Kezdetek Erdeje

Jaj, ez a lány. Gondterhelten megvakartam a homlokom, nem tudtam nagyon mit kezdeni vele. Nyilván van valami önértékelési baja-gondja, ami ahhoz a Kizashihoz és talán azt hiszem az első bossharchoz kapcsolódik, de már kezdett zavarni, ahogy engem és másokat folyton maga fölé helyez, meg olyan jogokat ad nekem, amik nem is léteznek. Nem azért csinálom azt, amit akarok, mert tettem érte valamit, hanem mert azt akarom csinálni, amit akarok, és kész. Semmi köze ahhoz, hogy eddig mit csináltam és mit nem. Folyton kudarcok érnek, én egyáltalán nem tartom olyan nagyra magamat, mint amit a kiscsaj sugall, de persze ez csak én vagyok. Szeretem azt hangoztatni, hogy mennyire menő is vagyok, de ha őszinte akarok lenni magammal, akkor én nem vagyok senki, csak egy betegeskedő csitri, aki végre szabadnak érezheti magát ebben a világban, erre mégis béklyókat köt magára. Kota is, és a céh is az. Ezzel szemben itt van ez a kislány, aki talán pont olyan hitványnak érzi magát, mint én, és ezt őszintén hangoztatja, képembe törli, sulykolja belém valamiért.
- Figyu, nem teljesen vágom, mi minden vezetett téged idáig, de nem gondolod, hogy túl szigorú vagy önmagaddal? Tökös kiscsaj vagy, legalább olyan bátor és vakmerő, mint az a másik bolond. Ráadásul legyőztél engem is, és nem csak azért, mert feladtam. Közelharcra kényszerítettél, semmire nem mentem volna ellened - reagáltam előbb Hokura célozva, és utánamutatva egy kézmozdulattal, aztán ujjam végül magamon állapodott meg. Az tökmindegy volt, hogy semmi jelentősége nincs a harcunknak, mert alapból is teljesen alkalmatlan a kasztom a PvP-re, ahogy az övé is arra, hogy egy hozzám hasonló távolsági harcost legyakjon távolról. Szóval totál inkompatibilisek voltunk ezen a téren. Kicsit bunkónak éreztem magam még mindig amúgy, hogy itt szövegelek meg játszom a nagylányt egy totál elkeseredett kislány előtt, miközben idegességemben a hajamat csavargatom... Basszus, mikor tért vissza ez a hülye pótcselekvésem? >.>
- Mert ők milyenek? És én milyen vagyok? Miért nem lehetsz olyan, mint mi? Mert elvesztettél egy párbajt, aminek semmi jelentősége? Nem egymás ellenfelei vagyunk, hanem a 100 szinté. Amúgy Mirika, de ha engem is samázni fogsz, megcsavargatom a füledet :3 - válaszoltam, próbálva némi lazaságot belevinni ebbe a tömény nyáltengerbe és kesergésbe, amit itt mindketten levágunk. Ez az önsajnálat dolog sose jött be, csak ha elragad a hév, akkor jön elő...

Felsóhajtottam. Voltaképpen fogalmam sem volt, miért is győzködöm ezt a csajszit arról, hogy nem olyan borzalmasan alávaló ő, mint ahogy azt állítja magáról. Frontharcos volt, mint én, ott volt az első két bossnál, ezen túl egyszer harcoltunk, mert éppen baromira pipa voltam rá és leereszkedett a vörös köd az agyamra. De ezen kívül? Semmi közöm nem volt Hitodamához az égegyadta világon. Ha ránézek, akkor is csak egy sápadt, vékony, szerencsétlen kislányt látok, aki folyton hisztizik meg nyíg, hogy ő ilyen meg olyan vesztes. Na jó, ez talán túlzás, mert csak simán dípel, de önsajnálat, szóval a lényegen nem változtat.
- Akkor te miért vagy vakmerő, hm? Simán bátrabb vagy, mint én, én csak... - Elharaptam az ajkam, és lenéztem oldalra. Inkább nem mondtam ki azt, amire az imént gondoltam, hogy én nem merem kimondani mindazt, ami felzaklat és nyugtalanít, szemben vele. Lásd, mint most is, inkább hagyom a fenébe. Mi értelme lenne? Úgysem tud semmit sem tenni, sem ő, sem senki más. Minek nyíljak meg neki? Nincs rá okom, nem úgy, mint Hoku esetében. Csak egy vadidegen kislány.
- Jah, az emberi faj egy hitvány és hálátlan népség, ez pontosan így van. De ne keverd ide a valós világot, semmi köze az itteni életedhez annak, hogy a másik oldalon ki vagy. Totál rajtad múlik, hogy több vagy kevesebb leszel-e! Én azért melózok, hogy több lehessek, még ha csak egy nyomorult játékban is vagyunk kockák ezrei között. És tudod miért? Mert jól esik valakinek lenni, még itt is! - feleltem eltökélten a szavakat hallva. Szimpla kishitűségben szenved, ha azt hiszi, hiába próbálkozik. Én meg képtelen vagyok annak ellenállni, hogy ne válaszoljak erre a sok zöldségre és cáfoljam meg, úgyhogy rám lehet kenni, hogy gyenge akaratú vagyok, ami igaz is. Mások segítsége nélkül nem állnék most itt, egy mobokkal teli erdő közepén távol a biztonságos zónától. Nekik köszönhetem, hogy összekaptam magam és lett önbizalmam úgy kezelni ezt a játékot, ahogy a bétában is tettem.
- Ezt hogy érted? Mire emlékszel? - kérdeztem vissza kissé értetlenül. Eddig nagyjából az összes válaszát tudtam kötni valamihez, hiába voltak kicsit szétszórta, ezt azonban nem tudtam sehová sem tenni. Ajándékok?

