Re: Díszterem

by **Ozirisz** Vas. Feb. 22 2015, 22:20

Ismét eljött, amire majd' mindenki várt. A karácsony. Én nem kifejezetten vártam, sőt, jobban örültem volna, ha nem most lenne, hanem pár hónap múlva. Mire sikerül megerősödnöm. Mire sikerül elfojtanom a múltbéli fájdalmat, legalábbis látszólag. Mire már nem tűnök gyengének. Mire már nem látszik rajtam semmi. Persze akkor is amilyen szerencsém van, valaki dekorációs tárgyként szerzett egy olyan kristálytévé-izébizét amiben az emlékek látszódnak, vagy bármi hasonló...
De most akkor is karácsony van. Össze kell szednem magam, amennyire csak lehet. Nem szeretném elrontani a többiek karácsonyát, de tiszteletlenség lenne nem ott lenni velük. A tavalyi volt életem első igazi karácsonya, talán ez lehet a második, talán valamennyire helyreráz az ünnepi hangulat, és a céhtársaim.
Reggel-délelőtt tettem egy szép nagy körsétát Aincradban, kezdésnek a Kezdetek Városának a nyüzsgő piacát, majd a második emeleti Marome falu kereskedői következtek, majd végül tiszteletemet tettem Nysterben is. Azok a helyek, ahol egyrészt kiismerem magam, másrészt elég jó a kereskedelem, van választék. Főleg ez utóbbi volt a lényeg, így, karácsonykor. Ajándékozás, és ahhoz pedig ajándék is kell. Persze volt, akiknek már az ajándékát év közben beszereztem, mert ráakadtam valami érdekesre...
Aztán, hogy megvan minden, irány a Palota. A megszokottnál jóval nagyobb nyüzsgés volt, bár ha figyelembe vesszük, hogy karácsonykor a nyüzsgés megszokott, akkor minden a legnagyobb rendben.
Természetesen mindenkinek köszöntem, és ahogy körbenéztem a díszes társaságon, feltűnt valami:
RenAi kasztot váltott volna? Vagy mi? Az ott egy igazi medve? *.* Egyre jobb lesz ez a mai nap. Már ezért érdemes volt felkelni... viszont ez egyben azt is jelenti, hogy eljött az idomárok kora....
Aztán a gondolatmenetemből Hinari zökkentett ki, ahogy bemutatta a Liga legújabb tagját.
Üdv köztünk, Silver. Ozirisz vagyok - nyújtottam felé a jobbom. RenAi reakciója viszont mosolyt csalt az arcomra. Főleg, ha váratlanul mondanak valami vicceset. Avagy van, ami jobban üt, mint korán reggel a miniboss...
Aztán lepakoltam az asztalra én is egy pár tálca süteményt, és forraltbort. Csodás dolog az inventory, hogy mennyi minden elfér benne, és még cipelni sem kell. Legalábbis a hagyományos értelemben vett cipelést, táskákkal, batyukkal, bevásárlókocsikkal és a hasonló jószágokkal. Aztán elő az Illúzió Pohár, és egy pohár forraltbor társaságában nekidőltem az egyik falnak, és onnan néztem az eseményeket, néha egyet-egyet kortyolva a forraltborból.

by **Hinari** Csüt. Feb. 26 2015, 22:27

Régen voltam már ennyire jókedvű és vidám, s ahogy végignéztem a vegyes társaságon, arcomra önkéntelenül is mosoly ült ki. Jó volt együtt látni mindenkit, s bár feltűnt Szophie a megszokottnál komorabb kiállása, csak biztatón átöleltem a lányt, én magam inkább a főzésben segédkezve többet, amíg ő a sütiket pakolta. Az idő pedig gyorsan haladt, s nemsokára már mindannyian a Díszteremben voltunk, ki-ki azzal foglalkozva, amihez jobban értett. Örültem, hogy Silvernek sikerült becsatlakoznia, s fel-felnevettem, ahogy a fiú minduntalan Nestor munkáját javítgatta, aki a tágas terekhez szokott, s eléggé meggyűlt a baja a helyben repüléssel, a felsőbb díszek feltevése közben.
- Vigyázz, nehogy leverd őket – kuncogtam a sárkány ügyetlenkedéseit nézve, majd, kezemben egy pohár itallal – amiről fogalmam sem volt, hogy került oda – fordultam Ai és Maci felé – Reméljük megérik az estét – nevettem, a fán lógó díszek felé intve, amelyek közül Nes épp most csapott le egyet véletlen – Ügyes – kommentáltam Silver akcióját vidáman, akinek sikerült elkapnia az üveggömböt, s közben kortyoltam a borból – Köszi a vásárlást mindkettőtöknek. Igazán szépek – mondtam a párosnak, s nem bírtam nem felnevetni Ai kérdésére az új tagokról – Hát, ha szeretnéd xP – feleltem – Bár ha ilyen ütemben haladunk a bossokkal, előbb-utóbb kicsi lenne a terem karácsonykor – tettem még hozzá egy fejingatás mellett, s időközben megláttam Yuichit és az… alkotását… ahogy éppen egy tálcán hozza be. Elnézést kértem Aiéktól, és odaszaladtam a fiúhoz, hogy helyet csináljak a süteménynek, s miközben rakta le, azért odasúgtam a fülébe:
- Ezek azok, amikről beszéltünk? – majd a felelet és az ölelés után folytattam utam, mindenkivel váltva pár szót, ha úgy adódott. S amikor már minden készen volt, megköszörültem a torkom, megvárva, amíg mindenki idefigyel.
- Azt hiszem mindenki éhes… azaz én az vagyok >.< – halkítottam le a hangom – Szóval ha nincs ellenetekre, együnk! – ajánlottam vidáman, s az addigra már megterített asztalhoz siettem, ahol Vezérnek (már amennyiben emberi alakban volt) és a két mackónak is volt terítve. Ezúttal mindenki oda ült, ahová akart, Nestornak és Kyubeinek pedig kényelmes párnákat helyeztünk el, közvetlen az asztal mellett, hogy ők se érezzék magukat kirekesztve.

Ebéd után pedig jöhetett az ajándékozás! Izgatottan nyaláboltam fel a fa alá kirakott dobozkákat és egyéb, becsomagolt ajándékokat, egyszerre csak egyet, hogy el ne ejtsem, majd sorban szaladtam oda velük a kiszemelt személyekhez. Ebben sem tartottam sorrendet, az kapta következőnek, akinek hamarabb a kezem ügyébe került az ajándéka. Szophie a szokásos, mindenkinek elmondott „boldog karácsony” után, a csomaggal együtt egy jelentőségteljes pillantást is kapott, s mellé egy bólintást. A dobozban egy sakk-készlet volt. RenAi karácsonyos témájú csatokat, (neki emellé még odaadtam az Alex által neki küldött csomagocskát is, persze nem felejtve el említeni neki, hogy kitől van), Maci pedig, Kyubeihez hasonlóan egy doboz sütit kapott, volt köztük csokival, de chilivel töltött is.
- Hogy tudj magadnak faragni, s ne kelljen mindig újat venned, ha eltörik – nyújtottam át Silvernek az övét egy nyelvnyújtás kíséretében, s ha a fiú elolvasta a dobozban rejtőző barkácskészlet használati útmutatóját, azon rajta volt, hogy a szettel bármilyen, Aincrad erdeiben talált fát is használhat, az elpixeleződés veszélye nélkül. Yuichinak egy jól megmunkált kardhüvelyt szántam, lévén több kardot is szokott használni, és katanához még nem volt neki; hozzá hasonlóan Shizu egy díszes tegeztartót kapott, melybe több nyíl fért el, mint az előző szériák bármelyikébe. Himének egy, az eddigieknél strapabíróbb és szebb, kertészkedéshez szükséges tárgyakból álló szettet adtam, Ozirisz pedig egy éghetetlen kesztyűt kapott, melyet mostmár bátran használhatott a nodachi mellett. A nagy rohangálás közben a Szophieval tartó, medvejelmezes játékosnak (Yaru) is a kezébe nyomtam egy dobozkát, szintén tele sütivel, Nestor ezzel szemben egy térképrészletet kapott, bejelölve rajta a helyet, amit eddig gondosan titkoltam előtte. Egy a számára összeállított gyakorlópálya, mely pontos manőverezést követelt meg, s így nem volt egyszerű végigvinni.

- Most pedig jöjjön mindenki ide a fa elé, egy csoportképhez – emeltem meg a hangom az ajándékozási hullám lecsengése után egy jó öt perccel, vidáman integetve, s nem tűrtem semmilyen ellentmondást: ha bárki is meg akart volna lógni, a többiek segítségével (és ha kellett, egy kis csikizéssel) elértük, hogy mindenki rajta legyen a képen. Nestor beállította a Fotókristályt, egy kis bűvészkedéssel pedig megoldottuk, hogy fél perc késéssel kattanjon – Mindenki, mosolyt! Három, kettő, egy és JL!

Fotókristály elhasználva

by **Szophie** Pént. Feb. 27 2015, 17:07

Zavart mosollyal illetten Hinari ölelését, majd némi torokköszörülés kíséretében odébb lépkedtem. Kínosnak éreztem a szótlanságot, így beszélgetni kezdtem volna vele, de addigra tovább állt.. Szerencsére. Így pedig összekaphattam magam gyorsan, és hamarosan már szürke kis szoknyácskámban ücsörögtem a díszteremben, elnézegetve, ahogy a többiek pakolgatják a holmikat, készülődnek. Felvettem egy díszgömböt, és abban nézegettem magam. A konty egészen megváltoztatta az arcszerkezetemet. Sokkal természetesebbé váltak így a komor vonalak, és a karikák a szemem alatt, habár azt is elősegítette, hogy irodista kisasszony hatását keltsem. Felsóhajtottam. Valamit tennem kell.. Rossz érzés volt csak úgy ott ülni, főleg, hogy magam sem igazán voltam teljesen biztos benne, mégis mi a bajom. Egyszerűen csak alkalmazkodtam a sötét, szürke felhőkhöz. De persze voltak más okaim is, mégis.. Ahj, attól még csinálhatnék valamit én is.
Felkeltem a helyemről, és kisurrantam a konyhába, előkotorva pár alapanyagot, hogy aztán mesteri főzés jártasságommal gyorsan összeüssek egy nagyobb adag salátát. Visszafelé egyik kezemben a salátás tálat, másokban tálakat egyensúlyoztam. Akrobatikám és súlyemelésem megengedte mindezt. Lepakoltam őket, és mindegyik tányér mellé tettem egy-egy farkas fej mintás villát. Ezen a helyen bizony a pálcikák az uralkodóak, így kifejezetten örültem Mirika ajándékának, és reméltem, a többiek sem veszik zokon, ha ma villát is terítek. Meg kést. Éttermi kést, ami konkrétan semmire sem jó, de a vágást legalább imitálni tudja.
A saját tálam mellé a tavaly óta már jól megszokott arany villát tettem, melyet Yurihimétől kaptam akkor.
Amint ezzel megvoltam, besoroltam Silver mellé, hogy mégse érezze magát annyira elveszettnek. Habár ha jól látom, nincsenek ilyen problémái, de azért mégis.. Róla tudtam, hogy képes feldobni a kedvem.. valahogy.
- Azóta sem kaptam meg az országom. - sóhajtottam beszélgetést kezdeményezve. - És a sárkány sem evett meg. - csóváltam meg a fejem. Komolyan siralmas a helyzet..

Vezér szintén csendesen ücsörgött a teremben, ahogy az már jellemző rá. Nem vett részt semmiben, és nem szólt senkihez, csupán csak elnézte az értelmetlen foglalatoskodást, melyet az emberek végeztek, hogy kicsinosítsanak egy fát. Közben hátradőlt a székében, hanyagul szétvetve lábait, és a tarkóját megtámasztva kezeivel. Még ásított is egy álmosat, mélyet és unalmasat, habár annyi illem volt benne, hogy kezét a szája elé tegye.
Ekkor hallotta meg a különös hangot. A következő pillanatban pedig nyílt az ajtó, és egy ismerős alak lépett be rajta. Ismerős, és végre ébren lévő medvéje. A legaranyosabb, és a legjobban morgó mackó, akivel valaha találkozott. Elnézegette, ahogy az ide-oda rohangászik, majd mikor az a földet szaglászta, felkelt helyéről, és elé állt, hogy az állat.. ember.. medve belé is fejelt. Nevetve nyújtotta neki kezét, és vonta magához, hogy ölébe ültetve az asztalhoz invitálja társát, miközben a többiek is megérkeztek, és megkezdődött a vacsora.

Nagyon örültem Brumi megjelenésének, és meg is paskoltam a fejét kedvesen, mikor megjelent. Természetesen egyik oldalamon Vezér ült, és az ő ölében Brumi, másik oldalamra pedig Silvert kértem meg, hogy üljön. Ebben a kis társaságban egészen komfortosan éreztem magam, és habár nem ettem sokat, a salátámból fogyasztottam pár levelet. Végül az ajándékozás következett.
Szép csendben somfordáltam oda mindenkihez, mindenekelőtt persze a mellettem ülőknek átadva ajándékaimat.
Brumi kapott egy labdát, Vezér pedig egy Brumira hasonlító szőrös kis medve plüssöt. Slver-kun pedig egy lapos, négyzetes mintákkal díszített dobozt, melynek tartalma egy férfi pompom dressz volt.
Hinari ajándékára felragyogott a szemem. Sakktábla! Habár én is ilyet vettem Shukakunak, magamnak eszem ágában sem volt venni egyet.. Pedig.. mennyire szeretem ezt a játékot. Tényleg, miért nem sakkozok már? Ez.. elkeserítő. Sehogyan sem játszom. Szomorú. Pedig erre jó lenne visszaszokni..
De az öröm mellett picit el is szégyelltem magam. Nem voltam ott Freayán, csupán csak a hülye kis gondolataim miatt.. Mármint.. Az erdőben gondolkodtam talán nem is olyan fontos dolgokon, amíg a barátnőm komoly harcot vívott, és még meg is ígértem neki, hogy megnézem majd. Ez pedig elég szégyen részemről.
Nem néztem a szemébe, úgy adtam át neki az ajándékom, saját magam által hímzett kis szütyőt, amiben a potionokat és kristályokat lehet tárolni az övre csatolva.
Utána Oziriszhoz lépdeltem oda, és nyitottam le a menüm, hogy elővegyem belőle a kisebb méretű hordót. Ám ha megnyitja, nem bor folyik belőle, hanem szaloncukor. Persze, ha eljut odáig, hogy meg is kóstolja, rá fog jönni, hogy rummal töltött.. De nem akarom lelőni a poént, nyugodtan higgye csak azt, hogy sima szaloncukrot kapott. ^^
Maci-sanra sajnos nem voltam felkészülve, így rövidebb kotorászás után neki csak egy egyszerű zöld kötött pulóvert nyújtottam át, olyat, amilyet Zunak is küldtem.
Ai-chant nem annyira ismertem, így hát neki nem is tudtam, mit vehetnék.. Végül egy kék kövekkel kirakott pillangós nyakláncot kapott. Yuichi pedig zsebmelegítőket. Ha most nem is, a magasabb szinteken hasznát veheti biztosan.
- Ez úgy működik, hogy van egy kis lapocska benne, amit ha elpattintasz, a folyadék megkeményedik a kis cuccliban, és meleget bocsájt ki nagyjából fél órán keresztül. Ha kifőzöd, újra használhatod. - adtam mellé használati útmutatót. Végül Yurihime kapott egy kis cserépben teafát, Shizuka pedig egy karkötőt, rajta kis fehér virágokkal.

