KezdőlapHinari lakrésze
5 posters
1 / 2 oldal
1 / 2 oldal • 1, 2 
Hinari lakrésze
by Hinari Szer. Júl. 24 2013, 01:08
Ahogy belépünk, az előszobában találjuk magunkat, ahol bal oldalt fogas szolgál a vendégek kabátjának, illetve egyéb felszereléseinek, fegyvereinek fellógatására, mellette tükör; jobb oldalt pedig kis szék, ha esetleg le akarnánk pihenni, vagy levenni a cipőnket. Ugyanezen oldalon, sréhen nyílik a társalgó és (szükség esetén) egyben a vendégszoba, mely egy légtérben van a mellette lévő konyhával, a kettőt pult köti össze, így akár főzés közben is lehetőségünk nyílik a beszélgetésre. A szobából nyíló erkély remek kilátást biztosít a céhház udvarára, mögötte a Kezdetek Városa fölé emelkedő hegyekkel.
A bejárattal szemben lévő folyosóról nyílik a fürdőszoba és Hinari szobája, utóbbi a látogatók számára természetesen nem nyilvános, így a további felosztás a tervrajzon sincs feltüntetve. A lakás berendezése egyszerű, mégis otthonos, a folyosó végén lévő ablak és a társalgó mindig nyitott ajtaja pedig elég fényt biztosít ahhoz, hogy bárki aki belép, ne érezze a palota nyomását és a néha a falai közt uralkodó, elgondolkodtató félhomály komorságát.
A bejárattal szemben lévő folyosóról nyílik a fürdőszoba és Hinari szobája, utóbbi a látogatók számára természetesen nem nyilvános, így a további felosztás a tervrajzon sincs feltüntetve. A lakás berendezése egyszerű, mégis otthonos, a folyosó végén lévő ablak és a társalgó mindig nyitott ajtaja pedig elég fényt biztosít ahhoz, hogy bárki aki belép, ne érezze a palota nyomását és a néha a falai közt uralkodó, elgondolkodtató félhomály komorságát.
Hinari- Kardforgató
- Hozzászólások száma : 4967
Join date : 2012. Dec. 28.
Karakterlap
Szint: 50
Exp:
(29686/10100)
Céh: Justice League
Re: Hinari lakrésze
by Szophie Vas. Szept. 14 2014, 21:55
Csoki szoba, pár nappal ezelőtt..
Nem érti, azt hiszem... A szüleim elvesztése teljesen más. Attól még, hogy ugyanazt az utat választottam, mint ők, természetesen fáj az elvesztésük. Rettenetesen. De épp ez volt az okom is arra, hogy a hatalmat keressem, hogy az életemet áldozzam fel. Természetesen nem bosszúból, sosem fordult meg a fejemben ilyesmi. Egyszerűen magam miatt. Mert szeretem ezt. Mert életben tart. Mert az életem kockáztatása semmiségnek tűnik. A sajátomé. Talán az én halálom is fájni fog, de nem nekem. A szüleim is így voltak ezzel. Tudták, milyen munkát űznek, és mi lehet ennek a vége.. Mégsem hagyták abba. És mégis úgy neveltek végig, hogy nekem is ezt kell majd csinálnom. És én boldogan belementem.
De ő nem érti. Nem is értheti talán, akármennyire is akarom ezt. Hisz problémaként fogja fel a hatalmat, és valami hatalmas értékként az életet.. az én életemet. Az én fejemben teljesen más kép élt. De persze nem szükséges, hogy ugyanolyanok legyünk, nemde? Talán épp ez a különbözőség az, ami összehozott minket..
Néztem a tájat az ablakból állva. Ez én voltam, ismerős önmagam. Ő még nem látta, a játékban még más sem. De el kell fogadnia, ez is én vagyok. És az élet, amelyről meséltem neki, az enyém. Ha nem képes ezt lenyelni, az azt jelenti, nem is igazán a barátom.. Legalábbis az általa emlegetett értelemben, azt hiszem... Már amennyire képes vagyok behatárolni egyáltalán ezt a fogalmat.
Ahogy ezen filóztam, egyszer csak megölelt. O.O Nem kicsit meglepett fejjel meredtem rá, majd mielőtt egyáltalán reagálni tudtam volna, ott hagyott. Fogalmam sincs, mit tettem volna, ha marad.. Hogy milyen érzések kavarogtak volna bennem. Örültem volna neki? vagy dühös lettem volna érte? De így csak egy nagy kérdést hagyott bennem.. Miért? Hiszen előtte dühösnek és szomorúnak tűnt. Mert nem értett meg igazán.
Jelen..
Talán egyszerűbb dolgokról kéne beszélgetnünk. Talán nem kéne olyan dolgokkal traktálnom, amelyeket nem ért meg, amelyek ennyire messze állnak az ő világától. Talán egy kicsit megértőbbnek kéne lennem, alkalmazkodni.. És nem elkotyogni mindig a legszélsőségesebb baromságaimat. Nem kell neki tudnia ilyesmikről. Fölösleges belekevernem ebbe.. Hiszen csak baja származhat belőle, ha tudja. Akkor és ott rendeznünk kellett volna a dolgokat, nem pedig még jobban összekuszálni. Persze azzal nem oldok meg semmit magamban, ha kímélem őt. De.. valamiért.. mégsem szeretném, hogy így legyen vége a barátságunknak. Vagy nem is tudom.. Rengeteget gondolkodtam az elmúlt napokban. Persze értem én a felfogását, de... Nem érzem. Valahogy sokkalta sötétebbnek látok mindent. Én nem az életet választottam, ennyire egyszerű a kettőnk közötti eltérés. Ettől függetlenül ha már elkezdtem ezt a játékot, nem fogok csak úgy meghátrálni. A régi énemet kell beleolvasztanom a most kialakítottba. Nem egyszerű, de nem megoldhatatlan. Persze ez áldozatokkal jár... De Hinarit képtelen vagyok feláldozni. Azt hiszem.. ez talán egy előre lépés lehet bennem. Makoto és Hinari, akikhez ragaszkodom. Annyi különbséggel, hogy Hinarival képtelen vagyok akármilyen játékot is űzni.. Ő egyszerűen csak van. Egyszerűen csak fontos. Mindenféle ok nélkül. És fogalmam sincs, hogy is alakulhatott így.. De nem akarom, hogy nehezteljen rám. Így akár hazudni is képes vagyok a kedvéért.
Bevettem egy vicces sütit a számba, melynek hatására hamarosan nyuszi füleim nőttek. Nem olyan vicces, mint a zsiráf nyak volt, de azért remélem, most megteszi.
Végül pedig bekopogtam. Elég korán volt ahhoz, hogy abban reménykedhessek, még nem ment el sehova, otthon van, a szobájában. Vártam, és reméltem, nem csapja rám rögvest az ajtót..
Annál nagyobb meglepetés volt a sárkány megjelenése.O.O
- Öhmm.. Szia. Hi.. Hinari itthon van? - kérdeztem meglepődve, miközben egyik nyuszifülem hegyesen felé fordítottam, másikat csálén hagytam lelógni. Amikor válaszolt, beléptem, levetettem a cipőm, majd a falnak támaszkodva vártam a lány megjelenését.
- Szia. - köszöntem bizonytalanul, amikor Ő megjelent. Nem is tudtam hirtelen, mit mondjak, mit is akarok mondani.
- Én.. én.. - próbáltam valamit kinyögni. - Annak idején Makotoról sem beszéltünk.. Azóta sem került szóba soha. Pedig én nem tudtam, mit tegyek. Azt akartam, hogy te segíts. Olyan barátnősen meg kellett volna beszélnünk, ahogy azokban a bugyuta amerikai filmekben van, de.. Féltem. És te is elfoglalt voltál. És.. és.. - felsóhajtottam. Nem is ezt akartam mondani. Egyáltalán nem. Most fölöslegesen felhozom még ezt is.
Csak hogy legyen még valami, ami miatt szarul érezhetjük magunkat.
- Szóval.. Nekünk egyértelműen többet kell találkoznunk és beszélnünk! - vettem fel határozott hangnemet és arckifejezést. - És én is megígérem, hogy megpróbálok... jó lenni. És elfelejteni ezeket a butaságaimat.. a hatalmat. - ez volt a hazugság. De ezt neki nem kellett tudnia. Elszántan meredtem rá, mint narkós, ha megfogadja, hogy leáll. Egészen addig tényleg szentül el is hiszi, hogy meg fogja tenni, amíg ki nem tisztul belőle az előző adag. Én is ilyen szentül hittem, legalábbis külsőre. Csak én tudtam, hogy úgysem tartom ezt be.
Nem érti, azt hiszem... A szüleim elvesztése teljesen más. Attól még, hogy ugyanazt az utat választottam, mint ők, természetesen fáj az elvesztésük. Rettenetesen. De épp ez volt az okom is arra, hogy a hatalmat keressem, hogy az életemet áldozzam fel. Természetesen nem bosszúból, sosem fordult meg a fejemben ilyesmi. Egyszerűen magam miatt. Mert szeretem ezt. Mert életben tart. Mert az életem kockáztatása semmiségnek tűnik. A sajátomé. Talán az én halálom is fájni fog, de nem nekem. A szüleim is így voltak ezzel. Tudták, milyen munkát űznek, és mi lehet ennek a vége.. Mégsem hagyták abba. És mégis úgy neveltek végig, hogy nekem is ezt kell majd csinálnom. És én boldogan belementem.
De ő nem érti. Nem is értheti talán, akármennyire is akarom ezt. Hisz problémaként fogja fel a hatalmat, és valami hatalmas értékként az életet.. az én életemet. Az én fejemben teljesen más kép élt. De persze nem szükséges, hogy ugyanolyanok legyünk, nemde? Talán épp ez a különbözőség az, ami összehozott minket..
Néztem a tájat az ablakból állva. Ez én voltam, ismerős önmagam. Ő még nem látta, a játékban még más sem. De el kell fogadnia, ez is én vagyok. És az élet, amelyről meséltem neki, az enyém. Ha nem képes ezt lenyelni, az azt jelenti, nem is igazán a barátom.. Legalábbis az általa emlegetett értelemben, azt hiszem... Már amennyire képes vagyok behatárolni egyáltalán ezt a fogalmat.
Ahogy ezen filóztam, egyszer csak megölelt. O.O Nem kicsit meglepett fejjel meredtem rá, majd mielőtt egyáltalán reagálni tudtam volna, ott hagyott. Fogalmam sincs, mit tettem volna, ha marad.. Hogy milyen érzések kavarogtak volna bennem. Örültem volna neki? vagy dühös lettem volna érte? De így csak egy nagy kérdést hagyott bennem.. Miért? Hiszen előtte dühösnek és szomorúnak tűnt. Mert nem értett meg igazán.
Jelen..
Talán egyszerűbb dolgokról kéne beszélgetnünk. Talán nem kéne olyan dolgokkal traktálnom, amelyeket nem ért meg, amelyek ennyire messze állnak az ő világától. Talán egy kicsit megértőbbnek kéne lennem, alkalmazkodni.. És nem elkotyogni mindig a legszélsőségesebb baromságaimat. Nem kell neki tudnia ilyesmikről. Fölösleges belekevernem ebbe.. Hiszen csak baja származhat belőle, ha tudja. Akkor és ott rendeznünk kellett volna a dolgokat, nem pedig még jobban összekuszálni. Persze azzal nem oldok meg semmit magamban, ha kímélem őt. De.. valamiért.. mégsem szeretném, hogy így legyen vége a barátságunknak. Vagy nem is tudom.. Rengeteget gondolkodtam az elmúlt napokban. Persze értem én a felfogását, de... Nem érzem. Valahogy sokkalta sötétebbnek látok mindent. Én nem az életet választottam, ennyire egyszerű a kettőnk közötti eltérés. Ettől függetlenül ha már elkezdtem ezt a játékot, nem fogok csak úgy meghátrálni. A régi énemet kell beleolvasztanom a most kialakítottba. Nem egyszerű, de nem megoldhatatlan. Persze ez áldozatokkal jár... De Hinarit képtelen vagyok feláldozni. Azt hiszem.. ez talán egy előre lépés lehet bennem. Makoto és Hinari, akikhez ragaszkodom. Annyi különbséggel, hogy Hinarival képtelen vagyok akármilyen játékot is űzni.. Ő egyszerűen csak van. Egyszerűen csak fontos. Mindenféle ok nélkül. És fogalmam sincs, hogy is alakulhatott így.. De nem akarom, hogy nehezteljen rám. Így akár hazudni is képes vagyok a kedvéért.
Bevettem egy vicces sütit a számba, melynek hatására hamarosan nyuszi füleim nőttek. Nem olyan vicces, mint a zsiráf nyak volt, de azért remélem, most megteszi.
Végül pedig bekopogtam. Elég korán volt ahhoz, hogy abban reménykedhessek, még nem ment el sehova, otthon van, a szobájában. Vártam, és reméltem, nem csapja rám rögvest az ajtót..
Annál nagyobb meglepetés volt a sárkány megjelenése.O.O
- Öhmm.. Szia. Hi.. Hinari itthon van? - kérdeztem meglepődve, miközben egyik nyuszifülem hegyesen felé fordítottam, másikat csálén hagytam lelógni. Amikor válaszolt, beléptem, levetettem a cipőm, majd a falnak támaszkodva vártam a lány megjelenését.
- Szia. - köszöntem bizonytalanul, amikor Ő megjelent. Nem is tudtam hirtelen, mit mondjak, mit is akarok mondani.
- Én.. én.. - próbáltam valamit kinyögni. - Annak idején Makotoról sem beszéltünk.. Azóta sem került szóba soha. Pedig én nem tudtam, mit tegyek. Azt akartam, hogy te segíts. Olyan barátnősen meg kellett volna beszélnünk, ahogy azokban a bugyuta amerikai filmekben van, de.. Féltem. És te is elfoglalt voltál. És.. és.. - felsóhajtottam. Nem is ezt akartam mondani. Egyáltalán nem. Most fölöslegesen felhozom még ezt is.
Csak hogy legyen még valami, ami miatt szarul érezhetjük magunkat.- Szóval.. Nekünk egyértelműen többet kell találkoznunk és beszélnünk! - vettem fel határozott hangnemet és arckifejezést. - És én is megígérem, hogy megpróbálok... jó lenni. És elfelejteni ezeket a butaságaimat.. a hatalmat. - ez volt a hazugság. De ezt neki nem kellett tudnia. Elszántan meredtem rá, mint narkós, ha megfogadja, hogy leáll. Egészen addig tényleg szentül el is hiszi, hogy meg fogja tenni, amíg ki nem tisztul belőle az előző adag. Én is ilyen szentül hittem, legalábbis külsőre. Csak én tudtam, hogy úgysem tartom ezt be.
Szophie- Árnyharcos
- Hozzászólások száma : 2853
Join date : 2012. Nov. 21.
Age : 27
Tartózkodási hely : "pokemonok mellett"
Karakterlap
Szint: 50
Exp: (12046/10500)
Céh: -
Re: Hinari lakrésze
by Hinari Csüt. Szept. 18 2014, 19:12
Sokat gondolkodtam. Mindenen, ami a csokiszobában és előtte történt, de nem jutottam dűlőre, egyszerűen képtelen voltam rendezni magamban az ott történteket. Szophie pedig nem jött. Nem is tudom, hogy bízhattam-e abban, hogy eljön, vagy ez is csak egy naiv álom volt, ahogy minden más is, amit eddig hittem. Róla. És talán magamról és a világról is.
Zavartan, mégis egyfajta ideiglenes békét keresve támaszkodtam a párkányon, a felettem úszó felhőket bámulva, melyek narancsosan izzottak a felkelő nap fényében. Kezemben forró teát szorongattam, és élveztem a hűs szél érintését, percekig hallgatva, ahogy alattam ébredezik a város. Vajon mikor fogunk újra találkozni? Nem akartam megkeresni. Mégcsak megnézni se a minimapon, hogy hol van, egyedül a céhtagok listájában csekkoltam, minden alkalommal szorongva nyitva meg, hogy utána megnyugodjak. Nem volt jó ez így, de nem tehettem ellene semmit. Csak fél füllel hallottam, ahogyan Nestor kisétál az előszobába, négy lábon, szorosan összecsukott szárnyakkal: máshogy nem fért el. Halkan sóhajtottam, már beszéltem pár hozzáértővel, hogy a palota egy üres szobáját átalakítsák a tűzsárkány igényeinek megfelelően, ám eddig csak a tervrajz volt meg, lassan haladt az ügy. Meg is értettem Nestort, hogy inkább odakint gyakorol, a nap nagyrészét a céhkertben és a hegyekben töltötte, csak esténként szállt be a lakrészbe, a nappaliban helyezkedve el. Arcomon mosollyal fordultam utána, hogy jó edzést kívánjak neki, ám a sárkány mellett, a küszöbön ácsorogva ott állt Szophie.
- Nestor örül a találkozásnak. Igen, Annabell itt van – köszöntötte a lányt, majd rám nézett, s vissza Szophiera, majd újra rám. Én meglepett arccal, egy szál lenge hálóingben, kezemben gőzölgő itallal, Szo pedig csodálkozva, két nyuszifüllel a fején. Nestor pislogott párat, majd átsétált a nappalin, ki az erkélyre, jelentőségteljes pillantást vetve rám, ahogy elhaladt mellettem – Nestor elmegy repülni – mondta mindkettőnknek, kitárva szárnyait, elrugaszkodva a párkányról, nemigen foglalkozva azzal, hogy kis híján fellökött. Én csak a fejemet csóválva néztem utána, majd vidáman megvontam a vállam, odafordulva a vendéghez – Szia, ööö, egy pillanat – és berohantam a szobámba, pár gombnyomással átöltözve, s csak miután ezzel megvoltam, siettem eléje, ám tőle pár lépésre megtorpanva: nem tudtam, hogy mi most akkor hogyan is állunk egymással. Zavartan toporogtam egy kicsit, át akartam volna ölelni, de fogalmam sem volt, hogyan fogadná, így végül a nappali felé vettem az irányt – Gyere csak be. Teát vagy kakaót? – huhh de furcsán hangzott mindez, komolyan mintha egy egyszerű ismerőssel beszélgetnék. Nyeltem egyet, ám szerencsére nem kellett megszólalnom, elkezdte ő helyettem.
- Mármint Tachibanára gondolsz? – kérdeztem vissza, erősen kellett gondolkoznom, hogy rájöjjek ki az a Makoto – Igen, én is akartam már veled beszélni róla – sóhajtottam végül, lehuppanva a kanapéra, biztatón intve, hogy tegye ő is ugyanezt – Pontosan mire gondolsz segítség alatt? – tettem hozzá, ám amikor témát váltott, és elszántan jelentette ki ugyanazt, mint amit a csokiszobában is megtettünk, mosolyogva bólintottam, inkább csöndben maradva addig, ameddig be nem fejezi, nem akartam a szavába vágni. Csak akkor feleltem, amikor már mindent elmondott, amit így elsőre el szeretett volna.
- Köszönöm, Szo – kezdtem bele lágyan - De csak olyat ígérj amit be is tartasz – néztem rá érdeklődőn: emlékeztem a múltkor elhangzottakra, amikor azt mondta, hogy nem ígérheti meg… bár ez talán másabb, mint az volt, hiszen jónak lenni… meg elfelejteni a hatalmat… utóbbiban ugyan kételkedtem, mert nekem is minden nap az eszemben van, csak éppen a másik oldalról, de úgy amúgy értékeltem, hogy miattam megpróbálja – Tudod, mi ketten nagyon másak vagyunk… máshogy nőttünk fel, de ez nem jelenti azt, hogy rosszban kell lennünk, sőt. Én… én nem haragszom rád, de ahhoz, hogy ne legyenek félreértések és eltitkolt feszültség, igenis meg kell keresnünk egymást, ha valami baj van… hisz egymásra számíthatunk… s nem kell egyetértenünk se mindenben, és félni sem kell a másik véleményétől… - most jutottam el odáig, hogy, bátortalanul bár, de átkaroltam egy rövid időre, csakhogy utána lesütött szemekkel meredjek magam elé – Nagyon rosszul éreztem magam az elmúlt napokban. Nem tudtam, mit gondolsz, mit szeretnél, én… - pillantottam rá – Én örülök, hogy eljöttél – vettem nagy levegőt, majd halványan rámosolyogtam, kifújva azt - Beszélgessünk.
Zavartan, mégis egyfajta ideiglenes békét keresve támaszkodtam a párkányon, a felettem úszó felhőket bámulva, melyek narancsosan izzottak a felkelő nap fényében. Kezemben forró teát szorongattam, és élveztem a hűs szél érintését, percekig hallgatva, ahogy alattam ébredezik a város. Vajon mikor fogunk újra találkozni? Nem akartam megkeresni. Mégcsak megnézni se a minimapon, hogy hol van, egyedül a céhtagok listájában csekkoltam, minden alkalommal szorongva nyitva meg, hogy utána megnyugodjak. Nem volt jó ez így, de nem tehettem ellene semmit. Csak fél füllel hallottam, ahogyan Nestor kisétál az előszobába, négy lábon, szorosan összecsukott szárnyakkal: máshogy nem fért el. Halkan sóhajtottam, már beszéltem pár hozzáértővel, hogy a palota egy üres szobáját átalakítsák a tűzsárkány igényeinek megfelelően, ám eddig csak a tervrajz volt meg, lassan haladt az ügy. Meg is értettem Nestort, hogy inkább odakint gyakorol, a nap nagyrészét a céhkertben és a hegyekben töltötte, csak esténként szállt be a lakrészbe, a nappaliban helyezkedve el. Arcomon mosollyal fordultam utána, hogy jó edzést kívánjak neki, ám a sárkány mellett, a küszöbön ácsorogva ott állt Szophie.
