[Küldetés] Kifordított világ

Émelygő érzés fogott el, tegnap megint többet ittam a kelleténél, de mivel más dolgom ezen a helyen nincs, így nem is tudtam elképzelni mit lehet csinálni ebben a játékban. amikor meghallottam a hírt, hogy a pvpt, itt büntetik, elfogott a rosszullét, mi másra lehet jó egy online játék.. kinyitottam a szemem, és ami elém tárult az egy rendkívül király álom lehetett. A kék nap fent a magas zöld égbolton kék fénnyel sütött le rám.  A fogadó falai eltérő világosabb zöldben álldogáltak komoran, program volt a javából. A szobában minden apró bútor szín kavalkádban úszott, már-már meg sem mertem kockáztatni, hogy mi-mi lehet. A hirtelen feltörekvő émelygő érzés viszont nagyon valós volt. A színek és az esti megszámlálhatatlan ital megtette a hatását. A szobából nyílt a fürdő, berohantam, és háborgó gyomrom tartalmát az illemhelység egy nyílásába zúdítottam. Jobb lett volna, ha a szemem becsukom, akkor a fekete környezetben rózsaszín sugár, talán nem hergel további, ürítésre. Amikor ezzel megvoltam, lila folyadékkal kimostam a szám és megmostam arcom. Lecsukott szemekkel kitámolyogtam az ajtón újra be a szobába.
- A fene vinné el ezt a hülyeséget, miért nem látok rendesen? - kérdésem a falak elnyelték és nem kaptam rá választ. Kinyitottam a szemem és forgott tovább a világ. Az elképesztő színáradat, ahol a zöld dominált rávetülő kék derengéssel. és lila rózsaszín, fehér és fekete apró tárgyak váltakoztak a szoba padlóján. Ezt nem bírtam tovább. Kerestem a falon egy fekete gombot meglett az ajtó kilincs. Hátha kilépek és minden jó lesz, normális újra, nem ez a gyomorforgató világ.
Nem a lépcső is ezzel a torz színvilággal fogadott. Lekászálódtam, a sötét színek kavalkádjában, és odasétáltam a sárga pulthoz. Esküszöm, hogy ennek tegnap este más színe volt még. A csapos rózsaszín ruhája meglepett, tán megmelegedett vagy mivan?
- Csapos! - rezzent össze egy pillanatra - te meg miért öltöztél rózsaszínbe, nem tán felmelegedtél? - adtam neki egy szúrós megjegyzést. - feltűnt neked valami szokatlan?
Tudtomra adta a beprogramozott életútján kívül egy közel tíz perces monológban hogy milyen rossz az, hogy a látása elromlott, és a színeket rosszul látja.
- Egy igen vagy nem is elég lett volna, nem érdekel a nem létező kutyád, vagy feleséged, vagy anyósod baja, fogod? - nem értem miért akarja magát rám tukmálni, nem érdekel, mi van vele, igen, vagy nem. Ennyit nem tud teljesíteni..
- Azért adj valamit innom. Nem is törődtem tovább hangjával és főleg nem a szavaival. Jelentéktelen, a pohár ugyan megjelent. És tartalma elég gusztustalan volt. Maga az olajszínű pohár és narancsos folyadék benne. Még nem okozna nagy csalódást, de én nem narancslevet kértem. Azt innék, ha ki akarnék józanodni, de azt már nem!
- Nem narancslevet kértem! Valami töményet! Most! - jajgatva elvette a poharat, de újra ugyanazt tolta elém. Láttam nem egy nyelvet beszélünk, így megittam, meglepődésemre, teljesen más íze volt a narancslének. És ütött is. A zsibbadás meg is indult hamar. Rádőltem a pultra és elaludtam, a szemem mikor lecsukódott megkönnyebbült, de nem sokáig, a szokásos feketeség helyett, vakító fehér honolt. Azonban, most ez sem számított, megkaptam, amit akartam, ittam, és elnyomott az álom.

Reggel érdekes dologra ébredtem. Bár konkrétan nem erre, hanem arra, hogy rám jött a hascsikarás, ami a sötétkék vécéhez vezetett. Ráültem a fekete budira, előkaptam a fekete, fehér betűs újságot kiolvasásra, amíg végeztem a dolgom, és amíg tartott ez a görcsös fájdalom. Mire az elmúlt, a fekete vécépapírral tisztálkodtam... ott, majd lehúztam a zöld színű... akármit. Nem emlékszem rá, hogy legeltem volna valami zöldet, mert tudtommal én mindenevő vagyok, nem növényevő.
Bevettem a görcsoldó pirulát, és nekiestem a szerény reggelimhez, ami egy piros kenyérből és takonyszínű teából állt. Egyáltalán nem tűnt fel, hogy valami itt nagyon megváltozott.
Regina csak a reggeli után jóval bújt elő az alvóhelyéül szolgáló buckából. Akkor már rég feltűnhetett volna ránézésre, de csodálkoztam, hogy Regina nem fehéres színű fekete pöttyökkel, hanem sötétbarna fehér pöttyökkel. Ez valami érdekesség a Vadmacskáknál, vagy mi?
- Nyo, nicsak, Regina! - mutattam rá. - De mókás a színed! Illene hozzád a barna szín, ha nem egy hópárducra ütnél! De azért nem vennéd vissza a megszokott színedet?
- De papa! - méltatlankodott Regina. - Hát hogy tudnék, mikor itt mintha minden furcsa módon megváltozott volna? Néztél már tükörbe egyáltalán?
- Még nem, de most hogy mondod, jó lenne megcsinálnom a bajusz-sminkem és helyrerakni a hajamat, hogy minél sármosabb és aranyosabb legyek.
Na, ekkor vettem észre, hogy tényleg nem stimmel valami! Ahogy benéztem a tükörbe, egy Jack Spicer nézett vissza rám zöld napszemüvegben és farmerkék hajjal! De ahogy megnéztem Jack Spicert, az nem is ő volt az... hanem én! A ruházatom fekete, akár a macskafüles zenelejátszós fejpántom, a hajam farmerkék, a szemem lila... a mindenit, micsoda egy idétlen gót lettem! Átváltoztam Snowcatből Blackcatté!
- NYÁÁÁÁÁ! - Ennyi volt a döbbent reakcióm.
És nem csak én és Regina váltam ilyenné, hanem az egész környezetem is. A hotelszobánk és maga a kinti világ is. Az ég zöld, a nap sötétkék, a fű égkék, a macskakövek már majdnem feketék ... a házak, a játékosok, szinte az egész virtuális világ színe felborult!
- Mégis mi történt itt, Regina? - vallattam a petemet.
- Nem tudom, papa. Este még minden normális volt, és mire felébredtem, fehér pöttyös barna cica lettem.
- Hmmm. Talán meghibásodott a tónus. Talán az opcióknál vissza tudom állítani.
Lehívtam az opciós panelt, és ott a tónusbeállításoknál igazgattam a kontrasztot és a fényerőt. Azonban hiába csináltam, valamiért nem tért vissza semmi se a régi megszokott színkerékvágásba. Végül feladtam a próbálkozást.
- Nyaaa, ez nem segített. Akkor menjünk, kérdezzünk meg valakit!
Így is lett. Ahogy mentünk az úton, vagy száz játékost megkérdeztünk. Ők se tudják mi történt itt, de észrevették ugyanezt a változást, mint én. Mivel én most úgy nézek ki, mint egy kék hajú gót, páran igencsak megijedtek tőlem. Nya tessék, a fekete szín miatt oda a jó kis sármom és cuki csajozós macskafiús beütésem!
Na de ezt leszámítva elég vicces volt ez az egész színcserés dolog. Minden ijesztő feketés dolog aranyos fehér lett, és az aranyos fehér lett az ijesztő dolog. Vicces volt nézni a szokatlan színű dolgokat. Nem csodálkoznék, ha másnap reggel arra ébrednék fel, hogy a pintyek úsznak, és a pontyok repülnek.

