Re: Díszterem

by **Aoi Shizuka** Vas. Ápr. 27 2014, 22:56

Minimál poszt:

Shizut örömmel töltötte el, hogy szinte körülzsongják, bár tagadhatatlan, hogy ahogy beesett az ajtón, rögtön a figyelem középpontjába került.
Örömmel fotózkodott a Szophie nevű lánnyal, majd igyekezett segíteni a terítésben, a sok ártatlan baleset láttán a szája elé szorított kézzel somolygott csak, igyekezett viselkedni a sok új ember előtt. Aztán amikor bejelentették, hogy ajándékosztás következik, szinte pánik rohamot kapott, először elfehéredett aztán elvörösödött, ahogy sorra kapta a szebbnél szebb ajándékokat. Nem győzte megköszönni
- Ano... én... én nem készültem semmivel sem, gomen... Nem gondoltam, vagyis... nem tudom... – hebegett – Nekem már az is hatalmas ajándék, hogy itt lehetek köztetek!
Ide oda járt a tekintete, valami ötlet után kajtatva, aztán majdnem megjelent egy villanykörte a feje felett. Vagyis nem, de hirtelen megdermedt. Csak a szemei mozogtak, mint aki lát valamit maga előtt.
Aztán az asztalhoz rohant és neki esett az egyik szalvétának. Össze-vissza hajtogatta őket, és Hinari tányérja mellett hamarosan egy origami-süsü termett, párszor aggodalmasan felpillantott, majd egy tollat előkerítve ráírta: Nestor. Csak hogy nehogy megsértse vele a lányt.
Nem sokat teketóriázva újabb szalvéták estek áldozatául, Szophié egy farkas lett, RenAié egy nyuszi, Yuichié egy daru. Himét és Oziriszt sokáig méricskélte, nem ugrott be rögtön semmi se róluk, de végül Himének egy felfújható tulipán, Ozirisznek pedig holló készült
Végül az ebéd után ő is beállt a sorba macskanyuszit, farkast, medvét, sárkányt, meg gekkót simogatni. Pedig ha tudta volna az utóbbiról...

by **Hinari** Csüt. Május 01 2014, 13:51

Mire végeztünk a legfontosabb előkészülettel, már én is egyre felszabadultabbá váltam, igaz Ai és Hime ügyetlenkedését aggódva figyeltem, de mivel semmi bajuk nem lett, és ők is vidáman álltak hozzá, hamar kiült az én arcomra is az öröm. Ahogy körbenéztem, mindenki lelkesen igyekezett ott segíteni, ahol tud, beszélgettünk és nevettünk, s az ebéd is úgy telt el, ahogy szerettem volna. Nem győztem eleget csodálkozni Hime figyelmességén, ami az evőeszközöket illeti, és Szophie és Ai ijedtségén, amikor kialakult az ülésrend. Gondolkoztam rajta, hogy mégis változtatok, ám végül oldódott a hangulat, és mindenki beszédbe elegyedett egymással, vagy más módon próbálta leküzdeni a tartózkodását. Persze - bármennyire is nem akartam - nekem is sikerült idiótának beállítani magam, ugyanis valamelyik lány, talán éppen Ai azt ecsetelgette éppen, hogy ki képes vagy nem képes lenyelni egy adag fahéjat. Porzik, száraz és sok, én azért mégis megpróbálkoztam vele, aminek csupán annyi lett az eredménye, hogy végül a fele fahéj a levegőben szállt, a maradékra pedig kancsószám ittam a vizet, s amikor az elfogyott, egy kis borral voltam kénytelen leöblíteni a maradékot.

Az ajándékozás is az ünnephez híven telt el, és nem tudtam eléggé megköszönni a tárgyakat és a szavakat, amiket a céhtársaimtól kaptam. Jólesett, hogy bíztak bennem, és hogy ezt képesek voltak ki is mondani… azt hiszem, többet igazán nem kérhettem ettől a naptól. Lazultam én is, Szophie zsiráfnyakán pedig olyan jóízűen nevettem, ahogyan még nem sokan láttak.
- Mondtam, hogy először Vezérrel etesd meg – nyújtottam a nyelvem a lányra, aki éppen próbált felállni, majd persze segítettem neki, nem leplezve egy pillanatig sem, mennyire mulattat, ahogy szerencsétlenkedik. Ai is hozta a formáját, ám ahogy végül tényleg odament Oziriszhez, úgy gondoltam, hogy voltaképpen ez még kellhetett is, egy kicsit bontotta a kettejük közi falat. Eleinte én is odasiettem volna, ám végül helyben maradtam: nem kellettem én oda, elintézték ezt ők maguk között. Kezembe vettem a maradék forrócsokimat, azt kortyolgatva nézegettem a szaladgálást, a sok ajándékot és vidámságot. Az Ai által kapott drágakövet emelgettem, átszűrődött rajta a fény, ahogy a csillár felé fordítottam. És mintha egy kicsit izzott volna is, mintha átvette volna a hőt, hogy felém közvetítse a melegséget. S sorra mentem, mindegyikben megtaláltam a mögöttes értelmet, s minden ajándék, amit kaptam, egyedivé és értékessé vált, az embereket jelentették, akik adták. Gondolatban már mindegyiknek megvolt a helye a szobámban, s biztos voltam benne, hogy képesek lesznek felvidítani a borúsabb napokon is.

Eközben Nestor sem tétlenkedett, néhányszor kerestem a tekintetét, hogy jól érzi-e magát, s bár egy kicsit idegenkedhetett ettől a nagy zsongástól és a sok embertől, azért ő is megtalálta a helyét közöttünk. Érdeklődését felkeltette a nálánál jóval kisebb pet agresszív hozzáállása. Lenézett a nyuszimacskára, én pedig a háttérből figyeltem, hogyan fog rá reagálni. Nem féltettem egyik állatot sem, s rendkívül kíváncsi voltam, hogyan fognak boldogulni egymással.
- Nestor nem repülő gyík, hanem tűzsárkány – javította ki a petet higgadtan, fel sem véve annak hangnemét. Érdeklődve, felvont szemöldökkel nézte, ahogyan Kyubei folytatja a pattogást, s amikor elhangzott a kérdés, nem válaszolt rögtön – Ha…ha…happshhci – tüsszentett egy hatalmasat, aminek nyomán szájából apró, forró parázsdarabok törtek elő, egyenesen Kyubei felé. Ekkor álltam fel, s léptem párat előre, meglepetten szemlélve Nestort. Fogalmam sem volt, hogy képes ilyenekre, s bár tűzsárkány volt, igen, a tűzfújást még egyetlen egyszer sem használta.
- Nestor elnézést kér – mondta a nyuszimacskának, ám még én is láttam rajta a pillanatnyi meglepettséget. Lehet, hogy a fahéj és más fűszerek illata csalta ki belőle, amik a levegőben terjengtek… de a képesség benne volt, ezt tisztán láttam. Örültem neki, s ő is így érezhetett, ám a helyzet nem volt éppen a legjobb, hiszen ha Ai petje nem volt elég ügyes, a bundája bizony megpörkölődhetett; s amennyit láttam eddig ebből a különleges állatkából, nem valószínű, hogy jól fogja fogadni a váratlan történést.

Végül – valamilyen módon – csak megoldódtak a dolgok, s minden folytatódott úgy, ahogy elkezdtük. Ai jelmezén nem tudtam nem mosolyogni egy jót, feldobta a hangulatot, még az eddigieknél is jobban. Én pedig igyekeztem mindenkivel beszélni egy keveset, együtt nevettünk Szophie sütijein, a peteken és az egyéb dolgokon is. Nem gondoltam semmire, nem éreztem egy kicsike terhet sem, végre. Örültem, hogy ismerhetem őket, s hogy mind együtt vagyunk ma este. Karácsony. Talán a legjobb napom volt ez a mai, mióta beléptem ebbe a játékba… s csak most éreztem igazán, mennyire jó döntés volt csatlakozni a céhbe.

Köszönöm a reagjaitokat, jó kis játék volt ez, az elhúzódás ellenére is. Smile

JL

by **Szophie** Vas. Jún. 08 2014, 20:32

A többiek is szép sorban odaadták az ajándékaikat, és én mindet kitörő örömmel, és vidám mosollyal arcomon fogadtam, majd egy öleléssel is megjutalmaztam az embereket. Különösen örültem annak, hogy Yurihimével végre sikerült kibékülnöm. Talán ez volt a Karácsony egyik legnagyobb pozitívuma. A plüssfarkasomat is és Hime-sant is nagy örömmel öleltem magamhoz, majd ámulva bámultam a villát. Az én saját villámat! Ez nagy kincs egy japánok által programozott helyen, bizony!
- Annyira.. annyira.. telitalálat ez az ajándék. - mondtam a lánynak egy pillanatra felnézve a kincsként tartogatott ajándékomból, majd vissza is fordultam. Természetesen közben ölelgettem a másik hónom alatt a tőle kapott farkas plüsst és a Ai-chantól kapott medve plüsst is. A sütijeimet pedig már jó régen elraktam biztos helyre nehéz időkre... Ahogy a tegnap kapott 1001 AIncradi sütemény is külön dísz... helyet kapott az invertorymban, úgy ez is ilyen helyet fog kapni.ű
Oziriszt is jó erősen megölelgettem, és elérzékenyülve vettem át tőle a sütiket, amit ő készítette a saját kezével, csak nekem. :(Olyan aranyos tőle.. Hogy gondolt arra, hogy mennyire szeretem ezeket. És személyessé tette a dolgokat azzal, hogy ő sütötte. És még saját receptet is szerzett hozzá. Még könny is szökött a szemembe a meghatódottságtól.
- Köszönöööm! - súgtam, és átszellemülten vettem számba azon nyomban az első falatokat. Ez a fiú annyira jó barát. És annyira kedves. És megértjük egymást. Ésés.. - Úgy örülök, hogy itt vagy közöttünk! - öleltem meg megint. És aztán Shizut is megölelgettem, mert olyan édes volt, ahogy mondta, hogy nem hozott semmit! Meg hogy az az ajándék, hogy itt lehet közöttünk. Annyira igaza van! Aztán.. origamit is kaptam tőle. Ez is helyet fog kapni az egyik polcomon!
Lelkileg nagyon megérintett nem csak a mai nap, hanem úgy általánosságban az, hogy mennyire kedvesek velem itt az emberek. És ez most így felszínre is tört az egyik pillanatban. Elvonultam egy picit a sarokba, hogy letörölgessem a szemem sarkban gyülekező cseppeket, de olyannyira nem sikert, hogy .. elkezdtem végül sírni. De ezek most boldog könnyek voltak!
- Annyira köszönök mindent. - mondtam két szipogás között, amikor tudtam végre valamennyire értelmesen beszélni. - Hogy itt lehetek, hogy itt vagytok! - hogy nem vagyok egyedül... hogy egy családnak érezhetem magunk.
Vezér közben félrevonult, talán ki is surrant a teremből a nagy káosz közepette, már ha nem vette valaki észre. Nem tetszett neki a tömeg, és ez a sok-sok érzékenység.. és hogy mindenki lazsál. Talán egy picit rá is hatással volt ez a boldogság, ez az egység, ez a.. család. És talán nem akarta kimutatni "gyengeségét". Más szóval egy érzékeny amolyan farkasos mosoly kiülését próbálta elkerülni.
Falat pedig a következő pillanatban megjelent RenAi mellei között.O.o Hát e meg hogy került oda?

JL cheers

by **Hinari** Szomb. Jan. 03 2015, 15:45

JL – Just Love
Christmas edition

Aznap reggel jöttünk haza. Végre mosolyogtam, szinte izgatottan vártam a mai napot, s megígértük egymásnak Allal, hogy még biztosan folytatjuk a félbemaradt pihenést. Így, bár nehéz volt, de végül csak elköszöntem tőle, még álldogálva kicsit a palota kapujában, mielőtt bemennék. Napsütés, hófoltok a tetőn, az égen furcsa lények szálltak. Minden tökéletes volt.
Írtam a céhtársaimnak, hogy ma délelőttig nem leszek, s a twisteres pm-váltáson kívül nem is volt semmi hivatalos tennivalóm az előző pár napban. De ez nem is volt baj. Kellett egy kis szünet, főleg az előző hónapokban történtek után, s most végre úgy éreztem, hogy valamennyire rendben vagyok. Újult erővel, új lelkesedéssel, egy különleges este előtt.

Benyitottam. Mellettem téli szellő suhant be az előtérbe, felrohanva egészen az emeletig – én pedig utána. Felszaladtam a lépcsőn, közben a minimapon megnézve, kik vannak itthon, s mire Szophie szobájához értem, már a kabátot is elraktam. Megölelgettem őt, kérdezve az előző napokról, majd megkérve őt, hogy ha van kedve, segítsen a karácsonyi előkészületekben. Majd sorra mentem, Yuichihez, tőle egy sunyi mosollyal rendelve egy tálcányit a megbeszélt édességből, aztán Yurihiméhez, Ozihoz, Shizuhoz és Silverhez, a fiút biztosítva felőle, hogy igaz eddig elmaradt, de most biztosan meglesz a bemutatás. Ezek után pedig írtam egy pm-et Ainak, hogy lesz céhes karácsony, és szeretettel várjuk, ha pedig szeretne segíteni, akkor jöjjön előbb. Végül odaírtam azt is, hogy nyugodtan szóljon Macinak is – igaz ő nem volt céhtag, de attól még szívesen láttam, s reméltem, hogy ezzel a többiek se lesznek másképp. Mikor mindezzel végeztem, csak akkor nyitottam be a szobámba, hogy egy kicsit lepihenjek. Első fázis kész, még van két órám, mielőtt elkezdjük. Vidáman huppantam le az ágyra, s csak amikor körbenéztem, tűnt fel az érdekesség az asztalomon. Egy virág, szív alakú tartóval. Rögtön elfogott az a bizonyos melegség, ami alig hagy létezni. Olyan rendes volt, most váltunk el és mégis gondolt rám, és…

Lágyan vettem a kezembe, majd helyeztem el, még sokáig nézegetve az ajándékot. Az ágyról, oda-odapillantva, s közben Alexra gondolva, úgy, hogy amikor ki akartam menni a konyhába teáért, majdnem nekimentem az ajtófélfának. Nestor pedig csak meglepetten pislogott, majd inkább kiment a kertbe, míg én a dobozkákat csomagoltam. Nagyjából fél óra volt hátra, így én sem húztam az időt: szépen elpakoltam az inventorymba, amiket kellett, majd átöltöztem, ezúttal hátrahagyva a szokásos kék-fehér kombinációt. Piros egyberuhát vettem fel, hozzá fekete boleroval és szandállal, átlátszó harisnyával. A hajamba pedig egy mikulásvirágot tettem, a ruhámhoz illőt, majd amikor úgy gondoltam, minden passzol, csatlakoztam az időközben összegyűlt társasághoz, bevárva Silvert.
- Sziasztok, köszi hogy mindenki segít ^^ - néztem körbe – Ő itt Silver, a legújabb céhtagunk – mondtam mosolyogva, Szophiera vetve azért egy bocsánatkérő pillantást, hisz nem felejtettem el az új céhtagokkal kapcsolatban írt levelét – Nem tudom ki ismeri, de most lesz rá alkalom bőven – tettem hozzá vidáman, várva egy kicsit, majd előszedve a listát, amit be kéne szerezni mára. S hogy ki hogyan s miben segédkezett, azt abszolút rájuk bíztam: amit senki nem vállalt, azt Nessel megcsináltuk, így hamar készen lett a többfogásos étel, a sütemények és a díszterem feldíszítése is. Bor és egyéb italok, üdítők is voltak, s a fa is ott állt középen, a díszek egyelőre a dobozban az asztalon, arra várva, hogy együtt nekiálljunk majd.