Végül visszacsüccsentem az asztalhoz, és kirakosgattam a sakkbábukat, hogy neki álljak játszani - magammal. Először még szabályszerűen lépegettem a fekete és fehér alakokkal, egymás ellen játszva az ellentétes színeket, ám hamar tovább képzeltem a dolgot, és a saját szabályszerűségeimmel folytattam a játékot, ide-oda rakosgatva a parasztokat és "tiszteket". Csendesen elszórakoztam vele hosszú időn keresztül, ám nem hagytam, hogy más is becsatlakozzon, ha akart valaki.

by **Hayashi Yuichi** Szer. Ápr. 08 2015, 21:12

Lenéztem a kis rusnyaságokra, amik süti néven futnak. Nehéz volt álcázni, mi van bennük, itt nem csak annyi, hogy beleöntöm és kész. Felveszik az alakját. - Ezek azok, a tréfás sütemények. Le fog esni tőle mindenkinek az álla - súgtam oda. Bár nem szó szerint, de minden bizonyára. Az enyhén áttetsző és enyhén pirosas, ta.. zselére hasonlító szétfolyt sütemények, bizarrul rezegtek a tálcán, amin hoztam. Ahogy jött Hinari, úgy ment is, de nem tudtam nem észrevenni, parfüm?! Megráztam a fejem és folytattam az utam a karácsonyfához megcsodálni. Szép lett idén is, milyen jó volt otthon, mindig feldíszítettem a fát, aztán a macskák körbe szaglászták és ők is örültek a karácsonynak, hisz tudták, sok-sok finom kaját fog hozni nekik a karácsony, és valami ajándékot is.. elrévedésemből a hívás ráncigált ki és röpke pillanat alatt távozott, a jelenleg még elérhetetlen kép fejemből. Helyette, új és nagyobb családom látványa fogadott, ahogy sürögnek forognak, vagy épp lazsálnak. Én ki is spéciztem magamnak egy helyet Oldalra néztem, ahol egy medve-farkas-ember ült. Inkább visszafordultam és ettem egy mosoly kíséretében. Finom! Többször is szedtem, nem rejtegettem, hogy tudok enni, ha épp olyan a gyomrom, és most miért is ne lenne? Karácsony van Smile

no meg persze, magam komótosságában.

Így az első ajándékot máris még félig az asztalnál ülve kaptam. Ahogy megláttam, mi az, máris tudtam, az arany katanának meg is van a helye. Illedelmesen megköszöntem Hinarinak és át is nyújtottam neki, amit én szántam ajándéknak. „Kard gyűjtemény Hayashi Yuichi tollából” című könyv. Alig kétszáz oldalas kis könyv lett, de azért remélem, talál benne számára érdekes fogást. Minden, amit nem lehet elmondani, vagy megmutatni, hanem tudni érdemes arról, amit a kardforgató forgat. speciális technikáktól kezdve beállásokon át, a legtöbbféle kard típusra. Persze pro és kontrával. Majd mikor már sikerült felállnom az asztaltól, Szophietól is kaptam egy szép ajándékot. Neki is megköszöntem és illedelmesen meghajoltam. Nem akartam megszólni a borút, amit árasztott magából, inkább csak átnyújtottam ajándékom, ami egy pár kék színű macskafej formájú mamusz volt. Majd haladtam tovább, Yurihime következett, neki egy fiolát nyújtottam át szalaggal átkötve, amin ez állt: Borostyán elixír (ha felhasználója megissza, utána nyálával képes egy-két hüvelykujjnál kisebb tárgyat kristályosítani, borostyánkőbe zárni). Sokat szenvedtem ezért az információért Rolling Eyes

Majd Ozirisz felé fordultam neki egy elől rénszarvast ábrázoló zöld pulóvert adtam, aminek a fonákján a „rémszarvas” mob ritkán látott alakját lehet látni. Egyik informátor készítette, aki mellesleg páncélkovács. Továbbhaladva Silver felé fordultam. Nem sokat tudtam a srácról, mondhatni vajmi keveset, de a karácsonyfás bravúrjával, azt hiszem ezt tényleg neki találták ki. Átnyújtottam egy Futó elixírt. (Harcban nem használható, rövid ideig végtelen sebességet biztosít, ez az idő is ugye a használónak akár „végtelen” lehet) ha elolvassa, ezzel találkozik. Majd Shizuka felé. Ő kapott egy éjfekete nyíl alakú brosst, amit ha megengedett, ruhájára is tűztem. Végül, de nem utolsó sorban Ai-Hugihoz léptem. Neki a felszereléseim közül egy kürtöt vettem elő. Fehér márvány kürt, aranyozottnak tűnő szegélyekkel és egy szarvas motívummal benne, ami kidomborodott az oldalán. Toborzó kürt, mondtam neki magyarázatképp Smile

. Azonban nem volt még itt vége, hisz vagyunk még páran. Jöhetnek az "állatok". Elsőnek Macinak nyújtottam át egy fehér sálat. Kívánva neki Boldog Karácsonyt, majd a maci jelmezbe öltözött emberhez, aki egy hosszú fehér pálcát kapott. Hozzá fűztem, hogy egy kiváló játékosé volt valamikor, használatát viszont senki nem ismeri, remélem te megtalálod a nyitját, hogy mire jó. Következett Kyubei, akire nem számítottam, de sebaj, rögtönözök.. egy Sárga elixírt kapott aminek a mellék szövege: A világ összes méhecskéje arra a területre gyűlik, ahova ez kiömlik. Talán a darázskirálynő is feltámadhat miatta Rolling Eyes

Egy röpke jó tanáccsal annyit fűztem hozzá, ne nyeld le. Majd Vezérhez léptem, igazából ő volt az akin sokat gondolkodtam. egy hófehér kutyusnak mi az ami tetszhet, vagy mire volna szüksége? Így ember alakjára alapozva, egy barna övtáskát adtam. Az övtáska az égvilágon mindenre jó. \o/ Végezetül Nestor maradt, a másik nagy kérdőjel. Mióta a céhben vagyok, többször láttam már, de egy szót nem váltottam vele. Azóta megismertem egy sárkányt, amitől.. nem, ez a sárkány egészen más. Nem az arroganciára van utalva. Végül is Nysterben találtam valamit, aminek hasznát veheti. Átnyújtottam az álca festék készletet, amivel a számára nem tetsző pikkelyeit egy játékos segítségéven, bármilyen színűre változtathatja.
Majd ahogy körbeértem egy újabb körre eredtem, Hinarival kezdve. Ha ő megeszi, talán mindenki megeszi. A tálcával elébe állva kínáltam neki, hogy vegyen bátran ebből, közben én is csentem egyet és igyekeztem úgy időzíteni, hogy én egyem meg a legelsőt. Ujjaim között majd szétcsúszott az áttetsző izé, de ízben akár az almaszörp. Csak tudnám honnan jött az alma íz.. Rolling Eyes

Majd szépen sorban mindenkit megkínáltam, s végén letettem a tálcát.

Utána s csoportképre jöttem is. ezen a helyen, nem szélre és hátra akartam állni, ahol mindig is álltam odakint, hisz ott jobb szerettem jelentéktelen senki maradni, itt viszont, köztük egyáltalán nem. Szeretném megvédeni őket minden bajtól. Számomra ez a - JL \o/ - kiáltottam el magam a fotókristály kattanásakor, színtiszta örömmel arcomon.

Ami ez után következett, viszont kicsit másabb, volt, mint amire számítottam. Az első furcsa érzést keltő dologra, az egyik ablakhoz sétáltam. Pár pillanat leforgása alatt az elixír hatott is és, ami visszatükröződött az ablakon, megdöbbentő volt. Túl sok tövisgyökeret raktam bele szörnyűködtem el a végeredményen

// az elixir 20 percen át hat és bármilyen "falény" lehet a végeredmény.

by **RenAi** Vas. Ápr. 12 2015, 23:24

Időbe tellett de Macival együtt mi is megérkeztünk. Már mindenki ott volt mikor betoppantunk, meghoztuk a szükséges kellékeket, majd meg is támadtam a sütiket az asztalon és forrócsoki vadászatra is indultam. Ha mindezt beszereztem, és újbóli életet leheltem magamba, köszöntettem azokat akikkel eddig még nem találkoztam. Meglepett Yaru látványa, bár kifejezetten örültem a macijelmezes teremtésnek. Majd az új fiú megjelenése is meglephetett volna, de nem így lett. Hinari leadta a drótot, ilyen téren bár sokat nem mondott csak hogy fiú, így ezen el is indulhattam. Időközben mindenkinek a kezébe nyomtam egy szarvasos hajráfot, akivel csak találkoztam, és megvártam míg felveszik, ha nem tették hát segítettem nekik. ^^ Körbe pillanttam, jó sokan összegyűltünk, ma. Így kéne mindig, vagy legalábbis többször. Mindenki bemutatkozott a jövevény tagunknak én sem maradtam ki ebből, ugyanúgy köszöntöttem őt mint midenki más. Szophiet egész nap szemmel tartottam, igaz nem ismertem őt igazán, vagyis inkább semennyire. Alig pár mondatot beszéltünk csak, de most mintha fakóbb lenne önmagánál. Nem értettem. Hezitáltam hogy oda mennyek-e hozzá, hisz nem ismerem annyira hogy bármit is elmondana. Bár lehet csak én látok rémeket, vagy… nem tudom. Az új fiúhoz is oda kéne lépnem pár mondat erejéig, de őt épp lefoglalták mikor ezen tanakodtam, így a lányhoz léptem oda.
-Szia. – Szólítom meg, majd a kezébe nyomok egy forró rumos csokit, ha nincs neki már esetleg egy. Megbirizgálom a szarvasaggancsos hajráfját, majd eszembe jutott valami. Két kis csengettyűt halásztam elő a zsebemből, eredetileg Kyubeinek szántam, de neki biztos jobban tetszene. Piros szallagokkal rákötöttem az agancsára így ahova csak lépet már hallottuk hogy ott van egy Szophie. Beszélgetni akartam vele, de nem tudtam miképp is kezdjem. Így valami telljesen álltalános dolgon kezdtem el gondolkodni, úgymond témára vadászni. Voltak is a fejemben ilyenek: hogy hogy érzed magad? Már vártad-ezt a napot, meg ehhez hasonló gyenge felhozatalú témák, de nem mondtam ilyet.
- Miért érzem azt hogy hiába bujtlak szarvasagancsos cicacsengős ruhácskába, mégsem vagy igazán Szophie? – Mármint hangosan visszahallva a gondolatmenetem mégseme lett egészen korrekt, sőt. Egyenesen értelmetlennek tűnhet annak aki nem ismer, így már kezdtem is magyarázkodni.
- Mármint ne érts félre tudom hogy Szophie vagy, de mégis más… valamiért. Mármint nincs közöm semmi ilyesmi dolgokhoz. – Kezdtem hevesen csapkodni a kezemmel. Azt hiszem mégsem volt jó ötlet felhoznom ezt így…><” Gwaaah baka én. ><”

Időközben Yui-báttyus osztogatott sütiket, aminek nem várt következményei lettek. A fa szerű lénnyé változás valahogy erőteljesen meglepett és nem is tudtam mit reagáljak erre de hamar feltaláltam magam. A kandalló fénye, elég fényt biztosított ahhoz hogy ha elé állok, akkor a hátulról felém törő fény elé állva nekem tetsző árnyékot biztosítson, és mozogva kifejezetten vicces alakokat tudtam alkotni.
Majd a dolgok mentek a maguk medrébe elérkezett az ajándékozás Yupiii. Izgatottan vártam kitől mit fogok kapni. Mivel azt már tudtam kinek mit szánok. Mindazoknak adok ajándékot akiktől kapok én is elsőnek, mármint úgymond cserélünk. Elsőnek Hinari kezdte, a doboz tartalmát gyorsan kinyitottam majd pár hajcsatot fel is próbáltam. Sőt az egyikkel még konytyba is tűztem nagy loboncom.

- Köszi, boldog karácsonyt. – Öleltem át, és nyomtam a kezébe egy nagy dobot amiben egy kisebb doboz volt, majd egy még kisebb és egy még kisebb, de a következőben már csörgött is valami. Egy kis notesz volt amibe ha akart tudott titkos üzeneteket írni, hisz csakis az láthatta az írást akinek a neve le volt írva a lapra az üzenet mellé. Kyubei is megkapta a maga kis ajándékát, és csak félre húzta a száját, majd ki is jelentette nem tetszését.
- Halandó földi ember képtelen vagy megérteni a felsőbbrendű lények kívánságát, és azt kielégíteni. Mi ugyanis nem eszünk sütit. Mi csak is husit eszünk, sok finom husit. – És tény, hogy csak husit eszik, viszont nekem ez csak jó. Felemeltem Kyubeitól a sütis dobozkát majd felemelt orral megszólaltam.
- Akkor majd jó lesz nekem, vagyok elég alsóbbrendű lény hogy ezt mind begyűrjem, te meg nem kapsz semmit amiért ilyen hálátlan vagy. – Öltöttem ki rá a nyelvem, aki csak puffogni tudott. Persze nem vettem el az ajándékát, de valahogy csak meg kell leckéztetni a modora miatt. Kaptam végül még egy ajándékot, méghozzá valakitől akit nem is ismerek. Felcsillant a szemem a név hallatán, hisz sejtelmem ugyan volt róla, de nem nem voltam benne biztos. Hina-chann-ak barátja van. *-* Az én kis Hina-chanom felnő. *-* Olyan szép és fájdalmas is egyben. *-* A lényeg hogy örültem a sikerének, bár mivel nem jelentette be így nem mertem neki gratulálni, majd ha egyszer ténylegesen is nyilvánosságra hozza, legalábbis előttem is. ^^ A dobozt félre tettem az ajándékozás erejéig, majd utána kezdtem el vele bíbelődni, igazság szerint jó elfoglaltság volt, minden áron meg akartam tudni hogy mi van benne. Kyubei nem bírta nézni a bíbelődésem így ki kapta a kezemből és pár pillanat alatt ki is nyitotta. Csalódottan tudatosult bennem hogy üres. oo Kicsit elszomorodtam, már mindenféle kincset képzeltem bele. Valószínűsítem hogy Kyubei tudta ezt az egészet, és csupán az arcomra volt kíváncsi mikor kiderül hogy felesleges vele szenvedni. Sad

Majd Szpophie következett, gyorsan a nyakamba akasztottam a kék nyakláncot.
- Imádom a kéket, köszi és boldog karácsonyt. – Ölelem meg őt is, majd majd a az ajándkékom tartalmát kinyitva kicsit lecsuktam a tetejét hogy ennyire ne nyilvánosan ha szeretné megnézni, ugyanis egy sexy fehérneműt talált benne. Reméltem hogy eltaláltam a méreteit, és hogy a rózsacsipke nem üt el nagyon az ízlésétől, vagyis köhöm ízléseitől.
- Hogy legyen Tachinak is karácsony! ^^ - Súgom oda neki teljesen ártatlanul, ámbár némi csenevészség volt a hangomban.
Majd báttyuska következett. Meglepődtem a kürtöt illetően, szép volt meg minden, de nem tudtam mi hasznát is vehetném. Majd teljes tüdőmből megfújtam, Kyubei fülét láttam hogy sértette. Gonosz vigyor jelent meg az arcomon.
- Nem is tudod mekkora hasznát veszem majd.- Vigyorodtam el.
Majd Ozi kapot tőlem egy üveg jeti bort. Nem tudom miel lehet másabb mint a sima, bár egy kis rejtvény arra utal a cimkén, hogy annak aki iszik belőle termetesebb és izmosabb teste lesz, Vagy csak képzeli. Nem értettem pontosan.

Majd jött Shizuka, tudom róla hogy szeret csinosan öltözködni, így kapott egy téliesebb hangulatú yukatát.
Majd az új fiú következett, őróla említette Hinari hogy szeret hagyományosan öltözködi, de arra nem gondoltam hogy ennyire, így talán nem is fog tetszeni neki a szarvasos ulóver, aminek az elején egy szarvas fejecske van, a végén meg a fara és lábacskája és a bojt mint a farka külön van rávarva, így azzal lelet jókat játszani. Kissé elbizonytalanodtam de átadtam neki.
Yaru sem maradt, le hisz a macik szeretik a mézet nem, így kapott egy jó nagy csuporral.

Maci szint úgy. Bár egyiküknek sem árultam el hogy ez a méz nem is méz hanem valami egészen más, finom és hasznos is, hisz a leírás alapján, ha valaki eszik belőle annak megered a nyelve és nem tudja abba hagyni a beszédet. Most gondolkodok hogy lehet ez sem volt túl jó ötlet, nehogy valami olyan oda nem illő alkohol vagy más van benne. Bár Maci így is szeret beszélni, rajta meg sem látszik majd.
És Nestor maradt még ki, ő viszot egy kifejezetten sárkányokra kifejlesztett nyerget kapott, aminek a tulajdonsága az hogy be lehet állítani a méretét, hogy igazojon a pethez. Egyszer biztos eljön a pillanat mikor Hinari sárkánylovagolni fog.

