Kotarou vs Ranmaru

Nem voltam jó állapotban. És ez ezúttal nem a statjaimon múlt, vagy jártasságaim állapotán, hanem azon, hogy nem éreztem úgy, hogy száz százalékosan tényleg a SAO-ban élek. Ez… elég furcsa, és mindenfajta logikával szembemenő érzés volt, ettől függetlenül nem tudtam változtatni rajta. Belém ette magát, és úgy tűnt, hogy elég jól bekuckózott, hiszen nem tágított tőlem. Állandóan fojtogatott, ott ült minden pillanatban a vállamon, a szívemen csücsült, én meg lassan meghasonlódtam önmagammal: sohasem voltam jó az érzések definiálásában, de ezúttal saját magamat se értettem.
Leadtam a céhvezérséget, nem lobogott már rajtam a Köpenyem, nem feszült rajtam a Láncing… És hihetetlen, de még az is nyomasztott, hogy a Kezdő Íjam sem a régi már. Új. Remek. Valamiért mégsem töltött fel energiával a siker, hogy kilences szintre sikerült csak újat szereznem. Szánalmas kis embermaradványnak éreztem magam, aki ebben a játékban ragadt, és azt hitte, hogy ő valaki, miközben továbbra is egy senki maradt.
Különösen szép időjárást animált ma a SAO rendszere, és bár egy délelőttön át erőszakoltam magam, de végre kiléptem a fogadóból. Sétára indultam. Ezt az új szokást csak azért sajátítottam el, hogy valamivel elüssem azt az időt, amit egyébként a gép előtt szoktam tölteni. Nap mint nap. Nem ebben a világban, hanem a valódiban. Sok mindennel próbálkoztam, a menümben pötyögtem néha, vagy próbáltam beszélgetni, de vagy én voltam teljesen béna hozzá, vagy nem volt elég jó a hiánypótló. A séta lett a legtökéletesebb levezető. Az ember csak pakolta egymás után a lábait, élveztem, hogy szemmel tarthatom a világot, mint valami miniatűr isten lennék, úgy haladtam közöttük.

Ismerős. Ne, azokat nagyon rühellem! Kellemetlen szituáció, amikor a társadalmi és szociális íratlan törvények small talkokra köteleznek egy olyan személlyel, akit nyilvánvalóan azért nem kerestél fel, mert nem akartál vele találkozni. Soha nem értettem, ezeknek a pár szavas beszélgetéseknek a funkcióját, és főleg nem láttam a pozitív eredményüket, hiszen az elválás általában a beszélgetésben beálló kényelmetlen csend után történt meg. Ki élvezi az információmentes beszélgetéseket? Senki! Akik meg igen, azoknak a társaságát meg én nem élvezem szívesen.
Nem véletlenül választom ilyenkor olyan területeit a városnak, amelyeket nem terhel a játékosok nagy forgalma. Az eldugott utcácskák nem örvendenek túl nagy népszerűségnek, főleg ilyenkor, amikor lassan naplementébe fog hajolni a világ. A sötétség ebben a napszakban hamar rátelepszik a városra, és ebben nincs számítógép, aminek a fényében még sokáig el lehet szórakozni.
– Sze-szervusz – bököm ki. Megfigyeléseim szerint Kotarou sértette az elfogadott üdvözlési rituálét, mivel az előtt adott át adatokat további haladási útirányáról, mielőtt én is viszont üdvözölhettem volna. Mindezt olyan természetességgel tette, hogy megzavarodtam. Most akkor mi is történt velünk?
– Ho-hogyne – mondtam, de csak azért, mert éreztem a belső motivációmat arra vonatkozóan, hogy valamilyen módon jelezzem neki, hogy megértettem, amit kommunikálni akar felém. Ettől függetlenül gondban voltam, miért is kellett jobbra fordulnunk. Úgy éreztem, túl kevés információ áll rendelkezésemre ahhoz, hogy megérthessem a szándékait, vagy amennyiben elégséges mennyiségű van a birtokomban, azok túlságosan szervezetlenek ahhoz, hogy végkövetkeztetést vonhassak le belőlük.
