[Event] Vidámpark!

//Sárga csapat, Szanatójium//

A könnyeim csak nem akartak elállni, szakadatlanul törtek ki belőlem. Nem foglalkoztam semmivel, csak a testvéremet akartam, hogy megvédjen a beszólásoktól és kinevetésektől. De akkor eszembe jutott, hogy Hachi már nem jön vissza, ugyanis ő már meghalt. Ekkor még jobban sírtam. Elegem volt már az egész játékból, és az életemből. Nem maradt már senkim sem, akiért itt maradhatnék. Ekkor néhány hangot hallottam meg a rám telepedő homály mögül. Ismerős hang volt, de nem igazán tudtam, hogy honnan. Aztán rájöttem. Lancer-é volt ez a hang. Ekkor egy kissé elöntött a méreg. Lancer! Ő tehet az egészről! Ő mondta, hogy jöjjünk a szanatóriumhoz, és most ezért esek át ezeken a dolgokon. Aztán elkezdtem figyelni, hogy mégis mit mondd nekem. Annyi biztos, hogy hozzám beszél, hiszen említette a nevemet. De vajon mit mondd? Talán ő is kinevet engem, mint ez a sok hang, akik a háttérből, láthatatlanul csúfolódnak velem? Próbáltam koncentrálni, hogy tisztábban halljam, hogy mégis miket mondd nekem. Amikor végre meghallottam, elakadt a sírásom. Azt mondta, hogy ne adjam fel, hiszen ők itt vannak az ikrekkel, és megvédenek engem. Megtöröltem az orrom, és ránéztem.
- Lan…cer… - szólaltam meg, teljes döbbenetemre raccsolás nélkül. Igaza van. Lehet, hogy nem marad senkim sem a családomból, de akkor sem vagyok egyedül. Itt van ő is, és Aidor is, akik megvédenek engem, hogyha arról van szó. Egyből jobb kedvem lett, mindaddig, amíg meg nem hallottam egy olyan hangot, amit elméletileg nem is halhattam volna. Ugyanis a tulajdonosa már nem élt. Megijedtem. Nem tudtam, mit kezdeni a tudattal, hogy Hachi talán még él, és itt van a közelben. Azonban, valami nem stimmelt… A hang, az kiköpött ő volt, de ez a beszéd… valahogy olyan más, de mégis, teljesen olyan, mint ahogyan ő beszélt. Hallani, hogy szomorú, azonban én miattam, és amit mondd, az szíven ért engem. Nem vártak el semmit… soha... Egy rakás szerencsétlenség vagyok, aki még ezzel sem tud meg birkózni… Ilyen, és ehhez hasonló gondolatok jártak a fejemben, amikor egyszer csak az ajtó kicsapódott, és végleg ledermedtem. Halottnak hitt testvérem ott állt velem szemben, és csak a fejét csóválta, mögötte pedig láttam a gyerekkorom megrontóit, akik szinte sportot űztek abból, hogy cukkoltak és csúfoltak. Hachi pedig nem tett ellenük semmit. Csalódott bennem, a testvérében. Ezt nem tudom elhinni… Az az ember, ki mindig kiállt mellettem, most lemondott rólam. Kitágult szemmel bámultam rá. Nem… ő nem lehet Hachi… de akkor ki az? Egy NJK? Vagy Kayaba ötlete?
- Hachi… te vagy az? – kérdeztem az ajtóban álló alaktól, miközben újból eleredtek a könnyeim. Már tényleg nem maradt szinte senki sem, akire támaszkodhatnék…

Jegyek: 45/50

// Sárga csapat, Szanatórium, Logopédia //

-Mert fél...csak azért nem figyel...ha meg egyedül vagyok...akkor egyedül vagyok. –vetem nekik oda, majd kiöltöm rájuk nyelvemet. De valójában nem így érzek.

Egyedül lenni...az nem buli. Egyedül lenni rossz. Nem lehet érdekeset játszani egyedül. Még ha gyakran csinálok is úgy, mintha szeretnék egyedül lenni, de nem. Most meg...ott a sötét ajtó...meg ez az egész. Atoru nem figyel rám. Igazuk van az ikreknek. Olyan mintha egyedül lennék. Az ajtón túl sötétség és feketeség. Szinte hívogat. De nem...nem mehetek, itt kell maradnom Atoru mellett. És különben is, még nem is játszottunk. Nem volt egy sárkány sem. Nem mehetek az ajtón be. A-a...maradok.

-Különben is...ti sem vagytok egyedül. Ott vagytok egymásnak. És ő is csak...pillanatnyilag ilyen. Nem kell nekem az ajtó, nem akarok kimenni innen. Maradok Atoruval.