Kyubei is sorba áll, így felvilágosítottam hogy ő majd otthon kapja meg, hisz nem hordozható. Ebből rögtön kalkulálni kezdett….

by **Silver** Vas. Május 03 2015, 17:39

Meleg fogadtatást kaptam a még számomra ismeretlen tagoktól is, fülig érő mosollyal köszöntem meg az üdvözleteket a fiúknak, miközben memorizálni próbáltam a neveket. Utóbbi nem lesz egyszerű, sose volt erősségem, ha egyszerre sok új nevet kell megjegyezni.
- Én ennek csak örülök, Miss Szophie. Hiszen így köztünk lehetsz - válaszoltam a lánynak, és szíves-örömest elfogadtam az invitálást, már ami az ülésrendet illeti az asztalnál. Mosolyogva néztem a beszélgetést, élénk és élettel teli volt a csapat, egyre jobban megerősödött bennem az érzés, hogy jó döntés volt belépni ide és hátrahagyni a fájdalmas múltamat, újra elvegyülni az emberek között és családot teremteni magamnak.
- Elismerésem a szakácsnak! - dicsértem meg a főztjét, bárki is teremtette nekünk ezt a sok finomságot. Egészen degeszre tömtem magam, bár azért mozdulni még meg tudtam. Szépen is nézett volna ki, ha tehetetlenül üldögélek az ajándékozás közben. Miss Hinari súghatott, mert meglepő módon újonc létemre nem maradtam ki a sorból, bár abban biztos voltam, hogy Miss Hime, Miss Szophie és Miss Hinari kedveskedni fog nekem valamivel. Viszont nem csak tőlük kaptam valamit, azoknak különösen hálásan köszöntem meg az ajándékát, akiket eddig nem ismertem. Persze Miss Szophie ajándékán nevettem a legjobban, ebben a hacukában biztos rettenetesen fogok kinézni @.@

- Let's see... mi Miss Himével közös ajándékkal készültünk. A csomagokban egy általunk nemesített cserepes virág bújik, amit Törődés Virágának neveztünk el. Minél többet gondoskodnak róla, annál több és szebb virágja nyílik. Ha valaki egyáltalán nem törődik vele, akkor viszont száraz kóró marad. Remélem tavasszal mindenkinek virágba borítja a szobáját - és aki nem törődik vele, az le fog bukni, hehe. Mentorom segítségével kiosztottuk a csomagokat, aztán lényegében már csak az volt hátra, hogy összeálljunk egy csoportkép erejéig. Jövőre pedig már mindenkinek személyre szabott ajándékot adhatok én is.

by **Hinari** Szomb. Jún. 06 2015, 12:23

Jól telt a nap, s Nestor is egy kicsit jobban érezte magát, mint előző évben; nemsokára itt is hagyta a társaságot – persze a fotó után -, és kiment gyakorolni. Neki ez volt a szórakozás, idebent amúgy sem mozoghatott szabadon. Én közben mosolyogva fogadtam az ajándékokat, örültem mindennek, amit kaptam, de céhtársaimnak még ennél is jobban. A Yuichitól kapott könyvecskét gondosan elraktam, biztosítva róla a fiút, hogy végig fogom olvasni; Szophie csomagocskája pedig tökéletes lesz küldetésekhez, ahol egy-két másodperc is sokat számít, ha potiont vagy kristályt kell használni. Ai dobozkáját kíváncsian nyitogattam, a különleges füzetkébe pedig máris volt pár ötletem, kedvesek és komolyak egyaránt. S miközben Silver beszélt, azon kezdtem el gondolkodni, hogy hol lenne jó helye a növénynek, valami világos rész, ahol elég napot kap, és lentről is látszik, ha valaki a szobám felé néz. Abban biztos voltam, hogy szép, sőt gyönyörű lesz. S vajon alkalmazkodik a gazdájához, színében? Vidáman köszöntem meg nekik, ám egyelőre nem kérdezgettem. Talán majd később. Annál is inkább, mivel Yuichi végre a kezébe vette a tálca sütit, s hogy ösztönözzem a többieket, minden gyanú nélkül vettem belőle elsőnek, noha pontosan tudtam, hogy nem lesz hétköznapi hatása. A sütibe csempészett szérum pedig a hajamba tűzött mikulásvirágot vette alapul, a növényhez hasonlatos szárszínnel festve meg bőröm, ujjaim helyére leveleket növesztve, amíg a hajamat zöldesvörösre színezte.
- Valaki, sütiszörnyes csoportkép a rendes mellé? – nevettem, bár aligha hittem, hogy lesz rá vállalkozó… Mondjuk ennél a csapatnál ki tudja, végülis – kuncogtam. Sokáig persze nem tartott a dolog, de azért egyet eltettem a sütiből Alexnak, ő se maradjon ki a mókából. Máris hiányzott, habár a céh, az itteni család feledtetni tudott minden hiányérzetet, ami ezen a délutánon felmerült. Kint pedig elkezdett szállingózni a hó. Elsétáltam az ablakig, mosolyogva nézve a tájat, kezem a párkányon nyugtatva, tekintetem lefelé fordítottam, az elhagyatott, havas utcát figyelve. Boldog voltam, s most még az emlékek is melegséggel töltöttek el. Én jól vagyok. Remélem ti is, odakint…

Köszi mindenkinek a játékot! ^^
Aki akar, persze még írhat, de tovább nem várok a későkre.

by **Hayashi Yuichi** Kedd Jún. 09 2015, 12:05

Ahogy az ablakból tükörképe visszanézett a szörnyetegnek hátrébb húzódtam. Ez nem épp az az elixir, ami szárnyakad ad. Valamit elrontottam a tervezett légi hó csatával kapcsolatban. Tényleg a tövisgyökérből több került bele, nem kellett volna az a négyet még a lombikban eltűntetni. Elmosolyodtam, végül is ennek is lehet valami mókás része. A felső sarokban megjelent egy iszonyatos gyorsaság debuff, de azért csiga lassú még így sem lettem. A kardhüvelyt kipróbáltam és tökéletesen kattant a katana benne. Göcsörtös ujjaimmal eltűntettem a fegyvert és immáron újdonsült tokját a felszereléseim közé a zsebmelegítővel együtt. Valami hideg napon biztosan jól jön. Most a fa kéreg meggátol az átfázásban. A virágot szintén felszereléseim közé tettem, később Nioval elültetjük. Majd a teremben lévő meleg szinte mágneses erővel vonzotta tekintetem a kandallóban sercegő ropogó fára, amit a tűz több mint nyaldosott, mohón kebelezte be lángnyelveivel. Nem az onnan biztosan nem fog kijönni. Hátrafordultam a többiek felé, kíváncsi voltam, náluk is előjön-e a balul elsült elixir. Akik a sütiből ettek, náluk biztosan, így Hinarin is a változás egészen gyorsan végig ment. Megmosolyogtatott a mikulásvirág lány. Kérges repedezett szám nevetésre nyílt. – Szörnycsoportkép jövök máris – lassan odacammogtam girbegurba lábaimon, és beálltam a karácsony fatestvér elé. Leguggoltam előtte, hogy minél többen elférjünk minél kisebb helyen a fotó erejéig.
A sakkozó Szophie, az asztal körül tevékenykedők és az ablaknál álló Hinari és a csoportképek után helyt foglaló céhtársak. Egy mozgó, igyekvő világba kerültem, a magam felfedezős magányából. Ideje volna tényleg beilleszkednem, és nem szétszakítva maradnom. Niot meghívom céhbe és bemutatom nekik, hogy benne is megvan a kellő elszántság a kijutásra, valamint már egy ideje üres a torony, azzal is kezdenem kell valamit. Van egy hely, ahol már nem érzem magam idegennek és kívülállónak. Szeretem az új családom tagjait. A réginek pedig várnia kell még. Már csak az a kérdés, mi lesz amikor elérjük a századik szintet? Elnevettem magam, kit izgat ez most. – Ki van benne egy hógolyó csatában? – kérdeztem hangosan. Ha akár egy bátor jelentkező is akadt, megismerhette, legyökerezett fürgeségem, amíg hatott az elixír, onnantól kezdetét vette valami egészen másfajta, hózápor.

Köszi a karácsonyi játékot! ^^

by **Hinari** Pént. Jan. 18 2019, 22:45

JL Céhkarácsony, 2028

Ez most... egy kicsit más volt.
Már a reggel sem úgy kezdődött, mint máskor; éppen a tetőről ugrottam le, gondolataim pedig az előző este történtekkel voltak tele és kérdésekkel, megnyugvással, örömmel és várakozással. Talán... talán újra találkozhatok velük. Az érzés mosolyt csalt az arcomra. Visszafordultam és ránevettem Nestorra, a fiatalkorú tűzsárkányra, aki összegömbölyödve emelte rám mély, égkék pillantását majd tárta szét a szárnyait, hogy nyújtózhasson egyet: egész éjjel nem mozdult mellőlem, és ezért rettentő hálás voltam neki. Nagyjából ekkor érkezhetett meg az üzenet a ritka felszerelésre osztható pontokról. Elkomorodtam a megoldásra és csalódottan húztam el a szám szélét: szívembe egyfajta fájdalom költözött; soha, soha nem szabadott volna reménykednem egyáltalán. De hiányoztak. Ma... ma különösképpen. Szemem sarkában rászáradt könnyekkel mentem végül vissza az Allal közös lakrészünkre és öltöztem át kintibe, hogy még elintézhessem az utolsó simításokat, ami hátra volt: felkerestem Oziriszt, Silt, Himét és Jeaniet és megbeszéltük, hogyan legyen a mai nap. Ha minden igaz eközben Szophie is befutott - hiába volt vörös indikátoros, személyre szabottan megkapta tőlem a céhházba való belépés jogát -, így Allal együtt mostmár teljes létszámban voltunk jelen... igen. Teljes létszámban. De azért megnéztem újra.
És újra meg újra.
RenAi jelzője már korábban, Yuukié viszont tegnapról mára vált elérhetetlenné, a nevük azonban nem fekete volt, egyiküké sem. Csak Mirire tudtam gondolni, meg a közelmúlt eseményeire, bizonyíték híján viszont sosem lehettem biztos benne, hogy jól vannak és ez aggasztott is egy kicsit. De jól kellett lenniük. És egyszer... egyszer talán az ő pontjukat is meglátom majd, ahogy az az árnyharcos lánnyal is megesett ott, a karácsonyi vásár forgatagában. Akkor biztos hozzájuk rohannék oda sietve... hiszen mint kiderült, egyszeri lehetőség volt; azóta pedig hiába keresem a nevet, hogy összefuthassak vele megint.
- Öhm... igen - feleltem egy hozzám intézett kérdésre zavartan, bár meg nem tudtam volna mondani, ki kérdezett és mit - A palota mögötti hegyoldalban rengeteg szép fenyő van. Akiknek van súlyemelésük, behoznának egyet a díszterem közepére? Addig mi elkészítjük a főételt és süteményeket - néztem elsősorban Oziriszra és Vezérre. A terítéssel sem voltunk még sehol, de nem siettünk sehová, volt időnk bőven... de talán mégis kevesebb, mint amire akkor, ott a márványlépcsőkön gondolni mertem volna.

Összeszorult a gyomrom, amikor észrevettem magunk körül a kékes fényt. Kétségbeesve fordultam Alex felé és nyújtottam ki a kezem, de addigra már késő volt: egy pillanatra minden elsötétedett, majd újra a főtéren találtam magam - még levegőt is elfelejtettem venni, amíg körül nem néztem és nem realizáltam, hogy nincsen baj. Hogy nem valami... sötét helyre kerültem. Idegenek közé. Egyedül. Persze tekintetemmel azonnal Alt kerestem és ahogy megtaláltam, szó nélkül léptem oda hozzá és temettem be arcomat a fiú pólójába, aki szorosan átölelt és nyugtató szavakat suttogott. Éreztem, ahogy az elsöprő erővel rámtörő pánik lassanként visszahúzódik. Lassan, ütemesen vettem a levegőt és próbáltam megnyugodni, szépen fokozatosan. Többen is voltak itt. A céhtársaim mind, körülöttünk... hallottam a hangjukat. Mélyen beszívtam párom illatát, jegygyűrűt tartó kezünk összefonódott, én pedig felpillantottam rá és könnyes mosollyal bólintottam: semmi gond. Nem vagyunk egyedül, sőt... tulajdonképpen mindenki itt van. Meglepett, hogy pont karácsony napján van Kayaba Akihikonak közölnivalója: összeráncolt homlokkal néztem felfelé a köpenyes alakra és csak arra tudtam gondolni, hogy ennek az embernek nincsen családja, hogy még a mai napon is a munkájával, velünk szórakozik?
Persze az admin hamar megadta a választ.
Hatalmas megkönnyebbülés lett úrrá rajtam szavai hallatán. Rámosolyogtam Alexra és átöleltem. Meg mindenki másra is, aki a közelünkben volt céhtársam:
- Hát megcsináltuk... erre kellett a... - kaptam észbe és inkább nem fejeztem be a mondatot, de arcomon sugárzó mosoly terült végig - olyan, amilyet talán a kataklizma óta nem tapasztaltam magamon. Elnevettem magam. Túlélték. Yuuki és még sokan mások, gyerekek, fiatalok, ők... kijutottak, és a csoport, az a csoport, tényleg ezen ügyködött régóta. Ehhez kellettem. Hát ezért nem mondtak semmit. Nem tudtam elég hálás lenni nekik; attól függetlenül sem, mi odabent történt. Hogy több ilyen lehetőség nem lesz, hogy Kayaba nyomatékosítja, hogy figyelmeztet? Az már nem érdekelt. Nem számított. Egyedül arra kaptam fel a fejem újra, hogy segíteni szeretne a frontot még el nem ért játékosoknak. Dühített a szóhasználata; mintha... mintha még ő tenne szívességet nekünk. És hiába volt a burok, én mindig féltettem azokat, akik csak éppenhogy érték el a boss szintjét, most pedig... idegesen fújtam ki a levegőt és nyitottam meg inkább a barátlistámat újra. A rajta lévő szürke neveket bámultam. Ők már... a kinti családjukkal tölthetik a szeretet ünnepét. Örültem ennek. Örültem nekik, de egy kicsit... egy kicsit talán irigykedtem is rájuk emiatt: a seb, amit a remény hagyott maga után, ilyen kevés idő alatt még nem tudott beforrni teljesen.
Az admin időközben eltűnt, magára hagyva a tömeget az információkkal. Többen is a kiképző felé indultak, én pedig már éppen fordultam volna vissza itteni családomhoz, lágy mosollyal ajánlva, hogy "menjünk haza", amikor az ismeretlen alakok között megpillantottam valakit, aki nem követte a sokaság mozgását. Hogy éppen egymagában ácsorgott-e vagy már felénk tartott esetleg, azt innen nem tudtam volna megmondani, mindenesetre felemeltem a kezem és mosolyogva integettem neki, hogy észrevegye kis csapatunkat, ha eddig nem tette volna.
- Üdvözletem, Ditto Apó - hajoltam meg felé, kipirultan a jóhírektől és a hidegtől, még mindig Alex kezét fogva, aki követte példám és egyúttal be is mutatkozott - Örülök, hogy tegnap önnek se esett baja - mosolyogtam rá és bár nem volt fenn a barátlistámon, de feltételeztem, hogy ha nekünk sikerült, úgy mindenki más is kijutott épségben. Jó volt azonban fizikailag is látni, hogy nem tévedtem sokat. A kérdés pedig már a nyelvem hegyén volt - rá is pillantottam Alra, aki megszorította kezem és bólintott, hiszen mi szavak nélkül is ismertük már egymást elég jól. Szophieval is talán hasonló lehetett a helyzet, ám a többiekben nem voltam biztos, így kivártam egy kicsit, ki hogyan reagál a mindig mosolygós öregúrra, és csak ezután nyitottam szóra ajkaim, amennyiben ezt pl barátnőm nem tette meg már helyettem azonnal: "Ditto Apó, ha van kedve, tartson velünk az ünnepi estebédre. Szívesen látjuk!"

by **Szophie** Pént. Jan. 18 2019, 23:39

Ez évben Szophie Karácsonya bosszúsággal telve kezdődött. Több okból kifolyólag is elcseszett napindítás volt a mai, kezdve azzal, hogy megkapta üzenetben azt a nyamvadt kulcsot. Igen, egy kulcsot, egy olyan zárba, amit aztán nem talált meg az ajtón, na persze, ettől függetlenül gond nélkül besétálhatott a palotába, ahogy eddig is. Ami megváltozott, az az volt, hogy már csupán egyedüli tulajdonosként volt bejegyezve a rendszer által generált tulajdonlapba, egyedüli hozzáférése volt a termekhez, és a beléptetőrendszer kint tartott minden idegent, aki a palota közelébe akart férkőzni. A panel sem ugrott fel többé, ami tájékoztatta róla, mennyi aranyért tudja kibérelni vagy megvásárolni a helyet, ehelyett viszont kapott mindenféle oldalt, ahol be tudta állítani a neki tetsző dolgokat, mint a falak színe, vagy a bútorok elrendezése. Nos, Szophie köszönte szépen, egyáltalán nem akart változtatni egyelőre semmin. Mindent a maga nosztalgikus pompájában kívánt megtartani, most még egy ideig mindenképpen.
Ahogy végigsétált a földszint folyosóján, minden egyes oszlopon végighúzta a kezét. Arcára a nyugalom kifejezése költözött, miközben lehunyta szemét, és hallgatta a magányosan koppanó lépteit. Vezér a bejáratban ült, onnan figyelte gazdájának ténykedését.
Mondjuk úgy, hogy ez azért elég nagy ajándék volt a fáradtságért cserébe, amelyet az előző nap küldetése okozott, és aminek nyoma még most is ott húzódott szürke árnyként a lány szemei alatt.
Elég nagy ajándék, de mégsem az igazi. Szophie savanyúan elhúzta a száját, ahogyan erre gondolt, és megállt az egyik márványoszlop takarásában. Felsóhajtott, és kinyitotta a szemét. Úgy érezte magát, mint a kisgyerek, aki nem azt az ajándékot kapta, amire számított. És vele ez még soha nem fordult elő azelőtt.
Ha már ajándékoknál tartunk, máris elkésett a céhes karácsonyról, ahova nagy örömére meghívták az idén. Nem volt benne biztos, hogy bebocsátást nyerhet a céhházba a jelenlegi indikátorszínével, de Hinari biztosította róla, hogy rendben lesz.
Még egyszer végigfuttatta tekintetét a folyosón, majd haloványan elmosolyodott, ahogy arra gondolt, hogy majd felfedezi jobban, ha visszatért a nap végén. Mivel mostantól mindig ide fog hazatérni. Az új, és remélhetőleg végleges otthonába. Habár tudta, hogy előző tulaja csak ritkán használta az épületet, számára mégis jelentőséggel bírt.

