Marome falu

Szafari

A teleport sziporkázó fényei lassan elillantak, mint megannyi halványkék pixel.
A tenyerem magam elé fordítva ellenőriztem, hogy minden rendben ment-e a térváltással, nehogy úgy járjak, mint Helmet az Űrgolyhókban, akit megtréfált a technikai, és életében először a seggét (sic!) tapogathatta, anélkül, hogy kitekerné a derekát.
Nos, velem láthatóan minden rendben volt. Minden megvolt, és minden a helyén, a megfelelő módon.
Árusok zsivaja csapott meg, ahogy leléptem a falatnyi alapterületű teleportkapuról.
Emberek sürögtek-forogtak, igyekezett mindenki a maga célja felé a szűk kis utcákba elkalandozó téren.
Egyetlen kávézó kitelepülését bírta el a cseppnyi terecske: alig négy asztal székekkel, de a járókelők így is majdcsak feldöntötték egyiket-másikat.
Én most nem akartam beülni, bár a falak szürke zordságát szépen ellensúlyozták a kávézó vidám, nyárias színei, és éppenséggel az elém siető pincérlány sem volt az a megkeseredett, megtört fajta, látszott rajta, hogy mostanában került ide. Mosolya elbájoló volt, hangja, mint a madárcsicsergés.
- Köszönöm, majd visszafelé - hessegettem el a tőlem telhető legnagyobb udvariassággal, nem kevésbé mosolyogva.
Majd a következő érkezőt úgy is le fogja tudni ültetni, ebben nem kételkedem.
De nekem dolgom volt. Szent célom.
A falu durva kontrasztokban élt. A megkérgesedett szívek kiültek az arcokra, de karok izomtól duzzadtak, az öles kezeken rezzenéstelenül feküdtek az új tartóelemek. Míg az eladók nagy hangon, és mosolygós szemekkel árulták portékáikat, amerre csak mentem. A földszinti részek, melyek ki voltak adva boltnak, kocsmának, mind színpompás színekben festettek, láthatóan nem olyan régen mázolva, az ablakokban függöny, előttük spaletta kitárva, aranyosa, ahogy az kell.
De ha felnéz az ember, az emeleti szintekre, akkor letagadhatatlanul visszaköszönnek az egykor börtönként szolgáló falu nyers fém és betonszínei, a maga minden zordságával, ami nem engedi elfelejtetni a szörnyű múltat, s a jelent, amit nem voltam képes meggátolni.
De nem azért voltam most itt, hogy hatással legyek az elfekre, vagy vezekeljek a balul elsült diplomáciai látogatás miatt.
Csakis személyes ambícióim hoztak most ide. Jobban mondva, nem ide. A város csak a legközelebbi teleport kapu volt, ezen a elf-verte szinten, ahol még biztonságban érezhettem magamat.
Bármennyire is igyekezett Marome falu népe életet lehelni a tragédia helyszínébe, nekem nem itt volt dolgom, ezért aztán hamarjában magam mögött hagytam a faluból kivezető kaput, s készenlétbe helyeztem a híres-hírhedt kinézet kristályt.
Ha jönnek az elfek, lehet kevés leszek egymagam, még így állig páncélban is.
Éppen ezért a látásom rögtön feltekertem hármasra, a nyomolvasás is bekapcsolásra került, hogy lássam, járnak-e errefelé elf járőrök.
De eddig mázlim volt.
Nem akartam nagyon eltávolodni a falutól, mert állítólag a környéken még viszonylagos a biztonság, de messzebbre már kíméletlenül levadásszák, akár még a magamfajtákat is.
Az íjam helyeztem készenlétbe.
Ugyanis vadászni jöttem.
Igen, 24 óra leforgása alatt, immár harmadszor. Először innen, nem rég, még tegnap az 5. szinten a kerek erdőben, aztán 20 szinttel feljebb, a 25.-en a dombok között lékhorgásztam, és találkoztam össze az elárvult Aisuval, és most itt, a veszélyzóna szélén, ismét vadakra fáj a fogam.
Jó, igen, igen, nem a vadakra, hanem a plecsnire, igen, ezt már korábban is leszögeztem, kell a recept. És most még bennem volt a lendület, az akarat, a mohóság hajtott előre, bár az orrom és az ujjaim még kicsit fájtak a tegnapi után, de sebaj, ez már csak fantom fájdalom, már az ég világon semmi nyoma az egésznek!
Szóval. Vadászunk. A nyomokból sok van, az állatok láthatóan nem kerülik el olyan messzire a falut, talán mert eddig nem nagyon vadásztak a helyiek, de ez most változni fog. És széles mosoly ült ki az arcomra.
Már csak azért is, mert olyan nyomra jutottam, ami egy kész főnyeremény: vaddisznócsalád!
Ha vannak kicsik is velük, akkor anya, apa nem menekülnek, hanem szembeszállnak a fenyegetéssel.
De egy második szinten kóválygó vaddisznó hol lenne már fenyegetés az én szintemmel?
Mázli, hogy az erdő ennyire közel kezdődik, s az én kis disznócskáim is oda igyekeztek be, így talán elkerülhetem az összecsapást az elfekkel.
Bár megmérgezni nem tudnak, és mire erre rájönnek én már hetedhét országon túl leszek, vagyis vissza a faluba.
Mellesleg, ha már messziről kiszúrom őket, akkor ott a kinézet kristály.
Most nem kellett olyan nagyon vigyáznom, hogy ne csapja zajt, elég volt csak kicsit visszafognom a lélegzetem, s elkerülnöm a legsűrűbben avar borította részeket.
Nem telt bele sok, boldog röfögés ütötte meg a nem túl képzett fülemet, a makkosban ott eszegetett a vaddisznó család apraja, nagyja, vagyis, egész pontosan a vaddisznó mama. Ő lesz ma az áldozat. Lesunyultam a közeli bokorban.
De cseppet se kell félni, kicsi vaddisznó borjak: egy-két perc és a mama új köztetek lesz megint.
Probléma egy szál se, csak egy kis ijedtség. Nem fog fájni, mondta a fogorvos és benyomta az injekciós tűt a szájpadlásba. Addig nem is fájt, csak szisszentem. De amikor elkezdte belenyomni az érzéstelenítőt! ...
Szóval íj elő, vessző illeszt, ideg feszít, levegő kifúj.
Paaaaang! Röppen a nyílvessző, egyenest a szeme közé. Nem agonizált sokat, hamar elterült a földön, a borjak szanaszét szaladtak, ahogy a vadász előmászott rejtekéből, hogy a mamadisznót feldolgozza annak rendje-módja szerint. Tiszta orrvadászat. Hiszen ilyenkor tuti vadásztilalom lenne.