Volt abban valami, amit a lány mondott. Pici is, hangos is, és tényleg azt szerettem volna, hogy fejezze már be a hisztizést és nőjön fel, küzdje magát talpra siránkozás helyett, és akkor talán nem kéne egy olyasvalakit hallgatnom, akiről unos-untalan a saját szerencsétlenségem jut eszembe. Én már csak ilyen önző vagyok, hogy itt van előttem egy lelki roncs, és akkor is csak saját magamra tudok gondolni, mert végre megtehetem. Megtehetném, de nem, nekem kell foglalkoznom Hokuval, meg Mizukival is, mert mittomén miért :/ Pedig ja, jól esne, ha elfelejthetném egyszer és mindenkorra, hogy a Nerve Gear túloldalán milyen vagyok, de nem tehetem, mert egyszer vissza fogok oda térni, hogy gondoskodhassak anyuról, hogy befejezzem a sulit, hogy rátaláljak a boldogságomra. Nekem eszem ágában sem volt meghalni, és minél hamarabb meg akartam szabadítani a világot ettől az átkozott játéktól.
- Kislány, egyetlen dolog tart vissza attól, hogy felpofozzalak. Az, hogy az előbb már megtettem Hokuval. Láttad milyen állapotban van most az a srác? Meghalt valaki, akire felnézett! Tudod mi változott volna, ha halott maradsz? Lenne még legalább három ember Hokushinen kívül, akinek ugyanilyen keserűséget kellene átélnie, mint neki! Igen, lett volna belőled valaki, de boldog lennél tőle, ha ezzel tönkretennél egy csomó másik embert? Olyanokat, akikre felnézel? Vedd már észre, hogy van, aki támogat, aki elismer! Ott van Tatsuki, ott van Rin, és itt vagyok én is! - léptem oda hozzá ingerült szónoklatom közben, megragadtam az állát és felemeltem a fejét, hogy a szemébe nézhessek. Mi a rákért akar ez a kiscsaj ennyire meghalni? Komolyan, mintha csak azért makacskodna az árral szemben úszva, hogy makacskodhasson :/ Folyton emlegeti Ranmarut és Rin-chant, tökre látszik, hogy ők ott vannak neki, olyanok, mint mondjuk nekem Kota. Én meg tudok rajta támaszkodni, és erőt nyerek, ő meg csak azért sem. Váááh -.-
- Ha hibáztatni akarsz valakit a sanyarú sorsodért, akkor engem hibáztass! Én voltam az, aki végzett Illfanggal, ha tíz másodperccel később lövöm el azt a nyilat, akkor talán meghalhattál volna! Én adtam vissza neked az életed, de ha annyira el akarod magadtól dobni, akkor szíves-örömest elveszem... - löktem el magamtól a lányt dühösen, majd előhívtam a felszerelésemet és kezembe vettem az íjam. Persze eszem ágában sem volt még csak rálőni sem, ha megtenném, azzal sárga játékossá válnék. Nem, de igazából magam sem tudom, miért mondtam ezt. Alig pár másodperccel azután, hogy ráfogtam az íjamat, leeresztettem a fegyvert az oldalam mellé. Gombóc volt a torkomban. Rohadt életbe már...

