Re: [Saját küldetés] Remény, drog és kertitörpe

by **Hinari** Szomb. Május 23 2020, 13:34

A vizipipák úgy sorakoztak a bortól és gáztól nyirkos asztalon, mint katonák a felvonuláson. Odahajoltam a nekem tetszőhöz, arcomat hűsítette az üveg hidege, ahogy vigyorogva nekinyomtam annak. Majd a végét ajkaim közé vettem (kellett némi idő, mire kezeim látás nélkül is megtalálták) és mélyet szippantottam belőle.
- Óóó, megtiszteltetés, hogy egy ilyen híres játékos is ellátogatott hozzánk! Üdvözlöm a Kéjek Barlangjában, Hinari-sama.
A mellém lépő, pocakos, borostás férfi arcára félreérthetetlen vigyor ült ki. Nem volt szimpatikus, kicsit sem.
- Köszönjüüü - mértem végig és eltoltam magamtól a kezét - Tudja, tehetne nekem egy szívességet. Hívja ide Alexet. Alexet akaroooo - szívtam mégegyet a pipából, majd felfigyeltem Mirika óbégatására a medence széléről. Hogy közben a férfi mit kezdett el nekem magyarázni, az kicsit sem érdekelt. Ott is hagytam, untatott a hangja és mégcsak az sem tűnt fel, hogy ő valahogy... normálisnak tűnt. Már-már túl komolynak, igen.
- Engem is ilyen karótnyeltnek láttok? - csusszantam be a vízbe barátnőm mellé és böktem a pult felől ránk mosolygó fazonra - Fogalma siiiincs, hogyan kell lazítani - nyafogtam és azzal a lendülettel nyakig süllyesztettem magam a forró vízben, vagyis... kicsit elmértem a mozdulatot és fejtetőig elmerültem benne. Nem mintha nem esett volna jól, csak... egy idő után nem kaptam levegőt.
- Mit is kérdeztél? - jutott eszembe végül és látszólag nagyonis gondolkodóba estem - Általában én szégyenlősebb voltam mindigis - vakartam meg a halántékomat, homlokomon mély ráncok alakultak ki - De, te, Leo, ne legyél az! Itt várattad szegény csajszit, de mennyi időt! Mostmár tessék ráfeküdni az ügyre! Ti még kint is találkozhattok majd - csuklottam és vigyorogtam rá a srácra.
Valamit viszont még kért tőlem Miri, de mit is?
- Nem hozza ide Alexet, pedig megkértem rá - vágtam be aztán a sértődöttet, mert a kérésről eszembe jutott, hogy nekem is volt egy kérésem ám! A meleg víz viszont jó volt. Én aztán nem akartam kiszállni belőle, még holmi kagylóban táncért sem: nem, az maradjon meg Mirinek - bólintottam, behunytam szemeim és karjaimat kinyújtva helyezkedtem el a medencében. Az édes nyugalom selyemlepelként simított végig tagjaimon, én pedig átadtam magam ennek az érzésnek. Csak Alex kellett volna ide. Meg Szophie. Tényleg, milyen nap is van ma?

by **Leonard** Szomb. Május 23 2020, 23:38

Leo értetlenül ráncolta a szemöldökét, úgy meredt rá Mirikára.
- Egyből sem - pillantott le rá, keresve a humor vagy a gúny szikráját, de semmit nem talált. Fogalma sem volt róla, mire akar a lány kilyukadni, ráadásul nem is nagyon volt szokása fürdőkbe járni. Néhányszor volt valami hülye nevű, apró ország vulkanikus meleg vizében, de sose találta szórakoztatónak a nyanyák között ázni. A kisujjas felszólalásra aztán végképp nem tudott mit reagálni, csak meredten bámulta a kezeit, és arra gondolt, hogy csúnya lenne anélkül. Vajon a cicalány azért szeretné fogyatékossá tenni, mert a macskáknak sincs öt ujjuk?
Hogy gondolatmenetét gyorsan leellenőrizze, és cáfolja, tekintete a lány mancsára tévedt. Nem talált rajtuk semmi kifogásolnivalót, habár jelenlegi állapotában kicsit összefolyt a kép. Elkezdte hát számolni, amit lát, de ezen sem segített a szédülés, és hogy Mirika kapálózott a kezeivel. Egy, kettő, három, négy, öt, hat. Az nem lehet. Az ott egy ujj, vagy egy paca?
Megrázta a fejét, és inkább letett róla, hogy ezt a feladványt ma este megfejtse. Időközben még arról is megfeledkezett, miért is érdekelte a dolog. Helyette inkább közelebb lépett és átkarolta a nyújtózkodó, törleszkedő lányt.
A válaszokat hallva aztán arcán - ha lehetséges - még szélesebbé vált a mosoly, és amíg Mirika Hinarival volt elfoglalva, ő előhalászott egy aprócska kést az invertoryjából, aztán egy ügyes mozdulattal levágta róla a felsőt. A ruhadarab pixeleire hullott, beborítva ezzel a környezetet, majd nemsokára taps hangzott fel innen is - onnan is a barlang minden irányából. Leo közben nem is zavartatta magát, folytatta a megkezdett munkát, mintha ez csak teljesen természetes módja lenne a vetkőztetésnek. Jelenlegi állapotában jó ötletnek, mi több, izgalmasnak tűnt. Csodálkozva pillantott le a vörös felhőből előkerülő bőrfelületre. Vonzóan selymesnek tűnt.
Közben Hinari is visszaérkezett a társaságba, habár a fiú teljes felháborodását kiváltva nem hozott magával egyetlen üveg pezsgőt sem. Akkor minek ment egyáltalán oda?
A lány szavai újabb meglepett pislogást eredményeztek a fiúban, aki most, miután jól végezte dolgát, eltette kését, szinte magától értetődően eltűrte Mirika haját a nyakából, végigsimított a puha bőrfelületen, majd beleereszkedett a vízbe.
- Vártál rám? - tette fel a nem is olyan egyértelmű kérdést tágra nyílt pupillákkal, majd a második mondatrészre csak legyintett. - Mindannyian találkozhatunk - mosolygott vidáman, habár szavai mögött nem tudás, csupán meggyőződés állt. Annak a gondolatnak az ereje, hogy ennyi idő alatt biztosan mindenki fejére másik sapka kerülhetett. Csak nem hagynak ennyi embert meghalni a döntéshozók, ha már megtalálták az igazi megoldást, igaz?
- Nekem azonban eszem ágában sincs kimenni - komorodott el aztán, és most olyan erővel rohanták meg az érzések, hogy jól láthatóan kiült az arcára: valami nincs rendben. Búskomorságán még a kagylóban táncolós kép sem segített, mintha meg sem hallotta volna a dolgot. Inkább elvett két pohár italt a tálcáról, amit egy körbe-körbe sétáló nő kínált. Valamilyen oknál fogva ő teljesen egyenesen tudott járni és még egyensúlyozni is, fenyegető kisugárzása pedig alattomosan kúszott végig a termen. Leo nem foglalkozott a karján végigkúszó libabőrrel, egy szuszra felhajtotta az egyik pohár tartalmát, a másiknak pedig lassú kortyolgatással állt neki.

Hinari mindeközben kapott egy üzenetet. Vagy feltűnt neki, vagy nem, de egy biztos: Szophietól érkezett.

by **Mirika** Vas. Május 24 2020, 18:12

- Nekem megvan az összes ujjam - reagáltam bárgyú vigyorral, és büszkén mutogattam őket, miközben Leo-kun egyenként végigment az összesen. Valamelyiken kétszer is. Vagy háromszor, nem igazán tudtam követni, amit csinált. Túl gyorsan telt az idő, az is repült velem együtt. Olyan gyors volt, hogy nem is láttam az egészet, kimaradtak pillanatok. Percek? Órák? Viszont a csillogó micsodák szépek voltak, elrévedve bámultam őket, ahogy kavarogtak körülöttem. Megpróbáltam utánuk nyúlni, de nem maradtak a kezemben. Nem is tudtam így máshoz hasonlítani őket, mint a flitterrel megszórt hópelyhekhez. Azok is csillogtak, és nem lehetett őket megfogni sem. Bezzeg ha jégeső lett volna, azokat legalább a kezembe vehetem.
Végre a kellemes meleg víz is elérte a bőrömet, úgyhogy átadhattam magam a boldogságnak. Ez az egy szó elég volt leírni azt, amit elmerülve éreztem. Érzéki sóhaj csúszott ki az ajkaim között, tetszett, ahogy cirógattak a víz gyenge hullámai. Vagy nem is azt éreztem a nyakamon?
- Hina-chan, megtanítsalak lazítani? :3 - néztem rá, miután a távoli szavak lassan bekúsztak az elmémbe. Ő is messze volt, de ez nem akadályozott meg, hogy kinyúljak feléje. Tök hosszúnak bizonyultak a kezeim, mert simán elértem, közelebb húztam magam, és átkaroltam a lányt úgy, hogy az egyik kezem a mellére helyeztem, a másikkal meg a combján simítottam végig.
- Hehe, igen, Leo-kun már igazán ráfeküdhetne az ügyre - nevetgéltem a megfogalmazáson - Nem is érdeklem őt, ugye? - kérdeztem kicsit szomorúan és kicsit tanácstalanul. Csak ez lehetett a magyarázata annak, hogy még a popsimat se hajlandó megpaskolni, nem hogy elhívna randira, vagy rám feküdne. Cöhh...
- Hát azért nem hozza ide, mert Alex itt van :3 - közöltem a nyilvánvalót, majd a szöszi srácra pillantottam - Nézd meg, tisztára el van kenődve, magában iszik, meg minden... - motyogtam az orrom alatt - Foglalkozzál vele többet! - adtam ki a parancsot, majd Alex-kun felé próbáltam lökni Hina-chant, ami azt hiszem nem sikerült túl jól, de a szándék a fontos. Nem is akartam zavarni, úgyhogy gondoltam megnézem magamnak azt a kagylót. Kicsit bizonytalanul álltam talpra miután kimásztam a vízből, olyan volt a padló, mint egy gumiasztal. Szóval lassan, de biztosan haladtam előre, meg néha kicsit oldalra vagy hátra, miközben erősen koncentráltam. Tényleg, vajon a másik lánnyal mi lehet? Megkerestem a folyosót, amerre vitték, bár most éppen kettő volt belőle, és valamiért mind a kettő elé egyszerre lépett oda egy ikerpár egy-egy tagja. Fiatal, jóképű srácok voltak kellően izmos felsőtesttel, csak egy bajuk volt, hogy megállítottak.
- De én tovább akarok menni! - jelentettem ki határozottan - Táncolni akarok azzal a csajjal... figyu, ha átengedtek és visszajövök vele, csak nektek fogunk táncolni. Megígérem, hogy nem fogjátok megbánni :3 - kacsintottam pajkosan, majd megpróbáltam ellépni mellettük, de ezek a srácok hajthatatlanok voltak valamiért - Ti is buzik vagytok, mi? Fenébe már >.> - kámpicsorodtam el, és leültem a fal tövébe, jól összehúzva magamat. Reménytelen vagyok, nem kellek senkinek...

by **Hinari** Vas. Május 24 2020, 19:57

A gondolatok egyre lassabban és elnyújtottabban érkeztek. A levegőt édesebbnek, amíg torkomat kiszáradtabbnak éreztem és valami kényelmetlen is vegyült bele... de mi is? Homlokráncolva mértem fel a terepet.
Aztán rájöttem!
- Senki sincs, aki rólam leszedje a ruhát - panaszoltam, mert az előző csobbanástól bizony a blúzom és a szoknyám is teljesen átázott. Hunyorogva szemléltem Mirit, majd ásítottam egyet, ami végül bárgyú vigyorban ért véget.
- Lazítani? - kérdeztem - Mindiii azt hiszem, hogy tudom. De nem tudom - ráztam meg a fejem és orr felettig merültem a vízben. Jé, bugyborékolok! Hogy Miri keze a melleimen volt, szinte fel sem fogtam - Tudod a sok felelősség, pedig nem is én akartam. Lewis kérdezte és azt hittem, élni fog még. Eszembe se jutott, hogy át kell vennem, ezért bólintottam rá - motyogtam sértetten, ahogy elöntöttek engem is az emlékek, aztán inkább úgy döntöttem, hogy menjen az egész a fenébe! Látványosan lebuktam a víz alá és kitöröltem a könnyeimet a szememből. Jobb szeretnék átlagos, szürke lány lenni. Igen. Akit észre se vesznek. Mint itt, a víz alatt. Itt fogok maradni. Bizony. Meg is makacsoltam magam, egészen addig, amíg valami szó megütötte a fülem, vagy valaki ki nem húzott.
- Alex? Itt van? - bukkantam elő ügyetlenül, de az alakok zavarosak voltak, elmosódottak és hullámzók - Húúúú de szivárváááá - köhögtem ki pár korty vizet a virtuális tüdőmből és egy nagyot sóhajtottam. Résnyire nyitott szemekkel, szkeptikusan néztem körül - Hol? - tettem fel aztán az egymillió dolláros kérdést és nagyot pislogtam a mellettünk ülő srácra, mert tényleeeeg, itt iszik magában és nekünk nem is ad belőle. Egészen közel hajoltam hozzá (ami, miután Miri oda is lökött, a várthoz képest egészen zökkenőmentesen ment), majd elvigyorodtam: szőke is, helyes is, de csak egy módon derülhet ki, hogy ő Alex-e, vagy sem~ Kivettem a kezéből a második pohár italt, felhajtottam én magam, majd egyszerűen lesmároltam a csávót, hosszan és érzékien.
- Hümmm... nem, ő nem Alex - ráztam meg a fejem elfancsalodva, ám hiába korholtam volna Mirit, ő már nem volt itt. De szerencsére jött mégegy pohár ital! Ebben valami rózsaszín, puncsszerű cucc volt, de mit számított, megittam azt is, aztán felültem a medence szélére: a forró gőzből kezdett egy kicsit sok lenni.
- Szerinted hova megy? - kérdeztem és a nyakamat nyújtogatva néztem utána - Gyere, segítsünk neki! - húztam volna fel a nemAlexLeot, de nem volt bennem elég erő hozzá, így csak elestem és bevertem a fejem a türkizkék kőpadlóba - Auauau - kommentáltam és úgy, ahogy voltam ott is maradtam, elterülve a földön.