Ezt határozottan elmondtam a testvéreknek is, ha egyáltalán azok. De azt tudom, hogy sehová nem megyek innen. Főleg nem a sötétségbe. Ami azt illetti...ott csak még jobban egyedül lennék. Itt legalább vannak körülöttem emberek. A semmi meg félelmetesnek tűnik már elsőre is. Másodszorra már be is bizonyítja hogy az. De én bátrabb leszek. Sőt, már bátrabb vagyok. Ha elmennék innen, az csak menekülés lenne. Menekülés a semmibe. Várjunk csak...miért győzködöm én itt magam? Hisz csak tovább kell mondanom Atorunak a mondókákat és ügyet sem vetni az ajtóra. Eddig is ott volt, csak csukva. Na szóval, vissza a figyelmem Atorura, az én drága pajtásomra. \^o^/

-Atoru, hallasz engem? Gyerünk, mond utánam, még nem vesztettük el a nyereményt sem. Répa retek mogyoró, korán reggel ritkán rikkant a rigó...-mondom mint egy utolsó leheletként.


Jegyeim: 49/50

//Jéggolyók ---> Szanatórium; Emelet - Irodák//

Utahime dicséretére nem reagáltam túlzottan, csak lesütöttem a szemem és kicsit elpirultam, hisz ez egy olyan jelentéktelen és semmilyen dolog ezt bárki képes megtenni. Majd az utunk a Szanatóriumba vezetett, nagy erőt kellet venne magamon ahhoz, hogy bemenjek oda, de semmiképp se akartam ott hagyni a többieket, nem akartam, hogy megharagudjanak rám. Belépve a komor és romos épületbe, szinte rögtön egy furcsa iker pár fogadott minket, számomra ők is csak újabb személyek voltak akiknek meg kell felelnem, de minden esetben a csapattársaim helyezem előre. Bent Chan kezdeményezésével láncot alkottunk, amibe az ikrek is beakartak csatlakozni. Én nem tudtam mi tévő legyek, de mikor Chan erősebben megszorította kezem, akkor először kicsit meglep rá pillantottam, majd én is jobban megszorítottam Aisu karját. A gólemet semmiképp se engedem el, de udvariatlan se szeretnék lenni az ikrekkel szemben. Mikor Uta a kezét nyújtotta az egyik ikernek, akkor az én pillantásom Aisura futott át az előttem álló fiúról. Szólni nem mertem, de így próbáltam jelezni, hogy ő is megfoghatja Aisu karját, bár lehet ezzel rossz döntést hozok, de ha Uta sem félő felajánlani a dolgot akkor én sem. A kis gólem értette mit szeretnék, így a karját a fiú felé nyújtva jelezte ő is a szándékunkat. Az már csak a rajta áll, hogy így is elfogadja e a láncunkba való csatlakozást. Ezt követően vártam, hogy valaki kezdje az indulást, így Chan vezetésével fel is mentünk a lépcsőn. Az épület helyzete fent sem volt különb, talán annyiban volt más, hogy fent kórtermek helyett irodák voltak és az ott szükséges tárgyak hevertek szétszórva a földön, nem tudom miért de ez kissé megnyugtató volt számomra, már maga a láncunk is megnyugtatott, de az még inkább, hogy itt kevésbé tudunk veszélybe keveredni, mint egy kórteremben. Csak csendben hallgattam a többieket, én nem is tudnék útirány adni egy olyan helyen, amit legszívesebben messzire elkerülnék. Utahime ötlete, miszerint nézzünk kicsit szét itt fent, csak ránéztem és biccentettem egyet, közben még szorosabban kezdtem el fogni Aisut, bár jéggólem ként hideg az érintése és nem is olyan a karja amit egyszerű és jó megfogni, de nem érdekel semmi képp sem fogom elengedni, persze Chan kezét is kissé erősebben fogom, de nem annyira erősen mint Aisut. Én csendes figyelő vagyok és próbálok nem rossz döntésre jutni magamban, közben várom mik lesznek a további lépése, események.

