Kezdetek Erdeje

Eltelt legalább egy fél óra, mire Tűzrózsa megtalálta az erdő szélén ácsorgó fiút. Zhel arra kérte, vagy utasította petem, hogy kövesse. Tűzrózsa egy mukkanás nélkül követte őt. A fiú gyorsaságát felvette, ám vigyázott rám, és ha azt látta, hogy megingok, akkor lassított, és próbált fejével visszahelyezni hátára. Mivel még mindig eszméletlen voltam nem érezhettem, ahogy meleg orra hozzáér, és feljebb tol, vagy egyenletes kocogását. Seperc alatt beérünk a városba, ahol is már megint megbámultak. Ha ébren lennék, tisztán emlékeznék arra az esetre, mikor ugyancsak a városba jöttem Zhellel. Kis idő után végre Tűzrózsa megpillanthatta azt az ismerős épületet, amiben Zhel szobája is megtalálható. Mikor petem végleg megállt, már lehetett látni a sörényének lángjából, hogy kicsit feszült, mert elképesztően mély színben lobogott, és aggódva nézett rám, miközben Zhel leemelt ágyról, és lefektetett az ágyra. Tűzrózsa nem törődött többet a mással, csak velem. Nem kellett rászólnia Zhelnek, mert esze ágában sem volt az ágyra feküdni, inkább az ágy mellé táborozott le, és fejét ráhelyezte a puha ágyra. Aggódó tekintetekkel vizsgálta arcomat.

Már a 2. órája fekszek eszméletlenül, mire megmozdulok. Emlékképek gyötörtek. Álmomban újra csecsemő voltam, és ismeretlen emberek vettek körbe. Egy nő, és egy férfi is kicsikémnek szólított, mikor egy fiút pillantok meg, akinek ismerős kék árnyalatú szeme volt. Ám ekkor hirtelen a háttér besötétedik, és valaki gonosz kacajjal elragad, és elvisz egy kocsiba, ami rázkódni kezd, és az ajtó hirtelen kinyílt, és egy bukkanónál kibucskáztam. Veszett káromkodás, és újabb képváltozás. Az eddig szüleimnek hitt pár megtalált és magához vett, ám hirtelen lövések hallatszódtak, mire kinyitom szemeimet, és felültem az ágyon. Arcom sápadt, végtagjaim remegtek, ám mindez abbamaradt, mikor ismét találkoztam azzal az ismerős szempárral. Hirtelen minden felvilágosult előttem, és eleredtek könnyeim.
- Tora? – kérdezem.

/remélem jól emlékszem a középső nevedre /

Miután Zhel helyeselte nevét, szemeim megrémültek, és miután rákérdezett, már tényleg az őrület környékén voltam. Átöleltem lábamat, és úgy zokogtam, miközben hintázok előre hátra ezzel is próbálom nyugtatni magamat sikertelenül, majd a szavak kitörtek belőlem.
- Nem tudom! Olyan emlékképeket látok, amelyeket nem kéne, hogy lássak…. olyan embereket mondtam szüleimnek, akiket nem is ismerek…. és téged meg…. – nem folytattam, mert nem volt hozzá erőm, így megráztam a fejem, és próbáltam tagadni ,amit nem lehet – NEMNEMNEMNEM! Az én szüleimet fejbe lőtte egy ismer…
Ekkor azonban nem tudtam folytatni. Egy újabb emlékkép, miként szüleim holtan feküdnek a földön, és én ott állok üveges szemmel, és egy férfi lábát nézem, aki ott áll tőlünk alig 3 méterre, ám nem vettem tudomást róla eddig. Hirtelen elfordulok,és az otthonommá vált erdőbe szaladok, ám mikor megfordultam mintha lelassult az idő, és így az emlékképből egy mostanra ismerős arcot pillantok meg, akinek kezében a fegyver, és kaján mosolyt enged meg magának.
- Ő…ő volt az… A férfi az erdőből…. ő… ő ölte meg…. ő lőtte fejbe…
És kitört belőlem a felismerés, hogy minden eddigi emlékem hazugság volt, amit eddig idegen emlékek igazolnak. Megpróbáltam felállni az ágyról, ám nem volterő a lábamban, így összeestem. Petem már ugrott volna is, ám én leintettem, hogy ne most. Könnyektől már lassan látni sem láttam, de ránéztem a fiúra.
- Zhel Tora Everett… Ki vagy te….Ki vagy te nekem? Kik a szüleim? És… Ki vagyok én?
Kérdéseimre nem várok választ, de olyannyira meg vagyok törve, hogy talán ezek az információk segíthetnek, és ha Zhel nem válaszolna, akkor minden megmaradt érzelmemmel, és megmaradt ép elmémmel szólok hozzá:
- Kérlek Zhel…. Válaszolj…..

Hiába kérdeztem Zhelt nem kaptam megfelelő választ.
- Igazság szerint kisebb nagyobb problémám is nagyobb volt annál, hogy éppen máshova koncentráljak… - mondom elhaló hangon.
Rose Tomiko Everet. Ez a név maradt egyedül a fejemben, illetve Zhelé, és a szüleié. El sem hittem, amit mond. Először csak azt hittem tréfál, de Tűzrózsa bólintott, vagyis ő is hallotta a vezér szavait. Az a tény, hogy Zhel testvére lennék teljesen lesokkolt. Nem csak azért, mert látszott rajta, hogy nem testvéries típus hanem, hogy ő sem hiszi el egyáltalán, hogy én lennék a húga. Lélegzetem felgyorsult, majd a bennem feszülő energia kirobbant, és vele együtt én is. Felugrok, és könnyeket ejtve kiszaladok az ajtón, és szaladok, amerre tudok. Eltaszítva mindenkit, és mindent, amit az utamba áll. Nem számított, hogy Zhel követ-e vagy nem, hisz úgyse tart engem sokra, ám ha mégis követne, nem lenne nehéz dolga, csak követi a felfordulásokat, amiket egy iszonyúan hosszú hajú lány okozott, akit egy Tűzparipa követett. Egy sötét sikátor legvégén álltam le, és estem össze, és ott kiengedhettem könnyeim kifakadhatatlan forrását. Tűzrózsa érezte, hogy egyedül létre van szükségem, és emiatt elkergetett mindenkit, aki megpróbált volna bemenni a sikátorba, hogy megnézzék ki az, aki ott zokog. Senkit sem engedett be, csak egy bizonyos személyt, ám nem számított rá, hogy ő eljön. Én eközben kezdek kicsit lenyugodni, és lábaimat átölelve a fal felé fordulok. Miközben teljesen elálltak a könnyeim kérdezem magamtól.
- Miért…? Miért történik velem ennyi furcsaság egy napon…. Azok az álmok emlékképek voltak…. de hogy kerülhetett bele Zhel, meg az a két felnőtt? …. És miért nem árulták el nekem, hogy talált gyermek vagyok? Miért nem mondták el, hogy akiket eddig szüleimnek tartottam, azok valójában csak nevelők…
Ekkor egy levél érkezett. Megnéztem kitől jött, és nem hittem a szememnek. A nagymamám neve állt ott. Először nem tudtam mihez kezdjek, ám azután tovább olvastam.