by **Leonard** Vas. Május 24 2020, 21:12

A köpenybe burkolózott, sötét alak letelepedett a sarokba, és rágyújtott az egyik kopott, régies vízipipára. Az egyébként is édeskés levegőt megtöltötte a felszálló füst. Mélyet szippantott az anyagból, és hosszasan bent tartotta. Végül lassan, érzékien engedte ki, szájával egy apró o-t formázva. Biccentett a vörös, derékig érő, fonott hajú lánynak, akinek zöld szemeiben csupán lassan lobbant a felismerés szikrája. Közelebb lépett, ügyelve lassan ringó csípőjére, és az idegen elé tette tálcáját, annak minden tartalmával, mielőtt az ölébe ült.
- Kérsz? - kérdezte az idegen, és hátradöntötte a lány fejét, mielőtt egy sóhajtásnak is beillő mozdulattal újabbat szippantott. Letüdőzte, ahogy illett, a füstöt pedig egyenesen Victoria arcába fújta. Az apró, kéklőn fénylő por megtapadt a vörös hajon, kipirult arcon, fehér bőrön, és rebbenő pillákon.
- Még nem járt le a munkaidőd, Vic - csoszogott oda egy termetesebb, unszimpatikus férfi párosukhoz, mire a vörös hajú boszorkány durcásan felkelt helyéről, és nyelvét nyújtotta főnöke felé. Az idegen hangosan, csilingelőn felkacagott a jelenet láttán, majd megvető pillantását a férfira emelte. Ajkait összepréselte, karjait összefonta.
- Nem örülök - suttogta alig hallhatóan, és szinte túlságosan józanul.
- Nem én hívtam - morogta a férfi egy legyintéssel, majd távozott. Szophie megemelte fejét, és tekintetével a barlangot pásztázta. Csuklyája hátracsúszott, utat engedve néhány kósza, éjfekete hajtincsnek. Gondterhelt sóhaj hagyta el ajkait, ahogy Hinarira pillantott.

A Mirikából kibukó hang apró volt, és csendes, ám Leo fülében úgy csengett, mint az egész barlangot betöltő érzéki harang visszhangja. Végigkúszott egy különleges, de ismerős érzés a gerincén, ő pedig beleremegett. Többet akart. Révedezve tekintett az előtte fekvő puha és világos bőrfelületre, majd utánanyúlt, azonban csak a levegőt markolta. Mozdulata csüggedt kapálózásban ért véget. Belezuhant a vízbe. Elmerült benne. Hát már soha nem lesz képes elérni érzései tárgyát?
A vízben furcsán opálosnak látott mindent. Látta Mirika csipkeszegélyes bugyiját, formás fenekét, az abszurd macskafarkat, a vonzó combokat. És azt is, ahogy ez a láb összeakaszkodik egy másikkal, belemerül egy fehér szoknya víztől átitatott selymébe, egybegabalyodik. Aztán a kezeket. Mirika csuklója Hinari apró, de gömbölyű mellén pihent, másik mancsával a szoknyával fedett combon simított végig. Leo torkából a sóvárgás hangja tört fel, mielőtt feljött a felszínre.
Érezte, ahogy a bugyborékok nem csak kívülről ölelik körbe, de testén belül is felbuzognak, a vérében száguldanak. Fejében meggondolatlan képek kergették egymást a gyönyörről, arra viszont nem számított, hogy ilyen hamar le is támadja ez, méghozzá szőke, sós tengeri levegőt és karamellát árasztó illatfelhő formájában. Elkapta Hinarit, hogy ne essen el, és mosolyogva a szemeibe nézett. A lány azonban valami mást bámult, és egy pillanattal később csókban forrtak össze. A fiúnak nem volt ellenére a szokatlanul apró száj, és gyors, követelőző nyelv, a csók végeztével mégis szinte csalódottan sóhajtott fel. Nem ez volt az, amire várt. Hinari nem a szerelme, csupán a barátsága tárgya volt. Gyönyörű és friss, de hiányzott belőle a szikra, az édes málna és a forró esőerdők illata.
Mire a fiú kettőt pislogott, és kielemezte kómás, nehezen forgó agyában az érzéseket, már egy kéz ráncigálta felfelé. Szinte még fel sem fogta, mi történt, két vörös szempár villant rá egy sötét csuklya alól. Még ebben az állapotban is felismerte.
- Menj. Neki majd segítek én - mondta halkan, de határozottan, Leo pedig szíve teljes nyugalmával hagyta magára Hinarit a köpenyes alakkal. Érezte, hogy most sokkal fontosabb dolga van. Vonzotta a forró málnaillat.

- Semmi baj - ölelte át barátnőjét Szophie lágyan, és csitítóan simogatta a kobakját. Amikor korábban idegesen a doboló Alexra törte az ajtót, nagyon dühös volt, mikor meghallotta, Hinari milyen küldetésre ment. Persze nem féltette barátnőjét a veszélytől, hiszen erős volt és bátor. Amikor azonban elkapták, és hosszú ideig leláncolva tartották abban a koszfészekben... Borzongva gondolt vissza az akkor látottakra. Mivel Szophie járatos volt az alvilágban, természetesen tisztában volt az emberek eltűnésével, és annak körülményeivel is. Hamar összerakta a képet, hisz törzsvendégnek számított az apró kis barlangban, amióta csak felfedezték annak meglétét. Egyenesen, minden kerülőút nélkül érkezett. A baj azonban nem volt akkora, mint elsőre gondolta. Egy kis szórakozás mindenkinek kijár, nem?
- Tessék - kulcsolta rá barátnője kezét finoman egy üvegpohár vékony talpára, és óvatosan megdöntötte azt, hogy Hinari inni tudjon belőle. Utána saját, vérvörös ajkaihoz emelte a finom bort tartalmazó üveget. Nem az volt, amit itt árultak. Saját készletből ivott.
Mindeközben magában bazsalygott. Az előbb komolyan egy csókot látott?
- Én is kaphatok olyat, mint Leo? - fúrta vörös tekintetét Hinari mélykék szemeibe. Még soha nem került barátnőjével olyan kapcsolatba.
- Hát már nem csak Alexra kell féltékenynek lennem? - sóhajtott mélyet, és újra szájához emelte a poharat.

- Megverjem? - lépett Leo Mirika mellé, kezeit ökölbe szorítva, és fenyegetően bámult a furcsa alakra, aki elállta az útjukat. Elképzelése sem volt, mi történt, mivel az előbb még Hinarival volt elfoglalva, az viszont egyértelműnek látszott, hogy a macskalányt csúnyán megbántották. Leguggolt, ujjával finoman a lány álla alá nyúlt, hogy megemelhesse a fejét. A szemébe nézett, és a szíve összeszorult. Egy rántással magához húzta, hogy átölelhesse, szorosan, védelmezően, nyugtatóan. Mi történt, ami ilyen fájdalmat ültetett Mirika szemeibe? Végigsimított a haján, megcirógatta a puha cicafüleket. Vonzotta, elkábította a mindent betöltő málnaillat. Nem bírta tovább. Lehajolt, és csók formájában puhán alámerült a fülledt esőerdőben.

by **Mirika** Vas. Május 24 2020, 22:13

Nem vágytam sokra, én csak táncolni akartam. Vele, akire úgy is felfigyeltem, hogy szinte csak pillanatokra láttam. Azonban elkapta a tekintetem a karcsú testének a hullámzása, magához ragadta és nem engedte el. Legalábbis úgy néhány másodpercig, amíg nem találtam valami más látnivalót, ami lefoglalt. Azonban az emlék így is beleragadt az elmémbe, és amikor megláttam az üres kagylót, újra a felszínre bukott. Az érzés pedig lassan vággyá formálódott, a vágy meg akarattá. Azonban hiába, nem engedték beteljesülni a kívánságom, még úgy sem, hogy nyilvánvalóvá tettem, bármire képes lennék azért, hogy a lány után mehessek. Összetörték a reményeimet. Logikus volt a konklúzió, hogy az ikrek valójában meleg volt. Mégis ki tudna ellenállni a cicafülekkel megspékelt alakomnak? Senki, akinek van egy kis józan esze... Mégis mindenki elhagyott, valamiért mégse voltam érdekes. Pedig ha tudnák, milyen szexisen tudok táncolni! Az ő bajuk, nem tudják, mit hagynak ki ˇ^ˇ

Hang. Megrezzent a fülem. Ismerős volt, éreztem belőle a védelmezést is. Mégis inkább még jobban összehúztam magam, és térdeim védelméből pillantottam fel. Furcsán kavargott a világ, de felismertem a férfit. A tetoválások. A magabiztos, karizmatikus kiállás. A szőke tincsek.
- Hol voltál... - dünnyögtem alig hallhatóan, némi váddal a hangomban. Az volt róla az utolsó emlékem, hogy mögöttem áll, és nem meri rólam levenni a felsőt. Aztán elfutott. Momo ment utána, hogy elássa a hóban. Én még beletűztem volna a kupacba néhány hosszú jégcsapot is. Ezek szerint kiásta magát.
- Nem engedik, hogy tán... - kezdtem volna bele a panaszomba, de Leo-kun nem hallgatott meg, csak magához rántott. Meglepődtem. Rég nem tartott így senki. Utoljára... utoljára Anat húzott ilyen közel magához. Belefúrtam az arcom a férfi vállába. Víz... olyan volt, mint az imént a vízben, csak jobb. Még annál is jobb. A víz is cirógatott, és Leo-kun is cirógatott, de ha választanom kellett volna a kettő közül, akkor az utóbbinál maradnék. Igazából az is lehet, hogy ez csak egy álom volt. Mert hát Leo-kun miért ölelne így magához? Csak a képzeletem játszott velem. Pedig annyira valóságosnak tűnt. Még az édeskés levegő sem tudta elnyomni az illatot, ami belőle áradt. Csak egy pillanatra nyíltak szét az ajkaim, de ez elég volt ahhoz, hogy az álom még szürreálisabb fordulatot vegyen. Eddig is úgy éreztem, hogy kicsit forog a világ, de most fokozatot váltott. A zsibbadás a fejemben még erősebb lett, jóleső bizsergés vette át az uralmat a porcikáim felett. Mit is tanácsolt Hina-chan? Mondott egyáltalán valamit? Nem emlékeztem már. Üres volt a fejem, az egyetlen dolog, amit éreztem, az a puha ajkak érintése volt. Régóta nem volt ilyen kellemes álmom, ki akartam élvezni minden pillanatát, olyasmiket megtenni, amik ébren lehetetlennek tűntek. Legalább ebben a fantáziavilágban... Egy pillanatig sem habozva indítottam el a kezem lefelé, végigtapintva ujjbegyeimmel először a fiú mell- majd a hasizmait. De nem álltam meg itt, és egy vacak nadrág nem akadályozhat meg abban, hogy engedjek a vágyaimnak. Táncolni akartam... vagy... nem is?

by **Hinari** Vas. Május 24 2020, 23:02

A plafont bámultam. A smaragdzöld redők hullámzottak, szétszakadtak és egybeforrtak, ajkaimon pedig még az előző csók íze pihent. Mélyet sóhajtottam és behunytam szemeim - nem, nem Alex volt az, az illata viszont furcsán ismerősen hatott, mintha... ezt a szőke srácot is ismerném. Csak valahogy nem állt össze a kép. Szétszakadt és egybeforrt, mint letaglózott tagjaim a nyirkos, csúszós kövezeten.
Szinte beleborzongtam a meleg érintésbe, ahogy ő hozzámért. Keze biztonságot sugárzón simított végig tincseimen majd arcomon, hogy aztán államat megemelve érintse ajkaimhoz a pohár szélét, amit rendesen megfogni nem voltam képes egymagam. Az öntudatlanság határán szippantottam bele, majd ráztam meg a fejem egy fintorral.
- Az előző jobb volt. A rózsaszín. Olyan rózsaszínt hozzál! - toltam el magamtól a poharat erőteljesen és vérig sértve, ám ő nem hagyta magát és csakhamar azon kaptam magam, hogy az édes bor cseppjei elfedik az előző csók ízét, leszaladnak torkomon és jóleső meleggel töltenek fel. Elmosolyodtam és most először, felnéztem a lányra. A valóságos felismerés lassan jött, de már az első érintésnél, anélkül, hogy láttam volna őt, szimplán csak tudtam, hogy ő az. Egyszerűen senki más nem lehetett.
- Szophie - néztem rá csillogó szemekkel, mosolyogva, a váratlan kérdés azonban megakasztott. Összeráncolt homlokkal próbáltam visszaemlékezni, mi történt, de csak homályos foltok voltak meg belőle - Leo? - kérdeztem vissza és nagyon kellett erőltetnem az agyam, hogy rájöjjek, barátnőm mit szeretne mondani. Féltékenység... csók...
Hevesen megráztam a fejem.
- Nem, ő Mirikáé - közöltem a nyilvánvalót és ezzel együtt el is szédültem kissé. Szophienak dőltem és mélyen beszívtam illatát, ami legalább olyan jó volt, mint a puncsos likőr. Hogy még ígyse raktam össze teljesen a képet? Ez talán senkit sem érdekelt most.
- Allal jobb. Ne aggódj - folytattam komisz vigyorral, ám amikor tekintetünk találkozott, pillantásom rajtafelejtettem Szophie vörös íriszein - Jó, hogy itt vagy - mondtam ki, ami elsőre az eszembe jutott, majd kábán bár, de erősen összpontosítva mértem fel a kezében tartott üveget és a poharat, amiben még maradt pár korty az oly édes italból. Aztán szorosan átöleltem őt. Arcom a vállába fúrtam, ujjaim a hátát és a derekát markolták, mellkasom fel-le mozgott a feltörő érzésektől. Rettentően hiányzott a belőle áradó biztonság és most, hogy itt volt, mindenemmel átadtam magam ennek, belemerültem és igen - meg akartam fulladni benne.
- Soha többé nem akarok elmenni innen, Szo - közöltem a felsőjével, amit egyszerre áztatott át a hajamból csöpögő forrásvíz és a frissen lefolyó, sós könnycseppek - Nem akarok mégegy harcot, mégegy küldetést, mégegy feladatot, mégegy kötelességet. Nem akarom az irigy és rosszindulatú emberek nézését és tetteit, nem akarok megfelelni, nem akarok erős lenni, nem akarok... bilincseket. Az akarok lenni, akivel először találkoztál. Aki négykézláb ugatott Vezérnek, hátha megfejti azt a cetlit a szerencsesütiben és közben nem azt figyelte, ki akarja hátbatámadni, kihasználni vagy felhasználni őt. Akire senki sem figyelt fel, mert... nem volt miért.
Hangom suttogássá halkult, majd végleg elhalt, a hirtelen feltörő elhatározás azonban ott maradt és még sokáig pattogott, cikázott a mindenféle színes, homályos képek között. Beszívtam a levegőt, kezeim kétségbeesett szorítása gyenge tartássá erőtlenedett el.
...
- Maradj itt velem.