Hogy mi volt eredetileg a tervem? Igazából nem sok minden. Egy kis farmolás talán. Vagy épp egy kis ejtőzés valamelyik nagyobb szinten. Igen… egy kis lazulás. Rég volt már, hogy a frontra hívott volna a „kötelesség” és túlságosan ellustultam ez idő alatt. Én magam is nekiállhatnék keresni a kazit, de túl gyenge vagyok a 29-es szinten található kazimobokhoz szólóba, csapatszervezés meg túl bajos, így inkább hagyjuk ezt. Már épp eldöntöttem, hogy egy kis anyagiakat növelő farmolást intézek, amikor is felvillant az első üzenet. Nia írta és utánam érdeklődött. Visszaírtam neki, és hamarosan még egy üzenet villant fel, majd egy rövid folytatás után végül kijött a vége. Meglett a mai programom. A „randi” szó jelentése erős túlzás, mert nagy valszeg amolyan időtöltés lesz ez a nap mindkettőnknek szerintem, emiatt a kiöltözést sem erőltettem nagyon túl. Viszonylag elegánsabb, de továbbra is sima utcai öltözékben voltam… ezekben sokkal kényelmesebben éreztem magamat, mint ezekben a díszes, ünnepi vicik vacakokban. Én aztán ilyeneket hótziher hogy nem veszek fel. Még 11 előtt leteleportáltam Maroméba és hogy egy kicsit meglepjem a tüncit a lopakodásomat használva elrejtőztem a közelben és türelmesen vártam. Nem volt tervben, hogy sokáig játszak vele, mert a végén még elmenne, ha túl sokáig húzom az időt. Csak egy kis móka a részemről. Nia hamarosan megérkezett, és az is igaz, hogyha nem lettek volna olyan rohadt kevesen ezen a szinten először fel sem tűnt volna, annyira másképp öltözött (tekintve hogy csak a hátát láttam). De amikor profilból láttam már az arcát, mikor engem keresett, rögtön ráismertem. Megvártam míg ismét hátat fordít teljesen nekem, majd remélve, hogy nincs Észlelése megközelítettem hátulról és előrenyúlva alulról megmarkolom a kebleit, határozott mozdulattal. Teljesen hozzásimultam és finoman a fülébe súgtam.
- Na ki vagyok?
Persze el engedtem (egy kis gyömi után), majd odaléptem mellé és végigmértem.
- Hm… csini vagy, de a múltkori ruhák szerintem jobban állnak neked… ez a kimonó olyan furcsán áll neked… - jegyzem meg, majd mosolyogva a kezem nyújtom, hogy belém karoljon – Nos mindegy…. indulhatunk?

