Re: Marome falu

by **Ozirisz** Szomb. Júl. 05 2014, 19:40

Szophie egyetértett azzal, hogy hasonló utakat jártunk be míg végül ide jutottunk. Hasonló utak, és pont emiatt értettük meg egymást már az elején, és pont emiatt lettünk barátok. - Igen, van benn valami. - sóhajtottam - A világban minden összefügg mindennel, és minden eseménynek hatása van valamire, amit még akkor nem is értünk meg. És van, hogy később sem. De a lényeg az, örülök annak, hogy ilyen jól kijövünk egymással, és hogy meg tudjuk beszélni a gondjainkat.
De mondom, akármi hülyeség eszedbe jutna, vagy akármi történne, csak szólj... nekem elmondhatod, velem megbeszélheted, akármi történne - mondtam a lánynak - Sokszor a legnagyobb segítség a mélyponton az, ha van aki tartja benned a lelket, és van aki megért. Ezt elhiheted. - tettem hozzá.
Ami a poklot illeti... hát, egyrészt még lehet nem jött el az ideje, de ha itt az idő. - majd egy kis szünetet tartottam - de a kaszás olyan mint a hasmenés. Nincs mese, ha menni kell, hát menni kell. - mondtam kicsit elpoénkodva, de van benne valami. Olyan dolog a végzet, ami felett nincs hatalma a magunkfajta földi halandóknak. - Másrészt, nem adom meg azt az örömet azoknak, akik a vesztemet akarják. Mindent a maga idejében - majd egyet sóhajtottam - De előbb-utóbb ők is ott lesznek, és már várni fogom a katlannál villával a kezemben - mondtam sunyi vigyorral a képemen.
Lehet, igazad van, hogy a pokol rossz hely, de az égiekkel, akik folyton visszarúgtak a gödör mélyére valahányszor kimásztam, nem bírnék megmaradni velük egy helyen. És lehet, a pokol csak egy laza wellness-szálló lesz ahhoz képest, amiket eddig átéltem.

Igazad van, eleget búslakodtunk mára. - mondtam Szophienak, bár odabenn máshogy éreztem. A búslakodás és a rosszkedv nem mostanában fog elhagyni. A sötétség, ami odabenn gomolyog, vagy felemészt, vagy erősebb leszek nála. De vagy így, vagy úgy, valami örökre megváltozott akkor, amikor az a bizonyos helyzetjelző eltűnt a térképemről...
Én is örültem a beszélgetésnek, és köszönök mindent. Te is vigyázz magadra. - búcsúztam el Szophietól, és ha hagyta akkor megölelgettem, mint igaz barátot. Aztán miután távozott, én még egy korsó sört kikértem, és szép kényelmesen elkortyolgattam.

by **Rosalia** Hétf. Aug. 11 2014, 00:07

Ozi: Gyenge Tisztító Kristály
Szo: Gyenge Lénygyengítő Méreg

by **Hayashi Yuichi** Kedd Szept. 30 2014, 17:15

Nio

A portált elértük, de végül is igaza van, a liget és Tolbanai kirándulás, esetleg hajnalba nyúló beszélgetés tudom röpke pillanat múlva itt van, addig azonban egy semleges hely és egy ember még láthatja, hogyan lehetünk boldogok még ezen a helyen is.
Szavai édes, mint a méz, örömmel tekintettem rá és szemébe, minden pillanaton át. Majd bólintottam és szavakban is kifejeztem.
- Igen, mobok nem jelenthetnek akadályt. Főleg ott, ahová megyünk - helyeseltem Nionak - felfedeztem pár helyet már korábban is, és van is még mit felfedeznünk - mosolyogtam rá, miközben szerelmes pillantásom nem tudtam visszafogni. Lejjebb pillantottam állára, majd vissza szemeibe.
- Engem nagyon vonz a természet, néha túlságosan is - kuncogtam egy kicsit - ismered már, hogy miért van bennem ez annyira - hagytam egy pillanatnyi szünetet - és én is ismerem te miért szereted, azonban, ahová most indulunk kíváncsi leszek, mit szólsz hozzá.
Elléptem előle és kezét el nem engedve melléléptem, széles mosollyal arcomon.
- Kitudja - mondtam sejtelmesen, de jó kedvemben, azonban nem akartam túl kétségek között hagyni, nagyon remélem nem lesznek mobok. - lesz ott egy ember, aki tehetséges, nem valószínű támadás - jelentettem ki vidáman.
- Most pedig, kettes szint Marome falu, oda indulunk elsőnek, vagyis inkább határában van Maxweld professzor kertészete - amint tudtunk, már indultam is a karnyújtásra lévő teleportkapuhoz és még visszafordultam felé. - Először Arbusba portálunk, utána legrosszabb esetben gyalogszerrel tudunk odamenni - megvártam míg Ő maga szeretne jönni, próbáltam elkapni a pillanatot, amikor Ő is kiejti a teleportáláshoz szükséges szavakat, akkor kimondtam én is.

Amint átértünk Arbusba, kellemes idő fogadott minket, valamint azért emberek is mászkáltak a környéken, de elég kevesen. Igaz Maxweld háza az első szint erdejében terül el, de a gyakorló terepei vannak minden szinten. Ahogy ez is, ez azonban valahogy jobban tetszik, mint a többi.
Rápillantottam Nio mosolyogva, majd észak-nyugi irányban a házak között messze el lehet látni, ahol az egyetlen domb mögött van azaz ösvény, ami a Maxweld telkéhez vezet. Jobb kezem mutató ujjával abba az irányba mutattam és újra Niora pillantottam.
- Arra felé menjünk, és út közben elmondok mindent - kicsit elnyújtottam a hangot gondolkodóan - valamint, amire kíváncsi vagy.
Hirtelen jött a fejembe egy kép, amit magam előtt látok. Egy kéz, amint rajzol. Vajon mit ábrázolhat? Fűztem tovább a gondolatot, de hamar meg is találtam a választ. Niot.

by **Nio** Szer. Okt. 01 2014, 12:51

A napom nem is alakulhatott volna jobban, bár ami azt illeti... nem a tervek szerint alakult, de én örülök neki. Örülök, hogy itt vagyok, hogy Yuichi itt van. Ha vele vagyok szokás szerint olyan események sora veszi kezdetét, amire legmerészebb álmaimban se gondolnék.
Menet közben nem nagyon szóltam semmit. Nem is tudtam volna. Figyeltem Yuichi minden mozzanatát. Amit mondott, ahogyan mondta... Ezekre többnyire bólintással, mosollyal, és akarva vagy akaratlanul, de pirulás volt a válasz. Szeretek vele lenni, de talán Őt még sokkal jobban.
Csak akkor kezdett visszatérni a hangom, mikor teleportra készültünk. Elkántáltam az úti célt, majd mikor célba értünk ismét rövidke hallgatásba merültem. Ismeretlen terep volt számomra, de Yuichi számára nem volt az. Ami a jelenléte mellett nagyon meg nyugtatott. Emiatt boldogan és nyugodtan sétáltam mellette kezét el nem engedve továbbra se.
Menet közben hol Őt hol a tájat képzeltem. Rá is jöttem egy pillanat erejéig, hogy még olyan sok helyet nem ismerek, de vele ezt mind megtehetem. Bár szerintem nem sok hely van hol Ő még nem járt. Leszámítva a felfedezetlen területeket, amik felfedezésénél lehetőségem van ott lenni az oldalán.
E gondolatra egy fél lépéssel közelebb léptem hozzá, és amennyire csak engedte a séta hozzá simultam oldalához. Amit nem tudtam sokáig fenntartani ugyan, mert Yuichi szabad kezével mutatta az utat, amire fel is néztem, hogy kissé jobban szemügyre tudjam venni hogy merre tartunk. Ugyan nem tudom, hogy milyen hely lesz ahova visz, de biztos vagyok benne, hogy vigyáz rám, és kellemes hely lesz. Már most is az...

