Re: Bianka Néni Növényháza

by **Shukaku** Vas. Jún. 15 2014, 16:41

Az idomár és a pet is csak ide-oda kapkodták a fejüket a pároson, majd mindkettejük arcán egyre szélesebb lett a vigyor. Timidus nem tudta, hogy a lány a hülye, amiért ilyen idióta kéréssel akarja lekoptatni a petet, vagy csak Inut nézi hülyének. Nekik nem kellettek ilyen utalgatások, egyszerűen megmondták a másiknak, hogy valami titok, és akkor nem firtatták. De persze az is fura volt, hogy ezután Haru olyan témával hozakodott elő, hogy már nem is értették, hogy miért kellett kiküldeni szegény farkaskát. Nyugodtan hallgatták végig mind az egymásról alkotott nézeteiket, a kis összeszólalkozásukat és a Vezérről szóló mesélést is, majd mindketten egymásra néztek, összemosolyogtak. Most először Shu szólalt meg.
-Természetes, hogy Inu védelmezőn viselkedik veled. Ez a dolga.
-A peteknek az a feladata, hogy az olyan idomárokat, akik rendesek velük, megvédjék a bajtól. Az idomárok, meg úgy általában az emberek nem valami ügyesek a harcban, így nekünk kell őket irányítani és védeni.
-Vezérrel pedig már találkoztunk. Nekem nem tűnt nagyon bunkónak, és Szophie sem tűnt annak.
-Ők is furák, főleg Szophie… de minden ember fura, szóval az nem is meglepő.
-A petek pedig tipikusan önelégültek. Mintha kötelező lenne.
-Az csak önbizalom. Mindig összekevered. Egyébként Vezér szeret versenyezni, és jól végzi a feladatát. Ezt láttam. És te is bőven beletartozol az uralkodó típusba Nanami, ha csak így ki akarod küldeni Inut.
-Kidobni pedig… hát… izé… mi is szólalkoztunk már össze valakivel… és pont ugyanúgy egy cukrászdában… de minket érdekes módon még nem dobtak ki sehonnan. Miről vitáztatok?
-Igaz. Mondjátok el, hogy miről vitáztatok, és én majd eldöntöm, hogy melyikőtöknek volt igaza.

by **Yue** Vas. Jún. 15 2014, 17:55

Mondta Shukaku, hogy Inu-nak, hogy ez a feladata. Oké, ezt én is tudom. Timidus mondta, hogy akik kedvesek velük azokat megvédjék a bajtól. Mi emberek pedig mivel nem vagyunk valami ügyesek a harcban így már csak ezért is kellenek nekünk a petek. Shukaku mondta, hogy már találkozott, bocsánat, találkoztak Vezérrel és nem tűnt bunkónak. Szophie-t nem mondjuk rá, hogy bunkó.
-Jó nektek. Velem nem viselkedett bunkón, inkább Inu-val viselkedett és Szophie egyáltalán nem bunkó. Viszont szintén sütifaló mint én. Egyébként Timidus ez nekünk embereknek is igaz lehet, hogy furák a petek.
Shukaku szerint a petek tipikusan önelégültek. Timidus erre mondta, hogy ez csak önbizalom és, hogy Shukaku mindig összekeveri. Szintén Timidus mondta, hogy Vezér szeret versenyezni. Azt alátudtam volna írni, hogy ő maga a versenyszellem. Azt, hogy hogyan végzi a feladatát azt nem tudom de szerintem is jól. De Inu is teljesen jól végzi a dolgát. Timidus mondta, hogy én uralkodó típus vagyok.
-Igazából valamelyest, félig meddig bosszú volt. Ennyi kijárt, tekintve, hogy az ágyban alszok el és a földön ébredek.-mondtam és közben néztem rá Inu-ra.
-Azt mondtad, hogy bosszú? Hát tanultál tőlem valamit, ezt el sem hiszem. Ilyenkor annyira büszke vagyok rád Haruka. Régebben még alig bírtál valami viszonylag rossz véleményt mondani. De már, hogy a bosszút mondtad. Büszke vagyok rád.-mondta Inu vigyorral a képén.
-Ha az ember tíznél többször ébredik a földön akkor könnyen lehet újat tanulni. Főleg egy ilyen apáskodó és morcos farkas mellett.-mondtam Inu-nak.
-Ezt bóknak veszem!-jelentette ki Inu.
Timidus mondta, hogy majd ő eldönti, hogy melyikünknek volt igaza Vezér kapcsán.
-Te panaszkodtál úgy mint egy öregasszony úgy, hogy mesélj csak.-mondtam Inu-nak.
-Ha hiszitek, ha nem, nem miattam dobtak ki minket hanem Szophie és Vezér miatt. Szophie kiakadott Vezérre. A kidobás okai, hogy az elején csak "szépen" becézgette Szophie Vezért. Azért nem a legelején hanem már a vége felé történt ez. Aztán veszekedtek utána verekedtek, verekedés közben pár vendéget is felborítottak. Morgás párbajt rendeztek majd végül kiraktak minket. Röviden azért raktak ki minket. Engem ez annyira nem zavart de Harukát igen mert őt még sosem rakták ki sehonnan, habár miután a házat sem hagyta el sosem így ez érthető. Huh, biztos rossz lehetett mindig és mindig a házban maradnod.