„Szia Kicsim! Örülök, hogy megtaláltad az ajándékod, bár a fejlemények miatt jobban örültem volna, ha nem leled meg. Felmerülhet benned a kérdés, hogy hogyan kerültem én ide? A válasz egyszerű… Jómagamnak is szereztem egy olyan Nevgort vagy micsodát. Itt szerettem volna veled találkozni, és elmondani az igazat. Igazság szerint tudtam már akkor is, hogy nem tudok kijönni, mikor beléptem, de nem számított, mert ha ezt olvasod, akkor elvitt a vén kaszás. Na de térjünk át a dologra. A drága lányom megkért, hogyha velem történik, valami mondjam el neked az igazságot. Drága Lányom igazság szerint nem az édesanyád. A történet még kis korodban kezdődött. Egy nyavalyás ember tolvajnak köszönheted a sorsod. Elragadott édesanyádtól, aki nem tudott ellenszegülni egyedül, és apád sajnos nem volt ott. Nem tudjuk hogyan, de végül sikerült előkerülnöd, és lányom magához fogadott. A sors fintora, hogy akihez kerültél, az édesanyád húga volt, azonban ahelyett, hogy visszavett volna téged húgánál hagyott. Rettentően félt tőle, hogy még egyszer elveszíthet a számos merénylő miatt, akit felbéreltek a család ellen, akik közül már csak egy volt szabadon, és aki az SAO világában kereset tovább. Sosem voltam elég jó magyarázó, így had adjak neked néhány örökséget, amit sikerült behoznom a játékba nagy erőfeszítések árán.
Ui:
Ha menet közben találkozták Zhelel a bátyáddal, akkor a levelet adjad neki oda”

Ekkor megpillantok egy küldemény átvevő gombot, amire rákattintva két dolog pottyant elé. Az egyik a családi kép volt, amin én, két felnőtt, és a miniatűr Zhel volt ott. A másik egy fénymásolatnak tűnt, amin ez a cím állt:

„Fiamnak: Torának.”

Tiszteletben tartottam a magánszférát, így mikor ismét összeszedtem magam felállok, és elhatároztam, hogy megkeresem a fiút, és ha megtalálom, akkor átadom a levelet. Ha nem követett, akkor a szállására sietek, és ha ott sincs, akkor városszerte nézem meg. Egy dologban biztos voltam már. Zhel a bátyám, mégha ő nem is ismer el a húgának.

Elindulok az erdőbe. Éhes vagyok de most valamiért nincs kedvem enni. Először egy kis vadászatra van kedvem utána jöhet az éhség oltás. Körül nézek de nem látok semmit, mert este van.
- Franc ilyenkor aludni kéne - szitkozódom - de ha így tennék sose lennék semmire se jó tehát nyomás.
Tovább indulok. Észreveszek valami mozgást előttem. Csendben követem, úgy hogy meg ne halljon. Csak a fülemre hagyatkozhatok. Ám balszerencsémre ráléptem egy száraz faágra ami nagyot reccsent. Az állat - feltehetően az volt - elszaladt.
- Hogy az a... - Nem tudtam befejezni mert morgás jött a hátam mögül. Éppen amikor megfordultam volna a lény rám vetette magát. Birkózásba kezdtünk. A lény beleharap a kezembe én pedig felordítok:
- Te szemét - nagy nehezen lelököm magamról majd előkapom a pallosom. A lény kerülget de a fülemet nem csapja be. Hirtelen támadással próbálkozik, ismét megpróbál rám ugrani. Az utolsó pillanatban elütöm a fegyveremmel. Nagy puffanással érkezik meg a talajra. Utána ugrok, a fejem fölé emelem a pallost és lecsapok. A lény nem szólalt meg többet.
- Jeee pro vagyok - kiáltok egy nagyot - csak azt nem látom hogy mi a fene volt ez.

Úgy döntöttem, hogy kimegyek sétálni a Kezdetek Erdejében, mivel eléggé unalmas volt ez a nap, és nem lustálkodhatok egész nap. Meg a griffemet is mozgatni kellett. Pont olyan lett ez, mint a kutyasétáltatás, csak griffel és reptetés inkább. Villámlás vidáman repkedett előttem, közben próbált egy két kismadarat elfogni, gondolom azért, hogy élesítse a vadász ösztöneit. Boldogan néztem, ahogy ügyeskedik, hiszen egészen aranyos volt. úgy 2 óra séta után leültem egy nagy fa árnyékában, és könyvet kezdtem el olvasni, figyelve arra, hogy Villámlás ne tűnjön el a szemem elől.

A kis griff valahogy mégis kikerült a látószögemből, és messzire repült. Egészen egy íjászlányig. Egy párbajról felismerte, de azért odareppent hozzá. Leszállva előtte döntögette a kis fejét, mint egy kíváncsi kölyökkutya. Néha vijjogott egyet, hogy kommunikálni próbáljon vele, de az íjászlány nem nagyon értheti a griff nyelvet.

