[Event] A semmi

by **Egil** Pént. Márc. 08 2013, 23:57

A semmi

Résztvevők:

Violeta del Sanchez
Anatole Saito
Tetsuko Jin
Saru Taidana és/vagy Tatsuki Ranmaru
Hinari
Shiel D. Lewis
Kazuma
Hitodama
Rita Hanami
Allen Dante
RenAi
Mirika
Jasude

A napotok eltelik. Úgy ahogy akarjátok, azzal, akivel akarjátok, ám az estétek már egyezik egy dologban mind a tizenvalahányatoknak. Lefeküdtök. Mindegy hol, mindegy kivel, de elaludtok. Hogy álmodtok e? Nem, semmit. Egyszerű sötétség, emlékek nélkül, mígnem feleszméltek váratlanul. Reggel lenne? Nem, hisz nem süt a Nap, szürke homály van, de mégis a tudatotoknál vagytok. Nyitnátok a szemeiteket? Nem tudjátok. Felülnétek? Nem tudtok. Nem éreztek sem hideget, sem meleget, illatokról ne is beszéljünk és szólni sem tudtok. A tökéletes semmi. Milyen megnyugtató lenne, de azért most még üvöltsenek a gondolataitok, hallani szeretném őket.

Határidő: Március 15 (péntek éjfél)
Sorrend: Nincs
Szólimit: Minimum 500 szó

Ha kérdés van, pm-ben elérhető vagyok.

Kellemes írást!

by **Tatsuki Ranmaru** Szomb. Márc. 09 2013, 15:16

Hogy fárasztó napom lett volna? A válaszom határozott: nem. Új képességem révén még mindig messze a bejárható területek szintkövetelményei fölé magasodtam. Megszoktam már ezt az állapotot, nem töltött el különösebb örömmel. Úgy egyébként sem leltem már az egészben túl sok örömömet. Nem voltak kihívások az életemben. Nem jelentett problémát a masszív gyakás, nem okozott komolyabb HP-s veszteséget semmilyen csapás. Az exp sávom minden leölt mobbal gyarapodott, igen. Érezhetően? Nem. Még új skillem sem tette lehetővé, hogy ne kelljen türelem minden egyes szintlépéshez. Igazság szerint nem is feltétlenül vágytam már arra, hogy fejlődjek. Egyre többször okozott problémát sebzésem nagysága. A PvP harcok értelmüket veszítették. Féltettem az ellenfelemet. És nem akartam úgy harcolni, hogy közben állandóan a megöléséért aggódom. A rendes küzdelmekkel még csak nem is lett volna probléma, hiszen ott az utolsó csapás előtt felvillanó üzenet során csak rá kellett volna nyomnom a legyőzés gombra.
Ráadásul minden egyes szintlépéssel csak még tovább nyúlt a határa a következőnek. Úgy éreztem, hogy szélmalomharcot vívok: soha nem lesz így 100-as szintű az avatárom! Elképzelni sem tudtam, mennyi kitartást követel pl Anatole-éktól minden egyes szint meglépése. Tudtommal ő volt a legnagyobb szintű közvetlenül utánam, akit ismertem is. Abban biztos voltam, hogy Hoku továbbra is előttem járhat. Régen nem ellenőriztem már ezt. Soha nagyobb motiválóerőm nem volt még, mint annak az állandó tudata, hogy járnak előttem. Hogy hiába igyekszem, Hoku mégis mindig visszaelőz. Ha nem így lenne… ha én állnék az élen – hát, azt hiszem, küzdőszellemem utolsó morzsáját is felélné a tudat.
Így viszont maradt a tengődés. És a nyugtalan álom minden éjszaka. Hogy megint szinte semmit nem tettem. Hogy megint hiábavalóan töltöttem az időt. Hogy nem lettem gazdagabb vagy erősebb. Nincs több ritka cuccom. Nem értem el semmit. Nem jutottam sehova.
Esténként nyomasztott a sötétség, de még jobban nyomasztottak a nemek, amik csak úgy sorjáztak az elmémben. Gyakran aludni se hagytak. Ha mégis elszenderedtem, mintha a tagadások kátránytengerébe merülnék. Amikből nincs menekvés, ahol nincs helye reménynek. Amiben megszűnnek létezni a célok, elfelejtődnek a pozitív élmények. Néha az a félelem fészkelte belém magát, és nem hagyott aludni, hogy fel sem lehet ébredni belőle. Egyszer nem leszek képes áttörni a reggellel a vastag bőrhártyát, ami a tetejére ül, és alatta rekedek. Megfulladok. Sem a SAO-ban, sem a való életben többé nem fogom kinyitni a szemem. Sem a fókuszaim. A yaganom. Semmit. Soha.
Megkönnyebbülés volt minden alkalom, amikor a reggel fényt hozott. Úgy ébredtem, mint aki mély tóból bukkan a felszínre, levegőért kaptam, felsóhajtottam – ásítottam. Volna. Ha tudtam. Volna. Nem volt azonban körülöttem fény. Most nem. Biztos éjszaka van még – gondoltam volna, de helyben éreztem, hogy hibádzik a gondolat. Mert aktiváltam minden fókuszom, mégsem láttam. Nem hogy keveset. Konkrétan semmit. Semmit! Ereimben megfagyott a vér. Ajkamra rémült és lányos sikoly forrt.
Olyan üvöltés, amiből gyerekként volt, hogy a valóságba rántottam vissza magam. Rémálomban üvölteni jó, mert végül a saját kiáltozásodra ébredsz fel. Itt nem ébredtem fel. Nem sikoltoztam. Nem tudtam. Semmit nem tudtam!
Gondoltam sok mindenre. Lehetséges okok garmadáját vettem számba, de képtelen voltam tiszta fejjel gondolkodni, így elképzelhetőnek tartottam, hogy ha a szemem előtt lenne a megoldás, akkor sem tudnám észrevenni.
Nem nyelhettek magukba a nemek! – Csak ebben reménykedtem. Ebben akartam hinni. Ezért imádkoztam magamban. Erről próbáltam meggyőzni magam. Hogy nem! Nem! Nem! Nem nyelhettek magukba a… nemek?

by **Taidana** Vas. Márc. 10 2013, 23:17

Mondanám, hogy teljesen átlagos napon vagyunk túl, de ez nem egészen lenne igaz. Merthogy… Szóval az a helyzet… Képzeld el, hogy… Sz’al az történt… Áh! OK, készülj fel, ez gáz lesz, de tutibiztos, hogy megérted. El. Fogom. Magyarázni.
Volt már barátnőd, igaz? Ha nem, az sem gáz, pff, nem-nem, dehogy gáz. Nem. Béna vagy, de nem gáz. Akár volt, akár nem, biztos vagyok benne, hogy elképzelted, milyen lesz, amikor valaki ott lesz melletted. Hogy az első randik egyikén, a metrón ülve azon feszengj, hogy át kéne karolnod a vállát. Hogy séta közben a tenyeredbe csúsztassa az övét. Hogy megszokd, aztán határozottan megszeresd a nevetését. Hogy mielőtt igazán elmélyülne a kapcsolatotok, esténként elképzeld, ahogy éppen vele… tudod. Mindegy. Aztán a közös vacsikészítés közben folyton útban legyen, és a derekát simítsd, ha oda akarsz állni mellé. Ilyesmik. Vágod.
Nah, ennek vannak fokozatai. Mármint ezeknek az elképzeléseknek, hogy milyen korban mi lebeg a lelki szemeid előtt. Éppen mit csináltok. Kamaszodásra ezek az álmok heveny fordulatot vesznek, előtte sokkal ártatlanabbak tudnak lenni. Olyan kis… tündériek, tudod. Gyerekmesék. Hogy majd fogjátok egymás kezét, igen, de csak azért, hogy miközben éppen virágos mezőn vágtok át, el ne veszítsétek egymást. Közös piknikre indultatok, leterítve vár már titeket a pléd, kipakolva az uzsonna. Ragyogóan süt a nap, és minden búzaillatú, friss. Bólogatnak a szél súlya alatt az itt-ott nyíló pipacsok.
Megvan, igaz?

Akkor visszatérve a mai naphoz: úgy indult, hogy baromi kanos voltam! Dülledt szemekkel bámultam minden szembejövő csajt, akinek volt valami kis formája. Szívás volt, hogy KA visszaadta az eredeti kinézetünket. Abban az állapotban voltam, hogy az se bántam volna, ha egy negyvenéves programozóval kell csinálnom, aki kopaszodik, és tíz perc után már rányáladzik a klaviatúrára, ami rövidzárlatos lesz, ezért ki kell jelentkeznie, ha cserébe jó nő lett volna az avatárja. Sokkal több csaj mászkálna itt egyébként, és én sem lennék ennyire kiéhezve. Onlájniában passzió egymás masszív szeretése. Így viszont, hogy mindenki legfeljebb nyomokban emlékeztetett mangacsajra, még végig se gusztáltam őket. Bakker! Azzal, hogy a haj színe és formája állítható lett, egyesek próbálták visszavarázsolni régi méltóságukat, de csak rontottak a helyzeten.
Úgy döntöttem, hogy mobgyakásban vezetem le frusztrációmat, de hamarosan teljes letargiába süllyedtem. Időközben ugyanis csatlakozott hozzám Susaya. Ez egyébként remek dolog lett volna, de most direkt az én sebzésemnek megfelelő ellenfeleket választottam, hogy azért legalább kicsit megizzasszanak. Aranymajmom viszont nevetve pusztította őket. Egy senki voltam hozzá képest. Elnézegettem gyönyörű bundáját. Energikus mozgását. Kiszámított támadásait. Lelki szemeim előtt nekomimi járta harci táncát, hatalmas cickókkal. Nem vagyok zoofil, de komolyan mondom, még őt is megkívántam. Éreztem, hogy tenni kell valamit.
– Fussunk, Susaya! – ragadtam meg a kezét (és igen, szánalmas volt, hogy ettől nagyot dobbant a szívem), és erőfölényemet (avagy súlyemelés jártasságomat) kihasználva magammal húztam. Irány bármerre. Ebből a bizonyos bármerréből egy tágas mező lett, amit mi futtában szeltünk át. Baromira jól esett. Ragyogóan sütött a nap, a szél súlya alatt pipacsok bólogattak. Minden búzaillatú volt, friss…
Susayáról valahogy lekerült a lecsúszott homlokvédő. Bevallom, fogalmam sincs, mit magyaráztam neki. Elég… fura volt a szituáció, mert úgy éreztem, mintha a nekomimim a melltartóját lengetné, miközben Susayát rángattam magam után, és azt hiszem, össze-vissza beszéltem mindenféle banánokról. Hogy a szájába adom majd az enyémet. Hogy máris nálam is. Uh, de égő! Iszonyatosan vérgáz!

Késő este, amikor hideg fejjel gondoltam végig már az egészet. Hát komolyan mondom, létezni nem akartam már szégyenben. És abban is biztos voltam, hogy Susayának vennem kell egy csomag banánt. Pfuj!
Hol röhögtem, hol sírtam saját magamon, és azt hiszem, igen későn szenderedtem végre el. Többször is elaludtam, de többször fel is ébredtem, ahogy újabb momentuma tisztázódott ki előttem a napnak. Komolyan, mintha részeg lettem volna, aki még aznaposan próbálja felidézni, mi is történt vele. Egy ilyen ébredésnek hittem a teljes sötétségra eszmélést is. Helyezkedni akartam, hogy a párnát a fejem alá húzzam. Azt hittem, hasogat, de pillanatokkal később elfelejtkeztem a fájdalomról. Talán nem is éreztem. Elvonta a figyelmem, hogy nem mozdult a párna. Hogy nem tudtam felemelni a kezem. Hogy nem láttam semmit. Még az is eszembe jutott, hogy ez talán Susaya valamilyen fura bosszúja, de akkor megvilágosodtam, és az eszembe jutó gondolattól csak még jobban markába kaparintott a rettegés: mi van, ha levették a fejemről a Nervegeart? Vagy meglazult. Meghibásodott!
Vártam a game over feliratot. Vártam, hogy felébredjek. Kiderüljön, igaz-e amiben hiszek. Az, hogy fel lehet ébredni. Hogy kijelentkezhetek végre. Alig vártam! Történjen már valami! Na!

by **Hinari** Hétf. Márc. 11 2013, 00:14

Sötétség. Ez a szó megszűnt létezni, eltűnt a világomból, egyszerűen semmivé lett: a maga teljes mivoltában beszívta a fény vagy annak halovány árnyéka, és én hümmögve kerestem néha a jelenlétét, a sötétben álldogálva, amikor annak ellenére láttam, hogy pontosan tudtam, hogy nem volnék képes erre. Eleinte furcsa volt, sőt, szinte megszokhatatlan és a végtelenségig kellemetlen, párosulva azzal a kényelmetlen gondolattal, hogy ha én látok, akkor ez bizonyára fordítva is így működik. Hogy még éjjel sincs nyugtom, nem tudok elbújni, nem lehetek láthatatlan még akkor sem, amikor szeretnék. Pedig néha szeretnék. Vagyis, mostanában egyre többször szeretnék. Visszavonulni az én kis világomba, ahol senki nem zargat, senki sem lát. Nem vagyok kíváncsi rájuk. Senkire. Mégis látom őket, mozgó sziluetteket az éjféli harangszó alatt, tétova lépteket egy-egy olcsónak tűnő fogadó irányába, mintha mindenki a fény felé igyekezne, rögtön azután, hogy a virtuális nap utolsó sugarai elpixeleződtek. Néha fémes csillogás villan, egy-egy fegyver éle tükröződik az elhagyatott bolt üvegablakán, settenkedve közelíti meg a félhomályt… majd visszaugrik a sikátor árnyékába, azt remélve, hogy jelenléte ott már meghatározhatatlan, érinthetetlen, s ami történt, meg sem történt, mert nem volt látható.
Én azonban láttam. Nyögve véve tudomásul, hogy az ajándék nem mindig az, hogy a jó is csak egy kevésbé rossz, és hogy a két fogalom határai annyira függnek az őket kiejtő egyéntől, hogy az lassacskán már félelmetes. Nem tudtam mit kezdeni a hirtelen jött benyomások százaival, az új perspektíva különleges hozományaival, és minden másodperc, amit ebben a tudatban kellett eltöltenem, kezdett nyomasztóbbá válni, mint maga a tény, ami előidézte ezeket. Hogy nem vagyok ura a kapkodó gondolataimnak, hogy nem tudom rendbe szedni és egyenként kielemezni őket, mire magamban levezetném az egyiket, már másik húsz tolong, hogy helyet kapjon túlhajszolt axonjaim zilált fonadékain.
Ki gondolta volna, hogy ekkora stressz az éjjeli látás?

