[Event] A nagy háború

Lassan haladok a Főtér felé. Nemrégiben jelentkeztem egy frissen induló eventre. Fogalmam sincs milyen okból döntöttem végül így, de végül is úgy gondolom, nem fogom megbánni, és legalább átmozgatom elgémberedett végtagjaimat. A pörölyöm az övömön lóg szokás szerint, pajzsom meg hátamon. Ritkán szerelem le őket, még biztonságos övezetben is, és hiába biztonságos állítólag ez az esemény jobb készülni a váratlanra. Az event hamarosan indult, de én az érkezés időpontja előtt már jóval megérkezek. Tudniillik nem vagyok az a késős típus. Ahogy meg volt adva a saját részlegre indulok, anélkül, hogy ismerősök után kutakodnék. Ha akarnak, úgyis megkeresnek, ha nem vagyok olyan fontos, akkor meg úgysem hiányzok nekik. Azonban ahogy belépek a bodéba az inventorymban levő összes felszerelt felszerelésnek lába kélt, és helyére kezdő cuccokban teremtettem. Nem szóltam semmit, csak haladtam tovább. Mármint addig, míg egy evetmesternek tűnő alak nem ráncigált el, hogy álljak sorba a többiekkel. Ezt is szó nélkül tűrtem. A szokásos sablonos katonás beszédet mondta el, melyel az a fő céljuk, hogy megalázzák a katonákat. Akik ezt sem bírják ki, azok nagyon hamar elvesztik a fejüket a csatatéren a többségben. Ahogy az „eligazítás” véget ért, indítottak minket tovább, és hamarosan egy csatatérre teleportáltak minket. Amint kézbe kaptam a felszerelést indultam is útnak, ahogy a parancs szólott, ám kissé érdekes. A páncélt viselőnek kellett követnie, ahelyett, hogy ő tankol. Bár értem én, hogy a 2. világháborút akarták ezzel szimbolizálni, vagy hasonló, de kicsit érdekes. Nem sokra rá azonban jön a felvilágosítás, és újabb teleportálás, majd közlik, hogy ez egy tréfa. Szintén ugyanaz a reakcióm, mint ez idáig, de mikor a felszereléshez kerül a sor, részletesen átnézve a dolgokat a páncélra hajtva szerelem fel magam. Nem terveztem sok sebzést bevinni, a képességeim úgyse engednék meg.

Spoiler:

A napokban leadtam a jelentkezésem egy izgalmasnak tűnő kalandocskára. Korábban már volt egyszer lehetőségem kipróbálni milyen is egy seregben lenni, és elég gyáván megfutamodtam. Elég szégyenletes, fájdalmas elfogadni, hogy így véget is érne a pályafutásom mint katonatiszt, ezért kötelességemnek éreztem még egy lehetőséget adni ennek a hősies hivatásnak. Én mint katona, egy hős, aki a hazájáért harcol. Izgatottan vártam a napot, hogy végre értesítsenek mikor is indul az az ominózus event. Még a szokásos délutáni teázgatásomat tartottam, ezúttal a szobámban, szépen sorba rendezve a ruháimat, elpakolgattam az útból a nyári viseleteket, a plüssöket igazgattam, néhány korty között, amikor az üzenetjelző villant. Ráérősen pillantottam bele a levélbe, ami a behívómnak felelt meg. Ah az ilyesfajta eventek a legjobbak, nem azonnal kezdődnek, lelkileg felkészülünk rá, minden egyéb.

Elegáns öltözetben masíroztam a főtér felé a kijelölt napon. Nyakkendő, éppen, hogy csak térd fölé érő egyenes szabású szoknya, blúz. Persze inkább tűntem valami titkárnőnek mint holmi katonának, de ennyire telt csupán a tudásom. Néhány másodpercig meglestem a sátrakat, bólogattam néhányat, arcokat vágtam a látványára, hasonló építmények között bújkáltam még Lady Sylva..Sylva.. Szilva küldetése alatt is néhány órát. Az gyanús sátracskák felé terelgetelődtem, majd néhány másik egyént követve én is beléptem. Majd egy gyomorforgató kép fogadott, a csodálatos szett amit gondos válogatással,  és hosszas elmélkedéssel sikerült összeválogatnom eltűnt és helyére a gusztustalan cseppet sem kedvelt kezdő rongyokat találom magamon. Fintorogva vágódom be a sorba, és egyenes háttal kitolt mellkassal álltam sorban. Izgatottan hallgatva a pasas mondandóját, mire megcsillant a szemem.
- Pompom csapat? Nagyszerű! Merre vannak az egyenrublah! - rogyok térdre az ütéstől amit hirtelenjében kaptam be a cseppet sem szimpatikus úriembertől aki valószínűleg az osztagvezetőnk, vagy mi a szösz. Néhány másodpercig még a földön feküdtem, nem mintha fájdalom ért volna, vagy mert megsértődtem. Csak sokkal kényelmesebb és biztonságosabbnak bizonyult mint azzal az idiótával szembenézni. A fröcsögő nyál pedig így elkerülhetőbb.. Persze nem élvezhettem ezt sem sokáig mert néhány nagyobb darab katona felkapart és visszapakolt a sorba...