Közben felnéztem a könyvből, hogy lássam, hogy mit csinál Villámlás, de nem láttam.
- Villámlás? Hol vagy? – kérdezgettem hangosan, hogy hallja, miközben eltettem a könyvet, és mentem megkeresni. Többször hívogattam, hátha meghallja a nevét és visszajön hozzám, de nem történt meg.

Villámlás meghallotta a hangomat, és gyorsan felém kezdett el repülni, hogy ne aggódjak miatta már. Mikor meglátott a távolból, gyorsabban repült felém, és vijjogott is, amit meghallottam.
- Jaj te kis drága!^^ - nyugodtam meg, miközben a kezemben vettem. – Mikor tanulod már meg, hogy ne szökdössél meg, vagy legalább szólj?^^ - nem tetszett nekem, hogy néha megszökik vagy eltűnik, de legalább szinte mindig visszajön hozzám. Emlékszem, amikor 2 hétig nem találtam sehol, és végül kiderült, hogy az Invertory-ban volt visszahívva. Aztán megláttam azt a lányt. Egyelőre nem csináltam semmit, mert tuti, hogy megint balhé lenne belőle.

Végeztem egy küldetéssel. Nem mondhatnám, hogy egy álom volt. Inkább rémálom. De türelmes voltam, még ha le kellett trónolnom a küldetésben résztvevő társamat. Miért van az, hogy nem tudok normális játékosokkal egy helyre kerülni? Jobban szeretek magányos farkas lenni, persze jó, ha néha nem egyedül csinálom a küldetéseket, de egyre inkább rokonszenvesebb a szóló küldetések, amíg legalább magasabb szintű leszek.
Na, és hirtelen eszembe jutott valami... azért nincsenek itt normális játékosok, mert azok már rég túljutottak az első szinten. A többi meg azért nem jut tovább, mert agyi értelemben és személyiségben nagyon le vannak maradva.
A feszültséget, ami bennem élt, azt megszüntettem egy békés meditálással. A kedvenc nagy fám magaslatán egy ágon úgy, hogy ölbe tettem a kezem és a fának támasztom a hátam. Végre azt hittem, béke lesz egy darabig, és majd ráér elgondolkozni, hogy tovább. Végül is nem akarok sietni, megkedveltem annyira ezt a világot.
A békés meditálást megzavarta valami, ami egy griff-féleség volt. Kinyitottam a szemem, és megláttam. Azt hittem, hogy egy betámadó vad NPC állat, mert még rám is ijesztett a vijjogásával. Elővettem az íjamat, és lőttem felé. A madárféle elrepült, így nem találta el. Azért végigkövettem, hova szállt. Amikor rájöttem, hogy az nem is vad NPC volt, és nem is akárkinek a petje, jól megcsóváltam a fejem.
~ Ez remek, már csak ez az önostorozó megalomániás kiscsaj hiányzott ide.
De azért úgy csináltam, mintha nem is lenne itt. Ha nem figyelek rá, nem is lesz ebből semmi probléma. Ha meg egyszer csak megszólal, úgyis megint az engedélyem nélkül PVP-zni akar, aztán megint jön egy dühös játékos vagy hibás NPC, utána meg kénytelen leszek megint kiosztani Enherielt. Már nagyon elegem volt a gyerekes alakokból.

Az a lány most is olyan pökhendin nézett rám, mintha azt mondaná, hogy „Már megint itt vagy lúzer? Miért nem dögölsz már meg, ha annyira sajnáltatod magad?!”. Nem értem, hogy annyira baj neki, hogy sokuk nem olyan „tökéletesek”, mint ő, miért nem fejlődik, hogy minél hamarabb elmehessen innen?
- Szia. – köszöntem neki, majd miután visszaköszönt, elindultam. Úgy 15 perc múlva láttam is egy fát, ahova leülhettem, mivel hiába játék ez, nagyon meleg volt. Váratlanul eszembe jutott, hogy a legutóbbi küldetésem során kaptam egy kis csomagot, amit a küldetés ideje alatt nem tudtam kinyitni. Mikor kinyitottam most, nem hittem a szememnek: Nutella volt benne! Bár csak két kenyérre volt elegendő. Szerencsére két kenyerem volt éppen. Meg is kentem mindkettőt, majd egyiket odaadtam Villámlásnak, így közösen megettük.

De jaj, bár ne adtam volna a griffemnek! Szegényke teljesen rákattant, és kérni kezdett.
- Ne haragudj, de elfogyott! - mondtam neki az üres üveget mutatva. De ő nem adta fel. Abban a reményben, hogy még lesz, tovább kunyerált, nem hagyva békén engemet. Még csipkedte is a ruhámat, hogy adjak neki.
- Nincsen Villámlás, sajnálom. – szóltam neki kedvesen. Szegényke így sem adta fel, hanem vijjogott, csapkodta a szárnyait, és már toporzékolt is.
- Villámlás, fejezd be! – szóltam rá anyásan. Végül Villámlás abbahagyta, mert már belátta, hogy nincsen több, meg el is fáradt. Bocsánatkérően bújt hozzám, és aludt el.
- Aaaaaaw!^^ - simogattam meg a kicsike fejét, hisz hogy haragudtam volna rá. Bár többet nem adok neki Nutellát, mert úgy látszik, hogy megárt neki. Mint a hiperaktív gyerekeknél. Vajon van itt hal, amit tudok adni a griffemnek?

