[Küldetés] Mese ország

- Mélyen tisztelt hölgyem! A mi nagyságos királyunk hívatja magát! Kéretik megjelenni a nagyteremben!
-És merre van a nagyterem?
Figyelmesen végighallgatom, igyekszem megjegyezni a magyarázatot, és miután elmegy, nagyon ásítva leülök a földre. Biztos jó volt a 'hölgyem' megszólítás? Mármint, Vuk az végülis fiú... Mindegy is.
A napok csak teltek és teltek megint az utóbbi időben, az álom végének pedig még mindig semmi jele. Kezdek aggódni mind a Saoban maradt barátaimért, mind azokért, akiket még az elején láttam. Amint Álomkelő felébredt a szundikálásából, elindulunk a megjegyzett irányba, hogy lássuk-halljuk, mit akarnak tőlünk már megint.
Mikor odaérek, jóformán elámulok a látványtól. Láttam már díszes helyeket ebben a palotában, de ilyet még sosem. Jóformán be sem merek lépni, hanem előbb leellenőrzöm, hogy a lábaim nem sárosak-e, Álomkelő viszont pöffeszkedni nekiindulna, ha az őrök nem állítanák meg. A macska ezt sértődötten veszi tudomásul és visszatrappol mellém.
Kis idő után megérkeznek a többiek is. Legalábbis nagy részben, mert az a kalapos hiányzik, ami újból szomorúsággal tölt el. Talán csak előbb felébredt, igen, valószínűleg ennyi történhetett csak. Jól van, akkor egy kicsit megnyugodtam.
Miután végre bemehettünk, igyekeztem kicsit lemaradni a többiektől, nem akartam közvetlenül a király szeme elé kerülni. Oh, Istenem, ugye nem fog megbüntetni minket? Ugye nem valami gonosz fajta a rossz mesékből? Az ételeket észre sem veszem félelmemben, amíg körbe nem mutat, hogy ehetünk nyugodtan. Álomkelő máris nekiveti magát egy tál meleg tejnek, én viszont csak óvatosan merek megközelíteni egy ehetőnek tűnő sonkadarabot. Félek, hogy tán van benne valami, viszont a vendéglátás hagyományai szerint aki eszik a háziúr ételéből, azt baj nem érheti, amíg ott tartózkodik. Csak egy-két falat, de megeszem, hogy ne tűnjek illetlennek. Távol álljon tőlem.
Ezek után hosszú beszédbe kezd a ránk váró feladatról. A tárgyak nevét párszor elismétlem magamban, hogy megjegyezhessem, és már elsőre is észreveszem, hogy pont annyi tárgyat kell megszereznünk, ahányan vagyunk. Remélem, hogy legalább párosával indulhatunk útnak, de ha mégsem, akkor azt remélem, azok a feladatok valóban nem túl nehezek.

Miután mindennel végeztünk és útnak indultunk, hagytam, hogy valaki, akárki, átvegye az irányítást, én boldogan követtem. Kicsi lábaimmal nem volt könnyű követni a többieket, de igyekeztem, ahogy csak tudtam - ennek ellenére néha kénytelen voltam pihenőt fújni. Remélem, nem haragszanak rám nagyon miatta.
Egyszer csak roppanás zaja üti meg a fülem: valaki jön felénk. Jelzek is a többieknek, mire kisvártatva egy öregember alakja dereng fel előttünk. Hosszú idő után most szólalok fel először hangosabban a suttogásnál.
-Csókolom! Segíthetünk valamiben?