– Miért jöttünk ide? – Két okból kérdeztem rá. Egyrészt, mert biztos voltam benne, hogy pillanatokon belül újabb adatokkal lát majd el, hiszen szokása volt a szócséplés, és felkeltette érdeklődésemet az a megfigyelésem, hogy mintha ezúttal máshogy viselkedne. Másrészről, mert az információéhségem kielégítést követelt, így engedelmeskedtem akaratának.

Zavartan fordultam oldalra, amikor Kotarou eltűnt egyik fókuszom látóteréből. Tekintetemmel követtem, és a kezemet nyújtottam neki. – A kavicsra? – Nem találtam elégségesnek egy kavicsot arra, hogy a srác elbucskázzon benne, és nem is fedeztem fel olyan méretű képződményt, ami egyrészt megfelelt volna a leírásának – avagy egy kavics lett volna – másrészt fel lehetett volna bukni benne. Ezt az apróságot is felírtam a napi furcsaságok közé, amiket produkált. Sebaj, (hosszú) órák kérdése és éjfél múlik, új lappal fog indulni. Addig meg hátha kapok válaszokat, és esetleg el is válunk egymástól.
Luftballon! Komolyan ez jutott eszembe, ahogy a fiú darálni kezdte mellettem a szavakat. Mint egy luftballon, amiből kiengedik a levegőt. Hogyan tud ennyit dumálni? – döntöttem oldalra a fejemet, miközben őt figyeltem, közvetlenül mellettem. Oh – hagyta el sóhaj a számat, ahogy leesett, hogy mit szeretne. Elfordultam tőle, a lábam megindult. Ő még beszélt hozzám, miközben én nekivágtam a régi helyszínnek. Szégyelltem magam, hogy nem jutott eszembe korábban ez a lehetőség: revánsot akar.
Emlékeztem a dobozokra, belerúgtam egybe a harctér közepénél. Ügyesen használta őket, de így sem volt esélye. Azóta beiktatásra került egy-két patch a játékban, gyengült az íjászatom, sem mint kaszt, sem mint személy, nem nagyon számítottam már élharcosnak. Ahogy nem is voltam az. Mostanában kevés személlyel tartottam a kapcsolatot. A számuk konvergált a nullához.
Észleltem, hogy nem beszél már. Érdeklődve emeltem fel a tekintetem. A fókuszaimmal közben már a pálya többi részét vizsgáltam, a lehetőségeimet mérlegeltem.
– Van éjjellátásod? – kérdeztem, miután konstatáltam, hogy elfogytak a szavai. – Csak mert nem akarom, hogy hátrányból indulj – böktem fejemmel a lenyugvó nagy irányába. Azt hiszem, akaratlanul is halovány mosolyt produkáltam. Mögülem sütött. Odafigyeltem rá, hogy ezt ne tudja felhasználni ellenem. Aztán ha beáll a sötétség, már úgyis másra kell hagyatkozni.
Időközben lehívtam a menümet. Egy felszerelési rendszert választottam ki. Megjelent rajtam a páncélzatom, kezemben a fegyverem… Triviális kinyilatkoztatása annak, hogy készen állok a küzdelemre, jöhet a meghívó.

Régóta nem gyarapodtak már a fókuszaim száma, kezdtem kellemetlennek érezni, ugyanis az igény, hogy egyre többet és többet használhassak, sohasem állt meg. A skillem azonban egyelőre nem volt a szintemtől függő, így hiába fejlődtem, amíg nem pakoltam a speciális képességeimre pontokat, nem álltak rendelkezésre számomra újabb fókuszok. Így azzal dolgoztam, amim volt: és azzal bizony Kotát fixíroztam.