Enheriel felfigyelt rám. Úgy tűnik, még mindig azt hiszi, hogy tökéletes vagyok és olyan megvető vagyok vele szemben, mint mások, akik kihasználják az ő naivitását és kedvességét. Ezek szerint a kemény neveltetésem semmire se ment, még mindig ugyanolyan naivnak és önsajnáltatónak látszik.
- Szia. - köszöntem vissza, de mintha meg se akarta volna hallani, már elment. Udvariatlanságok további netovábbja.De az ilyen csekélységen nem húzom fel magam. Folytattam a mély meditálást.
Később valamiért furcsa érzéssel ébredtem fel. Mintha most nem íjásznak képzelem magam... sokkal... sokkal inkább... nem lehet, pedig nem is az a kasztom... ott száll egy pillangó. A pillangó nagyon hívogatónak tűnik, én meg egyre inkább úgy érzem, meg akarom szerezni magamnak...
~ Én egy állatidomár vagyok! ~ vontam le az őrült következtetést. A pillangó meg jó lesz nekem petnek... na majd én befogom, mint a WoW-os hunterek a petjeiket.
Felpattantam a fám ágára, és elmásztam a pillangó után, hogy elfogjam. De a kis szemét nem hagyta magát, és mielőtt elkapnám, egy magasabb ágra szállt. Átkot szíttam, de nem adtam fel. Feljebb másztam, hogy elfogjam, a pillangó meg erre lejjebb repült.
Elkezdődött egy famászós üldözés. Mindenáron el akartam fogni petnek a pillangót, az meg lelkesen repült el előlem. Nem tudja felfogni, hogy én egy állatidomár vagyok, és szükségem van egy petre, akár pillangó, akár egy hatalmas varánusz.
Végül két méterrel a talaj felett ágon csimpaszkodva meg akartam csípni a pillangót, ami megint elrepült. Kapkodtam utána, de ekkor megszédültem, és lezuhantam. Szerencsére nem voltam olyan magasan, és a bokor felfogott, így nem vesztettem feleslegesen hp-t. Viszont jól beütöttem a fejemet. Az ütés jót tett nekem, mert így végre magamhoz tértem, és ismét íjásznak éreztem magam.
~ Na ez szép... már megint valami bug köszöntött rám. ~ dörzsöltem a tarkóm fájós részét. A pillangó, amit eddig petnek akartam a zavarom alatt, kárörvendező malőverekkel elreppent mellettem. Lelkiismeretfurdalással gondoltam arra, hogy mennyire megijeszthettem elsőre ezt a kedves békés kis virtuális lényecskét, akinek annyi hibája volt, hogy rosszkor volt rossz helyen.
Elindultam, hogy egy kis sétával kiverjem a fejemből ezt az egészet, aztán ismét megláttam Enherielt. Úgy tűnt, hogy neki is van egy kis problémája, de nem bitzavar miatt. Egy kis üveg nutella miatt kezelhetetlenné vált a petje, és elkezdte piszkálni. Akkor se hagyta abba, amikor kétszer is közölte a gazdája, hogy elfogyott a nutella. Erre a griff teljesen megőrült, és addig hisztizett a maga módján, amíg a gazdája végül erélyesen rá nem szólt, hogy álljon le. Ez megtette a hatását, és pillanatok alatt a pet elaludt.
- Van egy kisbolt Aincradban, ahol lehet kapni nutellát. - mondtam. - De attól sem lett volna szabad már az elején emberi étket adni a petednek. Azok is olyanok, mint a valósak.

Ahogy simogattam a petem fejét, megjelent megint a lány. Biztos látta, hogy mit csinált Villámlás, mert odajött tanácsot adni:
- Van egy kisbolt Aincraftban, ahol lehet kapni nutellát. De attól sem lett volna szabad már az elején emberi étket adni a petednek. Azok is olyanok, mint a valósak. Nézzük a jó oldalát: az ember a hibákból is tanul.^^ - Hát igen. De legalább most tudom, hogy ilyent nem szabad neki adni, még ha virtuális is. – aztán gondolkodtam. Végül is nem lenne jó egy ilyen kegyetlen játékban ellenséget szerezni még véletlenül sem.
- Figyelj, bocsánatot akarok kérni a párbajnál történt dolgok miatt… nem akartalak megsérteni, csak rossz napom volt akkor, és nem tudtam, mit csinálok. – reméltem megbocsát, mert még csak az kéne, hogy leöljön engemet haragjában. Meg én sem akarok azért gyilkos lenni mérgemben.

Közben Villámlás felébred, és mikor meglátta először Judy-t, ijedtében a fa másik feléhez repült, mert félni kezdett tőle, mióta Judy majdnem megnyilazta. Aztán lenyugodott, és odareppent eléje megszaglászni a kezét meg nézegetni őt, hogy honnan származhat. Tizenöt perccel később meglátott egy pillangót, amit elkezdett kergetni a közelünkben, játék céljából.
- Kíváncsi vagyok, hogy ebben a játékban is lesz olyan nagy a griffem, hogy a hátára lehessen ülni.^^ - mondtam Judy-nak gondolván, hogy kezdeményezek vele egy beszélgetést. Ekkor valami morgást hallottunk, majd az egyik bokorból egy hatalmas vaddisznó ugrott ki, és felénk rohant. Gyorsan a vaddisznó elé álltam, mire az hála a képességemnek, leállt, majd lenyugodva elbattyogott egy másik irányban. Kicsit furcsálltam, hogy megbolondult, de aztán arra gondoltam, hogy valaki megtámadta, de aztán nem ölte le, így a mob agresszívan maradt.

//Nem a kari mondta így, hanem én írtam félre, úgyhogy már javításba helyeztem Aincrad nevét, úgyhogy te is törölheted a megjegyzéstXD//

A nutellás dolog lerendezve, de Enheriel szent kötelességének tartotta a múltkori dolgot ismét felhozni. Noha végighallgattam, csak a fejemet csóváltam meg.
- Nem vagyok az a megbocsátó fajta. - mondtam. - És szerintem valahol tudtad, mit mondasz, vagy mit csinálsz. Remélem, megfogadtad múltkori tanácsaimat, és igyekszel is tenni azért, hogy ne játsszák ki a naiv nagylelkűségedet. De be kell ismernem, hogy még te is ezerszer normálisabb vagy annál a Nariko nevű kiscsajnál, akit kisegérnek hívok jogosan... de ezt inkább nem mesélem el, hosszú történet...
Még most is élt bennem az a visszafojtott, icipici düh főleg azután, hogy a kislány azután, hogy megmondtam a szemébe az igazat saját magáról, meg mert támadni. De ebből nem volt jó vége. Aki hátulról megtámad, legyen felnőtt vagy kisgyerek, azt kiméretlenül ártalmatlanítom.
Kis csöndet követően a griff játszani kezdett ugyanazzal a pillangóval, amivel már volt dolgom. Enheriel szerint ha nagyobb lesz, talán hátára lehet ülni. Nem hinném, hogy ilyet lehetne, de majd meglátjuk idővel.
Végignéztem, hogy egy vaddisznó előbukkant, és Enheriel összeütközött vele. Hagytam, hadd csinálja. A vaddisznó egy ütésre kimúlik úgyis...