by **Szophie** Szomb. Jan. 03 2015, 19:12

A már-már szokásossá vált mézes tejemért lépdeltem ki a konyhába, hálóingem takarásában. Ásítottam ugyan, de nem voltam álmos, még úgy sem, hogy megint alig aludtam az éjszaka. Azon az értelmetlen gondolatok mindig ott kavarogtak a fejemben, még most is, és kínoztak örökké, talán egyre jobban. De ahogy saját levemben emésztődtem, úgy vált egyre biztosabbá a gondolat: ma aztán ki nem mozdulok. A szobám takarásában kell végigszenvednem a napot, nincs mese. Pandaplüss és medve plüss majd segítenek..
Ekkor pillantottam meg a szobám ajtajánál a kis dobozt. Érdeklődve guggoltam mellé, és böködtem meg egy ujjammal, mire leesett róla a levél. Először azt vettem fel, és olvastam el. Alex?
Aztán a dobozt vettem a kezembe, és szedtem szét, húzogattam ki a darabjait egyesével. Mígnem sok aprócska kis díszes kockává nem lett. Egyesével kirakosgattam magam elé a kisebb-nagyobb alkotókat, majd újra megkezdtem összefűzni őket. Összerakni, hisz ez a lényege. Hogy szétszedd és összerakd.
Ekkor kopogást hallottam magam mögül, és még mielőtt elgondolkozhattam volna rajta, kiabáltam, hogy szabad. Majd az ajtó a hátamnak csapódott, hisz ott ültem előtte. Hinari lépett be rajta. Arcán láttam, hogy boldog, felüdült. Végre. Így pedig nekem is össze kellett magam szedni, és boldog mosoly mögé rejteni érzéseim, megölelgetni, megkérdezni, hogy van, milyen volt az útja.. Pedig az az igazság, hogy semmi kedvem nem volt most őt látni. Egyáltalán nem akartam hallani róla, Alexről pedig még kevésbé. Szavai után pedig még jobban gyűlöltem őt, hisz tudtam, a Karácsonyozást nem fogom kihagyni. Pedig annyival egyszerűbb lett volna a szobámban ücsörögni, nézni a kertet, a fákat, azokon túl pedig a koszos utcákat..
Ehelyett viszont ébresztettem Vezért, aki tegnap esti későig tartó szobám előtt őrködése miatt csak éppen hogy elaludt - ő hibája, senki nem kérte meg a virrasztásra. És egy petnek nem szükséges az alvás, csak a komfortérzetük múlik rajta. Megkértem, hogy kapja össze magát a kedvemért, majd én is belebújtam egy szürke ruhába, hozzá fekete blézerrel és csizmával. A sisakomat hajcsattá változtattam, majd kontyba tűztem vele a hajam. Úgy battyogtam le a többiek közé. Lehet, kicsit túl hivatalos megjelenéssel, kicsit túl sötéten és komoran, nyúzottan és sápadtan, de legalább megjelentem. Persze azért Vezérbe karoltam, ő volt az én legbiztosabb támaszom. Nem terveztem túlságosan a középpontba kerülni, sem sokáig maradni. Csak kidugom a fejem egy kicsit közéjük, mert azért mégis, majd vissza is bújok a kellemes egyedüllétbe a mézes tejemmel.
Rögtön neki is láttam tehát tevékenykedni, sütiket hoztam a csokiszobából, és egy adag kakaót, forró csokit, meg magam miatt kerítettem whiskyt. Sajnos mézes tej nem volt nagy mennyiségben, így maradt ez.
Végül leültem a helyemre, és onnan figyeltem a többieket. Egyedül Silver és Ozirisz kapott egy-egy mosolyt, és ha figyelt rám, Hinarira is mosolyogtam. Yuichit ellenben próbáltam továbbra is elkerülni tekintetemmel.

by **RenAi** Vas. Jan. 04 2015, 15:18

Még a nyálam is kifolyt olyan mélyen és elkényelmesedve aludtam párom mellett. Vagyis én azt hittem, pedig csak a takarót ölelgettem olyan lelkesedéssel, ő ugyanis az a tipikus korán kelő fajta, míg én erre testemben lelkemben is képtelen voltam. Maci is már serényen tevékenykedett és hiába a nagy csörömpölés mégsem tudta megzavarni az álmomat. Lehetett már félkilenc-kilenc mire kócosan, tök hulla állapotba kivánszorogtam, majd egy nyújtózkodás, reggeli tejeskávé majd egy villanás!
- Karácsooony vaaaan! – Majd hallom hogy maci is lelkendezik, és egy egyszerű kérdéssel visszakérdez hogy mi az a karácsony. oO Én meglepődve pillantottam rá, pedig már megszokhattam volna hogy nem minden egyértelmű neki, de nem esik nehezemre, sőt szívesen magyaráztam el neki. Egy mozdulattal rendbe szedtem magam, majd kimentem a konyhába és onnan a nappaliba. Behívtam Macit is, és megvártam míg helyet foglal majd belekezdtem miközben én egyenként varázsoltam fel a nappaliba a karácsonyi díszítést.
- A karácsony a szeretet és békesség ünnepe. A kereszténységben vállt elterjedté, de egyre inkább veszik fel a keleti kultúrák mint mi is ezt az ünnepet. Tulajdonképpen Jézus születését ünnepeljük, aki a kereszténységben isten fia és a békét a megváltást hozzta el állítólag az embereknek. De én csupán a szeretet és békesség, ugymond a család ünnepének tartom. – Ezi dő alatt felkerültek a girlandok, a kis harangok, piros és arany masnik, az elegáns láncok és szalagok, mind, mind helyet találva magának az ajtókon és egyéb helyeken. Majd a karácsonyi mécsesek és aprócska hangulatos díszeket építettem ki a szobába pár mozdulattal és persze a füstölők sem hiányozhattak a fahéj és narancs harmonikus illatával. Majd folytattm:
- Tudod, karácsonykor szoktunk ajándékozni, ezzel megköszönni a másiknak, hogy van nekünk. ^^ - Majd a sarokban különösképp kitakarítottam, egy porszem sem maradhatott és helyet csináltam oda, arrébb toltam olyan dolgokat amiket túl közelinek találtam, így igyekezve minél több helyet kisajtolva abból a sarokból. Majd ha végeztem akkor össze csaptam a kezem, és elégedetten hagytam el a nappalit megkérve macit hogy segítsen. Túl sok dolgom nem volt, a kaják elő voltak készítve, nekem csak össze kellett csapnom és pár darab sütit gondosan félre tettem egy tálcára. Sokkal gyorsabban haladtam hogy Maci is segített és mókás volt látni őt és apró mancsai szorgalmát.
- Ühm… Jin csak késő délutánra ér haza, ő hozza a karácsonyfát. – És mondatom egy csipogás zárta meg. Szinte tudtam hogy Hinari lesz az. Elmosolyodtam és már pötyögtem is vissza ami szerint megyünk. ^^ Meg sem kérdeztem Macit, mindenképp el akartam rángatni magammal, ha tehettem volna zsebre tettem volna. Végig néztem a konyhán, az ételeken, bent a szobában majd a nappaliban. Elvileg az én részem meg is van. Mosolyodtam el.
- Öltözz fel vastagon. Meg lettünk hívva a JL céhházba. A csajok szeretettel várnak minket. – Vigyorodok el, de én addigra már nagykabátban, vastag sapkában és sálban tündöklök. Majd ha elindulhattunk egy teleporttal megoldottuk, bár először a vásárra indultunk. Kyubei is jött ismét, és hozta a formáját… ismét. >< A standoknál többször is eszembe jutott Rita, sőt Kyubei is csak őt juttatta eszembe mint ahogy Maci is. Egy pillanatra elszomorodtam, de hamar megtaláltam a módját miként is gondoljak erre, hisz a sok-sok emlék amiket most ők idéznek bennem, ők teszik valóságossá, ők nem hagyják azt hogy Rita ne legyen itt, hisz általuk még ha apró mozaikdarabkákként is, de itt van. Velünk. Igyekeztem elfordulva letörölni a bepárásodott szemem, hogy ne láthassák az arcom, majd még szélesebb vigyorral fordultam feléjük. Elővettem egy listát.
- Maci te vegyél minél szebb és díszesebb díszeket. Kyube… te csak próbálj meg senkit sem magadra és rám haragítani. - Majd én is elindultam az egyik irányba. A lista egy része már bőven megvolt, épp csak pár emberkének hiányzott még néhány dolog. Nem ismertem annyira őket, hogy konkrétan ismerjem a vágyaikat, ami ellen tenni is fogok, viszont alig pár perc múlva végeztem is a listával. Most már csak össze kellett szednem a többieket. Egy kisebb dobozzal tértem vissza, Macit könnyen és gyorsan kiszúrtam. És Kyubeit hmm….>.> Elég volt csak a hangos tömeg és rivallás után mennem. Amint felszedtem őket el teleportáltunk a céhházba, még délelőtt érkeztünk. Széles mosollyal köszöntök mindenkit, majd mutattam be Macit annak aki nem ismerné.
- Sziasztok, köszi a meghívást. És ő itt Maci, egyedi alak és nagyon gyámoltalan. Igazán aranyos. – Magyarázom, bár instrukciós könyvet nem akarok hozzá írni. Macinak több sem kell, mintsem a kajás asztal. Hehee, szívesen megtámadnám én is, de mikor Hinari megjelenik és bemutatja az új tagunk, a torkomon akad a falat, amit úgy csentem el az asztalról hogy észre sem vettem.
- Örülök. ^^ - Hajolok meg előtte majd Hinarihoz lépek, és megkérdezem tőle némileg csendesebben.
- Most a JL minden karácsonykor egy új fiú tagot fog kapni? – Kérdezem kissé kacérkodva a gondolattal, de tény hogy mókásnak találtam az összefüggéseket.
- Hööm. Hoztam díszeket és égősorokat, mint tavaly. A díszek nagy részét Maci válogatta. – Jelentettem ki nehogy engem érjen a dicsőség miatta. Majd az egész dobozt oda tettem ahova a fát sejtettem, ha még nem volt meg. Majd az asztalra tettem pár nyalánkságot, a mézeskalácsokon kívül. Kyubeiről teljesen megfeledkeztem. ^^"

/Ai az ördöglakatot csak akkor kapja meg (jól értettem minden tag kap )ha valaki átadja neki./

by **Maci** Kedd Jan. 06 2015, 12:51

Ai-chan az utóbbi időben annyira furán viselkedett. Egy csomó díszt aggatott a ház minden sarkába és egy csomót főzőcskézett amikből ráadásul nem is kaphattam, nem igazán értettem mire is van ez az egész de gondoltam segítek neki még ha nem is mondja el mi történik. Elő is lapoztam egy recept könyvet amiben találtam macis süteményeket. Egész reggel serénykedtem és ténykedtem és valódi csatateret csináltam az egész konyhából. Ai-chant mindent úgy elpakol. Ki kellet szednem a fél szekrényt mire megtaláltam azt ami nekem kell. Úgy voltam vele majd visszapakolok de addigra ő is lent volt. Azt hittem majd leszid erre viszont lelkendezni kezdett és ha boldog én is boldog vagyok.
- Karácsony! – Kiabálom én is és ekkor jut medveszembe hogy fogalmam sincs mi az a karácsony. – Az mi? – Döntöm oldalra a fejem és kérődően pillantok a lányra. A felét sem értettem meg csupán két szót. – Szeretet és béke \o/ - Emelem megint a magasba a mancsom és adok egy nagy ölelést Ai-channak. – Ez az én ajándékom \o/ - Kiabálom és rávetem magam Ai-chanra. Nincs is nagyobb ajándék a szeretetnél.
Elég bambán nézek Ai-chanra mikor azt mondja, hogy öltözzek vastagon, végig is nézek magamon. Biztos csak valamit félre értett, de kaptam viszont tőle egy derék macihoz illő feladatot. Vegyek díszeket így hát el is rohantam, hogy vegyek minden félét. Fogalmam sincs miféle dolgokat kellene vennem így úgy döntöttem mindenből veszek egy keveset.
miután minden meglett Ai-chan elvitt engem a régi otthonába ahol be is mutatott mindenkinek.
- Köszönöm a medvendéglátást. – Emelem fel a mancsom köszönés képen.
-Igen-igen vettem szép díszeket. – Bólogatok hevesen majd kissé le cibzározom a kobakom és elkezdem kipakolni a vett díszeket… nagyon sok díszt. Konkrétan huszonhét szatyornyi különféle karácsonyi díszeket raktam ki összesen és mellé negyven méternyi égő sort. – Az eladó azt mondta erre is szükség lesz. Nem tudtam miféle dolgokat vegyek ezért minden félét hoztam ^^

Bocsi a gyenge postért, még vissza kell rázodnom maciba ^^

by **Yaru** Szomb. Jan. 17 2015, 23:29

Az ajtó kinyílt, majd csukódott, majd megint, és megint. Mi történt? Valami kattant. Kattant? Kíváncsian felkapta a fejét, és kikukucskált a kanapé takarásából, tekintetét az ajtó, pontosabban a kilincs felé vetette, bizonyára annak a hangját hallhatta, ugyanis a szoba hirtelen kiürült, csendessé vált, ami önmagában nem lenne baj, de hogy aludhatna egyetlen medve is téli álmot, ha nincs kivel? Ugyan egy ártatlan plüssmedve éppen ott fekszik mellette, azonban épp oly élettelen mint a szoba bármely másik tárgya. Egyszerű, és üres. Még egy pillanatot várt, hátha valaki visszatér, és ismét mély álomba merülhet, ámde ez nem történt meg. Óvatosan az ajtóhoz oson, halk léptekkel, mondhatni egészen otthonosan mozog már a mester szobájában, ugyan rengeteg újdonságot tanult, de még mindig nem tudja elhagyni a már megtanult dolgokat. Mint például a szimatolás, orrát a padlónak szegezi, időről időre, mintha csak egy bizonyos illatot keresne. Egy farkas illatát. Mire az ajtóhoz ért már a megszokott mozdulattal két lábra ügyeskedi magát, és mancsaival utat tör magának. A kilincs lenyomása elég sok problémát tud okozni, ha az embernek, vagyis a medvének nincsenek hosszú ujjai, ezért egy, két ökölcsapással harcolja le azt.
- Muh muh muh. - minden lépésnél ütemesen adja ki a furcsa hangocskákat, mintha csak egy csipogó játékszer lenne, és minden ajtónál megáll és fülel, hátha kiszűrődik egy ismerős hang rajta. - Mastaaa - kapja a fejét a díszterem nyitva felejtett ajtajához, ugyanis onnan szűrődnek ki a hangocskák. Örömködve, négykézláb ront be a terembe, széles vigyorral az arcán amit az erős smink még jobban kihangsúlyoz. Mit sem törődve a többiekkel, vakkant egyet, és szélsebesen szaladgál fel s alá, hogy megtalálja a gazdit.
- Mesteeel - ugyan rengeteg időt és energiát fektetett bele, hogy a legtökéletesebb módon utánozza azok hangját akiket szeret, de ettől függetlenül még nem a legtökéletesebb.
- Grrrrrr - morog egyet, gondolván, hogy a morgás az a Vezér hívószava, majd amíg nem érkezik rá válasz addig önfeledten elmoroggat, és sétálgat tovább és tovább, fejjel előre, talán még neki is ütközik egy-két óvatlan ünneplőnek.