Amíg az én csillagom lefelé ívelőben volt, addig ő töretlenül tett szert újabb és újabb eszközökre. A bossgyakások során a szerencse rendre a Voice pártjára állt, és az így kapott felszerelések rendre Kotarou-nál kötöttek ki. Némi irigységgel az arcomon mértem végig. Gyorstalpaló. Amire ő bónuszokkal tett szert, ahhoz én statokkal próbáltam felnőni. Szabdaló. Nálam volt a receptje, felismertem a kardot. Az íjam az egyik legjobb volt a piacon, de így sem adott annyit, mint amennyit az ő fegyvere. Felvillant a küzdőtérre invitálása. Ötven százalék. A mi sebzésünkkel ezen gyorsan túlleszünk!
- Gyere hát! – kiáltottam fel, és már feszült is íjamon a nyíl. Megszoktam, hogy nem egyszerűen gyors vagyok, hanem egyenesen követhetetlen sebességű. Nem így volt viszont Kotarou-val szemben. Döbbenten pislogtam, amikor nyilam csak egy lenyomatot hasított szét. Nem először láttam ilyet, de velem szemben még soha nem alkalmazta ilyen sikerességgel. Fókuszaim közül a maradékot is, amikkel egyébként a környezetünket tartottam szemmel, hogy memorizálhassam a tárgyak helyzetét, és így felkészülhessek egy vérbeli csatára, most azokat is Kotára irányítottam. Pontosabban oda, ahol őt sejtettem. A hangja alapján. Gúnyolódott. Riposztolni akartam.
- Nem kell aggódnod, nem foglak hagyni túl könnyen győzni – idéztem nem kevés felhanggal az ő szavait. – Nem tudom, hogy melyikünknek van szüksége több önbizalomra – kiabáltam.
Reméltem, hogy másodikra már nem fogok bedőlni a vizuális csapdáinak. Nem volt jobb ötletem, minthogy ne közvetlenül őt célozzam, ha meglátom, hanem köré, valahova. Nyilván ahogy egyre közeledik felém, úgy lesz egyre kevesebb esélye a manőverezésre. Úgy éreztem, komoly hátrányba kerültem, pedig ez még csak a meccs eleje. Nem lehetne ennyivel gyorsabb nálam!

„… három, kettő, egy, SAJT!” Tudtam, hogy csak meg akar zavarni. Hiszen mi másért mondta volt, hogy sajt? Semmi értelme! Végképp nem logikus. Sehogy sem illik bele abba, amiről eddig szó volt. Hogyhogy sajt?! Tudtam, hogy Kotarou-ra kéne figyelnem, arra, hogy tényleg kiröppen-e Gyorstalpalóján a búvóhelyéről, vagy csak etetett, de képtelen vagyok nem foglalkozni azzal a teljesen illogikus kijelentésével, hogy sajt. Hogyan sajt?! Hogy nem sajt?! Megőrjít a tudatlanság, cselekvésre ösztönöz!
Ordítva rajtolok el nyílt terepemről, így egyből el is felejthetem, hogy aktiválódjon a lopakodás jártasságom. Helyette meglepődve tapasztalom, mennyi pluszt ad az akrobatikám: ilyen jó lábizmaim még soha nem voltak, mint ahogy most el tudok rugaszkodni. Alig pár lépéssel szelném is át a Kotaru újabb menedéke és a köztem lévő helyet, hogy közvetlen közelről, a manőverezés alig minimális esélyével állítsam belé néhány nyílvesszőmet, amikor konstatálom: teljesen átvágott, egyáltalán nincs itt. Ez is egy újabb hallucináció volt csak.
Rémülten szórom szét a fókuszaimat: nem akarom, hogy hátba támadjon, vagy bármilyen módon is meglepjen. Beszéd! Igen, beszéltetni akarom, próbálom felidézni, mit is mondhatott. Nyilván tudja, hol vagyok, semmi értelme akkor csendben maradnom.