Judy sajnos kijelentette, hogy nem az a megbocsátós fajta, és szerinte igenis tudta, hogy mit mondok.-.- Bezzeg, ha ő mondta volna ezt, akkor az már tuti biztos, hogy úgy van.-.- A disznó békésen ment volna el hála a képességemnek, de visítva esett földre. Mintha fájdalma lenne. Aztán olyan dolog történt vele, amire én sem számítottam: kétszer nagyobbra nőtt, a feketévé vált testét magma színű érszerűség lepte be, tüskék nőttek ki a hátából, és a fogai kinőttek a szájából. Mikor rám nézett, láttam, hogy a szeme fölött még egy újabb, kisebb szempár jelent meg, és a legnagyobb gyűlölet volt bennük, amit valaha láttam. A disznó démonit üvöltött, majd nekem rontott. Megpróbáltam kikerülni, de úgy felöklelt, hogy hátraestem, elvesztve teljesen a páncélomat, és 3 HP-met is. Villámlás egyből észrevette ezt, és neki támadt a mobnak, aki átszúrta az agyarát a petemen, ezzel 5 Hp-t azonnal levonva tőle, majd odavágta egy fához, amitől eszméletét vesztette. Aztán megint nekem akart támadni. Azonban elővettem a késemet, és belevágtam a torkába, amitől a HP-ja a piros zónába ment. Ettől elvétett, de megint megrohamozott. Itt megint beledöftem, mire a disznó piros pixelek formájában megszűnt létezni. Nem akartam leölni, ugyanakkor sokkolt az, hogy mi okozta nála ezt a furcsa mutánciót.
- Gondolom te is láttad. – mondtam Judy-nak, miközben odamentem a petemhez magamhoz téríteni. Kis idő elteltével tért magához Villámlás, aki ijedten nézett körbe, hogy hol a deformálódott szörnyeteg. Nyílván Judy is látta, mert nem lehetett volna ezt nem látni. Mi történt ezzel a disznóval vajon? Csak nem KA egyik trükkje volt ez? Vagy valaki más turkált bele a disznó programozásába?

/Remélem ezt nem akarod levonni a HP-dból, mert ez nem egy igazi küldi vagy KT //

A disznót Enheriel leütötte, az azonban elkezdte felvenni az igazi formáját, mely démoni volt. Éppen úgy nézett ki, mint a World of Warcraftban azok a ronda nagy démondisznók Outlandből. Durva ütközet volt, de még nem volt annyira vészes, hogy igényeljék a segítségem - illetve Enheriel még csak nem is kérte. Pedig elég csúnyán kapott ő is és a petje is a disznótól. Végül a disznó hosszas viaskodás után megsemmisült. Nem rossz védekezési mechanizmus, de szerintem Enherielnek több fáradtságot kéne vennie inkább a gyakorlásra, mert csak ugyanazokat láttam majdnem, amit még ellenem vetett be a párbajban. De érdekes, hogy egy kettes szintű démondisznó így kifogott rajta. Vagy ő ilyen rossz játékos, vagy valaki agrot tett bele a mobba. Végül is én nem voltam rajta megdöbbenve, mert ezt a fajtát már ismerem. Enheriel meg annál sokkosabb volt.
- Gondolom te is láttad. – szólt, miközben magához térítette a petjét.
- Ne aggódjál, annak a disznónak nem volt semmi komoly baja. - mondtam. - Az egy alakváltó démondisznó kölyök volt. Ilyeneket gyakran találni magasabb szinten, de annál ritkábbak az első öt szinten. Az az ők specialitásul, hogy amikor támadó módban vannak, akkor egy kritikus csapás után felveszik igazi alakjukat, és visszanyerik minden erejüket, attól kezdve arra koncentrálnak, aki betámadta őket. Onnan tudod, hogy elolvastam a SAO világának használati utasítását még a belépés előtt, és abban benne voltak a lények is. Még nálam van a virtuális változata.
Aztán elgondolkoztam.
- Úgy tűnik, valakivel már viaskodott, és az illető eltűnt valahova, és agroba maradt. Sajnos vannak ilyen kis bugok. Ez kábé majdnem olyan, mint a WoWban, hogy egy mob ha leölt valakit, akkor már mást vesz célba.

Lizzy tényleg nagyon fiatal. Még jó hogy nem csak mi ketten megyünk ki. Azt hiszem a rosszabb lett, volna. Ahogy kiléptünk a város kapuján hirtelen sokkal idegesebb lettem. A beszédtől is elment a kedvem és csak forgolódtam. Vártam hogy mikor támad meg minket valami rémség. Bár Neurotól nem kaptam választ a kérdésemre ő nyugodtnak tűnt, sőt inkább vidámnak.
Végül megérkeztünk az erdőbe. Régebben szerettem az erdőket de, nem tetszik a gondolat, hogy itt bármelyik bokor mögött ott lapulhat valami szörny.
– Eto meddig megyünk még? - kérdeztem meg a minket vezető fiútól, aki hirtelen megtorpant és a fák között figyelt valamit kikerekedett szemekkel. Követtem a tekintetét és egy ijesztő alakot, láttam felénk közeledni. Hosszú fekete ruha volt rajta a haja is fekete volt és egy maszk takarta az arcát, amiből csak a szemei és a szája látszott ki. A feje felett, pedig ugyan olyan sárga indikátor, mint Neuronak. Hátráltam néhány lépést hogy Neuro közém, és az ismeretlen közé kerüljön. Mit akarhat tőlünk?
– Mi a francot csinálsz itt!? - förmedt rá Neurora rólunk tudomást sem véve.
– É-én csak… - Hebegett a senpai. Láthatóan hirtelen nagyon ideges lett. Ki lehet ez a srác, hogy Neuro így megijedt?
– Arról volt szó, hogy a kávézónál vársz te… - elharapta a mondatot és csak halk morgást hallottam felőle.
– E-elfelejtettem. - válaszolta miközben próbálta kerülni a jövevény tekintetét.
– Mindegy nem is érdekel. Gyere! - a fehér hajú rögtön ugrott a ”parancsra” és elindultak az ijesztő fiúval az erdő belseje felé. Pár másodpercig csak néztem utánuk aztán eszembe jutott valami.
– Neuro-senpai! - kiáltottam utána. Menet közben hátrafordult és úgy szólt nekünk.
– Maradjatok csak nekem egy kis dolgom, van. Kitaláltok egyedül is ugye? - a választ meg sem várva ment is tovább. Utánuk indultam de a másik fiú haragos pillantására inkább megtorpantam.
Egyedül maradtunk az erdőben. Elfogott a rettegés. Neuro nélkül mi lesz velünk?
– M-mit csináljunk? - kérdeztem meg Lizzytől és a kedvéért megpróbáltam magabiztosabbnak látszani. Nem igazán sikerült…