by **Hayashi Yuichi** Szer. Okt. 01 2014, 23:21

Ahogy átértünk, és Arbus városa előttünk állt felfedezés előtt, jó érzés vele itt lenni. Ezt az utat régóta egyedül teszem meg és mindig is úgy volt. Azonban ez sokkal felemelőbb érzés, hogy megoszhatom vele tapasztalataim és akár egy általam készített, vagyis inkább belekontárkodtam abba a kertészetbe, amit Maxweld alakított.
Ahogy közelebb bújt séta közben, rendkívül jólesett és megnyugtatott jelenléte, persze a boldogságtól repülve, nyugodtan és kényelmesen. Ezúttal nem rohantam, ahogy általában szoktam, és karommal átkaroltam, lazán. Ahogy lépdeltünk előre őt néztem, már tudom fejből, melyik kő merre van, és hol lehetnek szokásos akadályok, amiket kerülgettem. Mindvégig, mosolyogtam rá, amitől nem is akartam sem megszabadulni, sem megváltoztatni.
Majd hirtelen csak megszólaltam, halkan.
- Arbust ismered? - kérdeztem mosolygó tekintettel - Keveset tudok a városról, inkább csak ezt az irányt használtam, meg egy alkalommal beljebb is mentem, ott cukrászdát találtam, meg árusokat - utóbbin kicsit elnevettem magam, hiszen azok minden fele vannak. Persze kíváncsian vártam mit tud a városról, ha nem tudott sokat úgy nem akartam faggatni, hogy miért nem ismeri. Hisz idő van, mint a tenger. Örömmel tölt el a tudat, hogy abból a cukrászdából ő sokkal többet kóstolt, mint én, valamint az hogy érzel lélegzetvételét.
Haladtunk csak előre és előre, szemem nem tudtam levenni róla, talán a bezártság? Nem. Vártam, hogy találkozzak vele, és most már értem is miért. Ezt a fajta boldogságot vártam. Gondolataim az a lány körül tekergőztek, akivel az erdőben összefutottam és segítséget kért a lándzsa használatban, és továbbfejlődött, majd gondolatom tovaszállt ahhoz a vizes hajú lányhoz, aki kilépett az ajtó mögül. A lépcső a fű, az esti lámpák és Ő. Nem voltam akkor sem vak, csak bátortalan, vagyis inkább nem akartam sietni. Siettem ellenben utána, de hova.. buta ember lettem, biztosan, viszont észhez tértem. Erre a gondolatra, jobb kezem kinyújtottam hasa elé séta közben, hogy megfoghassam a bal kezét, ha szeretné kezembe helyezheti kézfejét.
Egy kicsit előrenéztem, és olyan, mintha száguldana a táj, már a domb aljánál vagyunk. Lehet csak nekem tűnt az utóbbi pár száz méter hirtelen megtettnek, de nem talpaink kopogása, nem futólépésre utal.
- Nio, a domb túloldalán lesz egy kis lépcső - pirultam el, miközben mondtam - szerinted menni fog? - kérdeztem óvatosan, majd bal kezemmel jeleztem oldalán, hogy bizony itt vagyok, nem lehet gond. Megerősítőképp aprót biccentettem felé állammal, hogy menni fog nekünk. Egy biztos, nem hagyom, ha a lépcső bántsa. Pár és nagy lépcső fok, meg egy kanyarulat, utána már alig látható kitaposott ösvény jelzi csak az utat, ami a városon kívülre vezet. A második forduló után már látszódni fog a kertészet. A kapu fölül is látszódik a kerten belüli út és látkép, amit Maxweld korábbi tanítványi kezdtek el és ültetik. Róluk csak hallottam, lehet az öreg szenilis és ő csinált mindent ezelőtt, kitudja.

by **Nio** Csüt. Okt. 02 2014, 00:08

-Arbust?- kérdeztem vissza menet közben már karjából, mellyel átölelt.- Nem nagyon jártam messzebb a kezdetek városától... -fordítottam el tekintetem róla. Szégyenem is magam. Csak küldetések miatt voltam hajlandó elhagyni azt a várost, de messzebb soha nem mentem egyedül. Soha nem voltam felfedezni vagy hasonló. Mindig a biztonságos és ismert utakat jártam- Sajnos nem ismerem. Csak a térképen láttam, hogy van ilyen hely a SAO-ban.
Fejemet, csak akkor fordítottam vissza, mikor az általam várt reakció elmaradt Yuichi irányából. Nem kérdezett semmit, hogy miért vagy, hogy mit csináltam, helyette inkább elindult szabad keze az én szabad kezem irányába, majd tájékoztatott mi vár rám a domb mögött. Lépcső? Néztem az említett irányba, majd ismét Yuichire, és raktam a kezem kezébe.
-Menni fog, bár még minig nagyon veszélyes a lépcső, de ne engedd el a kezem és nem esek le- szorítottam meg gyengéden, majd indultam le mellette, amikor Ő elindult. Nem szoktam hosszabb lépcsőzéseket tenni mostanában, de ha olyan kellemes az a hely, ahogy Yuichi állítja, akkor duplán is megéri. Bár miért kell lépcsővel küzdeni, ha szemkápráztató helyre megyünk?
Mindenesetre az akadályt sikeresen leküzdöttük a lépcső személyében, és mikor leértünk a látvány miatt már biztosan megérte eljönni idáig. Yuichi már biztosan számtalanszor látta ezt a képet, de nekem ez nagyon új. Mindig csodálatos helyekre visz engem, ha csak kettesben megyünk el valahová, és minden egyes alkalommal meg is lepődök, hogy milyen helyek vannak itt, ebben a virtuális valóságban, ahol még nem voltam, de érdemes lenne elmenni. Ilyenkor jövök rá és emlékeztetem magam, hogy az emberi fantáziának nincs határa. Elvégre ezt a világot is ki kellett találnia valakinek, nem tagadom jól sikerült.
Egyre jobban kíváncsi vagyok, hogy ki is lehet ez az ember akit be akar mutatni. De talán arra még sokkal jobban, hogy milyen meglepetéseket tartogat még e táj a szememnek.

by **Hayashi Yuichi** Hétf. Okt. 06 2014, 22:30

-Igen - egyben bólintottam is ahogy megerősítettem Arbust. Igazán szép ez a város, legfőképp tavasszal, most kezd már kimenni az őszbe, de még azért az odébb van. Ahogy újra elfordult lehajtottam a fejem és boldogan rá mosolyogtam, alig vártam, hogy szégyen érzetét leküzdve, visszaforduljon. - Ne sajnáld - ráztam meg a fejem még mindig mosolyogva - igazából megértem, a miértjét - kezem hátán felhúzva meg simogattam a háta közepét, majd visszahelyeztem derekára könnyedén fogva csak. Nyelvemen van sok minden azonban nem hagyom csak úgy feltörni, előbb azonban. Séta.
Örültem neki, ahogy és amit mondott. Nem is okozott most semmit a lépcső. Biztonságban érzi magát, ez valami csodálatos érzés. Kezén aprót szorítottam, hogy épp hogy csak érezze, bátorítólag.
Ahogy haladtunk előrébb és már teljesen kiértünk a városból, végre úgy éreztem, talán ő is levetkőzhette aggályait. Ugyan még bennem is ott van kicsit, de ezt hamarosan meg oldom és akkor nem kell félre gondoljak, még a legszebb pillanatokban is. Nem, butaságokon gondolkodom, korábban indult, csak félénk voltam, félte, hogy mit fog hozzá szólni, így elmenekültem és ezt más észrevette. Csak bebeszélem magamnak? Nem tudom. Kiülhetett arcomra egy pillanatra, de még nem jött el a pillanat, hogy összeszedjem rendesen magam és gondolataim. Megálltam a hídon, ahogy felértünk. Bal kezem elvettem Nio derekáról és kezét megfogva elé fordultam, hogy nekem háttal legyen a kis patak, miközben derekam a híd fájának támasztottam. Ha bebeszélem magamnak, ha nem, tudom jól döntöttem, bármi marhaságot is hordtam eddig össze. Jobb kezemmel lehívtam a menüm, és egy funkcióval a kiíratást tükröztem, hogy Ő jobban lássa, mint én.
- Nio, szeretném, ha ezeket tudnád rólam, azon kívül, hogy kivel sétálsz, és tudod, hogy érzek irántad. A szintem tizenkilenc, a stat pontjaim láthatod, elég rosszul használtam fel eddig őket, ezzel veszélybe sodortam magam és másokat, remélem Te jobban bánsz velük - ekkor jobb kezemmel is megfogtam kezét, ha engedte - két jó barátom volt a kezdettől fogva, akikhez odacsapódtam, nevük Chancery és Kyuushiro, egyikük egy magyar lány, másikuk egy japán férfi, mint én - lehajtottam egy pillanatra a fejem és lábán végig nézve egészen a lábbeli viseletéig, igazából, alig tudok a személyedről valamit és szeretlek, szeretlek, azért, amilyen vagy. Még mindig bátortalan vagyok, előbb az első szinten könnyebben ment kimondanom, umm.. most is menni fog, csak még egy apró pillanat - mondd kérlek, hogy tetszik a hely? És, hogy tetszik az ötlet, hogy megismerd az újat? Nem szeretném Rád erőltetni, ha nem akarod, felfedező vagyok és akarva, akaratlan, rángatlak ide oda - hunytam le szemem és kezdtem vörösödni, fültől lefelé. Elképzeltem, hogy mikor magasabb szinten vagyunk, hihetetlenül magas szinten, és akkor jön a játék vége, vajon fel akarja-e fedezni, az érzéseim iránta odakint is? Hova gondolok, ide , ahogy gondolataim is rángnak össze-vissza - először szafarira, majd ide, később oda.
Nem neveztem meg a helyszíneket, csak rövidítettem rajtuk, oda, az a gyönyörű rét, viszont nem csak a napnyugtát várom, hanem a mostani pillanatot is legalább úgy. Csak akkor nyitottam ki szemem, ha szóra nyílt a szája és hangját meghallottam. Szerettem volna fejembe vésni szavait és gondolatait.