by **Shukaku** Vas. Jún. 15 2014, 18:29

Shukakuék számára egyre kényelmetlenebb volt ez a beszélgetés, és egyre szomorúbb volt azt látni, hogy mennyire nem jön ki jól egymással a páros. Ugyan Shu pont az ellenkezőjét akarta látni, de itt valami olyan kép rajzolódott ki, hogy ezek ketten inkább csak elviselik egymást, mintsem barátok lennének. Semmiben nem értettek egyet, folyamatosan bökdösték a másikat, ráadásul mindezt leplezetlenül, az ő orruk előtt. Már az is kezdett derengeni benne, hogy igazából ő csak növényekért tért be ide, Bianka nénihez, és ez remek módja lenne ennek az egyre kényelmetlenebbé váló beszélgetésnek a megszakításához… de két okból mégis maradt. Egyrészt kíváncsi volt a jövevényekre és a történeteikre, főleg ugye a petre, másrészt pedig segíteni szeretett volna nekik.
Timidus ezzel szemben csöndesebbé vállt, és a jól megalapozott véleménye is kezdett kialakulni a másik petről. Az egy dolog volt, hogy ha egy pet irányította az idomárt. Egy nagyon jó dolog, de csak abban az esetben, ha ehhez megfelelően érett volt, és felkészült. Inu pedig egyáltalán nem tűnt felkészültnek, ráadásul a bosszú említése már kezdte borzolni a sárkány kedélyeit és a tollazatát is. Olyan szinten tartotta kicsinyes dolognak, és persze értelmetlennek, hogy azt az emberek nyelvén ki sem tudta fejezni. Ha valakit sérelem ért, és azért jogosan vett revánsot, az egy tiszteletreméltó dolog volt, ám Timidus ebben is türelmesen lépett fel, azaz megvárta, amíg a másik fél rájön a hibájára és bocsánatot kér. ha ez még a csökönyös Alexel is sikerült, akkor akárkivel sikerülni fog. De az, hogy ez a lány elzavarja maga mellől a petet, utána ezt bosszúnak nevezi, erre fel pedig Inu megdicséri… hát minimum logikátlan volt. Timidus elhúzta a száját, és a kölyökfarkas elé lépett, jócskán fölé magasodva. Újra csak saját nyelvén szólt hozzá, így Nanami semmit nem érthetett a szavaiból.
-Rosszra neveled az embert. Fiatal vagy és tudatlan, kölyök. A feladatod az, hogy megvédd a társad, nem pedig az, hogy versengj vele és hátráltasd. Ugyanúgy szükséged van rá, ahogy neki rád. A bosszú nevetséges. Az egyetlen dolog, amit nyerhetsz vele, káosz és pillanatnyi őrjöngés. Amint annak vége, semmi nem marad. Ez a fájdalom leggyávább formája. A bosszúra komoly ok kell, és végig kell tudni vinni. Te még kicsi vagy a bosszúhoz.
Shu érezte, hogy Timidus valami komoly dologról beszél, neveli, vagy talán le is szidja a farkast, de nem lépett közbe. Ezeket a dolgokat intézzék el a petek egymás között. Azt a történetet könnyen el tudta hinni, hogy Szophie és Vezér összeverekedtek, hiszen a rövid ismeretségük alatt ezt kétszer is eljátszották… de azt már nem igazán értette, hogy ezért miért Inuékat dobták ki a cukrászdából… de ez annyira nem is érdekelte. Most inkább azt figyelte, hogy mit fog lépni a másik pet Timidus szavaira.