És most itt volt. Megjelent, belenevetve zord tekintetembe, időt hagyva, hogy rendezzem soraim. Szinte maga volt a tökéletes egyensúly, a semmi, a teljes sötétség, a mozdulatlan fekete űr. Nem láttam semmit, hiába nyitottam ki szemeimet. Végre.
Testemet felszabadultan engedtem el, szinte éreztem a súlyt, ami elszublimál fáradt elmémből, helyet és időt hagyva a pihenésre. Nem éreztem semmit, a sötétség nyugtató lüktetése magába szippantott, s már összefolytak a tényleges cselekedetek és a hozzájuk kapcsolható agyi parancsok. A határ megszűnt létezni, és már azt sem tudtam megállapítani, vajon tényleg kinyitottam a szemeimet, vagy csak akartam? Vajon lélegzek, vagy csak a tüdőm emelkedik-süllyed, ütemesen, mint egy távoli dobszó elhaló zaja? Egyáltalán, mozog a mellkasom, vagy azt is csak én képzelem? Álom-e vagy valóság? Vagy mindkettő egyszerre?
Ezen a ponton kezdtem el újra érezni a világ és az értelmes gondolkodás természetes velejáróit, az ijedtséget és a zavarodottságot, ami akkor kerített újra hatalmába, amikor rájöttem, hogy még a sötétségben sem vagyok képes logikus magyarázatokat találni. Itt már nem volt mit vádolni, az új jártasság nem nyomta rá a bélyegét a lehetetlen másodpercek komorságára, amikben jelen pillanataimban szenvedtem. Elvesztettem az egyetlen pontot, ami valamelyest megvigasztalhatta volna ordítani kívánó elmémet: nem volt bűnbakom. Még az a gyengeségre utaló mentsváram is eltűnt, ami eleddig biztos pontot szolgáltatott kétségbeesett próbálkozásaimnak, amit nyíltan okolhattam volna gondolataim kuszaságáért. És most, amikor a sötétség fogalma újra visszaköltözött a tudatomba, eltűnt minden, amit egészen eddig magaménak tudhattam: nem maradt belőlük más, csak a nagy semmi.

by **Jasude** Hétf. Márc. 11 2013, 22:13

//Ezért nem írok E/1-be xD//

A mai nap is pont ugyanolyan csudálatosan telt el, mint a többi. Tudom, hogy a SAO-ban vagyunk, és nap, mint nap veszítünk el embereket, és én is meghallhatok, de hát kérem. Ezen rágódni nem igazán lehet. Nem is kell, nem tudok attól többet tenni, mint amit az erőm enged. Sokat segítettem azt hiszem mind a gyengéknek, mind abban a törekvésünkben, hogy végre kivigyük azt a szuper sok szintet, és végre legyőzzük Kayaba Akihikót, és kijussunk innen. Senki ne értse félre, én is ugyanúgy ki akarok innen jutni, és újra találkozni a régi barátaimmal, mint mindenki más, és a szüleimet végre a kebleimre ölelném, meg….meg a kiscicám. ~.~ Szegény, biztos sokat gondolhat rám, és halálra izgulhatja magát. Mindig én adtam neki az ételét, és minden nap szakítottam időt arra, hogy megcirógassam. Nem is hagyta volna, hogy elmaradjon. Hogy én mennyire szeretem azt a kis szőrmókot! :3 És ott van Bundás is, a kutyulink. Jó nagy, Husky, a kis husija nekije ~.~, mindig szeretem magamhoz ölelni, mert olyan puha ˇoˇ De tényleg. :3
Nah szóval, ma is a szokásos fogadós szobában hajtottam nyugovóra a fejem, és azzal a biztos tudattal aludtam el, hogy ma is mindent megtettem a szebb jövőért, és azt a hősies utat folytattam, amin reményeim szerint elindultam, és persze, hogy nagyon-nagyon szép vagyok ebben a virtuális kis közegben. Cool

Jah igen, hát élvezem az ittlétet is, mert miért ne? Amíg lehet, és ahogy csak lehet, muszáj, mert máskülönben magunknak ártunk. Elfogyasszuk fölöslegesen az energiánk olyasmikkel, hogy „De rossz nekem itt, el akarok menni, blabla…” pff, olyan értelmetlen. Én, hacsak lehet, nem alkalmazom, mert nem sül ki belőle semmi. Szó szerint semmi…csak nyavalygás. És eredetileg ez egy szórakoztató játék, sok extrával, meg élethű élményekkel, ne azt nézzük, hogy mi a rossz, hanem hogy mi a jó!
Hol is tartottam? Jah igen, a szobámban vagyok, már jócskán este van, és én meg iszonyat álmos, hát mi sem természetesebb, hogy akkor lefekszem aludni!? :+
Szinte egyből el is nyomott az álom. Egy nagy virágos réten szaladgáltunk. Én meg…hát, meg még valaki. Nagyon szép volt az egész hely, és virágszirmok repkedtek a levegőben, amikbe mi beleszaladtunk. Élveztük a meleget, és a napsütést, és aztán elmentünk táncolni. Én voltam a hercegkisasszony, ő meg a hercegem I love you

És egymás szemét néztük hosszan, és szerelmesen. Majd megjelent a hét törpe és a Hófehérke, és lekérte a táncpartnerem, én meg addig összegyűjtöttem párat azokból a cuki szőrmókokból, amik ott ugráltak. Az egész testük egyetlen labdanagyságú puhaság, és volt farkuk meg fülük. Valamelyik cica volt, másik meg kutyus, de volt mókuska is. ^^ Nagyon puhák ám! De sajnos nem láttam jól a hercegem, és eltűnt előlem. A hercegkisasszonyt magára hagyni nem ér! Utánuk rohantam, habár Hófehérke most nem érdekel, mert neki már van valakije >o<, engem meg faképnél hagy a herceg! Minden homályossá vált, és már nem láttam tisztán az épp most be szambázó teknősöket. Jah igen, olyan édik. ^^ Nekem is voltak békáim, nem teknősbékák, habár azt is akarok majd, de én most a "simákról" beszélek, habár sajnos meghaltak, mert kint hagytam őket a napon egy üvegben. xd Meg volt az az aranyos mese is, valami Franklin. *.* Őt nagyon szerettem kiskoromban, még mostanában is megnéztem hébe-hóba pár részt, egy-egy vizsga után. xD
De mi ez a nagy csönd? Eddig nem ilyeneket álmodtam. Tudom >< Szeretek ébren álmodni, meg úgy általában visszaemlékezni az álmokra, meg bennük lenni is jó. Sokat álmodom, és nagyjából sok értelmük van, Razz

de mégis élvezem….volt már, hogy csak azért feküdtem vissza, hogy folytathassam az álmom. : ( ….sajnos nem ment. Azért nem szánalmas, … ugye nem? Razz

Mondjatok valamit!! Sad

Nah jó, az már szánalmas, hogy magamban beszélek….öhm, hol vagyok? Ébren? Álomban? Nem tudom miért, de eszembe jutott a halál gondolata is. Brrrr, nem, csak nagyon ki vagyok merülve. Igen, igen. Hiszen ma is olyan sok minden történt velem. Zhellel is összetalálkoztam, meg megismerkedtem egy klassz lovaggal. Kaszttárs! *-* De rég láttam lovagot! Elég kevesen lehetünk a sword artban, hogyha csak elvétve találok párat, mutatónak, hogy van ilyen is. Habár érdekes, hogy akiket eddig láttam, mind külföldiek, és ugye én se vagyok japán. A japánok nem szeretik ezt a kasztot? o.o ….pedig szerintem nagyon hősies, és nem mellesleg menő kaszt is. ^^ Szerencsémre a spec képességem megmaradt, így olyan jól érzem magam, csak fel kell újra fejlődnöm…
Öhm, nem érzem a karom, nem érzem saját magam. Mintha nem lennék… csak egy parányi gondolat. Egy kis adathalmaz. …

Ekkor ijedtem meg. Nem beszéltem tovább. Nem forogtak az agytekervények a mai napról, pedig sok mindent kellett volna még letisztáznom magamban. Szeretek alvás közben „tanulni”, illetve akkor amolyan relaxációsan letisztázni, hogy mi történt aznap, de ez a furcsa síron túli csend, nagyon félelmetes volt. A végtagjaim hiánya, és a tény, hogy nem hogy a szemem nem tudom kinyitni, hanem mintha nem is lenne, felettébb megrémített. Elhallgattam. Minden gondolatom kiszállt a fejemből, és ez még jobban lesokkolt. Mintha ez is a folyamat része lenne. Lassan, úgy hogy észre se vedd, elhalványulsz, majd elenyészik a tested, és a gondolataid a ködbe vésznek. Mi történhet velem? Nem jutott eszembe semmi. Konkrétan semmi. Még a halál sem. Nem vártam semmit, még azt sem, hogy legyen vége. Csak vártam a nagy semmire.
Azt hiszem biztosan kibuggyantak volna a szemeimből a könnyek, ha tudnám, hogy léteznek. Az is lehet, hogy ez még mindig álom, és én az ágyban forgolódom, vagy épp ellenkezőleg. Mereven fekszem, és plafon felé szegezett fejel sírok. Folynak a könnyeim. Igen, valahogy így nézhetek ki, ha tényleg ez áll azt egész mögött. Szeretném ezt hinni, azonban olyan nyomasztó a csönd, a mozdulatlanság, az érzés, mintha eggyé válnék az utálatos mozdulatlansággal.
Én haladni akarok! Mozogni, létezni! A megállás halál!
Én előre akarok menni, szaladni!
Futni! Élni!

by **Anatole Saito** Kedd Márc. 12 2013, 00:22

Ma olyan dologra vetemedtem, amire még sosem. Eddig egyetlen barátnőmért sem voltam hajlandó megtenni ilyesmit. Délelőtt azonban arra kértem Mitot, hogy tanítson meg egy-két cukrász fortélyt, mert én bizony süteményt akarok sütni Vionak. Na most az akarok eleve egy durva kifejezés, maximum szeretnék, vagy inkább halovány sütő-főző tehetségemet kívánom próbára tenni, de semmiképpen nem beszélhetünk komoly gasztronómiai elhivatottságról. Már ami a készítést illeti, az evésben ugyanis profi vagyok, summa cum laude végeznék az ízek orgiájának egyetemén. A nagyobb bökkenő azonban az, hogy míg odakint egyszerűbb ételek elkészítésével megbirkóztam, - tehát nem a zacskós levesnél és a melegszendvicsnél merültek ki az ismereteim - idebent viszont még a rendszer is ügyetlenebbé tesz virtuális gyakorlat híján. A gitározási skillemet szépen felfejlesztettem, de a főzés mindig Viora marad. Az ő birtokában vannak receptek, ő ismeri a legjobb piaci kofákat és ő tudja, hogy mihez mit kell keverni, hogy megközelítsék a valóságos ízeket az itteniek. Mindig is csodáltam a tehetségéért és a kitartásáért, nekem nem lenne türelmem az örökös kudarcélmények miatt. A zene az más tészta.
Ma viszont eljött az én időm, ugyanis elhatároztam, hogy ha már munkám nem akad a boltban, port törölni meg itt aztán nem kell, így kivételesen én állok be a segédemhez tanoncnak. Mito először kiröhög, aztán másodjára is, harmadjára csak azért nem, mert lecsapnám a fejét. Pimasz kölke, velem csak ne szórakozzon, mert legközelebb forró fémet dobok a gatyájába! Aztán majd vigyoroghat! Miután végre hajlandó komolyan venni, előkotor egy mókás kis kötényt ezzel a felirattal:

Aztán előkap egy íróeszközt és az "apa" feliratot átjavítja "Anat"-ra. Mondhatom, roppant mód szellemes... de ami azt illeti, tényleg van humora a srácnak. Aztán előkerít egy másik kötényt is, de ezt ezúttal a saját nyakába akasztja az enyém helyett. Persze ezen is akad felirat, de mikor elolvasom, már eltűnik minden fanyalgás a képemről és jót derülök rajta a fiú vállát megveregetve. Nincs mese, beadom a derekam. Teach me master! *.*
A nap hátralévő részét azzal töltjük, hogy ő különböző fogásokat próbál belesulykolni a fejembe, ami még csak-csak megy is, de a kezem valahogy nem úgy alkalmazkodik a feladathoz, mint ahogyan azt én szeretném. Egyszóval bénázok. Az egész napi megfeszített munka végeredménye a következő: széttört tojások szanaszét a pult körül, minden csupa lisztes és krémes, az én képemre csokikrémmel harci festés van felrajzolva, s egy sodrófával próbálom a legmenőbb baseball játékosokat meghazudtoló mozdulatokkal visszaütni a Mito által felém dobott még egész tojásokat. Nos, igen, belefáradtunk mindketten a cukrászleckék átörökítésébe, így végül segédem csomagolt Vionak valami általa készített finomságot, levezetésképpen pedig mókázunk egy kicsit. A valóságban sosem bánnék így az étellel, de mivel ezek nem létező, hanem virtuális tyúk produktumok, így nem villog a fejemben a "Ne játssz az étellel!" anyai sugallat. Szerencsére a takarítás is lényegesen egyszerűbb, ennek ellenére igencsak fáradtan térek haza. Ráadásul nagyon beesteledett, így a meglepetésnek is lőttek, ugyanis Vio már rég az igazak álmát alussza. Úgy tűnik neki is fárasztó napja lehetett, hogy nem várta meg ébren a hazaérkezésemet.
Nem úgy mint Aldo, aki máris vernyákol, én meg nem győzöm összeszorítani a pofáját, hogy ne verje fel az alvó Csipkerózsikát a hálóban. Persze a jutalmam egy alapos harapdálás, de már kellőképpen hozzászoktam, hogy a macskám a kezemen koptatja fogait. Leheveredek a nappaliban a díványra, ölemben a szőrmókkal, s indul a dögönyözés maraton. Néha komolyan elgondolkozom azon, hogy amikor birkózás közben fúj rám, akkor komolyan megsértődik, vagy csak játssza az agyát és újabb támadási felületet keres rajtam. Nincs más választásom, használom rajta a képességem. Érintésem nyomán feldúltságot érzek, nagy mértékű gőgöt és mintha kicsit büdi lenne a leheletem.
- Aldo, a kutyafáját, már megint nyers húst ettél! Mindig attól ilyen kibírhatatlan a szájszagod... - rántom el a kezem tőle, s a hirtelen mozdulat és a leszidó hangnem miatt már iszkol is a konyhába. Még hatása alatt vagyok a képességem által kreált emlékképnek, s nagyon is macskásan kezdek el viselkedni. Megnyalogatom a "mancsom", majd végighúzom a hajamon, mintha csak mosakodnék, végül négykézláb kúszva sompolygok el a konyhaajtóig. Aldo éppen a cicanasit próbálja lelopni a konyhapultról. Itt a csodás alkalom, most elcsíphetem a grabancát! Egy óvatlan pillanatban turbó sebességre kapcsolok, macsekom pedig riantan ugrik fel, miközben minden szőrszála égnek mered. Ettől a rémült ábrázattól eskü még az én hátamon is feláll a szőr és ijedtemben önkéntelenül viszonzom én is, mikor rámfúj. Hosszúra nyúló pillanatokig meredünk egymásra, majd értetlen "Most mi lesz?" nyávogása zökkent ki a révületből. Hogy mi lesz? Elkobzom a cicanasit, az! S immáron két lábra emelkedve lábujjhegyen "sprintelek" vissza a nappaliba, hogy a díványra vessem magam. Aldo persze ölebként követ, ha nasiról van szó, nem ismer tréfát. Ugyanolyan bélpoklos, mint én, így mielőtt komoly macskaoperát tolna le nyafogós-nyávogós áriából, inkább pitiztetem kicsit a kajáért, majd bezabáltatom. Eltelve alszunk el kettecskén a díványon, mikor már tényleg túl későre jár az idő és az álommanó legalább két talicskányi varázsport hordott a szemeimre.
Álom nélküli, nyugodt éjszakán vagyok túl. Illetve azt mondják az okosok, hogy attól mert nem emlékszünk rájuk ébredés után, még igenis álmodunk és kattog az agyunk rendesen. Ahelyett hogy pihenne az a balga. Mondjuk a maga módján azt teszi, szelektál, vagy mi a szösz. Én az ilyesmihez nem értek, az álmoskönyvben írtakban meg nem hiszek, annál sokkal racionálisabb emberke vagyok. S most elérkezett az ébredés ideje, s hunyorogva próbálom nyitni a szememet, de nem megy. Egy valamit azért érzékelek: Sötétség. Túlzottan nagy sötétség. A csudába is, Vio biztos elhúzta a függönyöket napközben és úgy maradtak. Gyűlölök vaksötétben aludni, mert nem érzékelem a környezetem változását. Nincs meg reggel az érzet, hogy felkelt a nap. Meg egyébként is frusztráló az a teljes sötétség. Viszont semmi energiám nincs felkelni és elhúzni a sötételőket. Végtagjaim elnehezültek, mozgásra képtelen vagyok ösztökélni őket, bizonyára a fáradtságtól. Jól van, no, egy lusta disznó vagyok, aki még a távirányítóért is képtelen lenne kinyúlni, hogy csatornát váltson. Ráadásul valószínűleg Aldo is rámtehénkedve szunyókál. Ha tehetném, legfeljebb hasra fordulnék, hogy kispárnámat a fejem alá gyűrhessem, de még ehhez is lusta dög vagyok. Így csak dorombolok tovább hanyatt fekve, hátha álmodok valami olyat, amire emlékszem is majd.

by **Kazuma** Kedd Márc. 12 2013, 23:13

(bocs a hosszúságért de ez most valahogy így jött ki XD)