– Nem úgy küzdesz, mint akiben túl sok az önbecsülés. Állandóan csak rejtekhelyek mögött bujkálni, saját magad árnyékával fedeztetni magad… Nem túl… hősies. – Keresnem kellett a szavakat. Soha nem akartam senkit direkt megsérteni. Hiszen ilyen szándék nélkül is mindig sikerült.
Amíg azokon rágódtam, amiket az előbb mondott, érdekes felfedezést tettem. Kielemezve néhány korábbi szavát, elméletem csak megerősítést nyert. Önirónia. Gúny. Logikátlanság. Ha az első kettő nem is lenne túl súlyos, a harmadik jellemvonás már tényleg súlyos károkra utalhat az emberi természetben. Kota ezek szerint… beteg lenne?
Kicsit lejjebb engedtem az íjamat, fejemet gondolkozva oldalra döntöttem. Fókuszaim serényen kutatták közben a környezetünket. Úgy tűnik, a sráccal nincs minden rendben.

Aktiválódott az észlelésem. Pontosabban én mindig annak képzeltem el azt, ahogy hirtelen a tarkóm bizseregni kezdett, fókuszaimat magára vonta valamilyen esemény. Gondolhattam volna valamilyen lassan kialakuló hatodik érzékre is, de nem hinném, hogy a SAO – akármennyire profi megvalósításokkal dolgozik – képes lenne ennyire komplex érzések generálására. Szóval igen, magára vonta Kotarou a figyelmem.
Beszív. Éreztem, hogy nagyot dobban a szívem, ahogy felém vágtat. Sokszor elképzeltem már azt a pillanatot, amikor így kerülök szembe egy ellenfelemmel. Rettegtem tőle. Kezdetben. Kifúj.
Beszív. Majd rájöttem, hogy talán nem csak supportként kéne részt vennem a küldetésekben. Észlelés. Éjellátás. Yagan. Fókuszok. Távolsági harcmodor. Tökélyre fejlesztettem annak a lehetőségét, hogy másokat támogassak, és felfedezzek. Nemrég azt kellett konstatálnom, felfedeznem, hogy magamra is költenem kell. Hogy nesztelenül közlekedhessek, beszereztem a lopakodást. Jobb, ha rólam senki sem tud, miközben a közelharcosok elterelik az aktuális ellen figyelmét. Akrobatika: mert mély hatást gyakorolt rám Daikyū harcmodora. Sokat rágódtam rajta, de adtam egy esélyt neki. Szükségem van arra, hogy mozgás közben is biztos legyen a célpontom. Kifúj.
Beszív. Egész eddig hagytam, hogy felém közeledjen a srác. Nem voltam biztos benne, hogy nem megint csak egy hallucinációjával szemeztem-e. Megeresztettem egy nyilat. Bizonytalanul. Nem arra figyeltem, hogy megsebezzem. Elvoltam a saját gondolataimmal: át kellett konvertálnom a harci taktikáimat. Itt láttam az idejét, hogy megpróbálkozzak vele. Kifúj.
És nekilendültem. Szembe a felém zúzó fiúval. Nem lehetett már néhány lépésnél több közöttük: ki akartam térni, hogy elszáguldjunk egymás mellett. Nem volt sokkal gyorsabb nálam, de még így is erős előnye volt sebesség terén. Ha sikerül a manőverem, egyszerű a koreográfia: nyíl az íjra, és tüzel-tüzel-tüzel, amíg csak a rendszer elégségesnek ítéli a közöttünk lévő távolságot rá.