by **Nio** Kedd Okt. 07 2014, 14:25

A lépcsőn tényleg minden gond nélkül leértem, leértünk. De ami fontosabb az az, hogy találtam valakit, akit nem érdeklik hiányosságaim, és amint hallottam megérti és nem zavarja. Melegség járta át azokban a pillanatokban testem és lelkem. Talán csak akkor fokozódott ez a semmihez nem hasonlítható érzés, amikor egy kis hídon áthaladtunk, pontosabban meg álltunk néhány pillanatig. Szembe fordított magával, megfogta a másik kezemet, majd elkezdett mondani valamit, ami igazán meglepett.
Miután végére ért be is zártam, a kinyitott menüt, majd kivettem kezeimet kezei közül, közelebb léptem és arcát két oldalt megfogva magam felé fordítottam, és egy pillanatnyi csend után elkezdtem, azt amit ki kellett mondanom...
-Szerinted miért érzem azt amit?- kezdtem halkan.- Nem azért mert Te vagy a legjobb játékos és nincsenek hibáid. Számomra ezek nem lényegesek. A statom nekem is biztosan borzalmas még most is. Küldetésekben, ha harcra kerül a sor nem sok hasznát veszik nekem a társaim, de mikor Astrumot vagy ki a csodát legyeztük... az igazat megvallva, emlékeim szerint egyik csapdából a másikba estem. Ráadásul azon a hajón én sem álltam ki senki mellett, csak magamat mentettem- tartottam itt egy rövidke szünetet. Kellemetlen emlék, ami még most is kísért, de nem tudok neki mit csinálni, megtörtén amin semmi sem változtat. -Ami mögötted van, az már megtörtént, változtatni rajta nem tudsz. Engem meg csak az érdekel, aki előttem áll. Nem hagytál cserben, nem csaptál be. Új helyekre vittél el, és segítettél kezdetben elindulnom, még akkor is, ha nem lándzsát használsz. Együtt futottunk, és harcoltunk is. Ezek számomra nagyon kedves emlékek, melyeket soha nem adnék el semmiért sem. Még akkor is, ha egy időre elváltak útjaink. Elvégre most ismét együtt vagyunk. Nekem csak ez számít. Neked mi az ami fontos?- kérdeztem végül, majd még hozzá tettem ismét kezét fogva.- Sok keresztem van nekem is, melyet megbántam és másképpen csinálnék, de ezekből tanultam, és valamennyire változtam, ahhoz képest aki voltam. Biztos vagyok benne, hogy te magad is változtál, és többször ugyan azokat a hibákat nem követed el-... úgy szeretlek, ahogy vagy... tettem hozzá még gondolatban egy széles mosollyal.- A felfedezéssel meg semmi gondom. Többnyire partner nélkül nem szoktam járkálni. Egyedül nem olyan, mint valakivel, nem igaz?- e kérdés után nem tudtam megállítani magam, valahogy furcsa érzés kerített hatalmába, melynek engedelmeskedtem is és hozzá is bújtam, átkaroltam derekát és azt kívántam bárcsak megállna az idő...-Nem a múltad érdekel, hanem az ami ezek után jön, ahol én is ott szeretnék lenni...

by **Hayashi Yuichi** Szer. Okt. 08 2014, 16:51

Pont ezért, nem tudom elhagyni önmagam soha, szeretem az embereket, és lett közöttük az a különleges ember, aki itt áll előttem. Ezt éreztem korábban i, hogy nem érdek miatt sétál velem, vagy beszél velem. Ennek a teljes megbizonyosodása viszont nem azt a megkönnyebbült sóhajt hozta, mint amit a csalfa érzelmek szoktak okozni. Leginkább nevetni volt kedvem, egészen másfajta válaszára számítottam, de igen, pont ez az a pont amiért, az ember, mindig is több lesz, mint egy matematikai képlet, vagy pixelhalmaz. Szabaddá vált kezeim, eddig a levegőben nyugodtak Nio mellett, amit könnyedén háta mögött összefűztem és átöleltem. Egy szem pillantásnyi időbe elkezdtem összehordani gondolataim, mire azonban csak testem cselekedett, nem várt. Egy puszit nyomtam a homlokára, és elsőre csak ennyi jött ki a számon - te - és egy mosoly a szám szegletében.
Viszont ezt követően nem tudtam szavaim visszatartani.
- Egészen más okból mutattam meg, pontjaim és mondtam meg szintem, csak szerettem volna, hogy tudd, ki az aki melletted sétál ebben a világban, és ki az aki úgy gondolkodott, ahogy korábban - mosolyogtam rá. Azonban kinevetni nem akartam, hisz az ádáz lenne. Viszont jó beszélgetésnek ígérkezik. - Nekem is az a fontos, aki előttem van - fejemmel lassan bólogatva egy picit, majd szemei között ugrálva tekintetemmel egy pillanatra, de utána rendben folytattam. - Te vagy fontos - lassan kifújtam a levegőt, hogy újra szóhoz jussak, vagy ha szeretett volna szólni megvártam, és vártam szavait. Azonban utána folytattam, bár lelkem repes az örömtől, de mégis nyugalom honol, ahogy ránk is jellemző. Érintése, szavai által keltett légáramlatok, és játék nyújtotta, de azért mégis érezhető illatok. A tömény virág illat ebben a helyzetben a víz illatával és övével keveredve nagyon tetszett. - Egyet értek, az egyedül sétálásnak is megvan a maga haszna és művészet, de társaságodban teljesen más - sokkal jobb gondoltam hozzá magamban.
- Megengeded? - kérdeztem, miközben egészen közel hajoltam arcához. Egyetlen rezdülésére vártam, csak, vagy szemének igenlésére, és ajkaim ajkához tapasztottam. Lágyan könnyedén akartam megcsókolni. A jövőjében én is ott szeretnék lenni, nem csak elvekben, tettekkel is. Igyekeztem nem a korábbi tapasztalatokat felhasználni csókommal, hanem azt amit iránta érzet. Szerelmet. Hosszú lassú csókba kezdtem, reménykedek, hogy beesteledik és felkel a nap, mire levegőért kapkodok.

