[Küldetés] A testtolvaj meséje

A fiú láthatóan figyelmen kívül hagyja a véleményemet, pedig pont ő kérdezősködött. No mindegy, legalább a másik átváltozott alak szavaira figyel, és ez vicces változást hoz a malac és a közte lévő beszélgetésben. Már ha lehet beszélgetésnek mondani azt, hogy a rózsaszín állatka csak pislog rá, mintha nem is értené a pocok kérdéseit, aki idő közben elengedi. Chan azonnal rá is szól, és igazat kell neki adnom: még ha nem is biztos, lehet, hogy köze van az esethez, nem szabad elveszíteni.
Kissé elhúzom a számat, amikor a madarunk kinevet. Most mi ezen a nevetnivaló? Egyáltalán nem értem. Csak ötletet mondtam, ami vagy hasznos, vagy egy fatális tévedés, hülyeség. De a válasz alapján nem is olyan rossz az, amivel felhozakodtam, szóval ez azért megnyugtató.
- Hmm, lehetséges, ebben azért még nem vagyok otthon, hiába, hogy egy ideje itt vagyok - felelek őszintén, miközben a fejemet vakarom, majd Chant hallgatom. Felé fordulok, jobb szemöldököm leheletnyit feljebb csúszik. De jó... Nem elég, hogy egy csomó, számomra teljesen idegen dolgot zúdítottak a nyakamba az elmúlt időben, újabbak jönnek fel. Alig tudom helyrerakni magamban ezt az egészet. Úgy tűnik, még mindig nagyon ragaszkodok a valósághoz, és így képtelen vagyok teljes mértékben alkalmazkodni a jelenlegi helyzetemhez, nem vagyok hajlandó elfogadni dolgokat. Fene.
A madár leírására szinte azonnal eszembe jut valaki, de el is vetem a feltevésemet. Már miért lenne itt? Tuti sokkal előrébb tart, már amire a stílusából következtetek, nem olyan kis házikukac, mint én, akinek jár a szája, de nem cselekszik. Vagyis cselekszek én, csak mindig meggondolatlanul, és legtöbbször rosszul. Ez a baj velem. Szóval nem, kizárom azt a lehetőséget, hogy esetleg az egyik ismerősömmel/barátommal ugyanez megtörténjen, mert... Biztos vagyok benne, hogy az illető teljesen máshol van.
- Bele se merek gondolni, mennyi ideig fogjuk akkor keresgélni a testeket... - motyogom az orrom alatt. Nem nyafogásnak szánom, csak egyszerűen akkora a terület, hogy ez szépen kicsúszik a számon afféle csodálkozásként. Nem is tudom felfogni, hogy hogy lehetett valaki képes egy ekkora területet megalkotni... Persze ennél többet nem tudok hozzátenni a jelenlegi álláshoz, egyelőre azokat kell faggatni, akik átváltoztak, kérdésekben meg már nem vagyok valami ötletes.

-Aha, én vagyok... ._. -bólintok a galamb kérdésére;fú, de fura a hangom. Milyen rég is volt utoljára ilyen magas, mint egy kislányé. Mondjuk fogalmam sincs, mások milyennek halhatják az eredetit, egyesek szerint az is elég magas és fiatalos maradt, aztán a fene tudja. Én mélyebbnek hallom és gyűlöletesnek, olyannak, amit nem szívesen hallgatnak mások hosszú távon. Mégis elkap néha a beszélhetnék, hiába nem vagyok biztos a dolgomban.
Lenyitom a menüm, majd szomorúan megrázom a fejem és megmutatom a többieknek, miszerint mindenem eltűnt, amivel eddig rendelkeztem. Nem tudom, kinek a testét kaphattam meg, sosem láttam ezt a kislányt még ezelőtt, de hogy mihamarabb vissza szeretném kapni a sajátom, az biztos. A galamb biztos nem lehet, hisz már mondta volna, ugyanez igaz Mashirora - mondjuk ő egyébként is srác - meg a malacra. Az újabb áldozat valahol egyedül kószálhat odakint mondjuk pont a galamb igazi testében. Ez most igen önző lépésnek tűnhet, de előbb a sajátomat szeretném visszakapni, már főleg azért is, mert ha elkapjuk a tolvajt, akkor az visszacserélgetheti a testeket.
Tényleg! Előbb a tolvajra lesz szükségünk!
-Akkor nosza utána o.o Hime, mutasd az utat!
és ha elindulunk, és fürge léptekkel követem akár az erdőbe is. Igen szokatlan a rövidebb lábakkal, de hamar beleszokom, hisz mást nem is tehetnék. Az emlékeimet kell elővennem fiatal koromból, és talán segítségemre van, hogy manapság sem vagyok sokkal nagyobb
-Jaj... kérem, álljon meg! Csak kérdezni akarunk! -blöffölök a legártatlanabb hangon, amit természetesen ki tudok sajtolni magamból, mikor meglátom a saját hátam az erdőnél, majd Álomkelő lompos farkát a bokrok között. Kivételesen jó dolog, hogy cicafüleket szeretek viselni, mert könnyen megkülönböztethető mástól, és kétlem, hogy előbb-utóbb egy cicafül-csoportba tévedne. Ezen kívül ezek még az aranyszín darabok, ami még csillog is a fényben a fák között.