by **Leonard** Hétf. Május 25 2020, 13:23

Már legutóbb is - mikor is volt? - villámcsapásként érte a gerincén végigfutó erőteljes bizsergés, ami nem állt meg, nem elégedett meg ennyivel, hanem a mellkasába költözött. Onnantól kezdve mindig kapart, kínzott egy kicsikét, hacsak Mirika szóba került.
Szerette, egész életében hajszolta a beteljesülés pillanatait.. Nem minden lány volt képes elérni, csak a különlegesek, azokat pedig nagyon nehéz volt megtalálni, és az idilli állapot sosem tartott sokáig. Ez volt az élete. Leo újra és újra szerelembe esett, majd aztán minden alkalommal csalódott, de sosem adta fel a keresést.
Tényleg így volt? Akkor miért álmodott hosszú hetekig az exei arcával? Váltogatták egymást számonkérően, mintha soha nem tudták volna eldönteni, épp miben leljék panaszuk. Susanne szerint túl komoly volt, Vio szerint komolytalan. Amanda megrótta, mert kimaradt az iskolából, Trix szerint a szabadság a nyerő. Megbolondult az elvárások viharában, és amíg megpróbált mindegyiknek megfelelni, végül egyiknek sem sikerült.
Fél talán a szerelemtől? Amikor hosszú idő óta először, ez nem csak egy játék, hanem valódi dobbanás a mellkasban, miért fogja menekülőre?
Miért nem képes őszinte lenni, amikor olyan egyszerű volt Rikoval beszélgetni, Hinarinak bevallani és Seinek megnyílni.
Miért ez a lány az egyetlen, aki előtt szégyelli önmagát?
Mit is akar takargatni?
Szédült. Az érzékei felerősödtek a szer hatására. Az ízek sokkal mélyebbek voltak, a hangok csilingelőbbek. Ujjai alatt a bőr pedig mint a lágyan folyó selyem. Alámerült a színek és érzékek világába. Gondolataiból nem maradt több, csupán zúgó, döngő méhraj tudatának egy elzárt szegletében. Valami kellemetlen, amire nem akart odafigyelni.
A puha és szerető csókot hamar továbbmélyítette, újra és újra megrohamozta a harapnivaló ajkakat. A rengeteg, visszafojtott érzelem felrobbant a belsejében és végigcikázott a testén. Megérezte a lányban bekövetkezett változásokat. Nem volt nehéz, amilyen közel voltak egymáshoz, szinte együtt rezegtek. Az ölelésből finom cirógatás lett, majd komoly követelőzés. Érezte, ahogy tudata legmélyén valami még utoljára felkiált, hogy ne itt és ne így, de aztán elhalt a legutolsó kis hangocska is, benne pedig minden elszakadt, ami a külvilághoz kötötte. Izzott a bőre a lány érintése nyomán, amikor pedig a nadrágjához ért, jólesően felmordult. Igyekezett olyan pozíciót felvenni, hogy mindkettejüknek a legkényelmesebb lehessen. Közben elhagyta Mirika ajkait, és csókjaival továbbvándorolt az állára, nyakára és végül a kulcscsontjára. Izgalmasnak találta az ismeretlen nőt, az idegen testet, amin zongorázva még nem tudhatta, melyik billentyűk csalják ki a legszebb hangokat.
És akkor... akkor megjelent az ajtóban a szépség, aki korábban a kagylóban táncolt. Egyedül volt.

Szophie mindig is úgy gondolta, a markában tartott pinot noir illik hozzá a legjobban. Gyümölcsösen édeskés az első kortynál, ám kesernyés és hosszú utóízt hagy az ember szájában. Újabbat kortyolt, és arra gondolt, ilyen érzés lehet vele egy csók.
- Szóval Miri a kiválasztott? - kuncogott halkan, és a barlang egy másik irányába pillantott, ahol meg is győződhetett az állításról. Felsóhajtott. Ő is szívesen lett volna valakinek a karjaiban.
Makoto íze és illata... Vajon még mindig érezni rajta?
- Sosem hagynám ki a szombatot - mosolygott le aztán barátnőjére, visszatérve a jelenbe, és amikor amaz szorosan megölelte, simogatni kezdte a hátát. Ült, hallgatott, és cirógatott. Mondhatott volna ezernyi okos dolgot, adhatott volna tanácsokat. Hinarin azonban egyik sem segítene. Ő tudta azt, amit a lány még nem. Hogy a kardforgató nem volt többé már az az óvatlan, esetlen kislány, aki bekerült a játékba. Képtelen lenne szürke személlyé avanzsálni, mert ha nem tűnne ki hírnevével, akkor kitűnne újra és újra tetteivel. Nem hagyná egyedül a magányosakat, bajban a rászorulókat, és nem fordulna el, ha segítséget kérnek. Hinari képtelen volt közömbös lenni és szürke, és képtelen volt elbújni a világ elől.
- Te épp ugyanaz vagy, mint aki akkor voltál - csitítgatta finoman, gyengéden mosolyogva. - Csak akkor még nem tudtad, hogy ennyi mindent vagy képes elérni - próbálta szavakba is önteni gondolatait.
- Oda megyek, ahova szeretnéd - ígérte meg. - Te pedig mindig ugyanaz leszel a számomra.
- Engedd el magad - suttogta, és masszírozni kezdte a lány vállait.

by **Mirika** Hétf. Május 25 2020, 20:19

Ha lehet így fogalmazni, az álom egyre valóságosabb lett, a valóság pedig egyre inkább álomszerű. Mármint... nem is tudom, hogy lehet ezt megfogalmazni érthetően. Nem is biztos, hogy érteni kell. Kábaság lett úrrá rajtam, ugyanakkor az érzékeim mégis tűélesek voltak. Ahogy magamba szívtam a férfi illatát, ahogy ujjbegyeim érintették a bőrét, ahogy éreztem az ajkainak kissé szokatlan, édeskés ízét, az mind-mind nagyon is tiszta volt az elmémben. Minden más azonban ködös. Talán egy felhő közepén ültünk éppen. Vagy feküdtünk, mindegy is.
Amikor az ajkaim szabadok lettek, megpróbáltam kinyitni a szemem, de csak homályos képek fogadtak. Pedig pontosan tudtam, hogy Leo-kun csókjai hol járnak éppen. Azzal is tisztában voltam, hogy ez csakis Leo-kun lehetett, még akkor is, ha nem láttam őt. Furcsa álom volt. Újra tompaság lett úrrá rajtam. Cirógatni akartam a fiút, de elgyengültek a karjaim. Meg kellett támasztanom az ujjaim rajta, hogy egyáltalán érezzem őket, de féltem tőle, hogy ha megmozdítom, akkor elveszítem őket. Időnként egy-egy pillanatra kitisztult a tudatom, de csak egy rövid ideig tűntek fel apróságok. Így például a mámorosnak ható lihegésem, vagy a jéghideg padló. Esetleg poharak csilingelő koccanása. Beszéd, de a szófoszlányok nem álltak össze értelmes mondatokká.
- Meg kell... találnom... a növényt... - jutott eszembe valami, és adtam is rögtön Leo-kun tudtára. Száraz volt a szám, kapart a torkom. Szomjas voltam. De nem feltétlenül vízre vágytam, akár egy csók is megfelelt volna. Talán pont tőle fogom megkapni? Hiszen megjelent egy alak nem messze tőlünk. Még így is felismertem, pedig csak fejjel lefelé láttam most.
- Kerestelek... téged. Táncoljunk :3 - mosolyogtam rá, és kinyújtottam feléje a kezemet, reménykedve benne, hogy megfogja. Azt hiszem felébredtem az álomból. Leo... hol vagy, Leo? Megpróbáltam valamit csinálni a kifacsart pozíciómmal, és legalább a fejemet egyenesbe hozni, hogy körül tudjak nézni. Meg akartam keresni Leo-kunt, és hármasban táncolni vele és a lánnyal. Miközben megkeressük a növényt, és tanácsokat adok Hina-channak. Igen.

by **Hinari** Hétf. Május 25 2020, 21:14

Még sokáig hallgattam. A csöndbe, amelybe beburkoltam magam, mindenféle zajok keveredtek és akkor szentül hittem, hogy nem is kell megszólalnom ahhoz, hogy minden tökéletes legyen. Elvesztem a forgatagban, nem voltak határozott vonalaim sem, én voltam a környezet és környezet voltam én. És én pont ezt akartam. Hogy senki, senki ne láthasson meg többé.
Szophie szavai ebbe a folyamba kúsztak bele, mint a fekete filctoll, ami kihúzza a kontúrokat a vázlatos képen. Felnyögtem, ahogy elkezdtem összerakni a képet, vállaimon éreztem kezeit, a finom ujjak határozottan szántottak végig átnedvesedett blúzomon.
- Szombat van... - jöttem rá és innentől az is nyilvánvaló vált, hogy ő miért van itt. Mert szombaton mindig találkozunk. Bólintottam. És végtelenül örültem neki.
- Már nem is tudom hogy volt az a vers... - formáltam meg a szavakat, habár elnyújtottan és néhol meg-megállva. Elkezdtem émelyegni a gőztől: virtuális szervezetem besokallt talán, hiszen nem szoktattam hozzá, köhögtem de hiába, a torkomat szorító érzés pedig nem múlt; mindinkább fokozódott az egyre melegebb légtérben - Kérek még... - nyújtottam a kezem az üveg felé és mohón kortyoltam bele a borba. Erőseket pislogtam és ránéztem barátnőmre, elfelejtve az előző szavait, amiknek az értelmét elértem ugyan, de megfogni már nem voltam képes.
Elszálltak végleg, mint a pixelek, amik után hiába nyúltam volna már.
- És te hova szeretnél menni? - mosolyogtam rá - Ki vagyok én a számodra...?
És ekkor, a szemem sarkából megint észrevettem az unszimpatikus, pocakos alakot. Minket nézett és odasúgott valamit az egyik feketebőrű pincérnőnek. Nem tetszett. Ez az egész egyértelműen nem tetszett.
- Ők miért ilyen komolyaaaa...? - kérdeztem félrebillentett fejjel, majd úgy döntöttem, hogy ez így nem mehet tovább - Itt szórakozniiii keeeellene v-vagy... - elfelejtettem, hogyan akartam befejezni a mondatot. Összeráncolt homlokkal fókuszáltam, de nem jött vissza, végül csak prüszköltem egyet és megvontam a vállam - Végülis nem érdekelnek. Hol tartottunk? - néztem vérvörös szemeibe közelről és egy, csupán egyetlenegy utolsó pillantást engedélyeztem a vizipipás pult irányába. Arcomra újra kiült az a komisz vigyor és bekapcsoltam a Reverse-t. Az nem ér, hogy őrájuk ez itt nem hat! Utáltam a komolyságukat. Magamra emlékeztettek, arra az énemre, aki harcokban vett részt. De már nem az a lány voltam. Soha többé nem megyek el innen! Nem akartam, hogy bárki erre emlékeztessen és tettem is róla, hogy ne tehessék! Az ürgének kiguvadt a szeme meglepettségében, de már nem tudott mit tenni. A következő pillanatban a medencében landolt, úgy ahogy van, ruhástul, harsány kacagással telítve be a sűrű levegőt. A folyosót elálló férfi kisugárzása is megváltozott, testtartása fesztelenebb lett és mohón nézett az előtte kibontakozó jelenetre meg... Mirikára is. Közelebb lépett hozzá és végigsimított az egyik cicafülen, majd jócskán meglepődött, hogy azok igazinak tűntek. Persze ebből én mit sem tapasztaltam a barlang túlfelén, de talán ha láttam volna sem tulajdonítottam volna neki nagy jelentőséget. Tekintetem bazsalyogva, diadalittasan fordítottam vissza Szophiera és onnantól nem létezett számomra más, csak ő.

by **Leonard** Hétf. Május 25 2020, 23:46

Hogy hova szeretne menni? Szophie elrévedt, ami részben a kérdésnek, részben a lassan elméjét elbódító szereknek volt köszönhető. Először rengeteg ötlete volt rá, aztán azonban, amikor jobban belegondolt, nem jutott eszébe egyetlen egy hely sem, ahova szívesen menne. Elveszett volt. Megrázta a fejét, és durcás arcot vágva Hinari nyakába fúrta.
- Oda, ahol te vagy - nyöszörögte, és most rajta volt a sor, hogy kétségbeesetten kapaszkodjon barátnőjébe. Az egyetlen személybe, aki még maradt számára és érdekelte.
- A reményem vagy - vágta rá a választ a következő kérdésre, ezen már jóval kevesebbet kellett gondolkodnia. - És a szellemem. Az angyal, aki a bal vállamon ül, és tanácsokkal lát el.
Nagy kár, hogy ő inkább a jobb oldalon ücsörgő ördögszarvas emberkére szokott hallgatni, akinek gyanúsan Tachi kinézete volt.
Szophie még elfilozofálgatott magában a kérdésen, és alig láthatóan lesöpörte válláról a kisördögöt, aki utána bosszúsan körözni kezdett a feje körül. Nem is figyelt oda, mi történik mellette, csupán akkor, amikor már Hinari képessége aktiválódott.
Felkacagott. Habár nem volt teljes tudtában annak, mi is történt pontosan körülötte, a megváltozott légkört felfogta, ahogy azt is, hogy mindez Hinari műve. Szeretetteljesen ölelte meg barátnőjét, és elismerően pillantott le rá. Néha azon gondolkodott, mennyire is távol állnak ők egymástól, az ilyen pillanatok azonban bizonyították, hogy mélyen legbelül nem is különböznek annyira, mint az elsőre látszik. Még akkor is, ha nagyon mélyre, a drogok és alkohol mocsarába kell lenyúlni érte, hogy felszínre kerüljön ez a hasonlóságuk.