Hogyan telt a nap? Szokásosan. Ritkán engedek magamnak pihenést és ez ma sem volt másként. A nap nagy részét a Ködbe Veszett Erdő felderítésével töltöttem és persze mobok gyilkolásával. Hiába unalmas attól még szükséges. Na meg ott van a felfedezés öröme, ami itt nehezebb tekintve, hogy nem látok messzebb néhány méternél még éjjellátással sem. Sokkal inkább a hallásomra kellett támaszkodnom, mint a látásomra. Most már nem egy érv szól a mellett, hogy vegyek egy hallgatózást. Kár hogy pénzem meg csak annyi van hogy ne haljak éhen.
Ma sem gyarapodott túl sokkal se, a pénzem se az exp-em. Hiába teszem, meg ami tőlem telik lassan mégis maga alá gyűr a „játék”. Azért valamit talán elértem és remélhetőleg be tudom majd bizonyítani, hogy én is jó vagyok, vagyis jobb, mint a többi. Éjszakára nem volt kedvem visszabotorkálni a városba. Így legalább többet tudok foglalkozni az itteni dolgaimmal. Elég kaját hoztam magammal, hogy akár napokig is elbolyonghassak itt gond nélkül. Végül a fáradtság arra késztetett, hogy befejezzem a mászkálást és keressek egy jó helyet éjszakára. Nem kellett sokáig keresgélnem. Egy fa épp megfelelő volt a célra. Felkapaszkodtam és két szorosan egymás mellett haladó ágon, helyezkedtem el. Pár vastagabb ágat letördelve egészen elfogadható kis helyet raktam össze. Lentről a köd és a sűrű lomb miatt szinte lehetetlen volt hogy bárki is meglásson idefent végül egy kis darab kötéllel egy vastag ághoz, kötöztem magam, így még véletlenül se tudok majd leesni. Kényelmesen elhelyezkedtem már amennyire ez lehetséges volt a jelen helyzetben, és a köpenyembe burkolóztam. Olyan gyorsan elaludtam mintha egy öt csillagos szálloda puha ágyában feküdtem volna.
Aztán felébredtem. Nem álmodtam semmit. A rémálmok most elkerültek. Ez jó jel. Azt hiszem. Tovább feküdtem. Nem volt még kedvem felkelni. Aztán megszólalt a kötelességtudó kis hang. A lelkiismeretem, ha minden igaz. Ideje folytatni, amit tegnap félbehagytam. Kinyitottam a szemem… és semmi. Mintha még mindig csukva lenne. Vagy ilyen sötét van? Az nem lehet. Valamennyit akkor is látnom kéne, még ha nagyon homályosan is. Lehet hogy ez is csak egy újabb álom? Pedig azt hittem már megúsztam. Meg kéne csípnem magam! Ja várjunk. Az itt nem működik. A fejemhez nyúltam. Miért nem érzem a tapintását? Hiszen a kezemet sem érzem! Meg se mozdult. Van egyáltalán kezem? Hát persze hogy van te idióta! Miért nem érzem? Nem ez nem jó! Szaporán vettem a levegőt de nem éreztem a mellkasom mozgását sem. Mi ez!? Ilyen még nem volt! Megpróbáltam újra kinyitni a szememet de semmit nem éreztem továbbra sem és csak vakon meredtem a semmibe. Miért nem érzek semmit!?
Állj! Elég! Nyugi. Mély levegő. Nem tudok lélegezni sem. A pánik egyre nőtt de nem adhatom meg magam. Nyugi. Várj. Csend. Elzártam a gondolataimat amennyire csak tudtam. Egy dologra összpontosítottam csak. A hangokra. Semmi. Fogalmam sincs mennyi időt töltöttem így. Napok, órák vagy percek. Talán sokkal több vagy sokkal kevesebb. Az idő is megszűnt. A legapróbb zaj sem szűrődött át a sűrű sötétségen. Teljesen eltöltött a semmi. Nem éreztem semmit. Nem láttam semmit. Nem hallottam semmit. Még a gondolataimat sem. Én is semmi vagyok. Elvesztettem mindent. Gondolatok nélkül én is a semmi részévé váltam. Nem! Még maradt valami! Az ösztön. Még nem szűnt meg. Amíg egy ilyen kis apróság is megmarad addig nincs vége. Az ösztön nem képes elfogadni a véget. Csak egy célja van. Hogy ne váljon semmivé! A semmiben ott úszott az ösztön és makacsul ragaszkodott tovább a maradáshoz. A semmi viszont még neki is túl ijesztő volt. Akármilyen erős is az ösztön önmagában nem képes élni a semmiben. Egy helyre rejtőzhetett csak. A gondolatok mögé.
NEM! Hasított végig rajtam a gondolat. Nem fogok eltűnni! Mozdulj meg! Parancsoltam a nem létező karomnak. Semmi. Még erősebben koncentráltam. Olyan erősen, mint még soha életemben. Mégsem történt semmi. A kudarc már-már elég volt hogy újra megpróbáljak eltűnni. Nem! Az ösztöneim ordítva tiltakoztak ellene. Rettegett hogy újra magára maradhat. Hangosan visítva húzódott még mélyebbre a gondolatok védelmébe. Nem. Gondolkodj! A legfontosabb most hogy miért. Miért van ez? Végiggondoltam a napomat. Minden egyes pillanatot végigelemezve haladtam előre.
Meghaltam? Vetődött fel bennem a kérdés. Egész végig bennem lappangott a sötét gondolat de makacsul elzártam. Olyan abszurd gondolat volt ez. Mert az nem lehet. Én nem halhatok meg! Viszont ez annyira hasonlít ahhoz, ahogy a halált elképzeltem egy valamit kivéve. Még itt vagyok.
Kint aludtam az erdőben. Na és? Többet aludtam a szabad ég alatt, mint fogadókban. Mindent megtettem, azért hogy biztonságosan teljen az éjszaka. Lehetetlen hogy megöltek. Nem is vagyok hajlandó többet ilyen ostobaságon gondolkodni. Hogyan is halhatnék én meg? Kis híján felnevettem… de aztán mégsem.
A másik lehetőség hogy ez is a játék egy újabb próbája. Mint amikor valami fura helyre teleportálódtam álmomban, ahol egy vízesésen kellett feljutnom és egy nagy terembe érkeztünk meg valami izé elé. Lehet most is, figyelnek. Mégis mi lehet a próba lényege? Biztos figyelik a gondolataimat. A NerveGearen keresztül biztos be tudnak jutni a fejembe. A rettegés környékezett újra. Nem! Nem! Nem! Csak a gondolataim maradtak! Nem lophatják el ezt is! Ha lehetett volna már könnyek, gyűltek volna a szemembe. Így hogy semmit nem éreztem csak némán sírtam. Miért? Miért? Miért!?
Undorító vagy! Mi? Hagytad, hogy megtörjenek! De hát nem tehetek semmit! Szánalmas vagy! Nem! Tedd a dolgodat! Mit akarsz? Mit tegyek!? Élj, végre vagy tűnj el! Nem! Te tűnj el! A gonosz kis hang eltűnt.
Ekkor új dolog jutott eszembe. Talán a legkézenfekvőbb és talán az utolsó esélyem. Talán sikerülhet. Csak meg kell szólalnom. Segítséget kell kérnem. A szalmaszál. Igen. Ez lesz az. Újra nevetni támadt kedvem. Csendben maradtam. Mi van, ha ez sem sikerül? Ha ez is kudarcot vall, mint a többi próbálkozásom. Mi lesz akkor? Mi marad? Az örök sötétség? Talán arra vagyok ítélve, hogy örökké itt maradjak? Ne! Nem lehet! Ez csak egy borzalmas rémálom. Csak felkelek és megint a fán, leszek. Olyan jó lesz érezni a hátamba ékelődő ágakat. Az sem érdekel, ha fáj. Csak jussak ki. Jussak haza. Felkelek és eltűnök az erdőből. Megkeresem Szophiet és Neurot. Velük töltöm majd a következő napokat. Alig várom, hogy Neuro újra felbosszantson a hülyeségeivel, és hogy Szophie ne hagyjon szóhoz jutni miközben minden apró gondolatát részletesen, ecseteli majd. Látni akarom Vezért is. Viszek neki valami nagyon finomat. Jó lesz. Megnyugodtam. A lelki szemeimmel már egy szép tájat láttam. Mindhárman ott ültünk valamilyen sütit ettünk. Ha csokis úgysem számít milyen. Elmerültem a képben. A gondolataim sem csapongtak már. Lassan merültem egyre mélyebbre.
Hánynom kell tőled! A látomás szertefoszlott. A hang visszatért és összetörte az álmaimat. Visszarángatott a valóságba. Már ha ez a valóság. Nem tudtam eltűnni. Ismét körülvett a semmi. Gyenge vagy! A „barátaid” miatt kis híján elvesztél. És mi van, ha én pont azt akartam. Jelentettem ki dacosan a gonosz kis hangnak. Akkor nem jöttél volna vissza. Csak megzavartál. Ahogy akarod. Csinálj, amit akarsz. Ismét csend. A kis hang eltűnt. Gondolatban nagyot sóhajtottam. Talán megszabadultam tőle. Újra átadtam magam a képzelgésnek. Ismerős helyekre tértem vissza. Mindenhová ellátogattam, amit csak találtam az emlékeim között. Még a barlangba is visszatértem. A barlang már egyáltalán nem tűnt félelmetesnek. Ugyan mit árthat már nekem. Én már nem létezem. Miután kifogytam az ismert helyekből a fantáziámmal építettem újakat. Bár nem voltak tökéletesek egy darabig jól szórakoztam bennük. Hosszú de mégis olyan rövid ideig volt csak elég. Végül ismét a sötétségben találtam magam. Egyedül.
Én még itt vagyok. Szólalt meg ismét a rég hallott hang. Bármennyire is gyűlöltem most mégis olyan volt mintha csak Szophie szólt volna hozzám a semmin keresztül. Mindenkinél jobban ismerlek. Én vagyok az egyetlen barátod. Megjelent előttem Szophie és Neuro képe. A hang csak horkantott és félresöpörte a képet. Ők is csak emberek, mint a többi. Én is az vagyok! És? Téged senki nem szeret. A gondolataim ismét a távoli arcok felé kúsztak de egy árny eltakarta őket a szemeim elől. Ők sem. Talán igaza van? Nem az lehetetlen! Ők nem árulnak el. Emlékszel mit mondott Szophie farkasa? Pontosan tudja, mire gondolok. Hiába futok túl jól ismer! Hogy hogyan nézett a barátod Szophiera a küldetéseteken? Nem számít! Ahogy gondolod de, nem ez az egyetlen dolog, amit tudok… tudunk. Nem érdekelsz! Eddig az volt a bajod, hogy nem beszélek most meg már, meg se szólaljak? Nem válaszoltam. Hisz annyira igaz volt, amit mondott. Érzem. Ha mást nem is érzek ezt igen. Fáj az igazság? Nem! Ez mégsem lehet igaz! Hazudsz! Üvöltöttem. Elegem van belőled! Tűnj el! Már nem tudom mi igaz és mi hazugság. A fájdalom bármilyen kés által okozott sebnél erősebb volt. Újra egyedül voltam. Vagy mégsem?
– SEGÍTSÉG! - ordítottam megtörten. - Valaki! Valami… - Semmi… senki. A hangomat sem hallottam. Nem mozgott a szám. Csak az elmémmel üvöltöttem bele a semmibe.

by **Shiel D. Lewis** Szer. Márc. 13 2013, 17:31

- Új? - Az árus határozottan bólint, száján sejtelmes vigyor terül el. Az ember akaratlanul is hinne neki, olyannyira meggyőzően veti be csencseri bájait. Egész testével gesztikulál, még jobban rájátszva szerepére, eladásának maximális hozamáért.
- Kettőt. - A lovag két bőrzacskót vesz elő zsebéből. Szavak nélkül is tudná már a boltos, hogy mit jelent a két csomag arany. Kettőt. Már szavak nélkül is megértenék egymást abban a szókincsben, amivel egymáshoz intézik mondandójukat. Egyszerű, lényegre törő. Sok jelzést és szájmozgást spórolnának meg a kommunikáció befejezésével, ha csak egymás testbeszédére figyelnének. De a kulturáltság megköveteli, hogy ne csak mint a süketnémák, integessenek egymásnak, hanem néha megejtsenek egy-két szót.
"Tessék" - nyújtja oda a csencser a két kis pakit, melynek átlátszó falán át zöldesen mosolyog hősünkre az áru, ami nemsokára cigaretta formájában fog átalakulni végül füstté, hogy burkoltan szennyezze az aincradi levegőt. Mert valójában beszélhetünk szennyezésről egy olyan világban, ahol semmi sem valódi, csak az érzelmek és a mindent elsöprő halál? Nem hiszem, sőt, Lewis sem hisz benne. Sosem hitt és nem is fog. Az utóbbi napokban lelkesedése különös mód megkopott, vesztett a belépésekor még oly nagy ambíciójából. S hogy miért, arra legkevésbé a lovag tudja a választ, vagy csak nem akarja meglátni az igazságot maga előtt, ami ránehezedik lelkére, s nem hagyja nyugodni. A gondolatot végtelenített filmként zavarja el, mikor az váratlanul a felszínre tör, s le akarja gyűrni életkedvét.
- Viszlát. - köszön el a hős, mély, sokatmondó hangján, s a sátorlapot maga mögött visszahajtva kilép az aincardi estébe. Az első szint legnagyobb városának, a Kezdetek városának főterén alig van ember. Néhány kósza harcos felszereléseket vesz, pár fiatal iszogat a szökőkútnál, mások otthon vannak. Élnek, szeretkeznek, főznek, vigadnak, szomorkodnak és megannyi érzés tör még rájuk minden percben. És Lewis ezért küzd, nap mint nap ezért kel fel, s este fekszik le. Hogy ezek az emberek tovább élvezhessék a mindennapjaikat. Mert mi határoz meg egy hőst, ha nem az, hogy az embereket boldoggá tegye? Még ha átvitt értelemben is. Nem ő az, aki viccet mesél a gyerekeknek, hogy boldog kacaj kanyarodjon orcájukra, de ő az, aki ha ma legyőz egy szörnyet, vagy megment valakit, akkor holnap az életben maradtak boldogan élhetik tovább az életüket. És ő ezért hős. Még ha nem is látja senki, még ha nem is érzik, de a tudat, hogy mit tesz az emberekért: ez élteti őt, s teszi őt boldoggá, s erőssé, hogy tovább küzdjön, legyen az ellenfél maga a megtestesült gonosz is.
És mindezek ellenére mégsem ő a legboldogabb, sőt, nevezhetjük ezt egyáltalán boldogságnak? A lovag, ha nincs is ezzel tisztában, érzi, hogy boldog, de ez csak a felszín. Lelke mélyén hiába hős, attól még ugyan olyan ember is, aki érez, él. Mindennapjainak borús depressziója pontosan ezekből az érzelmekből fakad. A magány, ami akkor is ott ül vállán, ha mellette száz harcos vonul csatába. A félelem, hogy valaki meghal, mielőtt ő segíthetne. A düh, ami felülkerekedhet rajta, hogy visszahozhatatlanul elpusztít valamit. És végül bizonytalanság, ami nem hagyja aludni, ami a fülébe suttogja szakadatlanul, hogy "Egy nap te is meghalsz. Ma vagy holnap, hős, de meghalsz".
Erőtlenül löki be a fából igényesen eszkábált ajtót, mely programjának parancsa szerint eljárva rövidet nyikkan, ahogy kitárul, majd megint hallatva a hangot bezárul mögötte.
Leül az ágyra, zsebéből pedig a két kis paki kerül elő. Ez egyik az éjjeliszekrényben landol, a másikból kivesz egy csipet zöldet, s egy vékonyabb és egy vastagabb papír kombinációjából, plusz egy kis dohány hozzáadásával egy szép cigarettát hajt magának. Lefekvés előtt nagyon képes ellazítani az embert egy megfeszített nap után, főleg ha az azzal telt, hogy az önmarcangoló gondolatokkal viaskodott.
A hajtott szépen ég, jópofa füstkarikákat lehet vele eregetni. A füst gomolyogva beteríti a szobát, harmatgyenge, de szemmel látható ködöt teremtve, mely a cigaretta végénél olyan masszívvá válik, hogy akár késsel ki lehetne belőle vágni egy kockát.
A hős elnyújtózkodik az ágyon, az elnyomott csikk a hamutartóban árválkodik. Gondolatai egy másik, egy szebb világ kapuin kopogtatnak, hogy bebocsátást nyerve szembetalálkozzanak a megvilágosodással, de Lewist az álom előbb elnyomja.
Az álom? Nem, nem az. Elméje semmit sem vetít lelki szemei elé, amiért aztán reggel epekedve vágyna arra, hogy visszaemlékezhessen akár egy pillanatra is. Ehelyett a könyörtelen sötét pusztaság uralja világát, eltakarva előle a vágyat, emlékeit.
A szeme lassan, gyengén nyílik ki, mint az első tavaszi virág a hó eltűnése után. Álmatagon, bambán fürkészné a plafont, ha látná hol van, de az beleveszik a szürke félhomályba, mint minden más körülötte. Ő mégis nyugodtságot érez mindaddig, míg meg akarná mozdítani testét, ami ellenkezve akaratának nem teljesíti a rá kirótt parancsot. És ekkor veszi észre, hogy szem igazából nincs is nyitva, csupán bágyadt elméje az, aki elé varázsolta ezt a képet, mintha a szemhéja belseje egy nagy kivetítő lenne.
Álmodnék? - csendül fel gondolatai közt ez a lehetőség, melyet eddig a pillanatig nem tartott valószínűnek, most viszont teljes nyugodtsággal merül el ébren lévő agyának lelki szemei komponált színelőadásában...

