[Küldetés] A testtolvaj meséje

Hát... Alvásból ma se volt hiány, ezt meg kell hagynom. Korán aludtam el, későn ébredtem fel, mint akit teljesen kiütöttek előző napon, úgy éreztem magam, pedig semmi sem történt, a hajam pedig olyan kócos volt, mit még soha életemben. Amikor magamat megláttam a tükörben, sikítva hátrahőköltem, körülbelül úgy néztem ki, mint egy horrorszereplő, akit vagy halálra rémítettek, vagy maga az ijesztgető szellemkisasszony szerepét tölti be. Vagy még rosszabbat.
Beletúrtam a hajamba, aztán valahogy sikerült rendbe szednem magam. Hát nem volt egyszerű ez sem: azon morfondíroztam, hogy a kapott felszerelést felvegyem-e, vagy a megszokott ruházatom elég lesz-e, miután természetesen a hajamnak szánt időmet szeretett fürtjeimmel töltöttem: először csak úgy szórakozásból a kezemmel kezdtem el kibogozni, majd látva, hogy mennyire nem akaródzanak a fürtök egymástól elválni, idegesen, vörös arccal megnyomtam a bűvös gombot, aminek köszönhetően a hajam újra kiséfültté vált. Ez már igen! Bár nekem azért néha hiányzik az, hogy órákat kínlódjak vele, mert muszáj. Itt viszont elveszik a kihívás okozta feszültség, ami a totális idegileg való kikészülést okozza.
Végül úgy döntöttem: nem veszem fel a páncélzatot. Minek? Még mindig a városban lógatom a lábamat, egy-két kalandos úton ugyan részt vettem, de... Jobbnak látom még mindig itt tartózkodni, és ha nem hagyom el a várost, akkor nincs semmi veszélyforrás sem rám nézve, márpedig nem fogom elhagyni. Mondhatnám, hogy önbizalomhiány level sok, de lehet, mégsem ez áll a háttérben. Újabb agyat ostromló gondolataimat - amik arról szólnak, hogy akkor most mi a franc bajom van, nyuszi vagyok-e, avagy csak sík - viszont igyekeztem minél hamarabb kiűzni a fejemből, és valami nyugodt helyre látogatni, ahol elfelejthetek egy csomó mindent. Valamelyik nagytudású NPC-től (igen, már tudom legalább ezt) megkérdeztem, mégis merre mehetnék, ő pedig felsorolt pár lehetőséget. Megállapodtam annál a bizonyos növényháznál, az jónak hangzott. Biztonságos hely, ráadásul nem kell kimennem a városból, hogy egy halom virágot nézhessek. Tökéletes!
Ügyesen, ám annál inkább bajosan eljutottam a helyig, többször eltévedtem. Nincs mentség: egyszerűen képes vagyok eltévedni az ismeretlen helyeken, bár ezzel más is így lehet. Jó, megesik, hogy az ismerős helyekről se tudok kitalálni, mert túl erősen gondolkodtam valamin (Kérdés magamnak: tudok egyáltalán olyat?), és nem ismerem fel hosszú percekig, mégis hol a fityfenében vagyok. Viszont eltalálok legalább ide, és máris egy hősnek érzem magam. Jó, ez azért enyhe túlzás, de mégis büszke vagyok magamra.
Ahogy belépek, megérzem több illat keverékét, amely először meglehetősen furcsa, ám hamar megszokható, és így kellemessé válik a számomra az édeskés levegő. A több, talán ezer virág illata szinte bódító, elborítja az agyamat, tekintetemmel meg legszívesebben felfalnám a csodaszép, színes helyet. Ott állok, egy helyben, döbbenten és csodálattal bámulom az elém táruló látványt. Eltűnődök azon, hogy ezt mégis hogyan tudták létrehozni, aztán eszembe jut: ez egy játék, itt bármit meg lehet teremteni. Amit a fönti nagyokos kitalál, az már készen is van egy csettintésre. Nincs min csodálkozni. De valahogy mégis magával ragad a látvány.