by **Nio** Pént. Okt. 10 2014, 20:35

-Tudom, hogy kivel sétálok...- feleltem éppen halhatóan megjátszott burcásággal és fordítottam félre enyhén fejem, csak pont annyira, hogy ne szemtől szembe nézzek felé. Ez az alakításom ugyan nem tartott tovább néhány pillanatnál. Persze nem is tudtam volna tettetni tovább, mert talán Ő az egyetlen ebben a világban, legyen az virtuális vagy valós, akire nem tudnék haragudni bármit is tesz, vagy mond... Viszont ez a pár pillanat után olyasmit tett, amire eddig nem számoltam, ami kissé meglepett, de jó értelemben... bár ami azt illeti, most már számolnom kell ezzel is...
Egy röpke kérdés után közel hajolt arcomhoz, melynek hatására egyrészt szívem kezdett bele egy erőteljesebb dobszólóba, másrészt, meg arcom váltott színt. Vajon mikor fogom megszokni az Ő közelségét? Egyáltalán meg lehet e szokni? Bár nem nagyon érdekel, csak az hogy itt van.
Kérdése után és persze miután közelebb hajolt más reakció is történt részemről, melyet nem én irányítottam, hanem valami megmagyarázhatatlan. Ahogy egyre közeledett arca a szemem szinte ugyanabban az ütemben csukódott le hasonlóan, mint mikor nagyon fáradt vagyok, viszont nem olyan érzés volt. Sokkal kellemesebb és érzékibb… talán legkönnyebben és pontosabban így tudnám megfogalmazni.
Yuichi ajkai lágyan az enyémekre tapadtak, melyet viszonoztam. Már az előbb is azt kívántam, hogy bárcsak megállna itt az idő… most viszont nem kívánom, hanem akarom. Karomat dereka köré fontam, majd tenyerem hátára is felkúszott, mely gyengéden belemarkolt arrafelé ruhájába, csak éppen annyira, hogy érezze, hogy ott van a kezem.
Nem tudom pontosan meddig álltunk ott úgy, de nem is érdekelt. Szívesen álltam volna ott még nagyon hosszú ideig… Azonban, amikor megtörtént az elválása ajkunknak, csak néhány szót suttogtam, úgy hogy csak Ő hallja, nem mintha lett volna valaki más is a közelben…
-Minden hová veled akarok menni…

by **Hayashi Yuichi** Szer. Okt. 22 2014, 10:33

Csókja könnyed volt és érzéki, hunyorogva tekintettem lehunyt szempilláira, érintésébe beleborzongtam az örömtől. Szíve dobogását mellkasomon éreztem és derekán végig simítva csókoltam, míg csak el nem váltak ajkaink.
- Veled megyek mindenhová - mondtam én is neki, és újra közel hajoltam piros orcájához. Kezemmel bal kezemmel haját félre húzva cuppanós puszit adtam szájára és megálltam ott, elmosolyodtam egy pillanat erejéig odafigyeltem a környezetre is. Hátam mögött van valami és kezei, minimális szél fújja arcunkat, ami inkább könnyedén simogat, és tömör virág illatot hoz. Felőle frissességet érzek, és csókjának ízét, szembogarának kedvességét és törődését.
- Mit szólnál, akkor ha megmutatnám a kertet? - kérdeztem még mindig nagyon közel szájához, halkan, közben puszit adtam állára és kezem vissza helyeztem derekára.
Természetesen megvártam válaszát, és ha szeretett volna máris megindulni, kézfejét kezembe véve vállam az ő vállához érintve szorosan közel hozzá megindulhattunk. Közel száz-százötven méter megtétele után elértük az első nyitott parcellát a kert bejáratát, amit az út szélén összesen két magasra nőtt,, gondozott tuja jelentett. Út közben néztem őt és néhol az utat, ha kérdezett bármi információt a kertről persze készségesen elmondtam, és elkezdtem sorolni, milyen növények merre vannak. Érdeklődtem melyik érdekelné, ha nem választana, úgy egyből arra részre viszem, amit Maxweld tanítása mellett alakítottam ki.
Azonban, ha nem azonnal indultunk volna még, még így is maradt sok minden amit szeretnék tőle kérdezni és jobban megismerni. Az a szerelem ami kiült arcára hihetetlen melegséggel töltötte el szívem, meleg volt arcom is érzem fejemben a felszökött hőt. Át ölelve őt úgy maradok és neki suttogva kérdezem.
- Emlékezetből tudsz rajzolni? - szerelmem tettem hozzá magamban.

by **Nio** Csüt. Okt. 23 2014, 15:58

A csók leírhatatlan volt. Eddig ugyan nem csókolt meg senki, de mégse tudnám semmihez hasonlítani azt az érzést, amit most éreztem Yuichi csókja közben, és most a csókja után... Testem, lelkem szinte tűzben éget. Vajon milyen lehet a valóságban a csókja? Ha itt így élem meg ezt az érzést, akkor biztosan a valóságban sokkal jobb lesz, ahol a SAO már nem szól bele...
Elmélázásomból Yuichi hozott vissza. Kérdését egy pillanatra nem is tudtam felfogni annyira elmentek gondolataim a valóság felé. Bár ez arcomon nem látszott. Csupán egy enyhe mosoly jelezte, hogy gondolataimban is boldog vagyok.
-A kertet?- kérdeztem vissza és néztem körbe. Olyan jó volt ebben a pózban. Nem szívesen mozdulnék innen el, de valahova menni kell.- H...- kezdtem volna bele, de el is halhattam, majd egészen máshogy folytattam.- Hová sietnénk? Időnk rengeteg van. Egy picit még pihenhetünk, nem? Eléggé messziről jöttünk...- mondtam a végét inkább a mellkasának, melyre időközben ráraktam tenyereimet, melyeknek egyikének ujjaival most játékosan kezdtem körözni.- Illetve, én nem sietek. Egyenlőre így is jó. Ha neked megfelel...- néztem ezen a ponton vissza fel rá még mindig piroskás arccal.
Válasza után ismét visszatért tekintetem mellkasára és kezemre. Ha lehetne és ez tényleg csak egy játék lenne, akkor vajon megismertem volna Őt? Valószínűleg nem, mert csak a rajzolás miatt léptem volna be néha-néha. A fejlődés és a világ felfedezése talán soha nem is érdekelt volna. Be kell vallanom, annak ellenére, hogy ez egy börtön eléggé sokat köszönhetek neki. Nem csak Yuichire gondolok, bár ami azt illeti főleg rá, viszont azokra is akiket itt megismertem, arra is hogy változtam, akivé lettem...
Itt ismét felnéztem és abba is hagytam, addig a játszadozást ujjaimmal. Én nem kérdeztem ugyan semmit, de Yuichi igen:
-Emlékezetből? Mire gondolsz? Igazából, ha rajzolok soha nem másolok. Mindig fejből. Bár az esetek többségébe soha nem az a vége amit a fejemben látok, hanem valami egészen más. Kicsit olyan érzés, mintha a kezem vezetne és nem a fejem... vagy hogy is van...- kezdtem válaszom, ami egy cseppet talán zavarosra sikeredett. -Nincsen két egyforma rajzom, próbálkoztam vele, de mind más lett. De miért kérdezed?- néztem rá érdeklődve. Meglepett kérdése, bár a mai nap is meglepett. Arra se számítottam, hogy hamarosan egy eldugott csodálatos helyen fogok álldogálni vele, és szerelmes szavakat suttogni fülébe. De ennek kifejezetten örülök.

by **Hayashi Yuichi** Szer. Okt. 29 2014, 16:53

Enyhe pírral arcomon tekintettem vissza rá, ahogy éreztem ujja körözését. Sietnék? Igaza lehet, leginkább elszégyellném magam ezért, de valahogy nem úgy fest még ő sem hogy haragudna ezért. Megráztam fejem és nem akadályoztam meg, hogy tovább játsszon mellkasommal. Kényelmes így itt lenni és nyugodt, de egyben valahogy felhevít is, de nem csak a szívem. Visszamosolyogtam rá - nekem is megfelel - mondtam könnyedén és gondolatban újra átöleltem, kezem azonban nem mozdult, hisz még mindig ölelem. Kérdésemre felhagyott a jóleső könnyed cirógatással, de nem bántam érdekelt, hogyan rajzol, válaszából könnyen leszűrtem én hol vétettem minden alkalommal. Az nem elég, ha nagyon akarok elérni valamit ha a kezem képtelen jól rajzolni. Nem szerettem talán szívből a rajzolás és festést. Megráztam a fejem és szóra nyitottam szám, azonban előtte még rámosolyogtam.
- Próbáltam másolni rajzokat, hogy fejlesszem magam és emlékezetből is, de azt hiszem belőlem ez hiányzik - közben kezemmel átölelve őt és hátát simogatva mondtam továbbra is szemébe nézve - belőled viszont nem, helyén van a szíved a rajzoláshoz és tehetséged is. Arra gondoltam, hogy mikor kijutunk innen, lesz elég emlék, hogy megörökítsd - egy pillanatra elhallgattam és folytattam, - tudod a céh aminek a tagja vagyok ezért harcol, hogy mindenki kijusson, hiszek bennük. És hiszek benned, hogy ezt a pillanatot is újra alkosd, ha már biztonságban vagyunk odakint. Tettem hozzá még magamban. - Mármint kóbor ötletnek gondoltam, hogy itt is alkothatnánk valamit. Amire gondoltam pedig.. - ha érdeklődő pillantást vet Nio, akkor lassan megcsókolom előbb és folytattam utána - kertészkedéssel is lehet alkotni, kompozícióban együtt alkothatnánk maradandót. Hamar fejembe is ötlött pár homályos kép egy virág ágyásról felülről, ami képet formál. De el is hessegettem, mégis csak rohan előre a fejem, mire csak mosolyogtam magamon. Ránéztem és hagytam kissé újra megnyugodni, örökmozgó testem és élveztem a kellemes egybefonódást Nioval. - Akár egy ábrát, egy motívumot, vagy a célt amit kitűztél magadnak, bármi ami eszünkbe juthat - mondtam lehunyó félben lévő szemeimmel, próbáltam elképzelni magam előtt Őt így csukott szemmel. Biztosan a te képmásod alkotnám meg virágokból, csak az ügyességemben kételkedem. Vagy a közös portréval, az sem lenne egy rossz dolog.
Maradtam így csukott szemmel még egy kicsit és csak őt akartam érezni testem többi porcikájával. Majd amikor volt lehetőségem felnyitottam szemem, bár csak alig résnyire, hogy lássam Őt és ajkai felé hajoltam, megcsókolni készültem újra.

