[Küldetés] Blackriver kúria (kid edition)

Túl sok tétlenkedés, túl sok unalom, és talán még ezeknél is több lelkesedés, hogy végre kitörjek ezekből a semmilyen hétköznapjaimból. Az utóbbi hetek lustaságát nem akartam azon nyomban valami komoly feladat elvégzésével elfeledtetni, inkább a könnyebbekre vadásztam, amolyan bemelegítés céljából, ezért is kezdtem az első szinten kutatni küldetések után. Azok mindig könnyűek, és nem tartanak túlságosan sokáig. Rögtön szembe is került velem egy szimpatikus fajta, egy elveszett macsekot kell visszavinnem a gazdájának, egy bizonyos Elvirának. A feladat adott, az idő tökéletes, akkor miért lenne bármi is ami hátráltathatna ennek elvégzésében?  Természetesen semmi sem, ezért nagy lelkesedéssel indultam is arra a környékre ahol utoljára látták a macskát.
- Egek... miért mászkálna el egyetlen háziállat is védett területen kívülre? - értetlenkedtem miközben lassacskán egy ház kezdett kirajzolódni a távolban. Semmiféle kételyt nem ébresztett bennem az, hogy belépjek rajta, már nem ez az első alkalom, hogy ehhez hasonló épületbe botlok, valami küldetés, vagy felkérés teljesítése alatt. Ha jól sejtem odabent találom amit keresek... se perc alatt megleszek, de azért a biztonság kedvéért ha ez is úgy elhúzódna mint Abraham feleségének felkutatása, inkább küldök egy üzenetet a céheseknek, hogy ne aggódjanak ha ma nem látnak otthon. Biztos ami biztos, inkább ne aggodalmaskodjanak miattam feleslegesen. Pillanatok alatt bepötyögtem az üzenetet, majd a kelleténél azért óvatosabban közelítettem meg a főbejáratot, készen arra, hogy bármelyik pillanatban nekem ronthat egy Kobold katona, vagy valamilyen csapdába botlok majd, ahogy ez már megszokható volt. De ez nem így történt. Sehol egy mob, vagy egy csapda, semmi szokatlan. Vállat vonva, sétálgattam először a földszinten, nyitogattam be találomra a szobákba, amelyikbe be tudtam. Közben hívogatva a cicát. Viszont egyetlen nyávogás, sem érkezett válaszul, ezért új útirányként az emelet feltérképezését tűztem ki célul. Nem is volt olyan hülye ötlet üzenetet küldeni, mert ez tényleg nem egy öt perces küldetésnek ígérkezik. A lépcső megmászása után röpke pihenőt szándékoztam tartani, viszont ijedezve eszméltem rá, hogy a lépcső amire le szándékoztam ülni eltűnik mögülem. Ijedten estem hátra.
- Jó.. semmi probléma, ez csak a küldetés része... amint megvan a macska, visszatér hozzám a lépcső, vagy találok egy vészkijáratot... valahol... - nyugtatgattam magam, majd újból erőt véve magamon ismét a küldetésre kezdtem koncentrálni. Szépen sorban végigjártam mind a hat szobát amit az emeleten találtam, néhány bútorzatának vizsgálatával több időt is eltöltöttem.
- Lenyűgöző, ez a stílus... egy ilyen szobát én is elfogadnák.. - motyogtam magamban, úgy látszik ez már egy rossz szokássá kezd válni, hogy beszélek az elegáns bútorokkal, miközben tapogatom őket, és vágyakozom utánuk. Nem siettem el a dolgot, és egy-egy szobában kissé túlságosan is kíváncsiskodóvá váltam, és elkezdtem a fiókokat kihúzgálni, ékszeres dobozokat nyitogatni. Természetesen nem azért mert szükségem lenne bármire is ezek közül, csupán reménykedtem, hogy némi nyomra bukkanok, végtére is nem ez lenne az első eset, hogy egy összetettebb feladattá válik a könnyűnek tűnő küldetés. Az egyik szobában egy szép díszes dobozkában egy fura mozaikszerű darabra bukkantam, pár pillanatnyi tétlenkedés, és grimaszolás után, végül az iventory-mba csúsztattam, hátha szükség lesz rá később. Az utolsó szobában pedig a sminkasztalon egy régi szemüvegre. Nem egy átlagos darab, ha nem egy játékban lennék biztos lennék benne, hogy egy cosplay darabja. Vigyorogva próbáltam fel, majd pillantottam a tükörbe, hogy meglessem mennyire áll rajtam menőn. Minden főhősnek kell egy badass eszköz, nekem itt van metamorph, de most egy szemüveg is amivel adhatok picit a külcsínre is. A tükörben visszatükröződve vettem észre, hogy mögöttem macska lábnyomok világítanak az úton.
- Eh! Több mint badass! Ez még hasznos is! - jött a felismerésem, majd elégedetten pattogtam ki a szobából követve a nyomokat, amik minden bizonnyal elvezetnek a célomhoz, közben hívogattam magamhoz a macskát. - cicc, cicc, gyere cicaa~ - lassacskán visszatértem a lépcsőhöz, amit korábban eltűnni hittem, azonban úgy tűnik, hogy mégis csak itt van, de láthatatlan. Legalábbis szabad szemmel annak tűnik. Miközben leértem a lépcsőn, egy gyermeki hang ütötte meg a fülem, azonnal a hang irányába fordultam, hogy azonosíthassam ki is az aki kérdést intézett felém.
- Szia - köszöntem, habár ekkor még fogalmam sem volt kinek is, nem mertem túlságosan megközelíteni az illetőt, nem voltam biztos abban, hogy biztonságos e, ezért inkább tisztes távolságból, időnként lassú lépésekkel közeledtem felé. - he?! Bezártak? Én azon az ajtón jöttem be nemrég... De... mondd csak... te ember vagy ugye? és nem láttál erre felé egy cicát? - biztos ami biztos. Sosem lehet az ember százszázalékosan biztos abban, hogy nem e egy szellemmel beszélget. Főleg akkor ha ilyen baljósan hangzik a megszólítása, viszont vele ellentétben én határozott hangon válaszoltam ezzel is jelezve felé, hogy egy bátor hős vagyok, hátha eltántorítom attól, hogy megtámadjon, és inkább egy hű szolgálómmá váljon, vagy társammá, aki segít megkeresni a cicust...

