[Event]Vakrandi

Időbe telt, mire végül a pincér végre valahára hajlandó volt tücskökkel kiszolgálni. Noha régebben egyszer ettem tücsköket, de csak Egyiptomban, mégis furcsa volt számomra, hogy most egy kis tálnyi tücsköt eszem szegényebb arabok módjára. Végül is én vagyok most az, aki megmenti az emberiséget a tücsökinváziótól, nyo! Hacsak éppen nem azért invázióznak, mert megeszem a tesóikat.
A furcsa kutyalány is nekiesett a tücsköknek, amit ő is ugyanolyan jóízűen fogyasztott, mint én. Azt nem tudom, hogy evett-e hozzájuk valamit, de azt igen, hogy én mit ettem hozzájuk. Majonézt és kechupot, plusz jól megsózva, és egy kevéske oliva olaj, hogy jó tocsogós legyen. Rá meg ettem paradicsomot is.
Miután elfogyasztottuk mindet, ütött az óra. Egek, tücsökevéssel ment el az idő!
- Ajj, de kár! Akartam volna még egy kicsit beszélgetni veled, hogy például miért állnak hozzád közel a kutyák, mi a kedvenceid és ilyesmi, kedves Lady Veronika! Na mindegy, majd máskor. Én is örültem, hogy megismerhettelek, szépséges lelkitársam. Szervusz, te is vigyázz magadra, és gond nélküli fejlődést kívánok neked! :3
Az utalást, amit Veronika Reginára értett, nem értettem. Regina már az utolsó szónál elröhögte magát hangosan, amíg ki nem vittem a folyosóra, hogy megkérdőjelezzem ezt a viselkedését.
- Mégis minek ez a röhögés, nyo?! Lady Veronika biztos rosszat gondol rólunk miattad!
- Ugyan már, papa... igazából nem az, csak...
- Csak?
- Majd elmondom neked, persze, ha vége a vakrandinak! XD
Remélem is, hogy elmondja, mert már nagyon furdalt a kíváncsiság. Remélem nem valami cikis dolog, amiért csak a vakrandi után mondja el... ójajj, hogy mi lesz még itt, nyo. -.-

Ó, mi ez itt? Cosplaytalálkozó? Egy dolog, hogy macskásan öltözöm férfi létemre, de ez már rajtam kívül a harmadik, aki füleket és farkat "növesztett". Csak ez a lány pont ugyanolyan macskás, mint én.
Csakhogy ő itt a farkaslánykával ellentétben elég morcos volt egyrészt, másrészt meg nagyon nem viselkedik szépen. Köszönés helyett rám riparkodik, hogy "hát te meg"... volt ennek gyerekszobája, nyo?   
- Ejnye, kisasszony, nyugi van - próbáltam higgadtan beszélni hozzá. Ejj, ez a Regina már megint kezdi a röhögést! Mégis miféle cikis dolgot tettem, hogy így nevessen a lányok társaságában? Bezzeg Lady Szophie-nál ez nem volt így, de nem ám.
Higgadt és jókedvű maradtam vele szemben, mármint a mérges lánnyal, nem Reginával. Őt majd még megnevelem egy kicsit. Tinédzseri szintre lép mindjárt, és már ilyen kezelhetetlen.
- Tulajdonképpen mi a probléma, kisasszony? Esetleg tudok bármiben is segíteni?

Regina's POV:
Na ne már! A papa még egy emberré változott pettel került össze! Ez már tényleg vicc! Egy komédia! Ha majd elmondom neki, akkor leesik az álla. Ismerem én ezt a cicamicácskát. Ő az a lány, akinél egyszer bepróbálkozott Villámlás, de faképnél hagyta. Talán annyit áruljak el papának, hogy nagyon goromba típus? Áh, minek, had essen át ezen is, addig is én szórakozom egy pöpetkét ezen az unalmas vakrandin.