Minden megy tovább, ahogyan elkezdődött, este korán fekszünk, reggel korán kelünk, és hatod magammal irány a bánya. Bragi-n látszott a leginkább, hogy megviseli ez a folyamatos huza-vona, és egy kicsit talán sajnáltam is a hülye fejét. Kezdett a dolog olyan monotonná válni, hogy néhányszor eszembe jutott, itt leteszem a szerszámot, és leléptem ettől az idióta bagázstól, mert nem kell, hogy én vagy a pet-em itt lelje értelmetlen halálát. Épp egy adag ércet pakoltam be a csillébe, és küldtem volna fel a felszínre, mikor Vidor odajött hozzám egy levéllel a kezében.
- Mélyen tisztelt uram! A mi nagyságos királyunk hívatja magát! Kéretik megjelenni a nagyteremben! – közölte velem a hírt. Értetlenül néztem rá, és Bagi is fel-felkacsintgatott az ipse arcába.
~ Vajon mit akarhat ez tőlünk? – kérdeztem magamtól, de jobban járok, ha magam derítem ki.
- Jól van, mutassa, merre? – kértem tőle, majd egy szó nélkül megindult. Jó néhány perc gyaloglás után megállt, és ránk nézett:
- Sajnálom, idáig kísérhettem, még rengeteg a dolgom, de innen már könnyen meg fogja találni, higgye el. – mielőtt szólhattam volna, már el is viharzott. Hát, minden esetre ez rendkívül furcsa volt. Amint belépek a míves ajtón, egy óriási teremben találom magam. Még ha a törpék rendes méretűre nőttek volna, és egymás fejére állnánk is, elférnénk magunkon kétszer, ha nem háromszor. Ahogy a fejem és a tekintetem egyre feljebb vándorolt a falakon, hogy megpillanthassam a mennyezetet, hatalmas puffanás rántott ki a csodálkozásomból. Bragi a fejemen pihent, és ahogy döntöttem hátra, simán lecsúszott, és a földön landolt, nem túl elegáns stílusban.
- Bocsi. Jól vagy? – emeltem fel a pandát, mire csak bólogatott, bár a tarkóját vakarászta, vagy dörzsölgette. Ahogy megindultunk azzal a céllal, hogy belépünk a terembe, az ajtónál strázsáló két őr rögtön keresztbe helyezte előttem a fegyverüket. Ekkor vettem csak észre a lábamnál várakozó kis rókát, akivel már találkoztunk a főtéren.
- Hello. – köszönök neki, hangomból pedig fáradtság érződhet ki, majd szemeim ismét az őrökre emelem.
- Most hívattak minket ide, jó urak, örülnék, ha beengednének. – mintha a falnak beszélnék.
- Hahó, öregúr! Nem akarnak beengedni a fogdmegjei! Esetleg szólna az érdekünkben?! – kiáltok át az őrökön, bár aligha hiszem, hogy a köztünk lévő távolságot sikerült áthidalnom a szimpla hangerővel. Lassan beletörődök, hogy a bolondját járatják velünk, így inkább neki kezdek fel alá járkálni, azzal a céllal, hogy hátha ettől elszédülnek az őrök, és akkor bemehetünk. Legyen elég annyi, hogy elszámoltam magam, és alábecsültem őket. Jó ideig várunk, és mikor mindannyian megérkeztünk, akikkel a főtéren találkoztunk, majd ekkor eresztettek be az őrök.
- Kösz szépen. Épp ideje volt. – fordulok oda az egyik felé, majd a többiekkel besétáltunk a trónterembe. A berendezés annyira nem kötött le, amit észrevettem és szemrevételeztem, az az öt trón volt, amin a király és népes családja üldögélt.
- Nyugodtan vegyetek, ha kértek. – egy asztal felé intett, és mikor oda fordultam, megláttam. A szemem rögtön felcsillant, és rögtön rárohantam az ételekre, mert jó ideje már csak a törpék által ételnek csúfolt valamit ettem csak. Ahhoz képest bármi jó, ez pedig maga a mennyország.
- Ahhoz, hogy sikerüljön megnyerni ezt a harcot a fekete királyság ellen, mindenképpen szükségem van az igazság kövére, a holtak gombájára, az angyal tükrére, egy aranyalmára, és egy tüzes kénkőre. – na most ezen elgondolkodtam. Kinek mit kéne elhoznia, és milyen alapon osztja ki? Vagy megy mindenki a vakvilágba?
- A ti feladatotok lenne az, hogy mindezt megkeressétek nekem, remélem számíthatok rátok. Mindezért nagyon messzire kell mennetek, oda, ahol a kurta farkú malac túr, vagy még azon is túl. Aholamadársejár erdőben meglelitek a tárgyakat, ám figyelmeztetlek titeket, még eddig egy bátor kalandor sem tért vissza, akik elmentek megkeresni a tárgyakat. – ezt kár volt mondani. Ettől függetlenül lesz valami kihívás, amire érdemes felkészülni.
- Természetesen bőségesen megjutalmazlak benneteket érte. – na ez már jobban hangzott, de így is voltak kételyeim, és kérdéseim.
- Mi alapján keressük a tárgyakat? Véletlenszerűen választ mindenki? – kérdeztem bambán, Bragi pedig végig a vállamról figyelte az eseményeket.
~ Ez érdekes lesz.

