Cearso vs Mayumi - A pénz körül forog ez a világ

Megvagyok, ezt is elintéztem.
Mondom magamban, miután a levél megírása után rányomok a küldés gombra. innentől majd keressenek ők, ha nem találnak nálam jobbat. Lehet hogy a végén még tényleg megérte fegyverkovácsnak állnom. Mondjuk még mindig nem találkoztam T3-as fegyverrel, de a környéken az a hír járja, hogy már nem egy ember tervez arra a szintre lépni. Persze én is ebbe a kategóriába tartozom, de megfelelő anyagi háttér nélkül ez nem igazán lehetséges.
Más dolgon nem lévén, elkezdtem sétálgatni a városban.
kihasználom az alkalmat, hogy még teljesen szabad vagyok, és nem köt le valamilyen céhes teendő. De most komolyan. Mit élveznek azok, akik egy céhben gürcölnek álló nap. És mégis miért? Csak hogy érezzék, hogy egy közösség részesei? Fogalmam sincs, és remélem egy darabig nem is fogom megtapasztalni a céhben való életvitel előnyeit és hátrányait. Ahhoz, hogy elég gyorsan fejlődjek most még önzőnek és kapzsinak kell lennem. Majd ha fel merek lélegezni a sok rám leselkedő veszély elől, akkor talán, majd akkor esetleg visszavehetek egy kicsit a pénzhajszolásból. De addig minden lehetőséget kihasználok a pénzszerzésre.
Valamiért automatikusan az aréna felé vettem az irányt, de most semmi kedvem nem volt rangsorolt küzdelmet vívni. Azért még így is lehet nézni pár érdekes küzdelmet. Mondjuk nem olyan érdekes, mint amikor én próbálok meg küzdeni a dolgokért, de egy darabig azért el lehet nézni a küzdelmeket. Ki kéne találni valami fogadást az arénaküzdelmekre, hogy ki fog győzni. Ha valaki elég szemfüles vagy még nálam is kapzsibb, hamarosan úgyis fel fog hozakodni ezzel az ötlettel.
Ezekkel a gondolatokkal érkeznek meg az arénához.

Elintéztem az elintéznivalókat, amiket el akartam intézni, majd úgy döntöttem sétálgatok egy kicsit.
Mi lehetne jobb hely egy kis sétára,  mint az aréna és a környéke? Itt legalább össze lehet futni néhány elszánt és bátor harcossal.
Miközben sétálgatok és elmélkedek az anyagiakon odajön hozzám, és megböködi az oldalam. Ez lenne az elszánt és bátor harcos, akire most vártam? Majd meglátjuk.
-Én nem igazán vagyok jó a kezdők okításában, de ismerek valakit, akinek ez a szakterülete.
A szakterülete? Talán nem ez rá a legmegfelelőbb szó, de ő foglalkozik a legtöbbet a kezdő játékosok megsegítésével, mivel az a hír járja, hogy nagyon sok magasabb szintű rá sem hederít a kezdőkre. Nekem szerencsére eddig nem volt problémám ebből.
Valahol itt kell lennie Shu-chan kis bódéjának, legalább is Shakan azt mesélte, hogy az aréna közelében, meg én is a környéken találkoztam velük. És amikor a tekintetemmel megtalálom Shu-chan integetek neki, hátha észrevesz, majd a lánynak is megmutatom a bódét.
-Látod, ő ott szívesen segít mindenkinek, akinek szüksége van rá.
Még akkor is, ha nem kéri az illető, de ez nem az én gondom.
-Konkrétan íjászt keresel? Hát... olyan íjászt, aki szóba áll kezdőkkel magamon kívül nem ismerek. De ha azt akarod, hogy arénán kívül komolyan küzdjek, ahhoz megfelelő indokodnak kell lennie.
Fonom össze a kezeimet a mellkasom előtt, szúrós szemekkel nézek rá, és várok valami meggyőző érvre, hogy megérje nekem vele foglalkozni.
Mondjuk nekem se ártana néha gyakorolnom is egy kicsit az aréna falain kívül is. Lehet hogy a legkisebb kifogást is el fogom fogadni. Majd még meglátjuk.