//Snowcat//

Nyugi van? Mit képzel ez? Engem még ő merészel nyugalomra inteni? Még csak nem is a gazdám, közünk nincs egymáshoz. Oooo, de fel fogom még hasítani valamelyik kis pincérlány képét, ha kiszabadulok innen ><
Na, de gondolkozzunk kicsit? Nagyjából mennyi idő szokott lenni egy ilyen vakrandi? Nem órák kérdése, az biztos, elvégre Csan is egy időben lépett ki az egyik szobából a többi lánnyal.
Nagy erőfeszítésembe kerül, hogy a fülem és a farkam a helyén maradjon, amiket egyébként nem lehet látni, mert elrejtettem őket... de ha már valaki leírta, hogy látszódnak, akkor egye kutya, látszódjanak, de ha rajtam múlik, nem sokáig. Nagyjából olyan lehetek, mint aminek Csan mesélte egyszer az egyik japán animét, ahol a főszereplő lánynak folyton macskafüle nőtt, amit rejtegetnie kellett. Mély levegőt veszek és remélve, hogy azért nem látott olyan hú de sokat a dologból az ipse, megpróbálom kontrollálni magam.
-Hát, segíteni nem nagyon... -sóhajtok végül felé fordulva. Na igen, a szemem az maradt macskás és sárga, de annak a Hürremnek is ugyanilyen volt, így nem hiszem, hogy túlzottan feltűnősködnék vele. -Egy... barátnőmért jöttem, erre betuszkoltak ide. Hülyék. Honnan veszik, hogy... áh, mindegy is. -legyintek végül és leülök az egyik erre való alkalmatosságra. Öntök egy kis teát - ha már Csan annyit iszik, én is megkóstolom, és míg a számhoz emelem a csészét...
...meglátom a mások macskát
-Naba.... -kezdeném, de gyorsan elharapom a szót, miközben Regit figyelem. Ahogy jár a farka, egyértelmű, hogy rájött valamire. Oh istenem... el kell vele beszélgetnem, hát ha tudja, mi a frászkarika történt velem...
-Khm... szia neked is. -köszönök végül a macskának. Valahonnan ismerős, de ha fejbevernek se tudom, hogy honnan....  -Szép cica. Mi a neve?
Egy zseni vagyok. Így tuti rájövök, honnan ismerős :3

Figyeltem a lányra és úgy tűnt, nincs szerencsém. T.T Tehát mégis ő az igazgató, de legalább nem üvöltözik. És ez számomra jó jel. Nem sokára megnyitotta a menüt és egy köteg papírt vett elő. o.o Ez aztán sok szabályzat. Legalább is annak néz ki. Ennek ellenére, erre nem készült, de meg is magyarázta azzal, hogy még új az üzleti életben. Azonban a kávéházán látszott, hogy még sokra viheti, hisz ahogy hallom, elég sokan vannak. Majd nem sokára meglett a büntetésem: randi, méghozzá vele. Kellett egy kis idő, mire rájöttem, hogy mit takar ez a mondat.
-Ra-randi? –dadogtam. Hogy randizzak egy idegennel? Habár, ez még elég enyhe büntetés annak ellenére, hogy mit csináltam. De nemsokára még valami eszembe jutott. Mikor is randiztam utoljára? Talán a balesetem előtt? Lehettem akkor, vagy nyolc éves. Az pedig számomra az őskort jelenti. És ez volt az a pillanat, amikor nem kicsit elpirultam és be is pánikoltam. Miről szoktak ilyenkor beszélni? A családról? Érzésekről? A szintről? A kasztomról? Kedvenc dolgokról? Jártasságokról? Hobbiról? Előéletről? Segítség! >.< ~Oké Ato, nyugodj le, ha látja, hogy pánikolsz, azzal csak rosszabb lesz.~ Ezért aztán próbáltam nyugtatni magam és egyenletesen venni a levegőt. Miután ez többé kevésbé sikerült, töltöttem egy kis teát, hogy lenyomjam a torkomban a gombócot és belekezdtem.
- Nos, tudod, már nagyon régen randiztam, még egy balesetem előtt így nem tudom, hogy ilyenkor mit szoktak mondani. –mondtam ki nehezen a szavakat – De, azért néhány tudok mondani. A játékot a tesómmal kezdtük, de ő már… Khm, fogalmazzunk úgy, hogy már nincs játékban. A játékban eddig nem túl sokat tevékenykedtem, így sok mindent arról nem tudok mondani. De amúgy egy kedves, kicsit szórakozott, sokat gondolkodó fiú vagyok, aki sajnos nem éppen a tettek embere. – mást nem nagyon mondhattam, hisz ilyen helyzetben is már régen voltam. De még egy valami eszembe jutott. – Mindezek mellett még egy kicsit hogy is mondjam… Fura vagyok. – ezzel nem tudom mit akartam elérni. Igazából semmi jó nem sülhet ki szerintem ebből a „randi”-ból.
- Na és, te mit tudsz mesélni? –kérdeztem én is.

