Bianka Néni Növényháza

- Nos, az elsődlegesekről bőven... - fogtam bele az újabb magyarázkodásba. - Az egyik leghasznosabb, ami nekem van, az a szakmások barátja, a keresés. Ezzel az elsődleges jártassággal plusz esélyed van találni valami hasznos tárgyat, amivel tudnál kezdeni valamit. Aztán van még az észlelés és a lopakodás, ami körözi egymást. Ha az egyik nagyobb, mint a másik, akkor az üti a másikat. Van a súlyemelés, ami szerintem nagy hülyeség, mert anélkül is tudunk néhány dolgot emelni, és emellett vannak, akik az erőre feszítenek kasztjuk miatt. De amúgy láttál már íjászt vagy árnyharcost naaagy köveket emelni? Na jó, vannak, akiknek kell, de szerintem ez túlzás... van még a hallgatózás, az akrobatika, a nyomkövetés, látás... egyértelmű végül is az egész, de ha minél nagyobb szintűek, annál jobbak. Ha ötös szintű a keresésed, akkor mindig fogsz találni nagy eséllyel valami igazán érdekes tárgyakat. Akármelyiket is választod másik kettőnek, mindegyikkel előre segítheted magadat és a csapatodat. El kell dönteni rendesen, mert ha felveszed, az marad meg, és maximum négy elsődlegeset választhatsz. A szakmásokból ugye kettőt, a harmadlagosakból az összeset lehet nyugodtan.
Nem is tudom, mikor magyarázkodtam ennyit egy nap alatt, vagy okoskodtam, akár szoktam tévedni vagy nem. Végül is ez egy pozitív értelmű magyarázkodás volt, nem észosztogatás, amit általában a gyengébb elméjűeknél szeretem bevetni. Möraja inkább egy érdeklődő kezdő, de annál értelmesebb ember benyomását keltette. Na most levegőhöz kell jutnom, mert tartottam egy kicsi pihenőt ennyi szövegelés után. Nem erőltettem magam, nem hadartam, tök normálisan elmondtam az egészet, csak ideje volna pihentetni akkor is a számat akár egy pár másodpercre is.
Kis csend után megkérdeztem:
- Melyik két jártasságot is vetted fel amúgy?

Érdeklődve, bólogatva tanulok újra. Örülök, hogy látszólag nem tart hülyének, és nem is unja a dolgot vagy fintorog, hogy "atyaég, kivel hozott össze a Sors". Örülök, hogy a szintén előre kinézett jártasságokról nem mond rosszakat, és gyakorlatilag csak egyetérteni tudok vele.
-Súlyemelés... az végülis Harcosoknak jó, hogy felemeljék azokat a batár zizéket. -még a kezemet is felemelem, mintha egy kalapácsot tartanék a markomban. -Meg Egil-nek, hogy felemelje az első szintet és feldobja a századikra...
Ez az utolsó poén már nem is tudom, honnan származott. Azt hiszem, két játékos beszélgetéséből hallottam, de még az is lehet, hogy Judy is jelen volt és ismeri már. Az egyik kovácsról volt szó, aki gyakorolja a Súlyemelést és megkérték, ha elég erős lesz, dobja már fel az első szintet, had fejezzük be hamar a játékot. Percekig tartó nevetés volt a hatása, a háttérben én is mosolyogtam és azt gondoltam, "de szóljon, mielőtt dobálózik, had kapaszkodjak meg".
-A Keresést és az Akribatikát. [color=brown][-felelem, picit büszkén is, hogy a nagyon dicsért jártassággal már rendelkezem is egy rövidke ideje, még ha a hatását nem is volt alkalmam megtapasztalni./color] -A Keresésnél gondoltam, jól fog jönni, hisz a talált tárgyakat vagy használhatom, vagy eladhatom, ha pedig a Növénylátásban is besegít majd, az dupla-öröm. Az Akrobatikával... idomárként nem sok hasznát veszem, de ha úgy alakul, talán még jól jöhet. Ha például a pet helyett engem támadnak gyors győzelem reményében, vagy a boss engem szemel ki. Vagy ha valami más akadályba ütközünk, amin Norm átugrik, én meg bénáznék. Ezeken kívül a Látást meg az Észlelést szemeltem ki. Észlelést egyértelmű; ha esetleg csapattal dolgozom, hátha pont én leszek az, aki hamar észrevesz valami bajt vagy egy Lopakodó ellenfelet, és tud szólni. A Látáson igazából még töprengek egy picit. -igazítom meg a szemüvegem. -Az van a tervben, de ha valamiről azt gondolom, jobban megéri, akkor majd azt választom.

