nyílt szemekkel figyeltem, ahogy ismét távolodni kezd tőlem a földfelszín. Mintha egy elgyengült falevél lettem volna, melyet az őszi szellő letépett az ágról, tehetetlenül sodródtam a légmozgással méterekkel a talaj felett. Kapkodtam a fejem, de úgy láttam, továbbra sem léteztem mások számára, senki sem figyelt fel szálló sziluettemre. Ezt megerősítette az is, ahogy nemes egyszerűséggel átreppentem a főtér közepét díszítő emelvényen. Nem volt idő megijedni, csupán azt vettem észre, ahogy már távolodok tőle, ahogy a Fekete Vas Kastélyon is így jutottam keresztül. Láthattam a játékosok nevét felsoroló emlékművet is, ám leolvasni róla Senpai nevét ezúttal nem tudtam.
Néhány perc elteltével már nem volt bennem félelem, és talán egy kicsit élveztem is a szokatlan élményt, a repülést. Végső soron semmi bajom nem eshetett, nem is látott senki, így nem zavarhattam az embereket a jelenlétemmel sem. Felderült az arcom, elvégre olyasmit élhettem át, ami nem mindenkinek adatik meg, ráadásul sárkányrepülő és ehhez hasonló eszközök nélkül. Immár nyugodtan néztem az alant elterülő tájat, és csupán azt sajnáltam, hogy nem oszthatom meg örömömet senkivel sem. Ennél különlegesebb talán csak az lenne, ha... ha a kezemet Lewis-sama fogná és együtt repülnénk *.* Ámde nemsokára ereszkedni kezdtem, és megpillantottam a fogadó épületét, ahol előző nap, vagy még ma? Nem is tudom... de megszálltam. Belibbentem egy ablakon, és szembenézhettem saját elalélt porhüvelyemmel, mely nyugodtan aludt az ágyban, amiben este békésen elaludtam. Visszazuhantam testembe.
Szemeim felpattantok, mint aki rémálomból ébredt, és talán az is volt. Talán nem, talán igen. Lelkem utazott volna, míg testem az igazak álmát aludta? Vajon ez minden éjjel megtörténik velem, csak most valami különös oknál fogva tudatomra ébredtem? Kérdéseimre alighanem nincsenek válaszok, ahogy azt is nehezen döntöttem el, hogy vajh rémálom volt-e ez, vagy tulajdonképpen élveztem? Kétségtelenül voltak rémisztő pillanatai, nem is kevés, csakhogy semmi bajom nem esett, csak saját bizonytalanságom és ijedtségem okozta félelmemet. Felültem és némán pislogtam magam elé, próbálva eldönteni, hogy is viszonyuljak mindehhez. Úgy gondoltam, most már nem csupán az elmém szabadságát tapasztalom, és éjjeli öltözékem is rajtam volt, de azért sietősen magamra öltöttem szokásos ruhámat, megfésülködtem, feldíszítettem a hajamat masnijaimmal, és a jó harminc perces művelet végén kiléptem a szobám ajtaján. Meg tudtam fogni a kilincset, és ahogy a folyosóra kerültem, szinte azonnal bele is ütköztem egy, az ajtó előtt elsétáló fiatalemberbe. Ösztönösen léptem hátra annak ellenére, hogy milyen élmény is ért az elmúlt... nem is tudom mennyi időben, és megkönnyebbüléssel fogadtam, hogy az úr felém fordította a fejét. Belenézett a szemembe. Kis híján örömömben el is feledkeztem valami nagyon fontosról.
- Moushiwake arimasen! - pótoltam sietve a hiányosságot, majd meg is hajoltam. Kaptam választ is, hallottam ahogy orra alá dörmögi a fiatalúr, hogy "semmi baj". Istenkém, vajon ha ezt elmesélem valakinek, sültbolondnak fog nézni, vagy elhiszi a történetem, ezt a kis kalandom? Nem tudtam, de égtem a vágytól, hogy fényt derítsek rá. El szerettem volna mesélni az élményt, a kalandot, a tapasztalataimat. Így is indultam el, talán sikerül megtalálnom valakit, akit ismerek, kellőképpen ráér, nem tartom fel és hajlandó időt áldozni arra, hogy meghallgasson. Szinte repültem! Csak most nem szó szerint...