Leonak esze ágában sem volt leszállni a nagy és színes felhőről, amin utazott. Amikor érezte a karjaiban tartott lány testének elernyedését, csak még szorosabban tartotta. Máskor talán elgondolkodott volna rajta, hogy meg kellene itatni egy pohár vízzel, és nem megerőszakolni öntudatlan állapotban, de a fiú sem volt már a józan gondolkodás és beszámíthatóság állapotában. Önző kisajátítással ölelte, csókolta a lányt, magába szívta az összes málnaillatot. Legalább annyit, amennyi kitart élete végéig. Ilyen alkalma úgysem lesz többet, ugye?
Az olyan dolgok viszont még őt is ki tudták billenteni a felhőben lebegésből, mint a beszéd, főleg a nem odaillő szavakkal.
Növény? Milyen növény?
Felnézett, és szembetalálta magát egy gyönyörű, barna bőrű és fekete hajú szépség sötét tekintetével. Látta már ő korábban ezt a lányt, csak nem emlékezett, hogy hol.
Ő lehet a növény? Bizonyára, hisz már messziről érezhető finom orgonaillatot árasztott. A lány eddig oly határozott kiállása akkor egyik pillanatról a másikra megváltozott. Lehunyta a szemét, és elmosolyodott.
- Táncolni? - kapott a fiú elméje egy elhangzó szó után, és ő is elvigyorodott. - Igen, ez jó ötlet - bólogatott, és felkelt a helyéről. Miért is volt egyáltalán a padlón?
- Leonyid vagyok - váltott öntudatlanul oroszra, és rákacsintott a lányra, majd kezénél fogva megpördítette, és átkarolta a derekát. A lány kissé meglepődött, kissé értetlen fejet vágott, de láthatóan nem volt ellenére a dolog, ráadásul a mosolya is percről percre egyre szélesedett.
Leo azonban a szeme sarkából észrevett valamit, ami láthatóan kiment a fejéből. Vagy ott sem volt? Hiszen az csak álom volt. Akárhogy is, Mirika hirtelen ott volt a közvetlen közelében, ráadásul nem volt egyedül. És - Leo ezen aztán végképp elcsodálkozott - nem voltak rajta a ruhái sem. A fiú megdermedt, tekintete végigsiklott először a fehérneműs lányon, aztán a fickó önelégült mosolyán és éhes pillantásán, végül megállapodott az elfüggönyözött barlangoknál.
Ahogy az agya összekapcsolta a dolgokat, valami hihetetlen sebességgel tört darabokra benne. Valószínűleg a türelme és önuralma, mert a következő pillanatban már neki is lökte a férfit a barlang falának, és a torkát szorongatta. Teste remegett a dühtől, tekintete lángolt.
- Mit akarsz csinálni vele? - kiabálta oroszul. - Mit csináltál vele?
A férfi nem válaszolt, csak meghökkenve pillantott hol Leora, hol a kezére, amiben az előbb még a cicafület tartotta. Nem értette - nem is érthette -, mit hadovál össze neki a fura fazon, de azért még bódult állapotában is rájött, bajba került. Egy röpke másodpercet engedélyezett még magának, hogy felülkerekedjen szédülésén, aztán felhúzta lábát, és a szőke ellenfele gyomrába térdelt.
Leo számított a fájdalomra, ám az nem érkezett, csupán tompa zsibbadás. Jobb is volt így. Még a rugás sem tántoríthatta el, sziklaszilárdan tartotta a férfit. Felemelte ökölbe szorított kezét, és ütött. Újra és újra, amíg csak el nem törik a rohadék orrcsontja.
Az eszébe sem jutott, hogy egy játékban van, és a csontok nem törnek, csupán az életpontok indulnak fogyatkozásnak...

by **Mirika** Kedd Május 26 2020, 15:11

Egy néhány pillanatra még talán ébernek is mondhattam magam. Legalábbis ilyen érzésem volt, amikor a táncoslányhoz beszéltem, aki mintha vissza is mosolygott volna rám. Szinte vártam, hogy felém nyújtsa a kezét, ugyanakkor kényelmetlennek bizonyult a póz, amiben feküdtem, úgyhogy megpróbáltam kezdeni valamit a kellemetlenséggel. Ám ahogy megmozdítottam a fejemet, elkapott a szédülés. Az eddig sem túl tiszta látásom teljesen ködös lett, és valamiféle támaszt is elveszítettem, mert úgy éreztem, a föld alá süllyedek. Eddig csak a lábamon éreztem a hideget, de most már szinte mindenhol, a padló pedig keményebb lett. Úgy éreztem, fázok, így összébb húztam magamat. Felerősödtek a zajok, már-már bántó volt a kakofónia, ami eljutott az amúgy is érzékeny cicafüleimbe. Eltorzult az arckifejezésem a hangoktól, le is lapítottam a füleimet, hátha az segít, és egy kicsit mintha így jobb lett volna. Aztán újra megrezzentek a füleim. Valaki, vagy valami hozzájuk megsimogatta őket. Talán a lány az? Ismeretlen volt az érintés, nem volt olyan lágy és finom, mint Leo-kun, vagy esetleg amilyennek a táncost képzeltem. Megpróbáltam felnézni, de minden olyan tompa volt.

Míg az emberek felpörögtek tőle, egy dragoonra más hatással volt a levegőben úszó gőz. Momóra egyfajta nyugtatóként hatott, és szinte pillanatok alatt elaludt tőle, ahogy orrlyukain keresztül betódult a szervezetébe a mérgező levegő. Azonban a szervezete csak egy darabig volt kába, ahogy hozzászokott a különös... adalékanyaghoz, lassan kinyitotta a szemeit. Egy darabig csupán feküdt, és szemlélődött. Látta az ismerős arcokat, meg az ismeretleneket is, akik egytől-egyig mind boldognak tűntek. Viszont egy pontot elveszítette Mirikát szem elől, úgyhogy komótosan felkelt, és a keresésére indult. A kutya nem törődött vele, talán azt hitték, hogy csak képzelődnek, ahogy a méretes állat átkelt a barlangon. Gazdájára pedig végül a terem másik felében talált rá, a földön fekve. Biztos volt benne, hogy nem aludt, az másmilyen volt. Tanácstalanul nézet rá egy darabig, aztán úgy döntött, felébreszti, legyen ez az állapot bármi is.

Furcsa csókot kaptam. A nyelv nagyobb és érdesebb volt, mint kellett volna lennie. Nem is az ajkaimon éreztem, hanem az arcomon futott végig többször is. Csiklandozott. És valahogy minden egyes nyalás után egyre jobban kitisztult a fejem. Újra kinyitottam a szemem, és ezúttal, még ha homályosan is, de már láttam.
- Momo...? - nyúltam lusta mozdulattal a dragoon felé. Elértem a fejét, megsimogattam. Boldog vakkantást kaptam cserébe. Olyan volt, mint egy bernáthegyi. Még mindig furcsán éreztem magam, de már nem szédültem meg, miközben megmozdítottam a fejemet. A padlón feküdtem, egy szál kicsit félrecsúszott fehérneműben.
- Jól van, elég lesz :3 - toltam el a sárkányszerű lény fejét, aki ha tehette volna, talán örökké folytatta volna az ébresztésemet. Gyengének éreztem magam, de annyi erőm azért volt, hogy fel tudjak ülni. Ahhoz is kellett néhány pillanat, amíg az érzékeim kicsit helyreálltak. Ki tudtam venni emberi alakokat, felismertem arcokat. A zaj azonban különös volt, csak nagyon lassan jöttem rá, hogy azért nem értem, mert nem is érthetem. Úgy éreztem órák telnek el, miközben mozdulatlanul bámulok magam elé, és az egyenetlen légzésem figyelem, miközben tompa fejfájással küzdöttem. De ez nem másnaposság volt, csak kábaság.
Rávettem magam, hogy megmozduljak, és a hangok irányába forduljak. Mire felfogtam, mit látok, ijedtség költözött az arcomra. Egyből végigszaladt rajtam az adrenalin, ami elég erőt adott ahhoz, hogy megmozduljak. Meglepően gyoran pattantam oda Leóhoz, és karoltam át a derekát, félig azért így is a földre csúszva.
- Leo-kun, hagyd abba! - kiáltottam, miközben reménykedtem, hogy el tudom húzni a fiút, de éreztem, hogy nincs elég erő ehhez a karjaimban, sem pedig támasz a lábam alatt. Nem csak én tettem ezért, hanem az a táncoslány is követte a példámat, de úgy éreztem, hogy még ketten sem vagyunk elegen. Leo-kun pedig... ijesztő volt. Csak egy pillanatra kaptam el az arcán azt a sötét, elborult tekintetet, utána nem is mertem odanézni, csak húztam, amennyire tudtam. De nem kellett sokat várni ahhoz, hogy végül már ne csak két gyenge lány próbálja szétválasztani a verekedő kanokat. Megjelent egy férfi, arról a részről érkezett, ahol az a lány eltűnt, és ahová tisztán emlékszem, hogy én is be akartam menni. Ő állt Leo és a másik alak közé. Az orrában volt valami furcsa bizgentyű, és meglepően tiszta volt a tekintete is ahhoz képest, mint amit másoktól láttam. Neki se volt egyszerű dolga, de hátra tudta csavarni végül a szőke srác kezét, és térdre tudta kényszeríteni. A másik alak zihálva esett össze a padlón, a torkát fogta és köhögött. Nem láttam jól az arcát, de egy kis jég biztos nem ártana a szemére.
- Leo-kun nyugodj meg, itt vagyok - igyekeztem átölelni a fiút, miközben a segítségünk felé néztem, megpróbálva valami hálás tekintetet mutatni, de nem voltam benne biztos, hogy ez sikerült.

by **Hinari** Kedd Május 26 2020, 16:02

Kábán, de csillogó szemekkel ittam a szavait. Szóval oda, ahol én vagyok?
- Akkor maradjunk itt - bólintottam különös határozottsággal és kezemet a csuklya mögé csúsztattam, hogy belemarkoljak a hajába. Nem erősen, bár jelenleg nem tudtam volna megmondani ennek a fogalomnak az értelmét. Minden lassúnak és törékenynek hatott; egyedül az ő alakját láttam tisztán. Ajkaimon mosoly szaladt végig.
- Itt maradok veled - ismételtem meg, habár azon igazán erősen elgondolkodtam, hogyan lehetnék én szellem. Ennyire homályos, szertefoszló lenne ez a hely? Azért megnéztem, egyik és másik oldalamat is, vannak-e szárnyaim, de nem voltak. Tanácstalanul csücsörítettem és ráztam meg a fejem, amitől újra rámtört a szédülés. Az unszimpatikus fickó viszont felengedett legalább. Épp itt volt az ideje! Tekintetem elégedett vigyorral hordoztam végig a termen, ami végül Leon állapodott meg. Mert ő volt az, hiba nélkül! - és a kiabálása fel is keltette az érdeklődésem. Szabad kezemmel gyengéden megfogtam Szophie állát és a folyosó irányába fordítottam, egészen magam felé, ha neki nem tűnt volna fel véletlen.
- Nézd - mondtam vidáman és néztem egy ideig a jelenetet - Még jó, hogy nincs sok pontja erőn. Főleg felszerelés nélkül - vigyorogtam barátnőmre és így, hogy feléje fordultam, ajkaink szokatlanul közel kerültek egymáshoz. Elmosolyodtam, a pillanat viszont, márha barátnőm nem tett semmit, tovaszállt. Félrebillentett fejjel bámultam a kialakult konfliktust és eszem ágában sem volt közbeavatkozni. Nem én! Mert én nem is vagyok itt, engem nem látnak. Ugye? Csak Szophie. És Alex, de ő nincs itt.
Tényleg, Alex hol van?
Amikor azonban megjelent az a férfi és hátracsavarta Leo kezét, homlokomon mély ráncok szaladtak végig. Feltápászkodtam, beszívtam a levegőt, hogy odakiáltsak valamit, majd ráestem Szophiera: a falak, a föld és a plafon különös táncot járt, én pedig sehogyansem tudtam megtalálni közöttük a különbségeket.
- Segíts, oda kell mennünk - kértem barátnőmet - Leo... Víz kell... - tettem hozzá és megráztam a fejem. Pár, ügyetlen mozdulattal előhívtam a kulacsom és lelocsoltam magam, nos... a barlang bejáratánál eltett vízzel. Ami éppenséggel nem segített, de ott, a kültéren legalább kellően hűvös volt ahhoz, hogy idebent felébresszen kicsit. Összeszedtem magam és pár, határozott és célirányos lépéssel (meg jópár kevésbé határozott és célirányossal) végül megérkeztem Miriékhez. Valami tervfélét motyogtam közben félhangosan, de ezt nemhogy Szo vagy más, de én magam sem értettem.
- Szóval te vagy itt a kidobóember? - toltam bele az arcom az idegenébe - Vagy a főnök? - itt elgondolkodtam. Miért is botorkáltunk mi ide egyáltalán? - Tetszik a hely. Hadd maradjunk! - mosolyogtam rá végül és még a szempilláimat is megrebegettem, de meg ám! - Leo nem fog többet ilyet csinálni. Ugye? Csúnya vagy, Leo - torkolltam le a fiút, de aztán tudatom határába csak bekúszott a felismerés, hogy hiába tettem meg mindent, az előttem magasodó fazon még mindig olyan tökre komoly és unalmas volt. Nagyot sóhajtottam és megforgattam a szemeim: hogy ezeknek miket ki nem kell találni! Elvigyorodtam és hirtelen kikaptam az orrából a bizgentyűt; a gyorsaságom megvolt hozzá, mégcsak reagálni sem tudott - mondjuk a lendülettől én is nekiestem a falnak, tincseim összevissza álltak, ahogy nagy pislogás közepette próbáltam kitalálni, mi történik.
- Szophie - kerestem a lányt ijedten, majd amikor észleltem, hogy van a kezemben valami, merőn bámultam a szerkezetet egy ideig. Ez meg hogy került ide? - Adsz még bort? Szomjas vagyok - nyafogtam és nyúltam a lány felé, a haszontalan tárgyat pedig eldobtam (talán Leo és Miri elé); nem kellett az a kezembe. A bor kellett a kezembe! Meg Szophie. Ez a kettő így együtt. Így volt tökéletes :3