by **Silver** Kedd Feb. 10 2015, 18:08

Christmas time! Lelkes voltam, elvégre Miss Hinari azt ígérte, hogy ma bemutat minden céhtagnak. Láttam már néhányukat, de így együtt az egész team-et még nem volt alkalmam megismerni, és hát mi is lenne jobb alkalom erre, mint egy karácsonyi party. Miss Hime segített nekem ajándékokat készíteni, lényegében tanulási folyamatom részeként alkottam az ő felügyelete mellett. Szerencsére mellette könnyű volt tanulni, megértő és figyelmes tanár volt, ugyanakkor még ennyi idő után is képtelen voltam megszokni a folytonos bocsánatkérését. Mintha nem is én lettem volna a nebuló, hanem ő. Respect neki, kevés ilyen embert ismerek. Talán egyet sem.
No, de most vissza a karácsonyhoz, ugyanis a díszterembe kellett gyűlnöm. Megvártam Miss Hinarit, és vele együtt léptem be a terembe. Úgy éreztem magam, mint régen, amikor egy transfer studentet mutatott be a tanár az osztálynak, csak most én voltam az a bizonyos diák, a szőkeség pedig az osztályfőnök.
- Silver vagyok, örvendek! Megtisztelő számomra, hogy veletek együtt harcolhatok az Igazságért! - kacsintottam ki a társaságra. A céhvezér mellett Miss Himét, Miss Szophiet és Miss Shizukát már ismertem innen-onnan, és örömmel láttam, hogy ezzel nem ért véget a szép lányok sora. Rajtuk kívül pedig két fiú és két... jelmezes alak is részét képezte a jelenlévők sorának. Miss Szophie természetesen visszakapta a mosolyt még, aztán belevetettem magam a teendők sorába. Mivel sütni-főzni egyáltalán nem tudtam, ezért a díszítésben éltem ki magam, egyrészt azzal, hogy magam is mértani pontossággal tettem fel a füzéreket, égősorokat és egyéb díszeket, másrészt azzal, hogy instruáltam a többieket, ha valami csálén állt. Most kapóra jött az éles látásom, még egy lehulló üveggömböt is megmentettem a pixelekké töréstől egy hősies vetődéssel. Igazából így hasznosnak éreztem magam, mert az új arcok között egy kicsit elveszettnek éreztem magam.

by **Hayashi Yuichi** Csüt. Feb. 12 2015, 13:23

Karácsony van, az éves rendezvény matt tértem csak vissza a céhbe, hisz az elmúlt pár napot egészen más közegben töltöttem. Egy küldetésről visszatérve elsőnek Niot látogattam meg, és ajándékát este adom át.
Szobámban pedig jegyzeteim fölött ülve fogadott a kopogás. Félre téve ezeket ajtót nyitottam Hinarinak. Röviden csak bólintottam és egy talánnal, hagytam, hogy tova sétáljon. Visszatértem szobámba a jegyzetek fölé, de hamar félre is toltam, örülök hogy végre nem csak sírni látom. Katana is a helyén és a játékra tekintve és rejtélyes küldőjére, talán más közegben is boldogságra lelt. Elmosolyodtam és ajtómon kiszáguldva és a céh épület főbejáratát rohanvást hátrahagyva egyenesen a laborom felé vettem utam.
Alig pár perc múlva már főztem és sütöttem a speciális süteményt. Az ajándékok legalább már megvannak, ez pedig egy kis ráadás lesz. A terv ördögi volt, és a színek is megfelelőek. Az anyagok, mind kiváló szedésűek és ebből párat maga Maxweld fedezett fel. Kertészetemben szépen nőttek a ritkaságok, és a tövisgyökér, ami szinte az égvilágon mindenhez jó. Így ez is kapott.
Kisütés után ránéztem a végeredményre.. ami elborzasztott. Ebből nem fog senki sem enni, szontyolodtam el. Viszont időm már nincs sok..
Vágtában visszatértem és szebb tálalást adva ennek a valaminek, felöltözve világosék öltönyömbe, beléptem tálcán tartva a süteményeket. Az addig odaért céhtársainak köszöntem és megöleltem őket, majd hirtelenjében körbenézve, jobbnak láttam ha nem sütök főzök, hanem pakolok és hozom be a díszeket, növényeket és a karácsonyfát. Aival alig vártam, hogy találkozzak, jól megölelgettem húgom és még a Maci nevű játékosnak bemutatkoztam. Tudtam, hogy ő tehet Rita állapotáról, ezért kicsit visszakoztam, de mégis karácsony van, és Rita él.
- Elhoztad Őt, hogy lássa esetleg, itt vagyunk és Ő is itthon van? - Kérdeztem Ai-t, persze hozzá téve, hogy Ritára gondolok.
Ez után az érkezőket is köszöntöttem. A jelmezes emberke kis híján fellökött, de nem zavart, csak irányba állítottam, merre is van Yurihime. Talán őt még nem üdvözölte. Jó volt látni, hogy mind itt vagyunk, és még élünk. Év közben én kétszer meghaltam, de mégis itt állok és ördögi tervem mögöttem az asztalon süteménynek álcázva magát. Alkimista.. biztosan ez a helyes út? Ma kiderül, hogy mi lesz ebből, az viszont biztos hogy ebbe az elixírbe beleadtam minden vidámságot.
Az ajtón belépő Hinari és az új céhtársunk, ki Silver néven mutatkozott be, szimpatikusnak tűnt, de előbbi személy pedig ejha.. türelem rózsát terem. Ez már bizonyossá vált.
- Hali! a nevem Hayashi Yuichi, örvendek - léptem oda az új gyerekhez - nem találkozhattunk még sokszor, futólagosan vagyok a folyosókon - mondtam tovább az illetőnek. Majd Hinarihoz léptem és átöleltem, boldog karácsonyt kívántam neki.

by **Ozirisz** Vas. Feb. 22 2015, 22:20

Ismét eljött, amire majd' mindenki várt. A karácsony. Én nem kifejezetten vártam, sőt, jobban örültem volna, ha nem most lenne, hanem pár hónap múlva. Mire sikerül megerősödnöm. Mire sikerül elfojtanom a múltbéli fájdalmat, legalábbis látszólag. Mire már nem tűnök gyengének. Mire már nem látszik rajtam semmi. Persze akkor is amilyen szerencsém van, valaki dekorációs tárgyként szerzett egy olyan kristálytévé-izébizét amiben az emlékek látszódnak, vagy bármi hasonló...
De most akkor is karácsony van. Össze kell szednem magam, amennyire csak lehet. Nem szeretném elrontani a többiek karácsonyát, de tiszteletlenség lenne nem ott lenni velük. A tavalyi volt életem első igazi karácsonya, talán ez lehet a második, talán valamennyire helyreráz az ünnepi hangulat, és a céhtársaim.
Reggel-délelőtt tettem egy szép nagy körsétát Aincradban, kezdésnek a Kezdetek Városának a nyüzsgő piacát, majd a második emeleti Marome falu kereskedői következtek, majd végül tiszteletemet tettem Nysterben is. Azok a helyek, ahol egyrészt kiismerem magam, másrészt elég jó a kereskedelem, van választék. Főleg ez utóbbi volt a lényeg, így, karácsonykor. Ajándékozás, és ahhoz pedig ajándék is kell. Persze volt, akiknek már az ajándékát év közben beszereztem, mert ráakadtam valami érdekesre...
Aztán, hogy megvan minden, irány a Palota. A megszokottnál jóval nagyobb nyüzsgés volt, bár ha figyelembe vesszük, hogy karácsonykor a nyüzsgés megszokott, akkor minden a legnagyobb rendben.
Természetesen mindenkinek köszöntem, és ahogy körbenéztem a díszes társaságon, feltűnt valami:
RenAi kasztot váltott volna? Vagy mi? Az ott egy igazi medve? *.* Egyre jobb lesz ez a mai nap. Már ezért érdemes volt felkelni... viszont ez egyben azt is jelenti, hogy eljött az idomárok kora....
Aztán a gondolatmenetemből Hinari zökkentett ki, ahogy bemutatta a Liga legújabb tagját.
Üdv köztünk, Silver. Ozirisz vagyok - nyújtottam felé a jobbom. RenAi reakciója viszont mosolyt csalt az arcomra. Főleg, ha váratlanul mondanak valami vicceset. Avagy van, ami jobban üt, mint korán reggel a miniboss...
Aztán lepakoltam az asztalra én is egy pár tálca süteményt, és forraltbort. Csodás dolog az inventory, hogy mennyi minden elfér benne, és még cipelni sem kell. Legalábbis a hagyományos értelemben vett cipelést, táskákkal, batyukkal, bevásárlókocsikkal és a hasonló jószágokkal. Aztán elő az Illúzió Pohár, és egy pohár forraltbor társaságában nekidőltem az egyik falnak, és onnan néztem az eseményeket, néha egyet-egyet kortyolva a forraltborból.

by **Hinari** Csüt. Feb. 26 2015, 22:27

Régen voltam már ennyire jókedvű és vidám, s ahogy végignéztem a vegyes társaságon, arcomra önkéntelenül is mosoly ült ki. Jó volt együtt látni mindenkit, s bár feltűnt Szophie a megszokottnál komorabb kiállása, csak biztatón átöleltem a lányt, én magam inkább a főzésben segédkezve többet, amíg ő a sütiket pakolta. Az idő pedig gyorsan haladt, s nemsokára már mindannyian a Díszteremben voltunk, ki-ki azzal foglalkozva, amihez jobban értett. Örültem, hogy Silvernek sikerült becsatlakoznia, s fel-felnevettem, ahogy a fiú minduntalan Nestor munkáját javítgatta, aki a tágas terekhez szokott, s eléggé meggyűlt a baja a helyben repüléssel, a felsőbb díszek feltevése közben.
- Vigyázz, nehogy leverd őket – kuncogtam a sárkány ügyetlenkedéseit nézve, majd, kezemben egy pohár itallal – amiről fogalmam sem volt, hogy került oda – fordultam Ai és Maci felé – Reméljük megérik az estét – nevettem, a fán lógó díszek felé intve, amelyek közül Nes épp most csapott le egyet véletlen – Ügyes – kommentáltam Silver akcióját vidáman, akinek sikerült elkapnia az üveggömböt, s közben kortyoltam a borból – Köszi a vásárlást mindkettőtöknek. Igazán szépek – mondtam a párosnak, s nem bírtam nem felnevetni Ai kérdésére az új tagokról – Hát, ha szeretnéd xP – feleltem – Bár ha ilyen ütemben haladunk a bossokkal, előbb-utóbb kicsi lenne a terem karácsonykor – tettem még hozzá egy fejingatás mellett, s időközben megláttam Yuichit és az… alkotását… ahogy éppen egy tálcán hozza be. Elnézést kértem Aiéktól, és odaszaladtam a fiúhoz, hogy helyet csináljak a süteménynek, s miközben rakta le, azért odasúgtam a fülébe:
- Ezek azok, amikről beszéltünk? – majd a felelet és az ölelés után folytattam utam, mindenkivel váltva pár szót, ha úgy adódott. S amikor már minden készen volt, megköszörültem a torkom, megvárva, amíg mindenki idefigyel.
- Azt hiszem mindenki éhes… azaz én az vagyok >.< – halkítottam le a hangom – Szóval ha nincs ellenetekre, együnk! – ajánlottam vidáman, s az addigra már megterített asztalhoz siettem, ahol Vezérnek (már amennyiben emberi alakban volt) és a két mackónak is volt terítve. Ezúttal mindenki oda ült, ahová akart, Nestornak és Kyubeinek pedig kényelmes párnákat helyeztünk el, közvetlen az asztal mellett, hogy ők se érezzék magukat kirekesztve.

Ebéd után pedig jöhetett az ajándékozás! Izgatottan nyaláboltam fel a fa alá kirakott dobozkákat és egyéb, becsomagolt ajándékokat, egyszerre csak egyet, hogy el ne ejtsem, majd sorban szaladtam oda velük a kiszemelt személyekhez. Ebben sem tartottam sorrendet, az kapta következőnek, akinek hamarabb a kezem ügyébe került az ajándéka. Szophie a szokásos, mindenkinek elmondott „boldog karácsony” után, a csomaggal együtt egy jelentőségteljes pillantást is kapott, s mellé egy bólintást. A dobozban egy sakk-készlet volt. RenAi karácsonyos témájú csatokat, (neki emellé még odaadtam az Alex által neki küldött csomagocskát is, persze nem felejtve el említeni neki, hogy kitől van), Maci pedig, Kyubeihez hasonlóan egy doboz sütit kapott, volt köztük csokival, de chilivel töltött is.
- Hogy tudj magadnak faragni, s ne kelljen mindig újat venned, ha eltörik – nyújtottam át Silvernek az övét egy nyelvnyújtás kíséretében, s ha a fiú elolvasta a dobozban rejtőző barkácskészlet használati útmutatóját, azon rajta volt, hogy a szettel bármilyen, Aincrad erdeiben talált fát is használhat, az elpixeleződés veszélye nélkül. Yuichinak egy jól megmunkált kardhüvelyt szántam, lévén több kardot is szokott használni, és katanához még nem volt neki; hozzá hasonlóan Shizu egy díszes tegeztartót kapott, melybe több nyíl fért el, mint az előző szériák bármelyikébe. Himének egy, az eddigieknél strapabíróbb és szebb, kertészkedéshez szükséges tárgyakból álló szettet adtam, Ozirisz pedig egy éghetetlen kesztyűt kapott, melyet mostmár bátran használhatott a nodachi mellett. A nagy rohangálás közben a Szophieval tartó, medvejelmezes játékosnak (Yaru) is a kezébe nyomtam egy dobozkát, szintén tele sütivel, Nestor ezzel szemben egy térképrészletet kapott, bejelölve rajta a helyet, amit eddig gondosan titkoltam előtte. Egy a számára összeállított gyakorlópálya, mely pontos manőverezést követelt meg, s így nem volt egyszerű végigvinni.

- Most pedig jöjjön mindenki ide a fa elé, egy csoportképhez – emeltem meg a hangom az ajándékozási hullám lecsengése után egy jó öt perccel, vidáman integetve, s nem tűrtem semmilyen ellentmondást: ha bárki is meg akart volna lógni, a többiek segítségével (és ha kellett, egy kis csikizéssel) elértük, hogy mindenki rajta legyen a képen. Nestor beállította a Fotókristályt, egy kis bűvészkedéssel pedig megoldottuk, hogy fél perc késéssel kattanjon – Mindenki, mosolyt! Három, kettő, egy és JL!

Fotókristály elhasználva

by **Szophie** Pént. Feb. 27 2015, 17:07

Zavart mosollyal illetten Hinari ölelését, majd némi torokköszörülés kíséretében odébb lépkedtem. Kínosnak éreztem a szótlanságot, így beszélgetni kezdtem volna vele, de addigra tovább állt.. Szerencsére. Így pedig összekaphattam magam gyorsan, és hamarosan már szürke kis szoknyácskámban ücsörögtem a díszteremben, elnézegetve, ahogy a többiek pakolgatják a holmikat, készülődnek. Felvettem egy díszgömböt, és abban nézegettem magam. A konty egészen megváltoztatta az arcszerkezetemet. Sokkal természetesebbé váltak így a komor vonalak, és a karikák a szemem alatt, habár azt is elősegítette, hogy irodista kisasszony hatását keltsem. Felsóhajtottam. Valamit tennem kell.. Rossz érzés volt csak úgy ott ülni, főleg, hogy magam sem igazán voltam teljesen biztos benne, mégis mi a bajom. Egyszerűen csak alkalmazkodtam a sötét, szürke felhőkhöz. De persze voltak más okaim is, mégis.. Ahj, attól még csinálhatnék valamit én is.
Felkeltem a helyemről, és kisurrantam a konyhába, előkotorva pár alapanyagot, hogy aztán mesteri főzés jártasságommal gyorsan összeüssek egy nagyobb adag salátát. Visszafelé egyik kezemben a salátás tálat, másokban tálakat egyensúlyoztam. Akrobatikám és súlyemelésem megengedte mindezt. Lepakoltam őket, és mindegyik tányér mellé tettem egy-egy farkas fej mintás villát. Ezen a helyen bizony a pálcikák az uralkodóak, így kifejezetten örültem Mirika ajándékának, és reméltem, a többiek sem veszik zokon, ha ma villát is terítek. Meg kést. Éttermi kést, ami konkrétan semmire sem jó, de a vágást legalább imitálni tudja.
A saját tálam mellé a tavaly óta már jól megszokott arany villát tettem, melyet Yurihimétől kaptam akkor.
Amint ezzel megvoltam, besoroltam Silver mellé, hogy mégse érezze magát annyira elveszettnek. Habár ha jól látom, nincsenek ilyen problémái, de azért mégis.. Róla tudtam, hogy képes feldobni a kedvem.. valahogy.
- Azóta sem kaptam meg az országom. - sóhajtottam beszélgetést kezdeményezve. - És a sárkány sem evett meg. - csóváltam meg a fejem. Komolyan siralmas a helyzet..