Követve a lábnyomokat eljutottam egy lépcsőhöz ahol hangokra lettem figyelmes. Miközben a hang forrása után kezdtem kutatni a drága szuperhős szemcsim eltűnt. Kissé csalódott voltam amiért nem tarthattam meg de ezek szerint ez csak egy ideiglenes eszköz volt. Csupán arra szolgált, hogy egy kis támpontot kaphassak merre is bujkálhat az az átkozott macska. De rajtam nem foghat ki, ha itt van lent akkor előbb vagy utóbb megtalálhatom. A mögöttem lévő lépcső pedig kámforrá vált, szóval bizonyára a cicus sem tud majd feljutni rajta. A képességemmel inkább nem kísérleteztem, nem akartam feleslegesen elpocsékolni, főleg mert bármikor előbukkanhat valami. Meglepődve néztem végig a  fura kis társaságon akik néhány fura ketrecnél várakoztak. Illetve az egyikük még fogságban is van. Megszólítottam őket ugyan, de fene sem gondolta, hogy egy színsorrenddel fogok farkasszemet nézni. Egy ismerős lányka és a petje, ha jól emlékszem őket mutatta be Anat pár napja. Shukaku, és a sárkánya pedig... Timidus? Azt hiszem igen, de túlságosan kellemetlen lenne ha csak úgy megkérdezném azok után, hogy ők emlékeztek a nevemre.
- Hát... a lépcsővel szemben volt... azt hiszem... - kissé összezavarodtam, egészen biztos vagyok abban, hogy az a mozaik díszítés nem volt ott korábban. - de lehet, hogy nem itt jöttem be. Nem vagyok abban biztos, hogy eddig is itt volt ez a zár... - közben a ketrecbe dugott srác is kimászott a kis magánzárkájából, próbáltam kevésbé grimaszolni, és nem torz arckifejezéssel bámulva rá. Ugyan legbelül mégis inkább úgy éreztem, hogy legszívesebben bezárnám a kulcsot meg magammal vinném, de ez kicsit embertelen lenne. De ez a gondolat igaz a vörös lánykára is. Semmi kedvem nincs az életemet kockáztatni, és vele spannolni.
- Izé üdv Takumi... és a többiek. Én Jun vagyok. - mosolyogtam a kislányra, és a sárkányára, ö volt az egyedüli akitől nem tartottam, sőt kissé aggódtam is miatta, hogy egészen idáig ezekkel volt körülvéve. Csoda, hogy nem bántották. A fiútól távolabb léptem majd a sárkány fura kijelentéséről kezdtem kérdezgetni.
- Játék? Miféle játék? Be vagyunk zárva?... - közben ismét az ajtóra pillantottam, ezek szerint akkor a díszítés több mint dísz, hanem egy zárszerkezet. Mintha egy puzzle lenne. A csapatmeghívást elfogadtam, és elkezdtem a térképet alaposabban is szemügyre venni.
- Miért nem válunk két csapatra? Kettő megy balra kettő pedig jobbra, és alaposan átvizsgáljuk a két szobát, majd 10 perc múlva itt találkozunk és megosszuk egymással az információinkat? - vetettem fel az ötletet, talán ez tűnt a leglogikusabbnak, meg több szem többet lát, és így gyorsabban körbejárhatunk mindent.
- Én jobbra megyek. - jelentettem ki, - A jobb oldal mindig jobb! Szóval ki tart velem? - vártam egy pillanatot, ha valaki jelentkezett mellém akkor vele együtt indultam az ajtóhoz, ha pedig nem akkor egyedül. Biztos vagyok benne, hogy nem érhet túl nagy meglepetés, meg persze képes vagyok megvédeni saját magamat is. Remélhetőleg nem fog egy lengőbárd kettészakítani amikor kinyitom az ajtót.