Az, hogy majdnem mindent láttam abban a rövid néhány másodpercben, amíg hirtelen minden eldőlt, nem sokat számított. Pontosabban: majdnem mindent láttam abban a néhány másodpercben, amin minden eldőlt nem azt jelentette, hogy cselekedni is tudtam ellenük. Nyilvánvalóan kevés volt az akar, a lélekjelenlét, a felkészültség – talán mind a három, talán csak egy közülük. A lényeg az eredmény volt: hogy a földön landoltam. Csúnyán nyekkentem. Nem számítottam rá, egy ilyen fogásra nem, végképp nem. Kiszorult a tüdőmből minden levegő, ahogy hanyatvágott. Azt kell mondanom: hatásos volt. Életvonalam ko
Mivel a SAO-ban nem fordult még velem elő ilyesmi, első körben bénultan nyúltam el a földön: most mit kéne tennem? Hogyan kéne reagálnom? Mi normális egy ilyen szituációban? Hogyan kéne viselkednem? Ennek van valamilyen háttérjelentése is? Az egész jelképes? És ha igen, vajon mit jelent?
Kérdések özöne zúgott csak a fejemben, de sem megoldást nem találtam, mi kézen fogott, és kivezetett volna közülük, sem válaszokat, hogy eltüntessem őket.

Pedig olyan jól indult az egész! Igen, egy csapása még utolért, miközben én elléptem mellette, mégis sikeresnek ítéltem meg a cselemet. Igen, jó lesz ez, csak fejleszteni kell még rajta, de működni fog. Életvonalamból hatalmasat nyesett ki, de nem éreztem veszteségnek, hiszen az én nyilam viszont ő érte utol.
Aztán… valahogy felgyorsult minden. És hiába mondhatom azt, hogy az egészből majdnem mindent láttam, ez mégsem azt jelenti, hogy…

A Szabdalójának pengéje a fejem mellett áll bele a földbe. Nem kell odanéznem, hogy tudjam: a fókuszaim továbbra is rendelkezésemre állnak. Nyilvánvalónak könyvelem el, hogy direkt nem a fejemet roncsolta szét. Alapvetően nem nézek ki belőle olyan szintű brutalitást – még akkor sem, ha tisztában lehet azzal, hogy a fejem sebzése, sem fájdalmasabb vagy kényelmetlenebb, mint bárhol máshol –, és így felnyársaljon. Ráadásul jobban forgatja ő annál a kardot, semhogy ennyi alapján hibázzon vele.
Bevallom, fogalmam sem volt, hogy miről beszél. Érzelmekről volt szó benne, utalt dolgokra, amik számomra csonka hivatkozások voltak, és így nem tudtam lekövetni őket.
– Sajnálom, de nem értem – mondtam bizonytalanul. Szemöldökömet ráncoltam kérdőn. – Sajnálom – ismételtem meg. Elfordítottam az arcomat.
Eszemben volt, hogy lehívom a menümet. Talán meg tudtam volna csinálni. És csak le fel kéne oldanom a harci öltözetemet. Ha a kezemből eltűnne így az íj, Kotarou talán megingana, és pedig újdonsült akrobatikámmal hátha tudnék kis előnyt szerezni. De sok volt a ha és a talán. Nem érte meg az energia-befektetést, túlságosan kockázatos volt. Így viszont nem maradt számomra más lehetőség, mint feküdni a földön. És meg sem moccanni.

Súlyemelés – futott át agyamon a gondolat. Nem kevés keserű felhangja volt, ahogy megfogalmazódott bennem, hiszen nem sajátíthattam el több első szintű jártasságot. És második szintűt sem. Egyáltalán: semmilyen jártasság nem lehetett volna már az enyém. Csak fejleszthettem őket.
Sokat gondolkodtam az akrobatika és lopakodás kombón, mielőtt bevásároltam volna őket. Felmerült bennem helyettük a hallgatózás vagy a súlyemelés. Igen. Hogy meglephessem ellenfeleimet. Hiszen itt sokan az alkatuknak megfelelően osztották el pontjaikat, vásároltak skilleket. Ennél nagyobb botorságot. Kiszámíthatóak voltak. Egy sablon alapján építették fel önmagukat, tehát ők maguk is sablonosak lettek. Pedig a SAO lényege volt a különbözőség, a valóságtól való elrugaszkodás. Lehetnék én is rettegett erejű harcos. Szívós. Kitartó. Nem pedig sok életerejű és speciális íjász, belevaló sebzéssel. Simán megerőszakolhatnám a külsőmet. Hiszen itt a statok döntenek.