by **Yue** Vas. Jún. 15 2014, 21:45

Timidus Inu elé lépett és magasabb volt mint Inu. Én ugyan az égvilágon ebből semmit nem értettem de azt azért leszűrtem, hogy Inu-t az én angyali kis farkasomat kioktatják, vagy leszidják de a kettő nem álla annyira távol egymástól. Én csak néztem ki a fejemből és figyeltem, hogy mi a franc van most konkrétan emberek? Hiszen ha kioktatják Inu-t akkor azt nekem feltétlen látnom, bocsánat, kijavítanám. Értenem kellene.
*Inu meséli a történéseket*
A sárkány, nevén nevezve Timidus kioktatott, hogy rosszra nevelem az embert, fiatal vagyok és tudatlan kölyök. Az egy dolog, hogy fiatal de kölyök szó már nálam nem kóser. Utána az egyértelműt mondta, hogy megvédjem a társamat és nem az, hogy hátráltassam vagy versengjek vele. Mondta, hogy a bosszú nevetséges és bla, bla és bla, stb. Amikor Timidus végre befejezte a kioktatásomat akkor szépen válaszolta is mert nem bántásból de a társam a régi otthonában egy ketrecbe, akkor egy házba zárt madárka volt aki mozoghatott de nem menet és nem mehetett ki a házból.
-Inkább mutatok neki olyat amit nem látott és nélkülem nagyvalószinűséggel nem is látat mert az eredi otthonában vagy miében egy mondhatjuk, hogy egy ketrecbe zárt madárka volt! Lehet, hogy még kölyök vagyok de megtudom védeni!-mondta Inu de utána Haruka szólalt meg.
*Haruka meséli a történéseket*
-Ugyan fogalmam nincsen arról, hogy az előbb mi a jó égről beszéltetek pontosan de azt kiszűrtem, hogy kioktattak téged drága Inu.-mondtam közben simiztem meg buksiját Inu-nak. -Inu-val még ha nem is látszik de tökéletesen megvagyunk. Szerencsére egy dologban egyhangúan egyetértünk szerintem Inu-val.-mondtam.
-Semmiért nem cserélném el ezt az idiótát.-mondtuk teljesen egyszerre Inu-val.
-A mi csapatunk ilyen. Ugyan apáskodó de nekem olyan Inu egy kicsit olyan nekem olykor mintha a második apám lenne. Viszont az, hogy ketrecbe zárt madárka az egy kicsit erős volt.-mondtam.
-Mert kimozdulhattál abból a házból?-kérdezte Inu.
-Vedd úgy, hogy nem szóltam.-mondtam kicsit szégyenkezve.
-Egyébként nekem Inu a társam, de egyben a legjobb barátom is.-mondtam Shukaku-nak.

by **Shukaku** Hétf. Jún. 16 2014, 06:40

Ha Shu nem is tartotta magát ugyan a legjobb idomárnak, sőt, idomárnak kifejezetten rossz volt, hiszen meg sem próbálta idomítani Timidust, de egyvalamit megtanult a saját példáján. Ezt az egyvalamit legalább is biztosan. Ez az a tény volt, hogy az idomár nagyon rosszul jár, ha elkényezteti a petet. Timidussal ugyan nem voltak nagy bajok, és úgy tűnt, hogy a fellengzősség és a nagyképűség tipikus pet tulajdonságok voltak, tehát Shu ha akarta sem tudta volna kinevelni a sárkányból, de mindenesetre erre figyelmeztethette az újoncot. Timidus ugyanezt akarta elérni a szavaival, de úgy tűnt, hogy süket fülekre talált. Ez persze nem azt jelentette, hogy fel fogja adni.
-Tévedsz, kölyök. Nem tudod megvédeni mindentől. Még én sem tudnám mindentől megvédeni. Szép dolog, hogy megismerteted a világgal, de legyél óvatos. Most is csak úgy idejöttél, pedig ha akarnánk, könnyedén árthatnánk neked. Pár perce pedig egyszerűen magára hagytad a lányt. Nekem nem tűnik úgy, mintha nagyon meg tudnád védeni. Sokat kell még tanulnod.
Amiképpen az előbb Shu aggódni kezdett a kapcsolatuk miatt, olyan hamar nyugodt most meg, ahogy látta, miként fejezik be egymás mondatait. Véletlenül pont valakikre emlékeztette ezt, mégpedig olyasvalakikre, akikről tudta, hogy jó csapatot alkotnak.
-Hát… akkor vedd úgy, hogy én sem szóltam.
Mosolyodott el, és Timidusra nézett, aki azonban már nem volt biztos abban, hogy minden olyan tökéletesen klappolna közöttük.
-Annak pedig természetesnek kellene lennie, hogy a legjobb barátok vagytok. Az idomár a pettel tölti a legtöbb idejét. És… persze… azért jó lenne, ha nem csak ebben az egy dologban értenétek egyet.
Mondta nevetve, de a madárkás hasonlattól azonnal eltűnt az arcáról a mosoly, és újra az aggódás vette át a helyét. Azonban azt még nem merte megkérdezni, hogy a lány miért és hova volt bezárva. Kokoro után valahogy kevésbé akarta hallani az ilyen történeteket, mégpedig azért, mert akkor neki is emlékeznie kellett. Szerencsére az a kislány is jó helyre került.
-Izé… azt hiszem nekünk lassan mennünk kell. Csak virágokért ugrottunk be…