Hirtelen hangot hallok magam mellől. Valószínűleg egy újabb nagytudású, aki a frászt hozza rám, fel is sikítok, ahogy váratlanul megszólal. Persze azonnal lenyugtat, és elrángat mindenféle növényhez, és mindegyikről percekig magyaráz. Először képtelen vagyok felvenni a fonalat, bambán nézek rá, majd amikor egy új növény ismertetésébe kezd, akkor már képes vagyok rendesen figyelni. Összevont szemöldökkel, résnyire szűkülő szemekkel vizsgálom a virágot, amiről folyik a szó, hallgatok, bólintok, láthatóan erőlködök, hogy a lehető legtöbb információt a fejembe préseljem, persze semmi sem marad meg. Hát mire is számítottak tőlem? Soha az életben nem leszek virágszakértő, mint ez a jómadár itt! Áh, eszem megáll néha az ilyen figuráktól!
Valaki elkezd sírni. Pislogok erre, azt a kicsi érdeklődésemet is elveszítem a magyarázat iránt, ami eddig volt. A hang irányába fordulok, és amilyen hirtelen hangzott fel, olyan hirtelen tűnt is el. Keresem a gyanús pontokat a területen, és ki is szúrom, hol és ki lehet a sírós emberünk. Egy kissé kerekded fiú az, aki valami miatt ejthette azt a pár könnyet, hiszen egy nő éppen kérdezősködik, egy másik pedig zsebkendőt ad neki. Másik... Ismerős nekem. Újra összehúzom a szemem, hogy jobban lássam, mire felismerem. Savanyú arccal bámulok rá, valószínűleg nem vesz észre, aztán elfordulok, megrázom a fejem. Pislogok, és azon filozofálok, most komolyan a minibossos és a labirintusos nővel, azaz Chanceryvel találkozok újra, vagy ez csak a klónja. Esetleg az ikertestvére, vagy valaki mása.
Felpillantok rá. Teljesen más, mint legutóbb. Egyik szemöldökömet kérdőn felvonom, majd a magyarázó figurától elnézést kérek, és közelebb lépek a kis csomóhoz: a fiúhoz és a két nőhöz. Azért érdekel, mégis mi váltotta ki a fiúból ezt a reakciót. Kérdő pillantásokat vetek rá, és mindössze hallótávolságba kerülök. Túlságosan közel nem akarok menni, és még az is megállít a további közeledésben, hogy Chancery-e egyáltalán az, akiben őt vélem felfedezni. Miért nem tudom egyszerűen azt mondani, hogy ő, és kész? Mi a jó francért kell állandóan beképzelnem valami marhaságot? Hihetetlen.

A köszönés alapján tényleg Chancery az, akit távolabbról felismertem, vagy inkább csak hasonmásnak néztem, de akkor nem tévedtem sokat. Ez azért megnyugtató - legalább emlékszek pár arcra, akikkel kalandokban vettem részt, még ha egyszer-egyszer akaratom ellenére is. Viszont attól még, hogy felismertem, azt sem tudom igazán, hogyan viselkedjek vele. Tény, hogy közvetlen vagyok, meg minden, de... Hát... Na jó, ez nem rám vall, majd lesz, ami lesz, a köszönést meg egy ideig hanyagolom. Inkább nem terelem a szót késett köszönéssel, amúgy sem vagyok olyan túlságosan közel, hogy nyugodtan üdvözölhessek egyik-másik embert, akit épp ismerek.
Használt zsepi visszaadása... Ez enyhe undort vált ki belőlem grimasz formájában, aztán igyekszek az arcvonásaimon változtatni: semmi orráncolás, hanem kisimult arc, már amennyire lehet a szokásos szemöldökfelvonós pofák vágásánál. Alapjáraton viszont kétkedve bámulom a fiút, a magam részéről úgy ítélem, valami nem klappol nála.