A reggeli hasamra süt a nap érzés valahogy elmaradt, csak a városka zaja, beszélgetések, a fa padló recsegésére a folyóson, ami végül felébresztett.
Lusta voltam kinyitni a szemem, csak forgolódtam, és próbáltam visszaidézni annak a kedves lánynak az alakját, akit álmomban láttam. A takaró alatt össze kuporodva harcoltam a felkelés ellen...
De aztán kinyitottam a szemem és... minden sötét volt.
A falak feketék, az ablakon beszűrődő fehéres-sárgás fény helyett, valami kékesen derengő, holdfényre emlékeztető izé csapott át a hupilila függönyön
- Mióta van itt hupilila függöny? Azt hittem okkersárga volt? - gondolkoztam hangosan.
Aztán ahogy a számhoz emeltem a kezemet, hogy elnyomjak egy ásítást, vettem csak észre, hogy a bőröm meg valami zöld színben pompázik
- Mi a ... ? Biztos csak rosszul látok, jobb ha gyertyát gyújtok, ebben a hülye sötétségben, pedig az óra szerint már reggel kellene hogy legyen!
De a gyertya lángja sárga vörös és kék helyett kék fekete és zöld volt, a gyertya pedig koromfekete.
- Hát ez vicc! - pipulok be
Előhívtam a menü ablakát, hátha én szúrtam el valamit a színbeállításoknál, be is kattintottam az alapbeállításokhoz visszatérést, de semmi sem változott.
Gyorsban magamra kaptam a tiritarka felszerelésem: a rózsaszín bőrnadrágot, a takonyzöld kabáttal, és kiléptem a szobám ajtaján, ki a fogadó folyosójára
Alig tettem két lépést amikor egy lány fordult ki hozzám hasonlóan az egyik szobából, pont az orrom elé.
Mélykék arcából lángoltak a bíbor szemek, az egész jelenség, a hófehér hajjal annyira megdöbbentő volt, hogy a falban kellett megkapaszkodjak
- Öööö, elnézését, jó reggelt, ugye reggel van?
Már éppen sétáltam volna tovább a válaszát megkapva, miszerint valóban reggel van, amikor hirtelen ötlettől vezérelve:
- Öm, ne haragudjon hölgyem, furcsának tűnhet a kérdésem, de önnek nem kuszálódtak össze a színek? Nekem minden groteszkül össze van cserélődve!
Miután megtudtam tőle, hogy ez nem csak nekem probléma, hanem az egész városban, és talán az egész játékban, és hogy ő már kezd hozzászokni mert velem ellentétben nem hétalvó és már 3 órája fenn van
Kikeveredek a fogadó tágas lenti részéhez, ahol megannyi asztal várja a inni, enni vágyókat és persze a szálló vendégeket egyaránt.
A zaj, ami máskor aligha zavarna, most ezzel a színorgiával megfejelve újabb rosszullét rohamhoz vezet.
Fájó fejjel és forgó gyomorral támolygok le a lépcsőn, a söntéspulthoz vonszolva magam és a dagadt szerecsen csapostól rendelek:
- Egy bögre tejet kérnék... - a csapos totál ki van készülve azon ahogy kinézek, de ő se mutat jobban, mert tegnap még fehér bőrűnek számított, és az a pár szál haja se volt citromsárgára festve
- Áh, felejtsük el, nem szeretnék valami posványszínű tejízű löttyöt inni!
- Tudja mit, adjon egy pohár vizet! Kristály pohárban, semmi színezés, csak gyönyörű áttetsző, azt nem tudják elrontani!
Egy ásítással nyugtázom a mosolyát, miszerint egyetértünk ebben, és a színtelen még mindig színtelen: a víz is, az üveg is. Felhörpintem a pohár tartalmát, fáradt hangon megköszönöm
- Azt hiszem, teszek egy sétát a friss levegőn, megnézem milyen a város ebben az ocsmány szivárvány színben - mondom a csaposnak és kioldalgók az utcára - bár ez lehet, hogy annyira nem jó ötlet...
A város utcáin, bármerre is fordultam utam közben, alig volt ember, ahhoz képest hogy már megszoktam, hogy a kezdők városa egy nyüzsgő metropolisz, a tízezer játékos több mint fele itt próbálja kihúzni, vagy csak szimplán ide tér vissza megpihenni mint jómagam is.
Na szóval, alig voltak kint, s a kiket láttam, azoknak az arca is ráncokba összerándulva mutatta hogy mennyire rosszul viselik ezt a szeszélyét a programnak, mert hát, azt hogy sápadtak-e egy ilyen totális összevisszaságban lehetetlenség volt megállapítani: ahány emberrel találkoztam, annyiféle színben virítottak.
Nagy, egyenletes levegővételek kellettek hozzá, hogy gyomromat és torkomat ostromló hányingert legyőzzem.
De ha már úgy döntöttem, hogy nem csak szimplán átalszom a napot, hát legyen hasznos, fejlődjünk kicsit. A küldetésezés is megfordult a fejembe, de miután beugrott, hogy nem egy utalás éppen valamilyen színt is érint, erről inkább letettem.
Fura volt látni a tegnapi szörnyeket mindenféle torz színezésben, de elboldogultam velük, s amikor már nem bírtam fejjel a színeket, visszasétáltam a városba.
Próbáltam a tucatnyi sárkányfűárus, boszorkánykonyha, patikába betérve találni valamit fejfájás ellen, de még soha sem fájt senkinek a feje annyira, hogy erre bárki is gyógyírt gyártott volna.
Végül ez a gondolat juttatott el ahhoz az emlékhez, amikor először nekem esett egy szörny. És nagyon fájt. Vagy is hát, csak azt gondoltam, de úgy múlt el a fájdalom érzet, mintha nem is lett volna. Csak addig érzetem, amíg meggyőződésem volt, hogy azt én érzem. Ennek a felismerése után már csak egy lépés volt eljutni odáig, hogy ne zavarjanak a kusza színek: egyszerűen csak kizártam őket az elmémből, nem foglalkoztam velük. Az élénk színek pár óra múlva fakulni kezdtek, s ahogy a nap ereszkedni kezdett az égbolton, úgy lett pontról pontra elviselhetőbb a dolog. Alkonyatra a szürkület megoldotta a maradék problémát, én pedig egy kitartó szóló mobozással töltött eredményes nap után, annak a reményében, hogy másnapra remélhetőleg minden visszatér a régi kerékvágásba, nyugovóra tértem.

A manapság történtek eléggé összezavartak , s amikor újra felébredtem, egy új, s csodásnak tűnő napon , ahogyan kinyitottam a szememet valahogy nem akart összeállni a világ. Olyan más volt. Minden szín, mintha a feje tetejére fordult volna. Az ablakhoz siettem, s kinéztem, majd láttam, ahogyan az ég színe zöldé változott.
- Valamilyen hiba lenne? - Próbáltam rájönni mi lehet a baj. - Vagy talán csak velem van a baj? - Letekintettem az utcán lévő emberekre, de ahogy néztem mindenki össze volt zavarodva, s a hangokból is ezt vettem ki hirtelenjében. Az utcán lévő emberek is meglepődtek, s egymás segítségét próbálták kérni.
Nehéz volt hozzászokni ehez a furcsa látásmódhoz. Ahogy a tükör elé álltam, hogy felköthessem a hajamat, ahogyan minden reggel szoktam, hirtelen nagyon meglepődtem: - A hajam színe, mi történt vele? Jaj nee... - A kék hajam eléggé közel állt hozzám, s így , hogy megváltozott a színe valahogy nem éreztem magaménak.
Ahogyan készen lettem, s végre valami emberi kinézetet varázsoltam magamra úgy véltem ideje lenne végre felkelteni Himeko-t is, s elindulni venni valami reggelit, meg akkor már rékérdeznék erre a furcsaságra is .
- Hime ,gyere ... jó reggelt Hime...- S ahogy oda pillantottam valami egészen más színű kis griff nézett rám, s hirtelen elnevettem magamat. Furcsán színes volt a kis társam, mintha valami szivárványos festékben fürdőcskézet volna. Himeko kicsit mintha szégyelte volna magát. Ezek szerint talán ő is másképpen látja a világot?
-Nem tudtam eldönteni pontosan, de ha Hime is így van vele akkor nem hiszem , hogy játékhiba, de ki tudja. Jobb ha körülnézek.- S el indultam a városba.
Miután megvettem a reggelit mindkettőnk számára , Hime máris falta a reggelijét, én pedig lassan kezdtem neki, mivel valószínű ez lesz az egész napos betevőm.
A városban elkezdtem kérdezősködni néhány játékostól akiket már láttam esetlen máskor futólag, így nem volt olyan furcsa, hogyha megállítom őket. De mint kiderült mindenki így látja a világot, mint én. Ami újabb bizonyíték volt rá, hogy valami játékhiba lehet a történtek mögött, így nem igazán agasztottam magam a történések miatt. Természetesen zavart a dolog, de reméltem, hogy hamar helyreáll majd a dolog. Így haza tértem, s már délután volt. Túl sokáig kérdezősködtem , s mégsem tudtam meg semmit sem.
- Vajon mikor fog újra visszatérni a normális látásmód? - Gondolkodtam.
Himeko leült a földre, s nyomban elálmosodott. Később már csak őt figyeltem, ahogyan álomba szenderedett.
Őszintén nem féltem, nem volt semmilyen meghatározó érzésem az üggyel kapcsolatban, úgymond hidegen hagyott, ami jellemző volt rám. Csupán a tovább haladás volt a szemem előtt, a fejlődés.
Egyedül talán az a gondolat jutott eszembe, hogy vajon Yahiko is így látja ezt a világot?