Nem kifejezetten volt udvarias megközelítésnek mondható az a mozdulat, amivel letámadtam Niát, de sosem voltam az a finomkodós típus azokkal szemben, akikről úgy éreztem nem sértődős fajták. Persze a múltkori kamata járásból nem feltétlen ismerhettem meg teljesen, de úgy éreztem, nagyjából már tudom, mire számíthatok… úgy 40-50%-ban. Na jó lehet kevesebb. A nők bonyolult lények. Most is, kicsit úgy éreztem, mintha elhallgatna valamit, vagy nem a teljes igazságot mondta volna, mindenesetre nem erőltettem a dolgot.
- Igen én vagyok az, remélem, örülsz. :3 – nyomogatom meg egy kicsit a mellső ütközőit, majd elléptem tőle és hagytam, hogy végigmérjen – Kösz, bár nem volt tervben a kiöltözés. Rühellem azokat a kényelmetlen göncöket. – jegyzem meg egyszerűen.
Végül egyszerűen hagyom, hogy belém karoljon és látszólagosan elkezdtem vezetni, pedig valójában ő irányított, hisz a franc se tudja hol van ez a vacak fogadó. A Fallout sosem volt az én játékom, így nem nagyon érdekeltek az ilyen szórakozóhelyek. Ráadásul ezen a szinten is elég kevés időt töltöttem így nem vagyok valami jó tájékozódásban itt. Végül hamarosan ki is szúrta mai párom a helyet, így miután megvolt az irány, hamarosan el is indultam vele, hogy kicsit én vezessek. Már majdnem odaértünk, mikor láttam azt a fancsali képet, ami kiült az arcára.
- Mi a baj szivi, az én ölem már kevés, hogy boldoggá tegyen? – csipkelődök vele, bár érezheti, hogy csak viccelek, és nem várok komoly választ – Ma szórakozni jöttünk, szal felejtsd el a gondjaidat estére. Hidd el, így te is élvezni fogod. – nevetek fel, majd kinyitom előtte az ajtót, hogy beléphessen őkegyelméje, hisz végtére is… én egy úr vagyok :3 vagy mifene o.O

Amennyire csak lehetett minden információt begyűjtött a térségről, ahova tart. Ami nagyon fontos, és bárkit kérdezett is meg, az első mindig az volt;
– Marome falutól látótávolságnál messzebb ne menjen!

A falunak egyáltalán nem nevezhető, masszív fallal körülvett település Vastag falú, rácsos ablakú épületek közt szűk utcákkal, nyomasztólag hatott Takadára. ~Elvégre nem nyaralónak tervezték~ gondolja, mivel a település a nemkívánatos egyének elszeparálására, köznyelvben bebörtönzésére szolgált. A település terének közepén egy emelt kőtalapzaton masszív kőoszlop magasodik. Az oszlopból kiálló erős vaskarikák következtetni engedik az eredeti funkciójára, talán valami szégyenoszlop vagy bűntető hely, bár ez nem valószínű, mivel a játékban nincs fájdalomérzett így nem sok értelme lenne mondjuk egy megkorbácsoltatásnak. ~Bár az is igaz, hogy én nagyon utálnám, ha kikötnének és étlen-szomjan hagynának néhány napra…~ Filozofál magában az öreg. Bármi is volt a funkciója, mára jelentőségét vesztette. Az oszlop talpazata körül, több körben árusok állították fel asztalaikat. A módosabbja egyszerű állványzatra feszített ponyvával óvja magát a naptól, de a legtöbb kereskedő csupán egy asztallal rendelkezik, amire kipakolta portékáit. A harcművész egykedvű ábrázattal, pusztán unalom űzés gyanánt sétált az asztalok közt, és minden komoly érdeklődést mellőzve tekingetett a sokszínű kínálatra.
Nem sietett sehova. Mivel szándéka az volt, hogy próbára tegye képességeit a vadászat terén. A hely jellegéből adódóan a cserkelő vadászat szóba sem jöhetett, mert annak csak az lett volna az eredménye, hogy az elfek el porolják Takada hátsóját. Mindezek fényébe a bevárós, rejtőző és lecsapó módszer volt az egyetlen lehetséges megoldás. Ezzel azonban az is velejár, hogy hosszú és unalmas gubbasztásra számíthat, valami lombosabb cserje alatt. A portékák és a ’falu’ feltérképezésével igyekezett mennél több élményt, ingert magába szívni, hogy az azon történő töprengéssel üsse el az időt várakozás közben.
A masszív kapun át haladva, csak kisé oldalra, a falmentén haladt, majd hanyag eleganciával féllábát felhúzva, és talpát a falnak nyomva neki támaszkodott. Hosszú percekig maradt így, míg jó alaposan fel nem mérte a környéket. Mozgást semmit nem látott, így nagyot sóhajtva konstatálta, hogy ez a várakozás még a gondoltnál is sokkal hosszabb lesz. A terep adottságát és a kapun át csekélyszámú közlekedőt figyelembe véve kiválasztotta az általa optimálisnak tűnő helyet, és gyors, de nem feltűnő léptekkel megközelítette, majd elrejtőzött annak, a helyhez és lepusztultságához mérten, viszonylag nagy lombozatú bokornak a tövébe.