- Akkor jól választottál. - bólintottam. - Én is rögtön ezt a kettőt választottam. Akrobatikát azért is, hogy könnyebben gyakorolhassam tovább azt a hobbit, amit a valóságban is űzök másfél évtizedes tapasztalattal a rajzművészet mellett, ez pedig a harcművészet. Egy íjásznak a legjobb jártasság. Ami a keresést illeti, szinte mindenki azt választja ugyanazokból az okokból, amiért te is. És észlelésből és látásból is mindenkinek szinte van. Látás szerintem tök felesleges, mert anélkül is megláthatunk dolgokat, amiket kellene, máskülönben így még azt is gátolhatják, hogy vakok legyünk, amíg fel nem vesszük ezt a képességet... na igaz, hogy igazából én is szemüveges vagyok, de azzal nem akartam a fejemre húzni a NervGeart, de itt ebben a világban nincs rá szükségem. De mint látod, senki se vak, aki nem vette fel - tehát részemről felesleges. Észlelés az jó, én is azt veszem meg, de a látás helyett inkább nyomkövetésre hajts. Küldetések során több hasznát veheted, mert sok az ilyen keresős küldetés. Ám ha megfogadod a tanácsom, akkor olyan jártasság mellett dönts, ami passzolna a legelső speciális képességedhez.
Fogalmam se volt igazából, ki ez az Egil, de nem is érdekelt. Amíg nincs dolgom vadidegenekkel, akiket hírből se ismerek, és nem tett semmi komoly bűncselekményt a tisztelt játékostársaim, főleg az Angelic Voice ellen, addig nem kerítek ennek túlzott figyelmet. Egy "bugos" idomár volt eddig a nagy bűnláda, aki után nyomoztunk Enhivel, de ennek voltak súlyos következményei, de nagyon... kemény fába vágtuk fejszénket (a mi esetükben én a nyilamat, Enhi a kését, petje pedig a karmait), ám a legvégére sikerült ellátnunk a srác baját, és az illető a legsúlyosabb büntetést érdemelte ki, amilyet még egy megátalkodottabb, gonoszabbik részről származó beater se kaphatott volna. A részleteket nem is szeretném leírni, mert kemény menetünk volt azzal az alakkal. /OFF: meg azért sem, mert még nem játszottuk ezt le Enheriellel /
Ami volt, megvolt, én még élek és virulok, meg jelenpillanatban Mörajának segítek megértetni egy-két dolgot, amivel én már tisztában vagyok. Olyasmiket azért nem akarok neki mondani, amihez még nem igazán értek, mert még a végén batár nagy ostobaságot mondok akkor neki, ő meg ezt komolyan veszi akkor, és olyasmit csinál, amit nem szabadna az én hibámból.
- Na és egyedül járod itt az utad, vagy vannak barátaid? - Ez már egy olyan általános kérdés volt, amit egy normális ismerkedésnél szokás megérdeklődni. Úgy éreztem, hogy már azon a szinten állunk Mörajával, hogy megoszthassunk magunkról dolgokat. Ez az első ilyen eset, amióta be vagyok zárva SAO-ba. Még Enhivel se nagyon akartam így elbeszélgetni, mert ő továbbra se nyerte el a bizalmamat. Sajnos azoknak az emberek táborát képviseli, akik könnyen megbízik a legrosszabb emberekben is és sajnáltatják magukat ahelyett, hogy tanulnának hibáikból. Ha százszor nem mondtam neki, hogy legyen óvatosabb és senkiben se bízzon meg, akkor egyszer sem, ő meg most is oly naivitással hiszi azt rólam, hogy akárhányszor én húztam ki a pácból, akkor csak magamért tettem, mert "önző" és "tökéletes" vagyok. Én csak vele ellentétben sokkal jobban odafigyelek mindenkire, mert szorult belém ennyi óvatosság.

-Én ha itt leveszem a szemüvegem ugyanolyan gyengén látok, mint odakint. -felelem, és le is veszem a jóformán hozzám nőtt holmit, mire az éles Judyból az én szememben lesz egy fura barna-fehér paca, körülvéve sok-sok kék-zöld-szürke-barna pacább pacával. Ha hunyorgok, akkor kicsit élesebb, de nem az igazi, inkább vissza is veszem a látássegítőmet. -Először is szemüveg nélkül próbáltam ki valami próbajátékkal, de nem láttam abból se semmit. -végül magamban arra a következtetésre jutok, hogy Judynak a szemüveg ellenére jobb a szeme, és azt a NerveGear még tudta korrigálni, vagy ilyesmi. Ám az egyik mondatán csak-csak fennakadok picit.
-Lehet, hogy vannak köztünk vakok is, csak nem tudjuk. Elvégre ezt a képet a NerveGear az agyunkba vetíti, és ha valakinek a vaksága ellenére az agyának az a része működik, akkor itt ugyanúgy lát, mint mi. Legalábbis szerintem, ha logikusan gondolom végig a menetet.
Persze lehet, hogy nincs igazam, az egézségügyről és neurológiáról csak azon a szinten van tudásom, amit kórházban dolgozó vagy ilyen területen tanult családtagjaim meséltek.
Mikor megemlíti a speciális képességet, és hogy ahhoz igazítva döntsek, felkapom a fejem... hogy aztán magamban egy gyors mégse szóval elintézzem. -Izé... én tüzeket tudok gyújtani. Egyenlőre csak piciket. Az jól jöhet valamelyiknél?
Következő kérdésén nyugodtan elmosolyodom. -Egyedül kezdtem, de már vannak ismerőseim. Van, aki megtanított egy-két alap dologra, harcolni, párbajozni, felszerelést kezelni. És most te a jártasságokról tanítottál, köszönöm. -még ültömben is meghajolok kicsit, ahogy a japánok szokták, még ha én csak animékből is ismerem a dolgot. -Meg... még keresem a páromat, akivel együtt akartuk kezdeni a játékot, de nem tudom, végül belépett-e.
Neveket inkább még nem mondtam. Hiába beszélgetünk egy ideje, jobb az óvatosság, és nem tudhatom, tanítóim-ismerőseim között nincs-e olyan, akit Judy nem kedvel.