Woah! Csodálkoztam el, vajon még hányszor fognak teleportálni minket? Forgattam a fejem és ismét aktivizálódtam.
- Szóval ilyen a harctér! Fantasztikus! - rongyolok be a raktárba, és néhány szimpatikusnak tűnő dolgot ki is válogattam amik talán hasznosnak bizonyulnak. A raktárban lévőkkel megpróbáltam kommunikálni picurit, nem árt néhány szövetséges.
- Én azt javaslom, hogy maradjunk kettes csoportokra osztva. Úgy a legbiztonságosabb, nem tűnünk nagy csoportnak így nem fognak annyian ránk koncentrálni, de mégis lesz valaki aki mindig figyel a hátunkra. Éééés Tiszteeelegj! - vágom magam vigyázz állásban, közben a vállamra dobom a fegyverem. - Én ezt a lánykát akarom itten ni. - mutatok Chan-chan-chan-chanra. Persze ha nemet mondanak az ötletemre az sem baj, egyedül is tökéletesen elboldogulok.

Felszerelések:

Pontok:

Szórakozottan olvasgattam a tegnapi hír halom közt azt az egy rendszer üzenetet.
Nem először mentem már neki küldetésnek, úgy, hogy a broadcastolt újdonságok közt szemezgetve ráakadtam egy-egy ígéretes darabra, és még csak meg se kellett keresnem az első npc-t, ahhoz hogy felvegyem a küldit.

Na, ez is valami hasonló eset volt, bár az eventek amolyan server-wide ’programok’ voltak, a szó régebbi értemében.
Nem tudtam meggátolni, hogy ne jusson eszembe, amikor odakint tényleg sorozásra hívtak. Hiába volt asthmám, méghozzá elég széleskörű allergiával párosulva, no meg gerincferdülésem, elég durva, valami kettősívű, mutatta is a doki a röntgenképet, amit aztán a kezembe is nyomot. Remegett a gyomrom és gombóc volt a torkomban.

Mi van, ha még is, ha megoldják? De végül E kategóriát kaptam. Az allergiás asthma nem mentett volna meg, simán be kellett volna mennem télire, amikor nem száll a pollen.
De egy igazi geeknek, nehogy már ne legyen a hanyag tartásból, a monitor előtti görnyedésből, egy finom kis gerincferdülés. Modern kor új gondjai, juhú!
De, ez mégiscsak egy gyenge másolata a kinti világnak és a viszonyainak egyaránt. Úgyhogy itt nincs tétje a dolognak, és amúgy is kvázi minden nap sorszolgálatot teljesítettem, azzal, hogy napi rutinként mobok százait aprítom miszlikbe.

De ahogy jobban szemügyre vettem a leírást, észrevettem át, hogy kétopciós a dolog, és hogy kommandírozásra is van lehetőség, már pedig én már baromi régen játszottam taktikai stratégiát.
Itt volt az ideje, bepöttyintettem a megfelelő rádiógombnál, és már ment is a válaszüzenetben a jelentkezés.

Miért is, ne? Nem igaz?

Nekem akkor van reggel, amikor felkelek. Felőlem aztán a zeniten is járhat épp a nap, ha mindezt egy ásítással tudom csak értékelni. Nem volt túl nagy sor, de azért így se érkeztem elsőként a cifrábbik sátorhoz.