Sietősen végigfutott az ismerős lépcsőfokokon, befordult a sarkon, és már ott is volt. Jóleső érzéssel töltötte el, hogy újra az épületben lehet, melyet sokáig otthonának mondhatott, közben mégis furcsán idegen volt minden szoba, minden sarok és minden szék. Emlékezett rá, hogy itt lakott, mégis különösen távoli volt ez az egész, mintha csak egy másik emberrel történt volna meg, és ő csupán a filmet nézhette volna végig róla.
Az egyetlen, ami mégis hívogatóvá, mi több, meleg barátságossá tette a helyet, az a rengeteg ismerős arc volt, a legtöbbjük barát. Szélesen elmosolyodott, ahogy belépett, és fogadta és viszonozta mindenki köszönését, majd tekintetével rögvest Hinarit kereste, hogy megkezdje a konzultációt a teendőkről.
Alig telt belé pár pillanat, miközben éppen a sütemény készítéshez akarta felajánlani segítségét, kényszerített teleportnak esett áldozatául. Ahogy a főtérre értek, kezével automatikusan Vezér bundáját kereste, melynek érintése még a börtönben is biztonságos pontot jelentett. Kicsit holtsápadtan emelte tekintetét az előttük magasodó Kayabára. A tegnapiak fényében attól tartott, talán büntetés fogja érni őket, mert megszerezték a kártyát, vagy talán éppen azt fogják bejelenteni, hogy vége a játéknak, és mindenkinek ki kell lépnie. Nem tudta volna elviselni. Még nem volt kész rá, hogy megtegye ezt a lépést, és szembenézzen egy olyan múlttal, amire szinte alig emlékszik. Ezért is lett volna remek lehetőség, ha beszélhet Vincenttel. A kapcsolat segített volna, hogy visszarázódjon régi önmagába, hogy ha esetleg elhatározza magát, és ki szeretne jutni, könnyebbé váljon a visszaszokás.
Nagy kő esett le a szívéről, amikor kiderült, hogy nem ez történt. Valahol mélyen még örülni is tudott neki, hogy annyi ember kijuthatott, de sokkal nagyobb volt az afelett érzett öröme, hogy ő maga mégsem menekült meg ilyen botrányos módon. Ami azt illeti, rögvest Leot kereste a tömegben, csupán egy gyanús szőke villanás is elég lett volna számára, ám ezt nem adta meg a sors. Ettől egy pillanatig elkomorodott, és habozva nyitotta le a menüjét, hogy üzenetet írhasson a srácnak. Hála Istennek soraira nemsokára érkezett a megnyugtató válaszüzenet, így további gondok nem nyomták a mellkasát, habár arról fogalma sem volt, mit csinálhat a fiú, ami miatt még az esetleges közös karácsonyozást is kihagyja. Pedig a Justice Leagueben tölteni az ünnepet nem kis kiváltság volt, Szophie pedig határozottan meghívta a fiút. Természetesen, amikor elutasító választ kapott, nem erőltette tovább a dolgot, de még mindig furdalta az oldalát a téma. Talán összeszedett valamiféle lányt?
Akárhogy is, Szophie kicsit összezavarodva fordult vissza társaihoz a fejében kavargó gondolatoknak köszönhetően, és szinte észre sem vette Hinari pillantását, habár Dittó apót természetesen szívélyes mosollyal, és egy nagy, karácsonyi öleléssel köszöntötte. Kijárt az ezen a napon minden embernek! Már csak az kezdte el gondolatban zavarni őt, hogy a férfinak semmiféle ajándékkal nem készült erre a napra..

by **Ditto** Hétf. Jan. 21 2019, 23:52

Vegyes érzelmekkel ébredt fel Ditto Apó az elmúlt napi eseményeket követően. Egyrészről boldog volt, attól, amit a sötétből előbújó alak mondott, másrészt piszkosul fáradtnak és elnyűttnek érezte magát. Nem is annyira fizikai értelemben, hiszen érdemben nem nagyon tudott hozzátenni a kalandokhoz, inkább az a sok aggodalom és stressz, amit az event kiváltott belőle. Az biztos, hogy napját teaházában kezdi, egy kellemes herbatea mellett átgondolja a napokban történteket, majd kitalálja, mihez kezdjen azzal a kislánnyal. Nem tudja a nevét, nem tudja, hol találhatná meg, van-e barátja vagy bármilyen közös ismerősük. Azt látta, hogy sokan keresték a társaságát, sokan aggódtak érte, ami azért jó érzésekkel töltötte el az Öreg urat, de addig nem nyugodhatott, míg nem tudta védelmező karjai között és ezalatt nem az értendő, hogy megvédje, biztos benne, hogy erre van alkalmasabb személy is. Ő inkább pótolni akarja egy kislány ilyen korban hiányolható szülői szükségét.

Egy órával később már ugyanez a dolog, szívének kedves teaházában ütött egyre nagyobb szöget fejébe. Emlékezett rá, hogy a kislány egy céh tagja, de hogy melyik lehet az, nem ugrott be…pedig látta már egyszer. Ismerős volt neki, JL. Valahol már találkozott ezzel a logóval.
Ahogy morfondírozott, szinte észre sem vette, hogy elfogyott az itala. Bohókásan felnevetett, majd már messziről integetett a pincérnőnek, ki valójában egy játékos volt. Ezért is szeretett idejárni, mert nem NPC-kkel kellett beszélgetnie, ha nem is volt senki a helyiségben Jessy, a pincérlány mindig leült mellé pár kedves szót váltani.
- Köszönöm. – hálálkodott Ditto mosolyogva, majd nem hagyva a lánynak, hogy hátat fordítson neki, megköszörülte a torkát.
- Kedveském, nem tudod véletlenül, hogy a JL kezdőbetűk mely céh címerében találhatóak? – kérdezte borzas szemöldökeit felhúzva, oly izgatottsággal várva a választ, mint egy gyermek.
- Dehogynek Apóka. Justice League. Őket azért elég sokan ismerik. – válaszolt kedvesen.
- TÉNYLEG! – csapott homlokára Ditto, amire Jessy kicsit meghökölt.
- Bocsánat kedveském. – vörösödött el a férfi, majd tisztelettel telve meghajolt a lány előtt.
~ Velük voltam karácsonykor a kazamata fogságában. Nekik köszönhető, hogy élve kijutottam onnan, milyen kicsi a világ. ~ cirógatta meg szakállát a férfi nagy hümmögések közepette.
- Jó, így azért eléggé lerövidülhet a keresés. Csak fel kell vennem a kapcsolatot Hinarival. – dünnyögött alig hallhatóan, majd belehörpintett italába, melynek kellemes gőze szinte fészket vert hatalmas duda orrába.
- Aaaaahhh… - Sóhajtott egy mélyet, ahogy a meleg, kellemes nedű végigfolyt a torkán, egyenesen hordó alakú bendőjébe.
Már azon gondolkodott, hogy elindul és körbekérdezősködik, hol találhatná meg a JL céhépületét, mikor hirtelen megkongatták a harangokat. Más volt, mint amihez a férfi hozzászokott, egyből végigszaladt gerincén egy rossz érzés, de éppen csak felpattant helyéről, mikor észrevette, ahogyan Jessyt halványkék aura hálózta be. Arcára rémület rajzolódott ki, de nem tdott sokáig a kedves pincérnőért aggódni, hiszen ő maga is hasonló helyzetbe került, pillanatokon belül már a város főterén találta magát, ott, ahol minden elkezdődött.
- Kényszerített idézés. – mondta ki az egyértelműt, ahogy a mellette lévő Jessy aggodalommal teli arccal nézett körbe a folyamatosan ideteleportáló emberek között.
Nemsokkal a teleportot követően megjelent a játék atyja is, mire Ditto Apót kisebb méreg fogta el, főleg, mikor elhangzott köszöntése. Megmaradt játékosok. Demotiváló egy kijelentés ez, mely mindenki szívét egy pillanatra összeszorította. Lesütötte Ditto Apó szemeit, és így hallgatta a további mondanivalókat, amik szerencsére javítottak kedélyállapotán.
- Hát tényleg kijutottak. Hála a magasságosnak. – enyhült meg kissé az Apóka, majd ahogy körbenézett, látta, hogy mindenki tekintetében felcsillant újra a remény. Talán majd ismét újult erővel száll mindenki harcba, gondolván, hogy van remény a kijutásra, nincs mindenki halálra ítélve ebben az átkozott játékban. Kicsit elszontyolodott mikor Kayaba mindenkit biztosított arról, hogy több ilyen nem történhet, de tudta, jelenleg is azon dolgozik valaki, hogy ezen kijelentését megcáfolják.
A kiképzőre való kitérésre felkapta Ditto Apó is a fejét, elmélkedett azon, hogy rohan ő is egyből és felkeresi, de biztos nagy tumultus lesz ott, arról nem is beszélve, hogy ebben a tömegben talán megtalálhatja azt akit keres, vagy legalább egy céhtagot, kivel már korábban találkozott. Azonban a nagy keresgélésből egy bosszús torokköszörülés zavarta meg. Jessy állt mögötte tenyerét tartva.
- Óh, hát persze. – vakarta meg feje búbját Ditto Apó zavarában, majd menüjéből egyből utalta a lánynak az elfogyasztott teák és sütemények árát, és még egy kicsivel többet az információért.
- Köszönöm. – hajolt meg a lány előtt, majd ismét keresésbe vetette bele magát, szerencsére Hinari hamarabb megtalálta őt, mint fordítva.
- Tiszteletem az ifjaknak. – hajolt meg tiszteletteljesen, majd Alex bemutatkozását örömmel vette.
- Szólíts csak Ditto Apónak. Mindenki ezt teszi. – mosolygott, majd Hinarira pillantott.
- Öregember, nem vénember Hinari, de köszönöm az aggodalmad. Öröm a szívemnek, hogy ti is jól vagytok. - válaszolt derűsen.
- Óh, micsoda meghívás. A kazamata óta nem is volt alkalmam találkozni veletek, így igen mondok. Köszönöm. – bólintott az Apóka, mire hirtelen a nyakába ugrott egy szintén ismerős leányzó.
- Szophie Drágám, üdvözöllek. Az ölelés mindig jól esik. – viszonozta örömmel a lány kedvességét.
- Jól vagy? - kérdezte, megfogva annak vállait, majd a többiek felé is hatalmas mosollyal integetett, remélve, hogy meglátja a kis csapat sorai között a kislányt is.

by **Silence** Hétf. Jan. 28 2019, 23:51

Amikor felébredt pár pillanatog nem tudta hol van, hogy került oda, és hogyan. Az ijedtég gyorsan eluralkodott rajta. A kazamata! Hinari! Leo! Aztán mielőtt még komolyan pánikká válhatott volna a folyamat, lassan eszébe jutott, hogy vége van. Mindenki kijutott, legalábbis Hinari ezt mondta. És mostmár azt is tudta, hol van. A céhházban! Megengedték, hogy itt aludjon. És már nagyon fáradt volt, úgyhogy elfogadta a felajánlást. Egyébként is megbeszélte Hinarival és Ozival is, hogy ma közösen fognak ünnepelni.
Ahogy ez eszébe jutott, szinte repült ki az ágyból. Karácsony van! És neki ez lesz az első igazi karácsonyi ünneplése barátokkal. Eddig nem igazán ünnepelt sehogy sem... A szülei igyekeztek megkímélni az ezzel járó hercehurcától, Grimm bandájában pedig nem volt szokás, sőt.

A tegnapi felfordulásban szinte el is felejtette mennyire várta, és milyen nagyon készült már. Ajándékokkal, még egy kevés süteménnyel is. Szerette volna, hogy a lehető legtöbbel hozzájáruljon a közös ünnephez. Épp ezért most sietett, hogy segíthessen díszíteni, és elrendezni a dolgokat.
A délelőtt így is telt. Hinari és Hime vezénylete alatt a díszterem (amihez szerencsére elég biztos útbaigazítást kapott még korábban, hogy megtalálja)
Már éppen elkészültek, közben Szophie és Vezér is megérkeztek, amikor kékes fény jelent meg körülötte, és a főtéren találta magát. Nagyot pislogot ijedten, pánikszerűen keresve kiutat a tömegből, ami körülvette. Ez a túl sok embernél is sokkal de sokkal több körülötte...Közben meglátta, hogy Hinariék is ott voltak vele, úgyhogy nem is szaladhatott el. Helyette kétségbeesetten nézett Szophiera, és közelebb ment a lányhoz, és a korábbi tanácsának megfelelően elkezdve mantrázni hogy a saját köreivel kell törődnie. Vagyis rájuk koncentrálnia, és beszélgetnie.

Kérdőn nézett a lányra, remélve, hogy az megérti, hogy beszélgetni szeretne, hátha az segít… Nem mintha a legkényelmesebben meg lehetne oldani úgy, hogy nem akarja elővenni a füzetét. Arra, amit közben Kayaba mondott nem figyelt. Nem is akart figyelni.
Ditto apót nyugtalan pillantással ő is üdvözli. Utána pedig, mivel úgy tűnt oszlik a tömeg, könyörgő pillantást vet mindenkire, és jelzi hogy menjenek innen. Ha jönnek a többiek is, akkor a lehető legrövidebb úton kivezeti őket a tömegből (meglepően gyorsan)

by **Ozirisz** Kedd Jan. 29 2019, 19:42

Még mindig az események hatása alatt voltam. Egyik pillanatban még a karácsonyra készül az ember, másik pillanatban már kiszúrja egy NPC a speciális szuperfontos küldetésért, a következő képkocka hogy egy vörös meg egy sunyi lebénítja, és csak a szerencsén múlt, hogy nem lett komolyabb baj. Majd nemsokkal rá Mirikával az ölében próbál menekülni a rájuk omló kazamatából, aztán összezavarodva néz ki a fejéből a főtéren. Eseménydús nap volt, és minden szinten felkavaró élmény. Sajnos Himécske már aludt akkor, amikor végre hazaértem, ami nem meglepő, hisz már lassan 11 óra volt. Ilyenkor már csak a baglyok és az éjszakai életet élő játékosok voltak talpon. Meg ugye az összezavarodott és átvágott játékosok... Egész éjjel csak forgolódtam, kavarogtak bennem az elmúlt nap eseményei, és nem jött álom a szememre. Legalábbis, nem az a pihentető fajta. Vagy egy tucatszor lejátszódtak az odalent történtek, és fel-felriadtam a felszínes bóbiskolásból. Mindössze az az egy vigasztalt, hogy akármilyen szorult helyzetbe keveredtem, legalább nem voltam gyáva. Nem magamat mentettem odalent, hanem a rám bízott NPC kislányt a felé tartó sárkánytól. Az már más kérdés, hogy rossz döntés volt így, a tények ismeretében. Vagy épp a ránk omlani készülő kazamata. Gondolkodás nélkül kaptam fel Mirit, hogy kijussunk, vagy legalábbis megpróbáljuk. Sokszor gondolkoztam rajt korábban, hogy mit tennék, ha... most kiderült, hogy nem futnék el gyáván, a saját életemet mentve, hanem megtennék mindent amit csak tudok hogy megmentsek másokat. Ösztönösen cselekedtem mindkét alkalommal, és kis megnyugvást ad, hogy tudom, mit tennék ha pl egy céhtársam lenne veszélyben. Még akkor is, ha amit tehetek, messze nem elég...
Hajnalok hajnalán, úgy öt óra magasságában végül úgy döntöttem, eleget forgolódtam és felkeltem. Lesétáltam a konyhába, de abszolút nem volt semmi étvágyam, úgyhogy csak egy bögre kávét kortyolgattam el, majd sétálgattam a céhkertben. Minden olyan nyugodt volt, és csendes. A chocobók is békésen aludtak, ahogy valószínűleg a céhtársaim is. Semmi fény nem szűrődött ki Hime kunyhójából, sehol semmi zaj, semmi mozgás. Minden mozdulatlan volt, és nyugodt, leszámítva engem.