Vezér szintén csendesen ücsörgött a teremben, ahogy az már jellemző rá. Nem vett részt semmiben, és nem szólt senkihez, csupán csak elnézte az értelmetlen foglalatoskodást, melyet az emberek végeztek, hogy kicsinosítsanak egy fát. Közben hátradőlt a székében, hanyagul szétvetve lábait, és a tarkóját megtámasztva kezeivel. Még ásított is egy álmosat, mélyet és unalmasat, habár annyi illem volt benne, hogy kezét a szája elé tegye.
Ekkor hallotta meg a különös hangot. A következő pillanatban pedig nyílt az ajtó, és egy ismerős alak lépett be rajta. Ismerős, és végre ébren lévő medvéje. A legaranyosabb, és a legjobban morgó mackó, akivel valaha találkozott. Elnézegette, ahogy az ide-oda rohangászik, majd mikor az a földet szaglászta, felkelt helyéről, és elé állt, hogy az állat.. ember.. medve belé is fejelt. Nevetve nyújtotta neki kezét, és vonta magához, hogy ölébe ültetve az asztalhoz invitálja társát, miközben a többiek is megérkeztek, és megkezdődött a vacsora.

Nagyon örültem Brumi megjelenésének, és meg is paskoltam a fejét kedvesen, mikor megjelent. Természetesen egyik oldalamon Vezér ült, és az ő ölében Brumi, másik oldalamra pedig Silvert kértem meg, hogy üljön. Ebben a kis társaságban egészen komfortosan éreztem magam, és habár nem ettem sokat, a salátámból fogyasztottam pár levelet. Végül az ajándékozás következett.
Szép csendben somfordáltam oda mindenkihez, mindenekelőtt persze a mellettem ülőknek átadva ajándékaimat.
Brumi kapott egy labdát, Vezér pedig egy Brumira hasonlító szőrös kis medve plüssöt. Slver-kun pedig egy lapos, négyzetes mintákkal díszített dobozt, melynek tartalma egy férfi pompom dressz volt.
Hinari ajándékára felragyogott a szemem. Sakktábla! Habár én is ilyet vettem Shukakunak, magamnak eszem ágában sem volt venni egyet.. Pedig.. mennyire szeretem ezt a játékot. Tényleg, miért nem sakkozok már? Ez.. elkeserítő. Sehogyan sem játszom. Szomorú. Pedig erre jó lenne visszaszokni..
De az öröm mellett picit el is szégyelltem magam. Nem voltam ott Freayán, csupán csak a hülye kis gondolataim miatt.. Mármint.. Az erdőben gondolkodtam talán nem is olyan fontos dolgokon, amíg a barátnőm komoly harcot vívott, és még meg is ígértem neki, hogy megnézem majd. Ez pedig elég szégyen részemről.
Nem néztem a szemébe, úgy adtam át neki az ajándékom, saját magam által hímzett kis szütyőt, amiben a potionokat és kristályokat lehet tárolni az övre csatolva.
Utána Oziriszhoz lépdeltem oda, és nyitottam le a menüm, hogy elővegyem belőle a kisebb méretű hordót. Ám ha megnyitja, nem bor folyik belőle, hanem szaloncukor. Persze, ha eljut odáig, hogy meg is kóstolja, rá fog jönni, hogy rummal töltött.. De nem akarom lelőni a poént, nyugodtan higgye csak azt, hogy sima szaloncukrot kapott. ^^
Maci-sanra sajnos nem voltam felkészülve, így rövidebb kotorászás után neki csak egy egyszerű zöld kötött pulóvert nyújtottam át, olyat, amilyet Zunak is küldtem.
Ai-chant nem annyira ismertem, így hát neki nem is tudtam, mit vehetnék.. Végül egy kék kövekkel kirakott pillangós nyakláncot kapott. Yuichi pedig zsebmelegítőket. Ha most nem is, a magasabb szinteken hasznát veheti biztosan.
- Ez úgy működik, hogy van egy kis lapocska benne, amit ha elpattintasz, a folyadék megkeményedik a kis cuccliban, és meleget bocsájt ki nagyjából fél órán keresztül. Ha kifőzöd, újra használhatod. - adtam mellé használati útmutatót. Végül Yurihime kapott egy kis cserépben teafát, Shizuka pedig egy karkötőt, rajta kis fehér virágokkal.

Végül visszacsüccsentem az asztalhoz, és kirakosgattam a sakkbábukat, hogy neki álljak játszani - magammal. Először még szabályszerűen lépegettem a fekete és fehér alakokkal, egymás ellen játszva az ellentétes színeket, ám hamar tovább képzeltem a dolgot, és a saját szabályszerűségeimmel folytattam a játékot, ide-oda rakosgatva a parasztokat és "tiszteket". Csendesen elszórakoztam vele hosszú időn keresztül, ám nem hagytam, hogy más is becsatlakozzon, ha akart valaki.

by **Hayashi Yuichi** Szer. Ápr. 08 2015, 21:12

Lenéztem a kis rusnyaságokra, amik süti néven futnak. Nehéz volt álcázni, mi van bennük, itt nem csak annyi, hogy beleöntöm és kész. Felveszik az alakját. - Ezek azok, a tréfás sütemények. Le fog esni tőle mindenkinek az álla - súgtam oda. Bár nem szó szerint, de minden bizonyára. Az enyhén áttetsző és enyhén pirosas, ta.. zselére hasonlító szétfolyt sütemények, bizarrul rezegtek a tálcán, amin hoztam. Ahogy jött Hinari, úgy ment is, de nem tudtam nem észrevenni, parfüm?! Megráztam a fejem és folytattam az utam a karácsonyfához megcsodálni. Szép lett idén is, milyen jó volt otthon, mindig feldíszítettem a fát, aztán a macskák körbe szaglászták és ők is örültek a karácsonynak, hisz tudták, sok-sok finom kaját fog hozni nekik a karácsony, és valami ajándékot is.. elrévedésemből a hívás ráncigált ki és röpke pillanat alatt távozott, a jelenleg még elérhetetlen kép fejemből. Helyette, új és nagyobb családom látványa fogadott, ahogy sürögnek forognak, vagy épp lazsálnak. Én ki is spéciztem magamnak egy helyet Oldalra néztem, ahol egy medve-farkas-ember ült. Inkább visszafordultam és ettem egy mosoly kíséretében. Finom! Többször is szedtem, nem rejtegettem, hogy tudok enni, ha épp olyan a gyomrom, és most miért is ne lenne? Karácsony van Smile

no meg persze, magam komótosságában.

Így az első ajándékot máris még félig az asztalnál ülve kaptam. Ahogy megláttam, mi az, máris tudtam, az arany katanának meg is van a helye. Illedelmesen megköszöntem Hinarinak és át is nyújtottam neki, amit én szántam ajándéknak. „Kard gyűjtemény Hayashi Yuichi tollából” című könyv. Alig kétszáz oldalas kis könyv lett, de azért remélem, talál benne számára érdekes fogást. Minden, amit nem lehet elmondani, vagy megmutatni, hanem tudni érdemes arról, amit a kardforgató forgat. speciális technikáktól kezdve beállásokon át, a legtöbbféle kard típusra. Persze pro és kontrával. Majd mikor már sikerült felállnom az asztaltól, Szophietól is kaptam egy szép ajándékot. Neki is megköszöntem és illedelmesen meghajoltam. Nem akartam megszólni a borút, amit árasztott magából, inkább csak átnyújtottam ajándékom, ami egy pár kék színű macskafej formájú mamusz volt. Majd haladtam tovább, Yurihime következett, neki egy fiolát nyújtottam át szalaggal átkötve, amin ez állt: Borostyán elixír (ha felhasználója megissza, utána nyálával képes egy-két hüvelykujjnál kisebb tárgyat kristályosítani, borostyánkőbe zárni). Sokat szenvedtem ezért az információért Rolling Eyes

Majd Ozirisz felé fordultam neki egy elől rénszarvast ábrázoló zöld pulóvert adtam, aminek a fonákján a „rémszarvas” mob ritkán látott alakját lehet látni. Egyik informátor készítette, aki mellesleg páncélkovács. Továbbhaladva Silver felé fordultam. Nem sokat tudtam a srácról, mondhatni vajmi keveset, de a karácsonyfás bravúrjával, azt hiszem ezt tényleg neki találták ki. Átnyújtottam egy Futó elixírt. (Harcban nem használható, rövid ideig végtelen sebességet biztosít, ez az idő is ugye a használónak akár „végtelen” lehet) ha elolvassa, ezzel találkozik. Majd Shizuka felé. Ő kapott egy éjfekete nyíl alakú brosst, amit ha megengedett, ruhájára is tűztem. Végül, de nem utolsó sorban Ai-Hugihoz léptem. Neki a felszereléseim közül egy kürtöt vettem elő. Fehér márvány kürt, aranyozottnak tűnő szegélyekkel és egy szarvas motívummal benne, ami kidomborodott az oldalán. Toborzó kürt, mondtam neki magyarázatképp Smile

. Azonban nem volt még itt vége, hisz vagyunk még páran. Jöhetnek az "állatok". Elsőnek Macinak nyújtottam át egy fehér sálat. Kívánva neki Boldog Karácsonyt, majd a maci jelmezbe öltözött emberhez, aki egy hosszú fehér pálcát kapott. Hozzá fűztem, hogy egy kiváló játékosé volt valamikor, használatát viszont senki nem ismeri, remélem te megtalálod a nyitját, hogy mire jó. Következett Kyubei, akire nem számítottam, de sebaj, rögtönözök.. egy Sárga elixírt kapott aminek a mellék szövege: A világ összes méhecskéje arra a területre gyűlik, ahova ez kiömlik. Talán a darázskirálynő is feltámadhat miatta Rolling Eyes

Egy röpke jó tanáccsal annyit fűztem hozzá, ne nyeld le. Majd Vezérhez léptem, igazából ő volt az akin sokat gondolkodtam. egy hófehér kutyusnak mi az ami tetszhet, vagy mire volna szüksége? Így ember alakjára alapozva, egy barna övtáskát adtam. Az övtáska az égvilágon mindenre jó. \o/ Végezetül Nestor maradt, a másik nagy kérdőjel. Mióta a céhben vagyok, többször láttam már, de egy szót nem váltottam vele. Azóta megismertem egy sárkányt, amitől.. nem, ez a sárkány egészen más. Nem az arroganciára van utalva. Végül is Nysterben találtam valamit, aminek hasznát veheti. Átnyújtottam az álca festék készletet, amivel a számára nem tetsző pikkelyeit egy játékos segítségéven, bármilyen színűre változtathatja.
Majd ahogy körbeértem egy újabb körre eredtem, Hinarival kezdve. Ha ő megeszi, talán mindenki megeszi. A tálcával elébe állva kínáltam neki, hogy vegyen bátran ebből, közben én is csentem egyet és igyekeztem úgy időzíteni, hogy én egyem meg a legelsőt. Ujjaim között majd szétcsúszott az áttetsző izé, de ízben akár az almaszörp. Csak tudnám honnan jött az alma íz.. Rolling Eyes

Majd szépen sorban mindenkit megkínáltam, s végén letettem a tálcát.

Utána s csoportképre jöttem is. ezen a helyen, nem szélre és hátra akartam állni, ahol mindig is álltam odakint, hisz ott jobb szerettem jelentéktelen senki maradni, itt viszont, köztük egyáltalán nem. Szeretném megvédeni őket minden bajtól. Számomra ez a - JL \o/ - kiáltottam el magam a fotókristály kattanásakor, színtiszta örömmel arcomon.

Ami ez után következett, viszont kicsit másabb, volt, mint amire számítottam. Az első furcsa érzést keltő dologra, az egyik ablakhoz sétáltam. Pár pillanat leforgása alatt az elixír hatott is és, ami visszatükröződött az ablakon, megdöbbentő volt. Túl sok tövisgyökeret raktam bele szörnyűködtem el a végeredményen

// az elixir 20 percen át hat és bármilyen "falény" lehet a végeredmény.

by **RenAi** Vas. Ápr. 12 2015, 23:24

Időbe tellett de Macival együtt mi is megérkeztünk. Már mindenki ott volt mikor betoppantunk, meghoztuk a szükséges kellékeket, majd meg is támadtam a sütiket az asztalon és forrócsoki vadászatra is indultam. Ha mindezt beszereztem, és újbóli életet leheltem magamba, köszöntettem azokat akikkel eddig még nem találkoztam. Meglepett Yaru látványa, bár kifejezetten örültem a macijelmezes teremtésnek. Majd az új fiú megjelenése is meglephetett volna, de nem így lett. Hinari leadta a drótot, ilyen téren bár sokat nem mondott csak hogy fiú, így ezen el is indulhattam. Időközben mindenkinek a kezébe nyomtam egy szarvasos hajráfot, akivel csak találkoztam, és megvártam míg felveszik, ha nem tették hát segítettem nekik. ^^ Körbe pillanttam, jó sokan összegyűltünk, ma. Így kéne mindig, vagy legalábbis többször. Mindenki bemutatkozott a jövevény tagunknak én sem maradtam ki ebből, ugyanúgy köszöntöttem őt mint midenki más. Szophiet egész nap szemmel tartottam, igaz nem ismertem őt igazán, vagyis inkább semennyire. Alig pár mondatot beszéltünk csak, de most mintha fakóbb lenne önmagánál. Nem értettem. Hezitáltam hogy oda mennyek-e hozzá, hisz nem ismerem annyira hogy bármit is elmondana. Bár lehet csak én látok rémeket, vagy… nem tudom. Az új fiúhoz is oda kéne lépnem pár mondat erejéig, de őt épp lefoglalták mikor ezen tanakodtam, így a lányhoz léptem oda.
-Szia. – Szólítom meg, majd a kezébe nyomok egy forró rumos csokit, ha nincs neki már esetleg egy. Megbirizgálom a szarvasaggancsos hajráfját, majd eszembe jutott valami. Két kis csengettyűt halásztam elő a zsebemből, eredetileg Kyubeinek szántam, de neki biztos jobban tetszene. Piros szallagokkal rákötöttem az agancsára így ahova csak lépet már hallottuk hogy ott van egy Szophie. Beszélgetni akartam vele, de nem tudtam miképp is kezdjem. Így valami telljesen álltalános dolgon kezdtem el gondolkodni, úgymond témára vadászni. Voltak is a fejemben ilyenek: hogy hogy érzed magad? Már vártad-ezt a napot, meg ehhez hasonló gyenge felhozatalú témák, de nem mondtam ilyet.
- Miért érzem azt hogy hiába bujtlak szarvasagancsos cicacsengős ruhácskába, mégsem vagy igazán Szophie? – Mármint hangosan visszahallva a gondolatmenetem mégseme lett egészen korrekt, sőt. Egyenesen értelmetlennek tűnhet annak aki nem ismer, így már kezdtem is magyarázkodni.
- Mármint ne érts félre tudom hogy Szophie vagy, de mégis más… valamiért. Mármint nincs közöm semmi ilyesmi dolgokhoz. – Kezdtem hevesen csapkodni a kezemmel. Azt hiszem mégsem volt jó ötlet felhoznom ezt így…><” Gwaaah baka én. ><”

Időközben Yui-báttyus osztogatott sütiket, aminek nem várt következményei lettek. A fa szerű lénnyé változás valahogy erőteljesen meglepett és nem is tudtam mit reagáljak erre de hamar feltaláltam magam. A kandalló fénye, elég fényt biztosított ahhoz hogy ha elé állok, akkor a hátulról felém törő fény elé állva nekem tetsző árnyékot biztosítson, és mozogva kifejezetten vicces alakokat tudtam alkotni.
Majd a dolgok mentek a maguk medrébe elérkezett az ajándékozás Yupiii. Izgatottan vártam kitől mit fogok kapni. Mivel azt már tudtam kinek mit szánok. Mindazoknak adok ajándékot akiktől kapok én is elsőnek, mármint úgymond cserélünk. Elsőnek Hinari kezdte, a doboz tartalmát gyorsan kinyitottam majd pár hajcsatot fel is próbáltam. Sőt az egyikkel még konytyba is tűztem nagy loboncom.