- Nestor örül a találkozásnak. Igen, Annabell itt van – köszöntötte a lányt, majd rám nézett, s vissza Szophiera, majd újra rám. Én meglepett arccal, egy szál lenge hálóingben, kezemben gőzölgő itallal, Szo pedig csodálkozva, két nyuszifüllel a fején. Nestor pislogott párat, majd átsétált a nappalin, ki az erkélyre, jelentőségteljes pillantást vetve rám, ahogy elhaladt mellettem – Nestor elmegy repülni – mondta mindkettőnknek, kitárva szárnyait, elrugaszkodva a párkányról, nemigen foglalkozva azzal, hogy kis híján fellökött. Én csak a fejemet csóválva néztem utána, majd vidáman megvontam a vállam, odafordulva a vendéghez – Szia, ööö, egy pillanat – és berohantam a szobámba, pár gombnyomással átöltözve, s csak miután ezzel megvoltam, siettem eléje, ám tőle pár lépésre megtorpanva: nem tudtam, hogy mi most akkor hogyan is állunk egymással. Zavartan toporogtam egy kicsit, át akartam volna ölelni, de fogalmam sem volt, hogyan fogadná, így végül a nappali felé vettem az irányt – Gyere csak be. Teát vagy kakaót? – huhh de furcsán hangzott mindez, komolyan mintha egy egyszerű ismerőssel beszélgetnék. Nyeltem egyet, ám szerencsére nem kellett megszólalnom, elkezdte ő helyettem.
- Mármint Tachibanára gondolsz? – kérdeztem vissza, erősen kellett gondolkoznom, hogy rájöjjek ki az a Makoto – Igen, én is akartam már veled beszélni róla – sóhajtottam végül, lehuppanva a kanapéra, biztatón intve, hogy tegye ő is ugyanezt – Pontosan mire gondolsz segítség alatt? – tettem hozzá, ám amikor témát váltott, és elszántan jelentette ki ugyanazt, mint amit a csokiszobában is megtettünk, mosolyogva bólintottam, inkább csöndben maradva addig, ameddig be nem fejezi, nem akartam a szavába vágni. Csak akkor feleltem, amikor már mindent elmondott, amit így elsőre el szeretett volna.
- Köszönöm, Szo – kezdtem bele lágyan - De csak olyat ígérj amit be is tartasz – néztem rá érdeklődőn: emlékeztem a múltkor elhangzottakra, amikor azt mondta, hogy nem ígérheti meg… bár ez talán másabb, mint az volt, hiszen jónak lenni… meg elfelejteni a hatalmat… utóbbiban ugyan kételkedtem, mert nekem is minden nap az eszemben van, csak éppen a másik oldalról, de úgy amúgy értékeltem, hogy miattam megpróbálja – Tudod, mi ketten nagyon másak vagyunk… máshogy nőttünk fel, de ez nem jelenti azt, hogy rosszban kell lennünk, sőt. Én… én nem haragszom rád, de ahhoz, hogy ne legyenek félreértések és eltitkolt feszültség, igenis meg kell keresnünk egymást, ha valami baj van… hisz egymásra számíthatunk… s nem kell egyetértenünk se mindenben, és félni sem kell a másik véleményétől… - most jutottam el odáig, hogy, bátortalanul bár, de átkaroltam egy rövid időre, csakhogy utána lesütött szemekkel meredjek magam elé – Nagyon rosszul éreztem magam az elmúlt napokban. Nem tudtam, mit gondolsz, mit szeretnél, én… - pillantottam rá – Én örülök, hogy eljöttél – vettem nagy levegőt, majd halványan rámosolyogtam, kifújva azt - Beszélgessünk.
Hinari- Kardforgató
- Hozzászólások száma : 4967
Join date : 2012. Dec. 28.
Karakterlap
Szint: 50
Exp: (29686/10100)
Céh: Justice League
Re: Hinari lakrésze
by Szophie Hétf. Szept. 22 2014, 19:58
Töprengve és közben feszengve álltam a szoba ajtaja előtt, miközben fejemben már századszorra játszódott le ugyanaz a jelenet. Még mindig ugyanaz volt a véleményem a hatalomról, az egész játékról, a gyilkolásról, az életek kockáztatásáról. Ez az, ami nem változhat. A hatalmi játszma szabályai, azok a törvények, melyek évezredek óta uralkodnak, és amelyek elválasztják az egyszerű polgárt attól, akinek hatalom jár. Mert az csak azé lesz, aki hajlandó nagy tétben játszani, sokat kockáztatni. Apu megtette. Én is megtettem.
De ezt neki nem kell tudnia.. Kímélnem kéne ettől. Annyira buta vagyok! És ott van Justin. Talán úgy kéne Hinarival is bánnom, mint Justinnal. Mert a fiúval úgy bánok, mint kicsi koromban, amikor ő volt a legjobb barátom. És most Hinari vette át ezt a szerepet. Így hát neki is ez a bánásmód járna, nem mindig ez a komolyság..
Nagy levegőt vettem, nyuszifület növesztettem, majd kopogtam. Meglepődtem a sárkány ajtónyitására, de ebben a világban ez nem is olyan természetellenes dolog..
- Szophie is örül. - mosolyogtam a sárkányra, aztán vártam, hogy megjelenjen az, aki miatt ténylegesen jöttem.
Meglepődtem a tea felajánlásán, és a normális fogadtatáson, ugyanis legalább azt reméltem, hogy fejbe dob dühösen egy vázával, vagy valami... De nem ez történt. Még csak lekezelő sem volt.O.o Így hát lassan bólintottam, majd a konyha felé vettem az irányt.
- Teát, kérlek. - leültem, egyenes háttal, mereven. Nagyra nyílt szemmel, érdeklődve figyeltem a tea készítés műveletét, közben azon törtem a fejem mégis mit mondjak. Justinnal már közöltem volna, hogy remélem, iható lesz.. Vagy valami hasonló. De neki nem merek ilyesmit mondani. Ő mégiscsak a vezérem.
Aztán inkább elkezdtem beszélni.. Olyan dolgokról, amikről most pont nem kellene. Habár a Tachibana kifejezés meg nekem volt szokatlan. Régen nem hívtam már úgy.
- Izééé... - nyújtottam el a szót. - Háát.. Csak akkoriban fogalmam sem volt, mit is kezdjek vele. A döntéseimhez kellett volna segítség, meg ahhoz, hogyan is álljak hozzá. Aztán a sors eldöntötte végül..>.> Kezdjük úgy, hogy eredetileg ki nem állhattam. Most pedig gyűlölöm. Áhh, de ez mindegy is.. - próbáltam elterelni a témát. Régi történet volt. Nem akartam utólag bonyolítani. És nem szerettem a kapcsolatomról beszélni. Még mindig zavarba jöttem, ha ki kellett mondanom dolgokat. Már attól is rám tör a frász, ha annyit kell bevallanom, van valakim. Nemhogy arról beszéljek, mennyire összetett jelen pillanatban a szerelem számomra. És hogy hogyan is kezdődött ez az egész.. Persze talán ő az egyetlen, akinek erről beszélhetek, akinek el is mondom. De csak ha kérdezi.xP Egyelőre elvagyok magamban a rózsaszín felhőimmel..~ ♥
Aztán csak csendesen ültem, hallgattam. Hát akkor nem ígérek semmit. De ezt inkább nem mondtam ki hangosabban. Egyetlen egyszer vágtam a szavaiba.
- Nem. Nem akkor kell megkeresnünk egymást, ha baj van. A hétköznapokban. Az örömeinket kell megosztanunk egymással. Persze a bosszúságainkat is. És a szomorúságot is. De a legfontosabb mégis az öröm. - mosolyogtam rá. Úgy-úgy. Akkor most beszélgessünk pozitívan. ^^ Izéé... Milyen jó dolgok is történtek motanában? Áhm.. Nyuhm... Öhm... Makoto.. Izéé.. Szerelem..~
Na jó, inkább hagyom, hogy ő kezdje a pozitív dolgok mesélését.^^"
- Izéé.. Beszélj!
De ezt neki nem kell tudnia.. Kímélnem kéne ettől. Annyira buta vagyok! És ott van Justin. Talán úgy kéne Hinarival is bánnom, mint Justinnal. Mert a fiúval úgy bánok, mint kicsi koromban, amikor ő volt a legjobb barátom. És most Hinari vette át ezt a szerepet. Így hát neki is ez a bánásmód járna, nem mindig ez a komolyság..
Nagy levegőt vettem, nyuszifület növesztettem, majd kopogtam. Meglepődtem a sárkány ajtónyitására, de ebben a világban ez nem is olyan természetellenes dolog..
- Szophie is örül. - mosolyogtam a sárkányra, aztán vártam, hogy megjelenjen az, aki miatt ténylegesen jöttem.
Meglepődtem a tea felajánlásán, és a normális fogadtatáson, ugyanis legalább azt reméltem, hogy fejbe dob dühösen egy vázával, vagy valami... De nem ez történt. Még csak lekezelő sem volt.O.o Így hát lassan bólintottam, majd a konyha felé vettem az irányt.
- Teát, kérlek. - leültem, egyenes háttal, mereven. Nagyra nyílt szemmel, érdeklődve figyeltem a tea készítés műveletét, közben azon törtem a fejem mégis mit mondjak. Justinnal már közöltem volna, hogy remélem, iható lesz.. Vagy valami hasonló. De neki nem merek ilyesmit mondani. Ő mégiscsak a vezérem.
Aztán inkább elkezdtem beszélni.. Olyan dolgokról, amikről most pont nem kellene. Habár a Tachibana kifejezés meg nekem volt szokatlan. Régen nem hívtam már úgy.
- Izééé... - nyújtottam el a szót. - Háát.. Csak akkoriban fogalmam sem volt, mit is kezdjek vele. A döntéseimhez kellett volna segítség, meg ahhoz, hogyan is álljak hozzá. Aztán a sors eldöntötte végül..>.> Kezdjük úgy, hogy eredetileg ki nem állhattam. Most pedig gyűlölöm. Áhh, de ez mindegy is.. - próbáltam elterelni a témát. Régi történet volt. Nem akartam utólag bonyolítani. És nem szerettem a kapcsolatomról beszélni. Még mindig zavarba jöttem, ha ki kellett mondanom dolgokat. Már attól is rám tör a frász, ha annyit kell bevallanom, van valakim. Nemhogy arról beszéljek, mennyire összetett jelen pillanatban a szerelem számomra. És hogy hogyan is kezdődött ez az egész.. Persze talán ő az egyetlen, akinek erről beszélhetek, akinek el is mondom. De csak ha kérdezi.xP Egyelőre elvagyok magamban a rózsaszín felhőimmel..~ ♥
Aztán csak csendesen ültem, hallgattam. Hát akkor nem ígérek semmit. De ezt inkább nem mondtam ki hangosabban. Egyetlen egyszer vágtam a szavaiba.
- Nem. Nem akkor kell megkeresnünk egymást, ha baj van. A hétköznapokban. Az örömeinket kell megosztanunk egymással. Persze a bosszúságainkat is. És a szomorúságot is. De a legfontosabb mégis az öröm. - mosolyogtam rá. Úgy-úgy. Akkor most beszélgessünk pozitívan. ^^ Izéé... Milyen jó dolgok is történtek motanában? Áhm.. Nyuhm... Öhm... Makoto.. Izéé.. Szerelem..~
Na jó, inkább hagyom, hogy ő kezdje a pozitív dolgok mesélését.^^"
- Izéé.. Beszélj!
Szophie- Árnyharcos
- Hozzászólások száma : 2853
Join date : 2012. Nov. 21.
Age : 27
Tartózkodási hely : "pokemonok mellett"
Karakterlap
Szint: 50
Exp: (12046/10500)
Céh: -
Re: Hinari lakrésze
by Hinari Pént. Szept. 26 2014, 17:39
Szótlanul töltöttem neki is a konyhapulton lévő teáskancsóból. Lehívtam egy bögrét, közben azon gondolkoztam, miért ül ott olyan mereven. A homlokomat ráncoltam: ő nem ilyen szokott lenni. El kéne engednie magát, ahogy az emberek a barátaik között szokták. Nem így… Sóhajtottam. Odanyújtottam neki a teát, leülve a kanapéra, a kezembe véve a sajátomat. Utáltam ezt a némaságot, kiszámíthatatlan volt és eléggé ismeretlen.
Aztán elkezdett beszélni, tulajdonképpen nem is folytatva a csokiszobában félbehagyott témát. Egy teljesen új szálon indult, csakhogy aztán zavartan terelje, s nem is tudtam, hogy akkor most vár hozzáfűznivalót, vagy sem. Kényelmetlenül fészkelődtem.
- Eleinte én se tűrtem a jelenlétét. Hiszen egy gyilkos... Most viszont – elgondolkodva hümmögtem egy sort – Hát, most se jobb – nevettem fel kissé – De legalább együttműködik, és nem hátráltatja a csapatot. Ezértis hagyjuk, hogy jöjjön bossokra ő is… - szórakozottan forgattam a poharamat, elnézve, ahogy a benne lévő ital ide-oda lötykölődik – De fontos vagy neki. Tudom, mert beszéltünk – továbbra is a teát néztem – Nem tudom, mit kéne csinálnom vele. Embereket öl. Közben meg segít is. Meghát, ott vagy te… - ráncoltam a homlokom, megrázva a fejem: egyszerre akartam leküldeni a lovagot a börtönbe, ahová a magafajták valók, és hagyni, hogy idefent védje és szeresse Szophiet. Céhvezér és barátnő, egyik részem sem tudott diadalmaskodni a másik felett – Ha pedig csalódást fog okozni neked… akkor legalább nem lesz kérdés – mosolyogtam rá végül a lányra – De ezt hagyjuk is. Csak szólj. Bármi van, ha jó, ha rossz.
Közbeszólására csak egyetértően bólintottam, nekem is hiányoztak a mindennapi találkozások, ám amikor csakúgy feldobta, hogy én beszéljek, enyhén eltátottam a szám. Majd elkezdtem nevetni. Sokáig. S a végére már képes voltam a vidám, felszabadult mosolyra is, ami eddig hiányzott.
- Hát, lehet össze fog jönni valami Allal – pirultam el egy kicsit – De még nem tudom hogy áll hozzá… meg azt sem, hogy én hogy >< - fogalmam sem volt, hogyan folytassam, így egy kis szünet után az erkély felé böktem – Láttad, hogy Nestor mennyire megnőtt? Már el is bír a hátán… Talán elvihetne minket sétarepülésre, persze csak ha nem vagy tériszonyos. Illetve leginkább akkor – pillantottam rá egy sunyi vigyorral, hátradőlve – Amúgy nincs semmi különös. Az elmúlt napokban meg akartak ölni, de elszúrták – húztam el a számat – Ezen kívül csak a szokásos papírmunkák, felkérések, kazamatatisztítás a felső szinten… és te? – fordultam feléje – Mi van veled mostanában?
Aztán elkezdett beszélni, tulajdonképpen nem is folytatva a csokiszobában félbehagyott témát. Egy teljesen új szálon indult, csakhogy aztán zavartan terelje, s nem is tudtam, hogy akkor most vár hozzáfűznivalót, vagy sem. Kényelmetlenül fészkelődtem.
- Eleinte én se tűrtem a jelenlétét. Hiszen egy gyilkos... Most viszont – elgondolkodva hümmögtem egy sort – Hát, most se jobb – nevettem fel kissé – De legalább együttműködik, és nem hátráltatja a csapatot. Ezértis hagyjuk, hogy jöjjön bossokra ő is… - szórakozottan forgattam a poharamat, elnézve, ahogy a benne lévő ital ide-oda lötykölődik – De fontos vagy neki. Tudom, mert beszéltünk – továbbra is a teát néztem – Nem tudom, mit kéne csinálnom vele. Embereket öl. Közben meg segít is. Meghát, ott vagy te… - ráncoltam a homlokom, megrázva a fejem: egyszerre akartam leküldeni a lovagot a börtönbe, ahová a magafajták valók, és hagyni, hogy idefent védje és szeresse Szophiet. Céhvezér és barátnő, egyik részem sem tudott diadalmaskodni a másik felett – Ha pedig csalódást fog okozni neked… akkor legalább nem lesz kérdés – mosolyogtam rá végül a lányra – De ezt hagyjuk is. Csak szólj. Bármi van, ha jó, ha rossz.
Közbeszólására csak egyetértően bólintottam, nekem is hiányoztak a mindennapi találkozások, ám amikor csakúgy feldobta, hogy én beszéljek, enyhén eltátottam a szám. Majd elkezdtem nevetni. Sokáig. S a végére már képes voltam a vidám, felszabadult mosolyra is, ami eddig hiányzott.
- Hát, lehet össze fog jönni valami Allal – pirultam el egy kicsit – De még nem tudom hogy áll hozzá… meg azt sem, hogy én hogy >< - fogalmam sem volt, hogyan folytassam, így egy kis szünet után az erkély felé böktem – Láttad, hogy Nestor mennyire megnőtt? Már el is bír a hátán… Talán elvihetne minket sétarepülésre, persze csak ha nem vagy tériszonyos. Illetve leginkább akkor – pillantottam rá egy sunyi vigyorral, hátradőlve – Amúgy nincs semmi különös. Az elmúlt napokban meg akartak ölni, de elszúrták – húztam el a számat – Ezen kívül csak a szokásos papírmunkák, felkérések, kazamatatisztítás a felső szinten… és te? – fordultam feléje – Mi van veled mostanában?
Hinari- Kardforgató
- Hozzászólások száma : 4967
Join date : 2012. Dec. 28.
Karakterlap
Szint: 50
Exp: (29686/10100)
Céh: Justice League
Re: Hinari lakrésze
by Szophie Vas. Szept. 28 2014, 22:58
Esetlenül szorongattam a bögre fülét. Csészéhez vagyok szokva. A bögre élménye mellé nekem a kakaó párosul. Kissé feszengtem, zavarban éreztem magam, nem odaillőnek. És nem tudtam, mit is csinálhatnék. Lelógó nyuszi fülemet a számhoz emeltem, ezzel eltakarva arcom nagy részét zavaromban. Másik fülem hátracsapva.
És a helyzet később sem enyhült. Nehéz dolgokat hordoztam a szívemben, ám nem mondhattam ki. Hiába ígérgettük azt, hogy őszinték leszünk, ha azzal megbántanám újra, és a mélybe taszítanám.. Erről még csak Bacchusnak beszéltem. Mert ő bennfentes. És hiába mondanám most oly szívesen el, miért sem törődöm a piros indikátorral, ha utána egy életre meggyűlölne. Persze egy barátságnak nem így kéne történnie. De még a legszorosabb kapcsolatokat is megrengetheti egy olyan dolog, mint a gyilkolás.. vagy az arra kiadott parancs. Már az sem tetszett neki, amikor arról beszéltem, életekkel játszom.. És ha ezt ilyen nyíltan kijelenteném, talán saját kezűleg ölne meg.
Nagyot, mélyen lélegeztem. Megint, megint eszembe jutott az a szörnyű cigaretta. Megnyugtatna. Az Anatos beszélgetés felébresztett bennem valamit az üzletasszonyból, és azóta kezd visszatérni ez a szörnyű szokásom. Megmarkolom a kanapé huzatát, mélyeket lélegzek. Próbálok általános arcot vágni, nem fancsali képpel ücsörögni. Terelnem kellett a témát a gyilkolásról. Sürgősen.
És sikerült Alexre terelni a témát. Vagyis.. ő hozta fel. Igazából nem voltam az a fajta, aki szerelmi tanácsokat osztogat, hisz a saját példám is szörnyű volt, de... azért szívesen meghallgattam.
- Nem tudom, mit gondoljak Alexről.. - húztam el a számat. - De nem úgy tűnik, mint aki rosszul bánik veled. Habár az sem kérdéses, ki viseli a nadrágot kettőtök közül. - nevettem fel. - Nem tűnik irányító típusnak.
- Öhmm.. Igazából nekem tetszik itt a szobádban. - tettem le magam elé a kiürült bögrécskémet. Közben ügyesen elkerültem a "meg akartak ölni" témát. Nem kívántam rá reagálni, és visszatérni a csokiszobás beszélgetésünkhöz. Ezt az egyetlen dolgot határoztam el. Hogy azokról a dolgokról nem beszélünk..
- Szabad.. rágyújtanom? - kérdeztem meg, mert még mindig fogva tartott az érzés, hogy kell. Vagy talán máshogy kellene megnyugtatnom magam. Mondjuk.. elmesélem neki azt, amit már el kellett volna. Ha már úgyis rákérdezett.
- Megismerkedésünk alkalmával egyszerre fűzött engem és egy másik lányt. - sóhajtottam lemondóan, visszatérve a Nyuszim témájához. De különös Nyuszimnak hívni fejben, miközben nyuszifüleim vannak..O.o . - Kissé kiakadtam. Aztán mégis belementem egy játékba. Tudod, mennyire szeretem az ilyesmit.. - kezdtem jobb híján a kapcsolatunk kezdetének elmesélésével.0
- Az indikátor kérdés sosem érdekelt igazán, mint ahogy azt sejtheted is. Csak akkor féltem kicsit tőle. Hisz ha másokat megölt, engem is megölhetett volna. És bunkó volt. - folytattam. - Ennek ellenére mégis játszottam.. - csóváltam meg a fejem. Nem értettem magamat, miért mentem bele ebbe. Azóta is ezen rágom magam. Egyszerűen csak ki kellett volna akadnom, otthagyni, és főnöm a saját levemben.