Várakozásaival ellentétben senki sem látja őt, akárhogy parádézik is bárki előtt. Mutogat ezt azt, sőt, nem átallja magát még több, hősi pózba is bevágni, ami természetesen így ruha nélkül inkább más hatást eredményez, mint a lenyűgözöttséget. Az ember előbb nézné bolondnak, aki intézetből szökött, mint egy valódi erős és rendíthetetlen céh vezérének, aki kész nármire a jól cél érdekében. Na de térjünk vissza oda, ahol abbahagytam. Hősünk fel-alá somfordál a téren, meglesve, hogy az ember éppen mivel ügyködnek. Akad itt több pár is, mint az, kiket meg akart ijeszteni, ám ezeknél már nem próbálkozott. Egy kissé szomorúan, tekintett mindegyikőjükre, a férfiakra inkább irigységgel. Hiába na, ő is egy férfi, neki is meglennének a saját szükségletei, mint mindenki másnak. Habár ezeket a szükségleteket eddig egyetlen nő sem bukkant fel, hogy kielégítse. Még akkor sem, ha azok nem is lennének oly' eget rengetően nagyok.
Folytatja útját tovább, egyenlőre maga sem tudja hova, ám egy váratlan pillanatban azonban felkarolja őt a sors (szó szerint) s felröpíti a házak felé, hogy onnan csodálhassa tovább Aincrad lenyűgözően valóságos képét. Még most, ennyi idő után is meg tud lepődni rajta, hogy ez a világ mennyire varázslatos, s különböző attól az unalmas, hétköznapi vacaktól, amiből jött. Ha a valóság is ilyen kalandos lenne, kinek lenne kedve virtuális játékokba merülni, ki akarna máshová menni? Lewis biztos, hogy nem. Ő itt jól érzi magát, s mint mondottam, még most is újra meg újra lenyűgözi a vadregényes táj, s a kalandok sorát ígérő küldetések.
A szél tovább repíti, a háztetők fölött, s ő játékosan mindig azon van, hogy vajon meg-meg bírja e érinteni azt a tetőt, mely fölött épen ellebeg. Nem sikerül neki, csak egyszer, akkor is meglepődésére keze átsiklik a szilárdnak titulált cserepeken, mintha ő maga ott sem lenne valójában. Tényleg szellemmé lett volna hát? Ezek szerint igen. Kedvére mehet át falakon, tetőn, embereken. Kukkolhat másokat is. Mily' nagyszerű élet vára rá, ha valóban így maradna. S ki tudja? Lehet, hogy egyszer találna magának egy szellem lányt, s együtt kísértenék tovább az embereket!
Ehh, ez valóban egy hülye ötlet... S Pánci repül tovább, szélsebesen. Útjának titokzatos uticélja azonban gyorsan felfedi magát. Nem más hová sodorta őt a sors, mint annak a szállónak a felső emeletére, hol ő a szobáját bérli. Nem lepődik meg, s még csak meg sem ijed, mikor a láthatatlan erő egyenesen nekitaszítja a falnak, mert azon úgy suhan át, mint egy valódi szellem. Megelégedettségére a teste most is ott pihen, ahol hagyta: A füstködben úszó, halovány fényben fürdő szobában.
- Hú de szét vagyok..! - dörmögi, majd megközelíti magát, s egyenesen beleszáll porhüvelyébe. Egy gyenge rázkódás csupán az út vége, majd mint akit megijesztettek, úgy pattan fel az ágyban ültébe, s vizsgálja meg azonnal, hogy továbbra is át tud-e menni a falakon, tárgyakon. Sajnos már nem működik a varázslat.
Csalódottan dől hátra a falnak, hogy ülve kitámaszthassa magát. Kezével a szekrényhez nyúl, melyből papírt, s zöldet vesz elő. Ügyesen megformálja azt, kicsit megsodorja, majd összehajtja. Hát igen, ez már megy a fene vinné el. A királylányt meg ki menti meg, he? Pff, na mindegy. A hős komótosan tüzet vesz elő, miután a cigaretta készen áll, hogy bevégezze sorsát. Hősünk még egyszer végigméri, hogy megfelelő lesz e, majd rágyújt. A hatás nem várat magára sokáig. Újfent elönti a korábbi, nyugodt, merengő érzet, s már csak abban reménykedik, hogy megint egy hasonló álomban fogja találni magát...