Míg így kókadoztam a kissé még beszűkült tudatomban ott motoszkált, hogy a nagy hangzavar közepette, ami a sátrak környékét övezte, mintha egy ismerősen lány hangot is hallanék. Már éppen rávettem volna magam, hogy engedjek a kíváncsiságomnak és szétnézzek, ki is lehet az, amikor valaki a nyakamba ugrott hátulról  

Dőltem előre, örülten pumpálva a levegőt magam előtt a mindkét tenyérrel. Biztos marha vicces lehetett a körülöttem állóknak... Már azt hittem négykézlábra zuhanok, mikor a sózsákom a nyakamban elindult oldalra, s nekem már is levegőbe emelkedett az egyik lábam, a kis kezek meg a nyakamon találtak fogást
- ehem-khem - fulladoztam - nehm kapoh lehegőht
Azt hittem menten leszakad a fejem a nyakamról, hacsak nem veszejtenek el előbb fulladásos halállal
Magam sem hiszem el mekkorát toppantottam, hogy visszanyerjem az egyensúlyom, a kis meglepetés meg fordult is elém lendületből. Kapva kaptam az alkalmon, vagyis inkább derék tájon.
Na, nem a sajátomon, hanem az övén.
- Miu-chan? - kérdeztem meglepődve, s a derekánál fogva leengedtem a lányt a talpára
- Szia. Téged is jó látni, de mit rosszalkodsz ilyen kora... öhm... - masszíroztam megszorongatott nyakamat. Reggelt akartam mondani, de lövésem se volt hány óra lehetett, s már ment is volna egy barack a buksijára...
- Csak nem te is katonáskodni jöttél? - néztem egy pillanatra a barakk felé, a barack elmaradt, inkább csak egy kis kócolással egybekötött buksi simizést engedtem meg magamnak
- Hát ezt szomorúan hallom, de majd igyekszem megkímélni az én kis katonámat! - somolyogtam, aztán az összekócolt tincseket félresöpörve egy lágy puszit nyomtam a homlokára!
- Oké, vigyázz magadra! Találkozzunk az event után, ha van kedved! - nyújtottam ki a nyelvem  

Álmos fejjel, mert mikor ne lenne kialvatlan a képem, álldogáltam a sátor közepén, s máris a kezembe nyomtak valami cifra uniformist, meg valami túlméretezett zabhegyezőt
- Az én akaratom szerint ugyan nem, de jól van fiacskám, vezess akkor!
- Szevasz! – köszöntem rá Ravenre mikor átléptünk a csudasátor bejáratán – Danee vagyok… izé, te is erre az izé… mi az… tábornokosdis, háborús valamire jöttél? – kérdezem kómásan, aztán körbebambulok.
Elhúzom a szám a kávé láttán:
- Tea nincs? Cukorral meg tejjel, ha lehet! – intézem a mondandóm az egyik ’hadsegéd’ felé, aztán beletúrok a mob kártyák közé, felkapok egy figurát, megnézegetem minden oldalról, behajolok a terepasztal fölé, végighúzom az ujjamat az egyik kis stilizált ösvényen
- Nos, mi lesz? Mikor kezdődik a játék? Meg egyáltalán van valami szabály?

//interakciók: Miu, Raven || számaim: 4,6

Úgy érzem mostanában kicsit ellustultam… és ezen Tűzrózsa se segít. Közeleg a tél, és a hideg néha lefárasztja szegényt. Nem azzal van gond, hogy a hideg lehűti, hisz szinte tűzből van a vére is, hanem a sok csapadék, ami mind ráhullik… Jó nem képes megölni, de azért ez olyan, mintha nekünk a Szaharában kéne élnünk. Bá kicsit hülye hasonlat, hát na… most nem tehetek mást. Azonban kicsit sajnálom szegényt, így eljött a pillanat, hogy valami akció dús élményben legyen részünk. Szó mi szó, kicsit érdekes választás, de jelentkeztem a mostanában induló eventre. Lehetett választani, hogy terepen, vagy a tervező asztalnál üljünk, és mivel szinte mindenki tudja, hogy én nem épp a gondolkodása mestere vagyok, így inkább maradok a fronton. Legalább letesztelem magamat. A Healer képességeim, és mob fogó képességem elég hasznos tud lenni, csak éppen egy DPS kéne mellém. Meg esetleg egy Tank, aki helyettem sebződik… őt 2x tudnám gyógyítani, magam egyszer… hú, most belegondolva nagyon jó lenne egy területi Heal képességem… Egy-két helyzetben nagyon jó lenne, bár akkor tuti, hogy én lennék megint mindenért nyaggatva, ha valaki kiesik. Azért néha örülök, hogy nem én vagyok az egyetlen support képikkel. A harc túlságosan elvonja néha a figyelmem, ráadásul nem is nagyon tudnék mindenkire vigyázni egyedül. Ezeken morfondírozok, miközben belépek a számomra kijelölt helyre, majd szinte a szívem kiugrik, mikor kényszerített teleportálást hajtanak végre. Szinte fel sem fogom mi történik, csak magamban „He?”-zek, majd ismét egy teleportáció, és hirtelen egy csatatéren találom magam.
- He? – esik ki a számon még egyszer, de most hangosan.
Aztán megint egy teleportáció, és végül elküldenek minket felszerelékezni.
- Oké én rohadtul, de elakadtam valahol. – mondom kissé szomorkásan, de végül azért én is indulok szerelkezni, miközben petecském itt lépked mögöttem.