by **Viola** Csüt. Márc. 14 2013, 17:07

Mi ez a hang? Hegyezem a fülem, melyet az a néma csend üt meg, ami közrefogja tudatomat és kínzó magányosság ítéltét sújtja rám az elnehezülő pillanatok tengerében. Nem hallok semmit, akárhogy próbálom kiszűrni a csend mögött rejtőző apró zizegést. Csak a bútorok ácsorognak némán, semmitmondóan a helyükön, lézengve a szoba atmoszférájában, ahol a gravitáció tartja őket leláncolva szakadatlan. Még lehet beszélgetnek is egymással, mikor mi távol vagyunk itthonról, s olykor történetekkel, programos poénokkal múlatják az időt, mígnem mi, a gazdáik haza nem térünk, s használatba nem vesszük őket egy fárasztó, vagy közönséges nap után.
Az ágy lomhán süpped be testem porcikái alatt, amik elég nyomást fejtenek ki rá itt-ott, hogy alakját elveszítve alkalmazkodjon hozzám. Számára ez végtelen feladat, mert elvetemedés híján mindig visszanyeri alakját és ez így lesz, amíg a játék stabil talpakon áll, már ha a fejlesztőbrigád nem volt annyira alapos, hogy belecsempéssze az elhasználódás adottságát.
Hasztalan gondolatok töltik meg üres elmémet, cikázva ide-oda járnak, hogy mire az egyiken elrágódok, már egy másik vegye át a helyét. Valami fontosabb, vagy szebb, jobb. De mindig más. Néha úgy érzem magam, elveszek a saját magam tengerében, s megfulladok a gondolatokba merülve, majd újjászületek, de már nem az leszek, aki most vagyok, hanem egy árnyalatnyival különb lány, aki hasonlít rám, de mégsem én vagyok. A gondolataimba merülés, a mélázás, az elemezgetés elérheti ezt és nem is kell hozzá sok, éppen ezért vannak olyan dolgok, amiken jobb nem is gondolkodni. Majdnem megszámlálhatatlan mennyiségű gond, baj terhelheti le a fejem, amiken filozofálgatva megváltozhatok a dolgok új fénybe helyeződésekor.
Sötét van idebent. Nekem már fel sem tűnik, mert alapszintű éjjeli látásom kisegít, s derengő szememmel nézve körülöttem minden fényesebb. A tárgyak, a levegő, minden. Magasabb szinten még jobban láthatok majd vele, olyannyira, hogy szemem világából kiveszik a sötétség, s az éjjel fogalma is új értelmet nyer, ami csak azok érthetnek meg, akik rendelkeznek a hasonló jártassággal. Nem lesz többé olyan sötét sehol, amin ne látnék keresztül és az éjjelek még a nappaloknál is fényesebben fognak ragyogni. Egy új, fordított világ kapuja fog kitárulni előttem, s én mohón fogom habzsolni minden előnyét.
Most viszont nem vágyom az éjjellátásra. A jártasság egy idegen szerv gondolataként bántja idegeimet.
Lassan, elnyűtten kelek fel az ágyról, ami visszanyeri alakját. Az ablakhoz lépve elhúzom a sötételőt. Odakint már lement a nap. Lent álmosan ténfereg pár játékos, ki tudja hova tartanak? Aludni húzódnak vissza, vagy éppen most mennek kalandozni, mert ők is rendelkeznek az én képességemmel, ami az éjjelt nappallá teszi?
Visszafordulok az ágy felé, melyet a nap sugarai új fénybe helyeznek. Színesebb, hívogatóbb, kedvesebb. Úgy tűnik még mindig van olyan, amit csak valódi fénynél vehet észre az ember és a természetellenes jártasságok csak halovány eredménnyel próbálják utánozni.
Levetem magam a szépen felhúzott lepedőre, s elnyújtózok. Álmos vagyok, de Anatot várom, nem alszom még. Ki tudja mikor jön meg, de mikor lábát beteszi az ajtón, s rám pillant, egyből tudhatja, hogy az ő kis felesége csak rá várt már mióta. Kiéhezve a pillantásának erejére.
Végigsimítom a testemet. Melleimet, hasamat, lábamat, karomat, mintha csak ő csinálná, de ez csak gyenge próbálkozás a részemről, hogy felidézzem az ő érintését, amitől minden porcikám tűzbe tud jönni. Hol marad eddig?
Elalszom.
Zavaros, gomolygó sötétség fogad álmomban. Próbálom kémlelni, de még a jártasságommal sem tudok keresztül nézni rajta, amit odaképzelek. Mert álmomban miért is működne a képesség? Ez az a hely, ahol semmi külső megvett hatalom nem tud befolyásolni. Én kreálom a világot, amit látni akarok. Még ha nem is én, de a tudatalattim. Most viszont semmi. Csak a feszült sötétség üres pillantása.
Ébren vagyok - eszmélek rá rövidesen, de szememet nem kívánom kinyitni, hogy meggyőződjek róla. Nem érzem magam mellett Anatot, még nincs itt. Nem alhattam sokat, de akkor miért ébredtem fel? Bágyadtan próbálok meg egyik oldalamról a másikra fordulni, de érthetetlen okból nem válaszol a testem a parancsra. Lábam gyengén bebicskázódva közel hever hasamhoz. Úgy alszom, mint egy kifli már kislány korom óta. És ez most is így van. Megfordulni azonban még mindig nem tudok. A testem még alszik - ez az egyetlen magyarázat lehet rá. De vajon mikor ébred fel? Nem siettetem, mert én sem sietek. Nincs hova, itt ragadtunk...

by **Allen Dante** Csüt. Márc. 14 2013, 22:20

Lássuk csak mi is történt eddig… egy furcsa helyre kerültem, amiről… na azért ne ugorjunk előre ennyire, van ennek a történet előzménye. Szóval inkább azzal kezdeném. A napnak reggeli része, szinte ugyanolyan egyhangú volt, mint mindig. Felkeltem, reggeliztem, majd egy megbíztatást teljesítettem. Az utóbbit sem taglalnám nagyon, mert nem tudom, hogy a társaságot mennyire érdekelné, ha arról mesélek, hogy Franz megint megbízott, azzal, hogy az egyik barátjának vigyek el egy szállítmányt, amiért természetesen fizetséget is kapok. Bár ez unalmas inkább ugorjunk az érdemi részhez, ami olyan este hat óra környékén következik be. Éppen mindenki vacsorázik, mikor egy bábu, vagyis inkább egy csontváz… csontváz, kicsit furcsállom, és azt hiszem, hogy megint hallucinálok, mert az utóbbi időkben egyre gyakrabban előfordul velem ez a jelenség. De legnagyobb meglepetésemre nem csak én látom őt, hanem a többiek is, így nem fordítok feléje akkora figyelmet, mert úgy vélem, hogy valami eventnek a kelléke, bár hogy milyen event van, most azt meg nem mondanám. A csontkollekció nem csak egy egyszerű vázból áll, hanem rendesen fel van öltöztetve, és akár még a nemét is meglehetne állapítani, ha másból nem akkor a ruhájából, mivel egy vörös estélyit visel. Sokat nem is haboz, odalép elém, majd megragadja a karomat és felállít a székből. Ez után azzal nyaggat, hogy táncoljak vele, és látszik rajta, hogy addig nem tágít, amíg eleget nem teszek a kérésének. Így kénytelen vagyok elfogadni, a felkérést, nem sokkal ezután egy lassú zene kezd el megszólalni, amire elkezdünk keringőzni, majd nem sokkal rá, mire sikerül felfognom, hogy mi is történik itt, felveszem én is a ritmust, és elkezdek magamtól táncolni, ezzel átvéve a vezetést is. Bár ez a mutatvány kicsit nehézkes, mert a „lány” épphogy a derekamig ér, de panaszra nincs okom, mert eléggé könnyedén tudom mozgatni. Mikor a zene leáll. eltávolodunk egymástól, pukedlizik egyet, majd eltűnik a pixelek kavalkádjában.
Most, hogy az érdekes részt elmondtam ismét ugorjunk eget az időben, ami inkább néhány órával játszódik később, mint a táncom. Már az ágyamban fekszek és készülök arra, hogy álom szálljon a szemeimre – na, jó, ez egy kicsit hülyén hangzik inkább, legyen az, hogy arra várok, hogy végre elaludjak - . Ez be is következik perceken belül, de akár itt is lehetne egy nagyobb ugrás, hiszen csak alszok. Nem álmodok semmit, így mesélni sem érdemes arról, amiről nem lehet. Szóval itt ugorjunk is, de csak egy pillanatot, mert felébredek… vagy nem… vagyis nem tudom, hiszen rendesen tudom irányítani a gondolataimat, így azt feltelezné az ember, hogy ébren van. És hogy erről megbizonyosodjon ki is nyitná a szemét, bár ez az én esetemben lehetetlen, mert nem tudom. Na, jó, ha ez nem meg akkor legalább keljünk fel, de jelen esetemben ez sem jön össze.
~ Remek, nem tudom, hogy hol vagyok, sem a szemeimet nem tudom kinyitni, és még mozdulni sem bírok. –mondom magamban.
Bár ez annyira nincs is ellenemre, hiszen most mondhatni egyedül vagyok és semmi sem zavar meg abban, hogy a gondolataimmal legyek együtt, vagyis jelenleg. Jelenleg semmi sem jut eszembe, ami érdekes, vagy valami hasonló benyomást keltene bárkiben is, így inkább, de nagyon nem érdekel, hisz csend és béke van…

//Sajnos csak ennyi telt a bevezetőre, de remélem a továbbiakban jobbak lesznek :3

by **Tetsuko Jin** Csüt. Márc. 14 2013, 23:01

Ez a mai nap nagyon, de nagyon mozgalmas és fárasztó volt. Szerencsére már vége. Botomra támaszkodva sétálgatok az utcán. Bajbajutott lányokon segíteni nem éppen a legkönnyebb dolog. Rettentően fárasztó, arról nem is beszélve, hogy majdnem elveszítettem a kontrollt. Abból pedig semmi jó nem sült volna ki, akkor nem sétálgatnék ilyen nyugodtan. Kora este van, én meg már hulla is vagyok. Nem fizikailag, sokkal inkább szellemileg. Fogalmam sincs arról, hogy a többi ember ezt hogyan csinálja, számomra azonban kimerítő saját magam visszafogása, amit eddig elég jól csinálok. Battyogok tovább, int egy fél hulla, mire megpillantom a fogadót, amiben szobát bérelek magamnak minden egyes nap. Nincs messze a város és a teleport kaputól sem. Most mégis mintha kilométereket gyalogoltam volna. Belépek a bejáraton és intek mindenkinek, ahogyan az illem diktálja. Van, aki viszonozza, van, aki nem. Nem vagyunk egyformák és ezzel nem is érdemlik ki az utálatomat. Ahhoz ennél sokkal több kell. A szobám felé vezető út is hosszabbnak tűnik, mint általában. Megviselt ez a mai nap, na de ennyire?? A kilométeres lépcsősort megmászva elérem a szobám ajtaját, belépve egyből megpillantom az ágyam… azt a puha, nagy ágyat, mely most jobban hívogat, mint bármikor. Fegyverem a földre dobom, magam az ágyra vetem. Nem érdekel, hogy még a felszerelésem is rajtam van. Egyszerűen nem érzek késztetést arra, hogy levetkőzzem. Hason fekszem az ágyon, arcom a párnába temetem, lábaim lelógnak. Nem a legkényelmesebb pót, mégis hamar elragad a sötétség, már alszom is.
Üdén és frissen ébredek, egy álmoktól mentes, kellemes kis pihenés után. Reflexszerűen nyitom ki a szemem. Vagyis csak szeretném, mert nem tudom. Ez fura… nagyon fura… sötétséget látok semmi mást
~hmmmmm.. talán átcsúszott a szemfedőm a másik szememre?? Párszor már előfordult régebben~ gondolkozom, és már nyúlnék is oda a kezemmel.. hoppá.. nem érzem a kezem. Ha már itt tartunk.. semmit sem érzek.
~Jobb kéz?? Semmi, Bal kéz?? Semmi, Lábak?? Semmi, semmi és megint csak semmi. Lebénultam?? ~ Ha le lennék bénulva, attól még beszélni tudnék… Próbálkozásaim ellenére sem hagyja el szó ajkaimat, igazából az ajkaimat sem érzem. Testem egyetlen egy porcikáját sem érzem.. olyan ez.. Olyan mintha nem is lenne most testem.. Egy tudattal rendelkező, test nélküli élőlény lettem. Érző ember lévén rajtam is kezd eluralkodni a kétségbeesés… az ismeretlentől való félelem.. Egy csomó ötlet merül fel bennem hírtelen, de a legrosszabb feltételezést nem vagyok hajlandó elfogadni. Bár… ha valóban meghaltam… akkor az emberek joggal félnek a haláltól… mert itt nincs… semmi… semmi.. csak én egyedül…
~Nanananaa.. én nem halhattam meg.. nem és kész.. Főleg nem most, hogy megismertem Ai-chant.. ezt nem fogadom el.. Ez csak álom.. igen.. Biztosan csak álmodom.. cs-csak fel kell ébrednem… ~ hitegetem magam, holott jól tudom, hogy az álom valóságosabbnak tűnik mindig, mint a valóság. Elvégre az ember álmában sosem feltételezi azt, hogy éppen álmodna, míg a valóságban igen, vagy legalábbis gyakran remélik bizonyos esetekben. Kétségbeesetten keresem a megoldást, a magyarázatot… képtelen vagyok normális magyarázatot találni…
~Rendszer hiba… hibernálás.. vagy ilyesmi~ villámcsapásként ért a megfelelő magyarázat, mivel magamat, úgy ahogy meg tudom nyugtatni.. Nincs is más dolgom, míg elütni addig az időt… addig amíg vissza nem áll a régi rend.
~ Talán aludnom kellene.. és mire felébredek, minden rendben lesz.. Akkor.. alvás… ~ döntöm el… tudom jól, hogy annak, aki türelmetlen és nem szeret várni, az alvás a megoldás. Ez így van, csak az én esetemben ez nem így működik. Mindig is irigyeltem azokat, akik csak úgy, varázsütésre képesek elaludni. Nos én abba a kategóriába tartozom, akik ha próbálnak aludni.. hát nem sikerül, mert mindig gondolkodnak.. akármiről, a legjelentéktelenebb dolgokat is ilyenkor elemzik.
~ Alvás.. alvás… alvááás… vajon mi van Ai-channal?? Mirika-san indikátora miért volt narancs?? Ai-chan is biztosan meg van rémülve, Joey-san derék lovag és Fuuko-san is nagyon bátran viselkedett ma, Mirika-san barátja igen félelmetes… nem kedvelem, vajon mit reggelizzek?? Szendvicset, vagy valami mást?? Tojást?? Vennem kell majd ajándékot is.. .. Pirítós!!! Igen.. azt reggelizek. Az Angelic Voice-nak miért ez a neve?? Váááh.. ~ Sejtettem, hogy ez lesz… képtelen vagyok a gondolataimat lecsillapítani.. így nem lehet aludni.. Kicsivel drasztikusabb módszerekhez kell nyúljak
~Akkor majd számolok… annál unalmasabb nincs is… 1, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8, 9, ………1267, 1268….11 998, 11 999, 12 000… oké ez sem jött be.. ~ Elaludni lehetetlen, most „keltem fel” , na meg sosem voltam az a lustaság… Más elfoglaltságot kell kitaláljak… amivel elüthetem az időt, míg minden vissza nem változik.
~Sakk.. igen.. a sakk is unalmas egy sport… Én kezdek.. Gyalog G3-ra, Futó G2-re … Váltás.. Huszár E3-ra és Huszár F3-ra. Gyalog E4-re. Huszár E5-re…………. Vezér H6-ra sakk és matt… Ezzel ismét legyőztem magam…24-szerre.. unalmas~ Képtelen vagyok, vagyis , hogy pontosabb legyek, nem akarom elfogadni a meghibásodás elméleténél rosszabbakat, ezért tovább töröm az agyam azon, hogy mivel üssem el az időt…
~Jöhet az Amőba…~

by **Hitodama** Szomb. Márc. 16 2013, 00:26

Álmodni nem jó, az ember ritkán ébred rá végtelen hatalmára felette, s így gyakran esik csapdába menekülés nélkül, vagy válik valóra félelme alig azután hogy az megfordult a fejében. Bukott világok, nyomorult csak azoknak nem kik mestereivé váltak. Neki mindig is voltak álmai, különös dolgokat látott a nagyvilágban vagy éppen az univerzum királynőjének trónusán ült. Csak hogy a városok törmelékhalommá váltak, az erdők porrá égtek, a trónusok összeomlottak - végül minden véget ért...
Nem számított más egyébre ezen alkalommal sem, ahogy egy fa ágai közül meresztette szemeit a csillagos égre. Igazi ugyan nem volt, de igazibb annál az égboltnál melyet egy réges-rég megunt nagyvárosi ablakon keresztül láthatott. Mert azon keresztül kitekintve a házak és toronyházak fölé, soha nem látott egyetlen csillagot sem. Olyan volt az az ég amilyen igazán semmi, igen, egészen pontosan nem volt semmilyen. A Semmi tehát volt ugyan barát is, de néha a komor és unalmas ellenség köpönyegét vette fel, nem ismervén kompromisszumot. Az idő pedig múlt minden egyes szívdobbanással, minden egyes lélegzetvétellel hogy mikor aztán feje lebillent, eltűnjön a világból minden...