Lizzy legalább olyan ijedtnek látszódott, mint amennyire én is meg voltam rémülve. Úgy éreztem, hogy minden bokorból vadállatok figyelnek de mire odafordultam mindig eltűntek és én teljesen leblokkoltam. Meg fogok halni. Hirtelen nem tudtam másra gondolni. Lelki szemeim előtt már mindenféle vad szörnyek marcangoltak halálra. Rémült kábulatomból Lizzy hangja rázott fel. Nem láttam, hogy de valahogy a földre került és sírva kérlelt hogy segítsek neki.
– N-ne félj. Me-megvédelek. - mondtam miközben megpróbáltam óvatosan talpra állítani. Bolond! Még magadat sem tudod megvédeni! Az én hibám. Mégis mit gondoltam mikor őt is belerángattam!? - Eto.. csak vissza kell mennünk a városba. - Azt se tudod, merre kell menni! Előhúztam a kardomat és a pajzsomat is kézbe vettem.
– Azt hiszem erre… - tettem pár lépést az egyik irányba. - V-vagyis erre! - fordultam vissza mikor megláttam egy ismerősnek látszó fát.
– Gyere. Erre kijutunk. Csak maradj mellettem. - Azért hogy megvédd, vagy azért hogy ő téged? Óvatosan kezdtem lépkedni a jó(?) irányba a pajzsot és a kardot is magam előtt tartva. Végig olyan érzésem volt hogy mindjárt megtámad minket valami. Egész testemben reszkettem, ahogy a környéket fürkésztem.
– E-errefelé s-sem találkoztunk se-semmivel. - mondtam nem túl magabiztosan. - Cs-csak vissza kell sétálnunk a vá-városba. - felé fordulva még egy bíztató mosollyal is megpróbálkoztam de rögtön lehervadt az arcomról mikor ismét előre fordultam. Végül is lehet, hogy igazam lesz, hiszen tényleg nem találkoztunk semmivel. Azonban most ez sem tudott megnyugtatni. Lassan lépdeltem keresve az újabb ismerős területeket. Csak jussunk vissza egy darabban… ki sem teszem többet a lábam a falak mögül.

- Ne aggódjál, annak a disznónak nem volt semmi komoly baja. Az egy alakváltó démondisznó kölyök volt. Ilyeneket gyakran találni magasabb szinten, de annál ritkábbak az első öt szinten. Az az ők specialitásul, hogy amikor támadó módban vannak, akkor egy kritikus csapás után felveszik igazi alakjukat, és visszanyerik minden erejüket, attól kezdve arra koncentrálnak, aki betámadta őket. Onnan tudod, hogy elolvastam a SAO világának használati utasítását még a belépés előtt, és abban benne voltak a lények is. Még nálam van a virtuális változata.
- Nahát, én eddig nem találtam azt.o.o – Csodálkoztam el. Judy közben gondolkodott:
- Úgy tűnik, valakivel már viaskodott, és az illető eltűnt valahova, és agroba maradt. Sajnos vannak ilyen kis bugok. Ez kábé majdnem olyan, mint a WoWban, hogy egy mob ha leölt valakit, akkor már mást vesz célba.
- Te is WoW-oztál? – Kérdeztem. Végre valami téma. Hagytam, hogy válaszoljon. Ha igent mondott, folytattam. – Én is.^^ Mondd csak, neked melyik a kedvenc faj-kaszt kombinációd abból?^^ - Megvártam, míg válaszol, majd én is elmondtam:
- Nekem a Tauren-Druida.^^ Az a tökéletes szerintem.^^ - itt kuncogtam, mert eszembe jutott valami vicces. – Emlékszem, a klán társaimmal éppen a Wailing Caverns végig vitelét beszéltük meg, és WC-nek rövidítettük, erre egy éppen akkor visszatért játékos visszakérdezett, hogy hogyan férünk majd el öten egy mosdóba.^^- Milyen szép emlék volt az!^^Annyira nevetett az egész Guild, miközben szegény csak nézett, hogy most mi volt olyan vicces. Villámlás közben úgy döntött, hogy barátkozni kezd Judy-val, mert odament hozzá, és kiscica módjára játszadozni kezdett előtte, hogy így hízelegjen neki, miközben csiripelt. Aaaaw, annyira ennivaló volt ilyenkor!^^

Ha nemmel válaszolt, akkor elhatároztam, hogy én kezdek valami témát.
- És mi volt a hobbid a válóságban?