Már reggeledett, amikor egy forró tea elfogyasztása után ismét kivánszorogtam, és megláttam a fényt Himécske házikója felől. Egyből felcsillant a szemem és elindultam hozzá. Szívem szerint már este is felkerestem volna, abban a lelkiállapotban mást se szerettem volna, csak újra látni őt, és átölelni, vele lenni... de véletlenül sem szerettem volna felriasztani az álmából. Így, a várakozás után méginkább örültem neki, hogy látom. Szegény lány értetlenül állt a helyzet előtt, amikor nem akartam elengedni... mintha ezer éve nem láttam volna... Amikor felajánlotta a lehetőséget, hogy elkísérjem a Black Ironba, természetesen azonnal rábólintottam. Nekem is vannak szeretteim, akikről már csak azon a táblán az áthúzott nevük tanusítja, hogy valaha itt éltek. És az emlékek, amik idővel megfakulnak, de tovább élnek.. bennünk. Másrészt kiváló alkalom, hogy egy kis időt töltsek Himécskével, és legbelül örültem neki, hogy lehetőséget adott rá, és bevont egy kicsit a napi teendőibe engem is. Csak akkor meséltem el a lánynak az előző nap felkavaró élményeit, amikor már visszafelé tartottunk Black Ironban tett zarándoklatunk után. Mindent a maga idejében, és az elhunyt szeretteinkről való megemlékezés szent és sérthetetlen.
Mindenesetre kicsit megnyugtatott a tudat, hogy Hime mellettem van, és jól is esett, hogy valakinek elmesélhettem a történteket. Valakinek, akiben teljes mértékben megbízok, aki megérti és átérzi a helyzetet. Valaki, aki nem tartja butaságnak, hogy tegnap este tényleg ott volt velem... Most pedig már azzal is rengeteget segített, hogy meghallgatott. Valahogy mellette mindig olyan könnyen megnyugszom és a kedvessége, a kisugárzása valahogy egyszerűen magával ragad. Nem is tudom, mi lenne velem nélküle..

Mire visszaértünk a céhházba, hála Himécskének, már valamelyest jobb hangulatban voltam, és nyugodtabb. A nyomasztó gondolatok helyét átvette a karácsonyi hangulat és a készülődés amint Hinarival összefutottunk. Nagyjából így telt a délelőtt, csak a pillanatnak élve, segítettem az előkészületekben. Mint a strucc, aki homokba dugta a fejét, kizártam a külvilágot, ami a JL birtokon kívül van. Annak örültem, hogy végre itthol vagyok, és így, hogy amíg távol voltunk, sokminden változott. Nemrég még minden csendes és mozdulatlan volt, de ezt felváltotta a vidámság és az ilyenkor megszokott nyüzsgés, az élet. Az itteni családom, akik a legfontosabbak számomra, akik körbevesznek és élettel töltik meg a helyet. Nélkülük nem lenne több ez a hely egy közönséges épületnél, de így, velük együtt, az otthon. Örültem neki, hogy itt vannak, különösképp Szophienak, akivel a bejárat közelében futottam össze. - Örülök, hogy itt vagy – köszöntem a lánynak, mosollyal az arcomon – nélküled nem lenne az igazi – tettem hozzá, majd ha engedte, megölelgettem a rég nem látott barátomat. Azóta, hogy kihoztuk Hinarit még nem volt alkalmam beszélni vele, de akkor rájöttem, hogy bizony legbelül ő még mindig ugyanaz a Szophie, aki régen volt. Ő volt aki annak idején elmagyarázta az alapokat, és éppenséggel ő volt, aki meghívott a céhbe. Kellemes meglepetés volt őt itt látni. Azonban rövidesen a feje tetejére állt minden. Az az ismerős kék fény és a vele járó hangeffekt...

- Mi a... - szólalta meg meglepettségemben, a mondatot azonban már nem tudtam befejezni. A főtéren találtam magam. Ijedtség és félelem futott át bennem, és egy megmagyarázhatatlan, furcsa érzés. Szerencsére a barátaim is a közelben voltak, Hina, Alex, Szophie és Vezér, Fuwa, és Himécske is. Kicsit megnyugtatott, hogy legalább nem szanaszét dobált minket a kényszerített teleport. Himéhez léptem oda, aki minden bizonnyal szintén nem tudja mire vélni a váratlan össznépi gyűlést. Hátulról átöleltem a lányt a derekánál – Rossz előérzetem van – szaladt ki a számon, meggondolatlanul és felelőtlenül. - Ne féljen Hercegnőm, itt vagyok – mondtam a lánynak, próbálva kicsit megnyugtatni őt. Lehet őt jobban megrémítette ez az egész, főleg miután már reggel elmeséltem neki a dolgokat. Nem tudtam biztosra, hogy van összefüggés a két jelenség között, de az időzítés... jóformán egy nap sem telt el azóta, és már összecsődítették a jónépet. Valami nagy dologba tenyereltem, akaratlanul is. Aztán kellett említeni a falra festett ördögöt, megjelent az admin, épp mint a legelső nap. A korábbi rossz érzés pedig egyre csak fokozódott bennem, ahogy kattogtak a fogaskerekek. Ahogy az admin beszélt, kósza gondolatok futottak át az elmémen, egyik a másik után. Az emberi agy folyton-folyvást mintákat, összefüggéseket keres mindenütt, az új információkat összeveti a meglévő belső modellel, kiegészítve, pontosítva mindazt. A tegnap este még olyan hiányos és értelmetlennek tűnő kirakós újabb darabjai kerültek a helyére, minden egyes mondattal. Vegyes érzelmek kavarogtak bennem. Egyfelől örültem neki, hogy annyian kijutottak, és ők már túlélték a SAO-t. Egy röpke pillanat erejéig megkönnyebbültem, hogy engem nem rángattak ki... mindenki, aki fontos itt van körülöttem... odakint pedig olyan egyedül lennék, mint az ujjam. Nem, azt nem akarom, semmiképp se... majd egy sokkal negatívabb érzés kerített hatalmába. A felismerés, ahogy rájöttem, hogy mi is volt az az item valójában, amit az NPC-k annyira védeni akartak a "rosszindulatú játékosoktól", és az, hogy mit is akadályoztam valójában. Nem az NPC-k respawnolási képességét, hanem annak a sok-sok valódi embernek a kijutását. Vajon hányan juthattak volna még ki, ha nem állom útjukat? Ha előbb célba érnek, talán több idejük lett volna a tényleges munkára. Talán... nem tudom, én már végképp nem tudok semmit... csak azt, hogy elszúrtam... nem kicsit... nagyon... Elkezdtem remegni, amit talán még Himécske is érezhetett. Dühös voltam magamra. Hogy tudtam ennyire bedőlni annak az NPC kiscsajnak? Hogy nem láttam át a szitán? Árulónak éreztem magam, tudván hogy mit is akadályoztam. Ezért védte a rendszer azt a valamit, és vetett be mindent ennek érdekében. Csak a cél számított neki, és nem válogatott az eszközökben, mindegy volt számára, kit használ fel... vagy éppen ki... És a vegyes érzések, amik kavarogtak bennem, csak fokozódtak. Dühös voltam Kayabára, ahogy szemrebbenés nélkül a képünkbe hazudott. Méghogy segíteni akarja a játékosokat... ha igazán segíteni akart volna, akkor jóváhagyta volna a burkokra vonatkozó kérésemet... Ez nem volt több, mint egy bedobott csont, amin aztán rágódhat a jónép. És ahogy közölte, hogy ne reménykedjünk a hasonló esetekben, mert javították a hibát... tudom, nem szabadna egy ilyen hírnek örülni, de mégis egy kis megnyugvással töltött el, hogy nem kell aggódnom amiatt, hogy kirángatnak. Idebent van a családom, az otthonom, minden, ami fontos.
Hiába próbáltam elfeledni a tegnap történteket, mintha nem történt volna semmi, csak szép csendben visszavonulni... ez utóbbit még megtehetem, sőt, erősen ajánlott is, főleg ha valami oknál fogva híre megy egy Kanami által, hogy ki is volt az, aki akadályozta a kijutást. Mert ha nekem összeállt a kép azalapján amit Miri mondott, és amit most Kayaba... valószínűleg neki is leesett a tantusz. Avagy hogy lesz az üldözőből üldözött... Mire véget ért a beszéd, már nem csak a saját magam iránt érzett dühtől, hanem a félelemtől is remegtem. - Himécske... ne haragudjon... - mondtam a lánynak halkan – ezt nagyon elszúrtam... - tettem hozzá. Nem fejtettem ki bővebben, de nem is kellett, Himécske jó eséllyel így is megértette, félszavakból, mondattöredékekből...

Nemsokkal később azonban szerencsére elterelte a gondolataimat az idős bácsi, akit valahonnan Hinari és Szophie ismertek. Elsőre csak nagyokat pislogtam a helyzeten, eddig még nem láttam hasonló korú játékost, leszámítva saját magam, amikor az a furcsa lövedék eltalált amikor Destross céhtársait szabadítottuk ki az elátkozott toronyból. Amikor Rita összement mint a mosott ruha, Szophie meg pasi lett. Akaratlanul is mosolyt csalt az arcomra, ahogy bevillant az emlék, ahogy szegény Rita milyen nehezen szedte négyéves külsőben a lépcsőfokokat. Avagy ami akkortájt még nyomasztó kaland volt, most már csak egy megszépült emlék. Vajon eljön majd az az idő is, amikor a tegnap történteken is így mosolygok? Bízom benne. Az idő minden sebet begyógyít...
Odaléptem én is a bácsihoz, és ahogy az illem megkívánja, meghajoltam - Üdvözlöm köreinkben Ditto Apó. Ozirisz vagyok, Hinariék céhtársa – mutatkoztam be – Boldog karácsonyt! - tettem hozzá, mosolyogva. Kicsit furcsa volt számomra, hogy egy idős bácsi hogy került egy efféle játékba. Viszont másfelől örültem is neki, hisz ő már megélt ezt-azt odakint és idebent is. Az élettapasztalata, a bölcsessége felbecsülhetetlen kincs. Talán ha jobban megismerem, tud mondani egyet s mást ő is, hogy rátaláljak az igazi utamra. Ahogy látom Hinari és Szophie már elég jól ismerik, ez arra enged következtetni, hogy Ditto Apó jó ember. Ha nem így lenne, biztos nem hívták volna meg karácsonyozni. Majd amikor Fuwával az élen megindult a csapat eleje hazafelé, követtük Himével mi is. Hacsak valaki nem tartott szóval útközben, akkor szótlanul haladtam visszafelé. Annyi minden kavargott a fejemben, a tegnap estétől kezdve az imént hallott dolgok, amiket meg kell emésztenem. Csak két dologban vagyok biztos: az egyik a visszavonulás, a másik pedig az, amit Hinari mondott még a kékfény mai adása előtt: Kell egy fenyőfa, szóval ha hazaértünk, Vezérrel van egy súlyemelést és teherbírást igénylő miniquestünk...

by **Yurihime** Szer. Feb. 06 2019, 18:57

Nagyon meglepődtem, amikor megpillantottam Ozirisz-samát az ajtón kilépve. Ha nem csal az emlékezetem, talán még sosem láttam őt ébren ilyen korán. Hozzászoktam, hogy amikor én felébredek, csak nagyon ritkán találkozok a céhtársaimmal. Sőt, mire visszaérek a kastélyból, valaki még akkor is aludni szokott. Például Ozirisz-sama. Természetesen nem bántam, hogy élvezhetem a hajnali nyugalmat és csendet, és tanúja lehetek annak, ahogy a nap felkúszik az égre. Még akkor is, ha a fejünk felett hamis a fényforrás. Most azonban ezt a fajta látványosságot nem élvezhettem, hiszen Ozirisz-sama láthatóan kialvatlanul és zaklatottan állt elém. Ahogy magához szorított, éreztem, hogy valami nagy baj van. Én is megijedtem, de igyekeztem mosolyogni, hiszen tisztában voltam vele, hogy azért jött hozzám, hogy megnyugtassam. Márpedig nem lenne valami megnyugtató, ha én is ijedt lennék, ugye? ^.^
Felajánlottam neki, hogy kísérjen el a reggeli körutamra. Úgy éreztem, hogy ha leülünk beszélgetni, ott helyben el is aludhat, annyira rosszul festett szegény fiú, viszont egy séta jobb hatással lehetne rá. Nem kérdeztem rá, hogy mi nyomja a lelkét, nem szerettem volna tolakodó lenni. És végül nem is volt rá szükség. Figyelemmel hallgattam végig, még ha nem is értettem minden részét a mondandójának. A lényeget azonban le tudtam szűrni, és úgyis az volt a fontos, hogy mondjak néhány megnyugtató szót, amivel lecsillapíthatom a háborgó lelkét. Azt hiszem az is segíteni fog, hogy ma sűrű nap állt előtt előttünk, hiszen karácsony reggelére ébredtünk, és ilyenkor mindig nagy a sürgés-forgás, hogy este megünnepelhessük a szeretet ünnepét. Mire visszaértünk a palotába, addigra az előkészületek is megkezdődtek, úgyhogy itt szétváltak az útjaink, hiszen Ozirisz-sama férfias feladatokat kapott, míg én az italok készítésében és a díszítésben vállaltam szerepet.
- Szophie-sama, Vezér-sama! *.* - örültem meg nagyon a kettős érkezésének, és mélyen meghajoltam előttük tiszteletem jeléül. Nagyon régen láttam már őket, úgyhogy boldogan vettem tudomásul, hogy mindketten jól vannak, és itt tudnak lenni velünk. Sosem kérdeztem meg, hogy mi volt az oka annak, hogy már nem viselték a jelvényünket, de ettől még a családhoz tartoztak ők is, és itt volt a helyük ^.^
A boldog pillanatok azonban hamar átcsaptak rémületté, ahogy egy nagyon rég nem ismert érzés kerített hatalmába. Ahogy egyik pillanatról a másikra egy új helyen találtam magam, rengeteg ember között, elfogott a félelem. Nem tudtam, hogy hol vagyok, és hogy kik vannak körülöttem, és mit szeretnének tőlem. Azt sem tudtam, hogy eshetett meg ilyesmi. A számtalan kérdőjel pedig megijesztett, és amikor valaki hátulról megragadott, felsikkantottam. A szívem talán a torkomon is kiugrott, miközben odakaptam a fejem, és reflexszerűen nyúltam a fegyveremért az övemen, ami nyilván nem volt ott. Évek óta nem volt ott. Azonban csak Ozirisz-sama nézett vissza rám. Hatalmas kő esett le a szívemről, kicsit erőtlenné is váltam, megremegtek a térdeim.
- Nagyon megijesztett, Ozirisz-sama, kérem ilyet ne csináljon többé ^.^" - szólaltam meg még mindig kicsit remegő hangon, de aztán vettem néhány mély levegőt, és körülnéztem. Minden családtagom itt volt. Vagyis majdnem mindenki. Ai-samát és Yuuki-samát hiányoltam, de ők már a palotában sem voltak ott. Lehet még alszanak? Pedig nagyon sok mindenki volt körülöttünk, és így már azt is felismertem, hol vagyunk. Elszégyelltem magam, hogy így megijedtem, nem volt miért. Bár a fölénk magasodó óriás félelmetesnek hatott, ahogy először is, de nem volt miért félnem tőle. A szavai azonban megrendítettek. Nem voltam buta, össze tudtam kötni ezt a bejelentést azzal, amiről Ozirisz-sama mesélt. Kijutottak. Sokan. Visszatérhetnek a családjukhoz. A barátaikhoz. Végignéztem az embereken, akiket most családomként emlegettem, de nem tudott nem eszembe jutni, hogy mennyire hiányzik az igazi családom, és ha több szerencsém van, akkor most én is azok között lehetnék, akik újra találkozhatnak velük. Ennyi idő után. Lehajtottam a fejem, és megszorítottam Ozirisz-sama kezét. Nem igazán voltam magamnál, csak azt észleltem, hogy a többiekhez odalépett egy idős úr, és láthatóan sokan ismerték.
- Én... az én nevem Yurihime. Örülök, hogy megismerhetem ^.^ - mutatkoztam be egy halvány mosollyal az arcomon, és mélyen meghajoltam. Visszaindultunk, bár én inkább csak botladoztam a többi céhtag után.