Mit mondhatna valaki a semmiben, mikor álom nem jön a szemre csupán sötétség és néma, mindent átható csend? Semmit, a maga nemes és elegáns egyszerűsége korlátain belül, semmit. Nem vágtattak lovak füves pusztákon át, nem gyűrtek le ostromló hadakat rég eltűnt kastélyok népei, s nem törték át a csillagos ég határait zúgó-búgó, lángokat okádó rakéták. De nem is énekelt az erdő fái között a csintalan szellem, nem süvített jeges szél a hófedte magas hegyek völgyeiben, s még csak nem is morajlott a tenger a hosszú trópusi partokon. Nem volt se kép, se hang, sem gondolat, nem volt ott az égvilágon semmi

Törhette volna meg a megfoghatatlan sötétséget a kelő nap karmazsin fénye, vagy virágillatot hozó szellő, motoszkáló apróvad vagy másodőrségi éji vihar. De nem, nem érkezett el semmi. Akkor mindössze arra volt képes hogy felfogja, most nem az álmok világának dunyháján feküdt, hanem valami világtalan világban melyben sosem jött el a hajnal. Nem látott semmit, nem hallott semmit, nem érzett semmit... így volt, kételkedett abban hogy testében volt egyáltalán, hiszen bizonyosságát is elvesztette annak hogy ült vagy éppen feküdt. Nem tudhatta, nem értette, hiszen nem volt az univerzumban akkor semmi. Mindössze igen az, a semmi, a végtelen és megérinthetetlen... vagy talán mégsem? Talán éppen most érinthette meg életében először, úgy igazából, a mindenséget körülölelő semmit? Azt a semmit, mely őrá várt mindeddig odakint diagnózisok és vizsgálatok háta mögött bujkálva? Semmi volna egyáltalán, lehetett a semmi önmagában is valami... lehetett egyáltalán semminek hívni valamit, melynek neve is volt legyen az akár maga a semmi?
Rejtély, ahogy rejtély volt az is hogy egyáltalán gondolkodott e, sőt hogy voltak e önálló gondolatai mindenek felett. Nem lehetett megmondani, nem lehetett rágondolni, nem lehetett szavakká vagy gondolatokká formálni. A semmit melyet nem lehetett semmivel sem felfogni, úgyszólván nem tapasztalhatott meg semmi
S a semmiben lebegve vagy éppen fuldokolva, mit akart volna tenni éppen? Semmit. Nem lázongott vagy keresett megoldást, akkor nem gondolt át semmit, hiszen nem volt éppen semmi, akkor pedig nem köthette az elmúltnak tűnő árnyvilágnak nevezett élethez semmi!

by **Egil** Szomb. Márc. 16 2013, 09:48

Köszönöm szépen, hogy írtatok! Ki nem írt, az a szabályoknak megfelelően pótolhatja, de csak most, később nem lesz rá lehetőség.

Az ismeretlen lehet ijesztő, szokatlan, más. A semmi megtapasztalása fázisokból áll. Felismerés, az alany észreveszi a történéseket, vagy jelen esetben, hogy nincs történés. "Pánikba esés", az alany ráeszmél, hogy mit tud, illetve mit nem. Segítség hívás(?) Azonban az alanyt senki sem hallja. Beletörődés. Az alany rájön, hogy tehetetlen.
Nos, egyesek lusták felállni, hogy kihúzzák a sötétítőt. Mások már sakkpartit játszanak magukkal. Megint mások a belső énjükkel beszélgetnek és segítségért kiabálnak. Jellemtől függ, hogy ki miként tapasztalja meg, ki miként törődik ezzel, azonban az állapot változik. Fázni kezdtek. Eleinte halvány, majd egyre erősödő fény gyúl, mi nyitásra készteti a szemeiteket. Egy hűvös szobába kerültök, egy bútorok nélküli egyszerű fehér falú szoba. Ajtó nincs, sem ablak, így a doboz talán egy találóbb megnevezés lenne rá. A mennyezet fény, mit nem lehet elérni, hiába próbálkoznátok. Középen feküdtök, ruhátlanul, azonban miként ráeszméltek, hogy tudtátok nyitni a szemeiteket, úgy a többi mozgás is megy, működik. Hangotok visszhangzik, kérdéseitekre válasz nem érkezik. Az adataitokat mutató panelt nem tudjátok megnyitni. A helyzet változott, azonban a tehetetlenség nem.

Megjegyzés: A szobában a képesség pontjaitokat kezeljétek úgy, mintha egy - egy pont lenne rajtuk. Különleges képesség nincs.

by **Tatsuki Ranmaru** Vas. Márc. 17 2013, 21:03

Nem igazán tudtam eldönteni, hogy mennyire vagyok része bármilyen valóságnak. Definíciós problémákba ütköztem: mi egyáltalán a valóság? A SAO fogsága: valóság? Úgy értem: valójában minden csak az én fejemben történt. Meg egy szerveren. Nem jártam be hihetetlen alapterületű földrészeket. Sose voltam életveszélyben. Nem tanultam meg íjat felajzani, húrt sodorni és feszíteni, nyilakat lőni. Fegyvert kovácsolni sem. Nem harcoltam. Mobokkal. JK-kal. Se önmagammal. Nem. Küszködtem.
Komoly fáradságot jelentett minden gondolat kiküzdése magamból, mert úgy éreztem, vastag, sötét lepelként borul rám a pánik és félelem, amik megszűrik a gondolataimat, és a fekete lepel feketére festi őket is. Nem-ek kerülnek eléjük:

Nem szerettem meg senkit.
Nem szereztem új barátokat.
Nem tanultam meg semmit.
Nem lettem több.

Próbáltam logikázni, és átvágni a leplemet, hogy nekem dolgozzon. A saját oldalamra akartam állítani. Egyetlen tagom sem mozdult, továbbra sem, így levetni magamról képtelen voltam. Talán más módon mégis fölé kerekedhetek:

Nem, nem voltam egyedül!
Nem, nem volt haszontalan az itt töltött idő.

Nehéz és bonyolult gondolatok voltak ezek. Könnyíteni akartam rajtuk. Találni egy jobb megoldást, amivel a nemek az uralmam alá kerülnek. Igen, az remek volna. Igen. Hmm:

Nem vagyok haszontalan.
Nem vagyok looser.
Nem vagyok egy senki.

Igen. Igen! Éreztem, hogy a győzelemtől megfeszül néhány izmom. Áttörés előtt álltam. Már csak néhány lépés, és a lehull a lepel! Csak egy utolsó lépés. Merni kell kimondani. Merni kell megfogalmazni. Gyerünk!

Igen, igenis valaki vagyok!
Igen, önálló lettem!
Sokan számítanak rám!
Fontos ember vagyok!
Nem verhet meg már senki… Legfeljebb nagyon kevesen.
Erős lettem!
Okos vagyok!

Sorjáztak belőlem a gondolatok, ha akartam volna se tudtam volna gátat szabni nekik, úgy ömlöttek ki belőlem, mintha átszakadt volna valami bennem, és most elöntene mindent az, ami már régóta gyülemlett, és nem lenne semmi, ami feltartóztathatná, vagy megállíthatná, de ha lenne is, én magam kelnék birokra vele, hogy meg ne tehesse, le ne zárhassa újra bennem, eszébe se jusson máskor kikelni ellenem!
Piha! Fokról fokra kezdtem érezni a tagjaimat. Azt, hogy fázok. Hogy ha tudnék, akkor vacognék. Csak lassan nyertem vissza a szemem fölött az irányítást. A fókuszaim nem voltak sehol. A yagan nem állt rendelkezésemre. Maradt az egyetlen tekintetem. Egyre többször fordult elő olyan eset, hogy lekorlátozódott az a unique skillem. Nem örültem neki, sőt, határozottan zavart! Nagyon kevésnek éreztem. Sokkal több időt vett így tőlem igénybe az, hogy feltérképezzem a környezetem. Nem mintha ne lett volna időm. Igazából csak időm volt. Semmi másom. Még ruhám sem. Túl sok minden történt velem eddigre ahhoz, hogy igazán kirázhasson tőle a hideg. Meg egyébként is: még a hideg sem tudott ebben az állapotomban kirázni. Pedig egyre jobban zavart, hogy fázok. És hogy meztelen vagyok. Mozdulatlan. És fázom is!
Mielőtt újra elmerültem volna a pánik és félelmes édes tejcsokis pudingjában, jött a felismerés: mégis tudom mozgatni a kezemet. Igen! A lábamat is. Igen! Mindenem!
Felpattantam. Először természetesen legnemesebb testrészem takartam el. Még csak nevén nevezni se akartam, hátha ettől több figyelem terelődik rá. Pedig teljesen egyedül voltam az egész szobában. Ebben a furcsa szobában. Első dolgom volt, hogy lehívjam a menürendszeremet, és ruhát kérjek magamra. A menürendszer nem működött. Már-már rutinosan próbáltam túllépni a problémám, és csinálni akkor valami mást. Bármit. De azon kívül, hogy párlépésnyi szabad helyemen fel-le lépkedtem, összegörnyedve, fázva, magamat takargatva, semmi sem változott. Végül a falnak dőltem, és levegővételem ritmusára azt kezdtem el kántálni, hogy el ne felejtsem, hogy ez az új nem:

Igen. Igen. Igen. Igen. Igen…

by **RenAi** Vas. Márc. 17 2013, 22:37

Úton vagyok haza felé, vagyis inkább az a fogadó felé ahol általában megszállok. A fák kellő árnyékot biztosítanak és a szellő is kellemesen cirógat. Mindez olyan egyszerű és mégis magával ragadó. Egy küldetésen vagyok túl, és meg kell mondjam kissé nehézkesen ment. Szinte már azt hittem hogy sosem fejezzük be, vagy hogy fail lesz. De szerencsémre nem így lett. Sikeresen véghez vittük és most azon vagyok hogy mihamarabb „haza” térjek és egy kiadós nasi után egy forró fürdőt véve ágyba dugjam magam. Igen szinte már láttam magam előtt. Hogy miért nem a kristályt használom? Jó kérdés, de a választ azt hiszem az hogy a séta közben kissé ki tudom kapcsolni, ki üríteni az agyam és helyre tenni a gondolataim. Mostanában szükségem is van erre. Nem szeretnék megváltozni még akkor sem ha látom hogy másokat sorra ragad magával a játék szelleme vagy épp teszi tönkre és magába fordul, bedebpizik. Egyik sem jobb a másiknál, és eldöntöttem nálam ilyesmi nem lesz. Én végig ugyanaz a játékos, élet szerető, kedves, oda adó, ugyanakkor a hülyeségektől nem visszariadó lányka maradok. Igen, ez így lesz. Félelem… igen ez egy olyan szó amivel a nap minden egyes percében meg kell küzdenem. Nem a haláltól félek, nem attól hogy egyszer a testem pixel darabkákká foszlik és nem tehetek mást mintsem nézem. Legalábbis nem akkor ha példákul harcban halok meg. Vagy ha olyas dolog miatt amivel megmenthetek másokat, igen talán emiatt váltam a végén lovaggá. Ez lehet a magyarázat. Van a halálnál egy sokkal rosszabb dolog is. De attól annyira félek hogy nem is szeretek róla beszélni.

- Tadaiimaaa! – Kiáltom el magam a szobám ajtaján lelkesen belépve. Tudom hogy nem vár senki, de a megszokás már csak megszokás marad. Leültem az ágyra, és kipakoltam az elvitelre kért ételt, miután elfogyasztottam, hűen tartva magam a tervhez egy forró fürdő után már le is feküdtem, és szemem lecsukva már állom országban is találtam magam… Vagyis csak szerettem volna. Furcsa dolog történt… Nem értem… Azt hiszem alszok…álmodok…
~ Álmodok?...Mégis miféle álom ez?...Vagy egyáltalán álom ez?~ - Értetlenkedtem. ~ Jól van akkor felkelek! ~ - Nyitottam volna ki a szemem, sikertelenül. Mozgattam volna meg a kezem hogy kitakarózzak és kiszálljak az ágyból… Sikertelenül. Nyitottam volna a szám hogy megszólaljak…Sikertelenül. ~Mégis mi ez?...~ A szívem egyre gyorsabban vert, kezdtem egyre inkább kétségbe esni. Félelem… kétségbeesés… értetlenség… döbbenet. Ragadtak magukkal ezek a negatív érzések. Tehetetlenség… Igen ez az amit mindennél jobban utálok, és amitől a leginkább félek. Ez az érzés még a halálnál is rosszabb, mert ha életben vagy tudod hogy még tehetsz valamit, de ha már meghaltál… ~Én most álmodok?… élek?… Én most… félek…~ Nem tudtam hova tenni a történteket. Nem tudtam hogy mi történ és elfogadni sem tudtam az egészet. Nem tehettem semmit sem. ~ Ha valaki nem tehet semmit akkor az már meghalt… Meghalt?... ~ Ha tehetném sikítanék, szaladnék, vagy épp bármit csak hogy ez az egész megszűnjön. Nem tehetek mást csak várok. Magamra vagyok maradva gondolataimmal, érzéseimmel, félelmeimmel. ~ Ácsi! Nincs gond! Nem kell mást csinálnod mintsem várni, ez egy olyan helyzet amit csak türelemmel oldhatsz meg! ~ - Hallgatva önmagamra, ebből a rémálomból igyekeztem álmot faragni. Hogy mégis hogy? Tartottam magam a tervhez és „elköltöztem” állom országba. A fantáziám világába menekülve igyekeztem túlélni ezt a furcsa helyzetet.
~ Hmm… Miről is kezdjek el fanáziálni?... Pasiiik!.... Kaja!….Cukiságok sora…! Igen ez lesz az! ~

~ Már láttam magam előtt miként fekszünk a strandon, mindenkin fördőruha és a naptól csillogó feszes férfi felsőtestek gyönyörködtetik szemeim. Az egyik fiú oda jön hozzám két itallal a kezében, az egyiket ide adja nekem. Kissé elpirulva el is fogadom. Gyönyörű barna szemei vannak a srácnak, ha bele nézek azt hiszem össze esek… Megtettem! Bele néztem… Kezem a homlokomhoz téve érzem hogy megállíthatatlanul dőlök hátra, majd egy izmos fiú karjaiban találom magam. Zavartan nézek körbe, ugyanakkor nem mondhatnám hogy nem élvezem a helyzetet. Egyszer csak egy ismerős hang szólal meg: …
- Ai-chan??- Tekintett rám Jin el kereket szemekkel…
- Áh értem… te is csak játszol mások szívével!... Gomene, hogy nem vettem észre, mit is jelentek neked igazából!... Gomene, hogy raboltam az idődet!... - Majd a fiú sarkon fordult és elszaladt pár kósza könnycseppet hagyva maga után…
- Jin!... Ez nem az aminek látsziiik!... – Szaladtam utána, ahogy csak tudtam.~

Ehh??…. Szaladnék egy fiú után?... Ehh? Hogy lett egy általam irányított állomból rémálom?? Ezt gyorsan helyre kell hoznom! Razz

~Tehát ott tartok hogy futok Jin után, majd karjánál fogva visszarántom, és egy szenvedélyes csókkal jutalmazom igaz érzelmeit.
- Te ezt jelented nekem! – Jelentettem ki a fiú megnyugtatására…Hmm.. happy end? Azt hiszem így jó is lesz. Razz