Utólag bántam, hogy én is beálltam a sablonok közé, és lopakodásra tettem szert. Meg akrobatikára. Utóbbi mondjuk legalább aktív skill volt, és mint ilyen, távol állt tőlem.
– Nem megfelelő számomra a beszélgetésünk ebben a pozícióban – tájékoztattam Kotarout, borús gondolataim közül egyet szóvá téve. Nem mondtam hülyeséget. Elég kellemetlenül érintett, ahogy rám ült. A rendszer segítségével így szinte minden lehetőségem blokkolta. Mocorogtam, próbálkoztam, de hiába. Nem tudtam, mit kéne tennem. Nem tudtam, mit tehetek. Mit szokás ilyen helyzetben csinálni? Hogyan kell viselkedni?
– Távlati terveim túl személyesek ahhoz, hogy társalgási témánk legyen. – Böktem ki végül. Reméltem, hogy nem leszek így bárdolatlan. Vagy bunkó. Troll. Vagy akármelyik. Már ha egyáltalán lehet én bármelyik is. Egyre jobban megfogant fejemben a gondolat, ahogy Kotarou virtuális ülepe rám nehezedett, átlépve mindenfajta és -féle személyes távolságot, hogy esetünkben talán a szokásostól eltérően mégse én vagyok az, aki normát szeg a harcunk során. Talán nem egészen helyénvaló és normális, ahogy ellenfelem cselekszik.

Most mit mondjak? Ott álltam, pontosabban feküdtem, előtte, pontosabban alatta és… És?! Nem volt tovább. Ő beszélt hozzám, az én fejemben pedig lassan fényleni kezdett a megértés szikrája. Türelmem nem egészen volt végiggondolni, pedig mi másra lett volna időm, ahogy Kotarou rajtam terpeszkedett? Így hát taktikája hatásos volt, és az akaratlan figyelem lassan papirost nyújtott az értelem éledező tüzének, hogy legyen, amin erőre kapjon.
Hosszan bámultam a kezet, amit nyújtott felém. Nem igazán tudtam mit kezdeni a gesztussal. Kívülről láttam már, de velem szemben még nem alkalmazták. Lefagytam néhány pillanatra, és végül olyan hosszúra nyílt ez az idő, hogy éreztem: vagy nyújtanom kell a kezemet, vagy tétlenségem az elutasítás üzenetét sugallja majd. Végül elfogadtam a nekem nyújtott jobbot, és feltápászkodtam Kotarou segítségével.
Ruhám igazítgatására komoly időt szenteltem. Tudtam, hogy nem lehet különösebben mocskos, mégsem akartam ezt holmi teóriákra bízni. Majd ha a saját két szemem és hét darab fókuszom által megbizonyosodok róla, akkor elhiszem.
– Hallottam, hogy megint nem élted túl. Rossz szokás, Kotarou – jegyeztem meg, a fiúra sandítva. – Többet kéne életre pakolnod. Még ha fáj is – tettem hozzá, és közben arra gondoltam, hogy nekem is mindig fájt, valahányszor mágus karakteremnél pl erőre kellett adnom. Nem volt könnyű döntés, de néha túl jó dolgokat adtak páncélok ahhoz, hogy ne adjam rá. És ahhoz bizony teljesíteni kellett bizonyos követelményeket.
– A távlati terveim… – kezdtem bele, majd miután tekintetemmel elmerengtem a távolban, erőt vettem magamon, és végre megosztottam a gondolataimat –, hogy végre nyitok majd egy kovácsboltot. A Fegyvermester lesz a neve. Remekül fog futni az üzlet, hidd el. – Arcomra mosolyt varázsolt, ahogy lelki szemeim előtt máris láttam, milyen kis takaros kovácsműhely lesz. Nem túl nagy, éppen olyan, amire az aranyamból futja még, és kényelmes azért. Nincs sok elvárásom.