Helytelen? Mi az, hogy a döntésem helytelen? Akkor lenne helytelen a döntésem, ha úgy döntenék, hogy az ölébe ülnék. Tachi meg ott ült nyugodtan, huncut arcával szürcsölgette a teáját. Mit képzel, minek néz engem? Valami könnyűvérű cafkának, akinek el kell olvadnia tőle és szíveket mereszteni rá, ha meglátja első ránézésre.
Most meg arról beszél, hogy untatom. Csak szerettem volna valami udvarlástól kívülállóibb baráti beszélgetésbe folyamodni, és kijelenti, hogy unalmas, és miért kívánnám, hogy untasson. kívülről nagyon nyugodt voltam, de belülről úgy éreztem, hogy valami kezd pengetni azokon a bizonyos ideghúrokon, de még túl lassú játékkal.
Na de akkor most meséljek magamról, vagy feleljek az egyik kérdésre a kettő közül, hogy milyen színű a bugyim és hogy viszonyulok a váratlan helyzetektől menekülő emberekről? Ha nem lennék annyira fegyelmezett, most annyira mérges lennék, hogy az indikátoromat sem sajnálva felpofoznám és inkább lelépnék a vakrandiról. De mivel az vagyok, szándékosan a második kérdésre adtam meg a válaszomat.
- Hogy mit gondolok azokról az emberekről? Hát tudod, megvannak néha az okaik, mint például valaki rámászik a másikra, vagy meg akarják ölni, ilyesmi. Persze az ilyesmikre általában fel kell készülni, de ha az a dolog nagyon váratlanul ér, akkor természetes, hogy próbálják azt elkerülni, hacsak nem egy olyasféle, ami nekik kedvező lenne.Én néhányszor éltem ezzel a dologgal, még ha az váratlanul is ért.
Vajon Tachi mit gondol a saját kérdéséről. Jó lenne ezt megkérdezni tőle, de úgysem lenne erre hajlandó választ adni. Kell egy olyan kérdés, amivel elvonnám úgy a figyelmét az elkövetkező pár percre attól, amiért eljött ide csalni barátnőjét.
Egy pillanatra csendbe burkolóztam, ahogy a szavaim után ittam egyet a teámból és vettem egyet a süteményből. Megkínáltam Tachit is, hátha kér belőle.
- Na és ha szereted az ilyen témákat, akkor most én teszek fel neked két kérdést, és csak az egyikre válaszolhatsz. Egyik kérdésem az lenne, hogy miként ismerted meg Szophie-t. A másik meg az lenne, hogy eddig hány lányt sikerült az ujjaid köré csavarnod? Csak kíváncsi lennék rá ezekre.
Ren méltó ellenfele is lehetne ennek a nőcsábász alaknak. Kíváncsi lennék, hogy egy ilyen mértékű kihívás után melyikük nyerné el a "legszoknyapecérebb szépfiú" címét. Szophie-nak joga van tudnia barátja hátteréről, és ha nem is akarná elhinni, akkor is mesélni fogok neki arról, hogy nem volt valami bölcs választás Tachibana Makoto, csak mert tud udvarolni (még ha perverz és sértő módon is) és jól néz ki. Számomra Ozirisz a legsármosabb, legjobbképűbb... sőt, mi több, ő nekem a legtökéletesebb férfi egész mindenségben, és ez a srác itt úgysem fog a nyomába érni.