by **Yue** Csüt. Jún. 19 2014, 19:15

/Shukaku/

A nem mindennapi látvány, legalább is nekem. Inu-t kioktatják, és nem más mint Timi! Persze azért az annyira nem tetszett, hogy Timi azt mondta, hogy Inu nem tud engem mindentől megvédeni, ami igaz is, de azért nem kellene mondania. Ez a pillanat annyira felbecsülhetetlen nekem, hogy perpillanat jobban vágytam egy székre és pattogatott kukoricára mint arra,hogy kijussak a játékból. Persze azért sajnáltam Inu-t, hiszen mégis csak a társam. Miután Timi befejezte a mondandóját amit Inu végig is hallgatott csendben és feszülő idegekkel ami nem látszott rajta de majd felrobbant. Szerintem ha nem sietek akkor egy nagy robbanás lesz, de ami felrobbanna az nem lenne más mint Inu feje. Még mielőtt Inu megszólalhatott volna, én a kezemet szája tettem amivel szépen be is fogtam a száját.
-Tény, hogy mindentől nem tud engem megvédeni de igyekszik és ha egy kicsit is veszélyesnek érzett volna titeket akik bántani akarnak akkor biztos, hogy nem hagy itt engem! Továbbá, még ha kicsit veszélyesen is, de szeretném a világot megismerni mert 12 éven át az otthonomban voltam és nem mentem sehova, így barátaim sem voltak. Szerencsére nagy a birtokunk így helyhiány nem volt. Azt viszont elismerem, hogy sokat kell még mindkettőnknek tanulnia, nem csak Inu-nak!-mondtam Shukaku-nak és Timidus-nak.
Shukaku mondta, hogy természetes, hogy Inu a legjobb barátom meg még mást is. Shukaku mondta, hogy nekik lassan menniük kell. Belegondolva nekünk is mennünk kéne.
-Szerintem mi is megyünk. Engem Inu hozott ide, habár, hogy miért azt nem tudom.-mondtam.
-Elég lesz annyi, hogy szomorú voltál, plusz, ha jól tudom akkor szereted a virágokat, ennyi a történet.-mondta Inu a szokásosnál csendesebben.
Miután hallottam, hogy Inu miért hozott ide, elmosolyodtam, utána megköszöntem gondolatban Inu-nak amit Inu ugyan hallott de Shukaku és Timi már nem.
-Ha mentek akkor elköszönünk. Jó volt beszélgetni olyannal aki nem farkas.-mondtam közben Inu-ra néztem aki nem lepődött meg.
-Az érzés kölcsönös.-mondta Inu aki rám nézett nagy vigyorral a képén.

by **Cardinal** Szomb. Jún. 21 2014, 12:05

Shukaku: Hangrögzítő Kristály (rögzíti és visszajátssza a vele felvett hangokat)