- Köszi, boldog karácsonyt. – Öleltem át, és nyomtam a kezébe egy nagy dobot amiben egy kisebb doboz volt, majd egy még kisebb és egy még kisebb, de a következőben már csörgött is valami. Egy kis notesz volt amibe ha akart tudott titkos üzeneteket írni, hisz csakis az láthatta az írást akinek a neve le volt írva a lapra az üzenet mellé. Kyubei is megkapta a maga kis ajándékát, és csak félre húzta a száját, majd ki is jelentette nem tetszését.
- Halandó földi ember képtelen vagy megérteni a felsőbbrendű lények kívánságát, és azt kielégíteni. Mi ugyanis nem eszünk sütit. Mi csak is husit eszünk, sok finom husit. – És tény, hogy csak husit eszik, viszont nekem ez csak jó. Felemeltem Kyubeitól a sütis dobozkát majd felemelt orral megszólaltam.
- Akkor majd jó lesz nekem, vagyok elég alsóbbrendű lény hogy ezt mind begyűrjem, te meg nem kapsz semmit amiért ilyen hálátlan vagy. – Öltöttem ki rá a nyelvem, aki csak puffogni tudott. Persze nem vettem el az ajándékát, de valahogy csak meg kell leckéztetni a modora miatt. Kaptam végül még egy ajándékot, méghozzá valakitől akit nem is ismerek. Felcsillant a szemem a név hallatán, hisz sejtelmem ugyan volt róla, de nem nem voltam benne biztos. Hina-chann-ak barátja van. *-* Az én kis Hina-chanom felnő. *-* Olyan szép és fájdalmas is egyben. *-* A lényeg hogy örültem a sikerének, bár mivel nem jelentette be így nem mertem neki gratulálni, majd ha egyszer ténylegesen is nyilvánosságra hozza, legalábbis előttem is. ^^ A dobozt félre tettem az ajándékozás erejéig, majd utána kezdtem el vele bíbelődni, igazság szerint jó elfoglaltság volt, minden áron meg akartam tudni hogy mi van benne. Kyubei nem bírta nézni a bíbelődésem így ki kapta a kezemből és pár pillanat alatt ki is nyitotta. Csalódottan tudatosult bennem hogy üres. oo Kicsit elszomorodtam, már mindenféle kincset képzeltem bele. Valószínűsítem hogy Kyubei tudta ezt az egészet, és csupán az arcomra volt kíváncsi mikor kiderül hogy felesleges vele szenvedni. Sad

Majd Szpophie következett, gyorsan a nyakamba akasztottam a kék nyakláncot.
- Imádom a kéket, köszi és boldog karácsonyt. – Ölelem meg őt is, majd majd a az ajándkékom tartalmát kinyitva kicsit lecsuktam a tetejét hogy ennyire ne nyilvánosan ha szeretné megnézni, ugyanis egy sexy fehérneműt talált benne. Reméltem hogy eltaláltam a méreteit, és hogy a rózsacsipke nem üt el nagyon az ízlésétől, vagyis köhöm ízléseitől.
- Hogy legyen Tachinak is karácsony! ^^ - Súgom oda neki teljesen ártatlanul, ámbár némi csenevészség volt a hangomban.
Majd báttyuska következett. Meglepődtem a kürtöt illetően, szép volt meg minden, de nem tudtam mi hasznát is vehetném. Majd teljes tüdőmből megfújtam, Kyubei fülét láttam hogy sértette. Gonosz vigyor jelent meg az arcomon.
- Nem is tudod mekkora hasznát veszem majd.- Vigyorodtam el.
Majd Ozi kapot tőlem egy üveg jeti bort. Nem tudom miel lehet másabb mint a sima, bár egy kis rejtvény arra utal a cimkén, hogy annak aki iszik belőle termetesebb és izmosabb teste lesz, Vagy csak képzeli. Nem értettem pontosan.

Majd jött Shizuka, tudom róla hogy szeret csinosan öltözködni, így kapott egy téliesebb hangulatú yukatát.
Majd az új fiú következett, őróla említette Hinari hogy szeret hagyományosan öltözködi, de arra nem gondoltam hogy ennyire, így talán nem is fog tetszeni neki a szarvasos ulóver, aminek az elején egy szarvas fejecske van, a végén meg a fara és lábacskája és a bojt mint a farka külön van rávarva, így azzal lelet jókat játszani. Kissé elbizonytalanodtam de átadtam neki.
Yaru sem maradt, le hisz a macik szeretik a mézet nem, így kapott egy jó nagy csuporral.

Maci szint úgy. Bár egyiküknek sem árultam el hogy ez a méz nem is méz hanem valami egészen más, finom és hasznos is, hisz a leírás alapján, ha valaki eszik belőle annak megered a nyelve és nem tudja abba hagyni a beszédet. Most gondolkodok hogy lehet ez sem volt túl jó ötlet, nehogy valami olyan oda nem illő alkohol vagy más van benne. Bár Maci így is szeret beszélni, rajta meg sem látszik majd.
És Nestor maradt még ki, ő viszot egy kifejezetten sárkányokra kifejlesztett nyerget kapott, aminek a tulajdonsága az hogy be lehet állítani a méretét, hogy igazojon a pethez. Egyszer biztos eljön a pillanat mikor Hinari sárkánylovagolni fog.

Kyubei is sorba áll, így felvilágosítottam hogy ő majd otthon kapja meg, hisz nem hordozható. Ebből rögtön kalkulálni kezdett….

by **Silver** Vas. Május 03 2015, 17:39

Meleg fogadtatást kaptam a még számomra ismeretlen tagoktól is, fülig érő mosollyal köszöntem meg az üdvözleteket a fiúknak, miközben memorizálni próbáltam a neveket. Utóbbi nem lesz egyszerű, sose volt erősségem, ha egyszerre sok új nevet kell megjegyezni.
- Én ennek csak örülök, Miss Szophie. Hiszen így köztünk lehetsz - válaszoltam a lánynak, és szíves-örömest elfogadtam az invitálást, már ami az ülésrendet illeti az asztalnál. Mosolyogva néztem a beszélgetést, élénk és élettel teli volt a csapat, egyre jobban megerősödött bennem az érzés, hogy jó döntés volt belépni ide és hátrahagyni a fájdalmas múltamat, újra elvegyülni az emberek között és családot teremteni magamnak.
- Elismerésem a szakácsnak! - dicsértem meg a főztjét, bárki is teremtette nekünk ezt a sok finomságot. Egészen degeszre tömtem magam, bár azért mozdulni még meg tudtam. Szépen is nézett volna ki, ha tehetetlenül üldögélek az ajándékozás közben. Miss Hinari súghatott, mert meglepő módon újonc létemre nem maradtam ki a sorból, bár abban biztos voltam, hogy Miss Hime, Miss Szophie és Miss Hinari kedveskedni fog nekem valamivel. Viszont nem csak tőlük kaptam valamit, azoknak különösen hálásan köszöntem meg az ajándékát, akiket eddig nem ismertem. Persze Miss Szophie ajándékán nevettem a legjobban, ebben a hacukában biztos rettenetesen fogok kinézni @.@

- Let's see... mi Miss Himével közös ajándékkal készültünk. A csomagokban egy általunk nemesített cserepes virág bújik, amit Törődés Virágának neveztünk el. Minél többet gondoskodnak róla, annál több és szebb virágja nyílik. Ha valaki egyáltalán nem törődik vele, akkor viszont száraz kóró marad. Remélem tavasszal mindenkinek virágba borítja a szobáját - és aki nem törődik vele, az le fog bukni, hehe. Mentorom segítségével kiosztottuk a csomagokat, aztán lényegében már csak az volt hátra, hogy összeálljunk egy csoportkép erejéig. Jövőre pedig már mindenkinek személyre szabott ajándékot adhatok én is.

by **Hinari** Szomb. Jún. 06 2015, 12:23

Jól telt a nap, s Nestor is egy kicsit jobban érezte magát, mint előző évben; nemsokára itt is hagyta a társaságot – persze a fotó után -, és kiment gyakorolni. Neki ez volt a szórakozás, idebent amúgy sem mozoghatott szabadon. Én közben mosolyogva fogadtam az ajándékokat, örültem mindennek, amit kaptam, de céhtársaimnak még ennél is jobban. A Yuichitól kapott könyvecskét gondosan elraktam, biztosítva róla a fiút, hogy végig fogom olvasni; Szophie csomagocskája pedig tökéletes lesz küldetésekhez, ahol egy-két másodperc is sokat számít, ha potiont vagy kristályt kell használni. Ai dobozkáját kíváncsian nyitogattam, a különleges füzetkébe pedig máris volt pár ötletem, kedvesek és komolyak egyaránt. S miközben Silver beszélt, azon kezdtem el gondolkodni, hogy hol lenne jó helye a növénynek, valami világos rész, ahol elég napot kap, és lentről is látszik, ha valaki a szobám felé néz. Abban biztos voltam, hogy szép, sőt gyönyörű lesz. S vajon alkalmazkodik a gazdájához, színében? Vidáman köszöntem meg nekik, ám egyelőre nem kérdezgettem. Talán majd később. Annál is inkább, mivel Yuichi végre a kezébe vette a tálca sütit, s hogy ösztönözzem a többieket, minden gyanú nélkül vettem belőle elsőnek, noha pontosan tudtam, hogy nem lesz hétköznapi hatása. A sütibe csempészett szérum pedig a hajamba tűzött mikulásvirágot vette alapul, a növényhez hasonlatos szárszínnel festve meg bőröm, ujjaim helyére leveleket növesztve, amíg a hajamat zöldesvörösre színezte.
- Valaki, sütiszörnyes csoportkép a rendes mellé? – nevettem, bár aligha hittem, hogy lesz rá vállalkozó… Mondjuk ennél a csapatnál ki tudja, végülis – kuncogtam. Sokáig persze nem tartott a dolog, de azért egyet eltettem a sütiből Alexnak, ő se maradjon ki a mókából. Máris hiányzott, habár a céh, az itteni család feledtetni tudott minden hiányérzetet, ami ezen a délutánon felmerült. Kint pedig elkezdett szállingózni a hó. Elsétáltam az ablakig, mosolyogva nézve a tájat, kezem a párkányon nyugtatva, tekintetem lefelé fordítottam, az elhagyatott, havas utcát figyelve. Boldog voltam, s most még az emlékek is melegséggel töltöttek el. Én jól vagyok. Remélem ti is, odakint…

Köszi mindenkinek a játékot! ^^
Aki akar, persze még írhat, de tovább nem várok a későkre.

by **Hayashi Yuichi** Kedd Jún. 09 2015, 12:05

Ahogy az ablakból tükörképe visszanézett a szörnyetegnek hátrébb húzódtam. Ez nem épp az az elixir, ami szárnyakad ad. Valamit elrontottam a tervezett légi hó csatával kapcsolatban. Tényleg a tövisgyökérből több került bele, nem kellett volna az a négyet még a lombikban eltűntetni. Elmosolyodtam, végül is ennek is lehet valami mókás része. A felső sarokban megjelent egy iszonyatos gyorsaság debuff, de azért csiga lassú még így sem lettem. A kardhüvelyt kipróbáltam és tökéletesen kattant a katana benne. Göcsörtös ujjaimmal eltűntettem a fegyvert és immáron újdonsült tokját a felszereléseim közé a zsebmelegítővel együtt. Valami hideg napon biztosan jól jön. Most a fa kéreg meggátol az átfázásban. A virágot szintén felszereléseim közé tettem, később Nioval elültetjük. Majd a teremben lévő meleg szinte mágneses erővel vonzotta tekintetem a kandallóban sercegő ropogó fára, amit a tűz több mint nyaldosott, mohón kebelezte be lángnyelveivel. Nem az onnan biztosan nem fog kijönni. Hátrafordultam a többiek felé, kíváncsi voltam, náluk is előjön-e a balul elsült elixir. Akik a sütiből ettek, náluk biztosan, így Hinarin is a változás egészen gyorsan végig ment. Megmosolyogtatott a mikulásvirág lány. Kérges repedezett szám nevetésre nyílt. – Szörnycsoportkép jövök máris – lassan odacammogtam girbegurba lábaimon, és beálltam a karácsony fatestvér elé. Leguggoltam előtte, hogy minél többen elférjünk minél kisebb helyen a fotó erejéig.
A sakkozó Szophie, az asztal körül tevékenykedők és az ablaknál álló Hinari és a csoportképek után helyt foglaló céhtársak. Egy mozgó, igyekvő világba kerültem, a magam felfedezős magányából. Ideje volna tényleg beilleszkednem, és nem szétszakítva maradnom. Niot meghívom céhbe és bemutatom nekik, hogy benne is megvan a kellő elszántság a kijutásra, valamint már egy ideje üres a torony, azzal is kezdenem kell valamit. Van egy hely, ahol már nem érzem magam idegennek és kívülállónak. Szeretem az új családom tagjait. A réginek pedig várnia kell még. Már csak az a kérdés, mi lesz amikor elérjük a századik szintet? Elnevettem magam, kit izgat ez most. – Ki van benne egy hógolyó csatában? – kérdeztem hangosan. Ha akár egy bátor jelentkező is akadt, megismerhette, legyökerezett fürgeségem, amíg hatott az elixír, onnantól kezdetét vette valami egészen másfajta, hózápor.