by **Leonard** Kedd Május 26 2020, 17:59

- Jó hely - bólintott Szophie révedezve. Neki nem volt ellenére a dolog, hiszen már sok, túlságosan is sok időt töltött el a barlangban. Valami vonzotta, újra és újra. Legelőször négy teljes napig maradt. Aztán vett a szerből, de otthon fele annyira sem volt jó átélni az élményt. Szóval visszatért. Addig és addig járt ide, amíg újra beengedték - megfelelő adomány ellenében. Azóta pedig szinte ki se lehetett rugdalni. Csupán azért vett ki egy-két szabadnapot, mert Vezér néha kirángatta. A farkas most is a barlang szájánál várakozott. Gyűlölte a helyet, és a belőle áradó szagokat. És utálta azt is, amit a társa tesz.
Néha elcsavargott, harcolt, járta a saját útját. Felkereste a régi falkáját, akik befogadták a börtön utáni időszakban. Egyre több időt volt távol, de végül mindig visszatért.
A rendszer pedig már megszokta a kettejük közötti instabilitást.
Furcsa volt ez az intimitás, ahogy Hinari a hajába túrt, magához húzta. Lassan, óvatosan irányította. Szophiet pedig kicsit sem érdekelte a kibontakozni készülő bunyó, csupán barátnője ujjai a hajában és állán.
Maradjunk itt örökre!
A kínálkozó alkalmat azonban elszalajtotta. Belenézett az égszínkék szemekbe, és képtelen volt megtenni. A barátságuk sokkal tisztább alapokon nyugodott, nem illett volna hozzájuk. Helyette csak elmosolyodott, és összeborzolta Hinari szalmaszőke haját.

Dühös volt. Nem tudott másra gondolni, csak hogy ártson annak a férfinak, és viszonozza a mellkasába költöző fájdalmat. Gondolatai szokatlanul rendezettek lettek, habár egyetlen cél irányította mind. Bántani, fájdalmat okozni, megtorolni...
Nem mintha bármi joga lett volna felháborodni. Mirika azt csinál, amit akar és akivel akar. És ez a gondolat még annál is jobban fájt, mint ami történt. Vagy csak ő hiszi, hogy történt?
Ütött és ütött, a fájdalom hiányát pedig az adrenalinnak tudta be. Elborult állapotából még az sem zökkentette ki, amikor két aprócska test elkapta a mellkasánál fogva, és ráncigálni kezdték. Észre sem vette, és ujjai még szorosabban markolták a rohadék nyakát. Aztán valaki elkapta a karját, és hátrarántotta. Elengedte ellenfelét, és meg akart pördülni, hogy az új pasasnak is behúzzon egyet, de a derekára akaszkodó súlyok megakadályozták a mozgásban. Haragosan káromkodott - továbbra is oroszul -, miközben kicsavarták a kezét, és térdre kényszerítették. A férfi leszorította, és egészen addig tartotta béklyóban, amíg le nem nyugodott valamelyest. Sebzett vadként ücsörgött a hideg kövön, és tekintete is ahhoz vált hasonlatossá. Mirika ölelésében végül aztán teljesen elpárolgott a dühe, helyét átvette újra a bú. Érezte, hogy magyarázkodnia kellene helytelen viselkedése miatt, de képtelen volt a bocsánatkérésre. Minden annyira távoli volt, annyira homályos. Szédült. A lány vállába fúrta a fejét.
- Én csak szeretlek - suttogta - a változatosság kedvéért oroszul -, majd lehunyta a szemét. Nagyjából fél pillanattal később el is aludt.

Szophie csilingelően nevetett, ahogy végignézte a jelenetet. Nem akadályozta meg, mert Hinari egyébként is vizes volt, így nem árthatott meg neki még egy kulacsnyi. Felkelt, de a föld az ő lába alatt is ingatag volt, mintha a tenger hullámain próbálna meg egyensúlyozni. Megragadta barátnője kezét, bár nagy támaszt nem jelenthetett, szinte csak még komikusabbá tette haladásukat, ahogy egymást ráncigálva próbálnak meg nem elesni.
- Igen, csúnya vagy Leo - kontrázott rá ő is barátnőjére vigyorogva. Teljesen beütött a szer. Vagy csak Hinari közelsége vidította ennyire fel?
- Fujj, dobd el! Fúúj! - kiáltotta aztán, ahogy a szőke lány egyik pillanatról a másikra kitépett valamit Shane orrából. A férfi felkiáltott, a kardforgató pedig a furcsa tárggyal kezdett el hadonászni.
- Vidd innen azt a fikás vackot! - dobbantott egyet a lábával, és úgy tűnt, Hinari megfogadja a tanácsot, mert hirtelen messzire hajította a tárgyat. Szophie közben a borért nyúlt - amiből sajnos elég kevés maradt csak, és belekortyolt, mielőtt barátnője kezébe nyomta a palackot.
Leült, hátát a hideg kőnek támasztotta, lábát pedig a vízbe lógatta.
- Jó kis felfordulás - ült le melléjük hirtelen a pocakos alak, bárgyú mosollyal az arcán. - Nem is volt itt még ilyen, amióta megnyitottunk.
- Az a szerencsétlen majdnem kinyiffantotta Bran-t - telepedett le a Shane-ként bemutatkozó fickó is, orrnyergét masszírozva.
- Nem kell félteni - legyintett az előbbi. - Nézd - mutatott az irányba, ahol a nemrég még torkát masszírozó srác most már egy egészen más dologtól fulladozott. A táncoslány nyelvétől, legfőképp.
- Szóval így állunk - pördült melléjük vidáman Victoria, és egy mozdulattal Szophie nyakába vetette magát, majd átölelte őt. - Mindenki szórakozhat, csak nekem kell dolgozni, mi? - adta hangját felháborodásának, majd a kezei közt tartott idomárhoz fordult vidáman. - Bemutatod nekem a barátnődet?

by **Mirika** Kedd Május 26 2020, 20:48

Ebben a pillanatban úgy éreztem, hogy félek a féktelen dühtől, amit a fiú mutatott. Csak a rémület jéghideg kezét éreztem a szívemen, semmi mást. Hogy mi váltotta, mi válthatta ki, az eszembe sem jutott. Viszont nem akartam őt így látni, és meg akartam állítani. Még akkor is, ha ehhez nem voltam megfelelő állapotban. Merthogy nem voltam abban, ezzel tisztában voltam. Rongybabaként lógtam Leo-kun derekáról, miközben azt a kevés erőt próbáltam kifejteni, amit éreztem magamban, és azon rimánkodtam, hogy ez a düh ne forduljon ellenem egyik pillanatról a másikra. Hatalmas megkönnyebbülés volt, amikor az ismeretlen férfi szétszedte a verekedő feleket, ugyanakkor nem akartam egyedül hagyni Leo-kunt így sem. Tovább kapaszkodtam beléje, mint az egyetlen fogózóba, ami a valóságban tartott. Másképpen úgy gondolom, elrepültem volna, olyan könnyűnek éreztem a fejemet. Nem tudtam kivenni a szavait, de talán az enyémek sem voltak értelmesek. Csak reménykedni tudtam benne, hogy értette és hallotta, amit mondtam neki.
A karjaimban aludt el, bár azt túlzás lett volna mondani, hogy én tartottam. Inkább ő húzott le magához a súlyával, de akkor már, ha így alakult, elterültem a mellkasán, és megsimogattam az arcát. Legalább addig így maradtam, amíg én is megnyugodtam picit. Egyre világosabban megfogalmazódott a gondolat a fejemben, miszerint nem akarok itt maradni. Időközben Momo is közelebb merészkedett, és odadugta az orrát előbb Leo-kun arcához, majd az én kezemhez is, úgyhogy megsimiztem a dragoont is.
- A patak forrásához kell mennem, segítsetek - fordultam a társaság felé, és bár Hina-chan mellett az egyik arc még ismerős volt, de... mármint nagyon hasonlított Szophie-chanra, de ez biztosan nem lehetett ő. Megpróbáltam talpra állni, majd az alvó Leo-kunra néztem. Nem akartam itt hagyni. Tanácstalanul néztem körbe, mígnem megakadt a tekintetem a sárkányomon.
- Momo, vidd ki innen Leo-kunt - szólaltam meg határozottan, majd a kezeimre néztem, és némi elbambulás után adtam néhány kézjelet. Megérthette, mert prüszkölt egyet, és óvatosan megragadta a fiú nadrágját a fogaival. És... nos... elkezdte húzni kifelé. Az eszembe se jutott, hogy valakinek a segítségével esetleg fel lehetne kötni Leo-kunt Momo hátára. Nem, ez így jó volt. Így majd a srác kiszabadul innen, a helyről ami ezt a rengeteg dühöt okozta benne. Nekem is már csak annyi a dolgom, hogy megtaláljam a forrást, aztán mehetek utána. De vajon Hina-chan miért is van itt?

by **Hinari** Kedd Május 26 2020, 22:09

Talán csak az egyre kavargó gőz keltette a hatást, de mintha Szophie keze egyre forróbb lett volna az enyémben, ahogy a folyosó felé igyekeztünk. Szinte égetett, de nem bántón: valahogy úgy, ahogy arra egy jó ital képes. Apropó, ital - azért útközben még megnéztem, Szo hozza-e a borosüveget is. Végül, a pozitív tényre fel rámosolyogtam (nem, nem az üvegre, hanem Szophiera) és úgy haladtunk tovább, egymásra támaszkodva, mint... régen.
Többször kellett volna eljárnunk... helyekre. Egészen mókásnak tartottam, lelkem könnyűvé vált és a selyemszél csupán néha-néha hozott el hozzánk karcos, éles foszlányokat. Mint például ez az orrpiercinges agresszív férfi, aki olyan brutálisan bánt el Leoval. Résnyire húzott szemekkel néztem végig az elénk vetített film utolsó képkockáit és akkor, amikor senki se számított volna rá! Hopp, elvettem tőle a bigyuszát. Ésésés, dobtam is el, de nyomban.
- Fikaaaaafúj - kommentáltam Szo kifakadását és megnéztem a kezem, de azon nem volt semmi. Pixelek se szálltak. Hé, nem is volt rajta semmi! - Azért még maradhatunk? - kérdeztem a kidobóembert, persze csak miután az üveg maradékát is kiittam. Amaz hatalmas mosollyal bólogatott és leült a medence partjára... Szophie mellé. De ő mikor került oda? Megnéztem magamnak a kiürült üveget és morcosan nekivágtam a falnak, majd keresztbe fontam a karjaim. Vállamon és blúzomon az ajkaimról lecsorgó bor sötét vonalakat húzott. Olyan volt, mint egy modern festmény odavetett palettája, fel-felhígult foltokkal, amelyek a színeket hol összemosták, hol egészen fakóvá tették. Szőke tincseim arany patakként elegyedtek velük, ahogy mozogtam.
- Jé, szia Momo! - üdvözöltem a sárkányt is, akit eddig, hát... észre se vettem. Egy kicsit hullámzottak a körvonalai, de egészen biztosan ő volt az, Mirika dragoonja, aki nem szereti, ha hozzáérnek. Én azért rávigyorogtam és megpaskoltam az orrát, majd az elsősorban nekem szegezett kérésre rábámultam az alulöltözött lányra, zavartan:
- Milyen patak? Itt csak medence van - jelentettem ki magabiztosan, a következő pillanatban viszont elfogott a nevetés. Olyan vicces volt, ahogy Momo húzta kifelé Leot a köveken! - Pápá - integettem utána, de mielőtt a kábaságom tovább fokozódott volna, észrevettem valamit a szemem sarkából. Egy ölelést. Szophienak! Erre aztán felszökött bennem az adrenalin (vagy a féltékenység?) és két lépéssel ott termettem a bitorló előtt, a lehetőségekhez mérten kifejezetten összeszedetten.
- Gyere, Szo, segítenünk kell Mirinek patakot keresni! - igyekeztem felhúzni a lányt, de persze nem azért, mert érdekelt az a forrás vagy valami - egyszerűen csak nem akartam, hogy Szophie velük maradjon. Ő az én barátnőm! Én vagyok a szelleme! ... vagy mi...
- A patakot keresitek? Ott van hátul, a folyosó végéről nyílik - szólt bele a beszélgetésbe a kidobóember - A barlang alatt vezettük el, a medencét is táplálja. De a forrása hátul van. Oda csak a kivételesek mehetnek! - kacsintott ránk és már hessegetett is el, hogy menjünk, nézzük meg.
- Az oldalbarlangokba is benézhettek. Azokért kérjük el a legtöbb aranyat! - tette hozzá a pocakos - A legtöbb játékos három alkalom után kifogy a zsozsóból. Akkor aztán kidobjuk őket a hóba! - röhögött fel és odafordult főnökéhez. Engem mondjuk egyáltalán nem izgatott a csevegésük; egész végig a pincérlányt néztem és ha kellett, hát nyomatékosítottam is, hogy neki ehhez a mi kis kalandunkhoz semmi köze!
- Csak mi hárman megyünk - húztam fel az orrom és ha feltápászkodott volna, hogy utánunk eredjen, én bizony belelöktem őt a medencébe. Még nevettem is rajta! Aztán barátnőimet tologatva nyomultam be a folyosóra, hogy megnézzem magunknak azt a hátsó helyet, ahol a forrás volt. Most, hogy ennyi szó esett róla, elkezdett érdekelni! Csak az volt a furcsa, hogy minél hátrébb mentünk, annál tisztább lett a levegő és egy ponton valami szűk, felső járatból is megérkezett a friss, hűsítő szellő. Mélyet szippantottam belőle és csodálkozva néztem a plafonon tátongó lyukat. Ebbe még a fejem se fért volna bele, de mintha... hó esne onnan és olvadna el, ahogy a földre ér?