by **Nio** Szomb. Nov. 01 2014, 13:35

-Nem hiszem hogy kifejezetten erről lenne szó- ráztam meg fejem enyhén, majd folytattam is.- Lehet, hogy rosszul által hozzám. Rossz technikát vagy stílust próbáltál ki, valami olyannal próbálkoztál, ami nem neked való. Például festeni nem szeretek, és nem is tudok, bármennyire is tetszenek a festett képek. Viszont ceruzával szeretek is és a magam módján tudok is. Vagy példaként a stílus. Olyan képet, ami egy fényképhez jobban hasonlít, olyat talán nem is tudnék rajzolni. Kissé, mondhatni mangásabban, egyszerűbben... vagy inkább...- kerestem fejemben a megfelelő szavakat.- Inkább kötetlenebben szeretek rajzolni. Röviden, elképzelhető, hogy rossz helyen kopogtattál. Viszont, ahogy mondani szokták, gyakorlat teszi a mestert. Én se úgy születtem, hogy szépek rajzoltam. Amint találtam valamit amit érdemes tudnom, megtanultam- bújtam mellkasához. Eszembe is jutottak eszembe a rajzaim. Tényleg sokat fejlődtem, mint valami evolúciós szalag vagy micsoda... Ha egymás mellé raktam a rajzaim látszott rajtuk a fejlődésem. Bár lehet, hogy időbe telik majd míg újra úgy rajzolok, mint régen.
-Lehet, hogy nem is a rajzolással kéne foglalkoznod, hanem a virágokkal- jegyeztem meg kis szünet után és némiképpen halkabban, de nem suttogva. -Annak is megvan a maga varázsa, és gondolom gyakorolni is sokat kell- mosolyodtam el egy hirtelen jött gondolatra, majd ezzel a mosollyal fel is néztem rá, és úgy folytattam. -Majd együtt megtanuljuk újra mesterségünk.
Szinte láttam is magam előtt azt az idili képet, melyben egy kertben vagyunk, mely tele van szebbnél szebb virágokkal, és ott vagyunk mi is. Yuichi éppen egy ilyen gyönyörű virággal kezében jön felém. Én meg egy fa tövében ülök, és keresem az ihletet Őt nézve.
E gondolatra le is szegtem fejem, mivel úgy éreztem hogy az arcom szinte lángol. Olyan közelinek tűnt az a kép a fejemben, de mégis olyan távoli volt. Nem nagyon akarok itt rajzolni, bár mondtak, hogy van rá lehetőség, de attól tartok, hogy ha vége ennek a majdnem rémálomnak, akkor elvesznek. Minden elveszik, amit itt csinálok, és csak az emlék marad. Ha ezt a percet most le akarnám rajzolni, akkor hihetetlenül rossz lenne, ha elveszne.
-Bízok benned, és abban is amiben te is bízol. De itt nem tudnék alkotni semmit- néztem ismét fel rá.- Egy művet csak egyszer lehet elkészíteni. Jobban várom azt a pillanatot, mikor a valóságban tesszük ezt. Az sokkal maradandóbb- öleltem át derekát és símúltam hozzá.
Egy röpke pillanatra el is néztem, de mikor ismét rá emeltem tekintetem... ismét édes és gyengéd csókjával találtam szemben magam. Ami szintén egy jó ok, hogy a valóságban rajzoljak ismét, hiszen ez a világ nem valódi. A valóság milliószor jobb. És biztos vagyok benne, hogy a csókja is. És hogy a kép a fejemben nem egy ábránd, hanem egy nap a valóság lesz.

by **Hayashi Yuichi** Szer. Nov. 19 2014, 14:55

Magyarázatáról egyből a számológép programom jutott eszembe, vagy akar portré rajzolásom, valami mindig is hiányzott belőle, hogy tökéletes legyen. Nem éreztem kezemmel, nem láttam magam előtt, hogy kellene annak a vonalnak kanyarodnia, vagy csak egyszerűen a számológépnél, hiába volt képes mind arra, amire az eredeti is, valahogy különb volt, de nem rosszabb. Csak egyszerűen más. Egyszer mesteri lehet, ebben igaza van, sokat kell gyakorolni és próbálni. Hisz ezt más területen meg tapasztaltam, egyik a kard.
- Virágokkal már odakint is foglalatoskodtam.. - csuktam be egy pillanatra a számat, valószínűleg túlélték a növények azt, hogy ide jöttem, hisz más is tudja gondozni őket - igen onnan lyukadhattam ki itt is, hogy ezt a jártasságot választottam elsőnek - folytattam, szemébe nézve. - Együtt, igen - szemébe nézve mosolyogtam. Mire ő elkapta tekintetét, de nem tűnt túl távolinak ettől a pír az arcán. Melegséggel töltött el, akár a levegővétele, akár a közelsége, de leginkább az ami Ő. Hajára néztem vagy a feje búbjára, s elvesztem egy a szóban, hogy együtt. Nappaliban, a fiunk és a lányunk a kanapé körül játszanak, fogócskát, közben Ő a fotelben ül nevetve rajztábla fölött, amin örökítheti meg, hogy én hogy próbálok egyensúlyt tartani közöttük. Vagyis egyfajta fogócska kiindulópontként, szolgál a lábam és a kezem, az arcom pedig jó eszköz rá, hogy lepasszolják épp ki kerget kit.
Hangja ébresztett fel és a hajáról kissé lentebb tekintettem újra a szemeibe.
Viszonoztam ölelését, és ajkának érintése ajkamon, felpörgette szívverésem. Varázslatos.
- Köszi, Nio - mondtam épp csak felengedve a csókot. - Egy maradandót szeretnék én is itt tenni, hogy minél több ember jusson el a sok-sok szint tetejére. Csak kíváncsi voltam, hogy itt próbáltad-e a rajzolást - suttogtam neki. Újra megcsókoltam épp csak egy pillanatra, miközben kezemmel hátát simogattam. - Köszönöm, hogy mellettem állsz - mondtam felé, miközben tekintetem elkalandozott homlokán és haján.
Szívverésem is lenyugodott, és kezeim lejjebb engedtem derekára.
- Tudod - adtam szájára egy puszit a következő szótag előtt - itt - újabb puszi - még - újabb puszi - nem - egy kicsit lassabb csók - csókoltalak meg, még elégszer - kuncogtam, halkan és lassan közel szájához. Itt vele, most megállnék, és legszívesebben, itt maradnék, míg mások kiviszik a játékot, majd csak kiteleportálnak innen. Ez esetben jó volna tudni, hogy Nekot merre keressem, Tsurugából elindulva.
- Nio, japánban élsz te is, ugye? - kérdeztem szembogarát fürkészve, ahogy felhagytunk a csókkal levegőért kapkodva.