Úgy tűnik volt néhány olyan mondatom, ami felkeltette az érdeklődését, persze ezekre válaszoltam is.
- Még talán 8 vagy kilenc éves lehettem? Akkor történt, hogy a városban, ahol éltünk, átmentem az úton a bátyám után, de engem elcsapott egy autó és a lábaimat már soha többé nem tudtam használni. – Itt hagytam egy kis szünetet, majd folytattam. – Ezután néhány évvel kijött a SAO és így egy új élet reménye költözött szívembe. És itt vagyok, tudom mozgatni a lábaim, azonban ezért túl nagy árat fizettem… - azonban nem akartam elrontani a hangulatot, úgyhogy inkább befejeztem.
- Jó, azt tudom, hogy beszélgetni szoktak, de nem tudtam, hogy mégis miről beszélhetnék, hogy mi érdekel téged. A határozottság, hát az valamiért mindig hiányzott belőlem. –mosolyogtam rá.
- Tehát te is fura vagy? –néztem rá megilletődve. – Egyáltalán nem nézel ki furcsának. Nem is tudom elképzelni, hogy milyen furcsaságod lehet. És ezt komolyan is gondoltam. Ez után pedig úgy látszik, hogy végre megtört kicsit a jég. Tegező viszony. \o/ Valamiért a magázódás mindig olyan fura volt nekem. A tegeződés mellé azonban egy kérdés is járult. Hogy miben vagyok fura? Körülbelül mindenben. >.< Valamiért úgy érzem mindig magam, mint aki más, mint a többi. De akkor megemlítek néhány dolgot.
- Hogy miért vagyok fura? Szerintem azért, mert ahogy észrevettem, nekem nehezebben megy a barátkozás, mint másoknak. Néha azt veszem észre, hogy kisebb-nagyobb játékos csoportok beszélgetnek, nevetnek és viccelődnek egymással, míg nekem alig van ismerősöm. Maximum a céhvezérem és néhány játékos, akikkel a küldetéseken találkoztam. Ezen kívül, egy kicsit, hogy is mondjam… Könnyen élem az életem. Persze nem úgy, mint ahogy a gazdagok, mert gazdagtól egy kicsit nagyon messze járok, hanem inkább úgy, mint akinek nincs sok dolga. Általában csak azt csinálom, amihez kedvem van. Ez mindig más. Küldetések, mob ölés, vagy éppen csak császkálás, vagy éjjel, vagy nappal. De az estét jobban szeretem, hisz olyankor fent vannak a „csillagok” is, amikből szeretek különböző formákat és lényeket csinálni. Egyébként bocsi, úgy látszik egy kicsit elragadtam magam. – mentegetőztem így a végén, mert nehezen tudtam befogni a számat. Pedig nem szoktam ilyen lenni. Úgy látszik, ez a lány kihozza belőlem a maximumot. És ahogy látom, elég szép is. Bár ne így találkoztunk volna. Majd hallgattam az ő történetét is. Szóval egy frontharcos!  Judy után ő a második, akivel találkoztam eddig a frontról.
- Oh, szóval frontharcos vagy? Mondd, milyen a fronton? Veszélyesek a bossok? Nehéz ellenük harcolni? Mikor lettél frontharcos? Mindig az akartál lenni? Voltál már nagy veszélyben? Melyik a legjobb kaszt a bossok ellen? Melyik volt az eddigi legnehezebb boss harc, amin részt vettél? – árasztottam el kérdésekkel, azonban egyet inkább kihagytam. A "Hány játékost láttál már meghalni?" kérdés lehet, hogy rosszul érintené, sírni látni pedig nem akarom. – Egyébként bocsi a sok kérdésért, csak sok frontharcossal a kisebb szinteken nem igen találkozni, ha pedig találkozok is eggyel, nem biztos, hogy felismerem, hogy az. Az egyetlen frontharcos ismerősöm is csak Judy, a céhvezérem, azonban őt inkább nem zaklatom ilyennel, így is sok a dolga. Hisz ti is csak játékosok vagytok, mint akárki más. Habár elég értékes játékosok vagytok, hisz ha kijutunk, akkor nektek köszönhetjük. - mosolyodtam el újból. Azonban a kijutást nem nagyon vártam. A kinti világban már nincs semmi, amiért harcolhatnék. Maximum a bácsikám és néhány barát az iskolából, de más nem. ~De néha ennyi is elég és itt nem csak egy játékosról, hanem az összesről van szó.~ Hallottam egy hangot a fejemben.
- Tudod, egy nap, majd én is a fronton szeretnék harcolni, hogy a többi játékos boldogan élhessen együtt a családjával odakint. –mondtam neki komolyan. Azonban nem értettem, hogy honnan jött, ez a hirtelen komolyságom és eltökéltségem.
- Mit értesz azalatt, hogy egy ember peted és egy pet embered? Légyszi, elmondod? Ezt a két kifejezést valamiért nem tudtam hova rakni. Az utolsó kérdés pedig váratlanul ért, habár nem kellett volna. Hisz mire lehetek kíváncsi vele kapcsolatban? Lényegében alapból meg se ismertem volna, hogyha nincs ez a váratlan teleportálás. De ha már kérdezte, akkor válaszolok.
- Mondd, Szophie, –remélem, nem fogja zokon venni, ha így nevezem- mi késztetett téged arra, hogy megvedd a játékot? – Szarkasztikus taps magamnak. Ennél még hülyébbet se kérdezhettem volna! Hát nem az, hogy játszon? :facepalm:Mindegy, amit mondtam, azt már nem tudom visszavonni.