- Lehet, hogy vannak köztünk vakok is, csak nem tudjuk. Elvégre ezt a képet a NerveGear az agyunkba vetíti, és ha valakinek a vaksága ellenére az agyának az a része működik, akkor itt ugyanúgy lát, mint mi. Legalábbis szerintem, ha logikusan gondolom végig a menetet.
- És tökéletesen jól mondtad. - mutattam rá a lényegre. - SAO nem a valóság, és még ha igazi arcunkkal kell megmutatkoznunk, az avatarjaink se valóságosak, és ebben a formációnkban egészségesek lennénk. Mondjuk ha nekem levágták volna valamiért a lábam, és így léptem volna be a játékba, akkor itt meg lenne mindkét lábam. A látásnál is ugyanez a helyzet: itt mindenki jól lát. Ezért felesleges szerintem az a jártasság.
Möraja elmondta, hogy neki milyen képessége van, és megkérdezte, hogy jól jöhet-e valamelyiknél. Kicsit megdöbbentem, hogy így elárulta a speciális képességét. Merengve hümmögtem egyet, vajon valamelyik jó-e ehhez a képességhez, de aztán csak némán, enyhe csalódottsággal megcsóváltam a fejem.
- Hát... erre a képességre pont egyik sem... de hát előfordul az ilyen. Talán majd a második speciális képességed dominálni fog a jelenlegi jártasságaidhoz. Persze, csak ha sikerül eljutnod a tizedik szintig élve.
A kérdésemre a lány készséggel válaszolt. Ő is egyedül kezdett, ahogy én, de hamarabb szerzett barátokat, mint én. Nos nekem is vannak kint a valóságban barátaim, nem is kevés, és még itt is van egy-két ismerős, de nehéz sajnos a legtöbb játékossal összeférni, ezt pedig már tapasztalatból tudom. Mindenesetre jólesett, hogy Möraja hálás nekem, amiért "tanítom" a jártasságokról, egy udvarias meghajlással nyomatékosítva. Említette, hogy még van egy párja is, akiről jelenleg nem tud semmit.
- Igazán? Biztos, nagyon szerethetitek egymást. Lehet, hogy érted ő is belépett a játékba és itt van valahol, csak mindig elkerülitek egymást. De lehet, hogy nem lépett be, mert még az utolsó pillanatban jutott fülébe a hír SAO-val kapcsolatban, és talán most melletted van, hogy vigyázzon rád, amíg itt vagy, és eléred a századik szintet. Nekem még nincs senkim, de jobb is így egyelőre. Van elég gondom is nélkülük.

-Az még kilenc szint. De élve fogok eljutni oda, ameddig csak tudom. Ha már úgy érzem, nem kockáztatnék többet, megállok és várok, de remélem, addig majd sikerül valahogy besegítenem a fronton, vagy bárhol, ami előbbre viheti a többieket.
Kevesebbet akartam mondani, de ez kibukott belőlem. Jelenleg valóban nem érzem úgy, hogy valaha is elérnem a 100. szintet, de már elindultam, és nem akarok hamar megállni az alján. Lehet, hogy valahol meg fogok, de az nem itt lesz és nem most. Talán egy-két szintbossba is sikerül besegítenem idővel, ha úgy alakul, csak fejlődnöm kell. Holnap első dolgom lesz elmenni a küldetésfalhoz megnézni, mik vannak még, amikkel szintet léphetek anélkül, hogy bajom esne.
-Lehet. Igazából jó lenne, ha itt lenne, és együtt mehetnénk, de az is, ha csak kint imádkozna értem. -nem vagyok vallásos, legalábbis részben, de egyre többször jön számra ez a szó. Kint is hittem, hogy van valaki vagy valami, ami figyel ránk, de nem ad meg mindent, amit csak szeretnénk. Mikor nagyapámat műtötték, deista lévén néha megálltam a templom előtt imát rebegni érte a magam módján, és az öreg végül egézségesen és erősen került ki a kórházból. Akkor ott a templom előtt mindig éreztem valami furcsát, mintha valami tényleg hallgatna engem. Bár a lényeg úgyis a végeredmény volt.
Judy utolsó mondatán keserűen elmosolyodom kicsit. Az a fájdalmas, hogy igaza is van meg nem is. Hangot adjak vajon ennek? Azt hiszem, igen.
-Ahogy érzed. Szerintem a fájdalom ellenére is jó, ha van valakid, akit a párodnak mondhatsz. Akiért aggódhatsz folyton, mert mikor látod, hogy jól van, annál jobb érzés nincs. Persze ez emberfüggő, mert egy féltékeny ember mellett senki sem szeret megmaradni, a féltékeny meg úgysem tud változni. -nem ezt mondtam régebben, de miután én sem tudom néha kiverni a fejemből az effajta féltékenységi rohamokat, inkább ennél maradtam. -Viszont ha elfogadjátok egymást úgy, ahogy vagytok...
Az ember társas lény, és mindenkinek van valahol párja. A gond mégis rendszeresen az, hogy az egyik a másik idegeire megy, vagy túl hamar nyílnak meg egymásnak és végül megunják a másikat. Hiába találja meg az ember az igaz szerelmet, ha nem tud egyensúlyt tartani. A gondokról meg csak annyit, hogy azok is okoznak néha, de rengeteg külsős bajban viszont nagy segítség, ha van valaki az oldaladon, aki vagy tanácsadással, vagy csak azzal segít, hogy meghallgatja a panaszkodásod... esetleg dühöngésed.