A már-már unalmasnak mondható napok egybefolytak és bár akadt bőven tennivaló, valahol mégis kellett valami más foglalatosság. Kifejezetten unatkoztam, Hatiról pedig ne is beszéljünk. Türelmetlenebb volt, ehhez kétséghez nem férhetett, ráadásul nem tudta rendesen lekötni magát azzal, ami abban a szent pillanatban megragadta. Valahol mindig másfelé figyelt és rettentő frusztrált lett, amint megunta azt, melyet akkor, abban a szent pillanatban csinált. Ennek ellenére mégsem hibáztattam, elvégre ugyanúgy éreztem, mint a kis démonfarkas. Azt hittem, sose érkezik el a háború napja. Az előttem megjelenő ember azonban nem ezt közölte velem.
- Mélyen tisztelt uram! A mi nagyságos királyunk hívatja magát! Kéretik megjelenni a nagyteremben! - Természetesen "engedelmeskedni" kellett. Indultam volna, Hatival az oldalamon, de megálltam.
- Megmondja, merre találom? - tettem fel udvariasan a kérdést. A szolga - mert igen, annak tűnt - készségesen mutatta az utat. Hosszabb percek elteltével, az ajtó előtt azonban el kellett rohannia a dolgára. Ha menni kell, hát menni kell, gondolhattam. Meglepetten néztem be a nagyterembe. Hát valami eszméletlen hatalmas és gyönyörű volt. Még a démonfarkasom is kidülledt szemekkel, szájtátva nézett be, a fejemről. Azonban mire megtehettem volna az első lépéseket a fenséges helyiségben, a legváratlanabb pillanatban két kard szegeződik a torkomnak. Hati nemtetsző, halk morgásba kezdett. Nekem se nagyon tetszett ez a hozzáállás: ha ők hívtak, miért tartanak távol a királytól?
- Őőő, uraim! Nem beszélnénk meg ezt intelligens lények módjára? - Persze, hogy nem használt a diplomatikus hozzáállásom. Az őrök némán álltak, s eszük ágában sem engedtek be. Akkor vettem észre, hogy a rókakoma és a két lábon járó zöldség ugyanígy járt. Csakis akkor mehettünk be, mihelyst meg nem érkeztek a többiek. Egy gúnyos mosollyal az arcomon bólintottam az őröknek, "hálám" jeléül, közben Hati is megnyugodott. A mesékben mindenki meghajol a király előtt, így nekem se szabadott ezt kihagynom. Hati természetesen a kis puncsos módjára ott maradt a fejemen és még egy pukedlire se szánta el magát.
- Nyugodtan vegyetek, ha kértek. - Az ingyen kosztra persze már úgy dicsőítette a nagyságot, mint a szultánt. Rávetette magát az asztalra, majd egy csirkébe bújva kezdett falatozni. Csábított a hús illata, de muszáj volt megzaboláznom az oroszlán énemet. Számat nyalogatva, el-elpillantgatva igyekeztem megállni a kísértést. Mihelyst a többiek kiélvezték magukat, a király szólni kívánt:
- Szeretnélek megkérni titeket egy nagyon fontos dologra. Ti nagyon jó munkát hajtottatok végre az elmúlt időben, és éppen ezért választottalak titeket, pont hozzátok hasonló szakemberekre van szükségem. Ahhoz, hogy sikerüljön megnyerni ezt a harcot a fekete királyság ellen, mindenképpen szükségem van az igazság kövére, a holtak gombájára, az angyal tükrére, egy aranyalmára, és egy tüzes kénkőre. A ti feladatotok lenne az, hogy mindezt megkeressétek nekem, remélem számíthatok rátok. Mindezért nagyon messzire kell mennetek, oda, ahol a kurta farkú malac túr, vagy még azon is túl. Aholamadársejár erdőben meglelitek a tárgyakat, ám figyelmeztetlek titeket, még eddig egy bátor kalandor sem tért vissza, akik elmentek megkeresni a tárgyakat. Természetesen bőségesen megjutalmazlak benneteket érte. - Az egészre csak egy néma bólintással feleltem. Hati szomorkásan bújt ki a félig megevett csirkéből, s maszatos pofával bújt vissza a sörényembe. Élvezkedve nyalta végig azt, majd elaludt. A zöldséges kérdésére egyszerű válasz érkezett, a részemről:
- Ecc-pecc kimehetsz.      
Nem kellett ahhoz túl nagy ész, és részemről mindegy volt, melyik tárgyat keressem meg. Csak a feladat érdekelt, a részletek másodlagosak. Mihelyst mendegéltünk, egy öregemberrel futottunk össze. Először nekem is a "Csókolom" jutott eszembe, hogy nem lenne túl ésszerű tegeződni, ám a mesékben mindig volt egy udvarias köszöntés.
- Adj' Isten, öregatyám! - köszöntöttem az öreget, majd vártam, miként felel a kis rókának.