Spoiler:

Megint valami őrült dologra készülök, az hótziher. melyik normális menne egy háborús eventre 6. szinte? Még szerencse, hogy én se normális nem vagyok, se előregondolkodó, mert akkor tuti átgondoltam volna legalább egyszer. De hát nem, így hát kemény 7-es szintemmel nekivágtam, és jelentkeztem. Hát itt pusztuljak meg, ha ilyen gyáva legyek, hogy beijedjek egy ilyen vacaktól. Akkor az nem én lennék igaz-e? Persze tudtam, hogy Danee is ott lesz, hisz egy ilyen kis céhben mi nem marad titok. Viszont ő úgy tűnik elfeledkezett rólam, ráadásul mire odaérek, azt veszem észre, hogy egy másik lánnyal ölelkezik éppen. Fogalmam sincs mi ütött belém, de sértődötten elfordulok tőlük, és se szó, se beszéd bemegyek a bódába. Legalábbis mennék. De e helyett tova teleportálnak. A következő helyszínre. Az itt végbe menő zagyvaságot, szinte meg sem hallom, hanem helyette szúrós szemmel meredek a csajszira, aki nemrégiben még Daneenál matatott. Mire aztán sikerült elszakítanom magam, azt veszem, hogy egy kijárat felé indult meg a bagázs. Ám jött egy újabb teleportálás, na, a tököm teli van már ezzel. A most eluralkodó káoszon viszont elmosolyodok. Amint megkaptam a fegyverem, már szaladtam is, hogy belevágjam valakibe, ami remélhetőleg egy mob, és nem valamelyik társam. Bár most talán az sem zavarna, ám mielőtt bárkibe is belesújthattam volna egy ismételt teleportálástól sikeresen pofára estem, hisz épp futásban voltam, és meg kellett állnom. A poénjára a pasinak majdnem mondtam egy nagyon szépen megfogalmazott, és talán nem annyira erkölcsteli mondatot, de inkább visszanyeltem. Bármennyire is jó harcos vagyok, személyes véleményem szerint kellenének csapattársak. Bár kitudja, ha lehet, külön kóborolni lehet, kipróbálom magam szóloba is. Persze nem sokáig… Viszont képim miatt 2-3 embernél többet nem vállalok be.

Spoiler:

Mirika öltözete: klikk
Számok: 2 és 5

Háború. Katonaság. Ezek mára mind kiveszőben lévő szavak. A mai fiatalok sokszor már csak játékokban találkoznak ilyen kifejezésekkel. Esetleg könyvekben, ha néhányan olvasnak ilyesmit. Mostanában sokat voltam távol Aincrad civilizációjától, de ezt az időt se töltöttem tétlenül. Az időm legtöbb részét Pegazussal töltöttem, és őt ismertem meg jobban. Ami egy kicsit nehéz volt, mert ő nem tud beszélni. Megkérdeztem, hogy megtanítsam-e, de ő csak horkantott egyet és a fejét rázta. Talán azért, mert nem akart megtanulni beszélni, vagy azért, mert nem is tudott megtanulni, mert nem volt rá képes. Pedig mostanában mennyi ilyen kiskedvencet látni, akiket a gazdájuk folyton-folyvást tanítanak a mi nyelvünkre több-kevesebb sikerrel. Lehet, hogy Pegazus ezért nem akart megtanulni. Egyéniséggé akart válni úgy, hogy nem válik egyéniséggé. Mily ironikus, mikor már az számít egyedinek, ki nem is az. Erre régebben egy animációs filmben hallottam is egy példát. Valami olyasmiről lehetett szó, hogy valaki úgy vált szuperhőssé, jobban mondva szupergonosszá, hogy a pénzét használta fel. És a főhősnek mondott egy olyasfajta monológot, miszerint ha árusítani kezdi ezeket a hightech felszereléseket, akkor majd „Mindenki szuper lesz, és senki sem lesz az”. Legalábbis, valami ilyesmit mondott.
De vissza a tárgyra. Én már régebben voltam katona, sőt, nekünk még kötelező katonaság is volt. Szerettem azokat az éveket. Ott tanultam meg az igazi tiszteletet és rendet. És persze nem utolsó sorban, a meghunyászkodást is. Bárki, aki ellenszegült, azt megverték. Ott nem voltak egyének, csak osztagok és századok. Kemény idők voltak nem mondom, de megérte.
És azért, mert régebben is voltam katona, egy kicsit most nosztalgiáznék, jelentkeztem katonának. A regisztrációs lapot már rutinszerűen kitöltöttem, hiszen régebben már ki tudja hány példányban meg kellett ezt csinálni.
A besorozás napján eddig úgy, ahogyan kell meg is jelentem a Főtéren. És lám, ismerősökkel is találkoztam.
- Szia Miu! – mosolyogtam derűsen a lányra. De sok időm nem maradt arra, hogy beszéljek, mert már mondta is, hogy mi minden történt vele. Én pedig csak bólogattam, ahányszor csak valami újdonságot mondott. Aztán már ment is tovább, és üdvözölt másokat. Olyan volt ez a lány, mint Rejtő Jenő „Szőke Ciklonja”. Jön, lecsap, és már megy is tovább. De ezért kedvelem.
Ahogy elnéztem, Miu aktivizálta magát, és szert tett néhány ismerősre. Ugyanis utánam még több játékosokhoz is odalépett. Sőt, egyiknek egyenesen a nyakába ugrott. Úgy látszik, hogy kedveli. Aztán egy másik fiúval pedig pacsizott volna, de helyette csak elhúzta a kezét, pont az utolsó pillanatban. Úgy látszik, hogy azt a fiút nem kedveli annyira. No, de sebaj, inkább elindulok befelé.
Amint beértem az ajtón, eltűnt az összes felszerelésem. Egy kissé felhúztam a szemöldököm, de különösebben nem lepődtem meg a dolgon. Az első napon mi is átadtuk a ruháinkat és kaptuk helyette egyenruhát, hogy semmi megkülönböztetés ne legyen köztünk.
Ezután pedig jött is a szokásos üvöltözés, csak most mi nem szólalhattunk meg, hogy „Uram, igen, uram!” , ugyanis bárki, aki megszólalt, kapott egy gyomrost. És nem mellesleg, fél életcsíknyi sérülést. Ennek ellenére, volt néhány bátor jelentkező, aki megszólalt, és viselte is a következményeket. Nem hiába, idebent nincs fájdalomérzet. Bezzeg, ha kint lettünk volna, most mind összesnek.
Aztán kivágódott az ajtó, és már a csatatéren is teremtünk. Volt, aki pajzsot, és volt aki fegyvert kapott. Én – balszerencsémre - csak pajzsot kaptam, így azzal sokra nem mentem. Ezért aztán beálltam egy fegyveres mögé, hogy amikor majd meghal, felvehessem a fegyverét. Szomorú ezt mondani, de így van. Ha túlélésről van szó, nem lehet másokra gondolni, csak magadra. Még az ösztöneink is úgy fejlődtek ki, hogy először magadat védd, és csak aztán a társaidat.
Persze gondolhattam volna, hogy az egész csak átverést, de ez csak akkor realizálódott bennem, mikor már megint az őrmester – gondolom őrmester volt, rangjelzést nem adott meg – előtt álltunk, és már küldött is minket, hogy szerelkezzünk fel,. Én, mint egy normális közkatona, követtem is a parancsokat.