- Beszélgettünk. Sok mindenről. Könyvekről, iskoláról, ilyesmik. - folytattam, visszaemlékezve. - Aztán kiderült, hogy még nem játszott fröcskölőset. És én megígértem, hogy megtanítom játszani. Meg.. közben.. az a lehengerlő stílusa, muuh.. - elpirulva fordítottam tekintetem az öklömre. - A nap végére nem tudtam eldönteni, hogy mit is gondoljak róla. Akkor még azon vacilláltam, hogy barát legyen-e, vagy egy egyszerű ismerős.. Vagy annyi se. Persze nyertem a játékban, és sütizés volt a nyereményem. Így hát az egyik boss alkalmával, amikor már azt hittem, Makoto elfelejtette az egész játék dolgot, és soha nem fogom megkapni a jutalmamat, egy csuklyás, vörös indikátoros alak lépett oda hozzám, és suttogott a fülembe egy helyet és időpontot. Egészen addig én sem tudtam, hogy ő az.. - elmosolyodtam. - És örültem, hogy nem felejtett el. Ami azt illeti, meglepett ez az öröm és megkönnyebbülés. Akkor jöttem rá, hogy egész idő alatt látni akartam.. És nem értettem, miért. Olyan.. furcsa volt. Nem tudtam, mit tegyek. Bizonytalan voltam. De elmentem.. azzal a szent céllal, hogy sütizünk, miközben kigondolom, hogy a barátommá lehet-e.. Aztán.. - hangom remegett. Nehezen beszélek ilyesmiről. Ez a téma eléggé zavarba hozott. Valószínűleg rettenetesen vörös volt az arcom. - Aztán ott találtam magam a naplementében a karjai között.. - temettem arcomat a tenyerembe. Magam sem tudom, hogy jutottunk el odáig.>.<
- Azóta is.. tökéletesen tehetetlen vagyok vele szemben. És gyűlölöm. Engem.. csak így... elcsábítani.. Mint valami rossz tizenkét évest. - megráztam a fejem. Máris hiányzott. És érezni véltem egy röpke pillanatra az illatát. Vele is túl keveset találkozom.. Az sem lenne elég, ha mindig, mindig velem lenne. És mégsem akarom, hogy úgy legyen. Mert gyűlölöm, amiért ennyire nem bírok elszakadni tőle. Mellette igazán gyengének és kiszolgáltatottnak érzem magam. És mégis kedvelem ezt az egészet.. De még mennyire.
- Ha csalódást okoz, akkor pedig.. Én intézkedem. Kérlek, ne avatkozzatok abba bele. - jelentettem ki határozottan és hirtelen hidegen.
- Mostanában pedig nem csinálok semmit. - válaszolok a kérdésre, ami alapvetően nekem szólt.
És a helyzet később sem enyhült. Nehéz dolgokat hordoztam a szívemben, ám nem mondhattam ki. Hiába ígérgettük azt, hogy őszinték leszünk, ha azzal megbántanám újra, és a mélybe taszítanám.. Erről még csak Bacchusnak beszéltem. Mert ő bennfentes. És hiába mondanám most oly szívesen el, miért sem törődöm a piros indikátorral, ha utána egy életre meggyűlölne. Persze egy barátságnak nem így kéne történnie. De még a legszorosabb kapcsolatokat is megrengetheti egy olyan dolog, mint a gyilkolás.. vagy az arra kiadott parancs. Már az sem tetszett neki, amikor arról beszéltem, életekkel játszom.. És ha ezt ilyen nyíltan kijelenteném, talán saját kezűleg ölne meg.
Nagyot, mélyen lélegeztem. Megint, megint eszembe jutott az a szörnyű cigaretta. Megnyugtatna. Az Anatos beszélgetés felébresztett bennem valamit az üzletasszonyból, és azóta kezd visszatérni ez a szörnyű szokásom. Megmarkolom a kanapé huzatát, mélyeket lélegzek. Próbálok általános arcot vágni, nem fancsali képpel ücsörögni. Terelnem kellett a témát a gyilkolásról. Sürgősen.
És sikerült Alexre terelni a témát. Vagyis.. ő hozta fel. Igazából nem voltam az a fajta, aki szerelmi tanácsokat osztogat, hisz a saját példám is szörnyű volt, de... azért szívesen meghallgattam.
- Nem tudom, mit gondoljak Alexről.. - húztam el a számat. - De nem úgy tűnik, mint aki rosszul bánik veled. Habár az sem kérdéses, ki viseli a nadrágot kettőtök közül. - nevettem fel. - Nem tűnik irányító típusnak.
- Öhmm.. Igazából nekem tetszik itt a szobádban. - tettem le magam elé a kiürült bögrécskémet. Közben ügyesen elkerültem a "meg akartak ölni" témát. Nem kívántam rá reagálni, és visszatérni a csokiszobás beszélgetésünkhöz. Ezt az egyetlen dolgot határoztam el. Hogy azokról a dolgokról nem beszélünk..
- Szabad.. rágyújtanom? - kérdeztem meg, mert még mindig fogva tartott az érzés, hogy kell. Vagy talán máshogy kellene megnyugtatnom magam. Mondjuk.. elmesélem neki azt, amit már el kellett volna. Ha már úgyis rákérdezett.
- Megismerkedésünk alkalmával egyszerre fűzött engem és egy másik lányt. - sóhajtottam lemondóan, visszatérve a Nyuszim témájához. De különös Nyuszimnak hívni fejben, miközben nyuszifüleim vannak..O.o . - Kissé kiakadtam. Aztán mégis belementem egy játékba. Tudod, mennyire szeretem az ilyesmit.. - kezdtem jobb híján a kapcsolatunk kezdetének elmesélésével.0
- Az indikátor kérdés sosem érdekelt igazán, mint ahogy azt sejtheted is. Csak akkor féltem kicsit tőle. Hisz ha másokat megölt, engem is megölhetett volna. És bunkó volt. - folytattam. - Ennek ellenére mégis játszottam.. - csóváltam meg a fejem. Nem értettem magamat, miért mentem bele ebbe. Azóta is ezen rágom magam. Egyszerűen csak ki kellett volna akadnom, otthagyni, és főnöm a saját levemben.
- Beszélgettünk. Sok mindenről. Könyvekről, iskoláról, ilyesmik. - folytattam, visszaemlékezve. - Aztán kiderült, hogy még nem játszott fröcskölőset. És én megígértem, hogy megtanítom játszani. Meg.. közben.. az a lehengerlő stílusa, muuh.. - elpirulva fordítottam tekintetem az öklömre. - A nap végére nem tudtam eldönteni, hogy mit is gondoljak róla. Akkor még azon vacilláltam, hogy barát legyen-e, vagy egy egyszerű ismerős.. Vagy annyi se. Persze nyertem a játékban, és sütizés volt a nyereményem. Így hát az egyik boss alkalmával, amikor már azt hittem, Makoto elfelejtette az egész játék dolgot, és soha nem fogom megkapni a jutalmamat, egy csuklyás, vörös indikátoros alak lépett oda hozzám, és suttogott a fülembe egy helyet és időpontot. Egészen addig én sem tudtam, hogy ő az.. - elmosolyodtam. - És örültem, hogy nem felejtett el. Ami azt illeti, meglepett ez az öröm és megkönnyebbülés. Akkor jöttem rá, hogy egész idő alatt látni akartam.. És nem értettem, miért. Olyan.. furcsa volt. Nem tudtam, mit tegyek. Bizonytalan voltam. De elmentem.. azzal a szent céllal, hogy sütizünk, miközben kigondolom, hogy a barátommá lehet-e.. Aztán.. - hangom remegett. Nehezen beszélek ilyesmiről. Ez a téma eléggé zavarba hozott. Valószínűleg rettenetesen vörös volt az arcom. - Aztán ott találtam magam a naplementében a karjai között.. - temettem arcomat a tenyerembe. Magam sem tudom, hogy jutottunk el odáig.>.<
- Azóta is.. tökéletesen tehetetlen vagyok vele szemben. És gyűlölöm. Engem.. csak így... elcsábítani.. Mint valami rossz tizenkét évest. - megráztam a fejem. Máris hiányzott. És érezni véltem egy röpke pillanatra az illatát. Vele is túl keveset találkozom.. Az sem lenne elég, ha mindig, mindig velem lenne. És mégsem akarom, hogy úgy legyen. Mert gyűlölöm, amiért ennyire nem bírok elszakadni tőle. Mellette igazán gyengének és kiszolgáltatottnak érzem magam. És mégis kedvelem ezt az egészet.. De még mennyire.
- Ha csalódást okoz, akkor pedig.. Én intézkedem. Kérlek, ne avatkozzatok abba bele. - jelentettem ki határozottan és hirtelen hidegen.
- Mostanában pedig nem csinálok semmit. - válaszolok a kérdésre, ami alapvetően nekem szólt.
Szophie- Árnyharcos
- Hozzászólások száma : 2853
Join date : 2012. Nov. 21.
Age : 27
Tartózkodási hely : "pokemonok mellett"
Karakterlap
Szint: 50
Exp: (12046/10500)
Céh: -
Re: Hinari lakrésze
by Hinari Kedd Szept. 30 2014, 21:29
Furcsa volt Alexről beszélgetni. Abszolút nem tudtam semmit kettőnkről, volt az a csók a céhkertben, s amikor a legutóbbi bosson úgy tűnt volna, kezd kialakulni a dolog, elbuktuk a harcot és azóta hozzám se szólt. Sóhajtottam, majd vidáman megvontam a vállam.
- Hát, a jövőt nem látom előre, de mellette képes vagyok megnyugodni – feleltem, nem magyarázva meg a lánynak, pontosan mire gondolok. Al mellett nem volt céhvezérség, frontharcos lét, ott csak én voltam, s ő magamért kedvelt, már akkor is jól kijöttünk, amikor még a kardot is alig tudtam használni. Az emlék megmosolyogtatott, ahogy Szophie célzása is, hogy nem akar repülni: rögtön elkönyveltem magamban, hogy lehet tériszonyos, éshogy egyszer meg kell reptetni, akár szeretné, akár nem. A kérdésére viszont csak a fejemet ingattam – Itt ne, kérlek – mondtam, de ezzel együtt tért vissza a kényelmetlen érzésem is: azért jött, hogy végre kibeszélgessük magunkat és mindketten jobb kedvre derüljünk… a cigaretta csak az utóbbit nyújtotta, s azt is csupán ideiglenes megoldásként. Nem erre kellett volna törekednünk.
Hátradőltem, feléje fordulva, ahogy belekezdett. Nem szóltam közbe, még érdekelt is a története, próbáltam beleilleszteni az eseményeket a lovag általam kialakított képébe, s ahogy Szophie haladt előre, úgy nevettem volna, egyszerre a rosszalló fejcsóválással. Végül egyiket se tettem, arcomra viszont halvány mosoly került, kétféle reakcióval erre az egészre. Ott volt a barátnő, aki csillogó szemekkel beszéltette volna tovább, az aggódó nővér, aki féltette volna a gyilkostól, és valahol, mélyen ott volt a vívódó céhvezér is, aki pontosan tudta, hogy a másik két énjének hozzáállása nem helyes, mégse tudott semmit se csinálni ellenük.
- Jellemző >< Tachibana is tudja, mivel lehet rád hatni – ingattam a fejem – Játék… hát igen. Neki a világon minden az. Csak játék. Kivéve talán te – gondolkoztam el – Ezértis nem féltelek tőle, egyelőre – mosolyogtam rá, s ahogy így kimondtam, rájöttem, hogy a mondatban több igazság volt, mint eleinte hittem. Amíg Szophie tényleg fontos a lovagnak, nem kell attól tartanom, hogy bajba keveri, ha pedig szakítanak… Szo kérésére csak bólintottam. Akkor ő elintézi. Bíznom kellett benne.
- Igazából, én örülök hogy boldog vagy, és tök jó lenne többet is hallani rólad, többet beszélgetni... Úgy érzem a teendők lassan kezdenek robottá változtatni – húztam el a számat, rápillantva a kezemre, mintha csak azt várnám tőle, hogy digitális bőr helyett egy fémszerkezet bámuljon vissza rám – Pedig egy kis kikapcsolódás sosem árt. Amúgyis csak egy kevés embernek adatik meg, hogy félnyuszikkal társalogjon, nem igaz? – kuncogtam, meghúzgálva az egyik fülét – Ki kell ám használni az ilyen szerencsés lehetőségeket xP
- Hát, a jövőt nem látom előre, de mellette képes vagyok megnyugodni – feleltem, nem magyarázva meg a lánynak, pontosan mire gondolok. Al mellett nem volt céhvezérség, frontharcos lét, ott csak én voltam, s ő magamért kedvelt, már akkor is jól kijöttünk, amikor még a kardot is alig tudtam használni. Az emlék megmosolyogtatott, ahogy Szophie célzása is, hogy nem akar repülni: rögtön elkönyveltem magamban, hogy lehet tériszonyos, éshogy egyszer meg kell reptetni, akár szeretné, akár nem. A kérdésére viszont csak a fejemet ingattam – Itt ne, kérlek – mondtam, de ezzel együtt tért vissza a kényelmetlen érzésem is: azért jött, hogy végre kibeszélgessük magunkat és mindketten jobb kedvre derüljünk… a cigaretta csak az utóbbit nyújtotta, s azt is csupán ideiglenes megoldásként. Nem erre kellett volna törekednünk.
Hátradőltem, feléje fordulva, ahogy belekezdett. Nem szóltam közbe, még érdekelt is a története, próbáltam beleilleszteni az eseményeket a lovag általam kialakított képébe, s ahogy Szophie haladt előre, úgy nevettem volna, egyszerre a rosszalló fejcsóválással. Végül egyiket se tettem, arcomra viszont halvány mosoly került, kétféle reakcióval erre az egészre. Ott volt a barátnő, aki csillogó szemekkel beszéltette volna tovább, az aggódó nővér, aki féltette volna a gyilkostól, és valahol, mélyen ott volt a vívódó céhvezér is, aki pontosan tudta, hogy a másik két énjének hozzáállása nem helyes, mégse tudott semmit se csinálni ellenük.
- Jellemző >< Tachibana is tudja, mivel lehet rád hatni – ingattam a fejem – Játék… hát igen. Neki a világon minden az. Csak játék. Kivéve talán te – gondolkoztam el – Ezértis nem féltelek tőle, egyelőre – mosolyogtam rá, s ahogy így kimondtam, rájöttem, hogy a mondatban több igazság volt, mint eleinte hittem. Amíg Szophie tényleg fontos a lovagnak, nem kell attól tartanom, hogy bajba keveri, ha pedig szakítanak… Szo kérésére csak bólintottam. Akkor ő elintézi. Bíznom kellett benne.
- Igazából, én örülök hogy boldog vagy, és tök jó lenne többet is hallani rólad, többet beszélgetni... Úgy érzem a teendők lassan kezdenek robottá változtatni – húztam el a számat, rápillantva a kezemre, mintha csak azt várnám tőle, hogy digitális bőr helyett egy fémszerkezet bámuljon vissza rám – Pedig egy kis kikapcsolódás sosem árt. Amúgyis csak egy kevés embernek adatik meg, hogy félnyuszikkal társalogjon, nem igaz? – kuncogtam, meghúzgálva az egyik fülét – Ki kell ám használni az ilyen szerencsés lehetőségeket xP
Hinari- Kardforgató
- Hozzászólások száma : 4967
Join date : 2012. Dec. 28.
Karakterlap
Szint: 50
Exp: (29686/10100)
Céh: Justice League
Re: Hinari lakrésze
by Szophie Vas. Okt. 12 2014, 10:02
- Nos.. az.. gondolom jó. - próbáltam valamiféle reakciót adni rá, miközben elgondolkodtam, hogy vajon milyen is lehet az ő kapcsolatuk. Vagy hogy történhetett az egész? Hol állnak most pontosabban? És hogy jutottak el oda? De nem kérdeztem rá. Nem akartam tolakodó lenni. Végül is szempontomból lényegtelen volt. Még azt sem tudom rendesen megmondani, vajon miért is érdekel. Talán csak a kötelező barátnő viselkedés miatt? Nos, ezt aligha hiszem. Valahogy a mi kapcsolatunk Hinarival távol állt az ilyesfajta viselkedési formától. Majdhogynem épp ellenkezőleg viselkedtünk, mint ahogy kellene. De hát mi az, amiben én képes vagyok normálisan reagálni? Nincs igazán tapasztalatom az ilyesmiben. És a környezetem kizárásával elértem azt is, hogy más legyen a gondolkodásom, mint nekik. Így pedig nem meglepő, hogy nem úgy mutatom ki az érzéseimet, mint mások. Eleve egy nem normális világba születtem, és ezt a különcséget még fokoztam is önhatalmú elzárkózásommal.
Bólintottam, jelezve, hogy kérését megértem, habár újra visszatérő szokásom hiánya most fojtogatott. Dobolni kezdtem csendesen, halhatatlanul magam mellett a kanapén. Nem szoktam hozzá, hogy ha valamit akarok, azt ne tegyem meg. A dohányzásomat pedig még egyetlenegyszer sem kellett abbahagynom, ha nem akartam, esetleg "elnapolnom". Ez is egy új dolog volt számomra. De ha ezt kérte, megteszem. Most egyébként sem egy tárgyaláson vagyok. Máshogy kéne felfognom. Máshogy kéne viselkednem. Közvetlenebbül. Kevesebbet használva a fejem, nem megpróbálva minden információ mögé látni. A szavakat úgy kell elfogadnom, ahogy vannak. És egyszer nem a fejemmel kéne cselekednem. Háát persze, ha ez ilyen egyszerű lenne egy ilyen helyzetben. Mert persze mostanában többször tettem dolgokat gondolkodás nélkül, az mind teljesen más dolog volt.. Nem ilyen fontos. Nem egy olyan érzést kellett bizonyítanom, melynek kimutatására lényegében képtelen vagyok. Vagy legalábbis csak a saját módszereimmel. Barátság, mi?
Végül inkább mesélni kezdtem. A barátok dolga az, hogy beszéljenek. Hogy az ilyesmiket elmondják egymásnak. Azt hiszem... Talán.. Jó így.
Elmosolyodtam. Hát igen.. Habár ő alapvetően elég sok emberről tudja, mivel lehet rá hatni. Elvégre is ezt tanulja. Meg ott van az a bizonyos érzelmi intelligencia is, vagy mi a csuda..O.o
Egy csöppnyit oldalra döntöttem a fejem, úgy néztem rá.
- Ezt miből állapítottad meg? - kérdeztem. - Hidd el, nálam senki sem ismeri jobban a játék kifejezést. És ő nem játszik. Legalábbis nem az általános módon... Sokkal inkább kísérletnek nevezném. Helyzeteket teremt, és megfigyeli, hogy reagálnak rá az emberek. Különös szórakozását leli benne. - mosolyodtam el. - Nevezhetjük ezt akár egyfajta tanulmánynak is. És a másikat is félreérted. Nem játszik, csak mellettem. - értem ezt akárhogyan is. Én tudom, a többi meg.. nem kíván pontosabb megfogalmazást.
- Persze ne érts félre.. Én most nem információkat osztok meg a céhvezéremmel. Csak elmagyarázok dolgokat a félreinformált barátnőmnek. A céhvezéremnek egy szót sem szólok. A barátnőm pedig nem adja tovább ezeket senkinek. - nézek aztán hirtelen komolyan a szemébe. Azt hiszem, ezzel talán mindenfajta sértődés nélkül elmagyarázhattam neki, hogy azt szeretném, ha tartaná a száját. Nem mintha kételkednék benne, mint barátnőmben. De mint céhvezér... hát nem tudom. Fogalmam sincs, milyen a kapcsolata Anattal, vagy a többiekkel. És féltem Kedvesem. Már így is a vezérek egyik céltáblája. És ha kell, saját kezűleg gondoskodom a biztonságáról. De Hinari mégis megérdemelte, hogy legalább ennyi információt megosszak vele. Ha már nem tudunk egyszerűen csak leülni, és kielemezni minden egyes cselekedetét, szavát, hasonlók.. Pedig azért az is izgi lenne...
Bólintottam, immár vidám mosollyal arcomon.
- Akkor mondjuk beszéljünk meg minden héten egy-egy napot.. Amikor nem csinálunk mást, csak leülünk, és megbeszéljük, hogy mi történt aznap. - vetettem fel az ötletet. - És persze... - nagy levegőt vettem. - A mindent elmondok az tényleg MINDENT jelent. - nyomatékot tettem a mindent szóra. Persze a cég és céh témát továbbra is kerülni fogom, hisz tudom, hogy csak bajokat szül. De olyasmik, minthogy küldetés, vásárlás, sütemény, pasik, barátnők, egyéb, csak megbeszélhetünk... Na jó, talán az intimebb részleteket lehet, kihagyom.. Jajj, neem.. Így nem fog működni ez az őszinteség dolog. Muhh, akkor majd elmondom, de csak ha rákérdez. ^^ Kompromisszum saját magammal!
- És izéé.. Most te mesélj valamit.. Csak hogy tegyünk valamit a robottá válásod és az én nyuszivá válásom ellen. Például.. valami szaftos kis részletet, ami veled és Alexszal történt.*.* Nyuszi-channak elmondhatod.