Egyik unalmas napomon, miközben éppen pihenőidőmet töltöttem, egy nagydarab férfi lép oda hozzám, hogy a király hívat. Szerencsémre már eleget mászkálhattam itt ahhoz, hogy tudjam, nagyjából merre keressem az illetőt, ezért egy intéssel jelzem, hogy megértettem, aztán, nagy nehezen, de feltápászkodok ültemből, és elindulok a megfelelő irányba. Nem olyan rövid a séta, hiszen, a vár sem kicsi. De pár perc alatt, sikerül eljutnom arra a pontra, ahonnan már láthatom a bejáratot. A korábban, még mielőtt ide kerültünk, már látott mesefigurák, kiknek feje felett indikátor jelezte játékos mivoltukat, nagyjából már mindegyik ott foglalt helyet az ajtó előtt. Közben az őrök két oldalt álltak, és, ha beakart valaki menni, egyből lezárták az utat kardjukkal előtte. Amikor odaérek, láthatóan nálam is ez a helyzet, annak ellenére, hogy eléggé hasonló ruházatban vagyok mint ők. Egyedül a rangjelzések mások. Persze, miután mindenki megérkezett, kivéve talán egy, embert, végre beengedtek minket is. Mellkasom előtt összefont kezekkel álltam meg leghátul, miközben a többiek ott hajlongtak. Aztán, felkínálták nekünk az ételt, miközben elkezdte mondani a király, hogy mi is lenne a feladatunk. Bár, azt, hogy ehhez miért kell ott lennie az egész családjának, arról fogalmam sincs, de nem is nagyon érdekel a dolog. Gondolom ez is valami mese miatt lehet. Persze a szövegelés nagy része nem marad el. Viszont a lényeget is sikerül legalább kimondania. Hogy össze kéne szednünk pár tárgyat a számára, csak messzire kell menni értük, és veszélyes. Természetesen egy bólintással bele egyezek, hogy elvállalom a feladatot, és megvártam, míg mindenki így tesz, illetve, hogy abbahagyják az evést. Már aki éppen eszik. Hamar útnak is indulhattunk, közben még egy zsákot is sikerült vállamra kaparintanom, melyben némi élelem lapult, meg persze egy pokróc. Hiszen, az inventorimba nem rakhattam el. Még jó, hogy "katona" ként volt rá lehetőségem. Gyalogszerrel indulhattunk útnak, hiszen, hogy máshogy kell egy mesében hosszú útra menni, nemde? Végül még gondolom jóval célunk elérése előtt, sikerül összefutnunk, egy éhes, és fáradtnak tűnő öregemberrel. Persze volt aki egyből köszöntötte is, és már kérdezte, hogy segíthetünk-e. Azt hiszem, az a megoldás, mely az én fejemben fogalmazódott meg, hogy hogyan oldhatnám meg gyorsan, hogy ne szenvedjen az öreg, hamar elvetendő, mert hát, egy mesében vagyunk, ahol tudomásom szerint ilyenkor jobb, jól cselekedni, és talán még valami használhatóbb jutalmat is kapunk. Továbbra is némán állapodok meg valahol hátul, és úgy figyelem a fejleményeket.

Lekonyul a fülem, mikor leszid a bácsi és legszívesebben ülve sírnék egy sort, hogy én nem úgy gondoltam, és nem akartam őt zavarni, csak azt hittem, baj van és tudok neki segíteni. A csapat viszont megy is tovább, szóval nem tehetek mást, követem őket, ha kicsit kullogón is.
Hogy őszinte legyek, a városba érve kifejezetten jól érzem már magam, mintha az iménti bácsis jelenet nem is lett volna. Persze fáj még picit érte a szívem, de ha ő nem fogadta a segítséget, akkor nem fogadta, igaz, van némi előérzetem, hogy még találkozunk vele - na, akkor majd bocsánatot kérek tőle a zavarásért. Bár a hőséget hosszú távon én sem szeretem, de egy ideig, elméletileg, ilyenkor érzem magam a leginkább elememben. Hát, vajon nem hiába kedvenc madaram a főnix, az is tűzben éli ki magát igazán. Alaposan elámulok a furcsa-murcsa házak láttán, és kíváncsi vagyok, vajon milyenek lehetnek belülről - de valljuk be, nem felfedezni jöttünk, és mivel én is előbb-utóbb le fogom izzadni a bundám itt, jó lenne sietősre fogni.
Álomkelő már nem látszik ilyen erőteljesnek, rövid idő után mindenáron csak árnyékban hajlandó mozogni.
-Igazság köve, igazság köve.... -motyogom, miközben benézek minden ház alá. -Vajon lehet valami köze ahhoz, hogy itt mindenki az igazat mondja? -töprengek a földön ülve, fejem kissé oldalra billentve és nagy zajjal megvakarom a fülem tövét a hátsó lábammal. Aztán felpattanok és keresek a környéken valakit, aki az utcákat rója, és ha találok ilyen embert, odalépek hozzá és kedvesen felnézek rá.
-Jónapot kívánok! Meg tudná nekem mondani, hogy mi az az Igazság Köve és esetleg merre lehet megtalálni? -kérdezem őszinte mosollyal és remélve, hogy cuki rókapofim láttán valakinek megenyhül a szíve, aki ismeri a titkot, és elárulja. Most is elgondolkodva hiába vagyok róka, a ravaszság olyan messze van tőlem, mint Tokió Budapesttől a hosszabbik úton.