by **Nio** Csüt. Nov. 27 2014, 19:21

A mai napon nem hittem volna, hogy pont ide lyukadok ki. De kifejezetten örülök neki. A táj egyszerűen csodálatos. A társaság... nos jobbat nem is kívánhatnék. Yuihci karjában lenni pedig egyszerűen leírhatatlan érzés. "Soha nem akarok innen elmenni..." Ez a gondolat volna fejemben, ha nem ismerném a körülményeket. Az előbbi kép a fejemben olyan távolinak tűnik, ha arra gondolok, hogy ez nem a valóság, ez egy kegyetlen játék, ahonnan ki kell jutnunk.
Viszont most valahogy könnyebb ez a teher. Yuichi szavai szinte megigéznek, tekintete megdobogtatja szívem és csókja szinte elvarázsol. Soha nem voltam ezelőtt még szerelmes, de szerintem ez az érzés más nem lehet. Mindig vele akarok lenni, és mellette maradni. Történjék bármi, én ott akarok lenni.
Csókáradata után szólaltam csak meg, mikor kérdezett. Addig nem igen tudtam mit mondani, félő volt, hogy elrontom a pillanatot, vagy elszalasztok valamit. Bár az is igaz, hogy nehezemre esett volna értelmes mondatokat kimondani. Valahogy nem jött számra semmi, mellyel reagálhattam volna szerelmes szavaira.
-Igen ott élek. Miért kérdezed? Mármint nem úgy értem!- javítottam mielőtt valamit félreért, és tényleg elrontom a hangulatot.- Jelenleg itt vagyok, és ha nem ott élnék, akkor is meg keresnélek. Amint vége ennek a rémálomnak, én...- kezdtem kissé dadogva, és még jobban vörösen ami miatt a mellkasába túrtam arcomat, hogy csak most ne lássa- én... nem akarok többet egyedül lenni. Nem akarok nélküled lenni odakint sem sokáig...
Nem hiszem, hogy az ölelése, a csókjai, a szavai nélkül sokáig tudnék élni. Nem akarok megint egyedül lenni, főleg ez az érzés után... miatt. Persze, csak akkor, ha Ő is így érez. Nem akarom magamra erőltetni szeretetét.

by **Hayashi Yuichi** Szer. Dec. 10 2014, 14:55

Csodálatos itt lenni, igaza van nem japánban vagyunk, hanem egészen máshol, még ha minden annyira megfogható, elragadó, vagy akár hátborzongató, kihívást jelentő. Visszatértem a harcokba és első adandó alkalmammal, már nem bírtam magamban tartani mit érzek iránta. Már tudom, korábban sem kellett volna elfutnom, de nem akartam, hogy bizonytalan legyek, mint a fáról lepottyanó lánynál, vagy akár a láthatatlanul lopózó lánynál. Esetleg a cápás incidensemnél való megingásom esetében.
Arcát teljesen mellkasomon éreztem, csak homlokát láttam alig alig, hol hajának egyenessége elhajlik ruházatomon. Túl sokat kérdezek? Lehet, de kevesebbet meg nem tudok, hiszen érdekel mit lát Nio, hogyan érez, még ha ez éppenséggel tapintható is. Feje búbja fölött eltekintettem a messzeségbe és egy a távolban magányosan álló fában véltem felfedezni önmagam. Ahogy kié fordítottam tovább a fejem több ilyen fát keresni ez a fa eltűnt. Ekkor fedeztem csak fel azt az apró vibrálást, ami a levegőt uralta és attól függően hogyan nézek arra a délibáb megjelenik. Nem leszek ezentúl egyedül, és ha el is indulok valamerre, te légy ott Nio. Kicsit mozdítva ujjaimon jobban átöleltem.
- Mióta bent vagyunk a játékban, körülbelül egy évvel ezelőtt felkeltem. Megjelent előttem a kilépés a játékból felirat. Egy mesterséges fénnyel megvilágított ablak nélküli teremben voltam. Nem hallottam semmit, nem láttam senkit, azok közül, akik odakint.. - nyeltem egyet - fontosak. Csak egy gép a falakból beszélt, és kérte, hogy vegyem fel azt a másik nerve gearhez hasonló eszközt. Megtettem, mert csak ismételte a szöveget - tíz másodpercig nem szóltam semmit, utána folytattam, ha kérdezett, vagy felnézett, láthatott szememben némi csillogást, ami könnyekből eredt.
- Visszakerültem a játékba, de amit láttam sosem fogom elfeledni, ezért szeretnék kijutni. Mosolyt csalt az arcomra, az hogy itt van. Szempillantás alatt kikerült szemeim elől az a csontsovány ember, aki ott azon a bizonyos asztalon feküdt. Erőtlenül.
- Az meg, hogy japánban vagy, és egyben itt is boldoggá tesz. Én sem akarok nélküled élni - államat homlokához érintettem, ha még nem nézett volna fel és halkan éppen csak sustorogva dúdoltam a levegőbe. "Egy álom éppen valóra válik, a patak lassan halad előre, ott hol ég s mező eggyé válik, együtt haladunk előre. Szerelmem" Elpirultam és nagyon jó kedvem volt, kedvem volna futni és ugrálni, de azt hiszem bármennyire is gyerekes vagyok, ideje felnőnöm. Hátát lágyan cirógattam, miközben öleltem, és enyhén csikiz, ahogy a kezét tartja mellkasomon, még így is, hogy előtte van pólóm.

by **Nio** Pént. Dec. 12 2014, 18:44

Szinte lélegzet vétel nélkül halhattam végig amit mondott. Boldog voltam, határtalanul boldog. Most már van egy olyan célom, amiért érdemes küzdenem. Illetve eggyel több. A családom, akik várnak rám... a suli, amit félbehagytam, és lehet hogy csak évek múlva fejezek be... a barátaim, akik valahol kint élik az életük helyettem is, bár ami azt illeti mióta komolyabban "játszok" az életemet is megtaláltam ismét... illetve az álom, melyet követtem kint... és most már Ő, akit megkeresek, ha kint vagyunk, és aki megkeres, ha ennek a rémálomnak vége.
Egy igeid még némán álltam ott úgy abban a helyzetben karjai között. Nem akartam semmit sem mondani, nem akartam elrontani a pillanatot felesleges locsogással. Valami ismét összehozott minket, ami nem lehet véletlen. Nem hiszek a sorsban vagy egyéb ilyen erőben, de ennek így kellett történnie.
Mosollyal néztem fel Yuichire, felpipiskedtem, gyengéden puszit nyomtam ajkaira, majd játékosan két szót suttogtam:
-Kapj el...
Ezt követően gyorsan hátraléptem egyet majd, egy szökkenéssel és egy játékos arckifejezéssel laza futkorászásba kezdtem, ezzel is megcsodálva azt a festői tájat, ami éppen körülvesz minket. Kicsit emlékeztetett arra a bizonyos éjszakára, az onsen után arra a lila parkra, de ez most más volt. Most jobban vert a szívem, melynek most már nem tudtam parancsolni. De nem is kellett.
Ahogy előre futottam biztos voltam benne, hogy Yuichi követni fog, nem is néztem hátra, tudtam. Pontosabban nem az eszemmel, hanem a szívemmel. Egy fa mögé perdültem be a sűrűbb részen, bár nem volt egy megbízható rejtekhely, elvégre láthatta hogy oda "bújok el".
Tényleg jó volna ha ennek a napnak soha nem lenne vége, de ha ismét a valóság lesz az otthonunk, akkor egy sokkal szebb álom fogja kezdetét venni, ami nem fog soha véget érni.

by **Ayse** Vas. Feb. 08 2015, 16:49

~Szóló-szafari~

Az utóbbi időkben némileg szét voltam esve… most sem volt ez másképp… viszont valamivel jobb kedvem volt. Vagy talán csak belefáradtam a bús, morc komor világszemléletembe és önsajnáltatásba… nem tudom, de azt hiszem elértem azt a mélypontot ahonnan már csak felfele van út. Azt hiszem hálás lehetek ennek a pontnak… Az emberekben nem csalódtam, tudtam mit várjak tőlük, de talán velük is elnézőbb vagyok hisz… mondjuk nem is tudom miért. Talán a jobb hangulatom okozhatja. Bár ha így van bár mindig így lenne.