- Ahogy érzed. Szerintem a fájdalom ellenére is jó, ha van valakid, akit a párodnak mondhatsz. Akiért aggódhatsz folyton, mert mikor látod, hogy jól van, annál jobb érzés nincs. Persze ez emberfüggő, mert egy féltékeny ember mellett senki sem szeret megmaradni, a féltékeny meg úgysem tud változni. Az ember társas lény, és mindenkinek van valahol párja. A gond mégis rendszeresen az, hogy az egyik a másik idegeire megy, vagy túl hamar nyílnak meg egymásnak és végül megunják a másikat. Hiába találja meg az ember az igaz szerelmet, ha nem tud egyensúlyt tartani. A gondokról meg csak annyit, hogy azok is okoznak néha, de rengeteg külsős bajban viszont nagy segítség, ha van valaki az oldaladon, aki vagy tanácsadással, vagy csak azzal segít, hogy meghallgatja a panaszkodásod... esetleg dühöngésed.
Igen meglepett engem ez a hosszas beszéd arról, hogy milyen jó, ha van valakinek párja. Igazat adtam neki ezzel kapcsolatban, de hangot kellett adnom annak, hogy a szerelemet nem olyan egyszerű megtalálni. Plusz bennem még él az a régi álom, ami miatt van egy olyan összetett félelmem, ami tényleg bekövetkezhet bármikor, és ezt még a legellenszenvesebb nőknek se kívánnám. Senkinek nem beszéltem sose erről, de nem is kívánom, ezennel a félelmeim körüli kérdéskör le is zárult.
Visszatérve a szerelemre csak úgy nem mehet, hogy csak tapsolok egyet, és hipp-hopp, már ott van előttem az álmaim szőke hercege.
- Teljes mértékben igazad van. De tudod, ez nem mindig így működik. Azaz, hogy legyen valakim, akiért aggódhatok, és ilyesmi. Időt kell ennek adni, nem lehet csak úgy nekilátni, hogy keressük a Nagy Ő-t. Nem. És az se biztos, hogy a megfelelő emberrel jönnék össze, ha akarnám is. Könnyű szerrel lehet, hogy biológiai tudat alatt talán nem is a fiúkat, hanem a lányokat szeretem, vagy esetleg mindkettő... ízé, nyugi, csak feltételesen mondtam, nem vagyok leszbikus. Szóval nem ilyen egyszerű mindenkinek megtalálnia a párját, főleg nekem... de érted, mit akarok ezzel mondani. Másrészt az számomra az utolsó probléma, mert most az a fontos, hogy túléljük SAO-t.
Kicsit zavarban is éreztem magam. Lehet, hogy talán nem a legjobb szavakat használtam. Ki hitte volna, hogy a párkapcsolat bizonyos részei képesek még engem is zavarba ejteni. De hála istennek csak egy aprócska piros szín halványodott az orcámon. Attól, hogy bizonytalan vagyok a vonzódásaimat illetően, egyáltalán nem esne jól, ha emiatt valaki azt terjesztené rólam, hogy a yuri-lányok csoportjába tartozom.