Pontok, felszerelések:

Gyorsan összekapkodtam minden használhatónak tűnő, csinos, régóta áhított T3-as felszerelést a raktárból amire csak szükséget éreztem. Meg elnézve a többieket, nem nagyon van másnak is igénye ilyesmi felszerelésre szóval nyugodt szívvel válogattam kedvem szerint. Talán mind közül a legfurcsább az volt, hogy ezúttal nem egy gyűrű töltötte be a fegyverem szerepét hanem egy valódi, kézzel fogható, nem alakváltó darab. Csupán egy egyszerű kasza, viszont meglepően sokat sebez és ez tetszett benne. A hozzá tartozó igazságosságos rúnáról nem is beszélve. Két lábon járó vöri radar is lehettem volna vele akár, de sajnos az event után vissza kell szolgáltatnom majd a katonaságnak, a többi felszereléssel együtt. De addig amíg tart kiélvezem minden percét. Miután minden szükséges eszközt magamon tudtam végigmértem a többi katonát, hogy tudjam mire számíthassak a harc közben. Jó érzéssel töltött el, hogy viszonylag erősnek tűnünk, és szinte mindenki beszélget valakivel, ez pedig arra utal, hogy dolgoztak már együtt korábban, szóval nem áll távol tőlük a csapatmunka, és talán kicsit ismerik a másik harci szokását. Még a bácsinak is tetszettünk, és ez még inkább elégedetté tesz. Olyan mintha én lennék a szakaszvezető, persze ezt a szerepet nem fogom elvállalni, mert hát túl nagy a felelősség meg csak úgy na.
- He? Piros? - kérdezek vissza döbbent arckifejezéssel amint rám bök a férfi. - Mért pont piros?! - A lehető legrosszabb szín amit kaphattam. A vörös az megbélyegez, elítélendő, és azokra az egyénekre emlékeztet akikre legszívesebben nem is emlékezne az ember... Az újabb teleportálódásra pedig már nincs is miért reagálnom, úgy tűnik jó mókának tartja valaki, hogy percről percre új területre küldd.
- Yosh. Szóval akkor mi egy csapat vagyunk. Végezzük a dolgunkat a lehető legjobban. - húzom ki magam a fiú előtt.- Mondhatni nagyokat sebzek, viszont nincs túl sok életerőm, szóval ha nagyobb hordában támadnak ránk akkor számítok a védelmedre. Rendben? - mosolygok a srácra, azt hiszem elegendő információval szolgáltam ahhoz, hogy jól meglegyünk együtt, az elkövetkező összeütközések alatt. Közben pedig a térképre is vetek egy pillantást, alaposan szemügyre veszem, merre is lenne jó elhelyezkednünk. Chanék középre mennek, ezért nem ártana valahol a közelükben lennünk.
- Az erdőtől maradjunk távolabb, mert ott elég problémás lenne egy kaszát lóbálni. Szóval én a keleti híd előtti részt javaslom. Ahol több út is összetalálkozik. Mi a véleményed? - mosolygok a fiúra miközben a térképet úgy próbálom tartani, hogy neki is legyen rá megfelelő rálátása.

Sikerült felölteni a választott felszereléseket, és azt nézem, hogy nem is nagyon változott meg a pontozásom, max csak 1-2 érték, ami más. Perzse ha tudtam volna, hogy kivel kerülök össze, akkor full Hp-ra és Speciális Képességre mentem volna.. de mivel azt sem tudni, hogy egyelőre solozunk-e vagy csoportos harc lesz, inkább maradtam a jól megszokott állapotban. Vagyis majdnem. Körbenézek, és ahogy elnézem, azt veszem észre, hogy ki hogy áll. Még jó, hogy nem kell ténylegesen levenni a felszerelést, mielőtt felöltjük a másikat, mert azt hiszem mi csajok, most nagyon gázban lennénk. Most azonban kissé nyugodtan nézem, hogy szépen lassan mindenki felölti az újdonsült felszerelést. Megakad a szemem az egyik srácon. Hát szépen telepakolta magát páncéllal az biztos… De hát ő dolga. Bár nem hiszem, hogy olyan sok bónusz felszerelés pontot szerzett össze. Szemeimmel Atorut keresem, és ha megtalálom bátorítóan rámosolygok. Most hogy jobban megnézem, a fele bagázst nem ismerem… Csak Ato, Jun, Chan volt az akivel már találkoztam előbb. A többi kasztját tudtam csak megítélni felszerelésből. Két lovag, egy harcművész… és egy fegyverforgató talán? A kardokkal mindig gázban vagyok. Mindenesetre a tábornok vagy ki is csatlakozott közénk. A szavaira inkább nem mondtam semmit, csak forgattam a szemeimet. Már kezd irritálni ez az ürge, de mikor jött a csapatbeosztás felsóhajtok. Örültem a választásnak, és boldogan mosolygok rá Chanra, de még mielőtt odamennék hozzá gyors színt vált a páncélzatom. Tűzrózsa indul meg előzőleg.
~ Üdvözöllek Álomkelő. – köszönti a másik petet – Hogy szolgál az energiáid?  Téged is megvisel a tél közeledte?
Én eközben a lány felé mentem, aki boldogan fogadott. Legalábbis remélem. Felvetésére csak elmosolyodok, és széttárom a karjaimat.
- Hát nem tudom… adjunk nekik. – tréfálkozok – Amúgy persze jó lesz az a közép.