Korán keltem, valahogy hozzá szoktam a hajnali órákhoz, talán már nem is tudnék nyolcig, tízig aludni. Amúgy sem épp akarok, bár a reggeli futás el-el maradozgatott most sem volt túl sok kedvem hozzá. Szintúgy a harcokhoz sem, se küldizni, se küzdőterezni sem pedig arénázni… a kazamata még csak-csak szóba jöhetett volna, de a múltkori is úgy elhúzódott, nem… ahhoz sem igazán. Majd felötlött bennem egy gondolat, mégpedig a szafari. Rég szafariztam főleg egyedül, bár úgy macerásabb valahogy mindig jobb eredményeket értem el csoportban, de a solo szafarinak is meg van a maga érzése. Megnyugtat a halászat és a vadászat is. Így indultam útnak legalábbis, vagyis a mai nap központi terve ez volt, miután a bolhapiacon szétnéztem. Kinéztem pár nekem való dolgot de arany és érc híján sokra nem jutottam. Az aranyat még gyűjtögetnem kell ugyan de ritka érchez a bank kivitelével aligha juthatok. A kinézett itemhez vagyis a rúnácskám megszerzéséhez ugyanis kell egy borostyán kő, ami ritka és a piacon sem árulnak… A szafari jelvényeivel sok hasznos dolgot kaphatok, így ez csak erősítette a mai terveim céltudatosságát. A bankban épp hiány volt, de szerencsére a hozzá szükséges gyakoribb ércek megvannak, de a ritka híján van. Elhúztam a szám, de legalább ténylegesen tehetek a kőért, és utána fel kell keresnem azt aki ért hozzá… Az a rúna kell nekem. Eldöntöttem. Kiválasztottam pár könnyen teljesíthető teljesítményt a szafari listán majd neki is indultam… Mehettem vissza felé, az első a kettes szinten lévő vadászat volt. Nem tűnt nehéz feladatnak, egyáltalán nem. Nem úgy mint az egyes szinten lévő, kútból halászás… Elhúztam a szám a dologra, milyen az már hogy mindenki előtt bele nyúljak aztán ki tudja mit húzok elő onnan… már ha találok ott valamit. Lehet csak valami szívatás az a teljesítmény, de a jelvényér csak megéri kísérletezni vele. De egy teleport és máris a kettes szinten vagyok. A városban portáltam, és beszereztem az utam előtt pár dolgot, útravalónak. Némi élelmet, innivalót és egyéb csemegét. Végül csak útnak indultam, neki egyenest az erdőnek. Tudtommal ezen a szinten kevés a víz így tavat elérnem macerásabb egyszerűbb ha vadászok. Az erdőt elérve, megindultam a sűrűjébe, azon belül is a magasabb, cserjésebb szakaszokhoz… magam előtt nyestem a magasabbra nőtt füvet, lecsaptam pár bogarat, amit ugye nem számít bele a rendszer, de valahogy mintha a vadak éreznék a jelenlétemet, és elbújtak volna előlem. Hiába a hallgatózás csupán a szél gyengéd susogását hallom, távoli madarakat, és meglepettségemre néhány az erdőben kószáló ember beszélgetését. Mókás kihallgatni őket, ugyanakkor mivel semmi érdekfeszítőt nem említenek így hamar abba is hagyom s inkább a saját céljaimra koncentrálok. Ami pedig nem más mint a legközelebbi vad amit elfoghatok. A húsuk jól jöhet, a szőrméből szintén hasznot húzhatok. Az észlelésem és hallgatózásom egyszerre használva próbáltam a természetben lévő közelebbi élőlényekre fókuszálni. Igazság szerint nagyszerű ez a képesség, imádom és még hasznát is vehetem. Élveztem miképp látom a többieket, a két méterre tőlem lévő százlábú zaját miképp menedéket keres, hallva a lábaim topogását. A lépteim gyorsulni kezdenek, egész fürgék lesznek, a végére már szaladok szinte a kardom a kezemben, majd megkerülve két fát, döftem le az első mobot amit kiszúrtam a képességeim kombójával. A hangjából ítélve azt hittem valami nagyobb termetű lényt szúrtam a pallosom élére, de csak egy borz volt az. Szerencsére a szagát nem éreztem, szinte azonnal pixelekre robbant, s csupán az ehető, megfőzhető hús maradt belőle. A főzéstudományom nem épp a legjobb, de legalább már nem égetek oda mindent így azt gyorsan az inventorymba dugom, a jelvényt is elteszem szépen a helyére, had gyülekezzen, és nagy levegőt veszek… Még legalább egy jelvény kéne. Sőt kéne valaki aki ismer számomra megfelelő képességgel rendelkező kovácsot. Igazság szerint azt hittem nehezebb lesz, de örömmel konstatáltam hogy tévedtem. Határozott léptekkel csörtettem előre, egyenest az első szinthez. Most nem akartam teleport kristályt használni, leginkább élveztem a természetet a nyugalmat a friss levegőt, és ki be kapcsolgatva igyekeztem megtanulni a jártasságaim apróbb csínját-bínnyát útközben. Hol máskor tanulhatnám meg jobban, nem bíznám a dolgokat éles helyzetre. Így tehát útközben is végig azt gyakoroltam. Lassan megérkeztem az első szintre, a kezdetek városába.

Borz

by **Hayashi Yuichi** Kedd Feb. 24 2015, 10:55

Nem lepődtem meg azon, hogy szó nélkül hallgatta, hisz a lehetőség, hogy újra embernek érezhettem magam egy évvel ezelőtt, csak azt bizonyította, ami a frontharcosok fejében van, az nem illúzió. Kézzel fogható, bizonyítéka van, és szívvel mérve végtelen. Ölelésemből kibújva a hallott szavak, azt a játékosságot erősítette fel, amit el akartam hessegetni. Örültem, hogy nem kellett. Egy kicsit vártam mielőtt megmozdultam, hátam még mindig a híd peremének támasztva, néztem, ahogyan szabálytalan irányban és távokkal halad távolabb és távolabb. Felnéztem a napsütéses égboltra, aminek kékségét néhol szabdalta fel pár bárányfelhő. Megcsodáltam a nap melegét, és lelkem révbe érhetett. Könnyed futásnak kezdve löktem el magam a támlától, és nem egyenesen követve, kissé forogva futottam Nio után. Gyorsaságom, nem tudtam kordában tartani, így se perc alatt letudtam a táv felét, azonban meg-megállva, vártam, hogy ne érjem egyből utol. Láttam, ahogy eltűnik egy fa mögött, de nem bukkant fel, megállt ott. Pördültem még párat, de a szédülés nem jött olyanformán, mintha saját testemmel tenném ezt. Odasétáltam hozzá és hátamat nekivetettem a fa túloldalának. Megpihentem ott és a bennem kavargó érzelmek lenyugodhattak egy pillanatra, tudom ez mindössze addig tart, míg a fa túloldalán álló Niohoz odalépek. Akkor újra feltörhet, amit sokáig elfojtottam és lepel alatt tartottam.
Átfordultam jobbra hátamat, majd jobb vállamat nekivetve a fa törzsének, hogy mellé érjek.
- Meg vagy – mondtam könnyedén és nyomtam egy puszit arcára. Végül kitartásom is megmutatta elég nagy hibáját, mert hiába vagyok gyors, gyorsan ki tudok fáradni. Léptem előre párat és leültem lába elé, hátamat kissé lábának nekivetve. Szerelemnél, nincs is jobb érzés, ugye? Ha viszont szeretnek, az még jobb érzés.

by **Nio** Kedd Feb. 24 2015, 13:45

Nem telt bele sok időbe, míg utolért, bár mit is várhattam volna, elvégre pontjaink és szintjeink határoznak meg ebben a világban. Jóval magasabb szinten lehet már, mint amin én vagyok, de ha jobban belegondolok ennek így kell lennie. Érthető, hogy lassabban jöttem rá a dolgokra, hiszen még nem volt tapasztalatom, de egy nap utolérem. Mosollyal fogadtam apró pusziját, majd mikor a fa tövébe ült én is mellé huppantam.
Csodálatos ez a világ, de van egy nagy hibája, nem igazi. Gyönyörűen ki van minden dolgozva és találva, de mégsem érhet fel a valódival, mely odakint vár rám... ránk.
Ahogy a tájat néztem, el tudtam volna veszni a látványban, nemcsak mint valaki, aki nézi a tájat, de úgy is mint valaki aki szívesen lefestené. Viszont volt egy jobb érzés, egy jobb "kilátás", melyben talán sokkal jobban el tudtam, volna veszni. Pontosabban valaki...
-Vajon a valóságban is vannak még ilyen helyek...?- kérdeztem lágyan már szinte suttogva és dőltem gyengéden vállának. Egész nap el tudnák így üldögélni, és csak nézelődni. Bár úgy is tehetnénk. Jelenleg ugyan semmi dolgunk, de hamarosan gondolom Yuichinek is a fronton kell harcolni, és ha eljön az idő nekem is. Ezt a tényt, kötelességet sajnos nem felejthetjük el sokáig, csak egy pillanatra.