A vadászatnak nevezett türelemjáték, amit most művel sokkal jobban hasonlít a horgászatra, amit viszont nagyon kedvel. Ez felhozza régi emlékeit, mely őszinte (ami az ő esetében, manapság igen ritka) mosoly fut végig arcán. Az egyik gondolat után jön a másik, és cunamiként törnek rá gyerekkori emlékei.
Amikor megkapta első tenkara botját, emlékszik azonnal összerakta, és zsineg nélkül lóbálta, mintha csak horgászna. Eszébe jut a bot lágy suhogó hangja ahogy minden lendítésnél a botvég szinte ostorként hasította a levegőt, vagy a parafával borított nyél lágy tapintása a tenyerében. Arra is jól emlékszik, egy álló hétig úgy aludt, hogy a bot ott volt a futonja mellett a tokban, és reggel úgy ment az asztalhoz, hogy vitte magával. Kapott érte szidást nem keveset, de kedvét nem szegte. Még tisztán emlékszik így sok év távlatából is, amikor édesapja először mutatta meg, hogyan kösse fel a zsinórt, hogyan rögzítse az előkét és a horgot. Még arra a mérhetetlen nagy lelkesedésre is emlékszik, amikor először ment el apjával a hegyekbe egy patakhoz, hogy próbáljanak szerencsét. Az első halra amit megfogott, egy alig nyolc centis kis Kínai álküllőre, amit balszerencséje és éhsége az ifjú Hiroshi horga elé sodort a víz. Emlékszik a kis hal fényes sárga pikkelyeire, a nyolc homályos foltra az oldalán, ahogy az ijedségtő kifeszült a hatúszója, és kétségbe esetten tátogatta a kis bajszos száját ’levegő’ után kapkodva. Ahogy nyílként vágódott ki a kezéből, mikor visszaengedte a kristálytiszta patak vizébe. Persze csak az után, miután édesapja hosszan ecsetelte, hogy nem tudják hazavinni és akváriumban tartani, mert a szegény kis pára háromszor is elpusztulna a hosszú, hazavezető út során. Erről eszébe jut, hogy kompenzáció gyanánt még azon a nyáron, a fesztiválon egy aranyhalas standnál hét kört fizetett neki édesapja, hogy egy periszkópszeműt hazavihessen.

A visszaemlékezés valóságából egy gally reccsenése rántja vissza a nem valóvilágba. Szerencséjére a zaj nem a háta mögül jött így nem kellett azzal vesződnie, hogy annak irányába forduljon. Viszont a bokor még takarta a zaj forrását. Takada nagyon remélte, hogy nem egy óvatlan elf járőr érkezik, mert akkor nagyon csúnya vége lesz ennek a vadászatnak. Nagyon lassú és óvatos mozdulattal emelte fegyverét jobbjával, miközben baljára párszor rátekerte a láncot. ~Persze csak én lehetek olyan elvetemült, aki kusari-gamával megy vadászni~ gondolja, de figyelmét most a célpontra szegezi, melynek árnyéka lassan a bokor aljában gubbasztó harcművész felé közeledik. Végül mikor már elég közelvan az öreg, mint akit rugóra húztak kivágódik a bokor alól.

//Nyúl//