//Sájga csapat, Szanatórium//

Amikor a tekintete is rám szegeződött, már biztos voltam benne, hogy nem állhatok mással szemben, mint a testvéremmel. De ezt egyszerűen nem tudtam elhinni. Neki elméletileg rég egy pixelhalmaznak kéne lennie, aki Aincradban jár a szellő hátán. Ehelyett itt áll, és olyanokat mondd nekem, amitől elállt a lélegzetem is. Az egész lénye ennek az ismeretlennek teljesen Hachi-s volt, de a beszéde az nem. Az kifejezetten valami más volt, nem a megszokott könnyelműség, és vidámság, inkább a letaglózó szomorúság és lenézés hallatszott a hangjából. Tényleg ilyen lenne a testvérem? Az, aki kiállt mellettem, most nem bírja tovább, és megmondja a szemembe az igazat, amit már régóta gondol? De nem, ő nem lehet az! Akkor sem!
- Te nem Hachi vagy! Ő sose mondana ilyeneket nekem, még akkoj sem, hogyha úgy is gondolja, mivel sose tipojna a lelkembe. Ő nem… - a kezdeti határozottságom kezdett letörni. Miért nem tudok rájönni, hogy most Hachi áll-e előttem, vagy sem? De végül is mindegy, ez az alak is megmondta, hogy talán nem is a testvérem. Csak akkor mondaná el, hogy mégis ki! Elegem van abból, hogy titokzatoskodik, és minden rejtélyesen mondd. Öntsön tiszta vizet a pohárba. Közben Lancerre tévedt a tekintetem, aki ugyanúgy szemezett az ajtóval. Talán látja azt, amit én? Vagy ő neki más látszik ott? Mindenestre amint láttam ő sem adta fel, sőt, még mindig bíztatott, hogy igenis van remény. Igaza van. Nem kell foglalkoznom ezzel az alakkal, lehet, hogy őt is csak arra készítették, hogy az itt lévő játékosokat próbára tegyék. Akkor viszont nem okozok csalódást Lancernek, ha már ennyire kitartott mellettem.
- Köszönöm Lancej, hogy kitajtottál mellettem. Nem hagylak csejben. – mosolyogtam a fiúra. Ha már kitartott mellettem, akkor nem mondhatok csődöt!
- Akkor kezdjük. – kezdtem bele, próbálkozva elhagyni a raccsolást. Egy nagy levegőt vettem, behunytam a szemem és belekezdtem. – Répa. Retek. Mogyoró, korán, reggel, ritkán rikkant, a rigó. – mondtam el nagy nehezen, nem kevés szünetet tartva közötte. Közben újra az ajtó felé meredtem, és azt vettem észre, hogy az alak közeledni kezdett. Egy kicsit megijedtem, hiszen mégis mit akarhat tőlem? Elkezdtem remegni, éreztem, hogy elhűl a vérem. Ez a lassú tempó, és nyugodt járás semmi jóra nem utal. Tehát egy biztos: nem társalogni jön ide.
- Mit akajsz tőlem? – kérdeztem remegő hangon, habár a választól még jobban rettegtem.

Jegyek: 45/50

//Sárga csapat, Szanatórium, Logopédia//

-Ti mondtátok hogy egyedül vagyok, akkor csak tudjátok azt is, mit jelent.Nem jó olyan szavakkal dobálózni aminek nem tudod a jelentését...˘˘ Egy pillanat addig tart, ameddig más dolog nem történik...legalábbis szerintem. De mindenki eldöntheti magának.

Ekkor fura dolog történt. Nagyon fura...Mintha...összenőttek volna. Nagyon jó trükk...Igen, ez csak egy trükk lesz. Elvégre egy játékban vagyunk, egy vidámparkban. Nem szabad csodálkoznom, ha ilyen fura dolgok történek. Biztos csak játszottak a fénnyel...vagy...hisz igaz, ez egy játék. Könnyű elérni egy ilyen trükköt itt. Nekem is menne Atoruval ha nagyon próbálkoznánk...száz százalék...De az arcuk. Nagyon csúnya. Mint akik nagyon sokat szenvedtek és még mindig szenvednek is. Enyhíteni kell a szenvedésükön.

-Amikor nincs veled senki. Nincs senki akire számíthatsz vagy akihez fordulhatsz segítségért és te sem tudsz neki segíteni. Ez az egyedüllét. De ti..egymásnak...ott vagytok. Mármint ha éppen ketten vagytok. Nem így...együtt. Veletek mi a baj? Ez egy vidámpark. Érezzétek ti is jól magatokat. Én játszani akarok, nem filozofálni, és ilyen kérdésekre válaszolni...

Mire ezt el, s megbeszéltem, ők már újra szét is vették kezüket. Kész, ennyi volt, mondtam én magamnak már az elején. Viszont jön felém a sötétség...biztos csak a szemem káprázik, de mintha a földön lévő csík, felém kezdene el kúszni...hát hagy kússzon, engem aztán nem zavar. Nem tud magával rántani...hisz csak árnyék. Az árnyékok ilyet nem tudnak...igaz? Megvan, majd Atoru segít! Jé..közben jól elmondta a mondókát. Beszélt is hozzám, de azt nem hallottam, mert nem figyeltem.

- Nagyon ügyes vagy, sikeresen elmondtad. \^o^/ Jöhet a következő? Viszont...van itt egy kis zavaró tényező...jön felém egy árnyék...segítenél eltaposni?