by **Leonard** Kedd Május 26 2020, 23:14

Leo, habár röviden felfogta, hogy valami húzza, és hogy a testét felhorzsolja a föld, képtelen volt ellenkezni. Álom és ébrenlét között lebegett, és amikor végre átölelte forró testét a jéghideg hó, mély alvásba zuhant. Habár a hideg rázta, és életpontjai mellett megjelent a fagyást jelző ikon is - nem csoda, hisz egy szál vizes nadrágban fetrengett a hóban -, nem érzékelt ebből már semmit. Édesdeden szuszogott, arcára nyugodt, kisfiús kifejezés ült. Közben - habár ezt nem érezte - minden lélegzetvételével tisztult belőle a drogok hatása.

Szophie jóízűen kacagott nagyjából mindenen, ami körülötte történt. Felszabadult volt, és nyugodt. Nevetett a méretes sárkányon, ahogy fogai közt kicibálta Leot a levegőre. Nevetett Hinari pápá-ján, és Mirika forráskeresésén is. Rámosolygott Vicre is, és amikor a lány átölelte őt, csókban forrtak össze.
- Mhhmm - nyögte, mikor Hinari elkapta a kezét, és ráncigálni kezdte magával. - Dehát Mirika egyedül is meg tudja találni a forrást. Nincs messze - ellenkezett, de aztán mégis útra kelt. Hinarinak voltaképp nem tudott, és nem is akart ellentmondani. Akármilyen hülye is volt az indoka, a szőke hajú kardforgató akkor is a legfontosabb.
- Annabell - karolta át most a lány nyakát, hangja megemelkedett egy oktávval, egészen hisztis volt. - Nem akarok oda menni. Nézd, ezek a barlangok itt sokkal érdekesebbek - húzta végig ujjait az érdes kőfalon, és be-bepillantott a selyemfüggönyök mögé.
- Szeretkezni akarok hajnalig - sóhajtotta aztán, bár kicsit összeakadt a nyelve. - Vagy még tovább. Ti nem akartok?
Egy pillanatra csöndben maradt, mintha csak várná a válaszotokat, de amint bármelyikőtök is kinyitja a száját, a homlokára csap.
- Hát persze. Hiszen Alex nincs itt. Hogy én milyen buta vagyok!
- Na és Mirika-chan - folytatta felüdülve. - Te miért nem vagy.. vagy még.. - a mondatot azonban nem tudta befejezni, egészen elfelejtette a végére, mit akart kihozni belőle.
- Na és mi a helyzet Leoval? - kezdett bele egy új gondolatmenetbe, a cicalányhoz fordulva.
- Mindkettőtöknek van szőke hercege - érte a felismerés. - Csak én vagyok egyedül - motyogta bágyadtan. Aztán megpillantott valami gyanúsan világos foltot maga mellett, és újra felragyogott a szeme. - Annabell, leszel te a hercegem?

A fiúnak szörnyű álma volt. Izmai megfeszültek, miközben dobálta a testét a fagyos földön. Az oldalára fordult, aztán vissza. Teljesen elmerült a hóban, és a fagyás sebzés ellenére izzadt a homloka.
Az álom eleje voltaképpen még kellemes is volt. Mirikát látta maga előtt, a testét közel pucéran. Táncolt neki, egy hatalmas kagylóban. Leo élvezte a látványt, de többet akart. Közelebb lépett, elkapta, és megcsókolta. Kezei felfedezőútra indultak. Meglepően valóságos volt az élmény, mintha már valóban átélhette volna mindezt. Már egészen előrehaladtak az események, amikor hirtelen nyávogást hallott. Felpillantott, és Mirika helyett egy óriásira nőtt macskát tartott a kezei közt. Kikerekedett a szeme, és elhajította az állatot, magától kellő távolságba. Ám így is úgy érezte, bemocskolódott, valami olyat tett, amit nem kellett volna. Undorodott magától. Minden jóérzésű ember ezt tette volna, aki nem vonzódik különösképp az állatokhoz.
Akkor aztán nevetést hallott. Észre sem vette, mikor történt, de egy csomó arc nélküli ember állta őt körbe, és ujjaikkal rá mutogattak. Megvetően kacagtak felette. Kiabálni akart velük, de torkára forrasztotta a szót, amikor meglátta Mirikát. Újra a kagylóban táncolt, de most más férfiakkal. Az arctalan alakok tapogatták, levetkőztették, aztán...
Leo utána akart nyúlni, hogy kiszabadítsa a perverz emberek fogságából, de a lány elcsapta a kezét. Szemei számonkérően villantak felé, a fiú pedig süllyedni kezdett. Ki akart mászni, de lábai hirtelen nem működtek. Sikítani akart, de a hangszálai némák maradtak.
Felébredt.

Ahogy haladtak előre, úgy lett Szophie egyre némább, és míg a barlang elején láthatóan darabjaira hullott minden nemessége, mire a forráshoz értek, újra összeszedte magát. Ujjaival kifésülte összegubancolódott haját, hátát kihúzta, állát felemelte. Kisugárzása visszatért a szokásoshoz, habár arcán még mindig buta vigyor ült, fél karjával pedig továbbra is Hinarit szorongatta. Megálltak a forrásnál, bár ő még mindig gyanúsan sokszor pillantott a különböző, mellettük elterülő barlangokra.
- Szóval miért is jöttünk ide? - tette fel a kérdést, miközben egyre több friss levegő áramlott a tüdejébe. Nem nagyon értette a helyzetet, de ahogy teltek a percek, egyre józanabb lett. Ez pedig nem tetszett neki.

Vezér mélyet sóhajtott, és sárkányra nézett. Még soha nem volt alkalmuk találkozni, de abból következtetve, ahogy a tökkelütött Leoval bánt, nem tűnt ellenségnek. A közelébe azért inkább nem ment. Felnézett a Holdra, és megpróbálta kitalálni, mit tegyen. Szophie azt mondta, ma nem marad sokáig. Hezitált. Itt hagyja őket, vagy menjen be, és rángassa ki a barátnő párost?

by **Mirika** Szer. Május 27 2020, 00:28

Megkaptam a választ a kérdésemre, ez pedig új lendületet adott. Motivációval töltött el, noha már nem egészen emlékeztem rá, hogy miért is kellenek nekem azok a gazok. Csak az tudatosult bennem, hogy szükségem van rájuk, és nélkülük nem mehetek el innen. Nem számítottam azonban arra, hogy Hina-chan, és a Szophie-chan hasonmás is velem akar tartani. Hosszú pillanatokig bámultam rájuk, amíg feldolgoztam az információt, ám aztán sarkon fordultam és elindultam a jelzett irányba.
- Szo-chan, ugye? Van egy barátnőm, aki nagyon hasonlít rád, és Szophie-nak hívják :3 - gondoltam úgy, hogy esetleg kihasználom az időt, amíg lassan, de céltudatosan előrefelé haladunk, és megismerkedek Hina-chan új barátnőjével. Az oldalsó termekkel nem törődtem, kivéve egyet, de oda is csak azért néztem be, mert piszkálta a fülemet a rockzene. Nem szerettem, csak zaj volt. Ezt leszámítva azonban szinte csőlátás.
- Leo? Leo-kun nem csúnya! - jutott eszembe végre tiltakozni, hiszen az imént még mindketten azt mondták a fiúra, hogy csúnya. Pedig nem volt az, nagyon is helyes volt - Nem vagy egyedül, mi is itt vagyunk :3 - javítottam ki aztán a lányt, aki eddig elég butának bizonyult. Vagy inkább vaknak.
- Fázom... - borzongtam meg, és kezdtem el dörzsölni a karjaimat, miközben átértünk a folyosón, és a szépen kiépített rész lassan eltűnt. Nem tudatosult bennem, hogy azért érzem ennyire a jéghideg levegőt, mert nem igazán van rajtam ruha, és onnantól kezdve, hogy megpillantottam a forrást, el is felejtettem mindent. Szó nélkül belegázoltam a vízbe, ami meglehetősen melegnek bizonyult, és mentem a gazokért, amik a vízből kandikáltak ki. Miután letéptem néhányat, megjelent egy panel, amit olvasás nélkül leokéztam. Nem azért, mert nem érdekelt, hanem mert annyira összefolytak a betűk. Diadalittasan fordultam vissza.
- Mehetünk haza :3 - jelentettem ki elégedetten, és változatlanul küzdve a tompasággal, újra átvágtam a folyosón, ahonnan jöttünk. Szinte minden energiámat elvette az, hogy az előrehaladásra összpontosítsak. Azért élt bennem a remény, hogy Momo nem ette meg Leo-kunt.

Momo addig húzta a férfit, ameddig ki nem értek a barlangból. A hideg vagy a hó számára indifferens volt, és persze fogalma sem lehetett arról, hogy esetleg az emberek számára káros lehet a hóban feküdni. Miután elengedte Leót, visszanézett a barlang szája felé, azonban Mirika nem követte őket szorosan, hiába várta, hogy megjelenik a parányi alakja. Észrevette azonban a farkast a barlang szájánál és egy óvatos, kérdő hangsúlyú csicsergéssel igyekezett kideríteni az állat célját. Nem érezte ellenségesnek, ugyanakkor a rá bízott férfi furcsán kezdett el viselkedni. Ficánkolt, és olyan szavakat mormolt, amiket még soha nem hallott. Tanácstalanul nézett fel a farkasra, majd úgy döntött, megpróbálja ugyanazt, ami Mirika esetében már működött. Vagyis jó alaposan megnyalta Leo arcát. Prüszkölni kezdett, ennek az embernek furcsa íze volt. Hovatovább kellemetlen. Szóval biztossá vált, hogy nem fogja megenni.

by **Hinari** Szer. Május 27 2020, 10:58

Kezem megállt a levegőben; karjaim erőtlenül zuhantak alá. Az előttem kibontakozó jelenetet néztem, egyre mérgesebben és kétségbeesettebben csücsörítve - és ha valami, hát ez végképp kilökött a kábaságomból.
- Játsszuk le - léptem oda a pincérnőhöz, aki megcsókolta Szophiet. Amaz nem igazán értette a dolgot, kérdőn nézett barátnőmre, de én már húztam is el tőle és két kézzel lendítettem a medence felé a szépséget. Persze, nagyobb mellei voltak és sudár alakja, de ez így akkor sem ér! Mi maradunk itt örökre, és ő nem kell ide kettőnk közé! Szédelegve pislogtam körbe, mert eltűnt - de hova? Forgattam a fejem és ebben a pillanatban a kezdeti kicsinykénél is kevésbé érdekelt az a patak. Színek villództak, aztán éreztem, ahogyan valaki megfogja a bokámat és beránt a gőzölgő habokba. Prüszköltem az arcomba toluló víztől és csak a nő játékos kacagását hallottam, habár én nem éreztem ennyire viccesnek a dolgot. Megcsókolta Szophiet! Megmarkoltam a haját (igen, az övét már teljes erőből) és lenyomtam a víz alá.
- Ne... akarj szembeszállni aaaa... - elfelejtettem, milyen jelzőt akartam használni. Valamiért a Tó Űrnője jutott eszembe, de ez medence volt, szóval kis töprengés után elvigyorodtam - ... a Medence Úrnőjével!
Majd zavartam néztem körbe. Mit is csinálok én itt? Hiszen a forráshoz kell mennünk! Közben a buborékok is elfogytak, amik mellettem törtek a felszínre, én pedig durcásan meredtem Szophiera - Te vagy a legjobb barátnőm. Szeretlek. Velem kell jönnöd, mert egyedüüüü - ráztam meg a fejem és átöleltem őt. Mögöttem Victoria levegőért kapkodva tört ki a vízből. Én viszont nem foglalkoztam vele: könnyeim csorogtak és csak Szophie érdekelt - Te nem hagyhatsz magamra! Te nem... - szipogtam és fúrtam bele az arcom a mellkasába.
Amikor pedig végül eltávolodtam tőle, ijedten vettem tudomásul, hogy Miri közben elment. De miért?
- Gyere, gyere, vele kell mennünk! - ugrottam fel és megint úrrá lett rajtam a szédülés. Közben a férfiak lelkes füttyögése és nevetése lassacskán elhalt, ámbár fejemben még sokáig visszhangzott, azonban ez nem volt fontos most. Felrángattam barátnőmet és tekintetem körbehordoztam a termen, cicafarkat keresve. Nem, nem a férfiét a kagylóban, az nem selymes volt és egészen kicsi is. Végül benéztem a folyosóra is (ha már úgyis ott voltunk) és megláttam! - Gyere - húztam Szot és nevettem, hangosan és felszabadultan, bár magam sem tudtam, éppen min. A hideg mondjuk nekem sem esett jól. Főlegnem csuromvizes ruhákban.
- Hideg van... - nyöszörögtem és visszapillantottam az oldalsó barlangok felé. Ott melegebbnek tűnt a levegő.
- Én is szeretkezni akarok - jelentettem ki a kérdésre, ajkaim viszont lefelé görbültek - De Alex nincs itt. Sosenincs itt, amikor szükségem lenne rá. Mindig fáj a feje. Hülye sisak. Meg fog halni... - nyögtem és még erősebben kapaszkodtam Szophieba. Nem érdekeltek a barlangok! Alex nélkül nem! Egyik sem! Sértetten haladtam előre és a dülöngélő falak lassacskán kezdtek megállapodni. Zúgott a fülem, tüsszögtem a felülről jövő szellőtől és teljes letargiában hallgattam, ahogyan Szo és Miri Leoról beszélgetnek.
- Nem vagy egyedül... - dünnyögtem azért, Mirit megerősítve, a felém szegezett kérdésre pedig elcsodálkoztam - Herceg? De én nő vagyok... - döntöttem félre a fejem, megtapogatva a melleimet, majd megtaláltam a tökéletes megoldást! - De a hercegnőd lehetek - vigyorogtam rá - Mit szólsz?