Szépen lassan felkerült rám az összes páncél, és a pajzsomat is a kezembe veszem. Kissé nehézkes volt így mozogni, most hogy ennyi páncélt adó felszerelést vettem fel magamra, ám ezt az új felszerelést is hamar beborította az alapképességem okozta jégréteg. Gondolom, nem sokan örülnek, azok, akik a közelemben öltöztek át, hogy szépen lehűtöm a környezetet. Megforgatom egyszer, kétszer a kezemben a buzogányom. Kissé szokatlan volt, de hát most nem ez a lényeg, és őszintén megmondva eddig sem voltam az a típus, aki csak ennyitől meghátrálna. A küldetést színesítő személy szavai is szintén leperegtem róla, de mikor elkezdődött a csapatbeosztás rendesen odafigyelek rá. Ahogy figyeltem, hogy kit osztott be mellém, egy lányra esik a pillantásom. Nyugodtan megvárom, míg befejezi, majd kezem a mellkasom elé teszem, és lassan meghajolok előtte.
- Örvendek a találkozásnak kisasszony. Ryutoshi Kurasai vagyok. Szolgálatára. Ne aggódjon. Rengeteg páncélt szereltem fel magamra, és képességeim is kiegészítik. Ha sikerül a képességemet aktiválni 256 pontnyit leszek védeni. A Pajzsom segítségével képes vagyok bevédeni Kegyedet, de azért hagyja, rám legyen szíves a kezdeményezést, hogy magamra vonhassam a lények figyelmét.
Kissé szokatlan volt ez a piros páncélzat. Nem az én színem a vörös, hozzám inkább a világoskék illik, de hát lényegtelen, nem azért vagyunk itt, hogy divatbemutatót nyerjünk. Természetesen ebben az esetben nem lennék itt, ha ezért lenne ez az event. Sok dolog van, amit szó nélkül megteszek, de nem vagyok az a típus, aki ilyen dolgokkal fecsérli el az idejét. Meg hát nem is lennék valami ideálig modell. A lányra pillantok még egyszer, majd odasétálok, amit ő kijelölt, hogy oda szeretne menni.