Köszi a karácsonyi játékot! ^^

by **Hinari** Pént. Jan. 18 2019, 22:45

JL Céhkarácsony, 2028

Ez most... egy kicsit más volt.
Már a reggel sem úgy kezdődött, mint máskor; éppen a tetőről ugrottam le, gondolataim pedig az előző este történtekkel voltak tele és kérdésekkel, megnyugvással, örömmel és várakozással. Talán... talán újra találkozhatok velük. Az érzés mosolyt csalt az arcomra. Visszafordultam és ránevettem Nestorra, a fiatalkorú tűzsárkányra, aki összegömbölyödve emelte rám mély, égkék pillantását majd tárta szét a szárnyait, hogy nyújtózhasson egyet: egész éjjel nem mozdult mellőlem, és ezért rettentő hálás voltam neki. Nagyjából ekkor érkezhetett meg az üzenet a ritka felszerelésre osztható pontokról. Elkomorodtam a megoldásra és csalódottan húztam el a szám szélét: szívembe egyfajta fájdalom költözött; soha, soha nem szabadott volna reménykednem egyáltalán. De hiányoztak. Ma... ma különösképpen. Szemem sarkában rászáradt könnyekkel mentem végül vissza az Allal közös lakrészünkre és öltöztem át kintibe, hogy még elintézhessem az utolsó simításokat, ami hátra volt: felkerestem Oziriszt, Silt, Himét és Jeaniet és megbeszéltük, hogyan legyen a mai nap. Ha minden igaz eközben Szophie is befutott - hiába volt vörös indikátoros, személyre szabottan megkapta tőlem a céhházba való belépés jogát -, így Allal együtt mostmár teljes létszámban voltunk jelen... igen. Teljes létszámban. De azért megnéztem újra.
És újra meg újra.
RenAi jelzője már korábban, Yuukié viszont tegnapról mára vált elérhetetlenné, a nevük azonban nem fekete volt, egyiküké sem. Csak Mirire tudtam gondolni, meg a közelmúlt eseményeire, bizonyíték híján viszont sosem lehettem biztos benne, hogy jól vannak és ez aggasztott is egy kicsit. De jól kellett lenniük. És egyszer... egyszer talán az ő pontjukat is meglátom majd, ahogy az az árnyharcos lánnyal is megesett ott, a karácsonyi vásár forgatagában. Akkor biztos hozzájuk rohannék oda sietve... hiszen mint kiderült, egyszeri lehetőség volt; azóta pedig hiába keresem a nevet, hogy összefuthassak vele megint.
- Öhm... igen - feleltem egy hozzám intézett kérdésre zavartan, bár meg nem tudtam volna mondani, ki kérdezett és mit - A palota mögötti hegyoldalban rengeteg szép fenyő van. Akiknek van súlyemelésük, behoznának egyet a díszterem közepére? Addig mi elkészítjük a főételt és süteményeket - néztem elsősorban Oziriszra és Vezérre. A terítéssel sem voltunk még sehol, de nem siettünk sehová, volt időnk bőven... de talán mégis kevesebb, mint amire akkor, ott a márványlépcsőkön gondolni mertem volna.

Összeszorult a gyomrom, amikor észrevettem magunk körül a kékes fényt. Kétségbeesve fordultam Alex felé és nyújtottam ki a kezem, de addigra már késő volt: egy pillanatra minden elsötétedett, majd újra a főtéren találtam magam - még levegőt is elfelejtettem venni, amíg körül nem néztem és nem realizáltam, hogy nincsen baj. Hogy nem valami... sötét helyre kerültem. Idegenek közé. Egyedül. Persze tekintetemmel azonnal Alt kerestem és ahogy megtaláltam, szó nélkül léptem oda hozzá és temettem be arcomat a fiú pólójába, aki szorosan átölelt és nyugtató szavakat suttogott. Éreztem, ahogy az elsöprő erővel rámtörő pánik lassanként visszahúzódik. Lassan, ütemesen vettem a levegőt és próbáltam megnyugodni, szépen fokozatosan. Többen is voltak itt. A céhtársaim mind, körülöttünk... hallottam a hangjukat. Mélyen beszívtam párom illatát, jegygyűrűt tartó kezünk összefonódott, én pedig felpillantottam rá és könnyes mosollyal bólintottam: semmi gond. Nem vagyunk egyedül, sőt... tulajdonképpen mindenki itt van. Meglepett, hogy pont karácsony napján van Kayaba Akihikonak közölnivalója: összeráncolt homlokkal néztem felfelé a köpenyes alakra és csak arra tudtam gondolni, hogy ennek az embernek nincsen családja, hogy még a mai napon is a munkájával, velünk szórakozik?
Persze az admin hamar megadta a választ.
Hatalmas megkönnyebbülés lett úrrá rajtam szavai hallatán. Rámosolyogtam Alexra és átöleltem. Meg mindenki másra is, aki a közelünkben volt céhtársam:
- Hát megcsináltuk... erre kellett a... - kaptam észbe és inkább nem fejeztem be a mondatot, de arcomon sugárzó mosoly terült végig - olyan, amilyet talán a kataklizma óta nem tapasztaltam magamon. Elnevettem magam. Túlélték. Yuuki és még sokan mások, gyerekek, fiatalok, ők... kijutottak, és a csoport, az a csoport, tényleg ezen ügyködött régóta. Ehhez kellettem. Hát ezért nem mondtak semmit. Nem tudtam elég hálás lenni nekik; attól függetlenül sem, mi odabent történt. Hogy több ilyen lehetőség nem lesz, hogy Kayaba nyomatékosítja, hogy figyelmeztet? Az már nem érdekelt. Nem számított. Egyedül arra kaptam fel a fejem újra, hogy segíteni szeretne a frontot még el nem ért játékosoknak. Dühített a szóhasználata; mintha... mintha még ő tenne szívességet nekünk. És hiába volt a burok, én mindig féltettem azokat, akik csak éppenhogy érték el a boss szintjét, most pedig... idegesen fújtam ki a levegőt és nyitottam meg inkább a barátlistámat újra. A rajta lévő szürke neveket bámultam. Ők már... a kinti családjukkal tölthetik a szeretet ünnepét. Örültem ennek. Örültem nekik, de egy kicsit... egy kicsit talán irigykedtem is rájuk emiatt: a seb, amit a remény hagyott maga után, ilyen kevés idő alatt még nem tudott beforrni teljesen.
Az admin időközben eltűnt, magára hagyva a tömeget az információkkal. Többen is a kiképző felé indultak, én pedig már éppen fordultam volna vissza itteni családomhoz, lágy mosollyal ajánlva, hogy "menjünk haza", amikor az ismeretlen alakok között megpillantottam valakit, aki nem követte a sokaság mozgását. Hogy éppen egymagában ácsorgott-e vagy már felénk tartott esetleg, azt innen nem tudtam volna megmondani, mindenesetre felemeltem a kezem és mosolyogva integettem neki, hogy észrevegye kis csapatunkat, ha eddig nem tette volna.
- Üdvözletem, Ditto Apó - hajoltam meg felé, kipirultan a jóhírektől és a hidegtől, még mindig Alex kezét fogva, aki követte példám és egyúttal be is mutatkozott - Örülök, hogy tegnap önnek se esett baja - mosolyogtam rá és bár nem volt fenn a barátlistámon, de feltételeztem, hogy ha nekünk sikerült, úgy mindenki más is kijutott épségben. Jó volt azonban fizikailag is látni, hogy nem tévedtem sokat. A kérdés pedig már a nyelvem hegyén volt - rá is pillantottam Alra, aki megszorította kezem és bólintott, hiszen mi szavak nélkül is ismertük már egymást elég jól. Szophieval is talán hasonló lehetett a helyzet, ám a többiekben nem voltam biztos, így kivártam egy kicsit, ki hogyan reagál a mindig mosolygós öregúrra, és csak ezután nyitottam szóra ajkaim, amennyiben ezt pl barátnőm nem tette meg már helyettem azonnal: "Ditto Apó, ha van kedve, tartson velünk az ünnepi estebédre. Szívesen látjuk!"

by **Szophie** Pént. Jan. 18 2019, 23:39

Ez évben Szophie Karácsonya bosszúsággal telve kezdődött. Több okból kifolyólag is elcseszett napindítás volt a mai, kezdve azzal, hogy megkapta üzenetben azt a nyamvadt kulcsot. Igen, egy kulcsot, egy olyan zárba, amit aztán nem talált meg az ajtón, na persze, ettől függetlenül gond nélkül besétálhatott a palotába, ahogy eddig is. Ami megváltozott, az az volt, hogy már csupán egyedüli tulajdonosként volt bejegyezve a rendszer által generált tulajdonlapba, egyedüli hozzáférése volt a termekhez, és a beléptetőrendszer kint tartott minden idegent, aki a palota közelébe akart férkőzni. A panel sem ugrott fel többé, ami tájékoztatta róla, mennyi aranyért tudja kibérelni vagy megvásárolni a helyet, ehelyett viszont kapott mindenféle oldalt, ahol be tudta állítani a neki tetsző dolgokat, mint a falak színe, vagy a bútorok elrendezése. Nos, Szophie köszönte szépen, egyáltalán nem akart változtatni egyelőre semmin. Mindent a maga nosztalgikus pompájában kívánt megtartani, most még egy ideig mindenképpen.
Ahogy végigsétált a földszint folyosóján, minden egyes oszlopon végighúzta a kezét. Arcára a nyugalom kifejezése költözött, miközben lehunyta szemét, és hallgatta a magányosan koppanó lépteit. Vezér a bejáratban ült, onnan figyelte gazdájának ténykedését.
Mondjuk úgy, hogy ez azért elég nagy ajándék volt a fáradtságért cserébe, amelyet az előző nap küldetése okozott, és aminek nyoma még most is ott húzódott szürke árnyként a lány szemei alatt.
Elég nagy ajándék, de mégsem az igazi. Szophie savanyúan elhúzta a száját, ahogyan erre gondolt, és megállt az egyik márványoszlop takarásában. Felsóhajtott, és kinyitotta a szemét. Úgy érezte magát, mint a kisgyerek, aki nem azt az ajándékot kapta, amire számított. És vele ez még soha nem fordult elő azelőtt.
Ha már ajándékoknál tartunk, máris elkésett a céhes karácsonyról, ahova nagy örömére meghívták az idén. Nem volt benne biztos, hogy bebocsátást nyerhet a céhházba a jelenlegi indikátorszínével, de Hinari biztosította róla, hogy rendben lesz.
Még egyszer végigfuttatta tekintetét a folyosón, majd haloványan elmosolyodott, ahogy arra gondolt, hogy majd felfedezi jobban, ha visszatért a nap végén. Mivel mostantól mindig ide fog hazatérni. Az új, és remélhetőleg végleges otthonába. Habár tudta, hogy előző tulaja csak ritkán használta az épületet, számára mégis jelentőséggel bírt.

Sietősen végigfutott az ismerős lépcsőfokokon, befordult a sarkon, és már ott is volt. Jóleső érzéssel töltötte el, hogy újra az épületben lehet, melyet sokáig otthonának mondhatott, közben mégis furcsán idegen volt minden szoba, minden sarok és minden szék. Emlékezett rá, hogy itt lakott, mégis különösen távoli volt ez az egész, mintha csak egy másik emberrel történt volna meg, és ő csupán a filmet nézhette volna végig róla.
Az egyetlen, ami mégis hívogatóvá, mi több, meleg barátságossá tette a helyet, az a rengeteg ismerős arc volt, a legtöbbjük barát. Szélesen elmosolyodott, ahogy belépett, és fogadta és viszonozta mindenki köszönését, majd tekintetével rögvest Hinarit kereste, hogy megkezdje a konzultációt a teendőkről.
Alig telt belé pár pillanat, miközben éppen a sütemény készítéshez akarta felajánlani segítségét, kényszerített teleportnak esett áldozatául. Ahogy a főtérre értek, kezével automatikusan Vezér bundáját kereste, melynek érintése még a börtönben is biztonságos pontot jelentett. Kicsit holtsápadtan emelte tekintetét az előttük magasodó Kayabára. A tegnapiak fényében attól tartott, talán büntetés fogja érni őket, mert megszerezték a kártyát, vagy talán éppen azt fogják bejelenteni, hogy vége a játéknak, és mindenkinek ki kell lépnie. Nem tudta volna elviselni. Még nem volt kész rá, hogy megtegye ezt a lépést, és szembenézzen egy olyan múlttal, amire szinte alig emlékszik. Ezért is lett volna remek lehetőség, ha beszélhet Vincenttel. A kapcsolat segített volna, hogy visszarázódjon régi önmagába, hogy ha esetleg elhatározza magát, és ki szeretne jutni, könnyebbé váljon a visszaszokás.
Nagy kő esett le a szívéről, amikor kiderült, hogy nem ez történt. Valahol mélyen még örülni is tudott neki, hogy annyi ember kijuthatott, de sokkal nagyobb volt az afelett érzett öröme, hogy ő maga mégsem menekült meg ilyen botrányos módon. Ami azt illeti, rögvest Leot kereste a tömegben, csupán egy gyanús szőke villanás is elég lett volna számára, ám ezt nem adta meg a sors. Ettől egy pillanatig elkomorodott, és habozva nyitotta le a menüjét, hogy üzenetet írhasson a srácnak. Hála Istennek soraira nemsokára érkezett a megnyugtató válaszüzenet, így további gondok nem nyomták a mellkasát, habár arról fogalma sem volt, mit csinálhat a fiú, ami miatt még az esetleges közös karácsonyozást is kihagyja. Pedig a Justice Leagueben tölteni az ünnepet nem kis kiváltság volt, Szophie pedig határozottan meghívta a fiút. Természetesen, amikor elutasító választ kapott, nem erőltette tovább a dolgot, de még mindig furdalta az oldalát a téma. Talán összeszedett valamiféle lányt?
Akárhogy is, Szophie kicsit összezavarodva fordult vissza társaihoz a fejében kavargó gondolatoknak köszönhetően, és szinte észre sem vette Hinari pillantását, habár Dittó apót természetesen szívélyes mosollyal, és egy nagy, karácsonyi öleléssel köszöntötte. Kijárt az ezen a napon minden embernek! Már csak az kezdte el gondolatban zavarni őt, hogy a férfinak semmiféle ajándékkal nem készült erre a napra..

by **Ditto** Hétf. Jan. 21 2019, 23:52

Vegyes érzelmekkel ébredt fel Ditto Apó az elmúlt napi eseményeket követően. Egyrészről boldog volt, attól, amit a sötétből előbújó alak mondott, másrészt piszkosul fáradtnak és elnyűttnek érezte magát. Nem is annyira fizikai értelemben, hiszen érdemben nem nagyon tudott hozzátenni a kalandokhoz, inkább az a sok aggodalom és stressz, amit az event kiváltott belőle. Az biztos, hogy napját teaházában kezdi, egy kellemes herbatea mellett átgondolja a napokban történteket, majd kitalálja, mihez kezdjen azzal a kislánnyal. Nem tudja a nevét, nem tudja, hol találhatná meg, van-e barátja vagy bármilyen közös ismerősük. Azt látta, hogy sokan keresték a társaságát, sokan aggódtak érte, ami azért jó érzésekkel töltötte el az Öreg urat, de addig nem nyugodhatott, míg nem tudta védelmező karjai között és ezalatt nem az értendő, hogy megvédje, biztos benne, hogy erre van alkalmasabb személy is. Ő inkább pótolni akarja egy kislány ilyen korban hiányolható szülői szükségét.