-Egy szóval sem mondtam, hogy könnyű megtalálni a Nagy Ő-t. -mondom kicsit meglepődve, de mosolyogva. -Megkönnyíteni lehet a dolgot, de tapsra sosem fog jönni. Az első-látás meg ennél is ritkább, én például mikor megismertem a páromat, egyszerűen nem tudtam megjegyezni a nevét. -kuncogok kicsit az emlékek felidézésére. Jay-t egy nagyobb baráti csapattal ismertem meg, sorban elhadarták nekem a nevüket, és mentünk is a dolgunkra, és annak ellenére, hogy mindenkiét sikerült megjegyeznem, az övét nem. -Olyanról pedig, hogy elsőre megtalálták egymást, csak a nagyszüleimnél hallottam, senki másnál.
Újabb mosoly. Édes, ahogy magyarázkodik, de engem úgyse zavarna, akármilyen beállítottságú. Egy lezbikus van az életemben, akit nem szeretek, de csak mert kis híján tönkretette a kapcsolatomat, és nem hajlandó elárulni, miért, én pedig spekulálok olykor-olykor. Igazán nem is érdekel, a lényeg, hogy nem sikerült neki, más lezbikusokat meg nem fogok emiatt leírni. Kétszer-ismerd-meg-az-embert.
-Tudom. De ha majd kijutunk a SAOból, előtt-utóbb lehet, ez is az életeddé válik. Vagy még a játékban. Nem jön könnyen a dolog, de sosem tudhatod, mikor csap le rád. A pozitív hozzáállás meg nem csak ebben, de mindenben segít: ha csak pozitív dolgokra gondolsz, meg fognak veled történni előbb utóbb. ^^
Milyen fura, hogy mindig ilyesmiket mondok másoknak is, és ha meghallgatnak, még jobbá is válik az életük, de én magam bezzeg mégse tartom be őket, vagy legalábbis nem mindig.

- Tudom. De ha majd kijutunk a SAOból, előtt-utóbb lehet, ez is az életeddé válik. Vagy még a játékban. Nem jön könnyen a dolog, de sosem tudhatod, mikor csap le rád. A pozitív hozzáállás meg nem csak ebben, de mindenben segít: ha csak pozitív dolgokra gondolsz, meg fognak veled történni előbb utóbb.
Möraját a leszbikus-téma nem izgatta, és ezzel visszatértem lelkileg a régi kerékvágásba. Tény és való, hogy igaza van a szerelmi élettel kapcsolatban, de akárhogy is próbálkozom, nem tudnám megmagyarázni neki, hogy nekem hosszú távon is egy jó időre miért jobb egyedül lenni. Senki nem értheti meg, hogy egykor miken kellett keresztül mennem, hogy lecsitítsam magamban a félelmemet, ami még tizennégy éves koromban csak puszta álomként követett. Pszichológus is kellett a dologhoz, annyira megviselt engem. De most már tudok uralkodni lelkileg magamon, és minden feszültségemet úgyis a harctudásokban és rajzolásban vezettem le.
Néha előfordul, hogy egy egész jó vágású srácot meg szoktam nézni, de soha nem jutott eszembe kikezdeni vele. A nekem udvarló zavaró tényezőkkel viszont nem foglalkoztam, de ha mégis volt olyaski, aki még szép szóra se akart tágulni, muszáj volt szigorúbban viselkednem vele, és állítólagos önvédelmi testi sértések keretén megértetnem vele, hogy nálam bizony semmi esélye. Nem az eseteim a felvágós izomagyúak, a ragaszkodó sznobok és más bunkó tényezők. Tudom, hogy nem létezik tökéletes ember a világon, de ha valaha mégis összehoz a sors egy olyan sráccal, akiben a reménybeli partnert lelem, legalább legyen normális... vagy legalábbis egyedi, mégis jó észjárású jellem. Visszatérve az én összetett problémámra az én lelki-gondomra nincs segítség. Egyelőre semmilyen. Csak az idő és a csoda tudja begyógyítani a sebeket.
Csendben hallgattam meg Möraja szavait, és csak bólintottam. Egyszerűen ráhagytam, de nem mutattam ki. Kedvesen mosolyogtam. Az idő lassan "nyugalmi üzemmódba" kerül. Lassan ideje volna elmenni, de nem szeretnék még egyelőre búcsúzkodni Mörajától. Nem tagadom, jó volt a beszélgetés vele, és ezt a lassan kiburjánzó barátságot meg kell pecsételni még valamivel, ami bizonyára neki is tetszene, nem csak én élvezném azt.
- No, figyelj... lassan megy lefelé a nap. Mit szólnál hozzá, ha ezt a napot egy kiadós sütizéssel zárnánk a Sweet Dream cukrászdában? - tettem fel a ajánlatot. - Nekem és a céhemnek az a kedvenc zarándokhelye. Én fizetem.