Nanami Haruka: Koboldgyűrű (+2 fegyverkezelés)

by **Kayaba Akihiko** Kedd Aug. 12 2014, 01:27

Aidor: Nagy Körpajzs (+4 páncél)
Licht: Bőr Köpeny (+2 páncél)

by **Asato** Hétf. Szept. 15 2014, 16:39

/Saito-san ^^/

Ez a nap is egy kellemes őszi délelőttel indított. Még most a sokadik nap után sem tudtam megszokni azt az érzést, mikor a lágy szellő megborzolja a ruhámat. Mára is ugyanazt terveztem, mint a héten eddig minden napra. Először kimentem a közeli folyóhoz, hogy ott gyönyörködjek a víz sodrásában. Majd sétáltam egyet a városban, hallgattam az emberek párbeszédét és figyeltem ide-oda siető lépteiket. Ezután egy kevéske pénzt ebédre elköltve, elindultam a Növényházhoz. Az eső olyan hirtelen jött, hogy felfogni sem tudtam elsőre. Már-már elfelejtem néha, hogy ez nem a valóság, de az ilyen alkalmak még emlékeztetnek rá. A rendszerben hirtelen jövő természetes időjárás változásra nem igazán van előrejelzés…

Rendkívül mókás volt figyelni, hogy miként rohantak szét az emberek, holott ez csak egy kis eső. Valószínűleg egy páran bolondnak néztek, mikor én táncolgatva szép lassan haladtam a célom felé, de mindegy. Ha nem akarják, akkor nem kell megérteniük, mennyire érdekes az, ha hallgatod az esőcseppek szimfóniáját és hagyod, hogy a tested magától reagáljon rá. Sajnos arra viszont nem gondoltam, hogy a már megszokott ülőhelyemre így nem túl jó leülni, mert a mohos szikla vizesen nem legjobb, így kénytelen voltam most belülről csodálni az összegyűjtött növényeket.

Ahogy beléptem az eső elől bemenekült madarak áriája tódult be a hallójáratomon, szinte már süketítően hatott az előző békés szóló után. Persze, miután helyet foglaltam, már nem zavart a dolog. Gyorsan hozzá lehet szokni a madarak ösztönösen kialakult énekkórusához. Az egyetlen, ami ilyenkor esős időben zavarni szokott a rendszer által legenerált szándékos „páratartalom”, ami következtében idebent sokkal erőteljesebbek voltak a virágillatok a kinti levegő után. Szinte már bódítóan hatottak, pedig úgy nem igazán fogok tudni alkotni. Az egyszerű szendvicsem elfogyasztása után hozzá is láttam a művem befejezéshez. Már egy hete alkottam, így lassan úgy vélem, hogy ideje befejeznem, de eddig nem találtam meg a megfelelő befejezést hozzá. Most viszont elkezdhetem leírni. A papír és a penna már megvan, és a szép tintát is beszereztem hozzá. Remélem, nem rontom el, a játékban még nem próbálkoztam írni. Főleg nem európai versstílusban. Talán egy rövidke haiku-t kellene legközelebb…

Hirtelen lágy szellő suhant át a réten,
A ruháimba bele-bele kapott
Hajamat megborzolva ültem térden,
Élveztem, mit az élet nekem adott

Madarak csicsergése a dallamom,
Csodás áriájuk belengi a teret
Mikor hallom, érzem nincs mitől tartanom,
Ettől még egy szomorú ember is nevet

Lassú léptekkel sétálgatok előre,
A város felé veszem az irányom
Néha még visszanézek a szép mezőre,
Még ott látom a füvön a hiányom

Miközben már a városban lépdelek,
Észrevétlenül rám tör a gyors zápor
Roppant érdekes dolgokat képzelek,
Az eső hangjától elönt a mámor

Esőcseppek hullámokat keltettek,
Én meg a vízben táncolva haladtam
Egyenest a Növényház felé kezdetnek,
Majd végül egész napra ott maradtam…

Hmmm. Így utólag visszaolvasva kicsit bárgyúnak tűnik. Lehet, más szavakat kellene használnom? Talán, gyerekes lenne? Végül is az nem baj. Ők általában tisztán látják a világot. Szerintem így hagyom…

Így folytatta elmélyült gondolkodását a külvilággal már mit sem törődve egy asztalhoz telepedve, előtte lévő gyorsan telítődő papírlapra bőszen irkálva, tintás arccal és kézzel, meg egy csöppnyi józanésszel.

by **Anatole Saito** Hétf. Szept. 15 2014, 22:33

Anatole írta:3 óra múlva a bejáratnál várla. Ne késs...sokat!