Mikor megemlítettem a WoW-ot, Eneriel egyszerűen fellelkesedett, és elkezdett áradozni róla, és mesélgetni az ott töltött dolgokról. Kicsit meglepődtem a hirtelen pálfordulaton, hogy a megszokott beszédszerű csevegésem eltorkolódott.
A kérdésekre szerény válaszok jöttek ki a számból: - Persze, WoWozok... nekem sokféle van, nincs kedvenc kombináció... - Aztán Enheriel elkezdett mesélni egy klánbeli vicces eseményről. Persze ezt már csendesen és illedelmesen hallgattam végig. A WoW-ban is legtöbbször egyedül kellett játszanom, klánról klánra jártam, mert akárhányszor egy közösségbe kerültem, ott mindig balhék voltak, vagy olyan nagyképű nagyképűek voltak (a játékosi tudásukra verték a nyálukat), hogy eszem ágában sem volt ilyen helyen tengődni. Tudom, hogy néha kellenek társak egy nagyobb ellenfél legyőzéséhez és sikeres küldetésekhez, de milyen nyugi van, ha nem kellene hallgatnom a balhézásokat és a keménykedéseket!Teljes szívemből és lelkemből nélkülözni tudom ezeknek az embereknek a társaságát. Na meg még voltak ott behízelgőek is, akik csak azért őgyelegtek a tapasztaltabb tagok körül, hogy megkaphassák mindazt, ami nagyon kell nekik. Szerencsére nem sokan dőltek be ezeknek, ami nagyon jó is.
A griff macskamód elkezdett hemperegni, játszadozni. Érdekes volt, ahogy elszórakoztatta magát, hogy felvegye magára a figyelmem, és ez sikerült is neki. Egy kis mosolyt sikerült az arcomra varázsolnia.
Aztán összecsaptam a kezeimet: - Na, itt a nasiidő! - Azzal előkaptam egy csomagot, amiben jó pár süti volt, köztük egy tortaszelet is, amiért nagy bevásárlást csináltam. Úgy döntöttem, ennek látok neki először. Ám de, amikor beleharapok, valami keményet éreztem benne, és kihúztam valamit a tortából.
- Ez meg mi? -pislogtam.
Néztem, néztem, aztán ugyan kikövetkeztettem egyből, hogy ez egy kristály, de hogy milyen, azt nem tudtam. Meg is mutattam Enherielnek, hátha ő tudja, mi ez.

- Persze, WoWozok... nekem sokféle van, nincs kedvenc kombináció... – Eléggé lehangoltan mondta ezt. De Villámlásnak sikerült egy mosolyt kicsalnia Judy-tól, aki összecsapta a kezeit.
- Na, itt a nasi idő! – és elővett egy csomagot, amiben jó pár süti volt, köztük egy tortaszelet is. Azzal kezdett, de valamit érzett benne, mert kihúzott egy fotó kristályt a tortából.
- Ez meg mi? – nézte, nézte, és mivel csak annyit tudott megállapítani szerintem, hogy kristály, megmutattam nekem.
- Ez egy fotó kristály.^^ - mondtam neki. - Olyan, mint a régi fényképezők: aktiváláskor megjelenik a fénykép, csak a kristály eltörik.^^ - közben az ölembe vettem a kis petemet, és simogattam a buksiját, amit nagyon szeretett, mert boldogan csipogott, mint egy kis fióka. Jaj, milyen boldog pillanat volt, mikor kikelt a kis drága, és bújt oda hozzám!^^ meg sajnos arra is emlékszem, amikor egy kis takony meg akarta magának szerezni, mert úgy gondolta, hogy az ő tulajdona. Ha mostanában történt volna, biztos úgy megvertem volna, hogy az anyja ütései gyengéd simogatások lettek volna ahhoz képest. Sőt, fogadok, hogy agyon kényeztette az anyja. Mindig az ilyenekből lesznek általában a bűnözők, mert azt hiszik, hogy nekik mindent lehet, aztán még nekik áll feljebb.
- És honnan jöttél? – Folytattam a beszélgetést. Közben Villámlás meglátott egy idomár fiút, aki mellett egy szépséges griff leány volt. Megtetszett neki, és hozott neki virágot, udvarlásképben.
- Tűnés te ronda dög! – Rúgta odább a fiú undorodva szegény petemet.
- Hé, ne rúgdosd a petemet, nem is ártott neked! – Mentem oda felháborodva.
- Különben mit csinálsz ri*anc? Rám küldöd a korcsodat? Na tűnés! – Itt gyomorszájon rúgott, majd indult volna el, de én hozzá vágtam egy követ:
- Anyukáddal viselkedjél így, ha nem volt képes normálisan felnevelni!
- FOGD BE! – Itt visszajött, és úgy belédöfte a tőrét, hogy az életsávom narancsba váltott. – És jobb lesz, ha nem is próbálkozz fejlődni, vagy amint kijutok ebből a játékból, kinyírom a családodat és a barátaidat te koszos szuka! Ebben a játékban egyedül ÉN lehetek erős Idomár, mindenki másnak tilos! – Itt megint belém döfte a tőrt, mire pirosba váltott életsávom. Villámlás neki ugrott, de annak az ő griffje marcangolta kis híján szét. Az ő életcsíkja is piros lett.
- Látod lúzer? A korcsod is lófingot ér, akárcsak te! Jobban jártál volna, ha anyád megfojt a köldökzsinórral! – Gúnyolt ki nevetve. Majd meglátta Judy-t.
- Hé bébi, told már ide a seggedet, hogy elszórakozzak veled, már rég voltam jó prostival! - És még volt bőr a képén kikezdeni vele! Szemét!

Enheriel elmagyarázta, hogy ez egy foto kristály, amivel fényképezni lehet, de használat után eltörik. Én csak forgattam az új szerzeményt a kezemben, kérdő tekintettel.
- És mi értelme fotóznom? Szerintem elég felesleges fotóznom, így is sok élményben van részem, egy puszta emlék többet is ér ennél. - magyaráztam, de azért eltettem a foto kristályt. Ki tudja, talán még jól jöhet egyszer, amikor tényleg szükség lenne egy ilyen cuccra.
Enheriel egy ideig elvolt a petjével, majd megkérdezte, hogy honnan jöttem. Ez egy olyan személyes kérdés volt, amire még nem nagyon szerettem volna felelni, mert a lányt még nem tartottam annyira barátnak, másfelől még mindig bizalmatlan voltam iránta.
- Öhm... csak annyit árulok el egyelőre, hogy külföldi hallgató vagyok. - mondtam végül. Majd ha már annyira összebarátkozunk végül Enheriellel, akkor majd mesélek neki magamról, amennyit lehet. Nem szokásom csak úgy mindent kitálalni vadidegeneknek.
Jött egy másik idomár egy nőstény griffel. Oda akart menni Enheriel griffje, de ekkor megtörtént a baj. A srác megrúgta a petet, és durva vitába keveredett Enheriellel, amiből nagyon csúnya vége lett. Pont mint a párbajunknál. A srác sok hp-t levágott Enherielből, és a griffje se járt jobban a másik griff ellen.
Persze én se maradhattam ki a bajból. A srácnak megtetszettem, és máris durva szavakkal lepett meg. Válaszul egyből a gyorsaságomnak hála belelőttem három íjat a petjébe, aminek a hp-ja lement pirosra, és a griff ájuldozott. Olyan gyorsan és váratlanul tettem ezt, hogy a srác erre nem számított.
- Te egy kettes szintű kis szemétláda vagy, én meg hármas, de még gyorsabb is nálad. Jobb ha fogod a nyavalyás petedet, és eltűnsz innen, vagy te is kapsz néhány nyilat. Csak egy jó tanács, ha megfogadod.
- Ezért megfizetsz, átkozott picsa! Nem most, majd később! - fenyegetőzött a srác, majd gyorsan odébbállt a hülye petjével együtt.
Odamentem Enherielhez.
- Jól vagy, Enheriel? - kérdeztem tőle.