Jegyeim: 49/50

//Sárga csapat//

Az árny továbbra is közeledett, és már szinte ide ért, miközben beszélt hozzám.  Ez az alak nagyon jól játssza Hachi-t, már szinte félelmetesen is. Csak ez egy olyan Hachi, aki éppen az ellenkezője a testvéremnek.
- Igen, te nem lehetsz Hachi! Ő még tréfából se csinálna ilyet velem, hiszen tudja, hogy ez egy gyengepontom. – mondtam, miközben egyre csak közelített. Nem tetszett ez a játék. :no:Lehet, hogy az ikrek műve, de akkor sem tetszik, hogy ennyire a lelkembe tipornak, főleg egy ilyen fontos személlyel, mint a tesóm. Ezért aztán hozzájuk fordultam.
- Hé, ti! Oké, lehet, hogy ezt viccesnek találjátok, - mutatok a Hachi klónra- de én nem! Mit kell tennem, hogy eltűnjön? Ekkor az előbbi kétségemre mutatott rá a klón.  És ez elgondolkodtatott. Vajon tényleg hazudott nekem egész végig a testvérem? És ezért járkált el nem egyszer Chifuhoz is? Lehet, hogy a játékba is csak ezért lépett be? A barátnője miatt? Ezt nem tudom elhinni… Elhűlve pillantottam magam elé. A saját testvérem, kit a legjobb barátomnak hittem, mind végig hazudott…
- Nem! Sose hazudott volna! Jól ismejtem! Ő sose… - próbálkoztam erőtlenül, de hiába. Már szinte én is biztos voltam benne, hogy ő igenis a testvérem, már csak egy valamire kellett volna fényt deríteni, hogy a memóriájával mégis mi a helyzet? Mert ha ez is rendben van, akkor tényleg ő az. De erre már féltem rákérdezni, mert tudtam, legalább is gondoltam, hogy mi lenne a válasz. Ezalatt még közelebb ért, és már a lábamnál volt. Megijedtem, mert nem tudtam, hogy mit akarhat, de nem sokára kiderült. A mondatától falfehérré váltam. Ez nem lehet… Ő tényleg… tényleg… ő tényleg a testvérem! A felismeréstől nem tudtam, hogy boldog legyek, vagy inkább féljek. Hiszen visszakaptam a testvérem, de ugyanakkor teljesen más lett, mint aki volt. Aztán a lábam felé nyúlt, és levitt az életemből. A fájdalomérzet hiánya ellenére is felkiáltottam. A saját testvérem rám támadt! Nem. Ő már nem a testvérem. Ő már ennek a világnak egy szörnyszülöttje. Amikor erre a tényre rájöttem, kissé lenyugodtam.
- Te nem lehetsz Hachi… Te egy hasonmás vagy, akit el fogok pusztítani, mivel képest volt ezt művelni a testvérem emlékével!– próbáltam ugrani vad elszántsággal és dühvel. Közben Lancer is a segítségem kérte. Francba! Nem tudok egyszerre kétfelé is támadni! De várjunk csak.
- Lancer, sajnálom, de most nekem is dolgom van. – mondtam a srácnak. – De ne feledd! Egyszer már megmentettél, tehát csak szólj, és már ott is termek! A lényeg, hogy bízzunk egymásban! – mondtam, majd neki ugrottam a klónnak. Az egyetlen támaszom ebben a világban már csak a barátaim voltak! Őket nem veszthetem el!

Jegyek: 45/50

//Shu, nem tudom, hogy ez mennyire lehetséges, hogy rátámadok, de ha lehet, akkor ezt teszem ^^”//

//Sárga csapat, Szanatórium, Logopédia//

-Tudok, igen is tudok! Miért ne tudnák? Itt vagyok, hall, lát, mi kell még hogy segítsek? Rá nem igaz az amit mondtam! –szinte már ordítok az ikrekkel, de folytatom- Nem ér kérdésre kérdéssel válaszolni. Velem nincs semmi baj...én nagyon is jól meg voltam eddig is. Ameddig nem kezdtük el ezt a béna játékot! Egyáltalán nem érdekes és izgalmas! Mást szeretnék játszani, Atoru sem élvezi ezt!

Ennyi kiabálás elég volt, most ideje megnézni mi történik körülöttem, főleg erre a fekete árnyra vagyok kíváncsi. Vészesen közelített már az előbb is. Most itt van újra. Támadt. Ez csak egy árnyék, hogy okozhatott nekem sebzést? Ráadásul...az ingem...elszakadt. ._. A kedvenc hawaii mintás ingem. ._. Ez...ez...ilyet nem tehet egy árnyék. De hisz sebződtem. Kristálytisztán érzem és látom is az ingemen. Tehát ezért volt vörös, vagy milyen ez a játék. Igazi sebződés van érvényben. Figyelmeztettek rá, nem mondhatom hogy nem. De mostmár ki is keveredek innen. Újra az ikrekhez fordulok.

- Hé...csináljatok valamit ezzel...sebez...nézni is rossz..és félelmetes...Ja igen, meg az ingem. Elszakadt. Megtudjátok javítani?^^”

Lehet nem hallják...menjünk biztosra, rátaposok az árnyékra. Ezt megkell hogy érezze, még ha a magam tízéves és alacsony valójában nem is vagyok túl nehéz, sem erős. Atoruhoz fordulok, aki beszél valakihez aki nem én vagyok. Fura...nagyon fura ez a hely...De hozzám is szólt,nekem is van hozzá mondandóm.

- Nem gond, valahogy egyedül is elbánok ezzel...de vigyázz, megsebzett, az életpontomból is leszívott! Rendben, behajtom még rajtad...

Egyszer már rátapostam erre az árnyék rohadékra, vagy mi ez, de újra megteszem. Pusztulj, pusztulj!

Jegyeim: 48/49 /50 (a kapott sebzést vonjam le a jegyeimből?)