Koordináta megadása... címzett kiválasztása... Mirika... ésss elküldés! Pöttöm párocskám príma piknikben fog részesülni, s bizonyára meglepődik majd, hogy az első szinten, sőt, a Kezdetek városában. Nyster volt a mi városunk, a Smaragd parkban andalogni azonban már unalmas, így új helyszínt választottam. Egy olyan helyet, amit még én sem ismerek igazán, ezért kellő időt adok magamnak, hogy sikerüljön feltérképezni, mire a kedvesem ideér. Bianka néni növényházáról ódákat zengnek, azonban két éves pályafutásom alatt még egyszer sem jártam itt. Bár érckovácsként nem foglalkoztatnak különösebben a növények, azért az tagadhatatlan, hogy kedvelem a virágokat és a vadregényes tájakat. Ami szép, azt el kell ismerni, hogy szép, s én szívesen gyönyörködöm hosszant a szépségben, legyen azt természet adta vagy ember alkotta. Bianka néni növényháza tulajdonképpen mindkettő volt egyben. Eredeti tervem szerint kihasználtuk volna a kora őszi idő utolsó meleg napsugarait és a szabadban, a kertben piknikeztünk volna, de az időjárás nem éppen partner ebben. Azonban készültem B tervvel, s pontosan ezért választottam azt a helyszínt, amit. Hiszen itt az épületen belül, fedett helyen, óvva az időjárás viszontagságaitól, hasonlóképpen érezhetjük magunkat, mintha a szabadban lennénk. Mirika érkezéséig még 3 óra áll rendelkezésemre, hogy megvásároljam az ételt és a szükséges kellékeket.
A bent töltött megannyi hónap ellenére még mindig hálát tudok adni a programozóknak a SAO adta könnyített életért, hiszen ha odakint készülődtem volna össze a mai randira, legalább egy piknikkosárral, egy hátizsákkal és még ki tudja hány utazó táskával lennék felmálházva, itt azonban csupán néhány gombnyomás elegendő, hogy az inventorymba süllyesszem a cipekedést nem igénylő holmikat. Jó kedéllyel érkezem meg immáron Bianka néni vityillójához - csak tudnám ki lehet az az öregasszony, akiről a nevét kapta az építmény - majd bevetem magam az ottani "dzsungelbe". Nem telik bele túl sok idő, s alaposan el is tévedek. Bár Mirikának van nyomkövetése, s lehetne akár egy izgalmas játék is, hogy megtaláljon ebben a labirintusszerű növényrengetegben, de azt ígértem neki, hogy a bejáratnál várom. Már pedig nem szívesen szegem meg az ígéreteimet, főleg nem az idétlenségem miatt. Nagy elánnal indulok meg újra, hogy megtaláljam a kijáratot, azonban csak egy ifjúba futok bele, aki bizonyára magányra vágyna, nem pedig az én csörtetésem hangoskodására. - Oppá, bocsánat. Ne haragudj, hogy megzavarlak, de tudod esetleg a kijáratot innen. Vagy ami még jobb lenne: a kijáratot és egy piknikezésre alkalmas helyszínt?

by **Asato** Kedd Szept. 16 2014, 08:06

Gyors pillantással végigmérte az előtte levő alakot, majd zavartan biccentve válaszolni kezdett:
– Eeelnézést. Kijárat? Ja igen, a házból. Ha jól emlékszem annál a hibiszkusznál balra felé kell kanyarodni, és amikor meglátja két oldalt felfutó borostyánt, akkor már jó helyen jár – mutatott a mondott irány felé jobb kezével, melyről apró fekete foltszerűség csöppent le a földre, majd vált apró pixeleké. Ő ezt észre sem véve kissé zavartan próbált felelni a második kérdésre is – Hát szerintem piknikezésre alkalmas hely szinte az egész terület. Személyes kedvencem a kinti romok közül a félbetört obeliszkszerű mohás kőoszlop. Bár az nem biztos, hogy a legjobb, ha pokrócot akarsz rá takarni. Ahhoz túl kicsi a felület. Akkor talán… - elgondolkodik egy pillanatra és közben megvakarja az orrát is. Most már azon is ott van a fekete tinta foltja. Egy kis töprengés után majdnem örömittasan felkiáltott - A keleti rész felé található egy szép mező! Onnan jól helyezkedve szép kilátás nyúlik a városra és másik irányba fordulva a hatalmas fűrengeteg hullámzását lehet figyelni. Az jó nem? – kérdi a végén ismét elbizonytalanodva…