Mire a forráshoz értünk, márcsak a csontig hatoló hideget éreztem és Szophie testének melegét. A színes foltok mondjuk nem tűntek el a látóteremből és igaz kezdtem felfogni, mi történik körülöttem, de még mindig rajtam ült a megnyugvás szelíden csobogó, narancsfehér vízesése. Bágyadtan mosolyogtam és egy hatalmas sóhajjal dőltem neki Szophie vállának, amíg Mirika térdig gázolt a vízben és növényeket keresett.
- Van egy küldetése, ilyet kell szednie - mutattam a gazokra - Épp jó, mert én is egy küldetés miatt jöttem. Meg kell találnunk eltűnt játékosokat... - hümmögtem és az elmém sarkából előkerült képeket vettem sorba. Nem volt sok belőlük, azok is haloványaknak és álomszerűnek tűntek, de azért... egyértelműen ott voltak. Nyújtóztam egyet és levettem a vizes ruháimat. Tudatában voltam, hogy fázom, annak viszont még nem, hogy ezt... nem illik így. Vagy igen? Hiszen csak hárman voltunk itt. A felsőm a forrásban, a szoknyám annak szélén landolt, ezután pedig magamra szereltem a menüből a váltást; a tiszta ruhadarabok szárazon és melegen öleltek körbe. Bólintottam. Így már jobb.
- Meg kell kérnünk a tulajt, hogy dobja ki őket. Szerinted megteszi? - kérdeztem Szophiet bazsalyogva, miközben kicsavartam hajamból a vizet - Miri, neked is fel kéne venned... ruhát - közöltem a lánnyal bátortalanul, habár ő már megint otthagyott minket és célirányosan törtetett visszafelé.
- Huhh, de elfáradtam - néztem távolodó alakja után és ásítottam egyet. Nem igazán emlékeztem, hogy miért... - Leo! Leo hol van? - jutott eszembe és újra kézenfogtam Szot, hogy vele együtt rohanjak vissza - Ő is itt volt, amikor... - megálltam, ujjam töprengőn érintettem ajkaimhoz. És hogy Szophie itt van? Az magától értetődő volt. Őneki itt kellett lennie, mindig, ha szükségem volt rá. Melegen és hálásan mosolyogtam rá, figyelmemet azonban hamar elterelték az oldalsó barlangokból jövő hangok. Igaz, nem sokáig. Rámosolyogtam barátnőmre és még vettem egy utolsó, nagyobb lélegzetet a fenti lyuknál, majd visszafojtott lélegzettel beléptem a kéjgőzös terembe.

by **Leonard** Szer. Május 27 2020, 13:39

Úgy látszik, ez ma a bunyók napja volt, bár a kocsmai verekedésekben mindig nagyobb népszerűségnek örvendett egy jó cicaharc, mint a férfiak közti erőszak. Erről a barlangban jelenlévők is így gondolkodtak, mivel rövidesen felhangzott innen is onnan is füttyszó, taps, és lelkesítő, drukkoló kiáltások.
Szophie elkerekedett szemekkel figyelte a jelenetet. Nem gondolta volna, hogy Hinari képes ilyen erőszakosságra. Nem akkor, ha az ellenfele nem egy bűnöző, hanem csupán egy szerető. Ez is csak azt bizonyította, mennyi mindent nem tudott még róla, és főleg az egymáshoz fűződő kapcsolatukról.
Vajon, ha megkérné rá, barátnője szívesen járna vele ilyen helyekre szórakozni? Mindig is úgy gondolta, hogy Hinarihoz egyáltalán nem illenek ezek a sötét, füsttel és mocsokkal szennyezett termek.
Amikor idejött, a lányt keresve, nem is arra a látványra számított, ami a szemei elé tárult. A fejében rengeteg forgatókönyv lefutott, de egyik sem fedte a valóságot. Elképzelte, ahogy harcra, esetleg romokra ér ide. Azt is, hogy barátnője tanácstalan, talán kétségbeesett. Hiszen a szituáció, a helyszín még hasonlatos is lehetett volna ahhoz, amiben akkor találta. Gondolt olyasmire, hogy kiakad, esetleg megbotránkozik. Miért nem futott hát át a fején a legkézenfekvőbb megoldás, hogy jól szórakozik?
Szophie megcsóválta a fejét, és felkelt a helyéről. A meccs a végéhez közeledett, és ideje volt véget vetni a látványosságnak. Ezt Hinari is hasonlóképp gondolhatta, mert hirtelen kipattant a vízből, és könnyes szemekkel átölelte őt.
- Nem hagylak el ilyesmiért - csitítgatta simogatva. - Ő csak... - megtorpant a mondatban. Mit is mondjon? Olyan, mint neked Alex? Dehát az egyértelműen nem igaz, köze sem volt a kettőnek egymáshoz. - Csak szórakozás. Játék - fejezte be végül. Megfogta barátnője kezét, összekulcsolta ujjaikat. Engedte, hogy testét továbbcibálják, habár az értelmét nem nagyon látta a dolognak. Ellenben a bor egyre erősebben szállt a fejébe, és mire a barlanghoz értek, olyan szinten mosódott össze előtte a világ, mintha egy absztrakt festményt nézne. Nagyokat pislogott, és közben csacsogott mindenféléről, ami éppen az eszébe jutott. A válasz szinte nem is érdekelte, keveset fogott fel a körülötte elhangzó dolgokból.
- Valóban? - ragyogott fel a szeme Mirika szavaira. - Milyen kicsi a világ! - bólogatott boldogan. - Meg akarok ismerkedni ezzel a Szofival, aki úgy néz ki, mint én, és még a neve is hasonlít - nevetett, aztán már el is felejtette az egész incidenst.
- Alex nem fog meghalni - csóválta meg aztán a fejét. - Senki sem fog. Még Makoto sem halt meg, tudom. A sisak mondjuk tényleg buta, és biztos nekem is fáj tőle a fejem ennyi idő után... - húzta el a száját, de a negatív gondolatok, ahogy jöttek, már tova is tűntek.
- Hercegnőm? - pislogott nagyokat. - Oké, az is jó! - mosolygott, de aztán eszébe jutott valami. - Ha Alex a herceged, akkor én ki vagyok? - húzta el a száját, és elgondolkodva a hajába túrt. - Áhh, megvan! - pillantott fel ismét, arcán komisz mosoly ült. - Leszek Sir Lancelot.
- Uhh, divatbemutatót rendezünk? - csillant fel a szeme, amikor az öltözködésre terelődött a szó, és gyorsan sietett felhúzni a köpenyét, aminek speciális effektje miatt nemsokára két szőrös kis farkasfül fityegett a feje tetején. Nem olyan funkcionálisak, mint Mirié, de legalább olyan élethűek. Ráadásul cicafüllel rengeteg lány rohangászott a játékban, farkassal azonban - tudtommal - rajta kívül senki.
Amíg ezek az események zajlottak, érezte, ahogy egyre normalizálódnak a gondolatai, habár még mindig távol állt a józanságtól, amit érzett. Csendben megvárta, amíg Mirika leszedi a gazokat, aztán visszaindultak. Hinari kérdésére először elgondolkodott, aztán bólintott.
- Ilyen állapotban szerintem biztosan. De ha nem, elég csak kirángatni őket a levegőre. Vezér is mindig azt csinálja velem - magyarázta, és amikor kiléptek újra a nagyterembe, lépteit sietősre fogva a főnök mellett termett.
- Van egy-két tag, akiket haza kéne vinnünk - pillantott végig az embereken. - Szerintem ennyi idő egyébként is elég volt hozzá, hogy visszatérő vásárlók legyenek - kacsintott, és tekintetét végighordozta a termen. Az ott lévők egytől egyig ugyanúgy viselkedtek, mint amikor otthagyták őket. Szórakoztak, jól érezték magukat. Sajnálta, amiért el kell hagyniuk a helyet. Dehát ha Hinari mondta, akkor így kell tenni. Biztos nem akarja, hogy mások is legyenek itt. Vissza fognak jönni, és kettesben élvezik majd a barlangot örökké.

A férfi intett, mire Vic-chan eltűnt az egyik barlangban. Rövidesen friss levegő kezdett áramlani a terembe, a víz pedig leeresztett, mintha csak egy óriási dugó lett volna az alján. Jobban megnézve, valóban volt is. Páran elkezdték az asztalokat is összepakolni, és menüikbe hajigálni az italokat és pipákat. Rövid időn belül az egész barlang pontosan ugyanúgy nézett ki, mint egy teljesen átlagos barlang. Csak az illata volt túl édeskés, bódító. Na és vajon mi lehet az a furcsa, kékesen csillogó por a falain?

Vezér megrázta a fejét. "Nem akarok bajt", üzente a testtartása. Látványosan elfeküdt a kellemesen hűvös hóban, és a Holdat figyelte. Néha-néha azért rápillantott a sárkányra, hogy nem-e válik egyik pillanatról a másikra fenyegetővé a viselkedése, de nem. Csak a kardforgatóval volt elfoglalva, aki rövid időn belül úgy viselkedett, mint a börtönben szokott néha. A farkas ezen sem lepődött meg, ott általánosak voltak a rémálmok, szinte mindenkit gyötörtek. Ezerszer látta már a jelenetet, több tucat emberszabásún.
Leo felriadt, és megpróbálta kinyitni a szemét. Érezte, hogy rázza a hideg, de aztán valami recés és nedves kúszott végig az arcán, megmelengetve azt. Meglepődve pislogott, és habár még mindig szédült, és a kép is összefolyt előtte, arra rövid időn belül sikerült rájönnie, hogy Momó áll fölötte. Olyan perspektívában, amilyenben még sosem volt, olyan közel, mint még sosem.
Egyáltalán mikor nőtt ekkorára ez az állat? Egy rövid ideig még farkasszemet nézett a pettel, értetlenül meredve az állatra. Arra várt, hogy Mirika talán mindjárt megjelenik. Hiszen ahol a sárkány van, ott a gazdájának is ott kell lennie, nem? A lány azonban nem tűnt fel, a nyál azonban egészen magához térítette a fiút. Elkezdett kotorászni a menüjében, és mindenekelőtt felvett néhány ruhát. Fogalma sem volt róla, a sajátjai hova tűntek, és miért ilyen vizesek. Egyáltalán hol van és hogy került ide? Aztán előhorgászott egy zacskó mandulát, és a markába fogta. Bizony, ő készült ám! Habár a fejében valahogy még mindig egy jóval kisebb sárkány képe rémlett. Rosszul emlékezne?
- Megeszed, ha én kínálom? Csak neked vettem - nyújtotta felé a csomagocskát mosolyogva, és közelebb húzódott. Feltett szándéka volt, hogy most aztán összeismerkedik a pettel. Jobb dolga úgysem akadt, nem?
- Szívesen megsimogatnálak - beszélt hozzá tovább, és úgy tűnik, időközben visszaállt a beszédfunkciója a szokásosra. Azaz nem oroszul karattyolt. - Te nem szereted, ha simogatnak? Ráadásul, olyan jó meleg volt a szádban - húzta össze magán a kabátját, de az mondjuk eszébe sem jutott, hogy elinduljon valamerre, ahol felmelegedhet.

by **Mirika** Szer. Május 27 2020, 15:25

Szinte semmit sem érzékeltem abból, ami körülöttem történt. Néha elkaptam szófoszlányokat, amire igyekeztem reagálni valahogy, de alapvetően minden energiámat az emésztette fel, hogy ne essek hasra a saját lábamban. Bár... ez nem is igazán jó megfogalmazás. Valójában a puszta létezésre is komolyan kellett összpontosítanom. Minden egy örökkévalóságig tartott, mintha sose ért volna véget a folyosó. Aztán mégis. Mint valami képszakadás, egyszer csak újra ott voltunk a medencés teremben, de az már nem úgy nézett ki, mint eddig. Szinte minden eltűnt. Beleértve a medencét is. A táncoslányt is. Leo-kunt is.
- Hina-chan, ha lazítani akarsz, azt ne itt tedd - adtam tanácsot a lánynak, mintha épp az imént emlegette volna, hogy nem tud lazítani. Ez a barlang azonban nem olyan volt, ahol lazítani lehetne.
- Hol van az a gyopár Leo, amikor fel kéne öltöztetnie? - húztam el a számat, majd lévén más választásom nem volt, elkezdtem kapálózni a kezemmel, amíg meg nem jelent a menü, és kicsit nehezen ugyan, de valahogy elnavigáltam a virtuális ruhásszekrényemhez, és magamra dobáltam... hát, valamit. Egészen addig, amíg úgy éreztem, már nem fázok.
- Szo-chan, szerinted is csúnya vagyok? Senkisének se tetszem - fordultam a hasonmáshoz, miközben megtámaszkodtam a vállán. Szükségem volt valami fogódzóra, mert még mindig forgott a hely. Biztos kacsalábon. Egyre inkább úgy éreztem, hogy jó lenne befeküdni a saját ágyamba, hátha úgy jobban fogom érezni magam. De olyan messze van az innen... meg fogok halni, mire hazaérek. Reménykedtem benne, hogy legalább egy taxi vár minket odakint.