Bólintottam, jelezve, hogy kérését megértem, habár újra visszatérő szokásom hiánya most fojtogatott. Dobolni kezdtem csendesen, halhatatlanul magam mellett a kanapén. Nem szoktam hozzá, hogy ha valamit akarok, azt ne tegyem meg. A dohányzásomat pedig még egyetlenegyszer sem kellett abbahagynom, ha nem akartam, esetleg "elnapolnom". Ez is egy új dolog volt számomra. De ha ezt kérte, megteszem. Most egyébként sem egy tárgyaláson vagyok. Máshogy kéne felfognom. Máshogy kéne viselkednem. Közvetlenebbül. Kevesebbet használva a fejem, nem megpróbálva minden információ mögé látni. A szavakat úgy kell elfogadnom, ahogy vannak. És egyszer nem a fejemmel kéne cselekednem. Háát persze, ha ez ilyen egyszerű lenne egy ilyen helyzetben. Mert persze mostanában többször tettem dolgokat gondolkodás nélkül, az mind teljesen más dolog volt.. Nem ilyen fontos. Nem egy olyan érzést kellett bizonyítanom, melynek kimutatására lényegében képtelen vagyok. Vagy legalábbis csak a saját módszereimmel. Barátság, mi?
Végül inkább mesélni kezdtem. A barátok dolga az, hogy beszéljenek. Hogy az ilyesmiket elmondják egymásnak. Azt hiszem... Talán.. Jó így.
Elmosolyodtam. Hát igen.. Habár ő alapvetően elég sok emberről tudja, mivel lehet rá hatni. Elvégre is ezt tanulja.
Meg ott van az a bizonyos érzelmi intelligencia is, vagy mi a csuda..O.oEgy csöppnyit oldalra döntöttem a fejem, úgy néztem rá.
- Ezt miből állapítottad meg? - kérdeztem. - Hidd el, nálam senki sem ismeri jobban a játék kifejezést. És ő nem játszik. Legalábbis nem az általános módon... Sokkal inkább kísérletnek nevezném. Helyzeteket teremt, és megfigyeli, hogy reagálnak rá az emberek. Különös szórakozását leli benne. - mosolyodtam el. - Nevezhetjük ezt akár egyfajta tanulmánynak is. És a másikat is félreérted. Nem játszik, csak mellettem. - értem ezt akárhogyan is. Én tudom, a többi meg.. nem kíván pontosabb megfogalmazást.
- Persze ne érts félre.. Én most nem információkat osztok meg a céhvezéremmel. Csak elmagyarázok dolgokat a félreinformált barátnőmnek. A céhvezéremnek egy szót sem szólok. A barátnőm pedig nem adja tovább ezeket senkinek. - nézek aztán hirtelen komolyan a szemébe. Azt hiszem, ezzel talán mindenfajta sértődés nélkül elmagyarázhattam neki, hogy azt szeretném, ha tartaná a száját. Nem mintha kételkednék benne, mint barátnőmben. De mint céhvezér... hát nem tudom. Fogalmam sincs, milyen a kapcsolata Anattal, vagy a többiekkel. És féltem Kedvesem. Már így is a vezérek egyik céltáblája. És ha kell, saját kezűleg gondoskodom a biztonságáról. De Hinari mégis megérdemelte, hogy legalább ennyi információt megosszak vele. Ha már nem tudunk egyszerűen csak leülni, és kielemezni minden egyes cselekedetét, szavát, hasonlók.. Pedig azért az is izgi lenne...
Bólintottam, immár vidám mosollyal arcomon.
- Akkor mondjuk beszéljünk meg minden héten egy-egy napot.. Amikor nem csinálunk mást, csak leülünk, és megbeszéljük, hogy mi történt aznap. - vetettem fel az ötletet. - És persze... - nagy levegőt vettem. - A mindent elmondok az tényleg MINDENT jelent. - nyomatékot tettem a mindent szóra. Persze a cég és céh témát továbbra is kerülni fogom, hisz tudom, hogy csak bajokat szül. De olyasmik, minthogy küldetés, vásárlás, sütemény, pasik, barátnők, egyéb, csak megbeszélhetünk... Na jó, talán az intimebb részleteket lehet, kihagyom.. Jajj, neem.. Így nem fog működni ez az őszinteség dolog. Muhh, akkor majd elmondom, de csak ha rákérdez. ^^ Kompromisszum saját magammal!
- És izéé.. Most te mesélj valamit.. Csak hogy tegyünk valamit a robottá válásod és az én nyuszivá válásom ellen. Például.. valami szaftos kis részletet, ami veled és Alexszal történt.*.* Nyuszi-channak elmondhatod.
Szophie- Árnyharcos
- Hozzászólások száma : 2853
Join date : 2012. Nov. 21.
Age : 27
Tartózkodási hely : "pokemonok mellett"
Karakterlap
Szint: 50
Exp: (12046/10500)
Céh: -
Re: Hinari lakrésze
by Hinari Hétf. Okt. 27 2014, 20:58
Én is elmosolyodtam, de nem azzal a mosollyal, amelyikkel ő. Én komolyan gondoltam, amiket a lovagról mondtam, s bár ő azt hitte, hogy félreértettem, most én éreztem ezt. Figyeltem őt, s azon gondolkodtam, vajon mennyire menjünk vagy ne menjünk bele, de aztán mégis válaszoltam neki: ha ő elmondta nekem ezeket, én se tehetem meg, hogy elhallgatom a véleményem. lassan ráztam meg a fejem.
- Úgy értem, hogy szerepeket játszik. Mindig azt, ami segíti a célját… nem is tudom van-e egyáltalán olyan elve, amit nem szeg meg a játékai során… – húztam el a számat - Veled viszont nem játszik. Melletted lehet, de szerintem veled nem… mármint, nem tesz fel tétnek, azt hiszem. Nem tudom. Talán te többet érsz neki – gondolkoztam el egy pillanatra, végül megvonva a vállam: nem akartam túl sokat erről beszélni, nyilvánvalóan ellenkezett a véleményünk, s ennyi pont elég is volt belőle, mielőtt összevesznénk, vagy ha azt nem is, de apadna a lassacskán javuló hangulat – Amúgy egy küldetésen futottunk össze – tettem még hozzá, többet nem is mondva, ráérősen kortyolva egyet a teámból. Csak akkor néztem rá, amikor érezhetően megkomolyodott a hangja. Hát persze, nem akarja, hogy bármilyen információval rendelkezzünk a lovagról, ez érthető volt, s én inkább értékeltem benne, hogy ezzel együtt elmondta. Bólintottam, komolyan én is, ahogy az ilyen helyzeteket illik megtárgyalni – akár szóban, akár anélkül. Nem feledkezve meg a tényről, hogy gyakorlatilag megkért rá, hogy hagyjuk Tachibanát. Ebből a szemszögből nézve pedig igen kényes volt a téma, de ezúttal megpróbáltam úgy hozzáállni, ahogy ő mondta: mint barátnő. A céhvezért elhagyva. Belebámultam a teába, kicsit erősebben szorítva a bögrét, mint kellene, aztán csak sóhajtottam, s próbáltam mérsékelni a kényelmetlen érzésemet. Végül én szólaltam meg, átevezve egy ennél sokkalta vidámabb és a kettőnk kapcsolatának szempontjából fontosabb részre, s még egy mosolyt is előcsaltam valahonnan.
- Hehe, rendben. Mindent, ami az előző beszélgetés óta történt velünk. Mondjuk kedd és szombat, itt úgysincs olyan hogy hétvége, hisz fejlődni kell… Az jó lesz? – néztem rá kérdőn, bár igazából nekem lényegtelen volt melyik nap, úgyis a találkozás volt a fontos - Ígérem igyekszem otthonhagyni a céhvezért azokon a beszélgetéseken – tettem még hozzá egy kényszeredett mosollyal, jelezve neki, hogy nem kell tartania semmitől, ha dumálunk – mint ahogy nem is kellene, normális esetben. Viszont nehéz lesz. Nem is maga a céhvezéri hozzáállás ideiglenes megszüntetése, hisz amúgysem tartottam magam soha feljebbvalónak, mint ő, de a gyilkosok kérdése. Az már más téma, s biztosan elő fog kerülni. Ha Szophie nem ítéli el őket ezért… Megráztam a fejem, kiűzve belőle a negatív gondolatokat. Most ennek nincs itt az ideje. Közben ő is folytatta, s egy másodperc alatt elérte, hogy felnevessek. Hát igen, Szophie.
- Szaftos? – dőltem hátra kissé hitetlenkedve, de jót derülve a szóhasználaton – Olyan még nincs. Mondtam, hogy mégcsak az elején vagyunk… - gondolkodtam el - Volt egy-két találka, de egyelőre semmi több. De talán majd lesz, vagyis remélem, izé… - pirultam el – Szóval majd meglátjuk – vonogattam a vállam zavartan - De helyes meg kedves meg aranyos is és… hát, egyszer már megcsókolt – csillogó szemekkel mondtam, bármit, ami úgy hirtelen eszembe jutott, azonban arra ügyelve, hogy a fájdalomérzetet még véletlenül se említsem meg. A minden-be más titkai nem tartoztak bele, s nem is akartam kellemetlen vagy éppen veszélyes helyzetbe sodorni a fiút, épen elég gondja volt neki enélkül is.
- Úgy értem, hogy szerepeket játszik. Mindig azt, ami segíti a célját… nem is tudom van-e egyáltalán olyan elve, amit nem szeg meg a játékai során… – húztam el a számat - Veled viszont nem játszik. Melletted lehet, de szerintem veled nem… mármint, nem tesz fel tétnek, azt hiszem. Nem tudom. Talán te többet érsz neki – gondolkoztam el egy pillanatra, végül megvonva a vállam: nem akartam túl sokat erről beszélni, nyilvánvalóan ellenkezett a véleményünk, s ennyi pont elég is volt belőle, mielőtt összevesznénk, vagy ha azt nem is, de apadna a lassacskán javuló hangulat – Amúgy egy küldetésen futottunk össze – tettem még hozzá, többet nem is mondva, ráérősen kortyolva egyet a teámból. Csak akkor néztem rá, amikor érezhetően megkomolyodott a hangja. Hát persze, nem akarja, hogy bármilyen információval rendelkezzünk a lovagról, ez érthető volt, s én inkább értékeltem benne, hogy ezzel együtt elmondta. Bólintottam, komolyan én is, ahogy az ilyen helyzeteket illik megtárgyalni – akár szóban, akár anélkül. Nem feledkezve meg a tényről, hogy gyakorlatilag megkért rá, hogy hagyjuk Tachibanát. Ebből a szemszögből nézve pedig igen kényes volt a téma, de ezúttal megpróbáltam úgy hozzáállni, ahogy ő mondta: mint barátnő. A céhvezért elhagyva. Belebámultam a teába, kicsit erősebben szorítva a bögrét, mint kellene, aztán csak sóhajtottam, s próbáltam mérsékelni a kényelmetlen érzésemet. Végül én szólaltam meg, átevezve egy ennél sokkalta vidámabb és a kettőnk kapcsolatának szempontjából fontosabb részre, s még egy mosolyt is előcsaltam valahonnan.
- Hehe, rendben. Mindent, ami az előző beszélgetés óta történt velünk. Mondjuk kedd és szombat, itt úgysincs olyan hogy hétvége, hisz fejlődni kell… Az jó lesz? – néztem rá kérdőn, bár igazából nekem lényegtelen volt melyik nap, úgyis a találkozás volt a fontos - Ígérem igyekszem otthonhagyni a céhvezért azokon a beszélgetéseken – tettem még hozzá egy kényszeredett mosollyal, jelezve neki, hogy nem kell tartania semmitől, ha dumálunk – mint ahogy nem is kellene, normális esetben. Viszont nehéz lesz. Nem is maga a céhvezéri hozzáállás ideiglenes megszüntetése, hisz amúgysem tartottam magam soha feljebbvalónak, mint ő, de a gyilkosok kérdése. Az már más téma, s biztosan elő fog kerülni. Ha Szophie nem ítéli el őket ezért… Megráztam a fejem, kiűzve belőle a negatív gondolatokat. Most ennek nincs itt az ideje. Közben ő is folytatta, s egy másodperc alatt elérte, hogy felnevessek. Hát igen, Szophie.
- Szaftos? – dőltem hátra kissé hitetlenkedve, de jót derülve a szóhasználaton – Olyan még nincs. Mondtam, hogy mégcsak az elején vagyunk… - gondolkodtam el - Volt egy-két találka, de egyelőre semmi több. De talán majd lesz, vagyis remélem, izé… - pirultam el – Szóval majd meglátjuk – vonogattam a vállam zavartan - De helyes meg kedves meg aranyos is és… hát, egyszer már megcsókolt – csillogó szemekkel mondtam, bármit, ami úgy hirtelen eszembe jutott, azonban arra ügyelve, hogy a fájdalomérzetet még véletlenül se említsem meg. A minden-be más titkai nem tartoztak bele, s nem is akartam kellemetlen vagy éppen veszélyes helyzetbe sodorni a fiút, épen elég gondja volt neki enélkül is.
Hinari- Kardforgató
- Hozzászólások száma : 4967
Join date : 2012. Dec. 28.
Karakterlap
Szint: 50
Exp: (29686/10100)
Céh: Justice League
Re: Hinari lakrésze
by Szophie Szer. Okt. 29 2014, 01:51
Bólintottam. - Hogy alkalmakat teremtsen a kísérleteihez. Mindig azt teszi, ami célravezető. Még ha általánosan figyelve nem is teljesen tűnik úgy, mintha az cél lehetne.
- Nem tudom, hogy egyáltalán vannak-e elvei. - mosolyodom el. - Talán azon kívül, hogy úgy cselekszik, ahogyan neki tetszik.
Ezután viszont csendben maradtam, és elgondolkodtam.
- Remélem. - néztem fel rá aztán félig bizonytalanul, félig mosolyogva. Fogalmam sincs, miből vonta le ezt a következtetést, hogy milyen beszélgetések folyhattak le közöttük. De.. tetszett, amit mond. Valahol ezt egy megerősítésnek éreztem. Hisz annak ellenére, hogy nyilvánvalóan ellenzi a kapcsolatunkat, azt mégis elismeri, hogy számítok valamit Makotonak, egészen biztató rám nézve. Ő, aki kívülről, távolról is képes szemlélni a dolgokat, és mégis ezt mondja.. Be kell valljam, bízom Kedvesemben, szerelmes vagyok, és teljesen mindegy, hogy ő viszonozza-e ezt, attól még ez az érzés létezik bennem. Viszont néha úgy érzem, túlságosan rózsaszín ködben látom a világot, a kapcsolatunkat, hogy túl bizakodó vagyok.. Akarom, hogy érjek valamit.
Nem is értem, miért nem veszem alapból úgy, minden kimondott szó ellenére. Fogalmam sincs, miért kételkedem, vagy egyáltalán miért zavar a dolog. És miért is volt szükségem Hinari szavaira. Mindenesetre most igazán sikerült boldoggá tennie a véleményével, ezt pedig egy szégyenlős, de igazán széles mosollyal jeleztem is felé.
Az egyébként pedig tökre nem érdekelt, hol futottak össze. A lényeg, hogy már teremtettek valamilyen kapcsolatot, ami a véleményem szerint jó, nagyon jó. Egy lépés a barátság felé.^^ Az álmaimban.>.> Mert amúgy én sem hiszem el, hogy azok ketten képesek lennének jóban lenni. Nagy kár.:/ Pedig olyan jókat mókázhatnánk együtt..
- Igen, nekem jó. Már csak Vezérrel kell beszélni, hogy hagyjon időt a mobozásból. - mosolyogtam aztán rá újra a lányra, és örültem, hogy a beszélgetésünk ilyen vidám fordulatokat nevetett. Valahogy lassan kezdtem felengedni, és kedvem támadt mókázni. Csakhogy még ötletek nem jutottak az eszembe ehhez. Mindenesetre immár sokkal jobban kényelembe helyeztem magam, mint azelőtt, úgy ittam meg a maradék italomat.
- De ilyenkor is vannak ilyen részletek. - dőltem hátra elégedett mosolyogva. - A csók is az, ha megfelelően részletezed nekem. - néztem rá huncut vigyorral. - Mindent el kell mesélned. Hogy csinálta? Vagy te kezdted? Milyen érzés volt? Hogy reagáltál? Mire gondoltál, vagy nem gondoltál? Egyáltalán hol volt? Mit csináltatok előtte? Utána? - kezdtem faggatni, ahogy az jó barátnőhöz és egy kíváncsi lányhoz illik.
- Nem tudom, hogy egyáltalán vannak-e elvei. - mosolyodom el. - Talán azon kívül, hogy úgy cselekszik, ahogyan neki tetszik.
Ezután viszont csendben maradtam, és elgondolkodtam.
- Remélem. - néztem fel rá aztán félig bizonytalanul, félig mosolyogva. Fogalmam sincs, miből vonta le ezt a következtetést, hogy milyen beszélgetések folyhattak le közöttük. De.. tetszett, amit mond. Valahol ezt egy megerősítésnek éreztem. Hisz annak ellenére, hogy nyilvánvalóan ellenzi a kapcsolatunkat, azt mégis elismeri, hogy számítok valamit Makotonak, egészen biztató rám nézve. Ő, aki kívülről, távolról is képes szemlélni a dolgokat, és mégis ezt mondja.. Be kell valljam, bízom Kedvesemben, szerelmes vagyok, és teljesen mindegy, hogy ő viszonozza-e ezt, attól még ez az érzés létezik bennem. Viszont néha úgy érzem, túlságosan rózsaszín ködben látom a világot, a kapcsolatunkat, hogy túl bizakodó vagyok.. Akarom, hogy érjek valamit.
Nem is értem, miért nem veszem alapból úgy, minden kimondott szó ellenére. Fogalmam sincs, miért kételkedem, vagy egyáltalán miért zavar a dolog. És miért is volt szükségem Hinari szavaira. Mindenesetre most igazán sikerült boldoggá tennie a véleményével, ezt pedig egy szégyenlős, de igazán széles mosollyal jeleztem is felé.
Az egyébként pedig tökre nem érdekelt, hol futottak össze. A lényeg, hogy már teremtettek valamilyen kapcsolatot, ami a véleményem szerint jó, nagyon jó. Egy lépés a barátság felé.^^ Az álmaimban.>.> Mert amúgy én sem hiszem el, hogy azok ketten képesek lennének jóban lenni. Nagy kár.:/ Pedig olyan jókat mókázhatnánk együtt..
- Igen, nekem jó. Már csak Vezérrel kell beszélni, hogy hagyjon időt a mobozásból. - mosolyogtam aztán rá újra a lányra, és örültem, hogy a beszélgetésünk ilyen vidám fordulatokat nevetett. Valahogy lassan kezdtem felengedni, és kedvem támadt mókázni. Csakhogy még ötletek nem jutottak az eszembe ehhez. Mindenesetre immár sokkal jobban kényelembe helyeztem magam, mint azelőtt, úgy ittam meg a maradék italomat.
- De ilyenkor is vannak ilyen részletek. - dőltem hátra elégedett mosolyogva. - A csók is az, ha megfelelően részletezed nekem. - néztem rá huncut vigyorral. - Mindent el kell mesélned. Hogy csinálta? Vagy te kezdted? Milyen érzés volt? Hogy reagáltál? Mire gondoltál, vagy nem gondoltál? Egyáltalán hol volt? Mit csináltatok előtte? Utána? - kezdtem faggatni, ahogy az jó barátnőhöz és egy kíváncsi lányhoz illik.
Szophie- Árnyharcos
- Hozzászólások száma : 2853
Join date : 2012. Nov. 21.
Age : 27
Tartózkodási hely : "pokemonok mellett"
Karakterlap
Szint: 50
Exp: (12046/10500)
Céh: -
Re: Hinari lakrésze
by Hinari Vas. Nov. 09 2014, 19:02
Látszott rajta, hogy örül a szavaimnak, s ez valahogy bennem is csillapította kicsit a nyugtalanságot, ami a piros lovagot és kettejük kapcsolatát illeti. Egyelőre nem is kívántam semmit se hozzátenni; ennyi bőven elegendő volt, így csupán mosolyogva, de némán figyeltem őt, végül váltva is a témát, mielőtt jobban belementünk volna.
- Ennyit csak kibír – nevettem fel, amikor Szophie Vezért és az engedélyét említette: valahogy furcsa volt a farkas csillapíthatatlan fejlődési vágya, éshogy nem unta meg a monoton mobozást, ennyi hónap távlatából sem – Majd mondd neki, hogyha hagy időt a moboknak respawnolni, többet fog tudni leütni – tettem hozzá, s ez végülis igaz is volt, bár valószínűleg ezzel a pet is tisztában lehetett, így jobban belegondolva. Enyhén megvontam a vállam, csupán magamban tisztázva a kérdéskört, s a lány példáját követve én is kortyoltam párat az italomból, fél szemmel nézve rá, mint aki tudja, hogy mi fog következni a csók említése után. S nem is csalódtam ><
- Hát az úgy volt… – tettem le a bögrét az asztalra, kissé el is pirulva, közben lázasan gondolkodva, hogyan fejtsem ki neki úgy, hogy kihagyom belőle azokat a részleteket, amiket senkinek se mondhattam el. Még Szophienak sem, hiszen a fájdalomérzet Alex titka volt, így nem tartozott bele a lánnyal kötött ígéretbe – Tudod, már egy ideje szorosabb viszonyban voltunk egymással, mint egyszerű ismerősök – kezdtem bele, egy kicsit más irányból közelítve meg a helyzetet - Karácsonykor el is hívott, s bár ott csak beszélgettünk, de aztán eljött ide is, eltöltöttünk egy nagyszerű délutánt együtt, s a végén egyszercsak megcsókolt ^^ A cseresznyefák alatt… - meséltem - Szerintem ő se tervezte meg, de pont emiatt volt jó. Meghát, mindketten élveztük, meg valahogyan annyira beleillett a képbe, nem is lehetett volna másképp. Azt hiszem – pirultam el még az eddiginél is jobban, szórakozottan elvéve egy süteményt, csakhogy ne a szoknyámat gyűrögessem – Szóval igazából semmi hű de nagy dolog… viszont nekem különleges volt, s remélem, hogy lesz folytatása – fejeztem be, a végére már vidáman mosolyogva, úgy viselkedve, mint a tizenéves tinilányok odakint. Mint aki nem tapasztalta meg a halál közelségét, nem volt semmi felelőssége és kötelessége sem, s most csupán eltölt egy újabb cseverészős estét a barátnőjével.