A kérdésem úgy lepte meg a királyt, mintha azt mondtam volna, hogy terhes vagyok.
- Hát…így tovább tart majd. – válaszolom kicsit félve, de mégis határozottan. Ha külön válnánk, és mindenki egy-egy tárgyért menne, sokkal hamarabb meglennénk, így viszont több hétbe is beletelhet. Jobb esetben. De hát ő a király. Nagyot sóhajtok, majd végighallgatom az instrukciókat, majd a többiekkel együtt kivonulok a teremből. Éppcsak kiléptünk az utcára, és elindultunk, mikor egy öregember jött velünk szembe, de a velünk lévő róka segítségét nem túl illedelmesen leutasította.
- Jó jó, na! Soha nem jó semmi! – válaszolom kissé morogva az orrom alatt. Hiába lettem vicces fickó, mintha amúgy már nem lettem volna az is, de az ilyen dolgok inkább lelomboztak és az életkedvem is kinyírták. Végül továbbmentünk, és jó sok idő telt el, mire egy városba értünk. Az első két dolog, ami feltűnt, az a gatyarohasztó meleg, és a furcsa házak, amik még furcsább lábakra épültek.
- Ez valami vicc? – hűltem el a látványon. Láttam már néhány igen furcsa dolgot a SAO-ban, de ez azt hiszem túltesz mindenen. Az oszlopok és a létrák körülbelül három méter magasak lehetnek, de ezt figyelmen kívül hagyom, többek között, mert számomra teljesen mindegy milyen magasak. A térkép szerint viszont itt kéne lennie valahol az Igazság kövének.
- Nincs valami támpontunk a térképen? Egy „Y” kereszteződés, vagy valami jellegzetes forma, amit könnyen felismerni? – tettem fel a kérdést. Próbáltam szemmel is valami különleges dolgot keresni, ami nem mindennapi, hátha ott előrébb jutunk a kő megtalálásában.
- Bragi, ha te most vadászkopó lennél, simán kiszagolhatnád azt a kavicsot. De perpillanat egy haszontalan panda vagy. – erre berágott, és mivel a nyakamban ült, mancsával jókorát zúzott a fejemre, hogy az agyam fel-le járt a helyén. Megérdemeltem, ez tény, de igazam volt. Panda, nem vadászkopó. A vadászkopó ki tudná a szagolni a követ, egy panda nem. Ennyi.

Csendesen hallgatom ahogy a többiek felajánlják a segítségüket az öregembernek, aki meglepően mogorva módon visszautasítja azt, nem úgy mint, ahogy azt egy mesében szokás. De ez nem is nagyon érdekel engem. Ahogy az első szó elhagyja a program száját, már indítom is meg lépteimet egyenesen tovább, de persze ügyelve, hogy végig a sort zárjam. Hamar elérünk egy városba, ahol döglesztően meleg van. És a házak hatalmas lábakra épültek. Eléggé érdekesen néz ki a dolog, de kíváncsi lennék, hogy mi történne, ha beleállítanám valamelyik lábba ezt a hatalmas kardot amit magammal cipelek. Lehet, hogy nem maradna annyira mozdulatlan, mint ahogy most állnak egy helyben. Ahogy a többieket figyelem, mind ugyan azon gondba ütköznek mint amibe én is. Hiszen a térkép szerint a közelben kellene lennie az igazság kövének. De fogalmunk sincs, hogy merrefelé kéne keresni. Ahogy nézem, a róka egyből kérdezősködni kezd, hátha megtud valamit. Míg a zöld fejű fószer inkább valami támpontot keres, hogy onnan kiindulva találjuk meg a követ. Az oroszlán pedig a farkaskájával akarja kiszagoltatni a kavicsot. Személy szerint én inkább a bezöldült fickóhoz hasonló módon egy olyan pontot kezdek el keresni, ami kitűnik ebből a furcsa helyből. Vagy inkább pont, hogy egy olyan pontot, ami normálisnak tűnik ezen az érdekes helyen. Persze, ha nem látok ilyet, inkább a legmagasabban elhelyezkedő házat kezdem el keresni, hátha találok egy ilyet. Végül is. Ami magas, oda nehezebb is bejutni. És, ha nehezebb bejutni, akkor könnyebb ott elrejteni valami értékeset. Esetleg, ha az első két megoldás nem válik be, én is megpróbálok elkapni egy járókelőt, bár közel sem olyan barátságos módon mint a róka. Kiválasztva egy ideálisnak tűnő fickót, megpróbálom megragadni felsőjénél fogva, és magam felé rántani, miközben a kard is lekerül hátamról.
- Az igazság kövéről valami?
Teszem fel kérdésemet, kissé fenyegetőbb hangsúlyban, hátha ez hatásos lesz.