//Sárga csapat//

- A francba is! - kiáltottam fel, mikor megláttam a feliratot. – Tehát tényleg nem Hachi vagy! Csak egy utánzat! De miért? Mit akarsz tőlem? – kérdeztem a klóntól. Nem tudtam, mire vélni a mostani helyzetünket. És már megint támadott, míg én nem tehettem ellene semmit sem, így újból veszteségeket szenvedtem el. De ahogy látom Lancer sem áll a legrózsásabban, neki is meggyűlik valamivel a baja. Nem értem az ikreket sem. Nincs hatalmuk, mikor ezen a helyen vannak? Mondjuk, ezt el tudom hinni. Szegénykéim, biztosan rossz nekik, hogy egyfolytában itt kell lenniük, míg a többi gyerek kint játszik. A helyzetük tényleg szomorú. :(De most sajnos nekem is meg van a saját bajom, amivel nagyon gyorsan kezdenem kell valamit. Talán megbeszélhetném ezzel a klónnal.
- Figyelj, ha te Hachi vagy, még ha egy másolat is, akkor miért teszed ezt a testvéreddel? A programodból kifelejtették a testvéri szeretetet? Vagy talán… - gondolkodtam el egy pillanatra, majd újra a klónhoz fordultam. – Mondd, beléd a testvérem igazi érzéseit táplálták? Kérlek, legyél őszinte! – Nem tudtam jobb harcmodort most kitalálni. Ha a pengék nem segítenek, akkor szóval kell meggyőzni az ellenfeled, hiszen ez az egyetlen kiút. Talán Lancernek is ezt kéne ajánlanom.
- Lancer! Próbáld meggyőzni valahogy, vagy beszélj a lelkére! Az talán segít. – mondtam neki. Jobb ötletem sajnos nem maradt, hiszen mégis csak egy Immortal Objecttel nézek farkasszemet, aki a saját testvérem… Ennél hátborzongatóbbat nem is tudtam elképzelni. Aztán az ikrekre pillantottam. Szegények talán hasonlón mentek keresztül, mint most én, és ezen a helyen kell sínylődniük, mivel Kayaba ezt a parancskódot iktatta beléjük. Ökölbe szorul a kezem, hogyha csak arra az emberre gondolok. Még a saját programjait sem kíméli, mindenféle szomorú emlékkel és érzelemmel tömi teli őket. Hogy lehet valaki ennyire… gonosz? Megállj Kayaba, a 100. szinten találkozunk, de azt nem fogod megköszönni! Közben az ikrekhez fordultam.
- Mondjátok, mit tegyünk, hogy ennek vége legyen? Vagy ti se tudtok sok segítséget adni? – nézek kérdőn az ikrekre. De ha nem tudnak, azt is meg tudom érteni. Ez a mi csatánk, amit csak is mi vívhatunk meg a legnagyobb félelmünkel.

Jegyek: 9/10

//Sárga csapat, Szanatórium, Logopédia//

- Akkor miért vagytok itt? Miért nem mentek el innen és visztek el minket is? A helyet ismeritek, azt nem mondhatjátok hogy nem...

Újra támadott az a valami. Most már többet sebzett, érzem. Ráadásul kijött az Immortal Object felirat, ha megtámadtam...ezt nem fogom egy könnyedén legyőzni...Közben Atoru ellát jó tanácsokkal. Remélem be is válnak...az ikrek is ilyesmit mondanak. Nézzek szembe vele. Hát akkor gyerünk, itt az ideje.

-Hé, te..valami..sötét...izé...Tudom mi akarsz te lenni. Az egyedüllét. A félelem a magánytól, amit érzek. De úgysem leszek magányos. Most is itt van Atoru...és vannak mások is. Nem leszek magányos, még ha félek is tőle. Megpusztulhatsz. Elmehetsz, maradhatsz egyedül, nem kell engem szekálnod. Úgysem segít. Vagy mit vársz? Ismerjem be, mennyire félek a magánytól? Őszintén...az most segítene?

Ennyi volt a mondandóm annak a sötét izének. Remélem Atoru is elintézi az ő párját. Újra az ikrekhez fordulok.

-Ez mire jó? Hogy beismerjük a legnagyobb félelmeinket? Önismereti és fejlesztési óra? Ez komoly? Jogos, szanatórium, gyógykezelés...De nem nekünk...mi játszani jöttünk ide..Bár...hasznos is lehet ez a kezelés...csak úgy nehezen, hogy közben halálfélelmünk van...

Utána megint visszafordulok a sötét döghöz, de nem szólok, csak nézek rá. Ez lenne a legnagyobb félelmem? Hogy egyedül maradok? Jó, talán van benne igazság. Ez pedig az ára, hogy meggyógyuljak belőle, vagy hogy legalább beismerjem. Talán meg is éri...De szegény Atorut is sajnálom. Ahogy ránézek nagyon úgy tűnik, hogy neki jóval nagyobb félelme ez mint nekem, és hogy rosszabbul is van. Remélem tudok majd neki segíteni, miután nem próbál meg kinyírni egy...mi ez? Semmi...fekete semmi.