by **Hinari** Szer. Feb. 06 2019, 20:08

Nem én voltam az egyetlen, aki megijedt a hirtelen teleportálódás után, de örültem neki, hogy egymás mellé dobott le a rendszer: így tudtunk segíteni egymásnak. Alex nekem, Ozirisz pedig Himének. Párommal kéz a kézben hallgattuk végig az admin szavait, közben viszont oda-odapillantottam Fuwára is, aki egyáltalán nem festett jól - és sajnos volt is tippem rá, hogy miért.
- Ne aggódj. Mindjárt vége - suttogtam felé biztatón és ahogy Kayaba befejezte a mondanivalóját, már indultam is volna el, ám ekkor láttam meg Ditto Apót és végülis ő is idejött hozzánk. A karácsonyi meghívásra az igenlő válaszát sugárzó mosollyal és egy bólintással jutalmaztam, közben Szophie be is fejezte a levelezést és átölelte őt, a többiek pedig sorban bemutatkoztak. Én hol egyikükre, hol másikukra emeltem pillantásom, közelségükből erőt merítve: így, együtt sétáltunk végül haza, nem kellett hát semmitől sem tartanom.
- A Palota, a céhház egészen a város külterületén van, így egy kicsit hosszú az út - magyaráztam közben újdonsült társaságunknak - De már messziről látni - tettem hozzá és csakugyan, amint ritkásabbá váltak a házak, a kupola teteje máris kikandikált mögöttük - Nos, hely az van bőven - vakartam meg a szám szélét lágy és talán egy kicsit zavart mosollyal - Még az előző céhvezér vette az épületet.
Nem mintha szégyelltem volna, sőt!, de Lewissel ellentétben én biztos valami szerényebb lakhelyet választottam volna - valami olyasmit, amit ugyanúgy mindenki felismer, ha segítséget keresve járja a várost, mégsem érzik a tagok elveszve magukat a folyosókon. Talán ezért se használjuk az egészet; a titokzatos oldalszárny jobb, ha lakatlan marad... a többi rész pedig pont elég rá, hogy mindenki otthonosan érezze magát és olyan szobát válasszon, amelyik őneki tetszik.

Valószínű még a séta vagy a lépcsőzés alatt befejeztük a teendők, feladatok átbeszélését. Vezér és Ozirisz elment keresni egy szép, termetes fát a hátsókert mögött, a többiekkel együtt pedig az italok, ételek és díszek felrakásában segédkeztünk Allal: a konyhát érintve egy adagot már fel is vittünk a díszterembe, ahol hatalmas tér és az - egyelőre terítetlen - asztalok álltak. Nestor már odafönt várt ránk: a fiatalkorú, mély acélkék színű tűzsárkány a terem közepén szunyókált összegömbölyödve, jöttünkre nyújtózott egyet és szemeit Ditto apóra függesztette kérdőn.
- Ó, igen, ő itt Nestor. Nestor, ő pedig Ditto Apó - mutattam be őket egymásnak gyorsan.
- Nestor örül a találkozásnak - felelte a nem harci pet. Ő volt az, aki minden évben a magasabb díszek, boák felrakásában segédkezett s ez most sem volt másként. Ha Ditto apó is részt vett, egy köszönömmel és egy hálás mosollyal fogadtam a felajánlást. Mire végeztünk, a fiúk is megjöttek a fával, ideje volt hát elkezdeni - a terem után - magának a karácsonyfának a díszítését. Eddigre már az asztalokon is karácsonyi terítő, mindenféle étel, ital és édesség sorakozott.
- Ozi, megtennéd, hogy a kardoddal begyűjtod a kandallót is? - kérdeztem a srácot mosolyogva; igyekeztem őt is bevonni, már amennyiben ekkorra még látszott rajta a téren említettek után maradt feszültség. Ha pedig készen voltunk mindennel, amolyan estebédként nekiláttunk végre felfalni mindazt, amit a délelőtt folyamán sütöttünk-főztünk.
Miután a főételek eltűntek a bendőnkben, megszorítottam Al kezét, felálltam és villámat poharamnak érintve szót kértem a cseverésző társaságtól:
- Én... köszönöm, hogy itt vagytok éshogy én is itt lehetek - pirultam el és néztem végig rajtuk - Nem tudom, mennyien néztétek a céhlistát, de Yuuki és RenAi ma reggelre kijutottak a játékból. Ők ezért nincsenek ma velünk - mondtam - Boldog Karácsonyt nekik és nekünk is! - emeltem meg a pezsgőspoharam és nem, egyszerűen nem tudtam betelni a látvánnyal. Rég éreztem már ekkora boldogságot és akik közelebb ültek, talán a könnyeimet is észrevehették. Ránevettem Szophiera, megcsókoltam Alt és örültem, örültem, hogy velük lehetek. Azon hónapok alatt én... nem is gondoltam volna, hogy láthatom őket újra. Pláne itt, így, együtt és mosolyogva.

Mivel sokan vagyunk, szerintem legyen úgy, hogy se sorrend, se szólimit nincs, illetve egy "nagykörben" nyugodtan lehet többet is írni, ha valaki-valakik szóba elegyednek egymással olyan témákban is, amit érdemesnek véltek kijátszani. Meg ki is lehet maradni körből, ha épp úgy adódik. A lényeg, hogy innentől abszolút kötetlen; még az ajándékozás lesz egy nagyobb, mindenkit érintő dolog, de ezen felül csak írjatok, ahogy jólesik Végtére is ez lenne a lényege a céhkarácsonynak ^^

by **Ditto** Hétf. Feb. 11 2019, 21:55

Az Apóka mosollyal az arcán fogadta a köszöntéseket, s külön öröm volt számára, hogy a kislány is jelen volt, aki miatt végül idejött. Rajta kívül azonban sok fiatal volt a céh tagja, arról nem is beszélve, hogy bár az öreg nem volt jó emberismerő, mégis látta, hogy mindenki arcán ott volt a kedvtelen, fáradt lemondó életérzés. Mintha a boldogság keveredne a feladással, miszerint nem juthatnak ki, de örülnék valamicskét, hogy másiknak sikerült kikecmeregnie innen és már a családjukkal töltik az ünnepeket.
- Üdvözöllek titeket Fiatalság. Egy ilyen vén habókosnak nem is okozhattatok nagyobb örömöt így karácsonykor. – mosolyodott el az Apóka, amennyire csak tudott.
- Boldog karácsonyt nektek is! – tárta szét a karjait, akár egy gyermek, ki kitörő örömmel fogadja a közeledő ünnepeket, de inkább csak elvegyülni szeretett volna a fiatalok között. Bár már az is meglepi, hogy nem nézik őt hülyének, amiért egy ilyen játékkal játszik, sőt meg is tűrik maguk között, sőt el is hívták őt a céhházukba ebédre. Mind egy kazamata partinak volt köszönhető, ami szintén Hinari és Szophie érdeme volt, mégis a vén Apóka élvezheti ismét mások munkájának gyümölcsét.
- Üdv Yurihime, részemről az öröm. – hajol meg tiszteletteljesen ő is a lány felé, s próbál mindenkinek megfelelő örömmel köszönteni, míg végül el nem indulnak.
Ditto Apó mosolyogva figyeli, ahogy a kislány előreiramodik próbálva noszogatni a többieket is, nem tudja eldönteni, hogy a tömeg zavarta meg őt ennyire, vagy már a karácsonyi ünnepséget várja.
- Nem gond az út hossza Kedveském. Idebenn nem érzem annyira a fáradságot, mint a való világban, így amennyiben nem sietek, mint sétálva közelítem meg a céljaimat, ritkán portolok. – magyarázta az Apóka, majd tovább hallgatta a céhház múltjáról szőtt történeteket, amit igazából érdekesnek talált, olyannyira, hogy a későbbiekben biztos tovább fogja zaklatni vele a többieket, hogy meséljenek még.
Mosolyogva név végig a kis társaságon, velük kacag, amikor valami vicces történetről beszélgetnek, s ez melegséggel tölti el megvénült szívét, mely oly sok kellemetlenséget élt meg ebben a világban, mióta benn ragadt. Érezte, neki itt a helye, segíteni fog az itt rekedt fiataloknak, hogy kijussanak, hogy túléljék, addig pedig rengeteg emléket fog szerezni magának általuk, végre kellemes emlékeket…
A céhházba érve megrökönyödik, ahogy felemelkedik a sárkány fekhelyéről, hátrál egy lépést és miután hallja, hogy mindenki köszön a szintén komoran rátekintő állatnak, Hinari mögé húzódik.
- Üdvözöllek…Nestor… - köszön kezével integetve, miközben hangja akadozva adja mindenki tudtára, ő most egy pelenkacserére szorul.
Miután megbizonyosodott arról, hogy nem eshet általa baja, természetesen megpróbálja kivenni részét a tennivalókból. Igaz, nem sok tapasztalata volt a terítések és az ételek előkészítése terén, hiszen mindig megboldogult felesége csinálta, mégsem volt rest helyt állni, igaz, legtöbbször ki kellett segíteniük a többieknek.
Miután végül asztalhoz ültek, próbált a kicsi lány mellé fészkelődni, legalábbis a közelébe, ha találkozik a tekintetük kedvesen rámosolyog, próbálván mutatni neki, ne legyen tőle megilletődve, ő csak egy ártalmatlan apóka.
Szótlanul hallgatja végig a céhvezért, majd mikor két klántárs kijutását hozza szóba, örömittasan emeli ő is poharát az égbe.
- Boldog karácsonyt! – kiáltott fel ő is, majd miután Hinari leült helyére, ő is felemelkedett ülőhelyéről és megköszörülte a torkát.
- Először is szeretném megköszönni, hogy ez a csodás klán másodjára is helyet kínál számomra egy összejövetelén. Nyilván kevesen tudjátok, de nem olyan rég a céhvezető és a drága Szophie megmentették vénséges irhámat. Rosszindulatú játékosoknak köszönhetően a karácsonyi kazamatában találtam magam, ha ők nem lettek volna, biztos ott hagytam volna a felnőtt pelenkámat. – nevetett mondandója végén, remélve, hogy oldja a komoran kezdődő beszéde által keletkezett nyomást.
- Úgy érzem, adósa vagyok a klánnak és bár most biztosan belül azt gondoljátok, hogy ez nincs így, mégis úgy érzem, viszonoznom kell gondoskodásukat és segítségüket. – mondta, de választ nem tűrve folytatta.
- Továbbá a magam adósa is vagyok. A korom miatt, mindenki kinevetett a játékban, kitaszítottak, betegnek és perverznek bélyegeztek meg, csak azért, mert nem tudtam mit kezdeni a szabad időmmel és újra akartam élni a fiatalságomat és elviselni valaki hiányát, ki túl korán távozott el mellőlem. – sóhajtott ennél a résznél egy mélyet, de megköszörülte a torkát, remélve, hogy ezzel elhessegeti a rossz emlékek okozta, hirtelen keletkezett görcsöt nyomából.
- Adósa vagyok magamnak azzal, hogy ilyen kedélyes, bátor és szeretetre méltó emberekkel vegyem körbe magam. Bármikor szükségetek van egy vén Apóka tanácsaira, érdesek történeteire, vagy csak egy kazamata rejtekében szeretnétek támogatást, ne habozzatok szólni. – mondta mostmár kedvesen mosolyogva, majd magasra emelte poharát.
- A Justice League-re, rátok Fiatalság. – mondta végül a klán nevét úgy ejtve, ahogy írják (jusztice Leaguére), majd ha nem szegezett felé senki kérdést, választ, visszaült helyére, és úgy folytatta az esetlegesen kialakuló diskurzust és kezdett neki az étkezésnek.

by **Szophie** Vas. Feb. 24 2019, 19:17

Szophie elkapta Silence tekintetét. Hasonlóan volt zavarodott, mint a lány, de jelenleg ezt nem mutatta. Nem tehette meg, hiszen látta, hogy van valaki, akinek szüksége van a jelenlétére. Így tehát odalépett a lányhoz, megfogta a kezét, és szemeit megpróbálta tekintetével rabul ejteni.
- Figyelj rám - utasította amazt kedvesen, és megpróbált egy kis helyet csinálni maguknak. Könyökével egy közeli játékosba fúrt, lépett párat hátra, megtolta maga mögött a tömeget, és máris lett egy kevéske kis szabad tér, levegő körülöttük. Ha ennyi elég volt, akkor csak beszélni kezdett a lányhoz, hogy elvonja a figyelmét, először csak úgy akármiről, a karácsonyról, a készülődésről, aztán pedig az eseményekről, hogy mit jelentett be Kayaba Akihiko, hogy ez szerinte milyen következményekkel járhat. Ha ennyi nem volt elég, akkor megpróbálta ölelésével nyugalomra bírni, pedig - és ezt Silence is jól érezhette - ő magának épp úgy dobogott a szíve, mint a lánynak. Arca sápadt volt, és a kelleténél gyorsabban kapkodta a levegőt.
Ebből az állapotból végül az zökkentette ki, hogy megjelent Ditto apó. A bácsi üdvözlése adott neki egy kis teret, és elterelte az ő figyelmét is. Végül kezdett feloszlani a tömeg is körülötte, és habár még mindig gyorsabban szedte a lábát a kelleténél, és Silence kezét markolászva tört utat magának, lavírozva a tömegben, a többiek előtt, de hamarosan kisimult az arca, ahogy beértek a csendesebb utcácskákba. Egy kis idő elteltével már egészen nyugodtnak volt mondható, miközben másik kezével Vezér bundájába túrt, úgy sétáltak. Mire a palotához értek, elszállt minden idegessége, és mondhatjuk, egészen normálisan viselkedett, még a reggeli csalódottsága is csak nyomokban volt fellelhető rajta.
Hamarosan beszállt tehát a karácsonyi készülődésbe, Vezér elment Ozirisz oldalán a fáért, ő maga pedig bevetette az Ezeregy Aincradi süteményes könyvét, és megkérte Silence-szet és Himét, hogy válasszanak pár nekik tetsző édességet, aztán pedig belefogott, hogy tökéletesre fejlesztett főzés jártasságát kihasználva létrehozza a pompázatos termékeket. Már igazán gyakorlott cukrász volt, néhány helyi bolt kínálatát bőven lepipálták saját tortáit, és a gyakorlott süteményfogyasztók - amilyen talán senki nem volt a palotában aznap - még azt is észrevehették, hogy olyan receptjei is megvannak, amelyek nagyon ritkák Aincrad szerte, vagy egyenesen nem is kaphatóak semerre.
A délután és az előkészületek jó hangulatban teltek a céhházban ezek után. Habár Vezér a fa hordása után nem volt hajlandó részt vállalni semmiből, Szophie csalafinta trükkjének hála végül rákerült az alvó farkas nyakára egy girland, farka végére pedig egy piros gömb. Kifejezetten mókás látványt nyújtott, főleg amikor felébredvén próbált megszabadulni új ékszereitől, ám a futkosástól és kapkodástól csak még jobban bele sikerült gabalyodnia, mókás látványt nyújtva ezzel.
Aztán elérkezett végre a vacsora. Szophie a többiekkel együtt emelte poharát a magasba, hogy üdvözölje a karácsonyt, Ditto apót, hogy igyon a kijutottakért, és azért, hogy itt lehet. A férfi felszólalására csak elpirulva legyintett.
- Ugyan, az semmiség volt - mosolygott rá lágyan.
- Szerintem mindenki okkal került a játékban, és senki sem több vagy kevesebb a másiknál. Mindenki hozott magával problémákat odakintről, és szembesült velük idebent is - mondta aztán nagy komolyan, és újra poharát emelte.
- És magára, rád, Ditto!

by **Ozirisz** Hétf. Feb. 25 2019, 18:30

Az igazat megvallva, nem tudom, most mi lenne velem Himécske nélkül, vagy hogy egyáltalán hol lennék. Ez a lány igazi főnyeremény számomra. Nemcsak gyönyörű, de ugyanakkor örök rejtély is számomra. Sehogy se fér a fejembe, hogy ez a sok kedvesség és törődés hogyan fér el Himében? Azonnal észrevette, hogy valami nyomja a lelkemet, és mindent megtett, hogy jobb kedvre derítsen. Rengeteget segített rajtam, hogy valakinek elmondhattam, mi történt, és mi minden kavarog bennem odabent, legbelül. Csak én voltam olyan ostoba, hogy szegény lányt megijesztettem a főtéren, akaratlanul. Egy pillanatra még én is megijedtem, ahogy Himécske felsikkantott. - Ne haragudjon, Hercegnőm...– szólaltam meg, kicsit bűnbánóan, látva, hogy megrémült a lány. Éreztem, hogy még mindig remegett, így pár kedves szóval is megpróbáltam megnyugtatni. - Nem akartam megijeszteni... csak szerettem volna érezni a közelségét – tettem hozzá, kicsit valószínűleg zavarba is jöttem. Nem sokkal később pedig pont fordítva történt mindez, ahogy összeállt a kép az admin szavait hallva az előző estéről. Mindenféle kavargott bennem, vegyes érzések, hogy még megfogalmazni sem tudtam volna. Mindez végül remegésben testesült meg nálam, de ahogy Hime megszorította a kezem, kicsit kizökkentem a negatív gondolatok végeláthatatlan spiráljából. - Köszönöm Himécske... örülök, hogy itt van mellettem – mondtam a lánynak, hálásan rámosolyogva, ha épp hátranézett. - és... nincsen egyedül, én is itt vagyok, rám mindig számíthat, drága kicsi Hercegnőm :3 – elvégre ezt a sok kedvességet valahogy meg kell hálálnom neki. Ha már megadatott számomra a második esély az életre, már tudom, hogy hogyan fogok tenni: több, értékes időt töltök Himével, és persze a többiekkel, hiszen ez az ami igazán számít. A többi mind csak egy rakás szám, aminek túl sok jelentőséget tulajdonítanak, köztük én is, egészen tegnap estig...