*Egy fa hűvös árnyékában telepedett le, mely alá fűből és levelekből már elég jó kis kuckót épített magának. A rejtőzésben mindig is nagyon ügyes volt, hiszen sokat tanult amikor csendben kellett megfigyelni a mocorgó kis vadakat, avagy halkan megközelíteni a nagyobbakat. Keveset mozdul ki, de mindig csöndben jár, amire igyekszik újdonsült kedvencét is megtanítani. A nevét már mindenesetre talán tudja.*
-Timidus. A legjobb név egy ilyen csöppségnek, mint amilyen te vagy. *Megsimogatja az ölében fekvő tollpamacsot.*
-Vajon mekkorára fogsz nekem megnőni? A mesékben mind óriásiak vagytok... talán majd a hátadon is tudok utazni... az nagyon muris lenne.
*Amióta ebbe a világba került nem találkozott senkivel, így a kedve is sokkal jobb lett. Senkinek nem kell magyarázkodnia vagy megfelelnie, csak ez a kis sárkány van mellette. Elhatározta, hogy ez a pici, ártatlan lény soha nem fogja érezni azt a fájdalmat, amit neki kellett átélnie. Megvédi amíg szüksége lesz rá, és reméli, hogy a lény majd viszonozni fogja ezt. Amikor vele van igyekszik mindig mosolyogni, ami egyre könnyebben megy számára. Nem is gondol arra a világra, amit elhagyott. A Timidusnak épített fészek közvetlenül az ő fekhelye mellett van, bár legtöbbször inkább együtt alszanak, és minden zajra, apró ágreccsenésre együtt riadnak fel. Shukaku megtanult félni az emberektől, félni mindenkitől, és nem tudja, hogy itt milyen veszélyek várnak rá. Egyelőre senki nem zargatta. Az apró kis rejtekhelyét úgy építette meg, hogy nehezen lehessen rálátni, és mindenképpen ő vegye észre először a közeledőt. Nála legyen a kezdő lépés, ő tudjon dönteni arról, hogy akar-e a betolakodóval találkozni, vagy sem. Tudja, hogy egyszer el kell indulnia, és azt is, hogy talán segítségre is lesz majd szüksége, de fogalma sincs arról, hogy kiben bízhatna meg. Lelke legmélyén vár valakire, de annyira megszokta a magányt, annyira megnyugtató számára az egyedüllét, hogy nem akarja elfogadni azt, hogy szüksége van valakire, aki utat mutat számára. Magához szorítja Timidust és összekuporodik. Szerencsére a sárkány nem veszi zokon azt, hogy plüssállatként kezelik. Shukaku tudja, hogy nemsokára döntenie kell, de nem biztos abban, hogy készen áll rá, hogy visszatérjen az emberek közé.*

//JUDY//

Judy velem ellentétben azonnal elintézte a kis szemetet, aki el is tűnt a petjével együtt. Judy ezután odajött hozzám.
- Jól vagy, Enheriel? - kérdezte tőlem.
- Igen, csak most olyan lúzernek érzem magam. – Szomorodtam el kicsit. - Csoda, hogy egyáltalán nem haltam meg. - Majd Judy-hoz fordultam. – De köszönöm, hogy nem hagytad ennyibe, igaz, még ha magadért is.^^’ – Miután kipihentünk a sokkot, főleg én, ha Judy is beleegyezett, folytattuk a beszélgetést. Judy említette, hogy külföldi hallgató.
- Engemet úgy fogadtak be a szüleim, és kerültem Japánba Amerikából.^^ Nem is akarok nagyon visszamenni oda. – Inkább nem mondom el, mi miatt is, nem kell mindenkinek tudnia azt, hogy a szüleim szörnyek. Bár ő már tudta. Villámlás, aki közben visszajött a kezembe, ott pihent, hogy regenerálódjon a HP-ja. Kicsit elszomorodott attól, hogy ilyennel kellett összefutnia. Aztán meglátott valami járkáló szőrgolyót. Érdeklődése miatt kimászott a kezemből, és közelebb ment hozzá. A szőrgolyó ekkor rá nézett, és kiderült, hogy egy kiskutya NJK. Egy apró nyávogással érte el, hogy én is meglássam.
- De aranyos!^^ - Mondtam meghatódva. Villámlás nézegette a kiskutyát, és az is őt. A kiskutya pár pillanat szemezés után vidáman ugatott egyet, és körbeugrálta Villámlást, hogy játsszon vele. Villámlás ettől jobb kedvre derült, és boldogan csatlakozott vele a játékba.
- Jaj, milyen édesek!^^ Vajon milyen fajta lehet a kiskutyus szerinted?^^ - Kérdeztem Judy-tól, mert ebben a játékban nem biztos, hogy Kayaba létező fajokat rakott bele, vagy egyáltalán ismeri-e a kutyafajtákat. Minden esetre ez a kiskutya annyira tündéri volt, ahogyan ráugrott párszor Villámlás hátára játékból.^^