~

Időközben azt hiszem sikerült valahogy lenyugodnom, és számba vehetem elképzeléseim hogy mégis mi történhetett. Az egyik hogy tényleg csak álmodom, és valahogy mégis tudatomnál maradtam. A másik hogy valami próbléma van a sao-ban, de akkor viszont nem csak én vagyok ezzel most így. A probléma az hogy így tehetetlenül nem is tudok senkit sem meginterjuvolni hogy vele mi a helyzet. A harmadik az hogy tényleg csak velem van a probléma, és lehet odakint megpróbálták levenni rólam a New Geart, és sikertelene volt, így itt ragadtam a ebben a nem is tudom miben…. Talán a semmiben?... Még el is tudnám képzelni, elvégre a New Gear által tudtam csatlakozni a sao szerveréhez, azaz az által lett „átköltöztetve” a tudatom és a lelkem erre a világra. De mivel a New Geart levették a fejemről, nem jutottam vissza a testembe és a „két világ között ragadtam”. Ezt el sem akarom képzelni, remélem nem csináltak odakint semmi féle meggondolatlan ostobaságot. A harmadik lehetőség a bann. Igen, az hogy töröltek a játékból. Magam sem tudom hogy hogy, magam sem tudom hogy miért… De ha valaki bant kap az ideiglenesen, legyen az nem tudom mennyi idő, nem férhet hozzá a felhasználójához, mármint nem tudja használni a karakterét. Ez most természetesen én volnék… Nem ezt sem szeretném… Van még egy ötletem… de abba már bele se merek gondolni. Egy olyan dolog amit egy ember csak egyszer élhet át, és még senki sem mesélhetett róla semmi biztosat… még az sem aki vissza tért onnan…Igen, a halál. Fogalmam sincs milyen lehet. De azt hiszem ez az állapot most még annál is rosszabb…

/Bocsánat a késlekedésért!/

by **Hinari** Kedd Márc. 19 2013, 23:50

Lassacskán már tényleg úgy voltam vele, hogy teljesen mindegy. Mindegy, mikre gondolok, hiszen csak idő kérdése, hogy történjen valami, legyen az akár a semmi, nem izgatott, elegem lett a tehetetlenségemből, hogy amíg testem minden izma le van bénulva, az elmémet szabadon engedik, őt nem korlátozzák le, nem tesznek semmit az őrület ellen, ami, mint lassú féreg költözött bele tudatomba.
Mindigis logikusnak képzeltem a gondolkodásmódomat, én mindig a kapcsolatot kerestem a fogalmak, történések és benyomások között, mindig igyekeztem magyarázatot találni, ezt pedig nemcsak a belsőmmel éltem át: az összes érzékszervem erre összpontosított, hallottam, láttam, tapintottam a körülöttem történő eseményeket, agyamban összekötve a beérkező jeleket, és egyesével vagy csoportokban kielemezve azokat. Üresnek éreztem magam. Mintha félbevágtak volna, érzékeim nélkül képtelen voltam megfelelő munkára fogni a legfelsőbb irányítót, olybá tűnt, mintha hiányzott volna a jelfogó receptor, és az agyam (a bejövő jelek hiányában) egy másik pályára állt át. Egy olyan pályára, ahonnan megkapta a hőn áhított információkat, bármily tévesek és betegek is voltak azok. Kétségbeesés. Őrület. Sötétség és hiány. Vég. A szavak körbe-körbe keringtek, folyamatosan megerősítve a kialakulóban lévő, új világnézetet, lassanként átírva a rendszert.
Nem.
Valahol mélyen pozitív hang csendült, ellenállva az átállított mód törlő parancsainak, ellenszegülve az új rendszernek, haladt fölfelé, felkúszott az kiüresedett idegpályákon, félresöpörve az útjába kerülő kétségbeesést, őrületet, sötétséget és hiányt. A vég fogalmát azonban megtartotta, egyszersmind átírva azt: vége van; majd, hozzákapcsolva ehhez az iménti fogalmakat, beküldte őket a rendszerbe, erőnek erejével állítva vissza agyam a helyes irányba. Bizonyítsd! – ez volt az irányító utolsó parancsa, az optimizmus azonban nem tudott kellő választ adni. Körülötte nem volt más, csak hitének cáfolói, minden információ ellene volt, senki sem támogatta őt.

De nem bukott el. A régi pályáról hirtelen új fény villant, a hideg érzése, érzés, amelynek eddig híján volt megdolgoztatott tudatom. Új reményt adott, és lényem tárt karokkal fogadta, nem érdekelte, hogy pozitív vagy negatív jeleket hordoz, hiszen egy jel volt, bizonyíték a létezésre. Őt pedig még több követte, egy egész hadsereg, és nemsokára a Látás is bekapcsolódott, tömör valóságba öntve a fény átvitt értelemben használt fogalmát. Lényem ugrándozni szeretett volna örömében, majd rájött, hogy igen, megteheti ezt, a receptorokkal együtt visszakapta a mozgást is, a hőn áhított irányítást, mert mostmár volt mit irányítania. Rendelkezésére álltak a bábuk.
Megmozdultam.
Először csak egy kicsit, mint a gyermek, ki erejét próbálgatja, majd egyre jobban: a remegés és a mocorgás határozott mozdulatokká értek, agyam egyre sűrűbben küldte a jeleket, egyre jobban felbátorodva a visszajelzéseken, végül meglépve a bizonytalant, s kiadva a szorongó parancsot. Felültem. Sikerült! Mozgok… Látok… Lélegzek… Létezek.

Kellett egy pár perc, mire tudatosult bennem a külvilág. Eleinte nem foglalkoztam vele, minden erőmmel a visszaszerzett értékekre fókuszáltam, és a legkevésbé sem számított, voltaképpen hol is teszem ezt. Vagy hogyan. Aztán csak rájöttem, hogy nem kaptam vissza mindent: be voltam zárva, távol Aincrad világától, és még távolabb a valóságtól. Egy eleddig ismeretlen helyen tébláboltam, összeráncolt homlokkal mérve végig cseppet sem kielégítő helyzetem. Lényem benyomásokra vágyott, új információkra, ez a sivár környezet azonban nem tudta kellően kielégíteni őt. Hiába emlékeztetett a múltra, nem volt ugyanaz.
Kevés volt. Túl kevés.
Azért körbejártam néhányszor, repedések, nyomok után kutatva, hátha meglelem szabadulásom kulcsát. Nem adtam fel, egyelőre nem, hiszen ha a sötétségből volt kiút, talán a fénnyel se lesz másképp. Csupán idő kérdése, igen, az lesz a megoldás, várni kell… de eközben nem szabad feladnom önmagamat sem, az Én-t, ami idáig juttatott. Gondolkodtam, hiszen az voltam Én, az vitt előre; amikor semmi más nem segített, a gondolataim ott voltak nekem. Elmosolyodtam a szituáción, fejemben azonban a tehetetlenséget vádló gondolatok közé befurakodott egy másik is, egy, ami nem igazán illett bele a képbe, egy, ami, mint korábban az optimizmus, ellenállt a sodró tömegnek:

Érdekes, nem? Amíg mindenünk megvan, többet szeretnénk, és amikor elvesznek mindent, hirtelen annak örülnénk a legjobban, ha csak egy kicsinykét is, de visszakapnánk belőlük. De amint ez megtörténik, újra többre vágyunk, a mozgás, amit visszakaptunk már nem elég. Több kell. És még annál is több.

by **Taidana** Szer. Márc. 20 2013, 00:17

A várakozás először csak perceknek tűnt, majd a percekből órák lettek, aztán az egész napokra nyúlt. Massza lett a fejemben az idő, amit úgy dagasztottam, ahogy csak akartam. Mindenható voltam: ha akartam, sok lett belőle, ha úgy kívántam, kevés. Az Idő Ura lettem. Yeah! Szinte hallottam már a fülemben az óra ketyegését. Tikk-takk. Tikk-takk. Idővel megrohant a gondolat: talán az asztalon áll ez az óra. Mellettem. Ahol fekszem. A kórházban. Virágcsokrok és bonbonok mellett. Nem, nem tetszett ez a kép, hiszen nem a koporsómban feküdtem. Nem, az ágyam nem lehetett a koporsóm, hiszen nagyon is élek még. Aki meghal a SAO-ban, felébred a valóságban. Nem lehet koporsó a kórházi ágyunk. Mindannyian felébredünk! Csak lesz aki előbb, és lesz, aki utóbb.

Susayára gondoltam. Hogy ő ott már nem lesz majd velem. Segond – gondoltam. Ez most biztos csak ideiglenes szerverleállás. Semmi komoly, hamarosan visszaállnak az adatok. És mi is visszakerülünk a SAO-ba. Igen. – Győzködtem magam, de valamiért semmi sem hangzott túl reálisnak. Valóságosnak. Sem ez a sötétség, sem pedig a gondolat, hogy ez csak holmi hiba lenne.
Egyre jobban hiányzott Susaya.

Arra gondoltam, ha itt lenne velem, mit csinálna. Sokat törtem rajta a fejem, de végül nem jutottam sehova. Mint mindig. Soha nem tudtam az ő szemén keresztül látni a világot. Azon gondolkodtam, hogy az este folyamán egyáltalán velem volt-e. Nemleges választ kellett adnom magamnak: egyedül értem haza a Second Life-ba, és ott sem találkoztam vele. Nem jött velem a mobgyakásról. Egyedül feküdtem le. Csajt se sikerült a mai napra szereznem. Lotti járt a fejemben, de aztán gondolataimat hamar elterelték a délután történtek. Így kerültem, ugye, végül ebbe az állapotba. Ebbe a jelenbe. Ebbe a mostban. Eh, nagyon filozofikus alkat lettem az utóbbi percekben.

Hálásan vettem volna, ha bárki most itt van velem. Nem, nem az aranymajmom. Ő lezárt téma, és most, hogy felidéztem magamban a délutáni kalandjainkat Susayával, határozottan örülni kezdtem, hogy nincs velem. Nem. Most inkább egy kézre vágytam. Amelyik az én kezemet fogja. Mondjuk anyukámé. Hogy érezzem, nem vagyok egyedül. Ha már egy kórházban vagyok. Mert igen, eldöntöttem magamban, hogy ott kell lennem. És akkor már dukál, hogy ott legyenek a többiek is. Anyum. Apum. Húgom. Érted, az egész család.

Erről jutott eszembe Mr. Black. A srác, akit még én hívtam a SAO-ba. Úgy volt, hogy találkozunk. Aztán sose futottunk végül össze. 10.000 felhasználója volt a SAO-nak, bár sokan „kijelentkeztek” a szerverindítás óta. Gondoltam, hogy majd a vakszerencse összehoz minket. Végül nem így történt. Eddig. Talán majd ezután.

Oh, végre tisztázódni kezdett a kép! Legalábbis a pislákoló fény, ami aztán egyre erősebb lett, bennem elég komoly boldogság-bombát robbantott. Nem csak a szemem nyitottam fel, hanem végre a testem felett is visszanyertem az uralmat. A meztelenség annyira nem zavart, bár bizarrnak tartottam, hogy milyen kórházban „ápolják” így a pácienst? Szülők sehol. Virágok és bonbonok sem. Körbelestem, magamat takargatva: hamarosan szemet szúrtak a nyilvánvaló hibák. Biztos lehettem abban, hogy továbbra sem a valóságban vagyok. Fásultan csúsztam le az egyik fal mentén. Mindegyik tök ugyan olyan volt, így különbséget tenni közöttük is teljesen értelmetlen lett volna.

Kezemet ölembe fektettem, és próbáltam Susaya-szintre kerülni: hátha megszáll valamilyen kafa bölcsesség, ami majd kivisz innen.

by **Egil** Szer. Márc. 20 2013, 00:57

Hali, a határidő sajnos lemaradt tőlem, így ezt korrigálva a határidő március 22.-e, péntek éjfél. Ugyanakkor a hibámat javítva a szombati napra merő véletlenségből(!) sajnos nem érek rá kiírni az új kört csupán csak vasárnapra virradó reggel.

by **Tetsuko Jin** Pént. Márc. 22 2013, 15:07

~ Itt is a harmadik X. Újfent nyertem és ezzel rá is jövök arra, hogy nem vagyok méltó ellenfél saját magamnak. Minden egyes játékban kikaptam magamtól. Az egyik énem mérföldekkel jobb lehet, mint a másik~ zárom le ezzel a kitudja már hányadik játékot, amit magammal kezdtem el játszani. Csak időhúzásnak szánom ezeket. Mégis csak jobb valamivel elütni az időt, mintsem várni a messiást. Amúgy sem szeretek várni, legalábbis ha egyedül vagyok, mint most. Igaz ez amolyan külön esetnek számít, mert még járni sem tudok. Nem érzem testem egy izmát sem. Fura állapot. Ahogy telik-múlik, az idő megunom saját magam megleckéztetését is és csak meredek a sötétségbe, mely lehet, hogy csak a szemhéjam másik oldala. Nem nekem való ez az állapot. Nem történik az égvilágon semmi már egy jó ideje.
~A semmi egy olyan dolog, ami ha van, akkor sincs, mert ha semmi van, akkor nem történik semmi.~ Ehhez hasonló, felesleges gondolatok kezdik megtölteni a fejem, mikor hírtelen elkezdek fázni. Pár pillanatra meg vagyok róla győződve, hogy csak képzelem, hogy az elmém játszadozik velem, mert már nem nagyon bír a rá nehezedő nyomással, de az érzés csak nem szűnik meg. Egyre jobban érzem a hideget. Sőőőőt ez még nem minden. Halvány fényt észlelek, és egyre jobban erősödik. Módfelett érdekesnek találom, mert mindvégig azt hittem, hogy csukva van a szemem és ezért nem látok semmit. Az erősödő fény hatására hunyorognom kell kicsit, majd a kezem is az arcom elé kapom, hogy ki ne égesse azt az egy darabot is, ami nekem megadatott.
~ A kezem? Érzem? És még mozog is? ~ Meglepetten kapcsolok, eddig nem éreztem semmit, azonban ez megváltozott. Hírtelen minden porcikámat érzem, ráadásul még azt is, hogy eléggé hűvös van
~ Kezek, lábak, szem, nyelv, fül, haj, kukac.~ tapogatom végig magam. Szeretném tudni, hogy megvan-e mindenem, legalábbis az ami a kicsit rémisztő esemény is megvolt.
~ A kukacom??? Csak így szabadon??? O.o ~ értetlenkedek, miközben felülök és magam nézegetem. Egy szál semmiben fekszem, vagyis már ülök, egy fehér szoba hideg padlóján. Gyorsan felkelek és nézek valami ruhaféle után, de semmi. Rajtam kívül nincs itt semmi. Aggasztó, csöbörből vödörbe, ahogy a mondás tartja. Nos, annyival jobb ez a helyzet, hogy tudok mozogni és annyival rosszabb, hogy fázom. A nagy feketeség után jön a nagy fehérség. Feltápászkodom a földről és körbe-körbe járkálok, addig sem fázok olyan nagyon. A szoba nem túl nagy a picikejelző jobban is illik rá. A fény felülről érkezik, de a mennyezetet nem látni pontosan milyen messze is van. Ugrok párat és kezem felfelé nyújtom, nem érem el, magasan lehet. az vígasztal, hogy korábbi gondolatmenetem helyesnek bizonyult. Csak várnom kellett egy kicsit, igaz nem tudom mennyit, nem is érdekel. A fontos dolog az, hogy elviekben még mindig életben vagyok, hiszen érzem a hideget is, meg egy kevés szégyenérzetet, hogy egy szál semmiben lépkedek egy fehér szobában.
~ Meglehet, hogy figyel valaki és ezt élvezi, talán egy újabb teszt, mint a múltkori annál a titkos bejáratos küldinél, ahol Fuuko-sannal, meg a többiekkel voltam. Vagy marad a program hiba, amelyet próbálnak korrigálni. ~ egy új lehetséges magyarázat kerül fel a listámra a meglévők közé.
~ Nincs más dolgom, mint újra elütni az időt valamivel. De mi legyen az? A sakkot már unom, az amőbát is a malmot meg alapjáraton nem szeretem. ~ gondolkozok ezerrel, kell valami új elfoglaltság. Lassacskán felidézem az összes játékot kiskoromból. Nem igazán voltam az a nagyigényű kisgyerek, meg játékos sem. A nénikén ennek ellenére elhalmozott mindennel, mégis inkább vele szerettem játszani
~ Árnyjáték ~ Állok meg egy pillanatra. Eszembe jutott egy szép emlék egy zord téli éjszakáról. Az áram elment, mi pedig gyertyafénynél játszogattunk. Ebben a szobában van fény, tehát árnyék is.
~ Nah lássuk csak, hogyan is volt? Így ni, itt is egy nyuszika ez meg, ez meg egy farkas fél füllel, egy kézzel nem megy mind a két fül~ próbálgatom létrehozni a régen tanult álatokat. A kézügyességem nem a legjobb ehhez, de egy kicsit azért hajaz rájuk. főleg a nyuszika.
~ Első jelenet: A nyuszika és a sün beszélget……. kilencvenkettedik jelenet: a nyuszikát megeszi a csúnya, félfülű farkas, akit rögtön ezután lelő az eldeformálódott tigris tank. A tank sem jár nagyobb szerencsével, egy égből aláhulló ököl formájú üstökös lapít ki. Jin pedig kezdi elveszíteni az eszét.~ Nem nagyon ismerek magamra. Gyerekesen viselkedem a nagy nyomás hatására. Minden bizonnyal csak azért, mert egyedül vagyok. Az egyedüllét meg kikészít, vagy Ai-chan ilyen hatással van rám. Óh Ai-chan *.*