Egy ismeretlen és igencsak vonzó lány bökött meg, aki a segítségemet kérte. Megpróbáltam a képességeimhez képest a lehető legjobban segíteni neki, de a szavaiból úgy veszem ki, hogy nem jön ki valami jól Shu-channal a lányka.
-Pedig nagyon kedves kislány, és amíg nem akarod bántani, addig a sárkincájával se igazán kell nagyon törődni.
Ha nem vesszük figyelembe, hogy Timidus mindenkiben az ellenséget látja, és mindenkinél okosabbnak tartja magát, ő is az elviselhető kategóriába tartózik. Még mindig jobb azoknál, akik folyton más játékosokra fenik a fogukat.
-Azt mondod, az idő drága? Mennyit adnál akkor egy időlimites küzdelemét?
Ezt a küzdőtéri formát amúgy se próbáltam még ki eddig, és kíváncsi vagyok, hogyan is működhet a dolog, azért nyitott vagyok arra is, ha a lány esetleg máshogy akarja kipróbálni magát a küzdőtéren.
-Mindent úgy csinálsz, ahogy mondom? Ez nem felelőtlen kijelentés egy kissé?
Kérdezek vissza a váratlan reakcióra. Szerencséjére nem vagyok az a típus, aki kihasznál másokat. Főleg nem a kezdőket.
-Először is, szállj le rólam, kezdetben maradjon meg a három lépés távolság.
Nem igazán szeretem a rámenős csajokat, és egyébként se néznék rá más lányra Szonján kívül, tehát nem igazán tud rám hatni a külsejével.
Megvárom míg lemászik rólam, ha esetleg nem tenné, akkor egyszerűen ellököm magamtól.
-Másodszor, ne itt küzdjünk meg. Itt mindenki más az aréna harcokkal van elfoglalva.
Persze az igazság az volt, hogy nem szeretnél, hogy Shu-chan meglássa, hogy milyen vagyok egy igazán komoly küzdelem közben.
-Esetleg ha ismersz olyan helyet, ahol megküzdhetünk, akkor szíves örömmel várom a javaslataidat.

-Nem ő tehet róla, hogy mások nem igazán törődnek a kezdőkkel. Ő csak segít ott, ahol tud.
Pénzszűke, ezt megjegyzem magamnak. Másképp? Ledolgozni? Ugyan milyen munkát tudna vállalni, ami ebben a világban bárkinek a hasznára lehessen?
Megvan, mondjuk kell hozzá egy kis alaptöke, de ennyire még meg tudok bízni az emberekben, és egy jártasságát esetleg tudom finanszírozni a lánynak.
-Ha nagyon le akarod dolgozni, akkor tudok ajánlani neked egy munkát.
Szándékosan ködösítek egy kicsit, hogy megtudjam mennyire fog rajtakapni az ajánlaton, még a tények ismerete nélkül.
Előbb vagy utóbb így is úgy is kell keresnem valakit, aki ellát a megfelelő ércekkel és növényekkel. Most már csak az a kérdés vajon mennyi idő alatt tudná ez a gyámolatlan lány felküzdeni magát majd a T3-as érclátás szintig.
Ha segítek neki, akkor talán gyorsabb
-Addig jó, amíg nem tudod.
Válaszolok vissza a lánynak rezisztens arccal. Nem kell tudnia leolvasnia a gondolataimat az ilyen meggondolatlan lányokról.
-Azért nem kell olyan messzire elcsatangolnod.
Mondom a lány után, aki jó tíz méterrel arrébb helyezkedett el tőlem.
-Így nem igazán fogod hallani, amit neked mondok. Valahogy kéne keresni egy köztes állapotot.

Majd teszek két lépést a lány felé.
-Ez talán elfogadható beszélgető távolság.
Demajd még kiderül.
Miután megemlítem, hogy egy másik helyszín megfelelőbb lenne a küzdelem helyszínének elkezdi a jegyzeteit lapozgatni.
Vajon miket jegyezhetett le eddig?
-A főtér teljesen megfelelő lesz. Tudod is hogy merre van, vagy csak azt hogy küzdöttek ott a napokban? Kíváncsi vagyok a helyismeretedre, mielőtt bármihez is kezdenénk.
És várom, hogy elinduljon az egyik irányba, és egy darabig csak követem szegény lánykát, és ha esetleg eltévedne akkor is hagyom, hadd bontakozzon ki magától. Elvégre jobb ha az ember magától jön rá valamire, ha tévedett. Ezt már én is tapasztaltam néhányszor.