by **Hayashi Yuichi** Kedd Feb. 24 2015, 16:12

Játékosan felnéztem rá, mire Ő is elhelyezkedett a fa tövében lévő ritkásabb pázsiton mellettem. Örömmel fogadtam közelségét és szívem felmelegedett tőle. Álltam, ahogy megtámasztotta fejét vállamban, és egy leheletnyi csókot intéztem hajára, majd visszafordultam kinyújtott lábaink irányába, és fölöttük elnézve a távolban, ahol valahol a kertek vannak, Maxweld gyakorlókertjei, kerestem a választ. Nem kutattam sokáig, hisz fejemben megvannak még azok a képek, emlékképek, amerre jártam barátokkal. Mindegyik a maga módján hideg, kegyetlen és gyönyörű volt, nem úgy, mint ez a táj. Talán mindig csak attól függ, épp kivel vagyok és milyen helyen, de ezt melegnek és szeretetteljesnek érzem, valahogyan azokat a helyeket, vele ugyanígy érezném. Nem azt a nyers kalandvágyat, amikor meghódítok egy sziklát, vagy végig megyek egy keskeny peremen a szakadék fölött. Azt a fajta adrenalint elő lehet idézni, de amit érzek itt belül, az sokkalta jobb, mint valaha korábban. Akár ez az illúziók mögé bújtatott világ, ahol megadatott a lehetőség, bárki elérhet bármit, vagy akár frontharcosként, tehetek valamint bárki másért. Ő érte szeretnék tenni, mégpedig akár egynek, a kinti csodálatos világot együtt megismerni. Sok helyen jártam, de bizton nem mondhatom, hogy vannak ilyen helyek. Hisz minden ember más, de azért vannak metsző határok, jelenleg pont egy ilyen metszetben ülünk szerelmesen.
- Vannak ilyen helyen, és ránk várnak – mondtam halkan, amennyire hangom engedte. – Sok féle terepviszonyok között kerestem szép helyeket, ahova érdemes eljutni, de van olyan, amit nem láthatott egyikünk sem. Szereted a nyugodt sétákat? – kitartásáról keveset tudok még, főleg arról, ami nem számoktól függ, hanem a tovább.. tovább.. tovább érzéstől. Sátrazás a semmiben, ami ezen a világon kicsivel könnyebb, ugyanis nem fáj, ha egy kényelmetlen faágon alszik az ember, vagy akár tövisgyökér bozót alatt, hisz oda a vadak is nehezebben jutnak el, egyetemben a vörös indikátoros játékosokkal.
Hajával takart arca felé néztem, s eszembe jutott egy nagyon régi vers. „…oly gyönyörű, hogy belehal a gondolat.” Akkor fiatalként és most is másfajta vonzódásnak értelmeztem, mint holmi kényszer, vagy bizonyos érzetek pótlása. Ez valahonnan másfelől jön, és mélyen a szívből. Bal kezemmel szívemhez kaptam, bár így is érzem hogyan dobog, de ez alkalommal örülök, hogy még mindig dobog.

by **Nio** Kedd Feb. 24 2015, 20:26

-Valahogy nekem is hasonló jutott eszembe- kezdtem iménti lágyabb hangomon, majd egy apróbb sóhaj után folytattam válaszom. -Bár nem vagyok valami tájékozott ezen a téren. Nem jártam sok felé, nem láttam sok mindent maximum a fejemben vagy képeken. Bár mindig jobban szerettem a nyugalmat- réginek tűnő kép jutott eszembe, melyben éppen a könyvtárban vagyok és akkor hobbimnak élek, a könyveknek. Olyan réginek tűnik ez a kép, hogy már abban se vagyok biztos, hogy valaha igaz volt. Egészen nagyot fordult az életem, bár ami azt illeti annyira nem bánom.
Jelent meg egy jól ismert mosoly arcomon, amivel Yuichi felé fordultam magam alá húzva lábaim. Csak az szomorított el egy röpke pillanatra, hogy fejem elvettem arról a vállról. Bár az is igaz, hogy szerintem bármikor visszatehetem.
-Már alig várom, hogy a valóságban körbe vezess. De kezdetnek itt is megteszi. Biztosan van itt is olyan hely, mint ez, vagy az a csodás lila park...- halkítottam le a hangomat és gondoltam vissza arra a varázslatos estére. Mosolyom egy kis pirrel párosult. Biztosan van még a SAO-ban ezekhez hasonló hely, amit Yuichivel fedezhetek fel, és így biztosan lesz még ahhoz vagy ehhez hasonló alkalom, melyet féltve fogok őrizni emlékeimbe, és melyek miatt egyáltalán nem bántam meg azt, hogy beléptem.

by **Hayashi Yuichi** Csüt. Márc. 05 2015, 13:51

- Az éppen elég – feleltem mosolyogva miután elmerengett és én is belevesztem röpke pillanatra a távolban. Az a park a maga módján egyedi és gyönyörű éjszaka volt a csillagos ég alatt, ahogyan a mai is az lesz, de nem egyetlen, és a valóságban is vannak ilyen helyek, csak kicsivel hiányosabb. Viszont Ő ragyoghat, mint most is. Közben fejem a vállára helyeztem és onnan néztem tovább a tájat, de inkább felé fordultam és úgy mondtam tovább – a negyedik szinten is találtam pár szép helyet, az ötödik szint kastélyaival már más a helyzet, de maga Nyster is szép hely és biztonságos is. Taft városa már kicsit másabb, viszont attól még ott is körbelehet nézni. Az aranylegelők is egy darabkái a józan világnak, ahogyan az erdős szinteknek, is megvan a maga kis varázsa. De ott a szörnyek már jóval nehezebbek, csapatostul járnak és a céljuk, nullázni a velük szemben álló pontjait – felvettem a válláról a fejem, de csak annyira, hogy aztán lábbelijének tetején megtámasszam kobakom. Látóterembe két térde került és a felénk tornyosuló fa, állam felé a tiszta kék eget láttam, ahol valahol a nap fenn megvilágított minket, és a teljes szintet. Nyugalmas volt, tudom megkell vívni még pár harcomat a közeljövőben, de az odébb van még. – Azonban ez mégsem könnyű nekik. Ha bármi veszélyes is, mindig van egy lehetőség, hogy elkerüljük, ebben különbözik a valóságtól, és sok minden másban is, de abban biztos vagyok, bármelyik helyen is járok, azt veled és melletted szeretném tenni – mosolyra húzódott szám. Bármilyen helyzetbe kerülünk is. Leheveredtem teljesen a fűben, míg fejem, ha nem zavarta továbbra sem lábfején hagytam, vagy éppen ahogy mozdult. Tudtam sokat beszélek, de csak azért mert vele akarok is beszélni. Furcsa, hova lett az a csendes fiú, aki voltam?

by **Nio** Csüt. Márc. 05 2015, 21:12

-Már alig várom- hallgattam végig felsorolását a szebbnél szebb helyek listájáról, ahova remélem vele fogok eljutni. Jól is hangzik. Nagyon is.- Emlékeim szerint a veszéllyel is képesek vagyunk megbirkózni. Vagy tévedek?- tettem fel egy kérdést szórakozottan, bár kissé pirosan és oldalra fordított fejjel, mikor emlékeim közé bevillant egy kép, melyben Ő van és én egy erdőben. Nem valami romantikus emlék, de élveztem azt a napot. Ezt le sem tagadhatom. Az utóbbi mozzanatom azért esett meg, mert közben fejét vállamról a lábamra helyezte át és elterült a fűben. Ilyet ez előtt senki sem csinált velem, így az iménti mozzanata meglepett és egy kicsit zavarba is jöttem. De cseppet sem bántam.
-És mivel ott leszel, így nem érhet semmi baj... -tettem hozzá halkabban, úgy éreztem mondanom kellett valami, így mondtam. -Ahova most megyünk az is ilyen szépen van megcsinálva?- kérdeztem ismét némi szünet után, ezúttal már nem annyira kipirultan, és már rá emelt tekintettel.- Bár lehet hogy hülyeséget kérdezek, elvégre kertészféle az illető,... vagy micsoda.... -szólaltam meg elgondolkodva, miközben egy kósza tincset simítottam, el Yuichi tekintete elől egy apróbb mosoly kíséretében.

by Ajánlott tartalom