Miután Shukaku leült a helyére a kis sárkány is úgy gondolta, hogy szeretné ha helyet kínálnák neki.
- Ó persze. Elnézést. Hölgyem – kihúztam egy másik széket Timidusnak – kérem foglaljon helyet.
Természetesen csak mosolyogtam az egészen és belementem a játéba. Timiduson látszott, hogy nagyon örült neki, hogy rá is figyelnek. Most, hogy már mind két hölgy helyet foglalt az asztalnál én is helyet foglaltam. Igyekeztem olyan kérdéseket feltenni ami Shukaku száméra is megfelelnek. De nem jártam túl sok sikerrel. Látszott rajta hogy nem nagyon örült a kérdéseimnek, főleg azért mert nem nagyon tudott rájuk mit válaszolni. „Nem szeretnélek untatni” nem értem miért hiszi mindig mindenki azt, hogy untatni fog ha belekezd valamibe amire ráadásul én vagyok kíváncsi. Engem tényleg igazán érdekelt, hogy mi történt vele, jó persze nem azt kértem hogy tartson ebből egy két órás kiselőadást, de azért jó lenne ha mondana magáról valamit. Könyörgő szemeket vetett rám mintha csak azt mondaná: „Kérlek ments meg!”. Hosszasan hallgatott biztos azt várta hogy valami mást kérdezzek tőle. Azonban egyenlőre még én sem tudtam, hogy mit kérdezhetnék tőle vagy, hogy mit mondhatnák neki. Szerettem volna ezt a kis időt amit itt eltöltünk a lehető legjobban eltölteni és a lehető legjobb formámat hozni. Azonban a dolgok eddig nem úgy sültek el mint ahogy én azt elterveztem. Nagyon remélem, hogy majd azért Shukaku is egy kicsit megfog nyílni és nemcsak én fogok kérdezgetni tőle hanem ő is tőlem. Most azonban még mindig azt várja hogy válaszoljak neki.
- Nem untatsz egyáltalán. Szívesen meghallgatlak.
- Téged mi vezérelt … úgy értem arra hogy kipróbáld a Nerve Geart?