Gyorsan kap az alkalmon, amíg még friss az ajánlat.
-Rendben, kezdjük ott, mennyit is tudsz a másodlagos jártasságokról? És hogy ruháztál-e már be rájuk? És nem olyan igazi munkahely lenne, mint odakint. Szóval nem lenne fizetés, meg ilyenek.
Persze még mindig nem olvashatja le az arcomról az érzéseimet, de van egy olyan erős érzésem, hogy a mimikájával a szívemre próbál hatni. A naivitás nem ismer határokat. Eddig se vált be ez a recept, akkor mért kell még mindig ezzel próbálkoznia? Nem tűnt volna fel neki, hogy én azért segítek, mert segíteni akarok?
Nem értem, én csak arra kértem hogy ne másszon rám, miközben beszélünk.
-A lényeg az, hogy ne legyél se túl közel, se túl messze a kettő között akármelyik távolság megfelel.
Próbálom magyarázni a lánynak a dolgokat. Persze magam se tudom, hol van a túl messze, és a túl közel határa, de a lánynak az elmúlt pár másodpercben valahogy mind a két határt sikerült átlépnie.
-Ha arra gondolsz, hogy az északi rész északon van meg ilyenek, akkor igazad van. De vannak olyan játékosok, akik saját maguk nyitnak boltot, és a legtöbbször azt sem tudod, hogy ezek a boltok többsége hol van, és mit is árulnak ott.
És követem a lányt egészen a főtérig. Tényleg ott is vagyunk pár perc alatt. Nekem minimum kétszer ennyi időbe telt volna ideérni. Persze leginkább azért, mert inkább a tetőkön közlekedek szívesebben, és így nem jegyzem meg ezeknek a kanyargós utaknak. Majd miután odaértünk, már választom is ki a kihívás funkciót.
-Nos, akkor kezdjünk egy gyors küzdelemmel.
És küldöm a lánynak a párbajfelhívást.

/Bocsi a hosszú szünetért/
-Igen, pontosan ezekre gondoltam.
Ez a lány nagyon szépen tud fogalmazni. Kár hogy a játékot nem diplomáciai módon kell teljesíteni. Hiába beszél szépen, ha a harcokban életképtelen. Talán még néhány vaddisznó legyőzése is komoly nehézségeket állítana a személye elé. Mindezek ellenére felteszem neki a kérdést, ami miatt felhozakodtam a témával.
-És ha azt mondanám, hogy van valaki, aki kifizeti neked az egyik jártasságodat,  és cserébe csak annyit kér, hogy neki féláron áruld a nyersanyagokat? Ahhoz mit szólnál?
A várostervezés nem igazán az én asztalom, én egyszerűen oda raknék le egy boltot, ahol épp van szabad hely. De ez a lány tényleg mindent lejegyzetelt. Megáll az eszem. Olyan apróságok is felkeltették az érdeklődését, amire én biztos, hogy nem fordítanék túlságosan sok időt.
-Mégis miért jegyzel le mindent? Ezek olyan információk, amire a legtöbb embernek általában nincs is szüksége. Hiszen az itt élők már hozzászoktak a helyhez, és általában megtalálják, amit keresnek, vagy szinte bárki útbaigazítja őket.
Kiértünk a főtérre, és a lány mintha nem is akarna küzdeni.
-Biztos, hogy átadod a kezdeményezést? Nem hiszem, hogy túl sokat érne egy kard az íj ellen, de ha annyira szeretnéd kipróbálni, akkor részemről semmi akadálya a dolognak.
Előveszem az íjamat, és egyből fel is szerelem, ahogy elkezdődik a küzdelem.
És már repül is az első nyílvessző, amivel egyből célba veszem a gyomorszáját, a közelharcban is az a legérzékenyebb pont. Távharcnál miért lenne más?

-A  nyersanyagot mindig is könnyebb értékesiteni, mint a kész terméket, hisz a nyersanyagot az ember még kedvére formázhatja, ha egyszer az szükséges. Amúgy nekem kettes szintű növények és négyes szintű ércek kellenének, fegyverekhez és kristályokhoz.
Ez minden, amit tudni érdemes az én jártasságaimról. És jobban szeretem, ha nem is tudnak az emberek többet rólam.