Kíváncsian, csillogó szemekkel, fejemet félredöntve hallgatom a magyarázatot. Bár azt mondta, megmondja, hol van, csak halvány utalást tett rá, ami nem tetszik, de ha ennyiből kell dolgoznunk, akkor ez van, ezt kell szeretni. Hogy a kő milyen tulajdonságokkal rendelkezik, az már vajmi kevésbé érdekel, úgyse nekem kell, és ha az érintése ezt okozza, majd ronggyal fogjuk megfogni.
-Borban az igazság, földben a kő...? -töprengek sokat és nézem, ahogy a magyarázó elmegy zokszó nélkül. Még utána kiáltok egy "köszönjük!"-öt, majd nekiállok töprengeni.
-Vajon bort kéne önteni a földre, és akkor előbújik? Vagy keresni kell egy bizonyos követ és azt leönteni borral? Vagy borba kell dobni a követ? -sorolom, ami eszembe jut, hallgatva a többiek megoldásait is. Ha úgy döntenek, próbáljuk ki őket, abban is benne vagyok, ez esetben megint csak körbekérdezek, hol lehet bort kapni és ha kell, fizetek is, már ha nálam van a játékbeli vagyonom. Bár hogy őszinte legyek, elsősorban a Maszktól várok megoldást, hisz az eredeti rajzfilmekben is kisujjból megoldja a dolgokat, hát ha neki is van valami ötlete. Esetleg Simbának. Igaz, hiába várok bármit is, én is elvileg egy ravasz kis róka vagyok, ahhoz képest én vagyok az egyetlen, aki egy épkézláb ötlettel sem tud előállni.
Úgy érzem, ritka nehéz helyzetbe kerültünk, pedig ez még csak az első tárgy. Mi lesz a többivel? Nem vagyok az a típus, aki képes rejtvényeket könnyen megoldani, de egyszerűen biztos vagyok benne, hogy a tag utolsó mondatában volt valami elrejtve: borban az igazság, földben a kő. Viszont lehet, hogy egyszerűen csak félrevezetett. Tanácstalan vagyok, és ÁK fejét is megpaskolom ötletért, de ő makacsul csak a mancsát nyalogatja tovább. Plusz kezd zavarni ez az éktelen hőség...

/Clark jelezte, hogy nyaralás miatt egyáltalán nem tud írni és kétséges, hogy folytatja-e egyáltalán az itteni szerepjátékot./

Hozzám hasonlóan a többen is elkezdenek kérdezősködni a csapatból, bár nem olyan stílusban, mint ahogy én teszem, ők sokkal visszafogottabb, és kedvesebb módon teszik. És láthatóan, vagyis hallhatóan ők is ugyan azt a választ kapják, mint én, méghozzá szóról szóra. Nem valami kielégítő a válasz, amit ők kapnak, és végül amit én.
- Természetesen igen. Elmondom, amit tudok róla, de bizony azt ajánlom, ne menj a keresésére, mivel még senki sem tért vissza. Én pontosan így hallottam anyámtól az igazság kövéről szóló történetet: A kő tulajdonosának teljesen más lesz a világnézete.
Mivel az igazságnak sok arca van, ezért mindig az én igazságom elsősorban, ha a kő az enyém, vallják. Ez a kő segít kiállnom az igazságomért, felvállalni az igazságom méltóságát. Mindazt, ami gondolataimból kifolyólag segít közös nevezőre jutni, belátni és elfogadni a másik igazságát, és összehangolni az enyémmel, ezért a barátság köve is. Tisztázhatom a félreértéseket segítségével, és kibonthatom az őszinte barátságot is, mert a kapcsolatok mélyére hatol.
Így gondolkodnak azok, akik e kő birtokában vannak. Borban az igazság, földben a kő! Csak ennyit mondhatok.
Meg sem próbálok többet kérdezni tőle, csak egyszerűen, elengedem, hogy lábai ismét földet érhessenek, és mehessen útjára. Lassan ballagok oda a többiekhez, miközben sóhajtok egyet, és megvonom a vállamat.
- Van a közelben szőlőföld?
Teszem fel kérdésemet a számukra, mintha ők tudhatnák. Leginkább költői kérdés, de valahogy számomra ebből a szövegből az szűrődött le, hogy a szőlőföldeken lehet elrejtve az a kavics, amit keresünk. A pláne már csak az lenne, hogyha az a "kavics" egy szikla lenne valójában. Viszont ebben az esetben nem biztos, hogy teljesen egyben fog maradni az a kő, mert, hogy én nem fogok egy sziklát cipelni az is biztos. Bár, úgy sem lesz szikla, hiszen még mást is be kell gyűjtenünk, és milyen már az a mese, ahol az első tárgy amit meg kell szerezniük akkora, hogy utána menni alig tudnak majd? Na, de mindegy. Inkább csendesen megvárom a többiek reakcióját, hátha nekik van valami jobb ötletük, hiszen én tényleg csak azt "vágtam rá" ami először az eszembe jutott.