Egy órával később már ugyanez a dolog, szívének kedves teaházában ütött egyre nagyobb szöget fejébe. Emlékezett rá, hogy a kislány egy céh tagja, de hogy melyik lehet az, nem ugrott be…pedig látta már egyszer. Ismerős volt neki, JL. Valahol már találkozott ezzel a logóval.
Ahogy morfondírozott, szinte észre sem vette, hogy elfogyott az itala. Bohókásan felnevetett, majd már messziről integetett a pincérnőnek, ki valójában egy játékos volt. Ezért is szeretett idejárni, mert nem NPC-kkel kellett beszélgetnie, ha nem is volt senki a helyiségben Jessy, a pincérlány mindig leült mellé pár kedves szót váltani.
- Köszönöm. – hálálkodott Ditto mosolyogva, majd nem hagyva a lánynak, hogy hátat fordítson neki, megköszörülte a torkát.
- Kedveském, nem tudod véletlenül, hogy a JL kezdőbetűk mely céh címerében találhatóak? – kérdezte borzas szemöldökeit felhúzva, oly izgatottsággal várva a választ, mint egy gyermek.
- Dehogynek Apóka. Justice League. Őket azért elég sokan ismerik. – válaszolt kedvesen.
- TÉNYLEG! – csapott homlokára Ditto, amire Jessy kicsit meghökölt.
- Bocsánat kedveském. – vörösödött el a férfi, majd tisztelettel telve meghajolt a lány előtt.
~ Velük voltam karácsonykor a kazamata fogságában. Nekik köszönhető, hogy élve kijutottam onnan, milyen kicsi a világ. ~ cirógatta meg szakállát a férfi nagy hümmögések közepette.
- Jó, így azért eléggé lerövidülhet a keresés. Csak fel kell vennem a kapcsolatot Hinarival. – dünnyögött alig hallhatóan, majd belehörpintett italába, melynek kellemes gőze szinte fészket vert hatalmas duda orrába.
- Aaaaahhh… - Sóhajtott egy mélyet, ahogy a meleg, kellemes nedű végigfolyt a torkán, egyenesen hordó alakú bendőjébe.
Már azon gondolkodott, hogy elindul és körbekérdezősködik, hol találhatná meg a JL céhépületét, mikor hirtelen megkongatták a harangokat. Más volt, mint amihez a férfi hozzászokott, egyből végigszaladt gerincén egy rossz érzés, de éppen csak felpattant helyéről, mikor észrevette, ahogyan Jessyt halványkék aura hálózta be. Arcára rémület rajzolódott ki, de nem tdott sokáig a kedves pincérnőért aggódni, hiszen ő maga is hasonló helyzetbe került, pillanatokon belül már a város főterén találta magát, ott, ahol minden elkezdődött.
- Kényszerített idézés. – mondta ki az egyértelműt, ahogy a mellette lévő Jessy aggodalommal teli arccal nézett körbe a folyamatosan ideteleportáló emberek között.
Nemsokkal a teleportot követően megjelent a játék atyja is, mire Ditto Apót kisebb méreg fogta el, főleg, mikor elhangzott köszöntése. Megmaradt játékosok. Demotiváló egy kijelentés ez, mely mindenki szívét egy pillanatra összeszorította. Lesütötte Ditto Apó szemeit, és így hallgatta a további mondanivalókat, amik szerencsére javítottak kedélyállapotán.
- Hát tényleg kijutottak. Hála a magasságosnak. – enyhült meg kissé az Apóka, majd ahogy körbenézett, látta, hogy mindenki tekintetében felcsillant újra a remény. Talán majd ismét újult erővel száll mindenki harcba, gondolván, hogy van remény a kijutásra, nincs mindenki halálra ítélve ebben az átkozott játékban. Kicsit elszontyolodott mikor Kayaba mindenkit biztosított arról, hogy több ilyen nem történhet, de tudta, jelenleg is azon dolgozik valaki, hogy ezen kijelentését megcáfolják.
A kiképzőre való kitérésre felkapta Ditto Apó is a fejét, elmélkedett azon, hogy rohan ő is egyből és felkeresi, de biztos nagy tumultus lesz ott, arról nem is beszélve, hogy ebben a tömegben talán megtalálhatja azt akit keres, vagy legalább egy céhtagot, kivel már korábban találkozott. Azonban a nagy keresgélésből egy bosszús torokköszörülés zavarta meg. Jessy állt mögötte tenyerét tartva.
- Óh, hát persze. – vakarta meg feje búbját Ditto Apó zavarában, majd menüjéből egyből utalta a lánynak az elfogyasztott teák és sütemények árát, és még egy kicsivel többet az információért.
- Köszönöm. – hajolt meg a lány előtt, majd ismét keresésbe vetette bele magát, szerencsére Hinari hamarabb megtalálta őt, mint fordítva.
- Tiszteletem az ifjaknak. – hajolt meg tiszteletteljesen, majd Alex bemutatkozását örömmel vette.
- Szólíts csak Ditto Apónak. Mindenki ezt teszi. – mosolygott, majd Hinarira pillantott.
- Öregember, nem vénember Hinari, de köszönöm az aggodalmad. Öröm a szívemnek, hogy ti is jól vagytok. - válaszolt derűsen.
- Óh, micsoda meghívás. A kazamata óta nem is volt alkalmam találkozni veletek, így igen mondok. Köszönöm. – bólintott az Apóka, mire hirtelen a nyakába ugrott egy szintén ismerős leányzó.
- Szophie Drágám, üdvözöllek. Az ölelés mindig jól esik. – viszonozta örömmel a lány kedvességét.
- Jól vagy? - kérdezte, megfogva annak vállait, majd a többiek felé is hatalmas mosollyal integetett, remélve, hogy meglátja a kis csapat sorai között a kislányt is.

by **Silence** Hétf. Jan. 28 2019, 23:51

Amikor felébredt pár pillanatog nem tudta hol van, hogy került oda, és hogyan. Az ijedtég gyorsan eluralkodott rajta. A kazamata! Hinari! Leo! Aztán mielőtt még komolyan pánikká válhatott volna a folyamat, lassan eszébe jutott, hogy vége van. Mindenki kijutott, legalábbis Hinari ezt mondta. És mostmár azt is tudta, hol van. A céhházban! Megengedték, hogy itt aludjon. És már nagyon fáradt volt, úgyhogy elfogadta a felajánlást. Egyébként is megbeszélte Hinarival és Ozival is, hogy ma közösen fognak ünnepelni.
Ahogy ez eszébe jutott, szinte repült ki az ágyból. Karácsony van! És neki ez lesz az első igazi karácsonyi ünneplése barátokkal. Eddig nem igazán ünnepelt sehogy sem... A szülei igyekeztek megkímélni az ezzel járó hercehurcától, Grimm bandájában pedig nem volt szokás, sőt.

A tegnapi felfordulásban szinte el is felejtette mennyire várta, és milyen nagyon készült már. Ajándékokkal, még egy kevés süteménnyel is. Szerette volna, hogy a lehető legtöbbel hozzájáruljon a közös ünnephez. Épp ezért most sietett, hogy segíthessen díszíteni, és elrendezni a dolgokat.
A délelőtt így is telt. Hinari és Hime vezénylete alatt a díszterem (amihez szerencsére elég biztos útbaigazítást kapott még korábban, hogy megtalálja)
Már éppen elkészültek, közben Szophie és Vezér is megérkeztek, amikor kékes fény jelent meg körülötte, és a főtéren találta magát. Nagyot pislogot ijedten, pánikszerűen keresve kiutat a tömegből, ami körülvette. Ez a túl sok embernél is sokkal de sokkal több körülötte...Közben meglátta, hogy Hinariék is ott voltak vele, úgyhogy nem is szaladhatott el. Helyette kétségbeesetten nézett Szophiera, és közelebb ment a lányhoz, és a korábbi tanácsának megfelelően elkezdve mantrázni hogy a saját köreivel kell törődnie. Vagyis rájuk koncentrálnia, és beszélgetnie.

Kérdőn nézett a lányra, remélve, hogy az megérti, hogy beszélgetni szeretne, hátha az segít… Nem mintha a legkényelmesebben meg lehetne oldani úgy, hogy nem akarja elővenni a füzetét. Arra, amit közben Kayaba mondott nem figyelt. Nem is akart figyelni.
Ditto apót nyugtalan pillantással ő is üdvözli. Utána pedig, mivel úgy tűnt oszlik a tömeg, könyörgő pillantást vet mindenkire, és jelzi hogy menjenek innen. Ha jönnek a többiek is, akkor a lehető legrövidebb úton kivezeti őket a tömegből (meglepően gyorsan)

by **Ozirisz** Kedd Jan. 29 2019, 19:42

Még mindig az események hatása alatt voltam. Egyik pillanatban még a karácsonyra készül az ember, másik pillanatban már kiszúrja egy NPC a speciális szuperfontos küldetésért, a következő képkocka hogy egy vörös meg egy sunyi lebénítja, és csak a szerencsén múlt, hogy nem lett komolyabb baj. Majd nemsokkal rá Mirikával az ölében próbál menekülni a rájuk omló kazamatából, aztán összezavarodva néz ki a fejéből a főtéren. Eseménydús nap volt, és minden szinten felkavaró élmény. Sajnos Himécske már aludt akkor, amikor végre hazaértem, ami nem meglepő, hisz már lassan 11 óra volt. Ilyenkor már csak a baglyok és az éjszakai életet élő játékosok voltak talpon. Meg ugye az összezavarodott és átvágott játékosok... Egész éjjel csak forgolódtam, kavarogtak bennem az elmúlt nap eseményei, és nem jött álom a szememre. Legalábbis, nem az a pihentető fajta. Vagy egy tucatszor lejátszódtak az odalent történtek, és fel-felriadtam a felszínes bóbiskolásból. Mindössze az az egy vigasztalt, hogy akármilyen szorult helyzetbe keveredtem, legalább nem voltam gyáva. Nem magamat mentettem odalent, hanem a rám bízott NPC kislányt a felé tartó sárkánytól. Az már más kérdés, hogy rossz döntés volt így, a tények ismeretében. Vagy épp a ránk omlani készülő kazamata. Gondolkodás nélkül kaptam fel Mirit, hogy kijussunk, vagy legalábbis megpróbáljuk. Sokszor gondolkoztam rajt korábban, hogy mit tennék, ha... most kiderült, hogy nem futnék el gyáván, a saját életemet mentve, hanem megtennék mindent amit csak tudok hogy megmentsek másokat. Ösztönösen cselekedtem mindkét alkalommal, és kis megnyugvást ad, hogy tudom, mit tennék ha pl egy céhtársam lenne veszélyben. Még akkor is, ha amit tehetek, messze nem elég...
Hajnalok hajnalán, úgy öt óra magasságában végül úgy döntöttem, eleget forgolódtam és felkeltem. Lesétáltam a konyhába, de abszolút nem volt semmi étvágyam, úgyhogy csak egy bögre kávét kortyolgattam el, majd sétálgattam a céhkertben. Minden olyan nyugodt volt, és csendes. A chocobók is békésen aludtak, ahogy valószínűleg a céhtársaim is. Semmi fény nem szűrődött ki Hime kunyhójából, sehol semmi zaj, semmi mozgás. Minden mozdulatlan volt, és nyugodt, leszámítva engem.

Már reggeledett, amikor egy forró tea elfogyasztása után ismét kivánszorogtam, és megláttam a fényt Himécske házikója felől. Egyből felcsillant a szemem és elindultam hozzá. Szívem szerint már este is felkerestem volna, abban a lelkiállapotban mást se szerettem volna, csak újra látni őt, és átölelni, vele lenni... de véletlenül sem szerettem volna felriasztani az álmából. Így, a várakozás után méginkább örültem neki, hogy látom. Szegény lány értetlenül állt a helyzet előtt, amikor nem akartam elengedni... mintha ezer éve nem láttam volna... Amikor felajánlotta a lehetőséget, hogy elkísérjem a Black Ironba, természetesen azonnal rábólintottam. Nekem is vannak szeretteim, akikről már csak azon a táblán az áthúzott nevük tanusítja, hogy valaha itt éltek. És az emlékek, amik idővel megfakulnak, de tovább élnek.. bennünk. Másrészt kiváló alkalom, hogy egy kis időt töltsek Himécskével, és legbelül örültem neki, hogy lehetőséget adott rá, és bevont egy kicsit a napi teendőibe engem is. Csak akkor meséltem el a lánynak az előző nap felkavaró élményeit, amikor már visszafelé tartottunk Black Ironban tett zarándoklatunk után. Mindent a maga idejében, és az elhunyt szeretteinkről való megemlékezés szent és sérthetetlen.
Mindenesetre kicsit megnyugtatott a tudat, hogy Hime mellettem van, és jól is esett, hogy valakinek elmesélhettem a történteket. Valakinek, akiben teljes mértékben megbízok, aki megérti és átérzi a helyzetet. Valaki, aki nem tartja butaságnak, hogy tegnap este tényleg ott volt velem... Most pedig már azzal is rengeteget segített, hogy meghallgatott. Valahogy mellette mindig olyan könnyen megnyugszom és a kedvessége, a kisugárzása valahogy egyszerűen magával ragad. Nem is tudom, mi lenne velem nélküle..

Mire visszaértünk a céhházba, hála Himécskének, már valamelyest jobb hangulatban voltam, és nyugodtabb. A nyomasztó gondolatok helyét átvette a karácsonyi hangulat és a készülődés amint Hinarival összefutottunk. Nagyjából így telt a délelőtt, csak a pillanatnak élve, segítettem az előkészületekben. Mint a strucc, aki homokba dugta a fejét, kizártam a külvilágot, ami a JL birtokon kívül van. Annak örültem, hogy végre itthol vagyok, és így, hogy amíg távol voltunk, sokminden változott. Nemrég még minden csendes és mozdulatlan volt, de ezt felváltotta a vidámság és az ilyenkor megszokott nyüzsgés, az élet. Az itteni családom, akik a legfontosabbak számomra, akik körbevesznek és élettel töltik meg a helyet. Nélkülük nem lenne több ez a hely egy közönséges épületnél, de így, velük együtt, az otthon. Örültem neki, hogy itt vannak, különösképp Szophienak, akivel a bejárat közelében futottam össze. - Örülök, hogy itt vagy – köszöntem a lánynak, mosollyal az arcomon – nélküled nem lenne az igazi – tettem hozzá, majd ha engedte, megölelgettem a rég nem látott barátomat. Azóta, hogy kihoztuk Hinarit még nem volt alkalmam beszélni vele, de akkor rájöttem, hogy bizony legbelül ő még mindig ugyanaz a Szophie, aki régen volt. Ő volt aki annak idején elmagyarázta az alapokat, és éppenséggel ő volt, aki meghívott a céhbe. Kellemes meglepetés volt őt itt látni. Azonban rövidesen a feje tetejére állt minden. Az az ismerős kék fény és a vele járó hangeffekt...