tárgyak:

//Avagy irány a jobb oldali ajtó \o/ //

Próbáltam minden kérdésre válaszolni, illetve biztosan akadt olyan is amire azonban mégsem sikerült. Hirtelenjében bombáztak velük, nem figyelhettem oda mindegyikre, én is csak emberből vagyok, akárcsak ők is. A vörös indikátoros lányka kérdése meglepett, hiába mutogattam a lépcsőre... vagyis a helyére, ugyanis elég hihetetlen, hogy csak úgy eltűnik onnan valami.
- Egészen biztos, hogy itt volt egy lépcső és azon jöttem le. De a szemüvegemmel együtt el is tűnt. - bólogattam, majd kaptam is a következő kérdést ami ezúttal pont az említett tárggyal kapcsolatos. - Oh, hogy az? Abban a szobában találtam ahol a mozaikdarabkát. A segítségével láttam a macska lábnyomait, meg szerintem elég jól nézett ki, ahhoz, hogy hordhassam. - kicsit bánom, hogy csak úgy köddé vált, talán így kissé nehézkessé válik majd a küldetésem. Apropó küldetés, mintha kérdezték volna, hogy változott e valamit a listámban szereplő felkérés. Lenyitottam és kikerestem, azonban továbbra is az állt benne ami eddig is, egyetlen karakter sem változott meg benne.
- Még mindig meg kell keresnem a macskát. Legalábbis másik küldetést nem látok a listámban. - vállat vontam, ha ez a feladat akkor el is fogom végezni, ha törik ha szakad. Nem sok küldetésről futamodtam eddig meg, és azt hiszem ez sem lesz az amit csak úgy félbe fogok hagyni. Meg érzem, hogy  egy karnyújtásnyira vagyok tőle.
- Az én képességeimmel sokra nem megyünk itt, szóval inkább nem is osztom meg ha nem baj. - Úgy tűnt, hogy a többiek is nagy örömmel fogadták a ketté válás ötletét, azonban nem tarthatott sokáig az örömöm, Takumi-kun rögtön hozzám is vetődött önként is dalolva, mint társjelölt. Vágyakozó pillantást vetettem a kislányra és az ö sárkányára, valahogy sokkalta szimpatikusabb volt az a páros mint, hogy egy ilyen sráccal mászkáljak. A sárga rombusz a feje felett cseppet sem nyugtatott meg, de visszautasítani pedig még sincs szívem. Túlságosan engedékeny lettem. Bólintottam neki, majd hirtelenjében el is indultam a kiszemelt szoba irányába. Talán csak reménykedtem, hogy lerázom a fiút, és sikerül előtte bejutnom a szobába, azonban gyorsan kapcsolt és mintha egy kutyus lenne végig a nyomomban loholt.
- Örülttel? Harura gondolsz? - kérdeztem vissza, kicsit meglepett, amit mondott a srác, de ezek szerint ö ismeri őt. - Mit érdemes tudni erről a lányról? - Talán hasznomra is válhat azzal, hogy velem jött. Lehet, tényleg nagyon óvatosnak kell lennem. Nem véletlenül vannak ezek az indikátorok... A szoba kinyitása előtt előhúztam a zsebemből egy fotókristályt, felesleges lett volna jegyzeteléssel elpocsékolnom az időm mikor meg is örökíthetem a látottakat. Ezt követően pedig mentem is szétnézni a szobában. Rögtön szemet szúrtak az asztalon heverő speckó szemcsik, de a kislány azt mondta, hogy ne nyúljunk hozzá. Szóval nem is fogok.
- Egyébként mi történt a kijárattal? Mióta vagytok idebent? Kiráz a hideg ettől a helytől... -