Majd amikor egy Ditto Apóval kiegészülve elindult a csipet-csapat hazafelé, a kialakult beszélgetés kötötte le a figyelmem. Voltak dolgok, amik számomra is újdonságként hatottak, bár jelen esetben kifejezetten jól jött, hogy eltereli valami a gondolataim az előbb hallottakról. Egy-egy viccesebb sztorin elmosolyodtam, ha pedig időközben pár másodpercre beállt a csönd, elkezdtem én is egy-egy történetet feleleveníteni – És van egy szoba a Palotában, amit igazi veszedelmes bestiák laknak – mondtam teljesen komoly hangnemben, majd vidámabban folytattam – A hírhedt csokigólemek és a sütielementálok – majd egy kis hatásszünet, kíváncsian várva, kiből fog előtörni elsőként a röhögés. De valószínűleg én leszek az első, főleg ahogy Himére nézve lelki szemeim előtt felelevenedett az a délután, azzal a két szóval, ami akkortájt a leginkább járt a fejemben: ~csokis dinnyék~
Nem telt bele olyan hű de sok időbe, amíg megérkeztünk, és Vezérrel azonnal el is indultunk az ideális karácsonyfáért. A súlyemelés segít abban, hogy egyáltalán meg tudjuk mozdítani, a teherbírás pedig jelentősen leredukálja a szállítás idejét a hátsó kerttől a díszteremig. Nem egy utolsó szempont, ha kevesebbszer kell megállni. Csupán az okozott nehézséget, hogy melyik lenne az ideális karácsonyfának való? Pláne azt a tényt is figyelembe véve, hogy semmi jelzés nem látható a fákon a díszterem plafonjának a magasságában. Vagyis a szemmértékünkre vagyunk utalva. Míg végül Vezérrel sikeresen kinéztük az ideális jelöltet, kivágtuk és onnantól már gyerekjáték az egész. A farkas utána szépen meg is kezdte a jól megérdemelt pihenőjét, amit időközben Szophie ki is használt: Vezér is gazdagabb lett pár karácsonyi dísszel. Ami pedig engem illet, segítettem amiben csak tudtam, legyen szó bármiről. Hinari kérésére azonnal begyújtottam a kandallót a nodachival. Egy pár másodperc erejéig újra visszhangzottak a fejemben a sunyi csóka oltogatásai, mielőtt a padlóra küldött. Hiába a számok, hiábavaló időpocsékolás... Majd igyekeztem kivenni a részem a további tennivalókból, talán még jobban is, mint az előző években megszokott volt. Persze nem arról szólt a fáma, hogy hirtelen munkamániás lettem, hanem csak arról, hogy nem akartam egyedül lenni. Ismerve magam, ha egyedül vagyok, és nincs körülöttem semmi csevej, vagy valami, akkor továbbra is a tegnapon és a ma délben elhangzottakon pörögnének a fogaskerekek. Ezzel pedig hiba lenne elrontani a karácsonyi hangulatot.
Majd amikor elérkezett az ünnepi vacsora ideje, Himécske mellé ültem le, bár ez szerintem senkinek sem volt meglepő. Ami viszont váratlanul ért, igaz, ez a jó értelemben, az Yuuki és Ai kijutása. Szinte azonnal csekkoltam én is a listát. Végre valami jó történt. Vajon hányan jutottak volna ki, ha nem akadékoskodok? Azonban a gondolataim elterelődtek másfele, ahogy Hinari után Ditto is tartott egy kis beszédet. Hol megmosolyogtam, ahogy hálálkodott a lányoknak, hol pedig elgondolkodtam ahogy a kitaszítottságról beszélt. Elkomorodtam rajt egy kicsit én is. Nem tudtam érdemben hozzászólni a témához, hisz egyrészt Szophie már reagált az Apókára. Másrészt pedig mit tudnék mondani, amit egy minden bizonnyal nagyságrendekkel bölcsebb ember ne tudna? A tanácsokra, történetekre viszont felcsillant a szemem – Ezekben a nehéz időkben felbecsülhetetlen értéke van egy bölcs ember tanácsainak, meglátásainak – mondtam Ditto Apónak, biztatón rámosolyogva - Akik ezt nem látják be, és gúnyt űznek magából, nem méltók rá, hogy foglalkozzon velük - tettem hozzá. Mintha csak olvasna a gondolataimban, és tudná, hogy mire van nagy szüksége az embernek? Vagy csak véletlen egybeesés? Mindenesetre örültem neki, hogy itt volt velünk ő is, ahogy mindenki más. Kivéve Yuukit és Ait, akik már odakint vannak. Bár hiányoztak, hisz a család és a szeretet ünnepén itt lenne a helyük, mégis, örültem nekik. Ők legalább már túlélték, és remélem jó kezekben vannak.

by **Silence** Csüt. Feb. 28 2019, 23:34

Nem túl bizakodó, de bátornak látszani akaró mosollyal fogadta a bíztatást. Ő is azt remélte, hogy nem tart sokáig.
Elsőre meglepetten pislogott Szophiera, amikor az megfogta a kezét. Nem ijedt meg. Bízott a lányban, és tudta, hogy nem akarná bántani, és még a közelsége sem okozott már feszültséget neki. De nem teljesen értette mit szeretne.
Aztán rájött, és határozottan bólintott. Pontosan ezt szeretné. És próbálta eddig is.
Bár teljesen nem tűnt el a feszültsége. Ő nagyon figyelt arra amit Szophie mondott, és bólogatott, mutogatott és gesztikulált ahogy tudott válaszként (ebben a tömegben eszébe sem jutott volna elővenni a füzetét),. Csakhogy a lökdösődés, és mozgás, amit a tömeg produkált újra, és újra kirántotta a már-már nyugalomból. Ettől talán éppen eléggé lett egyre feszültebb, akárhogy próbálkozott nagyot nyelni, hogy végül a feketehajú lány ölelésében találta magát. Először kissé ledermedt, aztán pár pillanat alatt felfogta, hogy jól esik neki a gesztus, sőt, valamelyest meg is védi az idegenek kéretlen érintésétől, úgyhogy nem tiltakozott, és pár perc alatt eléggé megnyugodott, hogy a tömeg oszlásnak indulásakor elviselje az áramlást anélkül, hogy pánikba esne.
Hálásan pislogott Szophiera, aki segített neki a mielőbbi indulásban, és gyors haladásban kifele a tömegből.
Miután már "kapott levegőt" lassan elmúlt a feszültség, és figyelni kezdett a társalgásra is.
Boldogan vette tudomásul, hogy tényleg lesz fa is, és hogy az ünneplés nem szakad félbe a váratlan történés miatt.
Jókedvűen, bár talán a szokásosnál is kicsivel csendesebben segített az előkészületek befejezésében, és ült le az asztalhoz a többiekkel. Nem győzte a délután folyamán elégszer megköszönni Szophienak, hogy segített neki a főtéren. Váltig állította, hogy nélküle rettenetesen megijedt volna.
Azt se tudja hova kapjon először az finom ételek között, de végülis mindenből megkóstol egy kicsit, mert illetlennek érezné, hogy valamit kihagyjon.
Boldogan mosolyog Hinarira. Ő is nagyon boldog, hogy itt lehet, és hogy ha nem is sokat, de segíthet a céhnek. Mint felnőtt, komolyan vett tag.
Dittó apó szavaira kissé értetlenül pislog. Hogy kerül rá pelenka? Nem a csecsemőkre szoktak olyat adni? Abban teljesen biztos, hogy a férfi neki semmivel sem adós… A nevetést és gúnyolódást azt viszont ismeri, és megértően, bíztatóan próbál rámosolyogni a bácsira. Itt ilyen nem fog történni. Vele sem történt, pedig ügyetlenebb Dittónál.
Végül a többiek példáját látva, kicsi fáziskéséssel emeli fel a forrócsokis poharát, és pislog körbe, mert nem teljesen érti, hogy mi történik.
Ozi válaszára szinte önkéntelenül bólintott. A bölcs emberektől rengeteget lehet tanulni!

by **Yurihime** Vas. Márc. 03 2019, 14:36

Különös érzés volt a céhem tagjai között állni most. Befogadtak és törődtek velem, színessé tették a napjaimat, és elüldözték a magányom, ám ebben a pillanatban mégis kicsit idegennek tűntek, és olyan volt, mintha egyre távolabbról látnám őket, ahogy társalognak egymással. Ha Ozirisz-sama nem fogja épp a kezemet, talán ez meg is történt volna. Ők elindulnak, én pedig egy helyben maradok, megkövülten. Pont úgy, ahogy azon a bizonyos első napon is. Elveszítem őket szem elől, és soha többé nem találkozom velük... Megráztam a fejemet. Buta gondolat volt, hiszen most volt hová hazamennem. Ha elveszek, elég csak visszatérni a palotába. Mégis a gondolat, hogy újra láthatnám azt a néhány embert, aki immár évek óta annyira hiányzott, azt a néhány embert, akik pótolhatatlanok voltak az életemben, fájdalmasan mardosta a szívem, és egyfajta méregként szivárgott az elmémbe.
Ám miután elindultunk visszafelé, hirtelen mégis bevillant valami, valami nagyon fontos és halaszthatatlan. Nem gondolkodtam józanul, hiszen az események tegnap este történtek, én pedig reggel már jártam a főtéren éppen Ozirisz-sama társaságában. Azonban számomra a logika most nem létezett, csak a pillanat heve. Kihúztam a kezem Ozirisz-sama szorításából, és futva indultam meg a Black Iron felé.
- Kérem bocsássanak meg, mindjárt jövök én is, menjenek csak nyugodtan! - kiabáltam hátra. Nem tudom, összerakták-e a képet, elvégre biztosan tudták, hogy miért megyek minden reggel a főtéren álló kastélyba. Igyekeztem nem fellökni senkit az úton, és meglepően nagy tömeg böngészte a neveket a táblákon. Alig fértem oda, hogy lássam a számomra legfontosabb nevet, aki bár cserben hagyott, de nem tudtam rá haragudni miatta sosem, hiszen megmentette az életem annak idején. Azonban csalódottan kellett tudomásul vennem, hogy ő sem volt olyan szerencsés, hogy kijusson a játékból. Pedig boldog lettem volna, ha legalább neki sikerül...
Azt hiszem szükségem is volt arra a kicsi magányra, ameddig visszabaktattam egyedül a palotába. Kicsit rendeznem kellett a gondolataimat, nem szerettem volna, ha aggodalmat keltek bennük. Különben is, ez a nap a boldogságról kellett hogy szóljon és az összetartozásról. Mégis egy kicsit talán szétszórt voltam egész idő alatt, amíg előkészítettük a dísztermet, sokszor elkalandoztak a gondolataim, nem mindig vettem észre, ha hozzám szóltak. Azon is sokszor megálltam gondolkodni, hogy az idős úr vajon milyen körülmények közepette került ebbe a furcsa börtönbe, azonban nem mertem tőle megkérdezni.
Talán nem túl meglepő módon elég keveset ettem. Alapból sem voltam nagy étvágyú, de most még annyit sem tudtam enni, amennyit szoktam. Ezt azonban megmagyaráztam azzal, hogy sütés-főzés közben elcsábultam Szophie-sama édességei láttán. Viszont legalább Ditto-sama elárulta, mi okból van most itt köztünk, és az is kiderült, hogy miért nem láttuk egész nap Yuuki-samát és Ai-samát. Ők voltak a szerencsések közülünk, és boldog voltam, hogy legalább nem szenvedünk itt tovább mindannyian, még ha valószínűleg hiányolni is fogom őket.

by **Hinari** Vas. Márc. 10 2019, 16:21

Még sokáig néztem Hime után. Elfogott az a keserű érzés, de tudtam, hogy ha valakinek most utána kell mennie, az nem én vagyok. Talán senki közülünk - pillantottam a többiekre. Al megszorította a kezem és rám mosolygott, én pedig bólintottam: továbbmentünk.
Odabent egy kicsit talán el is nevettem magam Ditto reakcióján, de végül lágy mosollyal fordultam felé és ha engedte, húztam egy kicsit közelebb Nestorhoz:
- Teljesen szelíd, nem bánt minket - bátorítottam az öregurat. Nestoron látszott, hogy nem érti a visszakozást; kisvártatva pedig fel is állt, hogy a felé nyújtott díszeket elkezdje felrakosgatni. Ozi tüzet gyújtott, a fenyőfa is a helyén állt már, mindenki segített és időközben Hime is visszatért közénk. Tőlem egy aggódó, de boldog pillantást kapott; nem akartam rákérdezni, nem is lett volna illő: majd ha úgy kívánja, elmondja talán.

Ditto szavain elgondolkoztam: mi segítünk, ez természetes, Szo is hozzátette, viszont ami vele történt idebent korábban... igen, barátnőm jól mondta. Hiába léptünk egy új világba, mindent nem hagyhattunk odakint. Oziriszra is bólintottam és mosollyal emeltem poharam fel Ditto egészségére is.
- Ami azt illeti, én szívesen hallgatnék történeteket - kaptam szaván az urat vidáman - Valamit, ami megfelel ezen délutánnak.
- A kazamatázást hagyjuk meg későbbre - tettem aztán hozzá - De az biztos, hogy még mennék Ditto apóval máskor is - bólintottam. Akkor, ott, tényleg, igazán jól éreztem magam. Persze Szophie is kellett hozzá, de mókából sosem kifogyó párost alkottak ők ketten s ez segített nekem is. Nem is keveset. Nemsokára kitettük az asztalra a desszerteket és igen, készültem pár csokigólemmel is, persze össz-vissz tenyérnyi méretűekkel, hisz megannyi más különlegesség is terítéken volt; nem szabadott túlzásba esni sem. Közben, talán, Ditto mesélt. Egy ponton lopva odamentem a karácsonyfához és kipakoltam, névvel ellátva az ajándékokat is, majd ha végére ért a történet, sugárzó mosollyal néztem körbe és vontam oda őket a fához, Szophieval az élen.
Ideje volt az ajándékozásnak!