by **Kazuma** Pént. Márc. 22 2013, 21:57

Teljesen hatalmába kerített a néma pánik és már nem tudtam védekezni ellene. Teljesen elvesztettem az irányítást és nem tudtam visszaszerezni. Még csak nem is próbáltam. Végül hosszú idő után érezni kezdtem valamit. Hideg van, fázom! Az eszem nem tudta mit gondoljon de én boldog voltam már ettől az apróságtól is. A szemhéjamon erős fény hatol át és érzem a mellkasom gyors hullámzását. Végre. Visszatértem. Kinyitom a szemem, és ismét a fán leszek. Amilyen erősen süt a nap már biztos dél, lehet. Valami viszont még mindig nem stimmel. Nem érzem magam alatt a göcsörtös ágat. Akármin is fekszem, az teljesen sima. A félelmeim megint kezdtek visszatérni. Csak egy valamit tehetek hogy biztos legyek a dolgomban. Féltem megpróbálni. Eddig nem sikerült. Mi van, ha most sem? Ha csak elhúzzák előttem a mézes madzagot, hogy az őrületbe kergessenek. Elég ebből! Kinyitottam a szemem. A vakító fény elől rögtön elrántottam a fejem. Egy sima fehér falat bámultam. Alattam sima fehér padló, felettem, pedig fény. Sikerült! Kijutottam! Tudok mozogni de, hova kerültem? Fekve amennyire tudtam körbefordítottam a fejemet. Kerestem valamit. Bármilyen támpontot, ami segíthet, hogy megtudjam, hol vagyok, vagy hogyan juthatnék ki innen, akárhol is van az-az itt.
Csalódnom kellett. Csak a sima falakat láttam. Még valamit meg kell próbálnom.
– Hello! - az apró szó, ijesztően gyengén csúszott ki a számon. Csak egy halk visszhang válaszolt rá. ”Hello, hello”
– Csodás. - Mondtam kedvtelenül már csak azért is. Végre hallottam a saját hangom. Legalább ez nyújtott némi vigaszt, ha nem is sokat. Felültem és még mindig a szobát próbáltam felmérni bármi használható után. Semmi. Alig különbözik attól a helytől, ahol eddig voltam. Nem! Ez lényegesen jobb helyzet. Látok. Tudok mozogni. Tudok beszélni! Mit ér az egész, ha nincs semmi látnivaló? Mit ér a mozgás, ha nem mehetsz sehova? Mit ér a beszéd, ha nincs aki meghallgasson!? A lelki szemeim előtt Szophie arca jelent meg. Megráztam a fejem és ököllel a padlóra, csaptam.
– Nem! - sziszegtem. Hanyag mozdulatot tettem a kezemmel. Semmi. Ismét. Megint semmi. Az ezerszer használt reflexszerű mozdulat itt nem működött. Újra dühösen a padlóra csaptam. A kétségbeesés helyét ismét átvette a lángoló harag és gyűlölet. A sima falhoz sétáltam és azt is megkínáltam az öklömmel. Semmi hatás. A fájdalmat továbbra sem éreztem és a falnak sem lett semmi látható baja. Csak jártam körbe a fal mentén és kerestem a legapróbb eltérést. Egy kis hibát. Körbejártam. Végigtapogattam, nyomkodtam, ütöttem. Semmit nem értem el vele. A valóságban már teljesen szétvertem volna a kezemet itt, azonban meg se kottyant. Lassúnak és gyengének éreztem magam. Fáradni kezdtem. Túl gyorsan. Hamarosan az egyik saroknak vetett háttal fújtattam.
– Mutasd magad! - lihegtem. - Ne szórakozz velem. - figyelnek. Érzem. Érzem magamon a tekintetüket. Bezártak ebbe a kis ketrecbe és most figyelik, mihez kezd a kis Kazu egyedül.
– Rendben. Csinálj velem, amit akarsz. Engem nem törsz meg! - Azon már túl vagyunk. Nézz magadra. Bezártak ide, megaláztak. Azt hitted te játszol de, most ők játszanak veled és semmit, sem tehetsz ellene.
– Kuss! - csaptam ismét a padlóra. Nem vagyok kíváncsi a hülyeségeidre. Még ha igaz is… és újra a padlóra csaptam. Koncentrálj! Ne hagyd magad! Újabb csapás. A kezem magától mozdult. Újra. Szabályos ütemben csaptam le újra és újra. Nem gondoltam semmi másra. Csak a lassú ütemre, amit a kezem diktált. Felhúztam a térdeimet és a bal kezemmel átkaroltam. A térdemen megtámasztottam az államat de a jobb kezem nem állt meg. Tovább ütötte a lassú ütemet, és amíg erre koncentráltam minden más megszűnt létezni.

by **Egil** Vas. Márc. 24 2013, 11:51

Először a padló, majd szép lassan a falak is halványulnak, majd végeredményként válnak semmivé mellőletek. Alattatok nincs talaj, lebegtek a magasban és lenézve ismerhetitek fel a kezdetek városának terét. Zuhanni kezdtek hirtelen, elképesztő sebességgel haladtok és nincs semmi, mi megállítson titeket, ám a csattanás elmaradt. Pár méterrel a föld felett lassul a testetek, majd érkeztek óvatosan talpra.
A ruhátokat nem kaptátok vissza, így a zavar rögtön elérhet titeket, ám miként tennétek valahogy, furcsa érzés uralkodik el rajtatok. Senki nem néz felétek, senki sem mutogat rátok, senki sem nevet a meztelenségeteken és váratlanul egy játékos lép át rajtatok, mintha ott se lennétek. Először egy, majd a nagy tömeg miatt egyre több.
Nem tudtok semmit, illetve senkit megfogni, a hangotokat nem hallják. A felismerést, hogy semmivé váltatok mindenki más számára, még tetőzi egy erősebb szellő, mi a magasba emel titeket.

Határidő: Március 29 (péntek éjfél)

by **Taidana** Vas. Márc. 24 2013, 13:56

Csukva volt a szemem, úgyhogy marhára nem azzal foglalkoztam, hogy mi történik körülöttem. Eltökélten haladtam a teljes alfa-állapotom felé, hogy elérve majd teljesen megvilágosodjak a helyzetemet illetően. Jah, végül is időm, mint a tenger, nem fog problémát jelenteni, ha ezt most itt röpke órákat vesz majd igénybe. Aztán ha megszállt, a Susayás bölcsesség, majd nevetve megoldom ezt az egészet. Bármi is legyen ez. Szerverleállás már lehetett. Nem jelentkeztetett ki a rendszer. Nem is haltam meg, érted. Egyáltalán nem tudtam mire vélni az egészet. Gáz volt a szitu!
Uh, tökre a döbbenet lett úrrá rajtam, amikor kinyitottam a szememet. Alapból azért nyitottam ki, mert úgy éreztem, történik velem valami. Aztán amikor az ember ott feszít egy fényeskedő terem közepén, tök pucéran, olyankor a franc fogja rezignáltan konstatálni, hogy jah, történés van, de kit érdekelt?! Nem mintha szégyelltem volna férfiasságom ékét, vágod, más örülhetne, ha olyan jól öltöztetné a teste, mint ahogy engem saját magam – istenkirályságos voltam, nyílván –, de azért látni akartam, hogy éppen ki kukkol meg engem. Még a végén lenne belőle valami akció.
Mindegy, csak azért tépem itt a szám, mert el akarom mondani, hogy kinyitottam a szemem, és majdnem behaltam a döbbenettől! Rohadtul nem gondoltam volna, hogy ilyen abszolút fenomenálisan tudok meditálni, hogy kajak elutazhattam valami belső világba: annyira megvilágosodtam, hogy kifényesedett körülöttem minden! Mindig is akartam olyat, mint a sorozatokban, hogy a főszereplő – jelen esetben én – megküzd a saját démonaival, és ezt mindig valami epic helyen teszi, amilyenhez én is mindig el akartam látogatni saját magamnál. Érted! Marhára érdekelt, milyen lenne az én belső terem! Hát elég faszányos volt, mit ne mondjak.
Csak aztán pár perccel később fagyott arcomra a masszív vigyorságom: megindultam lefelé. Most esett le, hogy elég komolyan sikerült átvágnom magam, mert ez még mindig a korábbi szimulációk része volt. Jah, szimulációké. Most már így gondoltam rá magamban. Ez csak az lehetett, semmi más. Valami kafa szimuláció. Értelmét még nem nagyon találtam, de azért nem adtam fel a reményt, hogy idővel sikerül.
Iszonyatosan élveztem a zuhanást! Hú, ne tudd meg, mennyire ki akartam próbálni az ilyesmiket! Az mondjuk jah, rohadt creepy volt, hogy franc se tudta, meg fogok-e állni. Majdnem behugyoztam! És közben tudod mit csináltam? Üvöltöttem, ahogy csak a torkomon kifért! Teli tüdőből, haver! És a fenének se tudtam levakarni a fültől fülig érő mosolyt az arcomról. Kajak úgy éreztem, hogy bekattantam!
Hát még akkor, amikor a föld közeledett, és bár én a szemem elé kaptam a kezem, egy-két hajszálam tuti megőszült a valóságban, a szívem úgy vert, mintha próbálna szabadulni virtuális testemből, ordításom meg átcsapott fejhangú, lányos sikításba, mégis simán, elhalálozás nélkül földet fogtam. Huh, alig akartam elhinni. Azok után, hogy mindezt túléltem, franc foglalkozott olyasmikkel, hogy tök meztelen az ember! Magasról teszek rá, érted. Hiszen élek! Bakker, alig akartam elhinni. Gyorsan végigtaperásztam minden tagom, hátha hiányzik valami, mondjuk a jobb karom leszakadt, csak nem vettem észre… Tudom is én! Annyi adrenalin tombolt a véremben, hogy azt se vettem volna észre, ha a fél törzsemet elhagytam volna út közben. OK, jó, ez mondjuk enyhe túlzás, de nagyjából reális képet az azért… Nagyon magamról se tudtam hirtelen!

by **Tatsuki Ranmaru** Vas. Márc. 24 2013, 16:49

Igen. Igen. Igen. Igen. Igen…

Mantrának jó volt ez a szó, amibe hamarosan belefelejtkezhettem, azonban láthatóan semmilyen probléma megoldásában nem jeleskedhettem vele. Időnként fel-fellestem, és bár zavaró tényező volt, hogy fókuszaim és yaganom hiányában továbbra sem állt rendelkezésemre elégséges mennyiségű információ. Értsd: sokkal több időt vett igénybe környezetem monitorozása, hogy több szempontból biztosan megvizsgált és alátámasztott, tehát hitelesen bizonyított konklúziókat tudjak levonni. Ezek egyelőre állandó jelleggel ismétlődtek, legalábbis ami az eredményüket illeti: nem történt változás.

Teljesen szétcsúszva ültem a fal tövében. Hideg volt körülöttem minden. Már csak ezért is zavart a meztelenségem. Másrészről sem tudtam viszont mit kezdeni vele. Nem láttam a funkcióját annak, hogy elvesztettem minden felszerelésem, nem jellemeznek már statok, inaktívak a képességeim és a jártasságaim is. Ez egy olyan dolog volt, ami nem mozdított tovább, nem tudtam, hogy ezen keresztül honnan hova haladhat a történetem. Mert azt, hogy haladnia kell valahova, el kellett fogadnom. Azt diktálta a józanész. Egy olyan esemény, amelynek nincs oka és nincs végkifejlete, nem volt racionális. Nem volt logikus. Nem volt értelmes. Nem volt természetes. Mielőtt elleptek volna megint a nemek, számba vettem a lehetséges feloldásait a szituációmnak:
– Könnyen elképzelhető módon volt ez az egész valamilyen hiba a rendszerben. Biztonsági rés, amibe a karakterem forrásfájlai belecsúsztak, így várnom kell, hogy egy protokoll észlelje a problémát, és megpróbálja helyreállítani.
– Felmerült bennem, hogy egy orvgyilkos céh tagjai egyesítették speciális képességeiket, unlockolva ezáltal további lehetőségeket a felhasználásukat illetően, és így ejtettek rabul ebben az illúzióban. Ez a feltételezés azonban túl sok sütnivalót feltételezett a játékosoktól, és még mindig nem értettem, hogyan érhették ezt el a biztonságos zónában, így talonba raktam.

Egyelőre nem szolgálhattam saját magam számára több magyarázattal, de talán ha akartam volna se tudok többet kiötleni. Változás hívta fel magára a figyelmemet. Környezetem újabb csekkolása ezúttal látható eredményre hívta fel a figyelmem.
Szerettem külső szemlélője lenni egy folyamatnak. Ez az attitűd biztosította számomra, hogy elég hamar tudjak értelmet adni a velem zajló eseményeknek, másrészt több esélyt adott arra, hogy objektív módon tudjak vélemény alkotni. Jelen esetben mind a kettő nagy segítséget jelentett volna, így próbáltam elhatárolódni attól a ténytől, hogy mindaz, amit látok, velem történik. Erre természetesen totálisan képtelen voltam.

A tériszony soha nem volt igazán prominens jellemvonásom, de tényként kellett elfogadnom, hogy a lábam minél messzebb járt a talajtól, engem annál inkább emelt keblére a rettegés, és szüntette meg lassan az utolsó porszemig mindenfajta biztonságérzetem. Még akkor is, ha a biztonságérzetnek nem volt fajtái.
Próbáltam volna kiabálni, ahogy megindultam a föld felé, de nem jött ki hang a torkomon, és annak biztos tudatában tettem meg a távolságot, amire a rendszer kötelezett, hogy halálom vár a földön. Életem képkockái pörögtek le a szemem előtt. Volt időm az egészet végignézni, mire észrevettem, hogy a zuhanásnak vége. Megérkeztem a földhöz. Élek. Puhán landoltam. Alig akartam elhinni. Azt hiszem, sírtam is. És nem foglalkoztam magam körül az emberekkel. Ők sem velem. Teljesen össze voltam zavarodva. Nem értettem semmit. Nem találtam magyarázatokat. Nem találtam egyáltalán a saját gondolataimat sem. Nem tudtam, mire gondoljak. Nem találtam logikát. Semmiben. Nem. Nem. Nem.