//Lel //

Két dolgot utálok: egyik a lagg, a másik, mikor olyan kérdést kapok, amire Mesélő nélkül nem tudok válaszolni. Hogy mi az a Mesélő, azt ne is kérdezzétek, mert fogalmam sincs, nekem meg egyébként is vannak ilyen furcsa gondolataim. Talán csak azért akarok ilyenkor mindent rákenni, mert a rendszer nem engedi megnézni, épp mim van, mi van nálam, mi van rajtam, mikre vagyok képes. Bár tekintve, hogy a SAO, hiába ultramodern a tíz évvel ezelőtti normákhoz képest, még igencsak kezdetleges és tele van bugokkal.
Szóval ki lehet jelenteni, hogy a Mesélő az nekem az Admin vagy a Játékmester, esetleg csak annyi, hogy "bár tűnne el ez a megnyílós bug a bús pokolba".
Tekintve, hogy valóban elég gyorsnak vagyok mondható, mivel építkeztem is rá annak érdekében, hogy minél többször és minél előbb reagálhassak a történtekre, Suzume-nak igaza lehet, jobba hagyni, hogy fussanak tovább a maguk útján, mi pedig majd megtaláljuk őket, amíg ki nem cseréli az én testem is valaki máséra. Szerencsénkre tényleg nem kell futni utánuk, hisz nem sokra rá még látjuk is, ahogy Álom és a tolvaj leesnek egy gödörbe.
-ÁK! -ordítok fel és szaladok én is a lyukhoz, vigyázva, hogy ne zuhanjak én is bele, főleg, mikor Mashiro megteszi helyettem is, elkapva Suzume-t. Én már későn reagálok - utálom a laggot, de talán csak a jelenlegi testem Gyorsaságpontjai voltak kevesek, nem tudom -, és csak figyelem, ahogy ők a sötétbe zuhannak.
-Nemá'. Most mi legyen? D: -nézek körbe, de Hime és Kremy túlzottan lemaradt, nekem pedig most kellene cselekednek valami okosat. Jobb híján csak elfekszem a gödör szélén, hogy minél nagyobb legyen a kis súlyom eloszlása, ne essek még én is le, és lekiabálok a lyukba:
-Hahóóó! Jól vagytok? Hallotok engem?
Remélem, válaszolnak. Közben megtapogatom a hozzám legközelebbi indát, ha kell, vakon, de nem fogok a lyuk fölé hajolni .-. Arra vagyok kíváncsi, mennyire erős, elbírna-e engem. Majd ezután megpróbálom kieszelni, hogy ha őket nem is bírná el felfelé, hogyan segítsek nekik kijutni, lehetőleg a tolvajjal a karmaink között.

Ezalatt valahol máshol Álomkelő elég kótyagosan tér magához, hisz ki nem szédül el egy ekkora esés és ütődés után. Felkel, természetesen első dolga megrázni magát, hogy minden digitális por és föld kikerüljön a bundájának szálai közül, majd körbenéz, hogy pontosan hova is került. Kicsit neki is várnia kell, akár csak egy embernek, de ha a programozók macskát programoztak, akkor remélhetőleg azt már tökéletesre is csinálták, és elég egy aprócska, mondjuk fentről érkező fényforrás ahhoz, hogy viszonylag jobban lássa a terepet, mint az emberek. Felfogja rögvest, hogy valóban egyedül van, igaz, hogy Suzume és Mashiro leeséséről nem tud semmit, de a tolvajt látta szintén idepottyanni, őt pedig csak az érdekli. Van annyi józan esze, hogy tudja, ő most nem az igazi gazda, mondhat a rendszer bármit. Chancery egy hülye liba, de annyira nem, hogy ekkora személyiségváltozáson essen át pillanatok alatt. Az ő Chanceryje most egy fehér hajú kislány, aki valószínűleg szeretné viszakapni az eredeti formáját, ebben pedig Álomnak is van beleszólása, hisz ha már Timidusékhoz hasonlóan ő is rengeteget dolgozott azért, hogy elég erős legyen, nem akarja ezt az erőt csak úgy egy tolvaj kezében hagyni.
Körbenéz tehát, hogy merre lehet a kivezető útja, avagy mennyi választási lehetősége lehet, és hogy érzi-e egyáltalán valamerre a tolvaj lanyha illatát.