Úgy tűnik Judy picit elmerült a gondolataiban. Remélem, nem bolygattam fel semmi olyasmit, amit nem kellett volna. Tisztában vagyok vele, hogy minden ember más, és sosem lehet tudni, a cocoon alatt mi rejlik. Rengetegszer találkoztam olyan lányokkal például, akik ismerősi környezetben vagy az osztályban egy bunkó, "úgyis én vagyok a legjobb" királynőként viselkedett, kettesben viszont meglepően értelmesen és illendően viselkedett. Igaz, az már elenyésző százalékú volt, akinek a négyszemközti viselkedése volt az igazi...
Kétszínű rongyok voltak és kész.
És fiúban is vannak ilyenek, sajnos, bár meglátásaim szerint jóval kevesebb. Én legalábbis több őszinte sráccal találkoztam életemben, mint lánnyal. A Valóságban ferdén is állok hozzájuk, bizalmatlanul, de a SAO más. Itt eleve olyan emberek vannak, akiknek közös a hobbijuk: az MMO, ez pedig részben összeköt mindenkit, aki nem NJK ebben a világban. Az, hogy valaki piros indokátoros, valaki meg nem, már személyiség kérdése.
Judy mondatára az égre nézek. Valóban, vajon hány órája ülhetünk itt elmerülve? Norm is lehet, már a fánál jár, hogy hol maradok, bár logikusan kigondolva éreznie kéne a helyzetemet, vagy valami hasonló. Biztos előkerül valamikor. A Cukrászda említésére felvidul az arcom.
-Benne vagyok. Egyszer voltam eddig ott, imádtam a teájukat. -azt már nem mondom, hogy sütire akkor még nem akartam pénzt költeni, pláne az árak láttán. Tényleg, vajon a kis íjászlánnyal mi lehet azóta?

Möraja elfogadta a meghívásomat, és már készen is álltunk az indulásra. Alig tettem meg ey lépést, megpillantottam egy görbe lábú, vörös NJK macskát. A macska bozontos farkát énnek emelve kergetett egy jókora sáros krumplira emlékeztető valamit. Egy kertitörpe-szerű lényecske volt. Hogy miként került ide egy mob, fene se tudja, de nem is érdekelt,majd az NJK macska lerendezi őt. A húsz-huszonöt centis magas lény karmos lábait szaporán szedve átsprintelt a kerten, és fejest ugrott egy romkerítés repedéseinek egyikébe. A macska bedugta a mancsát, majd ki is húzta, mert a törpe belemart. Bosszús képpel bedugta félig a fejét a résbe, testét lapuló állásba elhelyezve. Ám hiába, a törpe kárörvendően nevetett rajta. Egészen addig, amíg felbukkant egy másik NJK macska, aminek viharszürke, rövid szőre volt. Jóval nagyobb a vörösnél. Az bemászott egy másik résbe, majd kis rövid idő múlva kilökődött a réséből a törpe. Most már két macska elől menekült tovább a kertben.
Egy ideig néztem a kis vicces jelenetet, de észbe kaptam még időben; nemsokára este fél nyolc és a Sweet Dreams kilenckor zár. Nyolcra oda kell érnünk, ha még egy óráig szeretnénk élvezni a finom sütemények valóságba is illő aromás illatát és omlós ízeit. A gondolattól már összegyűlt a nyál a számban, édesszájú jellemem révén.
- Hát igen... Aincrad tartogat kellemes meglepetéseket, de én már megszoktam mindezt. Kár, hogy nincs nálam egy fotokristály, vagy csak egy sima kamera. - vontam le a következtetést a jelenetet kommentálva. - Na de most már induljunk, mielőtt bezár az orrunk előtt a cukrászda. Ha már jártál ott, gondolom a süteményekről is vannak jó véleményeid. Isteniek, szinte két-három naponta legalább két-három szeletet elfogyasztok ott egy kis cappuchinoval egyetemben.
Na most már nem húztam tovább az időt, a sütik csak ránk várnak. Amint Möraja is kész végre az indulásra, együtt egy kis időre búcsút vettünk Bianka néni csodálatos növényházától, hogy még zárás előtt megtiszteljük társaságunkkal a Sweet Dream cukrászdát, azaz a céhem legkedveltebb helyét. Hát igen, amikor bekerültem az Angelic Voice-be elég érdekes módon Kota "ármánykodása" által (midőn egy párbajt letudtunk), ezen a szent helyen ünnepeltük meg csatlakozásomat.