-Aha, igen.
Fogalmam sincs miről hadovál, de biztos úgy van, ahogy ő mondja. Bár eddig még nem láttam volna, hogy bármilyen papírból hátramaradt hulladék elcsúfitotta volna a várost, ezért nem is szoktam ilyen dolgokkal törödni.
Egyszer csak megérkezünk a főtérre. Majd kezdetét is vette a küzdelem, és egy gyors támadással le is sújtott a kezemre. Nem tértem ki előle, kiváncsi voltam a sebzésére, de azért egy kicsit rá is játszottam a dologra.
-Hékás, hékás, igy hogy akarod kivédeni a nyilaimat? Az egy dolog, hogy te is STAR WARS fan vagy, de ezért ne kell egyből belőlem hassítanod egy darabot. És még nem is kardforgató vagyok, hogy hiteles legyen a jelenet.

Még szerencse, hogy a mérkőzés után vissza fog nőni (Ha jól emlékszem).
Akár most fel is adhatnám az egészet, de ki gondolja úgy, hogy én oknak veszem azt, hogy nincs semmi esélyem? Nem olyan fából faragtak engem.
Maradt a régi szépen bevált módszer, mint mindig mikor közelharcra kerül a sor. Nekifutok az ellenfelemnek, és megpróbálkozok egy gáncsolással.

-Ez csak természetes, nem mindent tud a tudat egyszerre tárolni.
A támadás sikeres volt, amin a lány is meglepődött kissé.
A fejrázáson csak mosolygok.
-Sokféleképpen lehet győzedelmeskedni egy másik ember felett. És nem az összes lehetőséghez kell használni fegyvert.
Értetlenül nézem, ahogy feladja a küzdelmet a kis karcolásom miatt. Természetesen a kézfejem azonnal vissza is nő...
Majd a következő támadás már jön is felém, miután ismét elfogadtam a felkérést.

-De azzal, hogy ugyanazt ismételed, azzal nem igazán.
Ki is térek a támadás elől, és megpróbálom egy kicsit arrébb lökni, ahogy elszalad mellettem, hogy a lendület a vártnál tovább vezesse a lányt. Ezt a bónusz távolságot és időt kihasználva, próbálok a lány hátába engedni egy nyílvesszőt.
-Mintha az előbbi feladással nem gázoltál volna bele frontálisan a becsületembe. Legalább kaszabolhattál volna egy sort. Vagy nem élvezed a pusztitást?
Nem kell miatta visszafognia magát, ha egyszer ár harcolunk, harcoljunk rendesen.

-Mindig tudnod kell mutatni újat, különben könnyű préda leszel.
Ez nem fenyegetés akar lenni, de ha valaki nem alkalmazkodik elég gyorsan, akkor őrá is rátámadhatnak a városon kivül bármikor. 

-Látsz bárhol is céhjelzést?
Mutatok a kijelzőre a fejem felett.

-Én a magam úra vagyok, és az is fogok maradni.
Húzom ki magam büszkén. Én nem leszek más emberek bábja. Akkoriban ezt még komolyan igy is gondoltam.

-Hát, egy erőszakos iszákos ellen nem müködnek a saz zavak. Ellene a legjobb megoldás, ha addig kerülöd a támadásait, amig ki nem fárad, majd egy jól irányzott mozdulattal letarolod az illetőt. Egy részeg ellen nem éri meg teljes erőből küzdeni. Ebben egyetértek, Kayaba mindenkit sikeresen egyenlővé tett, de a többség mégis arra koncentrál, hogy valamiben a többiek felé kerekedjenek. Ahelyett , hogy közös erővel dolgoznának azon, hogy minél gyorsabban kijussunk.
A támadás után meg kivárom, hogy most milyen módon próbál meg ismét nekem támadni, most, hogy már látta, hogy azért nem olyan könnyű eltalálni.
-Igen, hagytam. Mert van egy borzasztóan rossz szokásom. Kíváncsi vagyok, és érdekelt, hogy milyen lehet levágott kézzel küzdeni. Nem volt szándékomban megsérteni, sem veszíteni, vagy feladni a küzdelmet.
Mért jön mindenki ezzel a barátnő dologgal? Mintha lerína rólam, hogy sohasem volt szerencsém a lányokkal. Még arra sem emlékszem, hogy Szonjával min is vesztünk össze mielőtt elváltunk és elkezdtem volna a SAO-val "játszani".
Lesütöm a szemem. Most a lényemre ütött anélkül, hogy megtámadott volna. Talán az ekkori  figyelmetlenségemet használta ki a lány, mikor támadott, talán nem, a lényeg, hogy csak az utolsó pillanatban, talán a vakszerencsén múlt, hogy észrevettem, az meg hogy ki tudnám kerülni szinte lehetetlenek tűnik.
-Látod, egy megfelelően feltett kérdéssel néha sokkal többet érsz, mint egy frontális támadással.
Nézek bele a lány szemébe.
-Amit eddig belőlem láttál úgy nézek én ki, akit bárki is meghívna a céhébe?