A többiek se igazán tudnak mit kezdeni a helyzettel, na nem mintha egyáltalán figyeltek volna nagyon arra, amiket én mondtam. Príma, soha többet nem fogok ötleteket adni >.> És még így is én álltam elő a legtöbbel.
Nagyon duzzogni mondjuk nincs alkalmam, nem mintha szeretnék - ám tényleg rosszul esett, hogy ennyire semmibe vesznek -, mert valami nagy sebességgel közelít felénk, majd felpattant és az ismerős emberke be is mutatkozik. Pfu, Pinokkio meséjét sosem szerettem, mit keres az álmomban?!
-Az jó, mert elkél némi segítség. -mosolygok és remélem, hogy ezúttal választ is kapunk, de nem így alakul. Sőt, az ötletelgetéseire csak rázom a fejem.
-Azt a bort-a-földre félét én is mondtam... T_T -dörmögöm fabábúnak válaszol és indulnék, hogy induljak bort keresni - avagy szőlőültetvényt, ahogy azt a pasas mondta -, hisz a jelek szerint arra mindenképp szükségünk van, mikor hatalmas robajjal azt látom, hogy nem is kell keresnem a bort. Mert épp felénk tart. Még az a tény sem nyugtat meg, hogy vörösborról van szó, amit szeretek is.
Gyorsan a fogaim közé kapom Álomkelőt, hisz hiába vagyok kisróka, egy kölyök cicánál csak gyorsabban futok, és eliramodom a legközelebbi ház felé, hogy a létrán felkapaszkodva megmeneküljek a fulladástól.
A létra aljához érve viszont visszanézek a többiekre, hogy megbizonyosodjak róla, nem esik-e bajuk, esetleg jönnek-e utánam. Az oroszlánért főleg aggódom, hogy miképp fog létrát mászni... aztán én is ránézek a létrára.
És ÉN hogy fogok felmászni rá...? Főleg egy macskával a számban. Ez mégse volt jó ötlet, elfeledkeztem róla, hogy négylábú vagyok, a karmaim nem valami élesek, így meg nem tudnék elég gyorsan felmászni. Az oroszlán talán tud akkorát ugrani, hogy valahol megkapaszkodjon és max a mancsa legyen boros, a pasas meg Pinokkio viszont tud mászni.
Ha van még időm a bor érkeztéig, akkor megpróbálom felkapaszkodni Álomkelővel a számban, hogy lehetőleg ne sodorjon el az ár.

Csendesen, gondolataimba mélyedve ácsorgok egy helyben, hiszen nem nagyon jutottunk előrébb, és nem is kéne túl reálisan gondolkodni, ha azt vesszük, hiszen egy mese országban vagyunk. Azokban meg néha a legnagyobb h*lyeség lehet néha a legmegfelelőbb megoldás. Egyik pillanatban arra figyelek fel, ahogy egy furcsa, kis alak rohan felénk integetve, aztán egy szép esés után, leporolja magát, és úgy kezd el magyarázni, hogy aztán megismételjen pár már felvetett ötletet. Aztán valami halk zubogás hallatszik, mire az emberek felhúzódtak a házaikba. Hamar megindulok én is a róka után, és megpróbálva mielőtt még elkap minket a borözön, egyszerűen elkapom a tarkójánál fogva, ahogy egy kölyökkutyát fognának meg, és elkezdek felkapaszkodni az egyik létrára, hogy segíthessek neki. Az oroszlán már picit nagynak tűnik nekem ahhoz, hogy azt segítsem ily módon fel, de remélhetőleg az is megoldja valahogy. Semmi kedvem egyedül végigjárni ezt a küldetést, és ezen az sem segítene, ha egy NJK jönne velem. Ahogy próbálok egyre feljebb kapaszkodni a létrán, halkan morgok kicsit, de más hangot nem nagyon adok ki, esetleg szuszogásom erősödik meg egy picit. Ha sikerül elég magasra felkapaszkodnom, ott megállok, és sóhajtok egy nagyot, aztán a rókára nézek, miközben fejmagasságba emelem, aztán vissza engedem kicsit. Amennyiben viszont nem sikerül elég magasra felkapaszkodnom, egyszerűen veszek egy mély levegőt, és felkészülök, hogy, elsodorjon a vörös folyam. Esetlegesen, még el is rugaszkodok előtte a létrától, ha látszik, hogy biztosan lerántana róla a bor.