/ Yuna /

Körülbelül a kettőszázharmincnegyedik nap mióta itt vagyok és még most sem láttam esőt. Egyre inkább frusztrál, hogy sikeredett volna kívánságom. Mindig is azt szerettem volna, ha létezne egy olyan hely, ahol örökké süt a nap. Szeretem a fényt, hisz ez éltet legalábbis odakint, de Aincrad más hely. Itt napról napra élek, mobokon át jutok el célomhoz, és ez mind egy-egy küzdelem, ahol kockára teszem képességeim és életerőm. Most is így hozta a helyzet.
Farkas szemet nézek egy vaddisznóval. Nekilendülök, a fény a matt pengén megtörik, de az éleken felcsillan, és Niji is beindul, kérni se kell, csak van, ehhez már hozzászoktam. A színe az, amihez nem lehet hozzászokni, halovány fény dereng a kard körül, és egy alulról indított vágással, újabb vaddisznó került pixeltárolójába, hogy újra teremhessen később. Hajamat késztetve megvakarom, és felidézett kép előtt úgy számolom, ez volt a tizenkettedik malac. Soha ennyi nem került még utamba. Nem tartom magam babonásnak igazán, így semmilyen jelentőséget nem tulajdonítok ennek. Kardom visszadugtam hüvelyébe, ugyanis sosem teszem el a felszereléseim közé, valahogy biztonságérzetet nyújt, hogy állandóan kéznél van. Hogy van-e mitől félnem, ezen sokszor sokat gondolkodtam már, de mindig ugyan oda lyukadok ki.. kell, kint kell legyen.
Mai utam ismét a városba vezet, és mosolyogva állapítom meg mióta kimozdultam az erdőből, gyökeresen megváltozott az életem, egyre többet járok ide, de nem is ez a pláne, hanem egyre nagyobb kedvvel. Ez persze a feltérképezés rovására megy, de egy-két nap szünetet tarthatok azért benne.
Szemem felnyitom, ezekhez a mozdulatokhoz, hogy idejussak már nincs szükségem látásra, elég hallásomra és érzésekre hagyatkozni. Fejben pontosan tudom hol járok és az ismerős zajok is arra utalnak, ideje látni is. Cipőm talpa, már egy ideje kopog a kövön, és ez a hang is megnyugtató, de olyan szokványos. Pontosan odatartottam ahol tegnap voltam. Találtam végre egy nekem való szegletet a városban, szinte alig hittem a szememnek, hogy létezhet ilyen hely. Bár Aincrad, önmagában is gyönyörű, sok az ismétlődés ugyan, de mégiscsak egy program, a programozók, meg mint köztudott, nem szeretnek molyolni apróságokkal és inkább ismétlődéseket írnak.
Ez a kert viszont pont az ellentéte, mintha festők készítették volna. Tökéletes műalkotás. Következő magányos óráimat pontosan ilyen helyen akarom eltölteni, és bemegyek a díszes kapuk alatt.

/Yuichi/

[Chan&Cylon]

Kellett egy kis magány. Bár hogy is érezzem magamat egyedül, egy szószátyár, öntelt farkas mellett, akit Hatinak hívnak? Bevallom, egy ilyen társsal az oldalamon nemigen érthetem meg, mi az igazi egyedüllét. Most azonban a kis démonfarkas is teljesen magába zárkózott a gondolataival, s egy "másik" világban járt. Ennek egy kicsit örültem is, így a kikapcsolt Hati úgy tett, ahogy én szerettem volna. Kicsit sem kapcsolódott vissza, amikor beléptünk ennek a csodálatos növényháznak a romkertjébe. Meglepve vettem észre, hogy mintha a levegőben keringő fényecskék foszforeszkálnának. Szikláról sziklára, némán szökdécseltem, miközben teljesen elszakadtam a petemtől. Visszapillantottam: Hati leült az egyik kisebb kőre és a vizet bámulva merengett magában. Békésen mosolyogva haladtam tovább, míg nem megláttam egy számomra tetszetős, magasabban fekvő sziklalapot, ami egy fa árnyékában helyezkedett el. Nehezen vetődtem rá, hiszen azt a sziklát szintúgy víz környékezte, de egy határozottabb ugrással megbirkóztam a kisebb akadállyal, s felküszködtem magamat a lapra. Lábamat lelógatva az eget, majd a vizet fürkésztem. Akkor sok minden járt a fejemben, egyrészt azok a szavak, amiket anya akkor mondott apáról, másrészt pedig az, hogy vajon mi lehet velük. Kifejezetten dühös lettem, mikor felvillant bennem az, amit apa tehetett anyával. Idegesen szorítottam meg egy kavicsot - miközben úgy tettem, mintha apa lett volna - és a vízbe ejtettem. Ökölbe szorított kézzel lehunytam szememet, míg nem azt vettem észre, hogy könnyeket hullatok. Nem, egyáltalán nem sírtam, csupán egy-két, dühből áradó könnycsepp volt. Gyorsan letöröltem őket és nagyot sóhajtva próbáltam lenyugtatni magamat, kisebb-nagyobb sikerrel. A hátamra dőltem, a tarkóm mögött keresztbe font karokkal a fák lombjainak ringatózását néztem, ahogy egy szellő megtáncoltatta azokat. Lassan lehunytam szememet, s mire kinyitottam, már egész máshol jártam. Egy sötét, köd fátyolos helyen, ameddig csak a szem ellát. A ködben egy hatalmas alak bontakozott ki, mely méltóságteljesen lépett elő. A fehér démonfarkas volt az, csupán sokkal másabban nézett ki, mint első találkozásunkkor: robusztus testfelépítés, hosszú, ívelt szarvak, dús, sörényszerű ezüstszürke bunda a hátán és persze a testén végigfutó világoskék motívumok. Bár szemei komolyságot tükröződtek, mégis egy gúnyos nevetés hangját hallatta.
- Mégis mi olyan vicces? - kérdeztem szinte felháborodottan.
- Annyi minden van, amit nem értesz, fiú. Sokat kell még tanulnod. - mondta a legnagyobb döbbenetemre a farkas.
- Ki a fene vagy te? - tettem fel az újabb kérdést.
- Sköll. És úgy hiszem, egyelőre elég ennyit tudnod. - zárta rövidre a témát, majd ködszerű lénnyé vált, s felém tartott. Száját hatalmasra tátotta, hogy egyszeriben bekapjon, de aztán:
- Askr, ébredj! - utasított egy ismerős hang. Rögtön felriadtam ebből az igen különös álmomból. Ugyanazon a sziklán ültem, de ott volt Hati is, aki a combomon ülve, gyanakvó aggodalommal nézett a szemembe. - Jól vagy?
- Igen. - feleltem neki halkan. - Csak egy újabb...  
- Rémálom? - kérdezte, mire némán biccentettem. Őt aztán már nem tudtam becsapni, annyi szent. Hati magánkívül volt és még a saját merengését megzavarva is csak rám tudott gondolni. Elmosolyodva simogattam meg a démonfarkaskölyök jobb fülének tövét, majd a térdeimre támaszkodva ültem és folytattam a merengést, ezúttal Sköllről, aki már nem csak a játékban, de még az álmaimban sem hagyott nekem békét. Vajon mit akarhatott tőlem?