//1 fotókristály ellőve//

Nem kívántam a többiek orrára kötni a képességem mivoltát, nem egy olyan dolog amit tanácsos lenne egy vörös és egy sárga közelébe felfednem. Habár még ha zöldek lennének is, nem biztos, hogy a bizalmam elegendő lenne, semmi ismeretséggel ahhoz, hogy megosszam velük miben is rejlik a "tudásom". Nincs miért lelkiismeret furdalást éreznem. Viszont a többieket hallgatva, ők sem szívesen árulják el mijük is van. Ez pedig cseppet sem bizalomgerjesztő, egyedül az a srác bátorkodott elárulni aki a nyomomban van. Kisebb, nagyobb jelekkel, mint például pillantásokkal, grimaszokkal, és elég jól látható kikerülésekkel, próbálom jelezni felé, hogy csak elviselem. Persze nem túlságosan sértő szándékkal. Inkább csak zavaró, hogy ennyire a közelemben akar lenni. A különválást követően sem mentek másképpen a dolgok. Követett, nyomomban loholt, de legalább készségesen válaszolt a feltett kérdésemre, aminek viszont örültem.
- Röhögcsélt? - kérdeztem vissza meglepődve. - Hát őszintén szólva, én sem vagyok teljesen biztos abban, hogy megbízhatunk-e benne. Elég furcsa, és nem véletlen vörös... - nem mintha ismerném a lányt, de ha ez tényleg így volt ahogyan ez a srác mondja akkor jobb elővigyázatosnak lenni vele. Kicsit aggodalommal tölt el, hogy Shukaku és a sárkánya is ezzel a lánnyal van most egy másik teremben. Ennyire még sosem örültem annak, hogy csapatban vagyunk, és láthatom az életcsíkokat. A srác reakciója miközben nekem mesélt teljesen meggyőzött. Ez nem játék. Az a lány minden bizonnyal túl jó színész. Próbált bevágódni nálam azzal, hogy ö is a macska felkutatására terelte a témát, holott ez csak az én küldetésem.
- Milyen kérdés ez? - lepődtem meg. Nem gondoltam volna, hogy ilyesmit fog tőlem kérdezni valaha is valaki. Az arcáról nem tudom leolvasni, hogy mire is gondolhat, ez pedig felettébb idegesítő. - Azt hiszem mindkettőtöktől tartok kicsit. Dee csak azért mert most találkoztunk először, és nem tudok semmit rólatok. Éppen ezért inkább nem is mondok olyat, hogy megbíznék-e valamelyikőtökben vagy sem. Shukakuval már egyszer találkoztam, de azt még nem nevezném ismeretségnek. - hirtelen talán túl sokat is beszéltem, mint amennyit kellett volna. A mondat végével elkaptam a fejem a fiú tekintetéből. Nem kívántam túl sokáig hagyni neki, hogy bámuljon, mert még a végén rossz dolgok sülnek el. Ennek ellenére is a fiú elkezdett magáról beszélni, mintha csak megértésre várna. Tisztázni akarná az indikátorát, valami folytán. Hallottam már ilyen játékosokról, szóval nem elképzelhetetlen, hogy ö is így járt.
- Hát mivel nem vagy vörös, ezért valahogy éreztem, hogy ilyesmiről van szó. - pillantottam az indikátorára, majd az arcára - Viszont ne aggódj, elvileg egy idő után rendbe jön, és újra makulátlan zöldség lehetsz. - nevettem el magam, közben a fotó is elkészült, habár nem pont úgy mint szerettem volna. Csak sóhajtottam rá, de nem szóltam érte, hogy belelógott a képbe. Túlságosan szerencsétlen ez a srác, inkább nem is szidom le érte. A kép még talán használható ettől függetlenül. A szobába lépve elkezdtem körülnézni, alaposan megnézve a falakat, arra gyanakodtam, hogy a szekrénysor mögött talán egy titkos folyosó rejtőzhet. Elkezdtem kopogtatni, őket, amikor is a srác a szemüvegekről magyarázott majd fel is próbálta az egyiket.
- Hé! Ezt lehet nem kéne, mi lesz ha eltűnik, pont mint az enyém is? - de már elkéstem. Persze könnyű azt mondani, hogy ne aggódj, nem lesz semmi baj. - Mi.. Mi az? Van valami furcsa az arcomon? Ne bámulj ennyire, zavarba ejtő tud lenni... - kaptam az arcomra a kezem. Egyszerűen olyan mintha átnézne rajtam, megőrjít a tekintete. Kísérteties, rémisztő, és valahogy olyan megfejthetetlen. Inkább visszafordultam az üres polcsorokhoz, és még egyszer szemügyre vettem őket, mielőtt még lejár az idő.
- Mennyi időnk is van még?