Jeanie, aki csak ekkorra ért fel hozzánk - sűrű elnézések közepette, hogy eddig egy újszülött chocoboval töltötte az időt - egy új, prémes kabátkát kapott, extra tartóssággal, ami kellett is a sok állathoz a céhház mögötti farmon. Hime egy kézzel festett, egyedi teáskészletet; Ozirisz pedig egy hóvihar elleni szemüveget a fagyos szintekre, ahol elég sokszor láttam az ikonját az elmúlt hónapokban. Silencenek egy olyan kék pöttyös bögrét vettem, ami különböző hőmérsékletre változtatja a színét - reméltem, tetszeni fog neki, ilyet ugyanis idebent még nem láttam, kint pedig ő nem lehetett részese az ilyesminek. Alex ajándéka odabent a szobánkban várta őt, Nestoré pedig odakint a céhház tetején. Szophie kapott egy kis dobozzal abból a teából, amit halloweenkor - ritkasága miatt - nem tudtak felszolgálni nekünk, illetve egy kis farkasos noteszt is, amit csak ő tudott kinyitni, senki más: talán jó lesz neki lejegyezni mindenféle titkos dolgot... de Vezérnek is készültem ám! Ő egy gekkó alakú, mozgó játékot kapott és nem kis vigyorgás közepette adtam át neki, hehe Razz

Dittora pedig... nos, őrá eredetileg nem készültem, viszont ő sem maradhatott ki: még korábban, két terítés között állítottam össze neki a csomagot és adtam most át:
- Ha bárkit meg akarsz viccelni vagy csak fel akarod dobni a napját, adj neki egyet ezekből vagy egyél meg te egyet - kacsintottam rá a derűs öregre, többet azonban nem mondtam: ez a meglepetés maradjon csak meglepetés, egyelőre. A dobozban egyébként olyan látszólag egyszerű, kerek teasütemények voltak, amelyek pár percre egy random állattá változtatták azt, aki megette őket. Nos, maradjunk annyiban, hogy Szophieval tudnánk mesélni a dologról. Bizony. De szívesen megnéztem volna az apót heccelő kamaszokat is mondjuk zsiráfként vagy mókusként rohangálni kétségbeesetten a főtéren... igen. Nagyonis! El is mosolyodtam a gondolatra.
- ... És most jöhet a családi fotózás! - emeltem fel a hangom, ha már mindenki végzett az ajándékozással-ajándékbontással és igen, akár visszavonulni készült volna a részvételtől, akár nem, bizony Ditto apót is bevontuk a csoportképbe, be ám! Mint mondotta, adósa volt magának egy ilyen ünnepléssel és... egy új családdal is.

Nagyjából másfél-két hét múlva írnám a kövi kört.

by **Szophie** Vas. Márc. 24 2019, 23:29

Csak ültem ott, szótlanul, meghatódva a boldogságtól. Visszaemlékeztem a legutolsó karácsonyára, és hát.. az nem alakult túl fényesen. A sötétben ücsörögtünk egy kis tűbortűz körül, úgy tizenpáran, lehajtott fejjel. Valaki szipogott. Előtte este ütött a táborunkon egy szörnyeteg, váratlanul ért mindenkit. A mobot ugyan sikerült közös erővel legyőznünk, ám így is társaink életébe került a méreg. Egyre kevesebben maradtunk. Megfogtam Leo kezét, hozzá bújtam. Ruhái hidegek voltak, teste alig adott valamennyi hőt. Fázósan összehúztam magamon foszló, mocskos ruháim darabkáit.
- Boldog Karácsonyt! - suttogta, óvó puszit lehelve a homlokomra.
- Boldog Karácsonyt! - suttogtam a mellkasának, és dideregve közelebb bújtam, hogy elrejtsem könnyeimet.
Ezek a mostani érzések és könnyek ellenben sokkal meghatóbbak, melegebbek voltak. Nem fáztam, tiszta és új ruha volt rajtam, mely könnyen siklott testemen, követte alakom nőies vonásait, kiemelve előnyeimet. Magamhoz vontam Hinarit, és hosszan öleltem őt. Nem is az ajándék miatt, az régen nem érdekelt. A gesztus volt a legfontosabb.
Vezér, akár egy kiskölyök, kergette a gekkó játékot, marcangolta, futott vele. Olyan felszabadultan játszott, ahogy csak nagyon ritkán láthattuk. Olyan volt ő, mint én is néha, egy nemesi állatba zárt kölyökkutya, aki csak az alkalomra vár, hogy elszabaduljon egy kicsit, és újra sebezhetővé váljék.
Átadtam én is az ajándékomat Hinarinak. Nem tudtam, mi fejezhetné ki legjobban azt, amit jelent nekem. Nem találtam neki semmit. Végül az utolsó napokban egy csont mellett döntöttem. A kihegyezett kígyófogra hasonlító tárgy a börtönben esett, és különleges módon nem pixeleződik el sohasem. Sok ilyenbe lehetett odalent belefutni, méreganyag is van benne, és sebezni is képes. Mégsem ez volt a leglényegesebb a történetben. A fog mellé járt egy levél is, a következő tartalommal:
"Amikor egy sötét éjszakán a mobba botlottam, a te szellemed tanácsolta nekem a taktikát, amivel legyőzhettem. Ha nem vagy ott a szívemben, aznap legyőz a szörny, és most talán az én fogam heverne a mocsokban azon a padlón. Ahogyan te velem voltál aznap, úgy leszek én is ott veled mindig, mindörökké"
Az ajándékozás persze folytatódott. Silence egy apró süteményeskönyv - kezdőknek című művet kapott, amiben rajzokkal volt egyértelművé téve, melyik lépést melyik követi, hogy akár alacsony szinten is ügyes és finom kis süteményeket lehessen gyártani.
Hime egy különleges virágot kapott, amit az egyik havas szinten találtam, és mivel tudtam, hogy oda nem igazán szokott feljárni, meg azt is, hogy alacsonyabb szinteken nem megvehető a növényke, úgy gondoltam, bizonyára tetszene neki.
Ozirisz, emlékezve a régi találkozásra, egész éves színházbérletet kapott Ovidius kőszínházába, hátha egyszer kedve támadna megint eljönni velem megnézni egy előadást, vagy akár valaki mással - ahogy elnéztem a kapcsolatot közte és Hime között.
Ditto apó jelenlétére én sem igazán számítottam, de azért odaléptem hozzá, és egy kosarat jól megtömtem süteményekkel, majd átkötöttem masnival, azt nyújtottam át neki.
- Bármikor szüksége van rám, sikítson. A nevemet tudja! - kacsintottam rá, és ha hagyta, jókedvűen keblemre öleltem.
Aztán csak ültem ott, néztem a karácsonyi fényeket, és arra gondoltam, mennyire szerencsés vagyok. Hogy annyi rossz mellett még mindig van kivel ünnepelnem. Hogy annyi viszontagság után is képes vagyok még a boldogságra, és átélhetem mindezt itt. A fotókristályba néztem, és mosolyogtam. Szélesen, jókedvűen, fogsort villantóan nevettem bele a képbe. Arcomat mégis könnyek áztatták.
A kép után egy óvatlan pillanatban, amikor úgy láttam, nem foglalkozik éppen mással vagy másokkal, odaosontam Silence-hez. Egy ideje foglalkoztatott egy kérdéskör, amiről meg akartam őt magát is kérdezni. Megkérdeztem tőle, tudna-e velem pár szót kettesben váltani. Arcomra sejtelmes, ám boldog mosoly költözött.

by **Hinari** Szer. Jún. 05 2019, 10:55

És folytatódott az ajándékozás. Mindenki, aki akkor számított ott volt, amit a csoportfotó bizonyít - a többivel együtt fel is került a díszterem falára, hogy emlékezzen rá az, aki arra jár. Mindenkire, aki ott volt azon a napon.
Ditto jelenléte pedig csak emelte az ünnepély fényét és mint a céh jóbarátja integettünk neki távozásakor. Bármikor, ha úgy dönt, esetleg csatlakozni szeretne, csak egy levelet kell írnia Hinarinak és egy teázás keretében meg is ejthetjük a dolgot. Bármikor.
Sokan remélik, hogy így lesz.
Addigis mindenki járja a saját útját. Együtt vagy külön-külön, szívünkben egymás mosolyával.

by **Hinari** Vas. Dec. 19 2021, 11:25

Céhkarácsony

Díszterem - Page 2 Mistle11

Már délelőtt elkezdtük a készülődést. A megszokotthoz képest azért kissé később, elsősorban Szophie miatt, akit megkértem, hogy kísérjen el az aznapi, utolsó nagybevásárlásra, hogy a hozzávalók, amik a családi ebédhez kellenek mind frissek legyenek, a szavatosságuk legelején. Közben a hagyományokhoz híven Ozi ment el fáért, hogy a 3-as Teherbírásával gond nélkül haza tudja cipelni és persze biztos megkért valakit, hogy menjen vele, de ilyen szinten nem kívántam most belefolyni az események alakulásába. Éppen ezért most a céhtagok osztották ki maguk között azt is, ki feleljen a terem és a folyosók díszítéséért, ki segítsen be a főzésben és a süteménykészítésben és ki szerezze be az italokat: tennivaló volt bőven, de szerencsére sokan voltunk itt; még Miri is, aki miatt idén először tettük más napra az ünnepséget.
Jó is lett volna, ha hozzá hasonlóan én is a családommal tölthettem volna a szentestét.
- ... és képzeld, kaptam tőle egy halványkék, hópehelymintás sálat, de az arca, amit akkor vágott, amikor megkérdeztem, hogyan sikerült aranyat összeszednie rá, mindent megért - kuncogtam és boldogságtól kipirultan mosolyogtam rá barátnőmre, miközben kissé lelasítottam és megnéztem magamnak a gyerekek által körbeugrált Mikulást a téren - Persze nem árulta el. De amennyire nem tudja, mit kezdjen ezzel a világgal, szerintem hamarabb vállalt el valami munkát védett területen belül, minthogy kimenjen mobokra vadászni - meséltem és egy pillanatra behunytam szemeim, ahogy megfogalmaztam a kívánságom, persze nem kimondva, de valahogy mégiscsak annak a szakállas, pirosruhás öregúrnak szánva a kérést. Jövőre én szeretnék venni valamit Naithennek, méghozzá odakint. Majd elmosolyodtam és visszafordultam Szophiehoz:
- Szerinted Nestor idén is inkább leveri a füzéreket, minthogy felrakná őket a falra? Tavaly elfelejtettem fotót készíteni róla, ahogyan a sokszínű fényekbe gabalyodva morgolódik - nevettem, majd eltűnődve tettem hozzá - És most megint itt lesz Tapsi is. Meg Noise. Huhh, nem irigylem azokat, akik elvállalták a díszítést - szélesedett ki a mosolyom és jókedvűen ballagtam az árnyharcos oldalán, immáron hazafelé.

*

- Inkább a kertkaput kellett volna választani - húztam el a szám szélét jó tíz perccel később, miután a megtermett szarvas valamiért nemhogy nem volt hajlandó elállni a főbejárat ajtajából, de amikor megközelítettem, még jól meg is harapott. Persze sérülést nem okozott és így mégcsak bizsergést sem éreztem, de kellően meglepett hozzá, hogy egyelőre ott maradjak az utcán, tisztes távolban az állattól. Még jó, hogy a szerzett itemek mind biztonságban pihentek az inventorynkban; igencsak mérges lettem volna, ha bármi is összetörik. Az ötlet azonban hamar jött, és ahogy ez lenni szokott, Szophie oldalán sosem a legnormálisabb fajta.
Felvettem egy marék havat, gömböt formáltam belőle és rákacsintottam a lányra:
- Három, kettő, egy...!
És hogy a hógolyók elől menekülő szarvas után az ablakon vagy az erkélyen ácsorgó/dohányzó, szőkehajú srác is kapott párat? Valamire csak el kellett használni a már meggyúrt muníciót, nem? :3

*

- Na, hogy tetszem? - kérdeztem Mirit és Fuwát és körbefordultam a vadonatúj, fehér-halványkék ruhámban: a délelőtt nagyrészét kitöltő, közös sütés-főzés után, a nagy közös ebéd előtt még pihentünk egy kicsit, az átöltözés pedig ennek feltétlen a részét képezte - És találtam hozzá holdkőből és halvány holdkőből készült ékszereket is - mutattam nekik, majd sóhajtottam egyet és átléptem a szobám küszöbét.
- Ha vannak téli rajzaid, esetleg kitehetnél belőlük párat a Díszterembe is - ötleteltem, amjd Fuwa felől Mirihez fordultam - Tényleg, Momó hogy viselkedett? Nestor ilyenkor bűnrossz szokott lenni; segíteni akar, de mindig leveri a fél díszletet - kérdeztem Mirit is, ahogyan felfele igyekeztünk a harmadikra, ahol már valószínűleg vártak ránk a többiek. Odaérve aztán elismerőn fordultam körbe és simogattam meg az arrajáró Noiset és Tapsit is, mielőtt a fiúkhoz fordultam volna:
- Hogy álltok az italokkal? Remélem nem kóstoltátok elő mindet - kuncogtam - Oh és látom a hangszereket is áthoztátok a Menedékről; köszi annak, aki segített Alnak a műveletben - mosolyogtam Makura és Aftonra - Hime még a konyhában van? Valaki segít neki felhozni a tálcákat? - kérdeztem tőlük, majd igyekeztem segíteni a terítésben és közben előszedegettem a Hangrögzítő Kristályokat is, amelyeket megérintve halk, karácsonyi muzsika lengte be a készülődés utolsó perceit.

by **Szophie** Vas. Dec. 19 2021, 18:21

Céhkarácsony

Csendesen, a háttérbe vonulva figyelte a falra kiaggatott rajzokat és fotókat. Ott voltak közöttük a korábbi karácsonyokkor készült közös fotók is, amikor még ő is a céh igazi tagja volt, volt olyan is, amin már nem vett részt és olyan is, ahol megint az ünneplő tömeg között ácsorgott. Hosszúra, szinte félelmetesen hosszúra nyúlt a céh közös múltja, Szophie pedig büszke volt rá, hogy szinte az egészben részt vett.
Nehezen szakította el pillantását az egyik fotótól, ahol Vezér még bébi petként ücsörgött a társaság előtt, de amikor végül sikerült neki, hangosan kezdte el dicsérni Fuwa rajzait. Látszott a szorgalom a lány keze munkáin, habár már korábban is kifejezetten tehetségesen ragadta meg a pillanatokat, mostanra a képei szinte életre keltek a papíron. Szinte érezni lehetett a hangulatot, a vidámságot és a rengeteg fényt, amit ábrázolni kívántak.

Szophie szívében már reggel óta élénken lobogott a boldogság. Sőt, már napok óta. Azóta, hogy Hinarival megbeszélték a közös kora reggeli vásárlást, azóta, hogy a süteményeskönyvét elejétől a végéig átlapozva válogatta, melyik csodákat készítse el a napra, azóta, hogy az első karácsonyi díszek felkerültek a város fogadóira és azóta, hogy először hullott a nyakába hatalmas adag hó egy erkélyről.

Szophie vidáman dúdulva sétálta végig a Főteret hiányzó alapanyagok után kutatva, ha pedig éppen nem dúdolt, úgy Hinarit boldogította vidám csicsergéssel. A szája mondhatni egész délelőtt be sem állt, talán csak arra az időre, amíg vásárolt egy forró csokoládét maguknak és azt kezdte el jókedvűen szürcsölni. Kedvét még a harapós rénszarvas sem ronthatta el, habár ő inkább megszelidíteni és megülni szerette volna, végül a hógolyózás sem tűnt feltétlen rossz ötletnek. Főleg miután eszébe jutott Hinarit is megajándékozni néhány hólabdával, később pedig sikerült becserkésznie a karácsonyfát cipelő Oziriszt is, legnagyobb elégedettségére pedig Alex is kapott egy hatalmas adag havat a nyakába. Igen, a kabátja alá, a pulóvere alá, olyan helyre, ahol a lehető legkellemetlenebb a hideg csípőssége.
Szophie nyelvét nyújtva kívánt neki boldog karácsonyt, aztán elsietett a konyhába, hogy még időben elkészüljön a süteményekkel.
Mivel játékkal töltötte az időt, természetesen a pihenőidőt is át kellett dolgoznia, de szívesen maradt Yurihime társaságában a konyhában, a kezdésre pedig lisztes mancsokkal, színes cukorkákkal és csillogó porfelhővel a hajában bukkant elő, mindkét kezében egy-egy hatalmas süteménytartó állványt egyensúlyozva. Addigra a terem is készen állt a vendégfogadásra, neki pedig újra elöntötte lelkét a boldogság, ahogy a népes családra pillantott. Hálás volt Hinarinak, amiért még mindig a csapat tagja lehet, bár ha a legjobb barátnőjével tölthette volna az ünnepeket, talán az sem érdekelte volna, ha csak kettesben vannak.

Csendesen az asztalhoz somolygott és bekapott egy süteményt az odakészítettek közül. Abban az egyben biztos volt, hogy idén sem ő lesz az, aki megvárja a normális vacsorát a desszerttel.

by Ajánlott tartalom