Momo nem számított a mozgásra, úgyhogy kicsit megriadva rántotta hátra a fejét, és reflexszerűen szélesre tárta a szárnyait, hogy nagyobbnak és fenyegetőbbnek tűnjön, némileg felkavarva a jéghideg levegőt. Nem mintha nem lett volna így is elég nagy. Azonban nem észlelt támadó szándékot, úgyhogy lassan leeresztette a szárnyait, és oldalra billentette a fejét. Az ember feléje nyújtott valamit, és bár nem szerette az idegen kezeket, a kíváncsisága nagyobb volt, úgyhogy közelebb hajolt, és megszaglászta. Összefutott a nyál szájában, hiszen a kedvenc eledele illatát érezte, és emellett volt ott egy másik illat is, amit kedvelt. Márpedig ha Mirika illatát is érzi, akkor nem volt miért elutasítania a csemegét, nyelve segítségével néhány szemet a szájába vett, és boldogan morgott, miközben elfogyasztotta. Aztán nagyra tátotta a száját, és ásított egyet.

by **Hinari** Szer. Május 27 2020, 17:05

Mire észbekaptam, Szophie farkasfüleit cirógattam, mély csodálattal és mosollyal az arcomon. Hogy előtte mi történt és hogyan jutottunk el idáig? Olyan volt, mintha álomból ébrednék; a szavak és képek minden másodperccel egyre jobban elvesztették összefüggéseiket, majd egyik pillanatról a másikra foszlottak semmivé. Próbáltam utánuk kapni, ijedten, mintha valami kincset veszítenék el - és talán nem is álltam messze a valóságtól.
- Igazán tetszik - pillantottam fel barátnőmre, akit mintha gondolataim hős lovagként festettek volna le az előbb, de elég volt egyetlen pislogás, hogy ez az emlék is tovatűnjön - beleolvadt a ködbe, ami a folyosó végéről érkezett felénk. Kifelé sétáltunk. Vagy befelé? Nem teljesen raktam össze a képet; csak annyit láttam, hogy Miri előttünk halad és nemsokára kiszélesedik a járat, egy hatalmas terembe, medencékkel és vizipipákkal. Ismerős volt. De honnan is? Behunytam szemeimet, vörösbor folyt a türkizkék kövön. Üveg pixeleit hallottam, számban sós könnyek ízét véltem felfedezni. De mindez már nem volt itt. Bólintottam barátnőmnek, aki pár szóval már el is intézte a dolgot a főnöknél, akinek közben merőn megbámultam az orrát, magam sem tudom, milyen okból. A hűs levegő utat tört magának a fülledtségben és hamarosan már én is kaptam rendesen levegőt. Az emberek kezdtek magukhoz térni. Csöndesen álltam a folyosó szájánál, egészen közel Szophiehoz.
És akkor belémhasított az érzés.
- Itt akarok maradni - mondtam is ki azonnal, hátha szavakba öntve az enyém marad. Igaz, a miértet nem tudtam volna megmondani, csak... valahol mélyen, egészen belül, lelkemet mardosta a vágy. Értetlenül és talán kicsit lassan is pillantottam Mirikára, majd ráztam meg a fejem. Itt? Nem, itt egészen biztosan nem. Vagy mégis? Az üres medencét néztem, amiben kellett volna lennie víznek, meg... valami rózsaszínnek talán. Mélyen beszívtam a levegőt és próbáltam kitisztítani a fejem. A foszlányok nem hagytak nyugodni; a gondolat, hogy valami fontosat felejtettem el, újra és újra belevéste magát az agyamba. Filctollal. Mint aki kontúrokat akarna húzni, de nem ismeri az alakot, amit ki kellene emelnie, így csak véletlen vonalakat húz össze-vissza. Kifújtam a levegőt és csípőre tett kézzel elmosolyodtam:
- Legalább az eltűntek megvannak - ismertem fel a tényt és ez jókedvre derített. Megnyugodtam és nevettem, úgy néztem Mirikára, aki közben maga is felöltözött. Ó tényleg, Leo. Lenyitottam a térképemet és megnéztem rajta a fiú helyzetét.
- Kint, a barlang szájánál - feleltem a cicalánynak és én is ásítottam; egyik másodpercről a másikra ragadott magával a fáradtság. A kérdést viszont nem értettem, bár nem is nekem szólt. Inkább odamentem a pocakos pacákhoz, meg a mellette ücsörgő férfihez. Amikor közeledtem, úgy tűnt, mintha kicsit tartanának tőlem (a mellettük lévő, igen ismerős pincérlány pedig nyomban tovább is állt), de aztán egészen segítőkésznek bizonyultak. Megbeszéltem velük, hogy embereket itt tartani nem szép dolog, végül pedig annyiban maradtunk, hogy maximum két nap után dobja ki őket a hóba. A hellyel azonban, ami a szemem előtt változott vissza, legnagyobb meglepetésükre nem volt bajom - tudtam, hogy erkölcstelen, de valamiért... különösen fontos lett számomra. Ez volt az a titok, amit egyszer kiderítek majd - a forrásnál hagyott ruháim pedig talán másokat is emlékeztetnek rá, hogy időnként a legnagyobbaknak is szüksége van pihenésre.

Mire kisétáltunk a barlangból, a tompa nyugodtságot végleg felváltotta a kimerültség. A körülöttünk lézengő játékosok felöltöztek és elteleportáltak, én pedig mosolyogva öleltem meg Vezért, majd Szophienak dőlve figyeltem Leo és Momo ismerkedését, le-lecsukódó szemekkel. Kezembe vettem a teleportkristályomat, utoljára még visszanéztem a barlang irányába, majd Szophie felé fordultam.
- Akkor, kedden a csokiszobában? - mosolyogtam rá, majd céhtársaimmal együtt hazateleportáltam.

by **Leonard** Csüt. Május 28 2020, 00:49

Szophie szomorkásan felsóhajtott. Csüggedten vette tudomásul, hogy ennyi volt mára a szórakozás. Kicsit durcás is volt miatta, hogy ilyen gyorsan véget ért, de aztán be kellett látnia, hogy ma nem ezért jött. Csakis azért volt itt, hogy Hinarival töltse az idejét.
Furcsa élmény volt ennyire más közegben, más módon találkozni. Úgy érezte, ez sokkal nagyobb hatással volt a barátságukra, mint az eddigi összes teázás együttvéve. Pedig azok is szórakoztatóak voltak, de egy idő után az ember úgy érzi magát tőle, mint a nyugdíjasok. Márpedig egyikük sem volt az, mi több, fiatalkoruk hajnalán voltak. Vajon Hinari is szeretné olyan módon élvezni az életet?
Folyton folyvást visszatért a gondolatra. Ez csak egyszeri alkalom volt, vagy lehetne belőle több is? Vajon...
Megrázta a fejét, és visszatért a valóságba. Mirika kérdésére csak elmosolyodott, és utána nyúlt, hogy egy csókot nyomjon a homlokára, de végül megtorpant. Nem lett volna jó átélni egy második verekedős jelenetet, pláne víz nélküli medencékben.
- Szerintem nagyon csinos vagy - nézett végig a lány alakján, aztán kuncogni kezdett. Igen, Miri valóban szép volt, de nem ebben a szedett-vedett öltözékben.
Együtt tartott a társasággal, míg ki nem értek egészen, a hóra. Akkor aztán biccentett Hinari felé.
- Akkor kedden - ölelte meg búcsúzóul, majd elteleportált, azonban nem az egyes szintre. Esze ágában sem volt hazamenni. Írt egy üzenetet Victoriának, majd bevetette magát a holdfénnyel megvilágított erdőbe.

Leo még mindig kábán ücsörgött a hóban, szinte fel sem fogta, mit csinál, vagy mi történik körülötte. Annyit értett csupán, hogy ő ezt a sárkányt boldoggá akarja tenni. Hogy miért, az már nem fogalmazódott meg benne, ahogy a hogyan sem. Örült neki, amikor az állat elfogadta tőle az eleséget. Felrémlett neki a kép, ahogy legutóbb nem ez történt. Talán.. talán szintet lépett a kapcsolatuk?
Eltűnt az utolsó mandula is, és úgy tűnt, a fiú is és a sárkány is tökéletesen elégedettek a helyzettel. Aztán mindketten ásítottak, szinte egy időben, habár a pet szélesre nyitott szája sokkal fenyegetőbb volt. Furcsa mód a fiú számára inkább hívogatónak hatott a meleg, ami belőle áradt. Ugrott egyet, és az állat szájában termett. Az volt a terve, hogy szép kényelmesen elhelyezkedik, és álomra hajtja a fejét ott.
Hogy végül hogyan jutott haza, milyen útvonalon ment, és kivel, arra egyáltalán nem emlékezett később. Szinte semmire, ami azon az éjszakán történt. Csak a málna íze maradt meg a szájában és a füst.

by **Mirika** Csüt. Május 28 2020, 14:57

A saját ágyamban tértem magamhoz. Mármint a valódi sajátban. Anyukám nézett le rám, a sisakkal a kezében. Sápadt volt, de ahhoz képest, amilyen lenni szokott, látszott rajta, hogy duzzadt az energiától. Elmosolyodtam.
- Nem lenne szabad felkelned - korholtam amiért ő jött értem, majd az órára pillantottam és én is elsápadtam. Nagyon késő volt - Oh... ne haragudj - sütöttem le a szemem, és megpróbáltam volna felülni, de elkapott a szédülés. Nagyon furcsán éreztem magam, mintha másnapos lettem volna. Biztos a zavaros tekintetem tűnt fel anyának is, aki ellentmondást nem tűrően dugott vissza az ágyba és parancsolt rám, hogy aludjak. Ellenkezni akartam, de hamar beláttam, hogy ha akarnék, se tudnék most semmi értelmeset sem tenni, úgy zsibongott a fejem. Úgyhogy inkább nyugton maradtam, legalábbis egyelőre. Próbáltam visszaemlékezni, mi is történt, de azután, hogy bementünk a barlang száján, csak töredékek maradtak meg. Egy táncoslány képe... az, ahogy haladok egy folyosón... hál' istennek azok a gazok is meg kell legyenek, legalábbis megvan a fejemben a kép, ahogy leszakítom őket. Első dolgom lesz legközelebb befejezni a küldetést, bár reménykedtem benne, hogy csak nem emlékszem a végére. Csak azt nem tudtam, hogy miért esett ki ez az egész. Teljesen tanácstalan voltam, még sose történt velem ilyen, de még hasonló se. A kezembe vettem a sisakot, és megvizsgáltam, de nem mutatott semmilyen hibaüzenetet, teljesen működőképes volt. Az összes LED-fény zölden világított, aminek világítania kellett bekapcsolt állapotban. Közben kaptam egy pohár vizet, benne néhány jégdarabbal, amibe hálásan kortyoltam bele, bár megrándult az arcom. Kicsit érzékeny voltam a hidegre így, de picit segített a szédülésemen, azt hiszem. Felsóhajtottam és elvettem egy plüsst az ágyam széléről. Magamhoz szorítottam. Jól esett a puhasága. Talán tényleg aludnom kéne, reggelre biztos rendbe jövök...

by **Strea** Csüt. Május 28 2020, 21:08

Jó kis küldetés volt, csak ilyen jókat a továbbiakban is nekünk! Wink

\o/

Alap jutalmak (dupla eventtel; Hina --> Mirika önzetlenség medállal, aranyra váltva)

Hinari: 369 exp, 850 arany
Mirika: 451 exp, 440 arany
Leonard: 410 exp, 440 arany

Ércek és növények

Hinari:
Érclátás: Tier 5, 491 -> 500
9 Rézérc 3 Cserzett Bőr 3 Akvamarin 1 Igazgyöngy 4 Ezüströg
Leonard:
Érclátás: Tier 1, 76 -> 86
7 Bronzérc 1 Munkálatlan Bőr 4 Sida Kő 5 Halvány Rubin 3 Vasérc
Növénylátás: Tier 1, 61 -> 71
6 Kis Tövisgyökér 4 Faeno Levél 3 Barna Gomba 3 Tövisgyökér 4 Vörös Pitypang

Receptek

Hinari:
Hétméteres Csizma Recept
Mirika:
Éles Kés Recept

Hallgatózás

Mirika (Hallgatózás 1. szint): ingyen dobhatsz egy tárgy infót, mindegyik kockánál kettőt levonva.
Leonard (Hallgatózás 2. szint): ingyen dobhatsz egy tárgy infót, az első kockánál egyet, a többinél kettőt levonva.

Céhbónuszok

A Justice League 660 aranyat kap a bankjába, a tagjai összesen 1230 expet kapnak ( 3x Dupla Exp Céhbazár Bónusz ) : Hinari, Ozirisz 175 exp; Silence, Leonard, Mirika, Afton, Eru 176 exp.

by Ajánlott tartalom