- Ennyit csak kibír – nevettem fel, amikor Szophie Vezért és az engedélyét említette: valahogy furcsa volt a farkas csillapíthatatlan fejlődési vágya, éshogy nem unta meg a monoton mobozást, ennyi hónap távlatából sem – Majd mondd neki, hogyha hagy időt a moboknak respawnolni, többet fog tudni leütni – tettem hozzá, s ez végülis igaz is volt, bár valószínűleg ezzel a pet is tisztában lehetett, így jobban belegondolva. Enyhén megvontam a vállam, csupán magamban tisztázva a kérdéskört, s a lány példáját követve én is kortyoltam párat az italomból, fél szemmel nézve rá, mint aki tudja, hogy mi fog következni a csók említése után. S nem is csalódtam ><
- Hát az úgy volt… – tettem le a bögrét az asztalra, kissé el is pirulva, közben lázasan gondolkodva, hogyan fejtsem ki neki úgy, hogy kihagyom belőle azokat a részleteket, amiket senkinek se mondhattam el. Még Szophienak sem, hiszen a fájdalomérzet Alex titka volt, így nem tartozott bele a lánnyal kötött ígéretbe – Tudod, már egy ideje szorosabb viszonyban voltunk egymással, mint egyszerű ismerősök – kezdtem bele, egy kicsit más irányból közelítve meg a helyzetet - Karácsonykor el is hívott, s bár ott csak beszélgettünk, de aztán eljött ide is, eltöltöttünk egy nagyszerű délutánt együtt, s a végén egyszercsak megcsókolt ^^ A cseresznyefák alatt… - meséltem - Szerintem ő se tervezte meg, de pont emiatt volt jó. Meghát, mindketten élveztük, meg valahogyan annyira beleillett a képbe, nem is lehetett volna másképp. Azt hiszem – pirultam el még az eddiginél is jobban, szórakozottan elvéve egy süteményt, csakhogy ne a szoknyámat gyűrögessem – Szóval igazából semmi hű de nagy dolog… viszont nekem különleges volt, s remélem, hogy lesz folytatása – fejeztem be, a végére már vidáman mosolyogva, úgy viselkedve, mint a tizenéves tinilányok odakint. Mint aki nem tapasztalta meg a halál közelségét, nem volt semmi felelőssége és kötelessége sem, s most csupán eltölt egy újabb cseverészős estét a barátnőjével.
Hinari- Kardforgató
- Hozzászólások száma : 4967
Join date : 2012. Dec. 28.
Karakterlap
Szint: 50
Exp: (29686/10100)
Céh: Justice League
Re: Hinari lakrésze
by Szophie Szer. Dec. 03 2014, 16:36
Megkérdeztem, mert barátnők vagyunk. Megkérdeztem, mert tényleg érdekelt, mi történik Hinarival, és mert tényleg szerettem volna úgy viselkedni, ahogyan az elválható lenne tőlem. Vagy inkább egy velem egy korú lánytól. Mert tényleg, mindez így volt rendjén. Csupán csak az nem, hogy ellenszenvvel éltem Alex iránt. Persze biztos más is járt már így, nem? Mármint.. ez.. gyakori eset lehet, azt hiszem. Mégis, fintorognom kellett volna, ha tényleg a szőke íjászt.. izé.. harcost képzeltem volna el Hinari mellett. Ehelyett inkább magára a történetre összpontosítottam, és saját szereplőt tettem Hinari mellé, egyfajta kitalált herceget, mintha csak felolvasta volna magáról a történetet, és nekem kellett volna kitalálni azt a bizonyos herceget. Így pedig a történet igazán aranyosra sikerült, és ehhez mérten egy vidám mosoly is került az arcomra.
- Hajrá. - kuncogtam vidáman, kacsintva is egyet a lány felé, teljesen beleélve magam a herceges sztoriba, és könnyedén elfeledve Alexet... Persze azért valahol tudtam én, mire, vagyis inkább kire adtam hajrás áldásom. De inkább Hinari érdekelt a kapcsolatból, és amíg ő ettől boldog addig nem állok az útjába. Csak az aggaszt, ha szomorkodik miatta. Izéé.. legalábbis remélem, hogy aggaszt. Majd. Nem most, most nincs ilyen. És az íjász.. izé.. harcos, addig örüljön ennek! Viszont a témából egyszerűen elég is volt ennyi. Ideje meginnom valamit a csokiszobába. Hívhatnám Hinarit is, de talán inkább egyedül jobb lenne. És amit szerettem volna, azt egészen egyszerűen sikerült elintézni, azt hiszem. Így pedig gyorsan megöleltem a lányt, és elköszöntem tőle, majd távoztam a palota egy másik szegletébe. És akkor majd kedd a következő.
- Hajrá. - kuncogtam vidáman, kacsintva is egyet a lány felé, teljesen beleélve magam a herceges sztoriba, és könnyedén elfeledve Alexet... Persze azért valahol tudtam én, mire, vagyis inkább kire adtam hajrás áldásom. De inkább Hinari érdekelt a kapcsolatból, és amíg ő ettől boldog addig nem állok az útjába.
Csak az aggaszt, ha szomorkodik miatta. Izéé.. legalábbis remélem, hogy aggaszt. Majd. Nem most, most nincs ilyen. És az íjász.. izé.. harcos, addig örüljön ennek! Viszont a témából egyszerűen elég is volt ennyi. Ideje meginnom valamit a csokiszobába. Hívhatnám Hinarit is, de talán inkább egyedül jobb lenne. És amit szerettem volna, azt egészen egyszerűen sikerült elintézni, azt hiszem. Így pedig gyorsan megöleltem a lányt, és elköszöntem tőle, majd távoztam a palota egy másik szegletébe. És akkor majd kedd a következő.
Szophie- Árnyharcos
- Hozzászólások száma : 2853
Join date : 2012. Nov. 21.
Age : 27
Tartózkodási hely : "pokemonok mellett"
Karakterlap
Szint: 50
Exp: (12046/10500)
Céh: -
Re: Hinari lakrésze
by Cardinal Vas. Dec. 07 2014, 00:07
Hinari: Trükkös Köpeny
Szophie: Kis Potion (+20 HP)
Szophie: Kis Potion (+20 HP)
Cardinal- Moderátor
- Hozzászólások száma : 3346
Join date : 2012. Dec. 16.
Karakterlap
Szint: ?
Exp: (0/0)
Céh: -
Re: Hinari lakrésze
by Halász Alex Vas. Dec. 28 2014, 18:31
Az úgy történt, hogy.... ráírt Yurihimére. Talán nem a legjobb választás volt, de tudta biztosan, hogy az a csupa szív lány beengedi. Megpróbálta elmagyarázni neki, hogy ne szóljon Hinarinak, és egy kis időre legalább is belenyugodni is látszott. Majd körbe vezette a kis kertecskéjén beletukmált egy jó adagnyi teát, meg valamennyi sütit is és végül csak ezek után tudott kilopózni a folyosóra egyedül.
Mindenki kapott egy ördöglakat dobozt JL címerrel. :3
Hinari is, de ő kapott mást is.
Kivárta amíg nem lesz bent a szobában. Nestornak intett, hogy ez meglepi, nehogy elárulja, majd az asztalára tette a virágot.
Mindenki kapott egy ördöglakat dobozt JL címerrel. :3
Hinari is, de ő kapott mást is.
Kivárta amíg nem lesz bent a szobában. Nestornak intett, hogy ez meglepi, nehogy elárulja, majd az asztalára tette a virágot.
Halász Alex- Harcos
- Hozzászólások száma : 1731
Join date : 2012. Dec. 16.
Age : 29
Tartózkodási hely : JL palota; Hinari és Al közös lakrésze
Karakterlap
Szint: 36
Exp: (5187/5300)
Céh: Justice League
Re: Hinari lakrésze
by Hinari Szomb. Május 16 2015, 19:53
Vita
Beléptem a szobába, de összeráncolt homlokkal torpantam meg, nyugtalan pillantásom a fiún függesztve. Alex szedelőzködött, menni akart harcolni, láthatóan.
- Mit csinálsz?
Persze tudtam a választ. De nem akartam elhinni.
- Megyek harcolni! O.o Nem egyértelmű? o.O Csatlakozom a Vigohoz pár perc múlva. ><
- Nem.
- O.O De igen!
- Nem, nem mész. Nem tudod, mennyire enyhült a fájdalomérzeted, vagy mikor jön rád egy újabb roham, amin lehet, hogy az item nem is segít. Így nem engedlek ki a mobok közé, az biztos.
- De mennem kell. Szükségük lehet rám. A nagy sebzésemre. Ez nem játék nem de? Emberek is meghalhatnak. Ha csak egy embert is megmenthetek azzal, hogy ott vagyok...
- Nem, Alex - szakítottam félbe, továbbra is határozottan - Csak megöletnéd magad - mentem oda hozzá, megpróbálva megállítani a készülődésben, immáron tettekkel is, a szavak közben. Nem szabadott elmennie. Nem hagyhattam! Ő azonban nem hagyta magát. Nagy levegőt vett, felszívta magát vele.
- Azt mondod, hogy maradjak itt? - hátrált előlem, s én sem mentem tovább, egyelőre - ...és üljek tétlenül, míg a társaim kint az életüket kockáztatják? Azt nem tehetem meg! Arra képtelen vagyok! ><
- Pedig muszáj lesz, Al - hajtottam le a fejem szomorúan - Nem bírnád, ezt te is tudod. Nem akarom, hogy bajod essen.
Mindez láthatóan rosszul esett neki, s így nekem is egy kicsit, de nem mondhattam mást: bármennyire is akartuk mindketten elfelejteni, ez volt az igazság. Várakozón néztem fel rá, ő viszont mérgesen szólalt meg:
- Nem tudhatom amíg nem próbáltam. Nem vonom ki magam a felelősség alól. Más is meghalhat nem csak én. Nem vagyok különb senkinél, ha ha-
- De, nekem az vagy! – kiabáltam rá, mire a fiú ledermedt, és tátott szájjal nézett rám egy ideig, de egyre ijedtebben. Egyszerűen elegem lett. A belső feszültségem és aggodalmam iránta, őiránta, még soha nem robbant ekkorát. Hirtelen léptem oda hozzá és sorban vágva hozzá a kérdéseket, szavait meg se hallva próbáltam elvenni tőle a fegyverét - amit a meglepődöttsége miatt sikerült is -, gyakorlatilag nem is gondolkozva azon, mit teszek. Ő pedig egyre jobban félve hátrált tőlem a falig, arcáról azonban nem tudtam olvasni most. Minden mindegy volt, nem érdekelt most semmi… csak ő legyen biztonságban.
- Gondolod hagynám, hogy bántsanak!?
- Ne! Hagyj!
- Hogy akár egy ujjal is hozzád érjenek ezek után!?
- Ne mond ezt, hallod!
- Nem mész és kész, nem fogom hagyni, hogy meghalj, érted!?
- Én nem vagyok gyáva, nem futamodok meg! Majd kitalálok valamit!
- Mit!? - már ordítottam - Nem emlékszel a múltkor is mi történt!? Tán tudod kontrollálni, hogy mikor fájjon!? Akkor meg!? - a kezemben tartott pallost lendülettel, oda se nézve dobtam hátra. A fegyver éles csikorgást hallatva száguldott tovább a padlón, összetörve egy elé akadó üvegvázát, megállapodva az ajtó melletti falban.
Összerezzentem a csörömpölésre.
Ajkaimba harapva léptem hátrébb.
- Ha odakint összeesel, ott fogok maradni veled, és addig tartani távol a mobokat, ameddig életpontokkal bírom - hangom egészen halk volt, de határozott - Nem fogom hagyni, hogy meghalj.
Lehajtottam a fejem; szemeim könnyesek voltak. A kimondott szavaktól, s a kimondatlanoktól egyaránt. Alex a kard ívét követte a szemével, majd ő is összerezzent, egy kis szünet állítva be közénk. Majd félre nézett.
- Szóval maradjak itt, és imádkozzak azért, hogy te ne halj meg? - megremegett amikor a fájdalomról volt szó; valószínűleg elé vetült a leglehetségesebb kép a meglepődött és időt vesztett csapattársakról a fájdalma láttán. Hevesen lépett felém hirtelen, s én csak ekkor emeltem fel a pillantásom újra.
- Akkor te se menj! Nem csak én halhatok meg ott! Azt nem tudnám elviselni, hogy míg én a biztonságban ücsörgök, te kockáztass.
- Tudod jól, hogy mennem kell - keserű mosollyal néztem fel rá - De nem leszek egyedül. Ott lesz velem a céhem, és sok játékosnak kell segítenünk. Meghát, van teleportkristály is - próbáltam biztatón mosolyogni, de nemigen sikerült - Azt is fogjuk tudni használni. Ha kell, elteleportálunk - nyeltem egyet, tétován nézve végig arcán - De nem biztos, hogy neked menne. A fájdalomérzettel…
- Hidd el jobb ez így.
Ő leengedett karral figyelt, nem akart hinni, mégis láttam a szemén, hogy egyre inkább elfogadja - De akkor is! - pillanatok alatt tette meg a még köztünk lévő kis távot és átkarolt, majd magához szorított. Illata, testének forrósága egy pillanatra feledtetni tudta mindazt, ami rosszat átéltünk eddig, s ami rám várt odakint.
- Ne menj! Ne hagyj itt egyedül! Mit csináljak itt? Nekem téged kellene védenem!
- Így tudsz a legjobban megvédeni - mondtam lágyan, miközben átöleltem én is - Ha tudom, hogy biztonságban vagy, minden erőmet a koboldok ellen tudom majd fordítani. Hogy vissza tudjak jönni hozzád.
Még ölelt egy ideig, de aztán elengedett, s én lágy csókot leheltem ajkaira. Hallgatott, és nem szólalt meg. A földet nézte, miközben leült. Nem foglalkozott semmivel. Ezzel bocsátott utamra. Én pedig, még visszanézve a küszöbről, elindultam kifelé. Ki ebbe az élet-halál harcba, hátrahagyva őt, keserű szájízzel, de egy kicsit nyugodtabban már.
Életem talán legnehezebb pár lépése volt. De tudtam, hogy helyesen döntöttem.
- Mit csinálsz?
Persze tudtam a választ. De nem akartam elhinni.
- Megyek harcolni! O.o Nem egyértelmű? o.O Csatlakozom a Vigohoz pár perc múlva. ><
- Nem.
- O.O De igen!
- Nem, nem mész. Nem tudod, mennyire enyhült a fájdalomérzeted, vagy mikor jön rád egy újabb roham, amin lehet, hogy az item nem is segít. Így nem engedlek ki a mobok közé, az biztos.
- De mennem kell. Szükségük lehet rám. A nagy sebzésemre. Ez nem játék nem de? Emberek is meghalhatnak. Ha csak egy embert is megmenthetek azzal, hogy ott vagyok...
- Nem, Alex - szakítottam félbe, továbbra is határozottan - Csak megöletnéd magad - mentem oda hozzá, megpróbálva megállítani a készülődésben, immáron tettekkel is, a szavak közben. Nem szabadott elmennie. Nem hagyhattam! Ő azonban nem hagyta magát. Nagy levegőt vett, felszívta magát vele.
- Azt mondod, hogy maradjak itt? - hátrált előlem, s én sem mentem tovább, egyelőre - ...és üljek tétlenül, míg a társaim kint az életüket kockáztatják? Azt nem tehetem meg! Arra képtelen vagyok! ><
- Pedig muszáj lesz, Al - hajtottam le a fejem szomorúan - Nem bírnád, ezt te is tudod. Nem akarom, hogy bajod essen.
Mindez láthatóan rosszul esett neki, s így nekem is egy kicsit, de nem mondhattam mást: bármennyire is akartuk mindketten elfelejteni, ez volt az igazság. Várakozón néztem fel rá, ő viszont mérgesen szólalt meg:
- Nem tudhatom amíg nem próbáltam. Nem vonom ki magam a felelősség alól. Más is meghalhat nem csak én. Nem vagyok különb senkinél, ha ha-
- De, nekem az vagy! – kiabáltam rá, mire a fiú ledermedt, és tátott szájjal nézett rám egy ideig, de egyre ijedtebben. Egyszerűen elegem lett. A belső feszültségem és aggodalmam iránta, őiránta, még soha nem robbant ekkorát. Hirtelen léptem oda hozzá és sorban vágva hozzá a kérdéseket, szavait meg se hallva próbáltam elvenni tőle a fegyverét - amit a meglepődöttsége miatt sikerült is -, gyakorlatilag nem is gondolkozva azon, mit teszek. Ő pedig egyre jobban félve hátrált tőlem a falig, arcáról azonban nem tudtam olvasni most. Minden mindegy volt, nem érdekelt most semmi… csak ő legyen biztonságban.
- Gondolod hagynám, hogy bántsanak!?
- Ne! Hagyj!
- Hogy akár egy ujjal is hozzád érjenek ezek után!?
- Ne mond ezt, hallod!
- Nem mész és kész, nem fogom hagyni, hogy meghalj, érted!?
- Én nem vagyok gyáva, nem futamodok meg! Majd kitalálok valamit!
- Mit!? - már ordítottam - Nem emlékszel a múltkor is mi történt!? Tán tudod kontrollálni, hogy mikor fájjon!? Akkor meg!? - a kezemben tartott pallost lendülettel, oda se nézve dobtam hátra. A fegyver éles csikorgást hallatva száguldott tovább a padlón, összetörve egy elé akadó üvegvázát, megállapodva az ajtó melletti falban.
Összerezzentem a csörömpölésre.
Ajkaimba harapva léptem hátrébb.
- Ha odakint összeesel, ott fogok maradni veled, és addig tartani távol a mobokat, ameddig életpontokkal bírom - hangom egészen halk volt, de határozott - Nem fogom hagyni, hogy meghalj.
Lehajtottam a fejem; szemeim könnyesek voltak. A kimondott szavaktól, s a kimondatlanoktól egyaránt. Alex a kard ívét követte a szemével, majd ő is összerezzent, egy kis szünet állítva be közénk. Majd félre nézett.
- Szóval maradjak itt, és imádkozzak azért, hogy te ne halj meg? - megremegett amikor a fájdalomról volt szó; valószínűleg elé vetült a leglehetségesebb kép a meglepődött és időt vesztett csapattársakról a fájdalma láttán. Hevesen lépett felém hirtelen, s én csak ekkor emeltem fel a pillantásom újra.
- Akkor te se menj! Nem csak én halhatok meg ott! Azt nem tudnám elviselni, hogy míg én a biztonságban ücsörgök, te kockáztass.
- Tudod jól, hogy mennem kell - keserű mosollyal néztem fel rá - De nem leszek egyedül. Ott lesz velem a céhem, és sok játékosnak kell segítenünk. Meghát, van teleportkristály is - próbáltam biztatón mosolyogni, de nemigen sikerült - Azt is fogjuk tudni használni. Ha kell, elteleportálunk - nyeltem egyet, tétován nézve végig arcán - De nem biztos, hogy neked menne. A fájdalomérzettel…
- Hidd el jobb ez így.
Ő leengedett karral figyelt, nem akart hinni, mégis láttam a szemén, hogy egyre inkább elfogadja - De akkor is! - pillanatok alatt tette meg a még köztünk lévő kis távot és átkarolt, majd magához szorított. Illata, testének forrósága egy pillanatra feledtetni tudta mindazt, ami rosszat átéltünk eddig, s ami rám várt odakint.
- Ne menj! Ne hagyj itt egyedül! Mit csináljak itt? Nekem téged kellene védenem!
- Így tudsz a legjobban megvédeni - mondtam lágyan, miközben átöleltem én is - Ha tudom, hogy biztonságban vagy, minden erőmet a koboldok ellen tudom majd fordítani. Hogy vissza tudjak jönni hozzád.
Még ölelt egy ideig, de aztán elengedett, s én lágy csókot leheltem ajkaira. Hallgatott, és nem szólalt meg. A földet nézte, miközben leült. Nem foglalkozott semmivel. Ezzel bocsátott utamra. Én pedig, még visszanézve a küszöbről, elindultam kifelé. Ki ebbe az élet-halál harcba, hátrahagyva őt, keserű szájízzel, de egy kicsit nyugodtabban már.
Életem talán legnehezebb pár lépése volt. De tudtam, hogy helyesen döntöttem.
Hinari- Kardforgató
- Hozzászólások száma : 4967
Join date : 2012. Dec. 28.
Karakterlap
Szint: 50
Exp: (29686/10100)
Céh: Justice League
Re: Hinari lakrésze
by Halász Alex Szer. Júl. 15 2015, 21:40
// Kobold (fentebb) előtt, 20-as boss után //
Ki akarok jutni innen...
Igazi levegőt akarok szívni. Valódi testet akarok, ami változik az idő múlásával. Valódi izmokat, amiket fáradtsággal fejleszthetek, magam szerezett erőt akarok. Valódi akarok lenni újra...
Gondolat töredékek voltak ezek csupán, melyek vágyait testesítették meg a fájdalom közepette. Hozzá is csak úgy jutottak el, mint valamely régi álom, ami hosszú idő után beköszön. Térdre emelve, Hinari karjaiban hangtalanul üvöltött fel a felgyülemlő kín hatására. Az egésznek tudatában volt. A helyzet, ahogyan a lány óvón öleli magához, és egyikük sem tudja minek is az elszenvedői.
Meg fogok halni...