Az irónia. Az a fránya irónia. Hiszen nem lehet a véletlen közjátéka, hogy pont minket, vörös indikátorosokat osszon be a zöld csapatba. Esetleg ezzel csak rá akart világítani arra, hogy a vörös indikátorral rendelkezők is lehetnek teljes értékű emberek, míg a zöldek is lehetnek belül vörösek? De az is lehet, hogy igazából semmi nagyobb jelentőséget nem kell tulajdonítani a csapatok színeinek, hiszen ez csak egy afféle jelzés. Színek helyett mondhatott volna akármi mást. Mob neveket, esetleg egy hírességet, vagy még Zeusz tudja, hogy micsodát.
A lényeg most mindenesetre az, hogy Miuval kerültem egy csapatba, ami egy kis megnyugvást jelentett a számomra. Nem tudom, hogy mi lett volna, ha esetlegesen egy zöld játékossal kerülök össze, aki mondjuk nem utolsó sorban gyűlöli is a pirosokat. Esetleg egy félnótással, aki még önmagára sem tudna vigyázni – értem ezalatt azokat, akik kaptak egy gyomrost. A katonaság a fegyelemmel és túlélésről szól. Aki nem bír magára vigyázni, vagy esetlegesen meghalna, dezertáljon, vagy rohanjon a halálába. Hiszen a szolgálati levelet nem szabad visszaadni a parancsnokságnak. Jobban mondva, vissza lehet, de csak a képünkbe röhögnének, és becsapnák a szemünk előtt az ajtót, esetleg visszalöknének a frontra, hogy harcoljunk tovább.
Közben egy újabb teleportáció történt, és már ott is voltunk egy… Mezőn? Nem, ez valamilyen tanya, vagy egy erdő közepi falucska lesz. És ha jól gondolom, most itt kéne elhelyezkednünk. Hm… Egy kisebb gondolkodás után, döntöttem is.
- Miu, mit szólnál, ha az egyik hídhoz állnánk? Akkor használhatnánk a thermopülai harcmodort. – mondom a lánynak, felvetve az ötletet. Hiszen nem tudhatjuk, hogy mennyi ellenfelet kapunk, és így egy kicsivel biztonságosabb lenne a csata, mert nem tudnának bekeríteni minket.
Ha Miu esetlegesen döntésképtelen lenne, akkor az északnyugatra található hidat, és ha benne van, el is indulhatunk feléje. Ha odaérünk, akkor pedig szólok Miu-nak.
- Még ne keljünk át a hídon. Előbb nézzük meg, hogy mennyi ellenséggel kell szembenéznünk. – mondom. Már van egy taktikám, amit lehetőleg kivitelezni is képes leszek. És ennek a taktikának van egy aduász része is, amit csak végső esetben kellene bevetni, mert utána nehezebb dolgunk lesz. De az remélhetőleg még később lesz.
- És egyébként, mi újság, Miu? Látom szereztél magadnak néhány ismerőst. – jegyzem meg a lánynak. Mindenesetre örülök, hogy vannak ismerősei, és nem én vagyok az egyetlen támasza, ha persze támasznak nevezhetem magamat. Egy vörös ismerős elég sok gonddal járhat, ha bajba kerül az ember. De ezek a dolgok most lényegtelenek. Most csak az a lényeg, hogy éljük túl… Ömm… Mit is?
- Miu, te egyébként tudod, hogy kivel fogunk harcolni? – teszem fel a kérdést a lánynak. Lehet, hogy szerepelt ez valahol a felhívásban, de ezek szerint elkerülte a figyelmemet. De gondolom ez ki fog derülni.

- Hóó… ez is kell.. Meg ez… ez sem jön rosszul… Ezt meg természetes, hogy nem hagyom itt. – ilyen hanghatások kíséretében szerelkeztem fel szépen sorjában.
Érdekes volt megint összeválogatni az itemeket, még ha a felét nem is ismertem a látottaknak, de a beállításaim szerint könnyen újra fel tudtam szerelni magamat. Sokat azt hiszem nem is változtattam rajta. Bár végül is na. Ezt szeretem, ezt kedvelem, ez az én kis kedvesem. Bár lehet ki kellett volna most próbálnom magam egy kaszával. Áh, hülye vagyok, úgy nem lenne olyan élvezetes a harc, hogy azt is lóbálnom kellene. Meg képességnél kicsit ütne.. Gyilkus Fullánkként nevezni hát… a legszélsőségesebb esetben sem lehetne… max pár kör pia után.. akkor lehetne. A férfi beszólása után kényszert éreztem magamban, hogy közöljem vele: Hát bocsásson meg, hogy ennyi idős korunkra sikerült megtanulni, neki is már illene ezt a készséget kifejlesztenie…. de volt bennem annyi józanész, és kevés pia, hogy ne mondjam ki. De hát na mindenkiről azt szokták mondani, hogy magából indul ki. Bár furcsa is lenne, ha mondjuk, a karom másnak a testéből nőne ki fuhúúú. Végül jött emgint egy tp és pisloghattunk nagy szeriben, hogy mindenki menjen a dolgára. Gyorsiban megkerestem Arany színű csapattársam.. mert ez arany.. nem sárga! Arany. Majd szinte rávetülök.
- Hát jáj de jó nekem. Egy ilyen aranyos fiúcska mellé lettem beosztva. – dörgölődök hozzá, és karon ragadom mindkét kézzel – Na, te szépen velem jössz a bozótos felé. – mondom és húzom is az erdőcske felé a hídon túlra.
No lássuk lesz-e elég tökös ahhoz, hogy megállítson. Bár nem értem mi baja lenne vele, én csak a szörnyekre akarok lesben állni ,vagy ezt elfelejtettem mondani?