//Kérem törölni ezt a posztot//

Egy sejthető szemforgatással sóhajtottam, amikor elkezdett okoskodni az imént adott válaszaimról. Nem éppenséggel az a probléma, hogy én szerinte menekülnék a hülyeségeitől, hanem az, hogy egyrészt nagyon kikezdően és tolakodóan mászik rám minden egyes nyálas szavaival. Másrészt meg hogy tehet ilyet valaki a barátnőjével? Egy dolog, ha egy párkapcsolatban élő ember eljön ide ismerkedni másokkal, hogy barátokat szerezzen, de hogy így a maga módján kikezdjen másokkal, afelett nem tudok elsiklani. Nem tudom, mit csinálok, ha Tachiba Makoto hozzám mer érni.
Amíg olyasvalamiről okoskodott, amiben nagyon sokat tévedhetett, "na jó, rád hagyom az egészet" stílussal megittam a maradék teámat. Amikor végre véget ért az előadás, elfogyott a teám.
- Nagy kár, pedig egy hölgy kérdésére azért mindenképpen illett volna válaszolni, így hát a következő kérdésedre nem fogok választ adni, ha olyasmi, így kvittek leszünk - mondtam tőlem szokatlanul szemtelen mosollyal. Nem biztos, hogy ezzel még megnyertem volna a csatát, de végül is van benne erős igazság. Egy vakrandi arról szól, hogy megismerjük a másikat tíz perc alatt, nem? Bár nagyon ostoba volt a srác, ha azt hitte, hogy ezzel büntetne. Amíg töltöttem egy újabb teát, elárulta, hogy lett belé szerelmes Szophie, ahogy kikezdett egy másik lánnyal és... nekem túl gyors a reflexem ahhoz, hogy ezt ő el is kerülhette volna. Éppen ittam a forró teából, amikor hozzá mert érni a combomhoz, hogy megsimogassa! A hirtelen reakcióm azzal járt, hogy az érintésre nagy hüledezésemre egyenesen az arcába prüszköltem a teámat, bár közben jött is a kanapéhoz játszani a rossz szépfiút.
- Hát ez mellékes, és tudod, hogy az ilyenért egy hozzám hasonló ártatlan, de párjához hűséges hölgyike mit tesz, ha egy magadfajta csirkefogó kikezd vele? - Felpattantam és mérgesen a szemébe néztem.

Végre sikerült feltennem egy olyan kérdést amit Shukaku is megtudott válaszolni. Annak különösen nagyon örültem hogy szereti az állatokat, legalább lesz egy közös téma amin eltudunk indulni.
- Én is nagyon szeretem az állatokat. Majd szólj ha megjelenik a könyved, szívesen elolvasnám – A lány enyhén elpirult. Ez az ilyen tipikus lány dolgok közé tartozik, mindig ha egy fiú valami olyan dolgot csinál ami neki vagy nagyon tetszik vagy zavarba ejtő akkor egyből el pirul az egész arcuk és nem mernek a srác szemébe nézni. Valahányszor jártam egy lánnyal azok is mindig ezt csinálták szóval már hozzá vagyok szokva. Viszont ettől lányok a lányok és szerintem ez egy aranyos szokásuk. Shukaku még tűnődött egy darabig aztán ő is kérdezett…
- Én igazából oda vagyok ezekért a virtuális játékokért és amikor meghallottam hogy kijött a sword art online egyből meg akartam szerezni. Igaz hogy rengeteg munka és nyelvtanulás kellett hozzá de végül meglett. Aztán gondoltam hogy meló előtt gyorsan kipróbálom…
Shukaku újra elpirult, mint ahogy az várható volt. Eközben a kis Timidus úgy döntött inkább jobb lesz neki ha gazdája közelében marad és felrepült mellé az asztalra. Igaz hogy a kis sárkány valamilyen szinten eltakarta gazdája arcát, de még így sem tudtam nem észre venni hogy mennyire zavarban van. Nem szerettem volna hogy kínossá váljon a helyzet. Úgy látszik hogy Shukaku nagyon nehezen tud megbízni az emberekben.
- Megértem hogy izgulsz, de nem kell ennyire zavarba jönnöd, nem eszek embert ;)– Próbáltam egy kicsit el pojénkodni a dolgot hogy még jobban megértessem vele, hogyha velem van akkor nem kell zavarban lennie. Nem tudom hogy ettől mennyire fog megnyugodni, de remélem hogy azért hatásos lesz