//Elnézést kérek. Kicsit hosszabb ideig tartott mint eleinte terveztem, de végre volt egy kis minimális szabadidőm rá //

Megpróbálok a rókával kezemben felkapaszkodni az egyik létrán, de nem sikerül eléggé magasra jutnom, és elragad minket is az ár, akár csak például az oroszlánt. Az örvénylő vörös folyamban nem sokáig marad kezemben a róka, én pedig minden próbálkozásom ellenére egyre lejjebb süllyedek a borrengetegben, és elvesztem az eszméletemet. Nem éppen tartozott a terveim közé, hogy borba fulladjak bele. Nem tudom, hogy mennyi idő telhetett el pontosan, a borözön óta, de mikor ismét magamhoz térek, egy puha ágyban eszmélek fel, számomra kissé túlságosan is puha az ágy. Tipikus újgazdagoknak való eleme ez a hálószobáknak.  Nagy nehezen felülök az ágy szélére, közben jobbommal sajgó fejemet tapogatom, mikor egy fickót pillantok meg. Ismét azt, aki a királyhoz küldött legutóbb, jelenleg is ugyan ezzel a céllal járulva elém, hogy én pedig a király elé járulhassak. Hamar elsietek a követ mellett, aki int, hogy kövessem, és egyenesen a trónterem felé veszem az irányt. Megpróbálva ezzel kicsit felgyorsítani a küldetés menetének ezen unalmas pillanatait. Az ajtó előtt ismét összetalálkozok a rókával, meg a petjével is. Kíváncsian várom, hogy mi lesz most. Hiszen, nagyon úgy tűnt. A küldetés ezen részét nem is tudtuk volna megvalósítani. Legalábbis egyenlőre biztosan. Bár, ki tudja. Lehet nem is kell megszerezni azokat, hanem valami más feladatot kapunk inkább, hiszen nagyon megfogyatkoztunk a kezdéstől viszonyítva, hiszen ott még jóval többen voltunk. Kíváncsi vagyok, hogy meghaltak-e, vagy csak egyszerűen el bukták a küldetést, és szerencsésen kijutottak a kalandból. Ebben az esetben lehet egyszerűbb lenne nekem is ezt az opciót választanom. De, ha viszont valami értékeset kapok érte, nem beszélve a tapasztalati pontokról, akkor nem érné meg feladni.

Miután bevezetnek minket a király elé, kapunk egy gyors beszámolót, hogy majdnem meghaltunk, sokáig aludtunk, meg, hogy valami parasztlegényke mint minden mesében megoldotta a dolgokat. Aztán, kapjuk a következő feladatot, hogy vigyázzunk a lányára. Nekem még csak válaszolnom sem kell a dologra, mert a róka megteszi. Én csak vállamat vonom meg rajta, aztán hagyom, hogy oda kísérjenek a legmagasabb torony legtetejére, ahol egy szőke hosszú hajú mesebeli királykisasszony lakik. Szépnek lehet mondani, kifejezetten, bár, valahogy számomra a haja kicsit ellenérzéseket keltő. Valahogy a szőkéket sosem kedveltem különösebben, de semmi baj. Nem is az a lényege, hogy megkedveljem, hanem, hogy megvédjem. Amikor belépünk hellyel kínál bennünket, mire a róka hamar el is foglalja az egyik párnát, hátán pedig a macskája. Én személy szerint egyenlőre csak az ablakhoz sétálok, és azon nézelődök kifelé, hallgatva ahogy dúdol a megvédendő személy. Ahogy hátrafordulva meglátom, hogy mit csinál, csak szemeimet kezdem el forgatni, és átlépdelve a szobán letelepedek az ágyra, ujjaimat összefonva, a hüvelykeket, pedig egymásra támasztva, rakom kezeimet a lábaimra, hogy úgy figyeljem az izgalmasnak kicsit sem nevezhető cselekményeket.
- Ha ez most megszúrja az ujját, és bealszik, lefejelem...
Kezdek el morogni kivételesen hangosan gondolkodva, és hozzám képest szokatlanul sokat beszélve még így is. Hiszen erről egy régi mese jut eszembe, amiben ez történt. És, mivel most több mese keverékében vagyunk. Nem tartom kizártnak, hogy ez megtörténne. Az a része, ha a királylány meghallja amit mondok, nem nagyon foglakoztat, annyira azért nem törődöm vele, hogy különösen problémázzak miatta. De, ha most itt mindenki bealszik, és kinyírnak így minket. Akkor abban a pár pillanatban ahogy magamat nézhetem még, ahogy összecsuklok, biztos, hogy nagyon ideges leszek, mielőtt kisüti ez a szerkezet az agyamat.