- Mi a... - szólalta meg meglepettségemben, a mondatot azonban már nem tudtam befejezni. A főtéren találtam magam. Ijedtség és félelem futott át bennem, és egy megmagyarázhatatlan, furcsa érzés. Szerencsére a barátaim is a közelben voltak, Hina, Alex, Szophie és Vezér, Fuwa, és Himécske is. Kicsit megnyugtatott, hogy legalább nem szanaszét dobált minket a kényszerített teleport. Himéhez léptem oda, aki minden bizonnyal szintén nem tudja mire vélni a váratlan össznépi gyűlést. Hátulról átöleltem a lányt a derekánál – Rossz előérzetem van – szaladt ki a számon, meggondolatlanul és felelőtlenül. - Ne féljen Hercegnőm, itt vagyok – mondtam a lánynak, próbálva kicsit megnyugtatni őt. Lehet őt jobban megrémítette ez az egész, főleg miután már reggel elmeséltem neki a dolgokat. Nem tudtam biztosra, hogy van összefüggés a két jelenség között, de az időzítés... jóformán egy nap sem telt el azóta, és már összecsődítették a jónépet. Valami nagy dologba tenyereltem, akaratlanul is. Aztán kellett említeni a falra festett ördögöt, megjelent az admin, épp mint a legelső nap. A korábbi rossz érzés pedig egyre csak fokozódott bennem, ahogy kattogtak a fogaskerekek. Ahogy az admin beszélt, kósza gondolatok futottak át az elmémen, egyik a másik után. Az emberi agy folyton-folyvást mintákat, összefüggéseket keres mindenütt, az új információkat összeveti a meglévő belső modellel, kiegészítve, pontosítva mindazt. A tegnap este még olyan hiányos és értelmetlennek tűnő kirakós újabb darabjai kerültek a helyére, minden egyes mondattal. Vegyes érzelmek kavarogtak bennem. Egyfelől örültem neki, hogy annyian kijutottak, és ők már túlélték a SAO-t. Egy röpke pillanat erejéig megkönnyebbültem, hogy engem nem rángattak ki... mindenki, aki fontos itt van körülöttem... odakint pedig olyan egyedül lennék, mint az ujjam. Nem, azt nem akarom, semmiképp se... majd egy sokkal negatívabb érzés kerített hatalmába. A felismerés, ahogy rájöttem, hogy mi is volt az az item valójában, amit az NPC-k annyira védeni akartak a "rosszindulatú játékosoktól", és az, hogy mit is akadályoztam valójában. Nem az NPC-k respawnolási képességét, hanem annak a sok-sok valódi embernek a kijutását. Vajon hányan juthattak volna még ki, ha nem állom útjukat? Ha előbb célba érnek, talán több idejük lett volna a tényleges munkára. Talán... nem tudom, én már végképp nem tudok semmit... csak azt, hogy elszúrtam... nem kicsit... nagyon... Elkezdtem remegni, amit talán még Himécske is érezhetett. Dühös voltam magamra. Hogy tudtam ennyire bedőlni annak az NPC kiscsajnak? Hogy nem láttam át a szitán? Árulónak éreztem magam, tudván hogy mit is akadályoztam. Ezért védte a rendszer azt a valamit, és vetett be mindent ennek érdekében. Csak a cél számított neki, és nem válogatott az eszközökben, mindegy volt számára, kit használ fel... vagy éppen ki... És a vegyes érzések, amik kavarogtak bennem, csak fokozódtak. Dühös voltam Kayabára, ahogy szemrebbenés nélkül a képünkbe hazudott. Méghogy segíteni akarja a játékosokat... ha igazán segíteni akart volna, akkor jóváhagyta volna a burkokra vonatkozó kérésemet... Ez nem volt több, mint egy bedobott csont, amin aztán rágódhat a jónép. És ahogy közölte, hogy ne reménykedjünk a hasonló esetekben, mert javították a hibát... tudom, nem szabadna egy ilyen hírnek örülni, de mégis egy kis megnyugvással töltött el, hogy nem kell aggódnom amiatt, hogy kirángatnak. Idebent van a családom, az otthonom, minden, ami fontos.
Hiába próbáltam elfeledni a tegnap történteket, mintha nem történt volna semmi, csak szép csendben visszavonulni... ez utóbbit még megtehetem, sőt, erősen ajánlott is, főleg ha valami oknál fogva híre megy egy Kanami által, hogy ki is volt az, aki akadályozta a kijutást. Mert ha nekem összeállt a kép azalapján amit Miri mondott, és amit most Kayaba... valószínűleg neki is leesett a tantusz. Avagy hogy lesz az üldözőből üldözött... Mire véget ért a beszéd, már nem csak a saját magam iránt érzett dühtől, hanem a félelemtől is remegtem. - Himécske... ne haragudjon... - mondtam a lánynak halkan – ezt nagyon elszúrtam... - tettem hozzá. Nem fejtettem ki bővebben, de nem is kellett, Himécske jó eséllyel így is megértette, félszavakból, mondattöredékekből...

Nemsokkal később azonban szerencsére elterelte a gondolataimat az idős bácsi, akit valahonnan Hinari és Szophie ismertek. Elsőre csak nagyokat pislogtam a helyzeten, eddig még nem láttam hasonló korú játékost, leszámítva saját magam, amikor az a furcsa lövedék eltalált amikor Destross céhtársait szabadítottuk ki az elátkozott toronyból. Amikor Rita összement mint a mosott ruha, Szophie meg pasi lett. Akaratlanul is mosolyt csalt az arcomra, ahogy bevillant az emlék, ahogy szegény Rita milyen nehezen szedte négyéves külsőben a lépcsőfokokat. Avagy ami akkortájt még nyomasztó kaland volt, most már csak egy megszépült emlék. Vajon eljön majd az az idő is, amikor a tegnap történteken is így mosolygok? Bízom benne. Az idő minden sebet begyógyít...
Odaléptem én is a bácsihoz, és ahogy az illem megkívánja, meghajoltam - Üdvözlöm köreinkben Ditto Apó. Ozirisz vagyok, Hinariék céhtársa – mutatkoztam be – Boldog karácsonyt! - tettem hozzá, mosolyogva. Kicsit furcsa volt számomra, hogy egy idős bácsi hogy került egy efféle játékba. Viszont másfelől örültem is neki, hisz ő már megélt ezt-azt odakint és idebent is. Az élettapasztalata, a bölcsessége felbecsülhetetlen kincs. Talán ha jobban megismerem, tud mondani egyet s mást ő is, hogy rátaláljak az igazi utamra. Ahogy látom Hinari és Szophie már elég jól ismerik, ez arra enged következtetni, hogy Ditto Apó jó ember. Ha nem így lenne, biztos nem hívták volna meg karácsonyozni. Majd amikor Fuwával az élen megindult a csapat eleje hazafelé, követtük Himével mi is. Hacsak valaki nem tartott szóval útközben, akkor szótlanul haladtam visszafelé. Annyi minden kavargott a fejemben, a tegnap estétől kezdve az imént hallott dolgok, amiket meg kell emésztenem. Csak két dologban vagyok biztos: az egyik a visszavonulás, a másik pedig az, amit Hinari mondott még a kékfény mai adása előtt: Kell egy fenyőfa, szóval ha hazaértünk, Vezérrel van egy súlyemelést és teherbírást igénylő miniquestünk...

by **Yurihime** Szer. Feb. 06 2019, 18:57

Nagyon meglepődtem, amikor megpillantottam Ozirisz-samát az ajtón kilépve. Ha nem csal az emlékezetem, talán még sosem láttam őt ébren ilyen korán. Hozzászoktam, hogy amikor én felébredek, csak nagyon ritkán találkozok a céhtársaimmal. Sőt, mire visszaérek a kastélyból, valaki még akkor is aludni szokott. Például Ozirisz-sama. Természetesen nem bántam, hogy élvezhetem a hajnali nyugalmat és csendet, és tanúja lehetek annak, ahogy a nap felkúszik az égre. Még akkor is, ha a fejünk felett hamis a fényforrás. Most azonban ezt a fajta látványosságot nem élvezhettem, hiszen Ozirisz-sama láthatóan kialvatlanul és zaklatottan állt elém. Ahogy magához szorított, éreztem, hogy valami nagy baj van. Én is megijedtem, de igyekeztem mosolyogni, hiszen tisztában voltam vele, hogy azért jött hozzám, hogy megnyugtassam. Márpedig nem lenne valami megnyugtató, ha én is ijedt lennék, ugye? ^.^
Felajánlottam neki, hogy kísérjen el a reggeli körutamra. Úgy éreztem, hogy ha leülünk beszélgetni, ott helyben el is aludhat, annyira rosszul festett szegény fiú, viszont egy séta jobb hatással lehetne rá. Nem kérdeztem rá, hogy mi nyomja a lelkét, nem szerettem volna tolakodó lenni. És végül nem is volt rá szükség. Figyelemmel hallgattam végig, még ha nem is értettem minden részét a mondandójának. A lényeget azonban le tudtam szűrni, és úgyis az volt a fontos, hogy mondjak néhány megnyugtató szót, amivel lecsillapíthatom a háborgó lelkét. Azt hiszem az is segíteni fog, hogy ma sűrű nap állt előtt előttünk, hiszen karácsony reggelére ébredtünk, és ilyenkor mindig nagy a sürgés-forgás, hogy este megünnepelhessük a szeretet ünnepét. Mire visszaértünk a palotába, addigra az előkészületek is megkezdődtek, úgyhogy itt szétváltak az útjaink, hiszen Ozirisz-sama férfias feladatokat kapott, míg én az italok készítésében és a díszítésben vállaltam szerepet.
- Szophie-sama, Vezér-sama! *.* - örültem meg nagyon a kettős érkezésének, és mélyen meghajoltam előttük tiszteletem jeléül. Nagyon régen láttam már őket, úgyhogy boldogan vettem tudomásul, hogy mindketten jól vannak, és itt tudnak lenni velünk. Sosem kérdeztem meg, hogy mi volt az oka annak, hogy már nem viselték a jelvényünket, de ettől még a családhoz tartoztak ők is, és itt volt a helyük ^.^
A boldog pillanatok azonban hamar átcsaptak rémületté, ahogy egy nagyon rég nem ismert érzés kerített hatalmába. Ahogy egyik pillanatról a másikra egy új helyen találtam magam, rengeteg ember között, elfogott a félelem. Nem tudtam, hogy hol vagyok, és hogy kik vannak körülöttem, és mit szeretnének tőlem. Azt sem tudtam, hogy eshetett meg ilyesmi. A számtalan kérdőjel pedig megijesztett, és amikor valaki hátulról megragadott, felsikkantottam. A szívem talán a torkomon is kiugrott, miközben odakaptam a fejem, és reflexszerűen nyúltam a fegyveremért az övemen, ami nyilván nem volt ott. Évek óta nem volt ott. Azonban csak Ozirisz-sama nézett vissza rám. Hatalmas kő esett le a szívemről, kicsit erőtlenné is váltam, megremegtek a térdeim.
- Nagyon megijesztett, Ozirisz-sama, kérem ilyet ne csináljon többé ^.^" - szólaltam meg még mindig kicsit remegő hangon, de aztán vettem néhány mély levegőt, és körülnéztem. Minden családtagom itt volt. Vagyis majdnem mindenki. Ai-samát és Yuuki-samát hiányoltam, de ők már a palotában sem voltak ott. Lehet még alszanak? Pedig nagyon sok mindenki volt körülöttünk, és így már azt is felismertem, hol vagyunk. Elszégyelltem magam, hogy így megijedtem, nem volt miért. Bár a fölénk magasodó óriás félelmetesnek hatott, ahogy először is, de nem volt miért félnem tőle. A szavai azonban megrendítettek. Nem voltam buta, össze tudtam kötni ezt a bejelentést azzal, amiről Ozirisz-sama mesélt. Kijutottak. Sokan. Visszatérhetnek a családjukhoz. A barátaikhoz. Végignéztem az embereken, akiket most családomként emlegettem, de nem tudott nem eszembe jutni, hogy mennyire hiányzik az igazi családom, és ha több szerencsém van, akkor most én is azok között lehetnék, akik újra találkozhatnak velük. Ennyi idő után. Lehajtottam a fejem, és megszorítottam Ozirisz-sama kezét. Nem igazán voltam magamnál, csak azt észleltem, hogy a többiekhez odalépett egy idős úr, és láthatóan sokan ismerték.
- Én... az én nevem Yurihime. Örülök, hogy megismerhetem ^.^ - mutatkoztam be egy halvány mosollyal az arcomon, és mélyen meghajoltam. Visszaindultunk, bár én inkább csak botladoztam a többi céhtag után.

by **Hinari** Szer. Feb. 06 2019, 20:08

Nem én voltam az egyetlen, aki megijedt a hirtelen teleportálódás után, de örültem neki, hogy egymás mellé dobott le a rendszer: így tudtunk segíteni egymásnak. Alex nekem, Ozirisz pedig Himének. Párommal kéz a kézben hallgattuk végig az admin szavait, közben viszont oda-odapillantottam Fuwára is, aki egyáltalán nem festett jól - és sajnos volt is tippem rá, hogy miért.
- Ne aggódj. Mindjárt vége - suttogtam felé biztatón és ahogy Kayaba befejezte a mondanivalóját, már indultam is volna el, ám ekkor láttam meg Ditto Apót és végülis ő is idejött hozzánk. A karácsonyi meghívásra az igenlő válaszát sugárzó mosollyal és egy bólintással jutalmaztam, közben Szophie be is fejezte a levelezést és átölelte őt, a többiek pedig sorban bemutatkoztak. Én hol egyikükre, hol másikukra emeltem pillantásom, közelségükből erőt merítve: így, együtt sétáltunk végül haza, nem kellett hát semmitől sem tartanom.
- A Palota, a céhház egészen a város külterületén van, így egy kicsit hosszú az út - magyaráztam közben újdonsült társaságunknak - De már messziről látni - tettem hozzá és csakugyan, amint ritkásabbá váltak a házak, a kupola teteje máris kikandikált mögöttük - Nos, hely az van bőven - vakartam meg a szám szélét lágy és talán egy kicsit zavart mosollyal - Még az előző céhvezér vette az épületet.
Nem mintha szégyelltem volna, sőt!, de Lewissel ellentétben én biztos valami szerényebb lakhelyet választottam volna - valami olyasmit, amit ugyanúgy mindenki felismer, ha segítséget keresve járja a várost, mégsem érzik a tagok elveszve magukat a folyosókon. Talán ezért se használjuk az egészet; a titokzatos oldalszárny jobb, ha lakatlan marad... a többi rész pedig pont elég rá, hogy mindenki otthonosan érezze magát és olyan szobát válasszon, amelyik őneki tetszik.

Valószínű még a séta vagy a lépcsőzés alatt befejeztük a teendők, feladatok átbeszélését. Vezér és Ozirisz elment keresni egy szép, termetes fát a hátsókert mögött, a többiekkel együtt pedig az italok, ételek és díszek felrakásában segédkeztünk Allal: a konyhát érintve egy adagot már fel is vittünk a díszterembe, ahol hatalmas tér és az - egyelőre terítetlen - asztalok álltak. Nestor már odafönt várt ránk: a fiatalkorú, mély acélkék színű tűzsárkány a terem közepén szunyókált összegömbölyödve, jöttünkre nyújtózott egyet és szemeit Ditto apóra függesztette kérdőn.
- Ó, igen, ő itt Nestor. Nestor, ő pedig Ditto Apó - mutattam be őket egymásnak gyorsan.
- Nestor örül a találkozásnak - felelte a nem harci pet. Ő volt az, aki minden évben a magasabb díszek, boák felrakásában segédkezett s ez most sem volt másként. Ha Ditto apó is részt vett, egy köszönömmel és egy hálás mosollyal fogadtam a felajánlást. Mire végeztünk, a fiúk is megjöttek a fával, ideje volt hát elkezdeni - a terem után - magának a karácsonyfának a díszítését. Eddigre már az asztalokon is karácsonyi terítő, mindenféle étel, ital és édesség sorakozott.
- Ozi, megtennéd, hogy a kardoddal begyűjtod a kandallót is? - kérdeztem a srácot mosolyogva; igyekeztem őt is bevonni, már amennyiben ekkorra még látszott rajta a téren említettek után maradt feszültség. Ha pedig készen voltunk mindennel, amolyan estebédként nekiláttunk végre felfalni mindazt, amit a délelőtt folyamán sütöttünk-főztünk.
Miután a főételek eltűntek a bendőnkben, megszorítottam Al kezét, felálltam és villámat poharamnak érintve szót kértem a cseverésző társaságtól:
- Én... köszönöm, hogy itt vagytok éshogy én is itt lehetek - pirultam el és néztem végig rajtuk - Nem tudom, mennyien néztétek a céhlistát, de Yuuki és RenAi ma reggelre kijutottak a játékból. Ők ezért nincsenek ma velünk - mondtam - Boldog Karácsonyt nekik és nekünk is! - emeltem meg a pezsgőspoharam és nem, egyszerűen nem tudtam betelni a látvánnyal. Rég éreztem már ekkora boldogságot és akik közelebb ültek, talán a könnyeimet is észrevehették. Ránevettem Szophiera, megcsókoltam Alt és örültem, örültem, hogy velük lehetek. Azon hónapok alatt én... nem is gondoltam volna, hogy láthatom őket újra. Pláne itt, így, együtt és mosolyogva.

Mivel sokan vagyunk, szerintem legyen úgy, hogy se sorrend, se szólimit nincs, illetve egy "nagykörben" nyugodtan lehet többet is írni, ha valaki-valakik szóba elegyednek egymással olyan témákban is, amit érdemesnek véltek kijátszani. Meg ki is lehet maradni körből, ha épp úgy adódik. A lényeg, hogy innentől abszolút kötetlen; még az ajándékozás lesz egy nagyobb, mindenkit érintő dolog, de ezen felül csak írjatok, ahogy jólesik Végtére is ez lenne a lényege a céhkarácsonynak ^^

by Ajánlott tartalom