Olvastam a piknikezésről, vajon olyan kis háromszög alakú szendvicseket fog enni? Vagy talán egy bento lapul az invertoryjában? Bár oda elhelyezhet akár egy háromfogásos ebédet is. Bár az nem hiszem, hogy a piknik kategória lenne. Megkérdezhetném, de az furának tűnne. Vagy nem? Lássuk csak, ha kalandregényeket nézzük, akkor a hős most lepihen a társaival és együtt élvezik a nyugodt perceket. Bár nem úgy néz ki, mint aki egy csoportra várakozik. Amúgy is itt nyomasztó lenne sok ember egymás nyakában. Lehet, hogy ezért keresi a kijáratot? Talán felmérné a terepet? Na és ha romantikus stílust nézzük, akkor valakivel találkozni fog. Igen, a ruházatából és a kellemes kisugárzásából ítélve, biztosan randevúja lesz. Akkor azt nem kellene megzavarni. Általában a párok mindig befogadják az odatévedőket, de mindig neheztelnek rájuk. Ezek alapján biztos, hogy nem illendő megkérdeznem, hogy mit akar enni a piknik alkalmával. Jól van, ezt a kínos helyzetet megúsztam. Oh, várjunk csak…

Kérdése elhangzása után elbambul egy kicsit a férfi mellett lévő virág felé, majd ráeszmél, hogy az általa felvetett lehetőség szintén ostobaság és ezért szabadkozva újabb monológba kezd, meg sem várva kérdésére a választ – Jaj, elnézést, most jut eszembe, hogy kint még javában esik az eső és akkor a fű is vizes. Hm… (Szokott vizes lenni a fű a csapadéktól?) Akkor bizonyára nem lenne jó ötlet kimenni. Hát, akkor esetleg itt az egyik madárház melletti asztalnál kiválóan el lehet költeni az ebédet. A madarak csicsergése pompás hangulatot biztosíthat. Bár itt sokan nem férnek el… – hallgatott el hirtelen, mikor ráeszmélt, hogy végig csak ő beszélt, majd arrébb lépve az útból várta, hogy az eredeti kérdező válaszoljon…

Rég volt már, hogy bárkivel is két szónál többet váltottam volna. Az NPC-k igen-nem kérdésein kívül nem túl sokat beszélgettem, mert nem tudtam mivel megszólítani. Hiszen, milyen indokkal kezdeményezhetnék? „Szép az idő nemde?” „Ó, ön is errefelé tart?” Ezek a klisék elég célirányosak és túlságosan zavarba ejtő lenne kimondani. Az animék nekifutós jelenete meg szinte lehetetlen. Egyszer megpróbáltam, de az utcasarok előtt megállt a fickó és szólt, hogy óvatosabban, mert ép hogy csak meghallotta a lépteimet… Azóta nem próbálok meg ilyen dolgokat. Lehet, hogy a túl sok elbambulás miatt most bolondnak tart ez a férfi is? Hát most már inkább kivárom, hogy mit akar mondani…

by **Anatole Saito** Pént. Szept. 19 2014, 18:17

//Az időjárás és a természeti dolgok itt is ugyanúgy működnek, tehát nedves a fű, párás a levegő, kipirul az arc a hideg széltől, stb. //

Nem tudom miért kér elnézést. Jah, valszeg azért, mert nem értette a kérdésemet, vagy nem kapcsolt azonnal. Mondjuk nem csoda, ebbe a nyugis környezetbe az emberek általában azért járnak, hogy meghitt csendben tudjanak kikapcsolódni, elmélkedni vagy alkotni, s egy magamfajta kotnyeles, túlpörgéses ember csak zavarja ebben a jelenlévő ifjút is. Ennek ellenére nagy megkönnyebbülésemre készségesen válaszol a feltett kérdésekre. Te jó ég! Hibiszkusz? A borostyánt még csak-csak felismerem, na de a hibiszkuszt? O.o Nagyon beleéli magát a tájékoztatásba, amiért alap járaton hálásnak kellene lennem, de amiket elsorol, azzal nem sokra megyek esős időben. Mire azonban figyelmeztethetném, erre maga is rájön. Zseniális, hogy mennyire el van mélázva ez a srác, mint aki nem ezen a bolygón... pardon... mintha nem ugyanabban a virtuális világban élnénk. Vagy csupán tényleg nagyon belemerült a munkájába és észre sem vette, hogy mi folyik körülötte. Tipik művészlélek, s ami azt illeti, most már kíváncsivá tett, hogy mibe merülhetett bele annyira, hogy még az esőcseppek kopogása sem tűnt fel neki.
- Hmm, értem, madárház. Köszönöm! a kivezető utat meg tudnád mutatni a minimapon is? - Közelebb lépek hozzá és lenyitom a menümet, hogy behozzam rajta az épület térképét. Ha ezen mutogatja el a kanyarokat, akkor talán sikerül végre belőnöm az említett hibiszkuszt is. Közben talán még abba is beleleshetek, hogy mivel foglalkozott érkezésem előtt. Azonban sokkal udvariasabb módja is van annak, hogy csillapíthassam a kíváncsiságomat. - Ha nem veszed tolakodásnak, megkérdezhetem, hogy éppen mit írogattál? Pusztán kíváncsiság, ne gondolj semmi rosszra. - mosolyodok el, hogy ezzel is biztassam.