Vajon mennyire van szüksége az embernek a színekre? Sok foglalkozás van, amihez elengedhetetlen, hogy az ember megfelelően lássa a színeket, de vajon egy átlag embernek mennyire szükséges ez? Én sosem szeretem villanyt és a festés sem tartozott az erősségeim közé, így hát sosem tűnődtem ilyen kérdéseken, egészen addig a napig. Az este még minden rendben ment, ám amikor reggel felébredtem, minden megváltozott.
Kinyitottam a szemem és furcsán vettem észre, hogy a fény, mely általában fehérré varázsolja a dolgokat, melyekre rásüt, most sokkal inkább sötétített rajtuk és jóformán feketeség tódult be az ablakon. Az ágyam, melyben feküdtem szintén hasonlóan járt. A fehér lepedő olyan éjfekete volt, amilyet nem sűrűn lát az ember.
~ Mi a fene? – bámultam furcsán, majd megdörgöltem a szemem.
Hiába volt azonban minden, a színek nem változtak cseppet sem.
~ Na mindegy. – legyintettem rá, s felkeltem, majd felvettem az itemeim.
Most már kevésbé lepett meg, hogy a ruháim színe is más, de azért kicsit így is zavart. Csak remélni tudtam, hogy az enyémek és nem cserélődtek össze valakivel a cuccaim. De nem igazán tudtam mit tenni és abból kiindulva, hogy mégiscsak egy játékban vagyok, feltételeztem, hogy inkább csak valami pixelhibával vagy épp egy buggal van dolgom, szóval nem is tulajdonítottam neki túl nagy jelentőséget. El is hagytam inkább gyorsan a szállásom, remélve, hogy talán az épületen kívül már nem áll fenn ez az ostoba állapot, ám nagyot kellett csalódnom. Alig, hogy felnéztem az égre, máris nagy zöldség fogadott. Nem, nem nyelvbotlás volt, a fekete felhők mögött valóban alga színű volt az égbolt. És ez még csak a kezdet volt, hisz a fák levelei, melyek az utcát szegélyezték, úgy kéklettek, mintha csak víz borította volt a felületüket, méghozzá jó vastagon.
~ Ez kezd egyre furcsább és furcsább lenni. – gondoltam kiábrándultan, de nem sokat tehettem a dologgal azon kívül, hogy beletörődtem.
A séta közben, melyet a városközponthoz tettem még több furcsasággal találkoztam. Azt ugyan fel sem vettem, hogy egész extrém árnyalatú hajak tűntek fel a többi sétáló ember fején, hisz a való világban is léteztek ilyesmik, ám hogy az alma a kirakatban citromsárga legyen és ami még rosszabb a narancs zölddé változzon, nos az már sokkal inkább irritált. Megpróbáltam nem nézni semmire és csak a kövezet világoskék darabkáit figyeltem a lábam alatt, mire elértem a teret, ahová indultam.
~ De miért is jöttem ide? – tűnődtem.
Ekkor eszméltem csak rá, hogy igazság szerint az egész eddigi sétámnak egyáltalán nem volt semmi értelme. A találkozó, amire siettem már lezajlott előző nap, így gyakorlatilag a nagy büdös semmiért tettem meg a közel fél órás utat.
~ Hogy lehetek ennyire feledékeny? – korholtam magam, s leültem egy padra.
A hátsóm alatti zöld fa megint csak furán hatott, de amikor beleszippantottam a frissnek tűnő levegőbe és felpillantottam a zöld égre az még rosszabb volt.
~ Ááh, ez szörnyű! Sosem gondoltam volna, hogy pusztán a színek ennyire fontosak lehetnek. – méláztam el egy pillanatra, majd úgy döntöttem, hogy inkább kimegyek a városon kívülre és keresek valami gyengébb mobokat, hogy fejlődni tudjak valamelyest.
Nem sűrűn hagytam el a védett övezetet s inkább PvP módján próbáltam fejlődni, de hamar rá kellett jönnöm, hogy ez igen gazdaságtalan, hiszen a legtöbb játékos azért mégiscsak erősebb, mint egy mob, arról nem is beszélve, hogy jóval kevesebb exp-et dob így a rendszer. Pont ezért mentem ki újabban inkább a város peremére, hogy a leggyengébb szörnyeket irtva fejlődjek, melynek már látszódtak is a hatásai, hiszen nagymértékben meggyorsult a fejlődésem.
Túlzás lett volna, ha azt mondom, hogy a kedvenc vadászmezőm, hiszen eddig csak azon az egyetlen helyen irtottam a lényeket, de mégis inkább oda igyekeztem, hiszen ott voltam némileg ismerős. Természetesen amilyen az én formám volt, a hely a város átellenes oldaláról nyílt, tehát miután még egy keveset ücsörögtem a padon, lassan felálltam, majd megkezdtem a még hosszabb sétámat a vadászterületem felé. Ezúttal több mint egy óráig róttam a város utcáit, ami részben annak is volt köszönhető, hogy nem különösebben siettem.
Aztán mikor végre megérkeztem, elkezdtem a hadakozást és hosszú órákig folytattam is, mígnem teljesen ki nem fáradtam és az életem is jócskán le nem fogyott, tehát visszahúzódtam a már védettnek vélt területre és leheveredtem a fűbe. Tényleg teljesen úgy éreztem magam, mintha repülnék vagy épp lebegnék. Alattam a fű a megszokott zöld helyett kék volt, amitől az a benyomásom volt, hogy egy óriási tenger kellős közepén lebegek a habok közt, azzal a különbséggel, hogy itt a hullámok nem mozogtak, mintha csak megállt volna felettük az idő.
Ugyanakkor az a vízió is erős volt, hogy én az égben vagyok, és odalent vagy nem is tudom, talán odafent pedig a végtelen fűtenger terül el. Mintha csak kifordult volna a világ önmagából és minden felcserélődött volna valami mással.
~ Na, ideje meginni egy vörös potit és elindulni vissza. – gondoltam, de amikor benyúltam az itemeim közé, rá kellett jönnöm, hogy vörös italt biza nem fogok találni. ~ Ez lenne az? – néztem kétkedően a sárgás színű folyadékra, ami sokkal jobban hasonlított a vizeletre, sem mint a már hellyel-közzel megszokott piros löttyre. ~ Lehet, hogy ma inkább megvárom, amíg magától töltök vissza. – fintorítottam el az arcomat, s visszaindultam a már megszokott szállásom felé. ~ Remélem holnapra ez el fog múlni. – néztem fel kellemetlenül az egyre fehéredő égre, ami valószínűleg az alkonyatot jelenthette.