Jegyeim: 9/10

//Kék csapat, Szanatórium, első emelet//

Az ikrek és másik két társam egész kellemes kis beszélgetésbe elegyednek, mire azért haloványan elmosolyodom, de egyben elkezd az irigység férge is rágni. Az én csillagjegyem ikrek, elvileg velem kéne beszélgetniük, de legalább nem kihagyni belőle... bár jobban belegondolva Desdemona sem beszél sokat. Kevesebbet, mint én. Ez picit megnyugtat, hogy aztán inkább úgy érezzem, vissza kell fogjam magam. Túlzottan előre szaladtam, túl vakmerő voltam, túl sokat akartam, és így viszont ki fogok kapni, amiért ilyen kapzsi vagyok. Valamimet majd el fogják venni, azt pedig nem akarom.
Az ikrek végül eltűnnek egy ajtó mögött, mondván, hogy segíteni akarnak nekünk, én pedig végül úgy gondolom, ha átvették tőlem a "vezető" szerepet, annak csak örülök. Akkor nem fogok ugyanis kikapni. Kicsit boldogabban követem már őket, mint amikor feljöttünk; talán ez is volt a bajom, hogy túlzottan a saját fejem után mentem.
Mikor belépünk, Álom úgy dönt, megelégelte a vállamon való túrázást és lehuppan a földre, a papírok megzörrennek a talpa alatt. Úgy suhan el mellettünk, mint a gondolat, és eltűnik a polcok rengetegében. Én nem féltem őt, tudom, hogy nem fog eltévedni, ez picike szoba, raktárféle, utánunk fog jönni, ha esetleg innen tovább megyünk, addig pedig had játszon ő is felfedezősdit.
Számomra viszont nem sok érdekességet van errefelé. A potionok, mérgek, egyebek nem az én szakterületem; én kristályokkal foglalkozom inkább, és ismeretlen zizékkel sem szokásom foglalkozni. Járkálok és nézegetem az üvegeket, hátha mégis akad köztük valamilyen érdekes...
Mondjuk valami witcher-főzet... :3

//Sárga csapat//

A trágár szóra a másolat csak egy dorgáló mozdulatot tett. Cöhh… Egy Immortal Object felirattal magam előtt én is könnyen beszélnék. És még az évekkel jön. :suspect:Viszont az utána levő mondata fájt.
- Én nem akartam, hogy meghalj! Te ugrottál elém, emlékszel? – aztán észbe kapok, hogy mégis csak egy klón, és javítok. – Mármint, Hachi elém ugrott, hogy felfogja a lövéseket. Én nem tehetek róla! – mondtam, de az utolsó mondatban nem voltam biztos. Én is ugyanolyan hibás vagyok a halálában, mint az a mob. Ha akkor előbb cselekszek… akkor talán most nem kerültünk volna ilyen helyzetbe. Vagy ha én ugrottam volna Hachi elé? Akkor lehet, hogy most neki kéne ugyanezen átesnie, azt pedig nem szeretném. Aztán elmondta, hogy mit akar. Ezen felkaptam a vizet.
- Belátom, rossz ötlet volt téged szólítani. De mit tehettem volna? Rajtad kívül senki nem jutott eszembe, de talán jobb is lett volna, ha egyedül nézek szemben a vihogókkal, mint hogy lássam a testvérem emlékének a megbecstelenítését. És csak hogy tudd, hogyha már egyszer rosszul táplálták beléd a szó jelentését: A védelem nem olyan dolog, amivel bántod a másikat. Hanem amivel megóvod! Vagy így akarsz megóvni? Hogy kioltod az életem? Azzal mivel leszel előrébb? A tartozásod csökkented, hiszen, ha te meghaltál, akkor haljon az, aki okozta, nem?! Akkor tedd meg! De ezzel se lesz jobb. Mivel ezután már csak egy felesleges program leszel, egy lomtárba való adathalmaz, mert elveszted a létezésed célját. Akkor pedig már kétszer holt leszel. Tényleg ezt akarod? Még egyszer átesni azon, amikor az ember szíve leáll, és az agyi funkcióknak is vége? Talán egy program vagy, de mint olyan, érzelmes lény. Így még ha rossz érzelmeid is vannak, akkor is megvan szerintem egy alap emberi érzelem: Az élni akarás. Minden játékost ezt tartja életben. Akik pedig meghaltak, azok vagy gyengék voltak, vagy elárulták őket, vagy pedig… azt akarták, hogy más éljen helyettük tovább. Vegyük egyből a testvérem, kinek az alakját hordod. Tudta, hogy belehalnék, ha az a mob eltalálna, így ő áldozta fel magát helyettem. Mára már én is bánom, hogy miért nem álltam az útjába… - hallgattam el. Nem tudom, hogy mennyire fog hatni rá, de ez is jobb, mintha ölbe tett kézzel várnám, hogy megöljön. Azután pedig a testvéri szeretetre irányuló kérdésem fejtette ki.
- Bolond voltam, hogy feltettem ezt a kérdést. Túlságosan is kételkedtem a testvéremben, ez volt ennek az oka. De most, így végignézve a vonásaidon, a vigyorodon és stílusodon, csak a külsőd az övé. A kérdésedre pedig a válasz: igen, ezek igazi érzések. – itt tartottam egy kis szünetet. – De nem a testvéreméi! – kiáltottam rá, és még egyszer próbálkoztam. Az nem lehet, hogy egy ilyen emlékrontótól kapjak ki! Ezt nem engedhetem meg sem a saját, sem pedig a testvérem érdekében. Az ikrek viszont szerencsére feleltek, talán tudnak valami okosat mondani. Nos, ez nem talált.
- Nem baj, azért köszönöm! – mosolyogtam rájuk. Szegénykék. A programjuk miatt meg van kötve a kezük, így keveset tehetnek. Miért nem mentem el hackernek? Akkor talán segíthetnék rajtuk is. Közben próbáltam Lancerre is figyelni, de nem túl sok eredménnyel. Ez a klón, másolat, mob, vagy tudom is én, hogy mi, teljesen lekötötte a figyelmem. De legalább annyit hallok, hogy beszél vele. Ez legalább egy jó jel. A reményt nem szabad elvesztenünk.