Figyelmesen hallgatom ezt az elég különös mesét. Valahogy számomra lehetetlennek tűnik, hogy bárkinek is ellopják a testét. Persze, ez egy játék, de többé-kevésbé a valóságon alapszik, a mobok meg ebbe nem számítanak bele, azok mindenfélék, csak nem valóságosak. Szóval ezért többé-kevésbé. Viszont figyelembe véve, hogy ez egy játék... Talán mégis megeshet az ilyesmi? Ez esetben akkor jobb lenne, ha hátrébb állnék, valahogy kivonnám magam a forgalomból - és itt most nem a kardélre hányásra gondolok, hogy aztán elpixeleződjek. Sok kedvem viszont nincs másik testbe kerülni, mint ez a fiú, márpedig ha belecsúszok ebbe a kalandba, akkor bizony elég valószínű, hogy ezt is megtapasztalom. Mi van akkor, ha én is úgy járok, mint ez a pórul járt fiú előttem? Ha én is egy hasonlóan "rossz" testbe kerülök? Meg vagyok elégedve a sajátommal, semmi kedvem sincs lecserélni, még ha más sokkal jobban is néz ki nálam. De még csak azért sem akarom cserélgetni, mert megszoktam, tudom, mire képes, tudom, mit nem lehet vele megcsinálni. Ha egy új testbe kerülnék, valószínűleg évekig ismerkednék azzal a bizonyos testtel.
Megrázom a fejem. Nem tetszik, és kész. Viszont ha meghátrálok, akkor megint nem kerülök egyik lépésről a másikra - mindig is ez akadályozta a fejlődésemet. Túl sok gyanúsat találok, túl sok az, amit nem vállalnék be, mert félek. Őszinte válasz: félek. Túléltem egyet s mást, de még mindig nem érzem magamat elég felkészültnek, hogy belevágjak ilyen kényes küldetésekbe. Már ha ez egy küldetés, és kapunk érte tapasztalatpontot is. Ha úgy fogom fel ezt az egészet, hogy ez egy küldetés, amiért arany és tapasztalat jár, akkor az elég sok lehet - így meg már csábító.
Megvakarom a fejem, és úgy döntök, hogy maradok, nem lépek le. Ha nagyon elfajulnának a dolgok, akkor... Öhm... Hát akkor már nem tudok eltűnni innen, akkor már nyakig benne lennék a történésekben, szóval döntésem a maradás. Legfeljebb testet cserélek, és akkor kezdhetem elölről az ismerkedéseket, ennyi. Beszélőkém meg van, szóval akikkel nagyon akarok, azokkal úgyis újra összebarátkozok.
DE NEM AKAROK TESTET CSERÉLNI!!
Ez a gondolat visítozik bennem, amit próbálok egy hangszigetelt szobácskába zárni a fejemben, ahonnan nem juthat el hozzám a szirénázása. Halkan felsóhajtok, ahogy sikerül a művelet, és megnyugtatom magamat még azzal is, hogyha erre kerülne a sor, akkor bizony visszaszerezném valahogy a testemet. Ha most sikerül, akkor máskor is sikerülni fog, nemde? Maximum én is ugyanolyan műsort rendezek, mint ez a malacka előttem.

Újabb fintor a hálálkodás láttán. Alapjáraton nem vagyok oda ezekért a dolgokért, valahogy túl... nyálasak? Igen, ez a legjobb szó rá. Szóval sose szerettem ezeket a nyálas beszédeket, bár valljuk be: néha igazán jó az ilyesmit hallani. Bár ez számomra a ritka pillanatok egyike marad, a személyiségemhez nem kifejezetten illik a románc. Háborgó típus vagyok, nah.
Kissé közelebb merészkedek, hogy valamivel jobban halljam a történéseket, és végre elhangzanak a használható információk. Viszont ez korántsem egyértelmű és elég, hiszen milyen mező? Merre? Hol? Melyik irányba kéne indulnunk?