A napom a kicserélődött színekben telt. Délre már megszoktuk Reginával az egészet, mert azzal szórakoztam, hogy igazi gótnak adtam ki magam. Ha az eredeti hajszínem megmaradt volna narancsnak, akkor Jack Spicernek is simán kiadtam volna magam. Nya, jó sokan be is vették, holott jól tudták, hogy felcserélődtek a színek. Jól megijedt mindenki, amikor a fekete színű Colgate vigyorommal rájuk mosolyogtam. Gyönyörű fehér fogaim vannak, és most tök feketék, mintha elrohadtak volna, hihihihihihi...
Estére a szokásos szerény vacsoránkat fogyasztottuk el Reginával, és feküdtünk is le abban a gondolatban, hogy talán holnapra is így marad még az átszíneződött kis világ. A mai éjszakánkat egy elhagyatott kuckóban töltöttük.
Másnap reggel úgy ébredtem fel, hogy minden újra normális. Tehát újra vörös a hajam, a szemem színe is a régi, még a mosolyom is angyali fehérek. Ááááááá, de kár, pedig szerettem volna még bohóckodni a színkavarodással!
Jobb lábamat akartam lerakni a földre, de helyette a bal lábam lendült másik irányba, bele a falba, úgyhogy jól nyekkent rajta, és a lökéstől leestem a földre, arccal előre.
- Nyaaa, bal lábbal keltem! - nyávogtam bele a talajba.
Regina is felébredt, és ahogy meglátta, hogy mi történt velem, felém akart szaladni, de helyette hátratolatott, és nyekk bele ő is falba, majd a földbe.
- Mi történt, papa? - kérdezte döbbenten.
- Nem tudom, valami megint nincs itt rendben. - feleltem, és felálltam. Jobb kézzel akartam volna támaszkodni, de helyette bal kézzel tettem ezt meg. Én is megindultam, de hátrafelé. Megálltam. Megindultam hátra, de előre. Mintha kocsit tanulnék vezetni. Ez durgi-burgi!
- Regina... azt hiszem... azt hiszem, ráadásul a világ is így cserélődött ki, mintha egy tükörben lennénk!
- És most mi lesz így velünk, papa? - siránkozott a petem. - Enni és inni is biztosan fordítva fogunk tudni!
- Nem nagy probléma az! - nyugtattam meg vidáman, miközben fel-alá sétáltam hátrafelé tolatva, de azért vigyáztam, hogy ne ütközzek valamibe, vagy verjem azt le. - Majd úgy fogunk enni és inni, mint a South Park egyik részében! Úgy csinálták, hogy a kaját szépen begyömöszölték... oda. És a kaki a szájukon keresztül jött ki. Kipróbálnám, milyen az! Csak... nem a nyílvánosságban fogok úgy enni és inni, és ez úgysem lenne buziság... nem?
- Fúúúúj, ez undiiiiiii! Akkor inkább nem eszek semmit egész nap!
Ráhagytam Reginára, és rögtön átadtam magam a fordított nap fordított cselekményeinek. Fordítva ettem, fordítva ittam, és fordítva végeztem a dolgom, bár a pisi nem lefelé, hanem felfelé ment. Ami a South Park verziót illeti, arról inkább nem is írnék. De azt leszámítva vicces egy nap volt. Mindenki hátrafelé sétált az utcán, a jobb kezesek bal kézzel írtak, és a balkezesek a jobbal. Láttam olyat, aki inkább kézenállással oldotta meg a járást. Hűha, ahhoz biztos jó sok akrobatika pontot kellett gyűjtenie hozzá! Én csak otthon gyakoroltam és szoktam a járást, úgyhogy már úgy tudtam elindulni otthonról egy kis lógásra, hogy felkészültem rá. Hogy ebből is merítsem a jót, szándékosan kezdtem fordítva is beszélni, ha már fordítva vannak a dolgok.
- Mölzövdü! Ayn! - köszöntem egy arra járónak vigyorogva. - Innel kisztet gyoh?
Az illető megdöbbent, és ment tovább.
- Aniger, inne knüjnem, aaaaaaaaaayn! - javasoltam Reginának, mikor megkordult a hasam.
Szóval így telt el a nap. Hátratolatás, fordítva beszélés (szándékosan), fordítva evés-ivás-vécézés, fordítva játszadozás és kalandkeresés. A következő éjszakánkat egy nagyon olcsó kis fogadóban töltöttük.

Végre eltelt egy fárasztó nap a színek kavalkádjában, s ahogy ma reggel kinyitom a szemem úgy néz ki, hogy végre helyre állt a rend.
- Na végre, huh....- Majd felállni próbáltam. De valami furcsaság történt. Nem igazán előre, olyan volt mintha a testem előre helyett hátra akarna mozdulni, ami furcsa.
- Ajj ne...megcsinálják végre a színeket a játék készítői erre bejön egy újabb hiba... - Mondtam.
A földön olyan furcsa koppanást hallottam, lenéztem... S Himeko szenvedett a felállással, ami nehezen ment számára is.
- Huha..szóval ez egy ilyen hátrafelé mozgolódós világ lesz ma... na okés. - Motyogtam . S viszonylag könnyen felálltam az ágyból. De az előre haladó mozgás már nehezebb volt. Eléggé össze vissza kuszálva járkáltam , s sűrűn estem el, vagy botlottam meg valamiben . Ami láthatólag Himeko számára nagyon mókás volt. Ő csak leült, s figyelte esetlenkedéseimet.
Azon járt a fejem , hogy vajon most érdemes lenne e így, nehézkesen elindulni a városba . Mivel előzőleg a színek bajánál sem nagyon jutottam semmire a kérdezéssel. Így nagyon valószínű, hogy most sem jutnék többre . De viszont az nagyon szúrta a csőröm, hogy mégis miért van most ennyi hiba a játékban. Nem hiszem , hogy most hirtelen tönkrement volna valami program, vagy szerkezet a működtetőnél. De ha ez így is lenne, senki nem tudná ezt itt a játékon belül.
Egye fene, megkérdezek egy két embert, de csak miután már úgy nagyjából tudok így sétálni. A séta elsajátítása elég hosszasan sikerült csak, így majd csak dél körül indultam el a városba. Kivételesen Himekot a kezemben kellett vinnem , mert neki nem igazán ment így a közlekedés. Nem volt könnyű, sőt majdcsak nehéz volt, de nem tettem le soha , egy pillanata sem. Rám volt szüksége, így megtettem amit kellett.
Sok embertől sokféle verziót hallottam , de igazából megint az volt mint előzőleg, senki sem tudott semmi használhatóval szolgálni. Így hát eldöntöttem magamban újra: Akkor Biztosan Játék Hiba Lehet Megint.
Így tértem hát hata késő délután, s készítettem elő valami harapnivalót, ami a táskámban volt még Himeko, s magam részére. Ugyan is a nagy meglepettségben a reggeli elmaradt.
Én már valahogyan hozzászokva a mozgáshoz betömtem az ételt, igaz nem túl nőiesen, de legalább ettem. De Himekonak ez nem igazán ment. Így szüksége volt rám, s megetettem a kis tollgolyót.
Aztán ő már húzta is a lóbőrt. De vajon miben is fáradt el? Hisz én cipeltem keresztbe a városon minden felé.
Én is eléggé fáradt voltam , de még kicsit töprengtem a dolgokon. A sok furcsaságon manapság. Nehéz kérdés volt...de sok információ hiányában nem tudtam rájönni mi lehet az igazi baj...

Ezzzzazzz! - húztam az arcom elé az öklömet, amikor végre sikerült tökéltessen gördülékeny moonwalkingot bemutatni a Főtéren lézengő nagyérdeműnek.
Közel egy óra kitartó munkájának eredményeként, sikerült reprodukálni minden idők legelső moonwalkerének, Michael Jacksonnak a mozdulatait, legalábbis ami a lábmunkát illeti.
Körülöttem már fél tucatnyian próbálták hozzám hasonlóan elsajátítani, ezt az egyébként normális körülmények között igen nehezen elsajátítható mozdulat sort. De ma egészen más volt a helyzet, majd ezt is elmesélem, de előbb...
Szóval már odáig jutottunk, hogy a tömeg énekelni és hümmögni kezdte a talpunk alá a Billie Jeant, ami nem enyhén dobott az élményen. Persze rengetegszer zuhantam a földre az elmúlt egy órában, mire idáig jutottam, semmivel sem volt egyszerű vagy nehezebb azonban, mint a jégkorizás, amit meg még a táncmozdulatok előtt próbáltam, ugyanis felkerestem a szint egyetlen korcsolyázható állandó jelleggel befagyott tavát, és neki estem a jégnek és magamnak. Az egyensúlyozás az össze-vissza kalimpáló karjaimmal, na meg az ellentétesnek indult fordulásokkal nem volt egyszerű, de maga a mozdulatsor...
Hátrafelé korcsolyáztam, és ezúttal ugyanolyan könnyedén, mint ahogy máskor előre menetben. Normális esetben épp csak karcolgatnám lassú tempóban a jeget, próbálva ráérezni a hogyanjára, azonban mint mondottam ez a nap egy kissé más volt mint a többi. Kellemesen hűvös levegő csípte a hatalmas mosolyra feszülő arcomat, miközben egyik lábam a másikat váltotta, s úgy kanyarodtam hátrafelé mint a profik. Kifulladásig köröztem a tó jegén. Persze már ott is hamar követőkre találtam
És ami délelőtt ment, azt még nem is említettem, pedig a kezem azóta is úgy vörösödik, mint egy paradicsom.
Egyszerűen, hirtelen ötlettől vezetve, fogtam magam és egy papírra felírtam: "Pirospacsi, öt győzelemért 1 aranyat fizetek."
Ha alig tudod koordinálni melyik kezed emelnéd és merre, akkor ez a játék különösen izgalmassá válik, ahogy vált is, eleinte csak megmosolyogták a Főtér közepén, papírral az ölében ülő jómagamat, de aztán csak kerültek elő vállalkozó kedvű lányok és srácok, ki a játékért, ki a nyereményért szállt "ringbe" velem. Nézők itt is támadtak, és kihívok egyaránt, súlyos levegőbe suhintások, csattanások, nevetés és sikongatások követték a kis bosszúság-feledtető ötletemet.