Jegyek: 9/10

Amikor a két lány elé vetődtem, hogy igen lelövöm őket, és megmutatom, hogy nem vagyok béna, majd felsültem mert kiment a fejemből, hogy a gyűrű vízipisztollyá változott ugyan, de a tárat nem töltöttem fel. Lángba borult arccal, kicsit ingerülten vetődtem be biztos menedékként szolgáló kerti asztalkám mögé, bízva abba, hogy ad egy kis időt arra, hogy a lányoktól megmenekülve nyugodtabb körülmények között nézhessek vízforrás után. Forgattam a fejem jobbra-balra, de végül legközelebbi, habár cseppet sem biztonságos lelőhelyként a korábbi célpontot a Szerelem alagutat néztem ki magamnak. Viszont emlékeim szerint egy cseppet sem barátságos őr van arra felé, szóval nem biztos, hogy könnyen fog menni... ha pedig meglátja, hogy a vízbe nyúlkálok lehet ki is vág a vidámparkból. Már a gondolatába is beleborzongtam, hogy szégyen szemre végigcipeljenek több ezer ember között, majd csak úgy kivágnak, a nevem kikerül a szégyenfalra és még nyalókát vagy lufit sem kapok. Micsoda kegyetlenség...nyalókát? Mindegy is, az asztallap mögül nem mertem kilesni, ezért nem is tudtam meghatározni pontosan, hol is állnak a lányok, csak a hang alapján, nagyokat sóhajtoztam majd rávettem magam, hogy reagáljak rájuk.
- Rendben már csúsztatom is. - lógattam ki az asztal mögül a fegyvert, jól láthatóan a két kis nyavalyásnak, majd amikor már eleget gyönyörködtek benne, visszahúztam, és egy pillanat alatt ugrottam ki törökülésből, a rejtekem biztosnak nem mondható védelméből, és a tavacska irányába rohantam. Nem lestem hátra, nem figyeltem mennyire tudtak közel férkőzni hozzám, még az őrrel sem törődtem, villámgyorsan belemerítettem a tartályt a vízbe, majd amikor már elég víz volt benne, hogy visszavágjak, oldalra gurultam, és szembe fordultam a támadóimmal.
- Most már nekem is van munícióm! heh! - lóbáltam meg előttük büszkén, a kis drágaságom, közben feltápászkodtam a földről. - Most ti adjátok meg magatok. - rohantam előre, lehúzott fejjel, hogy minimálisabb legyen az arcba kapott találatok száma, majd az egyik lánykát próbáltam elkapni, túszul ejteni.
Ha sikerült, egyik kezem a nyaka köré tekertem, és picit felhúztam a fejét, a másik kezemmel amivel a fegyvert tartottam a barátnője felé szegeztem.
- Talán ha eldobjátok a fegyvereket nem esik bántódásotok. hihi -

//Sárga csapat, Szanatórium, Rémá..Logopédia//
Ez már megint megtámadott. Ráadásul egyre jobban fáj…A fel is beborult a sötétségbe. Elfogja lepni az egészet…Az ikrek meg nem hajlandóak segíteni…mit is vártam.

-Tényleg mondhatjátok. De azt hittem kedvesebbek lesztek, és nem teszitek. Akkor ne a válaszokat mondjátok. Hanem hogy mi az értelme az egésznek. Ez nektek játék? Melyik részét élvezitek egészen pontosan? Akkor miért vagytok itt, ha nem segíteni? Nézni, ahogyan szenvedünk azzal, hogy megtaláljuk a válaszokat? Miért?! –kiáltok rájuk. Az ikrek azt kérdezték miért félünk a haláltól…Jó kérdés…- Azért mert nem tudjuk mi lesz utána. Félünk az ismeretlentől. Én még attól is, hogy egyedül fogok meghalni, és hogy a túloldalon is egyedül leszek..vagy nem is leszek. Hogy nem érkezek befejezni azt, amit szeretnék, elérni azt, amit akarok. Ami egy pár. Na meg az innen való kijutás. Tessék, én válaszoltam nektek, most ti jöttek. Válaszoljatok ti. A kérdéseket már feltettem…

Odamegyek a sötét falhoz. Megérintem, „letapizom”, végigsimítom. Kíváncsi vagyok milyen a tapintása. Lehet abban lesz a megoldás hogy nem félek tőle? Lehet azzal játszhatom ki ezt az egészet. Egy próbát megér, jobb ötletem úgy sincs. Odafordulok az árnyhoz és hívogatóan kinyújtom felé a kezem.