Ahogy elhangzik ez az aprócska segítség, amely tényleg minimális, már vissza is térünk az eredeti témához: vissza akarja kapni a testét, és ismételten elbőgi magát. Igazat megvallva már gondolatban tépegetem ki egyesével a hajamat, ennek hatására egyik arcizmom meg-megrándul kifejezve enyhe türelmetlenségemet. Oké-oké, teljesen érthető a hozzáállása, de ennyire még én se vagyok szerencsétlen, pedig nem mondanám magam valami mázlistának. Most komolyan, állandóan csak pechem van, leginkább a jellemem miatt, nem holmi felsőbbrendű hatalom miatt.
Hirtelen eszembe jut a pechre a hasba vágás. Alsó ajkamba harapok, azzal gyorsan ki is űzöm azt a félelmet a fejemből, na meg az egész testemből, amit akkor éreztem. Elzárom ezt is egy aprócska sarokba, szépen besötétítem képzeletben, hogy még véletlenül se láthassam újra azt a jelenetet. Elfelejtem most azonnal, és ahogy elkergetem kavargó gondolataimból az emléket, ellazulnak az izmaim - észre sem vettem, hogy megfeszítettem őket.
Kérdeznem nem is kell, a vörös ruhás nő elintézi helyettem, vagy inkább helyettünk, így hát csak hallgatok, mintha a közönséghez tartoznék. A felsorakozó kérdések bár mind jogosak, de képtelen vagyok mindent megjegyezni szó szerint. Pislogok párat, kissé elkerekednek a szemeim, és igazából remélem, hogy a nagy részére tud majd válaszolni a srác. Mondjuk egyértelmű az egész... Külső leírás kell, arról pedig lehet beszélni. Az a legegyszerűbb, főleg, ha az embernek saját magáról kell valamiféle beszámolót adnia.

Amikor malackánk azzal felel, hogy nem illik ilyet kérdezni, szinte rögvest elkáromkodnám magam, na meg még őt is szidnám, hogy akkor mégis hogy a francba segítsünk neki, ám visszafogom magam. Istenem... Ilyenkor csodálkozok azon, hogy milyen idióták lehetnek egyesek. Ha bömböléssel magukra hívják a figyelmet, akkor legyenek szívesek rendesen válaszolni, nem pedig húzni a szájukat, hogy ezt nem illik. Ez most kiverte a biztosítékot. Kezemet megemelem, hogy orrnyergemet kezdjem el behunyt szemmel masszírozni, ezzel valamelyest levezetve a feszültséget. Mély levegőt veszek, majd idegesen kifújom, aztán újra a dagi fiúcskára nézek.
Újabb infó. Egyes szintű, ez még hiteles is, hiszen ki más kószálna errefelé? Jó, itt vannak azért még néhányan, akik magasabb szintűek, szóval az se lenne elképzelhetetlen... Egyelőre viszont nem kételkedek a szavában. Márpedig valamitől bűzlik ez az egész, és akárhányszor futtatom át magamban a történetet, testcsere nincs! Nincs az a program, amivel valaki testét ki lehetne cserélni egy másikéra. Szerintem. De ezt megint én mondom, aki egyáltalán nem egy gép- és programozózseni.
A mutatott irányba pillantok, majd ahogy a bőgőmasina megindul, követem őt a két lány után. Egy időre elvette a kedvemet a kezdeményezéstől és pattogástól, valamint az előzködéstől egy-két szerencsétlenkedésem, de van egy olyan érzésem, hogyha ez a dagi pocok továbbra is idegel, túllép kicsiny türelmem határán, és bizony meglátja a következményét a hisztijének.
Hátulról azért hallom a beszélgetést, szóval azt hallgatom, és miközben elhagyjuk a város biztonságot nyújtó területét, előkerítem a felszerelésemet: most már páncél rajtam, kard övemre csatolva, jöhet akármi, kettényisszantom. Legalábbis ezen a területen egész egyszerű a helyzet, feljebb szintekre azért már nem merészkednék.