Minden egyes fájdalomgóc előtt ez jutott eszébe, és minden egyes ilyen után mint egy vízhangként az is, hogy majd a következőnél. Akkor fogok meghalni.
Érezte a kezdetét, a lágy remegést, amit befolyásolni nem lehetett, és amely Hinari számára egy soha meg nem szűnni akaró, hol erősebb hol gyengébb jelenség lehetett, majd rögtön ezután az ájulás közeli állapot. Biztos volt benne, hogy ilyen lehet majdnem elvesztenie az eszméletét. Ő azonban nem volt olyan szerencsés, hogy meg is történjen. Hányinger lépett a helyébe, majd elviselhetetlen sípoló hang és az egész testét betöltő áramütés szerű megrázkódtatás. Ekkor üvöltött fel, egyre nehezebben türtőztetve magát.
- Meg fogok halni, meghalok, meghalok, Istenem ne most! - Lényegében kis időközönként mintha átment volna rajta a NerveGear teljes hálózatához elegendő energiamennyiség. Esetleg egészen másról volt itt szó, azonban bármi is legyen a mögöttes ok, Alexnek nem volt lehetősége ezen törnie az agyát. Törte az a valami helyette is. Mindkét kezét erősen a füléhez tapasztotta, mintha azzal ki tudná űzni a bajt. Áramütés, üvöltés, előre görnyed, majd vissza, zihál, majd megint. - Ááááhhh. - Könnyekben tört ki és nagyon halkan szólalt csak meg. - Segítség... - Hogy hogyan is jutottak el ide? Minden a maga rendjén ment azon a napon is. Semmi különös nem volt. Hinari tudott már a fájdalmáról és a furcsa fejfájásokról is, amik csak úgy hirtelen előtörnek a leglehetetlenebb helyzetekben. Eddig azonban nem volt példa védett övezeten belüli megmutatkozásra. Azaz, hogy egyszer mégis. Nagyon régen, mikor íjászként megtámadták és egy tőrrel az oldalában állított be a JL kertjébe. Erre azonban nem gondoltak.
Hányinger, áramütés, előre görnyed, üvöltés.
Hinari szobájában voltak, a JL palotában. Alex éppen az egyik gyümölcslével volt elfoglalva. Nemrég hozta a lány valami kisebb küldetés után, és - bár Hinari mindet Alexnek vitte - különleges ital lévén, a fiú szét akarta osztani. Az egyik pohárba már kitöltött annyit, ami nagyjából a felét kiadta, épp a másik fölé tartotta az itemet, amikor furcsán kezdte érezni magát. Hirtelen olyan érzéssé lett az asztal fölé hajolni, mintha készülne kitörni belőle egy másik organizmus. Ösztönösen húzta a karjait maga elé, meglepettségében a gyümölcslét is elejtette. Kívülről is látszott a változás nagy mértéke. Az arcát görcsbe rántotta a nem várt fájdalom. A padlóra esett.
Ekkor érte az első "áramütés". Aztán pedig, órákkal később sem hagyott alább. A fiú kimerülten, egyre megkínzottabban, kevés erővel vonaglott meg újra és újra a lány karjaiban. Szenvedett.
Ki akarok jutni innen...
Igazi levegőt akarok szívni. Valódi testet akarok, ami változik az idő múlásával. Valódi izmokat, amiket fáradtsággal fejleszthetek, magam szerezett erőt akarok. Valódi akarok lenni újra...
Gondolat töredékek voltak ezek csupán, melyek vágyait testesítették meg a fájdalom közepette. Hozzá is csak úgy jutottak el, mint valamely régi álom, ami hosszú idő után beköszön. Térdre emelve, Hinari karjaiban hangtalanul üvöltött fel a felgyülemlő kín hatására. Az egésznek tudatában volt. A helyzet, ahogyan a lány óvón öleli magához, és egyikük sem tudja minek is az elszenvedői.
Meg fogok halni...
Minden egyes fájdalomgóc előtt ez jutott eszébe, és minden egyes ilyen után mint egy vízhangként az is, hogy majd a következőnél. Akkor fogok meghalni.
Érezte a kezdetét, a lágy remegést, amit befolyásolni nem lehetett, és amely Hinari számára egy soha meg nem szűnni akaró, hol erősebb hol gyengébb jelenség lehetett, majd rögtön ezután az ájulás közeli állapot. Biztos volt benne, hogy ilyen lehet majdnem elvesztenie az eszméletét. Ő azonban nem volt olyan szerencsés, hogy meg is történjen. Hányinger lépett a helyébe, majd elviselhetetlen sípoló hang és az egész testét betöltő áramütés szerű megrázkódtatás. Ekkor üvöltött fel, egyre nehezebben türtőztetve magát.
- Meg fogok halni, meghalok, meghalok, Istenem ne most! - Lényegében kis időközönként mintha átment volna rajta a NerveGear teljes hálózatához elegendő energiamennyiség. Esetleg egészen másról volt itt szó, azonban bármi is legyen a mögöttes ok, Alexnek nem volt lehetősége ezen törnie az agyát. Törte az a valami helyette is. Mindkét kezét erősen a füléhez tapasztotta, mintha azzal ki tudná űzni a bajt. Áramütés, üvöltés, előre görnyed, majd vissza, zihál, majd megint. - Ááááhhh. - Könnyekben tört ki és nagyon halkan szólalt csak meg. - Segítség... - Hogy hogyan is jutottak el ide? Minden a maga rendjén ment azon a napon is. Semmi különös nem volt. Hinari tudott már a fájdalmáról és a furcsa fejfájásokról is, amik csak úgy hirtelen előtörnek a leglehetetlenebb helyzetekben. Eddig azonban nem volt példa védett övezeten belüli megmutatkozásra. Azaz, hogy egyszer mégis. Nagyon régen, mikor íjászként megtámadták és egy tőrrel az oldalában állított be a JL kertjébe. Erre azonban nem gondoltak.
Hányinger, áramütés, előre görnyed, üvöltés.
Hinari szobájában voltak, a JL palotában. Alex éppen az egyik gyümölcslével volt elfoglalva. Nemrég hozta a lány valami kisebb küldetés után, és - bár Hinari mindet Alexnek vitte - különleges ital lévén, a fiú szét akarta osztani. Az egyik pohárba már kitöltött annyit, ami nagyjából a felét kiadta, épp a másik fölé tartotta az itemet, amikor furcsán kezdte érezni magát. Hirtelen olyan érzéssé lett az asztal fölé hajolni, mintha készülne kitörni belőle egy másik organizmus. Ösztönösen húzta a karjait maga elé, meglepettségében a gyümölcslét is elejtette. Kívülről is látszott a változás nagy mértéke. Az arcát görcsbe rántotta a nem várt fájdalom. A padlóra esett.
Ekkor érte az első "áramütés". Aztán pedig, órákkal később sem hagyott alább. A fiú kimerülten, egyre megkínzottabban, kevés erővel vonaglott meg újra és újra a lány karjaiban. Szenvedett.
Halász Alex- Harcos
- Hozzászólások száma : 1731
Join date : 2012. Dec. 16.
Age : 29
Tartózkodási hely : JL palota; Hinari és Al közös lakrésze
Karakterlap
Szint: 36
Exp: (5187/5300)
Céh: Justice League
Re: Hinari lakrésze
by Hinari Vas. Aug. 02 2015, 15:45
Mondtam már, hogy kezdtek helyrejönni a dolgaim? Még egészen élénken élt bennem a gondolat, a környezetet is fel tudtam idézni, szellő hátán érkező, enyhe virágillat és a macskaköves út porának esszenciája, ami néha tüsszögésre késztetett. Úgy éreztem, megfulladok. Most valahogy a levegő sem akart felénk jönni: elkerült minket, mint egészséges ember a karantént, s ahogyan a fiú, lassan én is szaporábban kezdtem lélegezni, fel se nézve a szőke kobakról, pedig könnyen konstatálhattam volna: a huzat rég becsapta már az ablakot.
Újabb félelmek sorakoztak odakint, újjáélesztve a régieket is, de túl gyorsan mutatkoztak be és adták át egy másiknak a teret ahhoz, hogy bármelyiküket is felfogtam volna: fejemben csupán kavargó képzetekké alacsonyodtak le, mind mind egy szót közvetítve felém. Nem akarom! Nem akartam, hogy bármi baja essék, nem akartam, hogy átélje amit átél, nem akartam azt a szenvedést, ami eltorzította az arcán megbúvó lelkesedést, melyet oly sokszor láthattam már. Közel hajoltam hozzá, egészen közel, úgy tartottam őt szorosan, ahogy a remegések jöttek, s csitítottam, próbáltam, bár magam sem tudtam, mivel. Féltem. Rettentően féltem, hogy elveszítem, s az őérte való aggodalom volt az, ami vissza tudta tartani bennem a végső kétségbeesést, hisz nem láthat így, így nem. Most nem. Én voltam a támasz, izzadt homlokát törölgettem a blúzom végével, s öleltem őt, megtéve mindent, amit csak tudtam, bár hogy elég lesz-e, arról sejtésem sem volt; agyam blokkolta a válaszokat, megtartva engem a várakozás állapotában, hogy egyszer, egyszer elmúlik majd. Talán a következőnél. Hoztam volna neki vizet, de nem mertem otthagyni, nem mertem elengedni őt, egyetlen másodpercre sem. A kancsó és az abban maradt gyümölcslé még nem pixeleződött el, ott voltak körülöttünk, jelezve a rombolást, minek nagyja Alexban játszódott, s játszódik le még mindig.
- Itt vagyok. Nem lesz semmi baj. El fog múlni. El fog…
A sűrű folyadék összeragacsozta kék szoknyám, ahogy a kövön térdeltem mellette, fejét először az ölembe hajtva, majd amennyire csak erőmből telt, húztam fel őt magamhoz. Nem tudom, mennyi idő telt el így. Végtelenné vált, egy végtelen folyammá, mely egyszer, egyszer csak alábbhagy. Muszáj volt neki. Muszáj! Nem érhet véget most… Felitatott könnyektől maszatos arcomat az övének nyomtam, átvéve tőle a forróságot, remélve, hogy enyhíthetem azt. Itt vagyok…
Újabb félelmek sorakoztak odakint, újjáélesztve a régieket is, de túl gyorsan mutatkoztak be és adták át egy másiknak a teret ahhoz, hogy bármelyiküket is felfogtam volna: fejemben csupán kavargó képzetekké alacsonyodtak le, mind mind egy szót közvetítve felém. Nem akarom! Nem akartam, hogy bármi baja essék, nem akartam, hogy átélje amit átél, nem akartam azt a szenvedést, ami eltorzította az arcán megbúvó lelkesedést, melyet oly sokszor láthattam már. Közel hajoltam hozzá, egészen közel, úgy tartottam őt szorosan, ahogy a remegések jöttek, s csitítottam, próbáltam, bár magam sem tudtam, mivel. Féltem. Rettentően féltem, hogy elveszítem, s az őérte való aggodalom volt az, ami vissza tudta tartani bennem a végső kétségbeesést, hisz nem láthat így, így nem. Most nem. Én voltam a támasz, izzadt homlokát törölgettem a blúzom végével, s öleltem őt, megtéve mindent, amit csak tudtam, bár hogy elég lesz-e, arról sejtésem sem volt; agyam blokkolta a válaszokat, megtartva engem a várakozás állapotában, hogy egyszer, egyszer elmúlik majd. Talán a következőnél. Hoztam volna neki vizet, de nem mertem otthagyni, nem mertem elengedni őt, egyetlen másodpercre sem. A kancsó és az abban maradt gyümölcslé még nem pixeleződött el, ott voltak körülöttünk, jelezve a rombolást, minek nagyja Alexban játszódott, s játszódik le még mindig.
- Itt vagyok. Nem lesz semmi baj. El fog múlni. El fog…
A sűrű folyadék összeragacsozta kék szoknyám, ahogy a kövön térdeltem mellette, fejét először az ölembe hajtva, majd amennyire csak erőmből telt, húztam fel őt magamhoz. Nem tudom, mennyi idő telt el így. Végtelenné vált, egy végtelen folyammá, mely egyszer, egyszer csak alábbhagy. Muszáj volt neki. Muszáj! Nem érhet véget most… Felitatott könnyektől maszatos arcomat az övének nyomtam, átvéve tőle a forróságot, remélve, hogy enyhíthetem azt. Itt vagyok…
Hinari- Kardforgató
- Hozzászólások száma : 4967
Join date : 2012. Dec. 28.
Karakterlap
Szint: 50
Exp: (29686/10100)
Céh: Justice League
Re: Hinari lakrésze
by Halász Alex Vas. Aug. 02 2015, 20:39
Mozdulatlan csendben tűrték a rohamokat együtt. Mint két különböző, de egyetlen, ugyanarra az ütemre dobbanó lélek. Mintha elmosódtak volna a határok az én és a te között. Csak mi volt. Lélegzetük is egymáshoz hangolódott, vigyázva, hogy az ütemet egyikük se sértse meg. A legapróbb eltérés is súlyos károkat okozhatott. Alex egy díványon tért magához. Fejét lágy női karok fonták körbe. Kék szalaggal szegélyezett ruhácska gazdája hajtotta az ölébe. Rá pedig a lány borult, amennyire csak az ilyen kifacsart testtartásban lehetséges. Hinari volt az. Mi pedig ugyanazon a kanapén feküdtünk, ami előtt összeestem. Elájulhattam, ő pedig feltornászhatott kényelmes helyzetbe. Meddig voltam kiütve? Aludt. Kimerült volt. Az asztal felé tévedt tekintetem. Már nem volt ott semmi. Még csak pohár sem. Kint sötétedett. Mikor is kezdődött? Nem emlékszem, de a nap még fixen állt a helyén az égbolton. Zsongott a fejem. Jelezte, hogy nem álom volt, vagy hallucináció, ami ezen a napon elkapott. Nem is akartam arról gondolkodni. Egyre gondoltam csak. Valamit tenni. Bármit, csak lényegében valami olyant, amivel bizonyítani tudom magamnak, hogy ember vagyok. Ez a világ pedig a maga kifacsart utánzatával még megtartott valamit az eredetiből. Például felülni. Ez egy remek tettnek bizonyult a célom eléréséhez. Ez a jóleső érzés egészen az első mozdulatokig bennem is maradt. Utána viszont olyan könnyen illant el, mint egy nyári szellős napon a kámfor, egy óvatlan labortanonc üvegcséjéből. Gyógyszerésznek készültem eredetileg. .... Heves nyöszörgés, igazi tiltakozásáradat a virtuális izmok részéről.. jah nem is! Egy pillanatra azt hittem hogy, de nem. A fejem fájt. Valójában már régen megfigyeltem, hogy minden ütésnél, elsőre csak azt érezteti a rendszer ( mittom én milyen megfontolásból), hogy az adott - azaz sérült - rész fáj, de végül is "csak" a fejem. Most is ez történt. Mint egy rendesen átbulizott, másnapos reggelen. Pedig este volt...
.... Heves nyöszörgés, igazi tiltakozásáradat a virtuális izmok részéről.. jah nem is! Egy pillanatra azt hittem hogy, de nem. A fejem fájt. Valójában már régen megfigyeltem, hogy minden ütésnél, elsőre csak azt érezteti a rendszer ( mittom én milyen megfontolásból), hogy az adott - azaz sérült - rész fáj, de végül is "csak" a fejem. Most is ez történt. Mint egy rendesen átbulizott, másnapos reggelen. Pedig este volt...
Halász Alex- Harcos
- Hozzászólások száma : 1731
Join date : 2012. Dec. 16.
Age : 29
Tartózkodási hely : JL palota; Hinari és Al közös lakrésze
Karakterlap
Szint: 36
Exp: (5187/5300)
Céh: Justice League
Re: Hinari lakrésze
by Hinari Szer. Aug. 05 2015, 23:40
Ha az ember kimerült, nem emlékszik az álmaira. Örültem e ténynek. Zavaros kuszaság ölelt volna körbe, a valóságnál rosszabb végkimenetelekkel, olyasmikkel, amiket nem éltem még át soha, és bizton tudtam, hogy soha nem is akarom. A valóság csöndes volt. Nyugodt, zajtalan és békés.
Éreztem a fészkelődést, mely – ha csak egy kicsit is, de – mozdított merevségtől zsibbadt tagjaimon. Kinyitottam szemeim, ujjaim maguktól haladtak előre és zárultak össze; fogni, érinteni akartam őt, tudni, hogy él, hogy itt van, még mielőtt szemeim arrafelé tévednének. Teste melegséget sugárzott, múló láztól talán, de engem lágy megkönnyebbülésbe bújtatott, s ajkaim szélén mosoly jelent meg. Élsz. Elmúlt, s nem jön vissza tán… Pislognom kellett, hogy mindent lássak. Karjaimban tartottam, s a sötét szoba másodpercek alatt lett egyre kivehetőbb; a Hold élesen sütött be egy kis sávban, hófehér sugara különös, tiszta fénybe borította az előttünk álló asztalt. Nem emlékeztem, mikor aludtam el, mennyi idő telhetett el azóta. Nem is volt lényeges. Szólhattam volna, eleinte meg is akartam tenni, de végül csak átöleltem őt újból, óvatosan, hisz hallhatóan nehezen ment neki a mozgás. Lassú ütemben simogattam hátát, fel a szőke tincsekig, azokkal babráltam szótlanul, még hosszú, végtelen percekig. Olyan jó volt így. Jó, de egyben törékeny is: egyetlen rosszul választott mondat vagy mozdulat tönkretehette az éj leple által betakart békét. S bár tudtam, hogy el fog jönni, mégsem siettettem: ébren álmodott álom volt ez, mentesen a fájó kérdésektől.
Összerezzentem a hangra: élesnek, idegennek hatott a csendben. Kezem elemeltem az asztalra letett bögrétől, bátortalanul tekintve rá, majd a díványon gubbasztó fiúra. Közöttünk meleg tea gőzölgött, tetején vibráló alakot öltött a fogyó hold, ide-oda táncolva boldogan, hisz félrehúztam a függönyt már, s így ő is nagyobb teret kapott.
- Finom – mondtam a teára bökve, bár mást akartam, és ezt valószínűleg mindketten tudtuk. Beharaptam ajkaim, majd sóhajtva ültem le melléje, előtte a saját bögrémet is behozva a konyhából, azt fújkálva a nehéz szavak helyett. Azóta már hoztam takarókat és a babzsákot is közelebb húztam, mindent megtéve, hogy kényelmesen legyünk. Lámpát viszont nem kapcsoltam: túl sok lett volna, túl hirtelen. A meggyújtatlan gyertya azonban ott állt a másik csésze mellett, hidegen nézve ránk, fehérsége elütött a kintről beáramló, nyugtató testvértől, mely maga is így lett egyre barátságtalanabb. Homlokomon mély ráncok szaladtak végig: felálltam, összehúztam a függönyöket és felkapcsoltam a világítást, megkönnyebbülten sóhajtva, ahogy a meleg fény melegséget költöztet a szobába, megolvasztva a hideg komor jégcsapjait.
- Al… - Hogy is kezdjem? Nyeltem egyet, belenézve a zöld szempárba, hangomra határozottságot erőltetve – Al, ez így egyáltalán nem normális.
Lesütöttem szemeim, kezeimmel gyűrött szoknyámat markolászva. Könnyebb volt úgy, hogy nem láttam. Úgy nem tudtam volna folytatni… pedig valamikor meg kellett tennem. S ha nem most, talán a következő ilyen roham után, amelyről ugyanúgy nem fogok tudni majd semmit... Nem. Ez tovább nem várhatott. Beszívtam a levegőt, s újra feléje fordultam.
- Al, kérlek mondd el, mi volt ez. Mi történt veled, mi okozza? Volt már ilyen? Amikor az erdőben összeestél… meg a fájdalomérzet is… Én ezt így nem bírom – megráztam a fejem - Szeretnék segíteni, de fogalmam sincs, hogyan kéne… hogy mi ez… - szinte kérlelőn mondtam már a végét, homályos szemekkel. Most jöttem csak rá, mennyit kivett belőlem is az előző pár óra, az előző pár hónap: fojtottan lélegeztem, visszatartva az előtörni akaró sírást. Kisebb koromban is mindig sírtam, ha valami fájt, és semmit nem tehettem ellene. Most viszont bizonyosan volt valami, amit tehettünk. Kellett lennie! Hisz ezt már egyikünk se bírta sokáig...
Éreztem a fészkelődést, mely – ha csak egy kicsit is, de – mozdított merevségtől zsibbadt tagjaimon. Kinyitottam szemeim, ujjaim maguktól haladtak előre és zárultak össze; fogni, érinteni akartam őt, tudni, hogy él, hogy itt van, még mielőtt szemeim arrafelé tévednének. Teste melegséget sugárzott, múló láztól talán, de engem lágy megkönnyebbülésbe bújtatott, s ajkaim szélén mosoly jelent meg. Élsz. Elmúlt, s nem jön vissza tán… Pislognom kellett, hogy mindent lássak. Karjaimban tartottam, s a sötét szoba másodpercek alatt lett egyre kivehetőbb; a Hold élesen sütött be egy kis sávban, hófehér sugara különös, tiszta fénybe borította az előttünk álló asztalt. Nem emlékeztem, mikor aludtam el, mennyi idő telhetett el azóta. Nem is volt lényeges. Szólhattam volna, eleinte meg is akartam tenni, de végül csak átöleltem őt újból, óvatosan, hisz hallhatóan nehezen ment neki a mozgás. Lassú ütemben simogattam hátát, fel a szőke tincsekig, azokkal babráltam szótlanul, még hosszú, végtelen percekig. Olyan jó volt így. Jó, de egyben törékeny is: egyetlen rosszul választott mondat vagy mozdulat tönkretehette az éj leple által betakart békét. S bár tudtam, hogy el fog jönni, mégsem siettettem: ébren álmodott álom volt ez, mentesen a fájó kérdésektől.