Volt valami hátborzongató ebben a mosolyban, amit kaptam. Valami, amitől úgy kirázott a hideg, mint eddig ebben a világban semmitől. Hokunak is voltak beteg arckifejezései, de ehhez képest ő csenevész kezdő. Ahogy ez a sápadt, vöröses szemű, betegesen sovány kislány elégedetten elmosolyodott a szavaimra itt, az erdő közepén a sötét éjszakában, olyan érzés fogott el, mintha egy horrorfilm közepébe csöppentem volna. Megborzongtam, és a légzésem is szaporábbá vált, határozottan ijesztőbbnek tűntek az árnyékok is, nem is beszélve a távoli mobok vonyításáról >.> Határozottan nem akartam éppen itt lenni...
Ebben az állapotban Mizuki zöldségei különösen parásan hangzottak, és baromira nem számítottam rá, hogy ezzel fog jönni. Gondoltam majd megijed és rájön, hogy mekkora hülyeséget beszélt, de ez már kezd sok lenni így egyben. Látszott rajta, hogy tök komolyan gondolja, és kérlel arra, hogy csináljam... Ez a csaj nagyon meghibbant o.O
- Igazad van, előbb-utóbb úgyis kinyiffansz... jobb lesz így... - feleltem komoran, fejemet lehajtva, és mikor újra felemeltem az íjamat, határozottság csillant a szememben. Előhúztam egy nyilat, beillesztettem a helyére, megfeszítettem a húrt, és lőttem... csakhogy rossz indulómozdulatom miatt nem aktiválódott a sword skill, szóval a lövedék a saját íjásztudásomnak megfelelően simán mellément és egy fába fúródott. Egy pillanatig elmerengtem a hibámon, majd immár közönyösebben húztam elő egy újabb nyilat. Ezúttal már bevonta egy ragyogó, vörös fény, mikor céloztam, a rendszer pedig készséggel elnavigálta a lövedéket a célponthoz, azaz a kislány mellkasába. A találat a bizsergés mellett azonban nem életpontcsökkenést okozott, hanem vörös aurát vont a lány köré, aki erősebbnek, energikusabbnak érezhette magát erőpontjai megugrásának köszönhetően.
- Aho ka?! - csattantam fel váratlanul - Majd pont miattad fogom bevörösíteni az indikátorom, mi? Nem érsz annyit, hogy egy életre bűntudatom legyen miattad. Mi a fenéért akarod eldobni magadtól az életet egyáltalán? Ne gyere azzal, hogy azért, mert szégyenbe kerültél és már meg kellett volna halnod... normális ember élni akar, és visszajutni a valós világba! Harcolj te is, állj talpra! - Hangom cseppet sem volt ideges vagy dühödt, szimplán csak szigorúan pattogó magabiztosság csengett belőle, kemény tekintetem pedig belefúrtam az övébe, ha egyáltalán rám nézett. Vállamra akasztottam a fegyverem, közelebb léptem és feléje nyújtottam a kezemet. Két lépésre voltunk egymástól, ennyi kell neki, hogy megfogja.

Tudok célozni, hogyne tudnék? Utoljára mikor lövést hibáztam, level 1 voltam, és arról is csak egy maroknyi ember tud. Nagyközönség előtt sose tévesztettem és nem is fogok. Aincrad legjobb lövésze voltam, még a nálam magasabb szintű Ranmaru sem olyan pontos, mint én. De ha nem a rendszer segíti a lövésemet? Heh, sose fogtam íjat a kezembe, ha még egyszer system assist nélkül lőnék, talán két méterre se repülne el a nyíl. Az egész csak egy digitális jelhalmaz, ebben a virtuális világban ennyiből állunk, ez határozza meg minden tulajdonságunkat. A másik oldalon lazán nyomok egy spárgát, itt meg <<Akrobatika>> nélkül egy picivel magasabb kerítést nem tudok átugrani. Szánalmas az egész, ha belegondol az ember. És ez a helyzet? Legalább olyan nevetséges volt, mégsem leltem örömömet benne. Itt volt egy halálát kívánó kiscsaj, fene se tudja, milyen motiváció által ösztökélve, de minden normális dologra tökéletesen fittyet hányva. És itt voltam én, aki egyszer megmentette, és most azt akarja, hogy vegyem el az életét. Ő nevetett, én nem.
- Egy hó... - kezdtem volna bele, de inkább befogtam a számat, mielőtt kikotyogtam volna, hogy bétás voltam, és hogy mi mindent tudok arról az egy hónapról. És hogy most azért haladunk lassabban, mert ezer játékos helyett csak néhány száz harcol a fronton, ráadásul sokkal óvatosabban. Nem voltam benne biztos, hogy miképpen reagálna, hallottam olyanokról, akik gyűlöltek minket és hibáztattak a többi játékos haláláért. Marhaság volt, persze.
- Menjek el, mi? Már legalább negyed órája csak segíteni akarok, ha nem vetted volna észre. Te vagy az, aki köp mindenre, amit mondok és csak a saját álláspontjával hajlandó törődni, tök mindegy milyen és mennyi érvet hoznak fel, hogy cáfolják a sok baromságot! Semmi közöm nincs hozzád, mégis itt cseszem el az időmet, hogy beléd öntsek egy kis lelket, de te folyton csak ellenkezel makacsul! - fakadtam ki, kezdett elegem lenni ebből a... vitából, vagy nem is tudom, minek nevezzem. Semmi értelme nem volt, annyit ért, mint halottnak a csók? Minek fáradozzak? Már le kellett volna lépnem x meg y ideje
- Addig nem tágítok, amíg nem mondod meg, miért akarsz meghalni, Mizuki...-chan - fontam keresztbe a mellkasom előtt a karjaim, és úgy pillantottam le fölényesen Mizukira. Nem érdekelt, hogy mibe mászok bele ezzel, tudni akartam, hogy mi vezette arra, hogy a halál számára a segítség, a megváltás legyen.