Sziasztok.

A fejemben az eventnek volt egy terve. Volt egy eleje, közepe, vége. Igen, megeshet, hogy egy – két körrel lehetett volna többet is írni, de szerintem ez így lett jó, számomra legalábbis biztos. Félő meguntátok volna hamar és megcsappant volna a létszám, ám így még ketten csatlakoztak is hozzánk az utolsó körben, minek nem kicsit örülök.
Tapasztalat. Nem tudom mikor volt és nem akarok hülyeséget mondani, mikor a chaten beszélgettünk egy pár hónappal ezelőtt nem tudom kikkel és feljött hirtelen egy KA és kérdezett, hogy ki akar mesélő lenni. Bizonytalanul, de rábólintottam, mert hát miért ne. Mondtam akkor is, hogy sajnos egy részt sem láttam még az anime-ből, de mondták, hogy nem baj, ügyes leszek. Hát így lettem mesélő, nagyon, de nagyon tömören fogalmazva. Hogy megérte e? Igen! Ezért igen. Olvastam az első köröket, Ran, Saru, Hinari és így tovább, majd megfogalmazódott benne valami: „Atyaég ezek tudnak valamit!” Nem példálózok és nem emelek ki senkit sem. Nevekkel lenne teli az egész poszt. De megjegyeznék pár dolgot az írtakkal kapcsolatban. Jó volt megismerni a karaktereiteket. Mondhatom, hogy megismerni, mert őszintén írtatok. Nem volt külső hatás, külső befolyásoló tényező, na jó, ez talán mégis volt, de nem volt, ki, vagy kik előtt meg kellett volna játszani magatokat. Mindenki külön volt, külön és saját gondolatokkal, egyedül és nem mással. Tudom, azt szokták mondani, hogy a tettek beszélnek, de tettek most miattam nem voltak, ugyanakkor a gondolatok nekem pont elegek lettek.
Az írások. Valakikről ódákat zengtek, valakiket még egyszer sem olvastam, mit most rendesen bánok. Nem emelek ki senkit, vagyis ellenkezőleg. Mindenkit. Nagyon szépen írtatok, miért én tartozok köszönettel nektek.
Éééés azt hiszem ennyi. Ha megerőltetném magam, biztos lehetne mit írni, de bevallom fájnak a szemeim egy kicsit.

Jutalom: Mint ahogy írtam a jelentkezésnél exp jutalmat nem kap senki sem. Tárgy jutalomban sem részesítenék senkit, mert csak. Biztos nem tetszene, mit adnék és nem akarom a csere – berében látni a tárgyaim, így marad az arany, mi mindenkinek jól jön. Hogy mennyi? Sok. Miközben az utolsó kört olvastam, minden újabb karakternél egy gondolat rohamozott meg: Tegyünk még hozzá, tegyünk. Na jó, elég lesz, ezt már KA megszólná. Ám mégis, úgy érzem, hogy van mire költeni.
Tehát: Anatole Saito, Fuun Kotarou, Tatsuki Ranmaru, Saru Taidana, Kazuma, Violeta del Sanchez, Hitodama, Hinari, Tetsuko Jin, Allen Dante, Yurihime és Shiel D. Lewis + 350 aranyat kap tőlem.
(Panaszt csak KA-tól fogadok el, amennyiben soknak tartaná ezt.)

Szebb álmokat nektek, vagy jobb reggelt.

U.I.: 12! játékos, mindjárt sírok...