//Askr és Cylon//

-Álom, úgy őszintén, szerinted van ennek a napnak bármi értelme? Mármint, annak örülök, hogy végre nem kapom a pofámba, hogy bár meg se születtem volna, de azért egy-két "boldog szülinapot" az jólesne...
A macska tovább nyalogatja a mancsát.
-Persze, úgyse várhatom el senkitől. Egy kezemen meg tudom számolni azokat, akiket ismerek, ez meg nem a fészbúk, hogy figyelmeztesse őket. Azon is csak azért kaptam mindig az üziket, mert ki volt írva... "Ma van a k*rva Möra szülinapja, köszöntsd fel, bémeg".
A macska a füle botját sem mozdítja, csak mosakszik tovább.
-Éhes vagyok... -folytatom. A gyomrom jóformán vitustáncot jár; ma még semmit sem ettem, mert szeretném a nagy nehezen összegyűjtött aranyamat megspórolni, mobolni meg nem volt kedvem. Legalábbis ma nem. Egyedül annak örülök, hogy a szokásos otthoni balhézást kihagyhatom. Köszönöm, KayaBá. Kivételesen örülök, hogy bezártál minket.
-Áh, amúgy is, kit érdekel? A világon senkit. Mindenkinek van szülinapja, valaki ünnepli, valaki nem. Kit érdekel, hogy én ünnepelni akarom, csak épp senki sem engedi vagy akarja. Nemigaz? Sz*rjuk le a Mörát magasról, hogy mit szeretne, akkor se lesz az, ha mi is akarjuk! Így működik ez. Most is, szerinted írt bárki is? Senki. Még Jay se. Jó, ő rágja napok óta a fülem, de akkor is...
Még jobban összehúzom magam a földön csücsülve, a hatalmas üvegbúrák mellett egyenesen eltörpülök. -Úgyse hiányzom senkinek, Álom. Egyáltalán senkinek.
A macska egy nagyot ásít, majd lustán rám néz. Lassú pislantásával mintha egyenesen azt kérdezné: minek kenődtél el ennyire? Ez is csak egy ugyanolyan nap, mint a többi.
-Igazad van. Ez is csak egy ugyanolyan nap, mint a többi... -mosolyodom el. A ruha ujjában megtörlöm a szemem, hogy legalább a könnyeim tűnjenek a fészkes fenébe, majd felkelek a földről. -Menjünk ki, ez is megvolt. Keressünk valami kajálnivalót.
Mire kilépek, már nagyjából jobban érzem magam. Ez kell nekem, pár óra koplaló egyedüllét, és máris jobban vagyok. Bár odakint is ilyen egyszerűen el lehetne bújni, minden sokkal szebb lenne. Nagy levegőt veszek, és elindulok kifelé, de ÁK megtorpan, és mereven a kert irányába néz.
-Mi az...? -kérdezném, de végig se mondom, már megugrik. -Hékás, gyere vissza!
Szaladok utána, ahogy csak tudok, de ÁK olyan ügyesen lavírozik a növények és a patak mentén, hogy alig bírom tartani a lépést. Mire utolérem, pont látom, ahogy felpúpozott háttal, minden szőrét szerteszét meresztve fúj dühösen egy nagy, kutyaszerű lény felé. Az állat egy srác mellett kuporgott, arra ugyan már nem figyelek, hogyan reagál, felkapom ÁK-t a földről és magamhoz szorítom.
-Nyughass te bestia, van épp elég bajom a balhézásod nélkül is! -de persze a kis szörnyeteg tovább mered fenyegetően a démonfarkas felé, miközben bűnbánóan nézek én is a kert vendégeire és enyhén meghajolok. -Bocsi, nem tudom, mi üthetett belé. Nem akartam zavarni. Izé... -'...már mennék is', akartam folytatni, mikor jobban megnéztem a petjét.
-...... de gyönyörűűűű... *_* -és a "csillogó szemű fangirl Möra mode" bekapcsol.