Negyed óra pihenés után Aincrad lakó már a Colosseumban találtak, a küzdőtéren, két marokra fogott karddal, egy másik sorstársammal estünk egymásnak. Heccből.
Féléletre ment a küzdelem, mert senki sem kívánt meghalni, de egy ilyen fura napon mint a mai az első vérig tartó győzelem nem tartogatott volna akkora kihívást, mint ez a felállás.

Röhejesek voltunk, csetlettünk botlottunk, másodpercekig még egymást kardját se találtuk el, nem hogy megsebezhettük volna a másikat.
Akaratunk ellenére előre helyett hátra léptünk, jobbra helyett balra, karunk a fegyvert lefele suhintás helyett felfele nyársalta, mert hogy, amit mindez idáig nem mondtam, ma tényleg, igazán bal lábbal keltem fel. De nem csak én, mindenki.

Az egész úgy kezdődött, hogy reggel nagy megelégedésemre minden szín a helyére került, azonban az aznapi turpisságra az első percben már fény derült.
Mint rendesen, most sem hajtott a tatár, és hát, kellemesen nyújtózkodtam a paplan alatt, csak hogy éreztem, hogy valami nincs rendjén:
A lábaim felcserélve mozogtak a paplan alatt, s amikor ki akartam takarni magam, a másik kezem mozdult, vagyis csak akart, mert az a fejem alatt pihent a párna takarásában.
Felültem a sokadik próbálkozásra, mert hogy a felegyenesedés és hátgörbítés is hajszálpontosan ellentétesen történt. Aztán egész egyszerűen leborultam az ágy másik végén, pont a papucsommal ellentétes oldalon.
Kuszán mozgó karjaimmal és hátammal megküzdve állásba tornáztam magam röpke öt perc alatt, majd óvatosan a falnak hátráltam, vagyis a fürdőszobába szerettem volna eljutni, de a lábam nem előre, hanem hátra tolt.
A reggel ilyen bosszúságok óráknak tűnő láncolatává vált sűrű káromkodások kíséretében, egészen addig míg vissza nem heveredtem az ágyamra, azzal az elhatározással, hogy akkor én inkább alszok, és ekkor jöttek a már említett jobbnál jobb ötleteim.
A nap végén hullafáradtan zuhantam az ágyamba, több tucatnyi párbajjal a hátam mögött, és rengeteg mosollyal a tarsolyomban. Egy bolond, de boldog nap.
Vajon mit tartogat a holnap? Megfordul a gravitáció? Visszafelé beszélünk vagy fordítva halljuk a szavakat? esetleg a tapintásunk változik?
Tele kíváncsisággal a szívemben vártam a másnapot és lassan álomba szenderedtem.

A plafonon ébredek.
Elsőre rossz viccnek veszem, talán valaki járt a szobámban, ami eléggé lehetetlen, de ki tudja, és a plafonra szögezte, ragasztotta a bútorokat...
De a padló is a mennyezeten van most, akkor viszont nem lehet.
- Csak is az történhetett - mondom ki hangosan, de csak gondolatban folytatom - hogy mint tegnap meg tegnap előtt, valami megint el lett tolva, ahogy azt már vártam is tegnap este lefekvés előtt!
- De nem hittem volna, hogy pont ez fog történni!
Feltápászkodok a mennyezet-padlóról, s ahogy elengedem a takaróm, szépen visszaszáll az ágyamra.
- Szóval csak nekem van fordítva a gravitáció, a bútorok, eszközök, minden más maradt a régiben
- De legalább normálisan tudom irányítani a testem - konstatálom egy múló mosollyal a szám szélén, és meglóbálom a karjaim
- Tökéletes!
- Lássuk, odakint mi a helyzet! - és az ablak irányába sétálok
- Még jó, hogy a szoba belmagassága nem túl nagy, mert akkor reggelig tutira nem jutnék ki se az ajtón, se az ablakon, lehetetlenség lenne felérni odáig, így azonban, gyerekjáték!
S megkönnyebbülve nyitom ki a hátsó kertre néző ablakot. Kihajolok, és látom hogy fölöttem 2 méternyire a kert talaja van, alattam pedig az ég, egészen a következő szint felhők takarta aljának túl feléig. Végi fut a hátamon a hideg veríték, ahogy a tériszonyom átjár tetőtől talpig
Hogy jobban lássam mi történik az égen, kihajolok az ablakon, ekkor  pillantok meg egy sikoltozó alakot felröpülni a házak cserepes teteje fölé, pörögve, hadonászva zuhan felfelé, sikítása csak percek múlva hal el.
- Biztos hozzászokott a végére, vagy besokkolt - morgok magamban
Ebben a pillanatban a kezem megcsúszik az ablak tetején, és átesek az ablak kereten, ki, a levegőbe, ösztönösen kapok az ablak után mindkét kezemmel.
- Megvan! - elkaptam, testem átfordul, és a fogadó falának csapódik, még jó, hogy fájdalmat nem érzek, mert az most lehet elintézné, hogy ne tudjak tovább kapaszkodni.
A kezem nem túl erős, de tartom magam, verejtékezni kezd a kezem, az arcom, különösen a homlokom, szaporán veszem a levegőt, ahogy a hirtelen ijedtség műlik, s a hátamon is izzadtságcsép gördül végig.
- Nem merek lenézni - fut át a gondolat az agyamon - biztos összepisilem magam a látványtól
De aztán csak félretekintek. A látvány iszonyata sokkol: a félelem újra végig kúszik a tagjaimon, de most sokkal intenzívebb erővel, a lábam szinte nem is érzem, olyan gyorsan szökik ki belőle a vér, és kezd el zsibbadni
- Vissza kell jutnom a szobába! - nyögöm - Fel kell húznom magam! Nem akarok lezuhanni! Nem akarom össztörni magam! Nem akarok meghalni az eséstől!
Összeszedve a megmaradt erőm némi fújtatás után felnyomom magam könyökig az ablak tetejének magasságába.
- Fúha, ha, ha, ha - lihegek és fújtatok - ezt nem nekem találták ki! - jön ki az első hang a számon az erőlködés utáni első levegővételeket követően
Fél percig is tán, hogy így csimpaszkodom az ablakban, de érzem, hogy az alkarom és a könyököm fájni kezd a megerőltetéstől
- A neheze még hátra van! - mondom magamnak amolyan biztatásként, hogy határozottabb legyen a következő mozdulatom.
Újra megfeszülnek az izmaim, a talpam, a lábujjaim, a ház falát karistolják, de nem találnak fogást rajta. Még jó hogy a karjaimnak sikerül mellig feltornászniuk a testem.
- Ez az! Végre! Innen már gyerek játék! Csak óvatosan kell...
Kicsit pihentetve a fájós, fáradt karjaimat így maradok még pár pillanatig, aztán beljebb tolom magam, előbb hasig, aztán teljesen.
A fejem a plafonon koppan, ahogy beesek a szobába
- Au! A fenébe! A fejem - simogatom meg a fájós részt
Elterülök a mennyezeten, karom, lábam szétvetem, lecsukott szemmel, lihegve ünneplem a győzelmem
- Túléltem! Ezt is!
Még sokáig, az idejét se tudom meddig maradok így, pihengetve, gondolkodva, talán 20 perc is eltelik, mire felülök
- Enni kéne valamit! Éhes vagyok!
Feltápászkodok, odasétálok az ajtóhoz, felnyomom a kilincset, és átlépek az ajtón.
A folyosó üres, ma senkibe se botlok bele, pedig kíváncsi lennék, hogy a mai bug is mindenkire hat-e vagy csak rám
- Bár az a másik felfele zuhant... akkor viszont mindenkire!
Végigsétálok a folyosón, egészen a lépcsőig, ami a fogadó étterem részébe vezet le.
páran a plafonon henyélnek, és fejjel lefele fordított tányérokból és söröskupakból esznek, iszogatnak
- Yo! Danee!
- Ohaio Danee-san!
- Hey Danee-kun!
Köszöngetnek nekem a lakótársaim, akikkel már régóta ebben a fogadóban szállunk meg éjszakánként
- Ohaio Mina-san! - köszönök vissza nekik!
- Jó étvágyat!
- Hogyan jutok le innen a csaposig? - teszem fel a költői kérdést, de már ragadom is meg a lépcsőkorlátot
- Héj Danee! Használd a kötelet, amit kifeszítettem!
- És tényleg - tényleg ki van kötve egy plafonig érő kötél a bárpulthoz
- Áh, köszi! - engedem el a korlátot és a kötélhez sétálva felhúzom magam
- Jó reggelt! - köszönök a fogadós njk-nak - egy rántottát kérnék! És egy kupányi friss tejet, de zárható ibrikbe adja! A rántottát is egy dobozba kérném!
- Hozom máris, Danee-sama!
Az njk, hátraballag a konyhába, és egy pillanat múlva már fordul is vissza kezében egy kis dobozzal és egy fedeles kupával
- Tessék, jóétvágyat!
- Köszönöm! - azzal a dobozt a fogaim közé kapom, a szabad kezemmel meg átveszem a kupát.
Ilyen mókásnak, nehézkesem ereszkedem vissza a kötélen a mennyezetre, ahogy megtelepszek a plafonon, és neki látok a reggelimnek már jönnek is a köszönések
- Jó étvágyat!
- Jó étvágyat Danee!
- Étvágyat!
- Jóóóóót! - viccesednek
- Köszönöm! - válaszolom, és neki látok étkezni
- Azt hiszem ma elég veszélyes lenne kilépnem az utcára, az ablakon már majdnem kiestem, inkább maradok itt, van kártyátok? - kérdezem őket
És a nap végéig elszórakoztatjuk egymást, nem is térek vissza a szobámba, egyszerűen elalszok a plafonon.
Elvégre, ha reggel nem zúzódásokkal keltem, akkor valószínűleg most is tollpehelyként fogunk visszaszállni a padlóra