Összerezzentem a hangra: élesnek, idegennek hatott a csendben. Kezem elemeltem az asztalra letett bögrétől, bátortalanul tekintve rá, majd a díványon gubbasztó fiúra. Közöttünk meleg tea gőzölgött, tetején vibráló alakot öltött a fogyó hold, ide-oda táncolva boldogan, hisz félrehúztam a függönyt már, s így ő is nagyobb teret kapott.
- Finom – mondtam a teára bökve, bár mást akartam, és ezt valószínűleg mindketten tudtuk. Beharaptam ajkaim, majd sóhajtva ültem le melléje, előtte a saját bögrémet is behozva a konyhából, azt fújkálva a nehéz szavak helyett. Azóta már hoztam takarókat és a babzsákot is közelebb húztam, mindent megtéve, hogy kényelmesen legyünk. Lámpát viszont nem kapcsoltam: túl sok lett volna, túl hirtelen. A meggyújtatlan gyertya azonban ott állt a másik csésze mellett, hidegen nézve ránk, fehérsége elütött a kintről beáramló, nyugtató testvértől, mely maga is így lett egyre barátságtalanabb. Homlokomon mély ráncok szaladtak végig: felálltam, összehúztam a függönyöket és felkapcsoltam a világítást, megkönnyebbülten sóhajtva, ahogy a meleg fény melegséget költöztet a szobába, megolvasztva a hideg komor jégcsapjait.
- Al… - Hogy is kezdjem? Nyeltem egyet, belenézve a zöld szempárba, hangomra határozottságot erőltetve – Al, ez így egyáltalán nem normális.
Lesütöttem szemeim, kezeimmel gyűrött szoknyámat markolászva. Könnyebb volt úgy, hogy nem láttam. Úgy nem tudtam volna folytatni… pedig valamikor meg kellett tennem. S ha nem most, talán a következő ilyen roham után, amelyről ugyanúgy nem fogok tudni majd semmit... Nem. Ez tovább nem várhatott. Beszívtam a levegőt, s újra feléje fordultam.
- Al, kérlek mondd el, mi volt ez. Mi történt veled, mi okozza? Volt már ilyen? Amikor az erdőben összeestél… meg a fájdalomérzet is… Én ezt így nem bírom – megráztam a fejem - Szeretnék segíteni, de fogalmam sincs, hogyan kéne… hogy mi ez… - szinte kérlelőn mondtam már a végét, homályos szemekkel. Most jöttem csak rá, mennyit kivett belőlem is az előző pár óra, az előző pár hónap: fojtottan lélegeztem, visszatartva az előtörni akaró sírást. Kisebb koromban is mindig sírtam, ha valami fájt, és semmit nem tehettem ellene. Most viszont bizonyosan volt valami, amit tehettünk. Kellett lennie! Hisz ezt már egyikünk se bírta sokáig...
Hinari- Kardforgató
- Hozzászólások száma : 4967
Join date : 2012. Dec. 28.
Karakterlap
Szint: 50
Exp: (29686/10100)
Céh: Justice League
Re: Hinari lakrésze
by Halász Alex Csüt. Aug. 06 2015, 01:23
Átölelte a lány. Érezte hátán a finom ujjak vonalát. Egészen a nyakáig eljutottak. Ő pedig már másképp érezte magát. Jól eső volt, pedig a fejfájás nem akart alább hagyni. Az éjszakában, mint egy fekete lyuk szülte vákuumba, tartottak a gondolatai is. Elfeküdt, vissza a díványra. Út közben takaró is jutott rá. Hideg lett hirtelen. Alámerült. Ugyan tudta, hogy csak részleges védelem, mégis úgy élte át, mint egy pajzsot. Maga elé tartva a pokrócot, a biztonsága mögé bújni. Hinari helyette is cselekedett. A kívánságát leste, bár ő csak bágyadtan mosolygott rá. A hold fénye egészen kísértetiessé tette a kis szobát. Kérni viszont nem akarta, hogy húzzák be a függönyt. El volt ezzel a túlvilági fénnyel is. Úgy volt vele, hogy még illik is a helyzetéhez. Tea gőzölgött a kezében, és maga elé meredve markolászta. Gondolatok híján a zöld lé kötötte le a figyelmét. Majd a táj megváltozott. Még arra sem rezzent össze, hogy kedvese megszólalt. Finom vagy sem, ő még nem kóstolta meg. A kijelentésre sem fogja. Pedig tudta, hogy az. Hinari kimaxolta a főzés jártasságát. Talán pont miatta. Fény gyúlt a szobában. Egészen mást mutatva, mint azelőtt. Új látványt, melegséget sugárzott a fiú elé, mint percekkel azelőtt. - Igen. - Gépiesen válaszolt. Egyre a teát szuggerálva. Azt várta, hogy az válaszoljon helyette. Hiszen ez valóban nem normális. Ő viszont nem tud rá megoldást találni. Megpróbálta. Nem ment. Nem tudja mi ez. Tulajdonképpen talán csak Kayaba tudná. Talán még ő sem. A túl tökéletes rendszere önállósodott. Kicsire húzta összébb magát, Hinari szavait hallgatva. Nem válaszolt érdemben az elsőre. Megérdemli a folytatást, mégse tud mit mondani. Valamit viszont mégis muszáj. Egyik kezét a homloka fölé emelte. - A-ahh, - Fájdalom. Akarta volna kimondani, de úgy érezte, nem cinikuskodhat most. Banálissá akarta kicsinyíteni a problémát, miközben nagyon jól tudta, hogy ha valami, akkor ez megéri a pénzét. Lehajtotta a fejét mielőtt szólt volna. - Nem tudom mi ez. - Nagy levegőt vett. - Emlékszel arra, amikor hmmm-nnn tőrös esetre? Ott kezdődött minden. Valami rendszer hibának hittem. Tudod, hogy megtámadtak, de a támadóim ugyanúgy meglepődtek a fájdalmam láttán, mint én. Ezért nem vettem egy lapra a kettőt. Akkor kellett kasztot is váltanom. Hogy is mondjam.... - Fintorgott. Nem egyszerűen nem tudta, hogy mit mondjon, hanem azzal kellett megküzdenie, hogy ne eresze bőlére a saját elképzeléseit, és el is mondja az igazi információkat. - Éles küzdelmekben érzem a fájdalmat. Azt hiszem nem olyan erősen, mint ha kint lennénk, de nem tudom pontosan mennyire. Eddig csak ez volt. A ktnk után, tudod... ki is derült. Azóta nem is ktztam. ... Öhm, de ez a fejfájás új. Meg, meg ha töltöm a hp csíkom, gyorsabban múlik el, csak... - Mereven bámulta a kezében lévő poharat, tele teával. Miért nem válaszol a tea?! Miért nem beszél az?! - Sajnálom Hinari. Azóta tudtam a fájdalomérzetemről, és mindenki előbb tudta meg mint te, mert nem akartam, hogy aggódj miattam. Erős akartam lenni, de ez túlmutatott rajtam. Képtelen vagyok megbirkózni vele. - A tea néma maradt. - Önző vagyok. Ha elmondtam volna, akkor ... szóval.... - a padlót nézte. - én csak, annyira szerettelek volna.... és most ... miattam kell szenvedned. ... - Mit mondhatna ilyenkor? Nem tud semmit sem magáról vagy a helyzetéről. Csak azt tudja, hogy ez így nem jó. És nem akarja Hinarit terhelni a helyzetével. Sőt, ellenkezőleg! A támasza akart lenni! Így viszont csak nyűg. Így jobb is lett volna, ha nem találkoznak és soha nem szeretnek egymásba. - Úgy néz ki, nem tudom megtartani az ígéretemet. - Elmaszatolta arcáról könnyeit. Dühös volt rájuk. Most minek? Nem elég zavaró neki így is? - Kérlek ne utálj majd érte... - Ne utálj amikor meghalok....
Halász Alex- Harcos
- Hozzászólások száma : 1731
Join date : 2012. Dec. 16.
Age : 29
Tartózkodási hely : JL palota; Hinari és Al közös lakrésze
Karakterlap
Szint: 36
Exp: (5187/5300)
Céh: Justice League
Re: Hinari lakrésze
by Hinari Szer. Aug. 12 2015, 17:03
Magam elé bámulva néztem a semmit. Ajkaimba harapva vártam, s úgy éreztem, ezt most nem viccelhetjük el. Nem léphetünk át rajta egy gyengéd csók vagy egy huncut érintés után, nem feledhetjük el, ahogy annyi mindent ezelőtt. Kezembe vettem a teát, hogy legyen valami, ami mozgásban van e mozdulatlansággal feszített percekben.
Mesélt. Arcán borús árnyékok futottak végig, a teám szüntelenül fodrozódott mellette, s lélegzetvisszafojtva képzeltem magam elé mindent, ami szavairól eszembe jutott. Próbáltam kitalálni valamit. Gondolkoztam, bár nehezemre esett. Segíteni akartam. Megoldást találni, kevésbé pesszimistát, mint amilyet sejtetett velem. Ignoráltam a mondanivalójának ismeretlensége mögé bújtatott elképzeléseket, melyek soha nem törhettek felszínre. Valahol talán én is tisztába voltam velük, de ha egyszer elismerem… Nyeltem egyet, ide-oda lötyögtetve az italt. Eleinte nem is feleltem neki, bár megnyugtathattam volna, hamis szavakkal, hogy könnyebb legyen neki. Mégse tettem. Nem lett volna igazságos.
- Az nagyon rég volt… - suttogtam. Azóta viseli e terhet? Nem volt őszinte, és ezen nehezebben tettem túl magam, mint azt a helyzet megkívánta volna. Mikor is volt? Nestorral ápoltuk, akkor lett harcos, az a tőr viszont aligha okozhatott bármit is. Védett területen kívül volt, meg is támadták, de nem ők tehettek róla. Véletlen egybeesés talán? Eszembe jutott a kórház. A sisak. A párbajunk vége. Al kint látta, hallotta magát a kórházban. Gépek berregését, mintha az agya egy pillanatra elszakadt volna Aincradtól, s felébredt volna. Ha a NerveGear az oka… ha meghibásodott… Éji madár rikított bele a csendbe, s odakint felzúgott a szél. Mellkasomhoz szorítottam a forró teát, azzal melegítve magam. Érzi a fájdalmat, mint odakint, de enyhül neki, amint a kinti valóságnak megfelelő benti hatás éri. A korábbi gondolat hamar visszabújt rejtekére. Amint gyógyul. Amint töltődik az életcsíkja – Én… azt hiszem, tudok valamit… - néztem rá, nem reagálva konkrétan a szavaira – Múlik a fájdalom, ha healeled magad, ha potizol. Legalábbis védett területen kívül – sebesen pörgettem a gondolatokat, agyam a bossharcok gyorsaságával vitt előre. Védett zónában is képes elájulni, fáj a feje, de ott nem eshet baja. Ám ha ezen kívül tartózkodik, minden sokkal erősebben éri, hisz nincs meg az instant max hp, mint a védett zónában. De odakint nem potizhat minden egyes körben… nem is lesz rá ideje. Lehívtam a menüm. Ujjammal az inventorym görgettem, viszonylag hamar rá is akadva a narancsszínű tárgyra, amit a legutóbbi bosson kaptam. Nem is került a kezembe azóta: nem tudtam, kinek is kéne adni, kinek segítene a legtöbbet. Előhívtam, s bár furán festett tenyeremben ezen fáradt órában, mégis, a kinézet sohasem minden.
- Ez segíthet. Egy van belőle, és senki nem tud róla még… ha pedig megváltoztatod a kinézetét, nem is fog – néztem a szemébe komolyan – Minden körben gyógyít rajtad. Ha gyógyuláskor tényleg enyhül a fájdalom… Hatása még azelőtt érvénybe fog lépni, hogy komolyabban megártson egy-egy sérülés. Szinte rögtön, ahogy elszenveded azt. Persze még ki kell próbálni, biztonságos körülmények között, de én bízom benne, hogy jelenthet megoldást – átöleltem őt. Hosszan. A totem kettőnk közé szorult, ám most valahogy ezt sem bántam: az item reményt adott. Reményt egy gondtalanabb folytatásra...
Mesélt. Arcán borús árnyékok futottak végig, a teám szüntelenül fodrozódott mellette, s lélegzetvisszafojtva képzeltem magam elé mindent, ami szavairól eszembe jutott. Próbáltam kitalálni valamit. Gondolkoztam, bár nehezemre esett. Segíteni akartam. Megoldást találni, kevésbé pesszimistát, mint amilyet sejtetett velem. Ignoráltam a mondanivalójának ismeretlensége mögé bújtatott elképzeléseket, melyek soha nem törhettek felszínre. Valahol talán én is tisztába voltam velük, de ha egyszer elismerem… Nyeltem egyet, ide-oda lötyögtetve az italt. Eleinte nem is feleltem neki, bár megnyugtathattam volna, hamis szavakkal, hogy könnyebb legyen neki. Mégse tettem. Nem lett volna igazságos.
- Az nagyon rég volt… - suttogtam. Azóta viseli e terhet? Nem volt őszinte, és ezen nehezebben tettem túl magam, mint azt a helyzet megkívánta volna. Mikor is volt? Nestorral ápoltuk, akkor lett harcos, az a tőr viszont aligha okozhatott bármit is. Védett területen kívül volt, meg is támadták, de nem ők tehettek róla. Véletlen egybeesés talán? Eszembe jutott a kórház. A sisak. A párbajunk vége. Al kint látta, hallotta magát a kórházban. Gépek berregését, mintha az agya egy pillanatra elszakadt volna Aincradtól, s felébredt volna. Ha a NerveGear az oka… ha meghibásodott… Éji madár rikított bele a csendbe, s odakint felzúgott a szél. Mellkasomhoz szorítottam a forró teát, azzal melegítve magam. Érzi a fájdalmat, mint odakint, de enyhül neki, amint a kinti valóságnak megfelelő benti hatás éri. A korábbi gondolat hamar visszabújt rejtekére. Amint gyógyul. Amint töltődik az életcsíkja – Én… azt hiszem, tudok valamit… - néztem rá, nem reagálva konkrétan a szavaira – Múlik a fájdalom, ha healeled magad, ha potizol. Legalábbis védett területen kívül – sebesen pörgettem a gondolatokat, agyam a bossharcok gyorsaságával vitt előre. Védett zónában is képes elájulni, fáj a feje, de ott nem eshet baja. Ám ha ezen kívül tartózkodik, minden sokkal erősebben éri, hisz nincs meg az instant max hp, mint a védett zónában. De odakint nem potizhat minden egyes körben… nem is lesz rá ideje. Lehívtam a menüm. Ujjammal az inventorym görgettem, viszonylag hamar rá is akadva a narancsszínű tárgyra, amit a legutóbbi bosson kaptam. Nem is került a kezembe azóta: nem tudtam, kinek is kéne adni, kinek segítene a legtöbbet. Előhívtam, s bár furán festett tenyeremben ezen fáradt órában, mégis, a kinézet sohasem minden.
- Ez segíthet. Egy van belőle, és senki nem tud róla még… ha pedig megváltoztatod a kinézetét, nem is fog – néztem a szemébe komolyan – Minden körben gyógyít rajtad. Ha gyógyuláskor tényleg enyhül a fájdalom… Hatása még azelőtt érvénybe fog lépni, hogy komolyabban megártson egy-egy sérülés. Szinte rögtön, ahogy elszenveded azt. Persze még ki kell próbálni, biztonságos körülmények között, de én bízom benne, hogy jelenthet megoldást – átöleltem őt. Hosszan. A totem kettőnk közé szorult, ám most valahogy ezt sem bántam: az item reményt adott. Reményt egy gondtalanabb folytatásra...
Hinari- Kardforgató
- Hozzászólások száma : 4967
Join date : 2012. Dec. 28.
Karakterlap
Szint: 50
Exp: (29686/10100)
Céh: Justice League
Re: Hinari lakrésze
by Halász Alex Kedd Aug. 25 2015, 15:41
Szeretett volna nem létezni többé. Mintha soha sem élt volna. Most eben a pillanatban így érzett. Sajnos azonban túl volt már azon a koron, amikor azt hihette volna, hogy a halál egy időugrás csupán, és majd felébred a kívánt időzónában. Ebben a pillanatban márpedig nem tudta legyűrni azt az égető kísértést a nem létezés felé. Hinarinak sem okozna gondot, meg kellett ráznia magát. Inkább megrázkódnia. Mint egy külső erő által mozgatva. Beszélnie kellett volna. Ha be nem áll a szája minden másról, akkor el tudja űzni a fontos ügy aggodalmait. Ezt azonban le kellett rendezniük. Le tudják? Képesek arra, hogy bármilyen megoldást találjanak? Együtt persze bármi lehetséges. Ő azonban nem reménykedett. Fel volt készülve a halálára, sőt, talán egy részben már bele is törődött. Csak Hinarit sajnálta. Titokban talán azért is mondta el a lánynak, hogy ő is nyugodjon bele. Könnyebb lenne, mint abban bízni, hogy majd Hinarira hárítva a felelősséget, majd kitalál valamit. És mégis önzőbb. Sehogy se volt jó. Elfáradt. Nagyon rég volt. Bizony. Túl rég, hogy minden részletében felidézhessék. Várta Hinari rosszallását. A jogos fájdalmat amiért ennyi ideig elhallgatta előtte.
De csak a te érdekedben tettem! Csak fölösleges fájdalmat okoztam volna vele.
Nem volt igaz. Attól félt, hogy a lány elhagyja, ha megtudja. Most pedig már nem hazudhat tovább. Valójában félt. Az a lány, akivel az elsők között találkozott, mikor végre túltette magát Kayabán. Az a lány, aki akkor elismerte őt. Az a távolinak tűnő szépség. Most fel fog állni mellőle.... nem hibáztatná.
Van elég baja. Nem kell még egy járkáló élőhalott is mellé. Nem ezt érdemli.
De a lány beszédbe fogott. A fiú azonban nem értette meg a szavak jelentéseit. Egy furcsa fejfedő került elő, de ő csak a kék szemeket vallatta csöndesen. Mit teszel Annabell? - De én... - Átölelte a lány. Nem hagyja el. Lélegzetnyi szünet után ölelte csak ő is át kedvesét. Szorosan, fejét a vállába fúrva, beletemetkezve a lány hajába. Sírás szélén szólalt meg. Érződött rajta az ambivalens érzés. Maradni akarok, de el is mennék. Reménytelen élet. - Félek Hina. - Elhúzta a száját. Azzal, hogy a lányhoz bújt, biztonságba rejtőzött az érzései elöl. El sem engedte volna semmiért sem. - Már nem tudom kimondani, hogy megoldjuk. Hogy nem lesz semmi baj. - Kitekintett a lány vállai fölött. Az asztalon gőzölgött még érintetlenül a teája. - Félek, hogy mi lesz. - Pár órával ezelőtt, a fájdalom tetette vele ami megtörtént, most viszont felvállaltan ő sírt Hina előtt. Ez nem az a mesebeli, regékbeli hősi halál amire a férfiember vágyhat. - Nem kell ezt végigcsinálnod. Mégis miért?
De csak a te érdekedben tettem! Csak fölösleges fájdalmat okoztam volna vele.
Nem volt igaz. Attól félt, hogy a lány elhagyja, ha megtudja. Most pedig már nem hazudhat tovább. Valójában félt. Az a lány, akivel az elsők között találkozott, mikor végre túltette magát Kayabán. Az a lány, aki akkor elismerte őt. Az a távolinak tűnő szépség. Most fel fog állni mellőle.... nem hibáztatná.
Van elég baja. Nem kell még egy járkáló élőhalott is mellé. Nem ezt érdemli.
De a lány beszédbe fogott. A fiú azonban nem értette meg a szavak jelentéseit. Egy furcsa fejfedő került elő, de ő csak a kék szemeket vallatta csöndesen. Mit teszel Annabell? - De én... - Átölelte a lány. Nem hagyja el. Lélegzetnyi szünet után ölelte csak ő is át kedvesét. Szorosan, fejét a vállába fúrva, beletemetkezve a lány hajába. Sírás szélén szólalt meg. Érződött rajta az ambivalens érzés. Maradni akarok, de el is mennék. Reménytelen élet. - Félek Hina. - Elhúzta a száját. Azzal, hogy a lányhoz bújt, biztonságba rejtőzött az érzései elöl. El sem engedte volna semmiért sem. - Már nem tudom kimondani, hogy megoldjuk. Hogy nem lesz semmi baj. - Kitekintett a lány vállai fölött. Az asztalon gőzölgött még érintetlenül a teája. - Félek, hogy mi lesz. - Pár órával ezelőtt, a fájdalom tetette vele ami megtörtént, most viszont felvállaltan ő sírt Hina előtt. Ez nem az a mesebeli, regékbeli hősi halál amire a férfiember vágyhat. - Nem kell ezt végigcsinálnod. Mégis miért?
Halász Alex- Harcos
- Hozzászólások száma : 1731
Join date : 2012. Dec. 16.