by **Anatole Saito** Kedd Márc. 26 2013, 03:43

Hát igen, egy lusta dög vagyok... Nem tehetek róla, nappal is legény vagyok, megy az éjszakázás is könnyedén, de képtelen vagyok együtt kelni a nappal. Időnként komoly frusztrációt érzek amiatt, mert sokszor átalszom a délelőttöt, de éjszakánként rendre olyan ötleteim támadnak, amelyek nem hagynak aludni. Az átlag pasikkal ellentétben én szeretkezés után sem alszom el egyhamar, mint akit fejbe kólintanak. Vio sokszor már rég alszik, én pedig a mámoros együttlétektől újult erőre kapok és szárnyal a képzeletem. Általában ilyenkor támadnak a legzseniálisabb ötleteim, vagy ekkor találok ki egy-egy újabb mintát a vértekre. Na meg van itt még valami, ami nem szokott aludni hagyni, az pedig az éhségem. Egy kiadós lepedőgyűrés után képes lennék felfalni a fél kajarészleget a konyha inventoryjából. Vio eleinte tuti hülyének nézett, hogy kimászok az ágyból és egy tálca étellel térek vissza, de idővel ő is átadta magát ennek a megszokásomnak, hiszen itt nem kell aggódnia az éjszakai nassolás okozta plusz kilók miatt.
Szóval az állandó éhségérzet. Mert mégiscsak virtuális adatkupacokat eszegetünk, akárhogy is nézem. És az agyam tuti nem tudja kizárni ezt a dolgot. Nem lehet maximálisan becsapni. Lehet, hogy olyan az íze, mint a kintinek, lehet, hogy olyan mennyei az illata is, lehet, hogy csillapítja az éhségérzetet, sőt még mosdóra sem kell rohanni, ha összeeszek mindenféle hasmenést okozó étket, de a tökéletes jóllakottság érzetét még szinte sosem sikerült elérnem, amióta bezártak ide minket. Nem az étel mennyiségével vagy minőségével van a probléma, hanem a tudattal, hogy nem is eszek igazán. Régebben sokat merengtem azon magányos óráimban, hogy vajon mi lehet az igazi testemmel. Vajon hogy táplálhatnak? Nyilván kórházban fekszem és infúzión kapom meg azokat a tápanyagokat, amik életben tartanak, még ha minimálisra is csökkentek az életfunkcióim. Valószínűleg időnként fürdetnek is, tisztán, rendben tartanak, bár a hajam jócskán megnőhetett. Vélhetőleg az elmúlt fél év alatt lefogytam és az amúgy sem jelentős izomtömegemből is veszítettem. Nehézkes lesz a fizikai rehabilitáció, már látom előre.
Merthogy a reményt egyszer sem veszítettem el, hogy kijutok innen, amióta csak Kayaba Akihiko kitörölte azt a nyavalyás <Logout> gombot a menünkből. Nem adom meg neki azt az örömérzetet és felsőbbrendűség tudatot, hogy lásson összeomolni, kétségbeesni, feladni. Nem tudom megérteni azokat, akik levetik magukat a szintek szélén. Akaratgyenge emberek, akik a valóságban is elvesztek volna, vagy beállnak a sorba és élik szürke mindennapjaikat. Persze kezdetben biztosan elviselhetetlen az érzés, hogy elvették tőlünk az önrendelkezés lehetőségét és szabályok közé vagyunk zárva, ahol fejlődni kell a túlélésért és gyilkos mobokkal küzdeni a kijutásért, de annyira sokban nem is különbözik ez a világ a kintitől. Éppen ezért én nem vagyok hajlandó megadni Kayabának azt a szívességet, hogy jót mulasson az elesettségemen. Én aztán nem!
No, jól elkanyarodtam a kiindulópontról, ami nem más volt, minthogy egy lusta dög vagyok. Mert arra sem vagyok képes, hogy felkeljek és széthúzzam a függönyt, hogy ne ebben a frusztráló sötétségben gubbasszak tovább Aldoval a díványon. A sötétség miatt érzett kellemetlenségnél azonban egyre jobban zavart a növekvő éhségérzetem. Vajon mennyi lehet már az idő? Lehet javában ebédelni kellene. Mondjuk némi epret Vio hasáról. Bizonyára nem venné zokon a rendhagyó ébresztőmet. Ha más nem, hát az egyre növekvő szexuális éhségem kellő paranccsal bír a testemnek, hogy próbáljak felkelni. Aldot meg szépen kizárom a hálószobából, mert még rosszat álmodik a gyerek. Múltkor is ott lesett minket a küszöbről, nem győztem hozzávágni a párnákat. Átokfajzat macska, ő sem tud parancsolni az étvágyának és magasról letojja, hogy a gazdájának van magánélete, ha egyszer neki korog a pocakja. Most viszont gondom lesz rá, hogy ne zavarjon meg. Ehh, átkozott függöny, teljesen elvesztettem az időérzékem. No, ideje feltápászkodni és becserkészni a nagyvadat!
Aztán jön a felismerés, hogy nem tudok felkelni a díványról. Ennyire elfeküdtem volna magam, hogy elgémberedtek a végtagjaim, s nem tudom mozgásra bírni az izmaimat? Ráadásul az a mocsok macska biztos lehúzta rólam a takarót, mert egyre jobban fázok. Ó, Aldo! Cicuskám, merre vagy? Nincs válasz. Nem is tettem fel igazán a kérdés. Hang nem hagyta el torkomat. Ennyire azért mégsem vagyok lusta. Már rég ébren vagyok, tessék már végre kikecmeregni az ágyból! Hahó, Vio! Drágám, ébren vagy már? Légyszíves varázsolj ide egy kis világosságot az átkozott sötételő elhúzásával! Merre vagy Életem Holdja? Hol maradsz Napom és Csillagom? Nem hallod a te csődöröd hívó szavát?
Aztán egyre inkább erősödő fény tűz a lehunyt szemhéjaimra. Lehet könyörgésem nem talált süket fülekre, s kedvesem megkönyörült rajtam. Nem erről van szó! Ahogy kinyitom végre a szemeimet, ismeretlen helyiségbe kerülök. Fehér falak, nincsenek bútorok, nincsenek ablakok. Ahogy egy hevenyész "jejj" hagyja el számat, az indulatszó visszhangzani kezd az üres szobában. Első gondolatom az, hogy meg kell érintenem a füleimet. Szerencsére végre mozgásra bírom ösztökélni a karjaimat, de hála az égnek nincs elf fülem. Szóval ez nem annak a karácsonyi bohózatnak a folytatása. Nagyon valószínűnek tartom, hogy a mi drágalátos Kayaba Akihikonk egy újabb unaloműző játékába kerültem, amit ő bizonyára nagy élvezettel moziz végig, miközben popcornnal tömi a fejét. Felesleges pánikolni, rikoltozni, segítségért könyörögni, vagy azért, hogy engedjenek ki. Nyilván célja van annak, hogy ide kerültem. Csupán egyetlen dolog van, ami igazán zavar. Na jó, kettő. Egyrészt egyre izgatottabb vagyok amiatt, hogy miért is kerültem ide, s hogy mi lesz a végkifejlete ennek az egésznek. A másik, hogy meztelen vagyok. Anyaszült meztelen. Utoljára akkor történt ilyen velem a pásztorórákat leszámítva, amikor a Mantikor barlangjában tett próbára a játékmester. Nagyon remélem, hogy ez most nem az ő bosszúja azért, mert kivittem a játékát. Ha ez mégis így van, akkor igencsak félthetem a hátsó felemet O.O
Aztán minden előjel és magyarázat nélkül halványulni kezdenek a falak, én magam pedig lebegni kezdek a nagy büdös semmiben. Életemben egyszer bungee jumpingoltam, na kb ahhoz a súlytalanság érzethez tudnám hasonlítani a jelenlegi helyzetemet is, mikor az ugrókötél megfeszül és pár másodpercre megszűnik a gravitáció. Ám nem tart sokáig ez a helyzet sem, mivel őrületes tempóban kezdek el zuhanni az alattam elterpeszkedő Kezdetek Városa felé. Igazán szép látvány innen felülről, kár, hogy kitörő pánik nélkül nem tudom élvezni a panorámát. Hiába kapálózok végtagjaimmal, megállíthatatlanul közeledek a becsapódáshoz. Vége? Hát ennyi volt az egész? Így lesz vége az aincradi pályafutásomnak? Felébredek vajon, vagy egyenlővé válok a semmivel? De mielőtt még búcsút inthetnék bárkinek is, vagy a gondolatom végére érhetnék, felgyorsulva már el is érem a talajt, testem azonban megállapodik felette. Majd kiköpöm a tüdőm, mert egyrészt mindjárt szétszakad a mellkasom a hirtelen megállás hatására, másrészt mindjárt összecsinálom magam az ijedtségtől! Talpra érkezem, majd teszek pár óvatos lépést, nehogy elveszítsem az egyensúlyomat itt a nagy riadalomban. Mivel még mindig meztelen vagyok, ezért kezeimmel rögtön takargatni kezdem magam, leginkább legott, alsóbb régiókban. Igazán nem szeretném, ha bárki is az Admirálist méregetné... legalább egy zokni maradt volna rajtam, amit ráhúzhatnék. Ajajajaj, sürgősen haza kell tipliznem, mert ennek nem lesz jó vége! Teljesen aláásom az Artes épülő hírnevét ezzel a pucérkodással, sürgősen el kell tűnnöm innen, mielőtt még valaki ismerős meglát. Különben is, mindjárt ki fognak röhögni. Ám ez nem következik be, viszont annál jelentősebb fordulatot vesz a kálváriám: Egy ismeretlen alak egyszerűen keresztülsétál a testemen! Aztán még egy! S még egy! Bakker, egyszerűen köddé váltam! S mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy egy könnyed tavaszi szellő is képes felkapni pihe könnyű testemet. Most mégis mi a francot csináljak? Anat, ne pánikolj! Ne pánikolj! Mindenek előtt találnom kell egy kiszögellést, egy biztos pontot, amibe belekapaszkodhatok, mert amekkora troll ez az Akihiko, még képes egy orkán erejű szelet is küldeni. Akkor aztán lesz Elfújta a szél! Sikerül elevickélnem egy oszlopig, amit szépen át is karolok, majd kivárom a további fejleményeket. Merthogy bizonyára lesznek... Ez eddig nem túl cselekménydús, hol marad az izgalom Mr. Kayaba? Elfogyott talán a rágcsa, és újabb popit pattogtatsz? Gyerünk már, mutasd meg végre mire fel ez az egész hajcihő!

//Ha már Vio csődörnek nevezi Anatot, akkor megihletett a Trónok harca féle becézés Very Happy

Sorry, ha erőltetett lett. Rolling Eyes

Btw 1200 fölött írtam, pótlás teljesítve! //

by **Shiel D. Lewis** Kedd Márc. 26 2013, 14:52

Na akkor... Duplapost a szabályoknak megfelelően!

Hosszú perceken keresztül nem történik semmi. Az agy játszadozó víziói elmaradnak, helyettük azonban kívülről szűrődő fény töri meg a fakó sötétséget, megakadályozva, hogy Lewis továbbra is a semmiben merengjen gondolataival. A fény egyre erősödik, mígnem abbamarad, de nem tűnik el, továbbra is fénylik.
Kínos lassúsággal nyitja fel szemhéját, erőtlen pillantást vet a plafonra, majd újra becsukja szemét. Nem álmodik. A föleszmélés hirtelen pillanatában, hogy az ő plafonja nem fehér, egyből felül az ágyban, s ziháló tekintettek illeti a szobáját. Szobáját? Ez nem is az ő szobája, de még csak nem is lakása. A mennyezet csak első ránézésre tűnt neki fehérnek, újabb vizsgálat után könnyedén megállapítja, hogy fény az és nem szín. S a szobába hiába van ennyire megvilágítva, hiába nincs se ablak, se ajtó, a keserű hideg mégis felmászik hősünk lábától egyenesen arcáig, míg az meg nem érzi. Testére gyengeség telepszik, megmozdulnia is lassan megy.
Megdörzsöli a szemeit. Jól lát. Hát mégis mi a fészkes fene folyik itt? Egy szoba egyetlen ággyal, fehér falakkal és a néma csenddel körülölelve. Fülel. Csak a falak és az ágy zizegése ér el hozzá, azon kívül nincs más, amit érzékelne. Talán nem ártott volna hallgatózást vennie, s akkor most meghallana mindent, ami a falakon kívül zajlik. Már ha van odakint valaki vagy valami.
- Hogy kerültem ide? - kérdi zavartan, hitetlenül pislogva még mindig. Kezével megérinti meztelen mellkasát. Dobog a szíve, nem halt meg. Aztán megcsípi karját, mert úgy emlékezett, hogy az visszahozza az álomból a valóságba. Nem történik semmi. Ez lenne a valóság?
Felkel az ágyról, s értetlenül megfordul. Az ágyra mered. Ez sem az övé. A tény, hogy nincs rajta egy szál ruha sem, csöppet sem zavarja, a tudat viszont, hogy itt van valamilyen módon, sokkal inkább zavaró. Hiba ütközött volna a pompás játékba, s ez a malőr száműzte volna ide? Nem, neki nem szabadna itt lennie, odakint, ezeken a falakon kívül most valakinek biztos szüksége volna hősi közbelépésére, erős karjára, védelmező pajzsára...
A falhoz lép, s kimérten behúz egyet annak. Egy erős koppanáson kívül nem rázza meg semmi a szobát. Nem dől ki a fal, de még csak nem is horpad meg. Megszemléli közelebbről.
Ez nem lehet igaz! - gondolja, majd még egyet ráver a falra. Ismét semmi.
Feszült mozdulatokkal baktat vissza az ágyhoz, melyre leül, s arcát kezeibe temeti. De nem sír, sőt semmilyen szomorú érzelem nem tör rá. Inkább méregnek hívhatnánk ezt. Düh az, ami átjárja izmait, szemét, ajkát.
Félve ugyan, de megkockáztatja megnyitni a menüjét. Az ismerős mozdulat nyomán meg kellett volna jelennie a panelnek. Adatokkal, térképpel, miegymással. Azonban itt ez sem működik.
Mégis ki a fene játszhatja vele ezt az ízlésen játékot? Biztos egy olyan gonosztevő, akit egyszer már legyőzött, s most visszatért, hogy megtorolja a lovag hősi lényén a sérelmeit. Igen, erre meg is van az esély, hisz' Lewis nem kevés bűnözővel bánt már el hősi pályafutása során. De akár lehet az eternális gonosz is, akire még nem is vetült az igazság fénye, s megelőző csapásként rontott a lovag életére. De akkor miért nem ölte meg? Örökké tartó szenvedésre akarta ítélni azáltal, hogy bezárta ide, mint egy rabot távol mindentől?
A másik lehetőség, hogy cigaretta sokkal durvább volt, mint képzelte. Ha ez annak a hatása, akkor többet nem vesz. Nem azért, mert ilyen durva, hanem mert inkább felsselne mást, mint azt, hogy meztelenül be van zárva egy fehér kalitkába...
Ujjainak rései közt szemével a padlót stírölve azonban furcsa dologra lesz figyelmes. A talaj egyre halványodik, csak úgy, mint a falak is. Felkapja a fejét, s az ágyról is felugrik, mielőtt az is eltűnne és ő fenékre esne. Lassacskán az egész szoba megszűnik létezni, s csak a végtelen fellegek terítik be a vidéket, míg a szem ellát. Először nem is veszi észre, mikor zuhanni kezd. Kell neki egy kis idő, amíg ráeszmél, hogy belső szervei felugrottak a torkába, s ő szélsebesen száguld le: a Kezdetek városába. Innen fentről varázslatos a táj, mely minden másodperccel egyre közelebb kerül. A lovag azonban nem fél. Pontosan az ilyen pillanatok miatt rakott annyit az életére. Így aztán összefont karral várja, hogy becsapódjon a földbe. Ha leér, legalább megint ott lesz az emberek között, a olyannyira kedvelt világában...
Kráterépítés helyett azonban lefékez, még mielőtt megérkezhetne, s csiga tempóban teszi le lábát a kőre. Az, hogy meztelen, még mindig nem zavarja, elvégre ki ne akarná látni egy hős testét? Nézzék hát, ha akarják, s fogdossák is. De azt már szigorúan csak a lányok..! Pajzsának, s buzogányának hiánya annál inkább zavarja. Miután tesz pár lépést, szemének akkor tűnik fel, hogy az emberek nem nézik meg őt. Óhh, talán olyan jól néz ki, hogy a napra lehet tekinteni, de rá nem? Elképzelhető!
Így hát boldog léptekkel kacsázik tovább, mindaddig, míg egy nő át nem sétál rajta kereszt irányból.
- Mi a..? - mond majdnem egy csúnyát, a tovasétáló nő felé fordulva. Természetesen nem a hölgyet kívánja szapulni, hanem az eseményt. Valaki csak úgy nemtörődöm módon áthajtott rajta, mintha csak egy szellem lenne... Várjunk csak! Szellem? Te jó ég, csak nem? Meghalt volna Aincrad hőse és most szellemként kísérti az embereket? A Justice League céhvezére halott... Nehéz lenne beletörődni a gondolatba, ha valóban ez lenne. Ám más meztelen embereket nem vél felfedezni maga körül. Privát mennybe került volna? Ahol virtuális szellemként járhatja az utcákat továbbra is?!
Nos, a szellemlétnek is megvannak a saját előnyei. Egyrészt: ezt csinálhat, amit akar. Ijesztgethet, meg rémisztgethet. Szóval amit egy kísértet csinál.
Nyomban oda is lopózik a szokásos raptor-módszerrel az egyik standhoz, hogy ott felkaphasson egy almát azt imitálva, hogy az lebeg, de mint a nőn, úgy a gyümölcsön is átsiklik teste. Kezével nem bírja megfogni akár hányszor is próbálja. Nofene. Így mégsem lesz izgalmas szellemként élni... Sebaj, ha nem foghat meg dolgokat, akkor marad a B terv: ijesztgetés!
Nyomban ott is terem egy beszélgető párocska mellett, s nagy lármát csapva "Búúú"-zni kezd, mint egy igazi túlvilági teremtmény. Ismét semmi.
- Ehh. - kommentálja csalódottan és hátrébb lép. A boldog pár tovább diskurál, kuncog, csókolózik. A lovag megfordul és elindul végig az utcán. Valahol valakinek csak kell lennie, aki láthatja őt!

by Ajánlott tartalom

[Event] A semmi

[Event] A semmi

Re: [Event] A semmi

Re: [Event] A semmi

Re: [Event] A semmi

Re: [Event] A semmi

Re: [Event] A semmi

Re: [Event] A semmi

Re: [Event] A semmi

Re: [Event] A semmi

Re: [Event] A semmi

Re: [Event] A semmi

Re: [Event] A semmi

Re: [Event] A semmi

Re: [Event] A semmi

Re: [Event] A semmi

Re: [Event] A semmi

Re: [Event] A semmi

Re: [Event] A semmi

Re: [Event] A semmi

Re: [Event] A semmi

Re: [Event] A semmi

Re: [Event] A semmi

Re: [Event] A semmi

Re: [Event] A semmi

Re: [Event] A semmi

Re: [Event] A semmi