Izmos. Ugyanez a ruha. Hátrafésült haj. Azonnal valami perverz disznó jut eszembe, akinek hatalmas muszklijai vannak, zselézett, dús haja. Undorodva kiöltöm a nyelvemet (még szerencse, hogy hátul vagyok, egész nyugodtan grimaszolhatok), egyszerűen... Undorodok az ilyen alakoktól, egyáltalán nem tartoznak az általam kedvelt típusba. Álljon meg a menet... Van egyáltalán olyan, hogy általam kedvelt típus? Elzavarom ezt a gondolatot a fejemből, és a ruha szöget üt a fejemben. Az nem lehet, hogy valakin ugyanolyan ruhácska legyen, mint a másikon. Mindenkinek egyéni, nem? Lehet, én vagyok még túlzottan tapasztalatlan, de ez számomra akkor is lehetetlennek tűnik. Ez vagy valami merénylet volt, és direkt elintézte az a valaki, hogy a célszemély ruháját viselje, amikor elköveti ezt a valamit, vagy pedig átvág minket. Én pedig az utóbbira voksolok, mert, mint korábban megállapítottam, testcsere nincs!
Egy rózsaszín izé tűnik fel, ami kizökkent a gondolataimból, és csak pislogva bámulok rá, amíg el nem tűnik. Pár pásodpercnyi késéssel meg is szólalok, kérdésem azonban valószínűleg megválaszolatlan marad. Ez különösebben nem is zavar, amúgy is költőinek szántam.
- Mi az isten volt ez...? - motyogom az orrom alatt.

Egy madár. Eddig fel se tűnt, hogy őszinte legyek, nem tartottam különösebb jelenségnek, ha tollasok vannak itt, ott és amott. Viszont ez a példány beszél. Meglepődve figyelem egy darabig, hallgatom, amit mond, majd a többiekre nézek. Felőlem jöhet, nekem nincs vele problémám, remélhetőleg a másik háromnak sem lesz, majd elmosolyodok tollas barátunk aktivitásán. Valahogy ismerős érzés fog el, de nem tudom, miért. Emlékeztet valakire, azonban nem tudnám felidézni az arcát. Aztán lehet, csak kitaláltam az egészet, sőt, egészen biztos, hogy valamit nagyon félregondolok.
A mezőre érve megjelenik az a kis rózsaszín valami. A madárnak máris akad mondandója, mire felvonom a szemöldököm. Ha a színét nézzük, akkor valóban lehet egy malac, viszont ki a fene tudja, hogy miféle mutáns lény van még itt, ami rózsaszín? Kissé nehezemre esik elhinni, hogy ez tényleg, valóban egy malac... Viszont a saját szemem már csak nem fog hazudni, így hát követem a pocok-fiú lépteit, aki elkapja a rózsaszín micsodát, és hát... Valóban egy malac. És kezdődik is a gyanúsítgatás. Hihetetlen...
Jobbomat csípőre teszem, bal kezemet szemem elé emelem, és megrázom a fejemet kissé lehajtva. Számomra elég idétlennek és abszurdnak tűnik ez az egész történet, már nem is érzek valóságalapot ebben az egészben. Egyáltalán nem tartom veszélyesnek a környéket, egyáltalán nem tűnik semmi sem furának. A beszélő madárkát is be lehetne tudni valami hibának - mondjuk. De akkor miért emlékeztetne bárkire is? Tényleg csak egy hülyeségem lenne a sok közül?
Ezek szerint itt mégis valami bűzlik... Csak tudnám, hogy mi az a hiányzó darabka.
- Biztos, hogy benne van ebben az egész felhajtásban ez a malac? - teszem fel a kérdést a párosra nézve, leengedve a kezeimet. - Lehet, csak egy mob a sok közül. Nem hinném, hogy egy ilyen állat képes lenne testeket cserélni, ha éppen kedve szottyan hozzá... Na meg nem is szíveskedett most a mi testünket elcserélgetni valami másra. Ha ő lennék, és valóban képes lennék ilyesmire, biztosan, már csak a vicc kedvéért, az itteniek testét összekevertem volna, a háttérben meg egy jó kacagtam volna a szerencsétlenkedésen és a döbbent arckifejezéseken - mondom el véleményemet.