Age : 29
Tartózkodási hely : JL palota; Hinari és Al közös lakrésze
Karakterlap
Szint: 36
Exp: (5187/5300)
Céh: Justice League
Re: Hinari lakrésze
by Hinari Csüt. Szept. 03 2015, 23:08
Nem voltam benne biztos, hogy értette, amit mondtam. Meglepetten tartottam meg, ahogy egyre szorosabban és szorosabban ölelt, s lesütött szemekkel öleltem én is, engedve, hogy szőke tincseim körülfogják, eltakarják őt. El a világ elől. Biztos jó neked így? Így csak én láthattam, érezhettem őt, s ő belém kapaszkodott, szavait is alig hallottam. Csöndesen ráztam meg a fejem. Mi is történik most veled? Behunytam szemeim, arcomat hozzádöntve az övéhez, s hallgattam őt. Nehéz volt neki. Talán nehezebb is, mint nekem. Olyan terhet viselt, amibe bele se gondolhattam…
- Akkor mondom most én –a leheletnél is halkabban feleltem, s lélegzetvételemet forrón érezhette bőrén, ahogy közelebb fordultam – Megoldjuk. Nem lesz semmi baj.
Engedd, hogy segítsek.
Sírt. Hátrahajoltam, éppen annyira, hogy jól lássam könnyekkel áztatott arcát, csillogó zöld szemeit. Ajkaim szólásra nyitottam, de a szavak meggondolták magukat, s nem jöttek, szótlanságba burkolva, én pedig csak néztem őt, lágyan és csodálkozón, de egyben aggódón és biztatón is. Megcsókoltam, kihagyva a kertben történt részeket, s ha elfogadtam volna a szerepcserét, bizonyára felnevettem volna, megdorgálva őt, hogy én csak nem törölhetem le az arcán futó könnyeket, ahogy ő tette velem a harcunk után. Lehet segített volna. Egy kis vidámság, olyasmi, mint a gyümölcskehely, másra terelni a témát, és együtt mosolyogni a helyzet hasonlóságán. De én… csak megcsókoltam. A csók volt a válasz. A válasz és egyben a kérés is, melyet csak a szememből tudott kiolvasni. Fáradt voltam. Itt voltam neki, hiszen szerettem őt. Meg akartam neki adni, amit ő adott nekem; annál többet, sokkal többet is. Ő helyettem volt erős. Ő volt az egyetlen, aki helyettem volt erős. Most azonban… elfordítottam pillantásom, a teán fodrozódó hullámokat néztem, miközben kezeim továbbra is őhozzá simultak, nem engedték el őt. Sírjak én is? Sírni lett volna kedvem. Rendületlenül néztem az italt, visszanyelve a torkomban képződő gombócot, mely egyre csak nőtt; a megválaszolatlan kérdések pedig szellemként lengtek körbe, a feszültség leplével fojtogatva, mely minden szótlan másodpercben egyre sűrűbben takart be minket. Mit is mondhatnék most? Mit kellene tennem? Mit vársz tőlem mondd!? Visszafordultam; behunyt szemmel döntöttem homlokom az övéhez, rajta pihenve egy kicsit. Szakaszosan lélegeztem. Ez az egész helyzet több energiát követelt tőlem, mint azt gondoltam, s most az ájulás kerülgetett.
Hirtelen tört rám, mint a nyári vihar. Egyetlen szó vagy érintés elfújhatta volna.
- Akkor mondom most én –a leheletnél is halkabban feleltem, s lélegzetvételemet forrón érezhette bőrén, ahogy közelebb fordultam – Megoldjuk. Nem lesz semmi baj.
Engedd, hogy segítsek.
Sírt. Hátrahajoltam, éppen annyira, hogy jól lássam könnyekkel áztatott arcát, csillogó zöld szemeit. Ajkaim szólásra nyitottam, de a szavak meggondolták magukat, s nem jöttek, szótlanságba burkolva, én pedig csak néztem őt, lágyan és csodálkozón, de egyben aggódón és biztatón is. Megcsókoltam, kihagyva a kertben történt részeket, s ha elfogadtam volna a szerepcserét, bizonyára felnevettem volna, megdorgálva őt, hogy én csak nem törölhetem le az arcán futó könnyeket, ahogy ő tette velem a harcunk után. Lehet segített volna. Egy kis vidámság, olyasmi, mint a gyümölcskehely, másra terelni a témát, és együtt mosolyogni a helyzet hasonlóságán. De én… csak megcsókoltam. A csók volt a válasz. A válasz és egyben a kérés is, melyet csak a szememből tudott kiolvasni. Fáradt voltam. Itt voltam neki, hiszen szerettem őt. Meg akartam neki adni, amit ő adott nekem; annál többet, sokkal többet is. Ő helyettem volt erős. Ő volt az egyetlen, aki helyettem volt erős. Most azonban… elfordítottam pillantásom, a teán fodrozódó hullámokat néztem, miközben kezeim továbbra is őhozzá simultak, nem engedték el őt. Sírjak én is? Sírni lett volna kedvem. Rendületlenül néztem az italt, visszanyelve a torkomban képződő gombócot, mely egyre csak nőtt; a megválaszolatlan kérdések pedig szellemként lengtek körbe, a feszültség leplével fojtogatva, mely minden szótlan másodpercben egyre sűrűbben takart be minket. Mit is mondhatnék most? Mit kellene tennem? Mit vársz tőlem mondd!? Visszafordultam; behunyt szemmel döntöttem homlokom az övéhez, rajta pihenve egy kicsit. Szakaszosan lélegeztem. Ez az egész helyzet több energiát követelt tőlem, mint azt gondoltam, s most az ájulás kerülgetett.
Hirtelen tört rám, mint a nyári vihar. Egyetlen szó vagy érintés elfújhatta volna.
Hinari- Kardforgató
- Hozzászólások száma : 4967
Join date : 2012. Dec. 28.
Karakterlap
Szint: 50
Exp: (29686/10100)
Céh: Justice League
Re: Hinari lakrésze
by Halász Alex Pént. Szept. 04 2015, 20:37
// Na jó, akkor ezzel most lezárom \o\ xD //
Ő csak siratta volna a helyzetét Hinari vállán. Az életét. Búcsúzkodott volna, mert elfogadta. Ugyan szándékában sem állt, de ez volt a kegyetlen valóság. Nem látott más kiutat. Ezt pedig meg is mondta a lánynak. Nincs értelme. Szerette volna feladni végleg. Akkor legalább nem kell többet szenvednie. Tudta, hogy siralmasan viselkedik. Nem hasonlít arra a megingathatatlan fiúra, akit Hinari megismert. Tudta, hogy szánalmasan önző. Hogy csak a saját érdekeit látja. Azt a reménytelenséget, amibe csöppent. Mégsem tudta rászánni magát arra, hogy változtasson. Ha meghal - márpedig meg volt róla győződve, hogy megfog - akkor nem segíthet senkinek. Akkor csak egy lesz az elbukottak közül. Azok közül akik végérvényesen kiestek. És tehetetlen volt, hiszen nem rajta múlott a jövője.
Majd Hinari megemelte a fejét, keményen a szemébe nézett. Alex rákvörössé változott. Az egy dolog volt, sírni gyermek módjára a lány vállán, de meg is mutatni magát így neki már egészen más. Hinari látta! Szégyenféle lepte el hirtelen, és nem tudta állni a határozott kék pillantásokat. Hinari magabiztosnak látszott, pedig biztosan belül ő is kétségbeesett volt. Senki nem tudott semmit. Tisztában volt ezzel. Azzal is, hogy most csak panaszkodott, nem tudott segíteni rajta a lány.
A szavak azonban ennek ellenére is fejbe vágták. Nem azért mondta, hogy a lányból ezt csalja ki. Hitetlenül nézett vissza Hinarira. A kék szemek ugyanolyan határozottak voltak. Úgy nézett rá a lányra, mint aki elsírja magát, azonban a végére - maga se tudta hogyan - nevetésben tört ki. Halk volt és rettentő rövid, ám kétség kívül felkacagott, csak hogy utána megint remegve húzza lefelé a száját. A szemei, azok a természetellenes méregzöld kristályok, új élt kaptak. Megfogant valami a fejében, de nem mondta ki. Előbb letérdelt, hogy még közelebb legyen Hinarihoz, és ezúttal még szorosabban ölelte magához. Magába szívta az illatát, hüppögött, aztán ugyanazzal a sírós örömmel, mint az előbb, beszélni kezdett.
- Hihetetlen vagy Hinari! Hihetetlen Hinari. - Pár lélegzetvételnyi időre elhallgatott és a saját szóviccén kuncogott egyet. Fáradt nevetés volt ez. Az a fajta, amikor már a "nap süt" szószerkezet is vidámság forrása. - Maradjunk így egy kicsit jó? - Kérlelte kedvesét. - Anne!? - Elhalkult. Hallatszott, ahogy "újratervez". - Igazad van. Soha többé nem mondok ilyen ostobaságot. - Mosolygott. Fáradt, maszatosan a sírástól, de végre mosolygott. Érezhette a lány is, ám szorosan fogta a fiú őt. Mint egy bilincs amely nem ereszt. Látni ezért, nem is láthatta. De ez a pillanat elmúlt és Al újra visszazuhant az előző könnyes állapotába. Fél karját használva, Hinari hátán megtörülte az arcát. - Sajnálom. Összezavarodtam. Olyan vagyok mint egy ijedős nyuszi.... Tudod, a "Nyuszi vagy McFly!" Láttad azt a filmet? ... Áhh hagyd, csak összevissza beszélek. >< Most jó így. - Volt egy pillanatnyi vészterhes csend, mielőtt folytatta volna. - Ölelj át! Hiányzik. - A hangja könnyessé vált. Érezhetően nehezen tartotta vissza, majd lenyelte a könnyeit. - Neked nem hiányoznak a kintiek? Még apa is, pedig sosem tudott örülni annak amit csináltam. Meg ott van a húgom. Annyira hiányoznak! - Szerelme vállába temette arcát, és egy hosszú percen át sírt. - Látni akarom őket. Elmondani, hogy jól vagyok és sajnálom. Elmesélni nekik, hogy találkoztam veled. Szeretem őket, nem akarok meghalni! *szip* Szánalmas vagyok, meh. Mint egy kisgyerek, bömbölök az anyukámért, de igazán... fááj. Miért hiányzik ennyire? - Remegett, már nem tudni a dühtől vagy a kimerültségtől e. - Maradj velem Anne. A legvégéig. Nélküled nem tudom mit csinálnék. Még nem akarok meghalni. ... Szeretlek. Kimondhatatlanul. Az egész lényedet. Erős vagy és határozott. És okos, mindig észreveszed a megoldást a bajban. Amíg velem vagy... - Felnézett a lányra. Szemeiből ömlött a hála és a szerelem édes egyvelege. - .... nem halhatok meg. Ostobaság mi? - Újra elmosolyodott. Azzal a kisfiús Al mosollyal. - De így érzem. Amíg együtt vagyunk, nem halhatunk meg! - Odahúzta a lány fejét a fejéhez, beletúrva a hajába. Csak úgy mint az előbb, összeértek az ajkaik. Nem tartott soká, mégis édesebbnek érezte, mint eddig bármit.
Ő csak siratta volna a helyzetét Hinari vállán. Az életét. Búcsúzkodott volna, mert elfogadta. Ugyan szándékában sem állt, de ez volt a kegyetlen valóság. Nem látott más kiutat. Ezt pedig meg is mondta a lánynak. Nincs értelme. Szerette volna feladni végleg. Akkor legalább nem kell többet szenvednie. Tudta, hogy siralmasan viselkedik. Nem hasonlít arra a megingathatatlan fiúra, akit Hinari megismert. Tudta, hogy szánalmasan önző. Hogy csak a saját érdekeit látja. Azt a reménytelenséget, amibe csöppent. Mégsem tudta rászánni magát arra, hogy változtasson. Ha meghal - márpedig meg volt róla győződve, hogy megfog - akkor nem segíthet senkinek. Akkor csak egy lesz az elbukottak közül. Azok közül akik végérvényesen kiestek. És tehetetlen volt, hiszen nem rajta múlott a jövője.
Majd Hinari megemelte a fejét, keményen a szemébe nézett. Alex rákvörössé változott. Az egy dolog volt, sírni gyermek módjára a lány vállán, de meg is mutatni magát így neki már egészen más. Hinari látta! Szégyenféle lepte el hirtelen, és nem tudta állni a határozott kék pillantásokat. Hinari magabiztosnak látszott, pedig biztosan belül ő is kétségbeesett volt. Senki nem tudott semmit. Tisztában volt ezzel. Azzal is, hogy most csak panaszkodott, nem tudott segíteni rajta a lány.
A szavak azonban ennek ellenére is fejbe vágták. Nem azért mondta, hogy a lányból ezt csalja ki. Hitetlenül nézett vissza Hinarira. A kék szemek ugyanolyan határozottak voltak. Úgy nézett rá a lányra, mint aki elsírja magát, azonban a végére - maga se tudta hogyan - nevetésben tört ki. Halk volt és rettentő rövid, ám kétség kívül felkacagott, csak hogy utána megint remegve húzza lefelé a száját. A szemei, azok a természetellenes méregzöld kristályok, új élt kaptak. Megfogant valami a fejében, de nem mondta ki. Előbb letérdelt, hogy még közelebb legyen Hinarihoz, és ezúttal még szorosabban ölelte magához. Magába szívta az illatát, hüppögött, aztán ugyanazzal a sírós örömmel, mint az előbb, beszélni kezdett.
- Hihetetlen vagy Hinari! Hihetetlen Hinari. - Pár lélegzetvételnyi időre elhallgatott és a saját szóviccén kuncogott egyet. Fáradt nevetés volt ez. Az a fajta, amikor már a "nap süt" szószerkezet is vidámság forrása. - Maradjunk így egy kicsit jó? - Kérlelte kedvesét. - Anne!? - Elhalkult. Hallatszott, ahogy "újratervez". - Igazad van. Soha többé nem mondok ilyen ostobaságot. - Mosolygott. Fáradt, maszatosan a sírástól, de végre mosolygott. Érezhette a lány is, ám szorosan fogta a fiú őt. Mint egy bilincs amely nem ereszt. Látni ezért, nem is láthatta. De ez a pillanat elmúlt és Al újra visszazuhant az előző könnyes állapotába. Fél karját használva, Hinari hátán megtörülte az arcát. - Sajnálom. Összezavarodtam. Olyan vagyok mint egy ijedős nyuszi.... Tudod, a "Nyuszi vagy McFly!" Láttad azt a filmet? ... Áhh hagyd, csak összevissza beszélek. >< Most jó így. - Volt egy pillanatnyi vészterhes csend, mielőtt folytatta volna. - Ölelj át! Hiányzik. - A hangja könnyessé vált. Érezhetően nehezen tartotta vissza, majd lenyelte a könnyeit. - Neked nem hiányoznak a kintiek? Még apa is, pedig sosem tudott örülni annak amit csináltam. Meg ott van a húgom. Annyira hiányoznak! - Szerelme vállába temette arcát, és egy hosszú percen át sírt. - Látni akarom őket. Elmondani, hogy jól vagyok és sajnálom. Elmesélni nekik, hogy találkoztam veled. Szeretem őket, nem akarok meghalni! *szip* Szánalmas vagyok, meh. Mint egy kisgyerek, bömbölök az anyukámért, de igazán... fááj. Miért hiányzik ennyire? - Remegett, már nem tudni a dühtől vagy a kimerültségtől e. - Maradj velem Anne. A legvégéig. Nélküled nem tudom mit csinálnék. Még nem akarok meghalni. ... Szeretlek. Kimondhatatlanul. Az egész lényedet. Erős vagy és határozott. És okos, mindig észreveszed a megoldást a bajban. Amíg velem vagy... - Felnézett a lányra. Szemeiből ömlött a hála és a szerelem édes egyvelege. - .... nem halhatok meg. Ostobaság mi? - Újra elmosolyodott. Azzal a kisfiús Al mosollyal. - De így érzem. Amíg együtt vagyunk, nem halhatunk meg! - Odahúzta a lány fejét a fejéhez, beletúrva a hajába. Csak úgy mint az előbb, összeértek az ajkaik. Nem tartott soká, mégis édesebbnek érezte, mint eddig bármit.
Halász Alex- Harcos
- Hozzászólások száma : 1731
Join date : 2012. Dec. 16.
Age : 29
Tartózkodási hely : JL palota; Hinari és Al közös lakrésze
Karakterlap
Szint: 36
Exp: (5187/5300)
Céh: Justice League
Re: Hinari lakrésze
by Hinari Pént. Szept. 04 2015, 22:57
Úgy hullt le rólam, mintha egy sóhajjal bármikor könnyedén elhessegethettem volna. Sóhajtottam is, de nem mutattam, s amikor Al lejjebb ereszkedett, szorosan ölelve át engem, én is elmosolyodtam. Hagytam, hadd beszéljen. Megnyugtatott, mint ijedt gyermeket az esti mese, s én belefeledkeztem a szavaiba, ittam minden mondatát, az értelmüket nem is keresve már rég. Beszélt, magánál volt és ami a legfontosabb, újra ő volt. Nem az a fiú, akinek néha mutatta magát, de nem is az, aki pár perce még fel akarta adni az életet. Megnyugodtam. De úgy igazán. Így pedig már a hiány fájdalma sem tudott olyan erővel hatni rám.
Átöleltem. Kézfejemmel a hátát simogattam ütemesen, majd erősítettem a szorításon, önkéntelenül is, itt vagyok. Szükségem volt rá, arcom a vállára tettem, s az emlékektől elhomályosodott szemekkel bólintottam, noha nem láthatta a változást így. Egy másfajta gombóc vette át az előző helyét, soványabb, de mégis erősebben marta torkomat. Próbáltam lenyelni, reflexszerűen rezzentem össze. Fázom. Maradj itt velem, kérlek!
- Nekem is hiányoznak – feleltem halkan – Látni szeretném őket… anyát, apát és Naithent is… bemutatni őket neked, ha meggyógyultunk, talán futhatnál vele versenyt… tudod ő is élsportoló, és megígérte, hogy megnyeri nekem a bajnokságot. Már biztosan ott áll a kupa a kórházban az ágyam mellett… - csak beszéltem. Jó volt valakivel megosztani, a gondolatok összefüggéstelenül jöttek, s én nem is válogattam meg, miket mondok ki. Nem is volt lényeges. Felemelte fejét, s tekintetünk találkozott; lágyan de szomorúan néztem rá, még mindig a kinti életem darabkáit fogta, tartva kétségbeesetten. Mosolygott. Fáradt volt ő is, ez a nap mindkettőnkből kiszívta az energiát, vészesen közel sodorva minket a reménytelenséghez. De együtt. S így talán nem is volt olyan kicsi az a távolság…
Úgy pillantottam rá, mint csillogó szemű kislány a kisfiúra, aki az óvoda poros udvarán még belőtte a gólt a délutáni bemenetel előtt. Szótlan ragyogással és őszinte örömmel, amiből a felnőttek minden érdekcselekedete hiányzott. Gyerekes volt, igen, ő is és én is, de nem érdekelt, nem számított. Ezek is mi voltunk, egy olyan részünk, ami időről időre kikívánkozott. Jó volt ez így. Régóta kellett már. S én örültem, hogy megoszthatjuk egymással, hogy Al itt volt velem és én is őneki.
- Szeretlek – megcsókolt, röviden de édesen - Itt maradok veled. A végsőkig.
Mosolyogtam... És ott, abban a pillanatban nem tudtam elképzelni, hogy bármi is közénk álljon. Naiv és boldog voltam. Amilyen csak egy kisgyerek lehet.
Átöleltem. Kézfejemmel a hátát simogattam ütemesen, majd erősítettem a szorításon, önkéntelenül is, itt vagyok. Szükségem volt rá, arcom a vállára tettem, s az emlékektől elhomályosodott szemekkel bólintottam, noha nem láthatta a változást így. Egy másfajta gombóc vette át az előző helyét, soványabb, de mégis erősebben marta torkomat. Próbáltam lenyelni, reflexszerűen rezzentem össze. Fázom. Maradj itt velem, kérlek!
- Nekem is hiányoznak – feleltem halkan – Látni szeretném őket… anyát, apát és Naithent is… bemutatni őket neked, ha meggyógyultunk, talán futhatnál vele versenyt… tudod ő is élsportoló, és megígérte, hogy megnyeri nekem a bajnokságot. Már biztosan ott áll a kupa a kórházban az ágyam mellett… - csak beszéltem. Jó volt valakivel megosztani, a gondolatok összefüggéstelenül jöttek, s én nem is válogattam meg, miket mondok ki. Nem is volt lényeges. Felemelte fejét, s tekintetünk találkozott; lágyan de szomorúan néztem rá, még mindig a kinti életem darabkáit fogta, tartva kétségbeesetten. Mosolygott. Fáradt volt ő is, ez a nap mindkettőnkből kiszívta az energiát, vészesen közel sodorva minket a reménytelenséghez. De együtt. S így talán nem is volt olyan kicsi az a távolság…
Úgy pillantottam rá, mint csillogó szemű kislány a kisfiúra, aki az óvoda poros udvarán még belőtte a gólt a délutáni bemenetel előtt. Szótlan ragyogással és őszinte örömmel, amiből a felnőttek minden érdekcselekedete hiányzott. Gyerekes volt, igen, ő is és én is, de nem érdekelt, nem számított. Ezek is mi voltunk, egy olyan részünk, ami időről időre kikívánkozott. Jó volt ez így. Régóta kellett már. S én örültem, hogy megoszthatjuk egymással, hogy Al itt volt velem és én is őneki.
- Szeretlek – megcsókolt, röviden de édesen - Itt maradok veled. A végsőkig.
Mosolyogtam... És ott, abban a pillanatban nem tudtam elképzelni, hogy bármi is közénk álljon. Naiv és boldog voltam. Amilyen csak egy kisgyerek lehet.
Hinari- Kardforgató
- Hozzászólások száma : 4967
Join date : 2012. Dec. 28.
Karakterlap
Szint: 50
Exp: (29686/10100)
Céh: Justice League
1 / 2 oldal • 1, 2
1 / 2 oldal
Engedélyek ebben a fórumban:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.|
|
|