-Igen, az emberek önzőek. Mindenki az. Én is az vagyok. Nekem is megvannak a saját céljaim, de ez nem akadályoz meg abban, hogy segítsek másoknak elérni a céljukat. Aki meg nem tud ehhez a világhoz alkalmazkodni, azok úgyis ki fognak esni előbb vagy utóbb. Ezért az ilyenekkel nem is kell foglalkozni. Nem is lehet. Hidd el, én már próbálkoztam ilyennel. Meg is bántam.
-Kutató? Nem, inkább szeretem magam kipróbálni új és nehéz helyzetekben. Amolyan kihívásféleség saját magammal szemben. Sajnos most visszafele sült el a dolog.
-Nem, neked olyan kérdést sikerült feltenned, amire inkább nem válaszolnék, minthogy védekeznék a támadásod ellen. Sokan mondták is, hogy talán túl érzékeny vagyok bizonyos helyzetekben.
A kérés egy kicsit meglepett, és vissza is kellett kérdeznem:

-Tessék? Miért?
Azért megcsinálom, amit kért, és felveszem a támadó állásomat, és türelmesen vártam végig, ahogy körbemegy az ellenfelem. Ha nem támad nekem, akkor én is mozdulatlanul várok a következő cselekvésemre.
-És honnan tudják meg, hogy hasznos vagyok, ha előtte nem tudnak megismerni? Eddig se volt próblémám azzal, hogy nem invitáltak meg egy céhbe. Nagyon jól elvoltam egymagamban céh nélkül. Amúgy... Miért tettél fel ilyen sok kérdést a céhinvitálással kapcsolatban?

-Én is ugyanezen a véleményem vagyok. Az önzés egy bizonyos fajtái engem sem zavarnak. De ugyanezért nem is fogok elmenni a bossharcokra, nem akarok haragot az ottani önzőkkel. Maradjanak csak meg maguknak.
Nem vagyok én az a fejlődés mániás, akinek az a mindene, hogy minél gyorsabban vigyük ki a játékot, mondjuk szeretném ha egyszer már kijutnánk, és újra találkozhatnék néhány régebbi ismerősömmel
-Egy virtuális támadás minden csak nem egyszerű. El sem tudod képzelni hány és milyen program fut a háttérben, csak egy "egyszerű"  támadás és védekezés esetében.
És mennyi idő ezt az egész összehozni és megírni, az se egy rövid munka. És ezért mindenki átkozza Kayabát, mikor egy ilyen bonyolult rendszert össze tudott hozni
-Nem értek egyet. Az olyan emberrel nem szívesen működök együtt, akit alig ismerek, vagy ki nem állhatok, és a legtöbb együttműködés általában azért kétirányú viszonyt is feltételez.
És ezzel együtt ismeretséget és bizalmat, vagy legalábbis, nem kérdőjelezzük meg a partnerünk minden egyes döntését. 
-Meg minek fizetnék bármennyit is olyan dologért, amit én magam is el tudok intézni ingyen. Meg ehhez kell még egy ember, akiben szintén nem biztos, hogy megbízok. És ott vagyunk, ahol az egészet elkezdtük. 
Majd fel is adta a küzdelmet arra hivatkozva, hogy túl fáradt.
-Rendben. Örültem, hogy segíthettem. A további viszont látásra. Remélem még találkozunk.
A győzelem  most nem számított, úgyse volt valami nagyon nagy tétmeccs, de azért elég furcsán viselkedett a küzdelem alatt. Igaz, én is.
Hagytam, hogy elmenjen a lány, én meg elindultam a másik irányba.
/Köszöntem a játékot *.*/