Nya, a fordított járkálás nagyon nagy sikert aratott aznap, csak az ágyba bújás és a vécé okozott egy pici problémát, de megoldottam, hihihihi!
Szép macskaszemes éjszakai csillagos jóéjszakát kívántam Reginának, és már dobtam is a szunyókát. Azt álmodtam, hogy a felhők között szállingózok különböző tornamutatványok között. Nyoooo, de jó lenne egyszer a valóságban is ilyet csinálni... az se lenne rossz, ha tudnék repülni, mint egy pillangó!
Nyááááááh! Puff! Egy nagy koppanás felvert álmomból. A fejemet keményen beütöttem a falba, ami bizonyára igen fájhatott volna, ha lenne itt a játékban fájdalomérzet, de jajj, szerencsére fájdalmat nem éreztem, de azért annál cikisebb helyzet, hogy azért mégis kellemetlen érzés, ha valaki beveri a fejét.
Szóval felébredtem a koppanásra, és Reginával együtt a plafonon találtuk magunkat.
- Nyaaaa, mi a jó macskás mindensége ez?? - döbbentem meg.
- Fennakadtunk a plafonon, papa! - nyávogta kétségbeesve Regina. - Próbáltam közben lejutni, de nem bírtam, tehát megint valami hiba, mint az előző két napon!
- Ez bizony nem egy csőtészta! Próbáljunk meg lejutni akkor együtt... kapaszkodj belém, Regina!
Nekiestem, ahogy Regina a nyakamba akaszkodik. Elkezdtem ugrálni, hogy legalább az ágy szélébe bele tudjak kapaszkodni. Hát nem ment, és mivel nincs akrobatikám, inkább csak bénázva elcsuklottam, és leborultam a padlóra, ízé a plafonra. Nyoh, hát ez kérem szépen nem ment olyan jól. Szerencsétlenségemre éjszaka a seprűt is felborítottam a rossz tolatás végett, és azóta se állítottam fel. Pedig az milyen jól jöhetett volna, főleg a reggelinél, mert a kaját se tudtam elérni.
Ráadásul éppen pöpölni is kellett nekem. valahogy sikerült kinyitnom a vécéajtót, átmentem az ajtófélfán, és lehúztam a sliccem. Kicsit durgiburgi volt majdnem két és fél méter magasságból a klotyóba célozni, de csak kétszer locsoltam meg véletlen a hajamat és az orromat. El tudjátok képzelni, milyen, amikor a pisi - ami igazából hatásos fertőtlenítőként is müxik - cseppjei telibe kapnak? Az én esetemben még csak meg se tudok mosakodni!
Aztán jött a durvább eset. Ahogy siettem kifelé a sloziról, átestem az ajtófélfa felső részén, nekigurultam Reginának, ki az ablakon keresztül egyenest a felhős kék égbe. Hát igen, a gravitációt kikapcsolták, és megállás nélkül lebegtem felfelé a levegőbe a következő szint aljáig. Addig legalább megvalósult az álmom. Ha nem is vízszintesen, hanem függőlegesen felfelé lebegünk Reginával, kipróbálhattam mindazt, amit csak az álmomban érhettem el: légitornáztam és bolondoztam. Megcsináltam a bukfenceket, a kecses balerina mozdulatokat, verdestem a kezeimmel, mintha repülnék... Regina hülyének nézett, de nem érdekelt a véleménye, ha már itt volt a lehetőség, hogy jó alaposan szembeköpjem Sir Isaac Newton bácsit és az összes gravitációs elméjével kapcsolatos tudományát.
Aztán bumm, meg is érkeztünk a második szint aljához. Jó sima és lapos. Az a kár, hogy nem tudok bejutni még a második szintre, pedig akkor tudnék rendes talajt fogni, ha valahogy Reginával átkúszunk a szint széléhez, és ott belekapaszkodunk valahová. Fel, azaz lenézve beláttuk az EGÉSZ első szintet.
- Papa, használd a Hazatérés Kristályát. - javasolta Regina.
- Tényleg! - vigyorogtam. - Ez nem is jutott az eszembe! Legalább csinálunk még pár kört a levegőben!
- Neeee! - nyávogta Regina kétségbeesve. - Nem akarok még egyet idáig fellebegni, neeee!
Nyahahahahaha, késő. Használtam a kristályt, és ott találtuk magunkat a városban, ahol a legtöbben kapaszkodtak lámpaoszlopokba, padokba, háztetőkbe, meg mindenbe, amibe csak bele tudtak akaszkodni. Én csak elengedtem az oszlopot, amibe kapaszkodtam, és már lebegtem is felfelé, hogy még párszor hancúrozzak az égben. Regina ezúttal nem jött velem, hanem makacsul kapaszkodott, amibe tudott. Rajtam kívül még páran elengedték (nem önszántukból biztosan) a kapaszkodóikat, és sikítva "zuhantak" az égbe.
- Mi bajotok van, nyááá? - vetettem oda feléjük még lelkesebben, mint eddig. - Nemhogy inkább kihasználnátok az előnyeit az egész hibának!
Egész nap csak ezzel tudtam szórakozni, ha bár semmit se tudtam enni emiatt. Regina csak párszor lebegett velem, mert nem bírt tovább néha kapaszkodni. Estére túl fáradt voltam, hogy még sokáig szórakozzam, meg ráadásul besötétült az ég. Nem szeretek a kövi szint aljáig az égbe esni, ha körülöttem minden olyan sötét - a csillagok nem számítanak. Végül kivettem az inventorymból köteleket, amikkel lekötöztem Reginát és magamat, hogy ne zuttyanjunk alvás közben felfelé. Erre azért is volt szükség, mert ha holnap más hiba mutatkozna be, vagy helyre jönne minden, nehogy már arra ébredjek fel, hogy a kövi szint pereméről zuhanva ide a talajba ütközzek. Milyen jó, hogy van Hazatérés Kristályunk, nemde?
Így, kikötözve egy oszlophoz aludtunk el Reginával...