- Azért randizás nélkül is teljes életet éltem. –mosolyogtam rá. De azért ennek ellenére az is igaz, hogy így nem lettem túl jártas ezen a téren.
- Sajnos nem tehettem nagyon semmit. Túl gyenge voltam, a bátyám pedig önfeláldozó… De légy szíves hanyagoljuk ezt a témát, nem szeretek erről beszélni… - És ez igaz is volt. Minél jobban hozzuk fel a témát, annál fájdalmasabb lesz az emléke. Csak remélhetem, hogy a játék nem öli meg véglegesen azokat, akik meghaltak idebent. Azonban, ha tényleg így van, akkor mit mondok majd a bácsikámnak? Ebbe még nagyon bele se gondoltam. Talán azt mondjam, hogy Hachiro feláldozta magát az én érdekemben? Hogy én nem néztem körül eléggé, én voltam túl lassú és… túl gyenge is.
- Tényleg úgy gondolod, hogy kezdek belejönni? –néztem a lányra. Remélem, hogy tényleg jól csinálom, és nem csak úgy mondja.
- Szóval, csak jobban ki kéne tárulkoznom az emberek felé? Köszönöm a tanácsot. –mosolyogtam újból csak. Talán tényleg igaza van. Talán csak jobban meg kéne nyílnom a többi játékos irányába, hisz végső soron az a célom és azért is léptem be Judy céhébe, hogy segítsem a játékosokat, de úgy nem tudok segíteni, ha nem ismerkedek. Legalább is nehezebb.
- Persze, nem úgy értettem, hogy nektek könnyebb, sőt, így utólag belegondolva, hogy ezeket elmondtad, talán még nehezebb is nektek, arisztokratáknak, hisz sokkal több mindennek és mindenkinek kell megfelelnetek az életben. Például itt vagy te, az élő példa, aki frontharcos és mellette még kávéházat is vezet. Gondolom, ez a kettő nagyon betábláz téged. – És éppen ezért kezdtem becsülni Szophie-t. Hiszen nem elég, hogy tesz azért, hogy kijussunk, de még a kikapcsolódásunkat is biztosítja ebben a világban. – A szabad emberekkel viszont az a baj, hogy a legtöbb esetben nincs életcéljuk. Persze azt leszámítva, hogy ki akarnak jutni. Eddig nekem se volt sok célom ebben a világban, csak lézengtem a városokban, néha elmentem egy küldetésre és legtöbbször mobot öltem, de magam sem tudom, hogy miért tettem ezt. Míg ti vért izzadtok a boss harcokban, addig én csak feküdtem a fűben, vagy kikapcsolódtam. De aztán elegem lett ebből és változtatni akartam. – Úgy tűnik megint elkapott az igazságmondó rohamom. >.< De valamiért úgy érzem, hogy ennek a lánynak sok mindent elmondhatok.
- Oh, a miénk csak egy kicsi céh, alig vagyunk hárman-négyen. Phoenix Brotherhood a neve, nem hiszem, hogy hallottál róla, de a céhvezetőnk neve lehet, hogy ismerős. Judy Noxia, ő is a fronton harcol. Talán ismered?- kérdeztem tőle- A Justice League-ról pedig csak néhány ízben hallottam, de úgy jobban nem ismerem őket, de nem is vagyok nagyon jártas a céhek világában. – mondtam, mert tényleg így volt. Egy-két céh, amit hallásból ismertem, plusz a saját céhünk, de többről nem tudok. Justice League… Jobb lesz megjegyezni ezt a nevet.
- Oh, tehát a peted is fura. – Ez meglepő volt, hisz mi lehet fura egy petben? Na de mindegy, ha nem mondja el, hát akkor nem mondja el.
- Hogy- hogy vissza kellett rázkódnod a hétköznapokba? - Kérdeztem vissza. Talán ő is elszigetelődött a környezetétől?
- Ömm, még egy kérdésem lenne. Mi hajt előre a játékban téged? Mármint mi adja a motivációt, hogy részt vegyél a frontharcokon és kijuss ebből a világból? – Mostanában elég furcsa kérdések jutnak eszembe. Ezekről le kéne szoknom.