Elhatároztam, hogy leülök, ha már nem harcolunk, csak ilyen idillikus tervekről beszélgetünk. De elém lépett. Kitértem, de újra elém került. Próbáltam kitérni, de nem engedett, és így kezdtem el lassan én is gyorsulni. A szemüvegemet feltolva, homlokomat ráncolva igyekeztem meglépni előle – trükként ott lapult a tarsolyomban az ugrás lehetősége, hogy most kihasználjam az akrobatikám, és egy random beiktatott lendüléssel a magasba emelkedjek előle.

Nem voltam elég gyors. Nem az volt a lényeg, hogy ügyesebbnek kellett volna lennem, vagy fürgébbnek, itt tényleg egyszerűen arról volt szó, hogy nem pakoltam elég pontot a gyorsaságra. Vagy kicsit másként fogalmazva: az én lábamon bizony nem volt Gyorstalpaló. Próbáltam elslisszolni, de nem sikerült. Próbáltam trükközni, de hiábavaló volt. Az egy dolog, hogy ő sokkal több tapasztalattal rendelkezett a test a test elleni hadviselés terén, de… Nem, be kellett vallanom magamnak: nincs semmi de. Pont van. Pont. Én csak most próbálgattam az ilyen stílusú lehetőségeimet, addig ő a játék kezdete óta így küzdött. Lehet, hogy én gyakran voltam tanknak használva, hiszen nem féltem gyarapítani az életpontjaimat, de ő túlment ezen, ő közelharcos volt. Karforgató. Kilences szintű. Szinte behozhatatlan előnye volt így.
- Mirikának is olyan kevés élete van, mint neked? Mert akkor neki is adni kéne rá még néhány pontot – ráncoltam a szemöldököm, hogy lássa: nem értem. Nem voltam ott, nincs közvetlen információm az eseményekről, így képtelen vagyok megfelelően elemezni az elhangzottakat. Amik ráadásul nyilván szubjektívek is. – Mondd meg annak a… lánynak, hogy ne hozzon szégyent az íjászokra. Attól még, hogy íjász, ne miatta halljanak meg mások. Nem tudhatjuk, meddig lesz lehetőség feltámadásra a bossok gyakása után.
Azon gondolkodtam közben, hogy szerintem még kitartásban is fölém magasodik a gyerek. Pedig eddig ha mással nem is, azzal végül csak sikerült kellő távolságot tartanom az emberektől. Most viszont… már kezdtem érezni magamon a kimerültség jeleit, miközben ő még mindig friss és fitt volt. Magamban elmormoltam valami csúnyát – a leborult szivarvégit! -, majd igyekeztem túllépni a problémán, és szembenézni a tényekkel: bizony kevés vagyok Kotához.
Bólintottam, ahogy beszélni kezdett. Féltem bevallani már neki, hogy nem, nem igazán értem, mit is magyaráz. Hogy számítanak rám? Hogy jól jönnék? Nem értettem, milyen alapon mondják ezt. Milyen információk vannak róluk a birtokukban, amiről én nem tudok? Hiszen jelenlegi állapotomban… nem, jelenlegi állapotomban semmi értelme nincs a bossharchoz csatlakoznom.
Mindenesetre miközben elbúcsúztunk egymástól, a szavain gondolkodtam. És nem csak akkor, hanem utána még nagyon sokáig. Napokig a fejemben voltak. Végül négy nap elteltével úgy éreztem, kezdem kapizsgálni ezeket a dolgokat, amiket mondhatott, találtam valami értelmet bennük. Bizonytalanul lepötyögtem egy üzenetet, és fél napos hezitálás után végül elküldtem. Annyi állt csak benne: „kösz!”