-Gyere csak...ismerjelek meg. Akkor már nem leszel ismeretlen, tehát nem fogok félni tőled. Te is megismerhetsz engem. Még barátok is lehetünk...csak ezt a csipkedést hagyd abba. Eléggé idegesítő és zavaró. Ráadásul fájdalmas is, még ha nincs is itt fájdalom. Na, mi lesz, jössz már? Vagy netalán te félsz tőlem?


Hát nem így képzeltem a vidámparkot. Azt hittem majd sárkányok ellen harcolunk, nem Immortal Objectek ellen...

Jegyeim: 9/10

//Sárga csapat//

A klón újból csak kérdezett.
- Rendben, belátom! Ha akkor jobban figyelek, akkor még most is élne a testvérem! De gyenge voltam… Nem tudtam mit csinálni, ezért halt meg ő is, mert nem volt bennem elég bátorság, elég akarat és elég erő, hogy elé álljak! Kérlek, bocsáss meg Hachi… - mondtam. Nem titkolhattam tovább az érzéseimet és az igazságot. Így legalább, még ha egy másolat is, mégis csak a testvérem, akinek kiönthetem a lelkem. De még mindig aggaszt ez az egész él, vagy nem él dolog vele kapcsolatban. Aztán már az ikrekre sandít, majd válaszol, hogy mégis mit kéne tennem. Ezen kicsit meglepődtem, mivel eddig senkinél nem láttam ekkora személyiség változást. Viszont nem szabad elfelejtenem, hogy azért mégis csak egy programról van szó, tehát résen kell lennem.
- Tudom, tehettem volna mást, de sajnos figyelmen kívül hagytam a környezetem, és megint átéltem azt a keserű gyerekkort, amikor másom sem volt, csak te. Ahhoz pedig, hogy szembenézzünk a félelmeinkkel, nagyon sok akaraterő kell, ami még sajnos hiányzik, legalább is úgy érzem. De végül is… szembenéztem a félelmemmel, nem? Hiszen már most sem raccsolok, és már téged is kezdelek megszokni, úgy ahogy… Főleg ezt a kedves formádat. Na ugye, hogy nem felejtettek ki onnan mindent. – mosolyogtam rá. Ez a kedves formája már szinte tényleg olyan volt, mint a testvéremé, így én is le tudtam nyugodni, és már nem teljesen ellenségesen méregettem. Talán itt a vége? Most már el fog tűnni, és nem jön vissza? Nem sokára kiderül.
- Lehet, hogy nem azt jelenti, de ha háborúba mész, akkor az ellenség szeme előtt sem fogod leszúrni a szövetségesed, csak azért, mert „kell egy kis fájdalom”. - válaszoltam neki. Lehet, hogy nem a legjobb példa volt, de azért mégsem engedhetem, hogy legyőzzön. Így ha fegyverrel nem is, szóval párbajozhatunk. És már megint megvágott, de most valamiért nem éreztem már félelmet. Igaz, a páncélom oda lett, és így már az életem szedte lejjebb, de nem éreztem semmit, csak beletörődést. Egy fajta halálos nyugalom szállta meg a testem. ~Igen, én vagyok a hibás a testvérem haláláért, így vállalnom kell ezeket a következményeket. ~ gondoltam magamban. De aztán úgy tűnik, hogy nem az a célja, hogy végezzen velem. De akkor mi?
- És ebből mit tanulok? Hogy figyeljek oda a társaimra? Jobban védelmezzem őket, mert a te sorsodra jutnak? Ezt a leckét már megtanultam. A te eseted óta már nem egyszer kerültem olyan helyzetbe, amikor csak pár életponton múlt az életem, csak azért, hogy túléljék a többiek. Vagy esetleg mást kell tanulnom? Hogy ne féljek? Már nem félek nagyon semmitől sem. A halálomba beletörődtem, így ha eljön, akkor attól nem fogok félni. Már a raccsolás sem akadály, láthatod. Az egyetlen félelmem, amim megmaradt, az a szeretteim elvesztése. De Kayaba tett arról is, hogy ettől se tartsak. Tehát, akkor mit fogok itt tanulni? – néztem rá kérdőn. Nem tudtam, mást mondani. Arra a tényre, hogy nem halunk itt meg, csak egy nagy - ot nyomtam magamnak. ~Így jár, aki átugrik mindent.~ - gondoltam magamban. De nem baj, legalább ezt is megtudtam. Már csak arra vagyok kíváncsi, hogy ez a klón - már ha tényleg klón, mert már kezdek összezavarodni - mégis mit felel a kérdésemre.