Egy újabb furcsa nap után végre talán úgy nézett ki, hogy normálisan ébredhetek fel, s nem vár rám megint valami különös meglepetés. Ahogy végre reggel van , s nagyon nyújtózok, majd kinyitom a szemem nagyon megijedtem, s még majdnem egy halk sikítás is kijött a számon.
- A plafonon vagyok? - Mondtam hangosan, miközben szememmel Himekot kerestem.- Merre vagy Hime? - Kérdeztem. S végre megtaláltam szememmel a madárkámat. Nem messze , ő is a plafonon pihent, pont mint én.
- De hogy kerültem fel ide? - Úgy tűnt, hogy az egész világ megfordult, valahogy kifordult önmagából. A világ teteje lett az alja, s fordítva. De talán ezt nem lesz olyan nehéz megszokni mint a tegnapit.
Gyorsan kipattantam az ágyból, s úgy gondoltam, hogy útnak indulok szétnézni, hiszen eléggé nagy riadalmat kelthetett ez az egész újra a városka lakóiban. Persze indulás előtt még haraptunk valamit Himekoval , majd útnak indultunk.
Vagyis indultunk volna... Ahogy kimásztam a házacska ajtaján... szó szerint másztam , mert az ajtó ugya fejjel lefelé volt, így nehezebb volt kimenni...elkezdtünk zuhanni.
- Hogy is nem jutott eszembe, hiszen ha minden fejjel lefelé van , akkor az ég az most a talaj, vagyis a másik szint alja a mi talajunk. - Motyogtam miközben elég nagyot estem . Himeko velem ellentétben nem esett le, hiszen tud repülni, így eléggé könnyű dolga volt. Így egyből ki is találtam, hogy hogyan fogok visszajutni a házamba. Mivel itt van nekem Himeko, aki griff, és repülni is tud, úgy gondolom majd megpróbálhatjuk hátha felbír engem emelni, s így ketten vissza mehetünk a lakásunkba.
Ahogy felálltam, s leporoltam a hátsómat, kicsit körülnézve tényleg eléggé meglepte a dolog az embereket. Kicsit hangzavar volt, hisz mindenki ki akarta deríteni mi is történt. Mégis a legrosszabb talán, hogy így elfog veszni egy nap a fejlődésünkből, hiszen valószínűleg ez a mai napon így marad, mint mostanság pár napban, de a mobok valahogy nem kerültek le úgy mint mi. Ők ugyan ott sétálgattak mint eddig, csak mi kerültünk fel az égre valahogy.
- Lassan megcsinálhatnák már ezt a buggot. - Motyogtam , miközben szétnéztem látok e valami ismerőst, de nem igazán találtam senkit sem, így újra egyedül kellett eltöltenem a napot, ráadásul még csak vadászni sem tudtam, hiszen nem volt mire. Eléggé unatkoztunk Himekoval. Talán megoldhatnánk a vadászatot ha ő felrepülne, de nem bírná olyan sokáig, pont elég teher lesz számára majd engem vissza vinni az alvóhelyünkre.
Így, lassacskán, unalomban telt el a napunk kettesben. Kicsit próbáltam körbekérdezni újra, de mint eddig is, senki sem tudott semmit, így újra a játékra fogtam a dolgot.
Amikor már kezdett szürkületbe borulni a táj, megkértem Himekot , hogy vigyen vissza a szálláshelyünkre. Szépen lassan fel is értünk végre, s bemásztam a házunkba. Kicsinyke társam elfáradt mire felhozott engem, de nagyon kedves volt tőle, hogy megtette ezt értem, így este extra adag vacsorával , s simogatással jutalmaztam.
Kicsit féltem az elalvástól, hiszen mégis csak a plafonon vagyok, s itt aludni... de végül elnyomott az álom. Legbelül már nagyon érdekelt mit hoz a holnap.

Újabb érdekesnek ígérkező nap jött el, Vagyis úgy gondoltam, hogy biztosan amint kinyitom a szeme, máris egy furcsa, ijesztő vagy meghökkentő dolog fogad majd. Így csak nagyon lassan, s szinte már félve nyitottam ki a szemem, de valahogy nem láttam semmilyen furcsaságot. Minden a helyén volt, beleértve Himekot is, aki még alukált a maga kis helyén. Én lassan felkeltem, s az utolsó csomag élelmünket vette elő reggeli gyanánt, ugyanis tegnap a nagy felfordulásban nem tudtunk sem venni, sem fogni semmit. Remélem, ma ahogy látom helyre állt a rend, így majd tudunk vadászni valami élelmet. Az életes zacskó csörgésére Himeko is azonnal felkelt s közelebb jött, láthatóan jól bírta, hogy tegnap engem is cipelnie kellet, meg sem kottyant neki, pedig azt hittem kicsit fáradtabb lesz, vagy legalább izomláza lesz ma reggelre. Kicsit el is felejtettem , hogy ő virtuális lény, így talán nem is ismeri az eféle dolgokat.
Miután meg reggeliztünk úgy éreztem ideje lesz nekivágni az aznapi gyűjtögetésnek, s vadászatnak. Ahogy kitettem a lábam az ajtón kicsit furcsa érzésem volt, de ennek nem tulajdonítottam nagyobb figyelmet.
Nem néztem az ég felé, így nem is vettem észre a fent sétálgató NJK-kat, majd csak akkor amikor több ember is hangosan fejezte ki csodálkozását, már nem volt más választásom mint felnézni, s észre venni a sétálgató NJK-kat odafent. Ez még nem volt számomra nagy dolog, hisz NJK-k nélkül is van élet, úgyhogy nem aggódtam emiatt, inkább folytattam utam a legközelebbi vadászhelyre.
Ahogy a városból kiértem már látnom kellett volna a mobokat, de valahogy egy sem került a szemem elé, amit nagyon furcsállottam , hiszen ha jól emlékeztem itt még eddig mindig voltak szörnyek, s még igen finom húst is lehetett tőlük szerezni. Emlékeim szerint vaddisznók és nyulak voltak a környéken, de most egyiket sem láttam. Kicsit szétnéztem a közeli bokrokban s fák mögött, de semmit nem találtam. Ami igencsak elszomorított, hiszen nem maradt több élelmünk Himevel. Én még csak ki is bírom egy ideig, de nem tudom, ő mennyire bírja az ilyesmit.
Amint ezen tanakodtam magamban, Hime hangosan rikácsolni kezdett s kicsit magasabbra repült, s végig az eget bámulta.
~ Biztosan talált valamit! - Gondoltam magamban, s közelebb siettem hozzá, majd én is felfelé fordítottam a tekintetem.
- Tudtam , hogy itt voltak szörnyek! - Mondtam hangosan, látva, hogy minden mob az égen sétálgatott. De valahogyan ölnünk kell belőlük 1-2-őt, mert legalább pár napi élelemre szükségünk lesz.
Himekora néztem, aki már tudta mi a dolga. Nem voltak nagy szintű szörnyek, s már többször is könnyedén győztük le őket, így maga Himeko is képes elbánni párral, s megszerezni amiért jöttünk. Így rögvest magasba repült, s nekiállt legyőzni a kisebb nyuszikákat és malackákat. S szinte mind, de legalább minden második dobott húst, s így szerencsénk volt, egészen sokat gyűjtöttünk össze, hála Himekonak. Egyedül nem ment volna! Így nagyon örültem, hogy egy griff a társam.
Visszafelé menet a városba szinte minden hely zárva volt, amit kifelé menet nem is figyeltem meg igazán, csak most vettem észre. Az a hely is zárva volt, ahol készíttetni szoktam az ételt számunkra, ami eléggé letörte a kedvemet, bár érthető volt a sok kihagyás miatt. Nem tudtak miből felszolgálni, nem volt fogás.
Ám észrevettem egy aprócska papírt az ajtóra ragasztva:
- Ez az! - Mondtam . S hamar be is nyitottam , majd odaadtam a fogásunkat Himekoval. Az emberek eléggé eltoltak ámulva Himekotól, hiszen ilyen nehéz időkben ennyi finom húst kifogni nem volt könnyű, de szerencsére az én kis társacskámnak ez is sikerült. S így neki hála ma sem maradunk éhen.
A szakács hamar elkészítette nekünk a húst valami ehető formára, s mi neki is láttunk , persze nem ettük meg mind, hiszen nem tudhattuk, hogy így holnap, vagy holnap után lesz e fogás, lesz e mit enni. Így tartalékolnunk kellett. Valamint hagytunk némi húst a szakácsunknak is, hiszen mégis csak jár valami fizetség számára, s ez tűnt a legjobbnak a nehéz időkben.
Tele hassal, s számunkra pár napig elég ételel tértünk haza. S jókedvűen tértünk nyugovóra egy ilyen nehéz, de sokkal inkább furcsa nap után. Himeko elalvás előtt még kapott egy nagy adag simit, mivel olyan jó munkát végzett, s aztán hamar el is nyomott minket az álom.

Nya, elég hamar bealudtunk Reginával estefelé. Én a tegnapi bohóckodás miatt fáradtam ki, Regina meg attól, hogy minden erejét be kellett vetnie, nehogy elengedje a póznát, és repüljön velem felfelé a kövi szint legaljáig. Hát ő nem is sejtette, hogy miből maradt ki, amiért ilyen makacs volt!
Nya, szóval hamar kifáradtunk, és elaludtunk az egyik oszlophoz kikötözve - elkerülvén azt, hogy ha helyrejön holnapra a Newton törvényeit iszonyú brutalitással meghazudtoló fordított gravitáció, nehogy már arra ébredjünk, hogy lezuhanunk a kövi szint aljáról, hogy aztán palacsintákként végezzük (bár nem tudom, hogy a nagyon magasról való zuhanás utáni becsapódás vajon leszed-e hp pontot).
Másnapra földhözragadtak lettünk, azaz már eloldozhattuk a köteleket Regina nem kis örömére és az én csalódottságomra anélkül, hogy az égbe zuhantunk volna. Pedig mennyire szerettem volna még "szállni" az égbe! Látszólag végre minden helyrejött, mégsem tűnt fel nekem elsőre, hogy még mindig van itt valami bajocska. A játékosok jöttek-mentek kicsit aggódó pofával az arcukon, és titokzatos módon valamiért nagyobb let a játékos boltok felé a forgalom, valamint nyersanyagokkal való üzletelés.
Megkordult a gyomrom.
- Nyo, éhes vagyok. - mondtam Reginának.
- Én is az vagyok, papa. - csóválta a farkát türelmetlenül Regina. - Ugye van még annyi, hogy tudjunk enni reggelire valamit?
- Bízz csak ide! Még van bőven annyi pénzünk, hogy kajáljunk! Milyen jó ötlet volt részt venni azon a küldin, ahol volt lehetőség aranyat találni még a földön is...
Ezt megerősítettem egy bizalmas kacsintással. Elindultunk az egyik kajás bolthoz, ahol mindig szoktunk venni valami olcsó, mégis laktató kaját. De ahogy odaértünk, a bolt zárva volt.
- Ezt nem értem. Ez mégis csak egy játék, ahol az njk boltok mindig nyitva állnak. - pislogtam, közben megvakargattam eltűnődve a tarkómat és a macskafüleimet.
- És hol van a többi njk a piacról? - kérdezte Regina.
- Tényleg! Most hogy mondod! Hát hová tűntek az njk-k??
Körülnéztem, és valóban sehol egy njk. se a piacon, se a boltokban, se a fogadókban, se máshol. Talán szabira mentek? Sztrájkolnak? Mi a fenét csinálnak? Az ők hiányuk miatt lett ekkora a mozgás a játékosok közt, vagy mi? Nyááááá, ezt nem értem!
- Bocsánat, hová tűntek az njk-k? - kérdeztem nagy szomorú bociszemekkel az egyik játékos lányt.
- Úgy jártak, mint mi tegnap. - felelte bánatosan a lány, és felmutatott a magasba.
Felnéztem az égbe. Messze volt innen nézve a másik szint alja, de mintha látnék ott mozgásokat...
- A macskamindenségit! Kár beléjük! Bezzeg ők élvezhetik azt a fajta szórakozást mára, mi meg nem!
- Nézd a jobbik oldalát, papa, legalább ők jártak rosszul, nem mi, és nem kell a plafonon vagy az égben mászkálnunk, vagy póznába kapaszkodni. - Reginán látszott a kárörvendés.
- Szégyelld össze magad! - szidtam le a petemet "ejnye-bejnye" stílusban. - Hát nem látsz az ilyesmikben semmi szórakozást? Ha valami baj van velünk, ne keseregjünk rajta, hanem használjuk ki az előnyeit!
- Kicsi vagyok, mégsem csinálok úgy, mint egy dedós veled ellentétben, papa.
- Rögeszmés vagy! Minden pet ilyen, vagy te vagy csak ilyen finnyás?
- Papa! Gondolkozzál már inkább azon, hogy onnan szerezzünk most kaját, mert mindjárt éhen halok!
Ebben Reginának igaza volt. Bevetettem a szokásos bájos cicafiús vonásaimat és a humoros kedvemet, amivel elkápráztattam lelkes általam kiválasztott közönségemet, akik némi kajával megjutalmaztak (hát igen, az én vonzerőm sokkal erősebb, mint egy hipnózis, nyehehehehe). De ennyivel még nem érhettük be még reggeli és ebéd után sem. Ha szeretnénk valami nyersanyagokhoz, vagy kajához jutni, ki kell mennünk a mezőre mobokat ölni. És ez meg is történt, nya. Szerencsére a farkasok, a vadröfik és a többi kicsike mob nem járt úgy, mint az njk pajtásaink. Estéig csak őket kempelgettünk le, na de azért ha láttunk más játékosokat ugyanazzal a szándékkal, muszáj volt félrevonulnunk. Először is nem irigyelem tőlük a mobokat, hisz nekik is fontos azokat lecsapni, másodszor meg összetűzésbe se akartam keveredni, harmadszor meg járnak errefelé bizonyos magasszintű vörös indikátoros rosszfiúk és lányok, akik direkt letámadják a náluk kisebbeket. De ha egyszer őket támadják le a zöldek vagy más piroskák, akkor bezzeg nincs akkora szájuk, nya! Remélem egy nap olyan erős leszek, hogy többé a közelembe se merne jönni egyikük sem!
Mivel a fogadós a kövi szint alján dekkol, suttyóban besurrantunk a fogadó egyik legjobb szobájába. Tulajdonképpen ezen a napon én nem szórakoztam valami jól (bezzeg azok a piszok mázlista njk-k egész nap fejjel-lefelé császkálhattak!), de a fogadós részből ennek is végül megvolt az előnye. Plusz, edzettünk egy kicsit Reginával a mobok ledarálásával. Cicaszáj és cicanyelv!

- Ez most komoly??? - förmedek rá a fogadósra
- Sajnálom, de kifogytunk az alapanyagokból! - válaszolta a fogadós NJK rezignáltan - Nem szolgálhatok húsétellel
- Kérem próbálkozzon meg egy másik fogadóval, vagy étteremmel! - fejezte be a sablonos mondandóját a pocakos ipse, és mint aki jól végezte dolgát, újra mosolyogva megkérdezte:
- Szolgálhatok valamivel?
- Na jó... elegem van! - füstölögtem, igazából majd fel robbantam ezen a marhaságon.
Máshol se kaptam semmi normális kaját, mindenhol kifogytak, a mobok meg állítólag 2. szint aljáról fejjel lefele lelógva hancúroztak. Két órám ment rá mire meggyőződtem arról, hogy tényleg, de tényleg nem lehet már kapni sehol semmit se.
- Mégis meddig akarják még a GM-ek őrületbe kergetni a játékosokat? Vagy azt akarják, hogy levessük magunkat a pálya széléről?
- Ehh... végül is... hús nélkül is le lehet lenni... gondolom én...
Első naptól kezdve mindig ügyeltem rá, hogy változatosan étkezzek, még ha közben valószínűleg valahol infúzióra kötve is fekszem, lesoványodva, éreznem kell a finom steakek, pörköltek, rántott húsok ízét.
- Akkor adjon egy feltét nélküli borsó főzeléket! - adtam le dühösen a rendelést
- Remélem, ahhoz nem fog kelleni Ragu Nyúl hús! - tettem hozzá gúnyosan, de egyben teljesen feleslegesen is, hiszen az NJK-k alig ha értik a fekete humort.
Így aztán aznap is fejlődés nélkül és most ráadásul vega-kajára ítélve húztam ki a napot.