by **Asato** Pént. Szept. 19 2014, 20:05

– A mi-mi-minimapon? – lepődök meg hirtelen a közelebb lépéstől, mad összeszedettebben folytatom– Igen, természetesen. Nézze csak, itt állunk most mi. Ez itt balra az említett hibiszkusz és kicsivel arrébb ez a folyosó vezet kifele – Ahogy ujjammal mutattam az irányt, közben figyeltem, hogy a férfi szeme miként követi az irányát. Világoszöld szemei érdeklően vizsgálták, amit mutattam, de olyan volt, mintha más járna a fejében. - Ha bekanyarodik már kapásból látni fogja a borostyánleveleket a bejárat körül – felelem neki végül miközben az említett irány felé fordultam. A hirtelen jött második kérdése kicsit meglepett. Mit segít neki a területválasztásban, ha megosztom vele, hogy mit alkottam? Mindenestre ezen ne múljon, szívesen elégítem ki más emberek kíváncsiságát. De akkor ez most azt jelenti, hogy felkeltettem az érdeklődősét? Vagy ő is, mint a kórházban lévők csak udvariasságból kérdezi? Amióta itt vagyok túl sok megválaszolatlan kérdés merül fel.
– Természetesen, megkérdezheti, bár ne számítson nagyra – szögezem le neki a tényeket, hogy aztán ne lássam a csalódást az arcán. Hiszen egy ilyen virtuális játékban nem valószínű, hogy pont a verseket értékelnék igazán. Főleg, hogy nem soká valami izgalmas programban lesz része.
- Csupán egy aprócska verset írtam, ami a jelenlegi mindennapjaimat foglalja magába – ahogy a kíváncsian csillogó szempárba néztem hirtelen egy érzés kerített hatalmába, miszerint lehetséges, hogy tévedek. – Esetleg szeretnéd megnézni? - az új gondolataimat véletlenül hangosan ki is mondtam végül, de az a bátorító mosoly láttán nem mertem már visszakozni és elő is készítettem, még észrevétlenül, nehogy visszautasítson és szánalmassá váljak.
Mégis miért aggódom ennyire ennek a férfinak a véleménye miatt? Hiszen csak egy idegen, aki útbaigazítást kért tőlem. Igaz, hogy eddig még nem volt ilyen, de azért nem kéne ennyire elszállnom. Nem, itt nem rólam van szó. Az ő kisugárzása okozza ezt! Ahogy szinte fölényesen itt áll előttem, érdeklődően néz rám és érzem, hogy bátorítani akar azzal a hirtelen jött mosollyal. A regényekben már olvastam erről. A tipikus Hős karakter, aki a környezetében élők szívét is képes megváltoztatni szavaival és tetteivel. Ő is ilyen, egy főszereplő, aki bizonyára számtalan emberhez kötődik, és azok mind tisztelik. Vagy csak túldramatizálom? Elég régen itt vagyok már ebben a párás levegőben. Lehet, hogy ki kellene szellőztetnem a fejemet…

by **Anatole Saito** Szomb. Szept. 20 2014, 12:51

//Ha szeretnél többet megtudni e virtuális világ sajátosságairól, akkor javaslom a Hasznos infók topic olvasgatását. Wink

//

Úgy kérdez vissza a minimapot illetőleg, mintha azt sem tudnám, hogy mi az. Furcsa ez a fiú, de ezzel csak egyre inkább érdekel, hogy ki ő és miért ilyen elvarázsolt. Eszembe jut, hogy kicsit kémkedek az adatai között a spec képességemmel, de ennek lehetőségét még későbbre tartogatom. Úgy tűnik barátságos figura és önszántából, készségesen megnyílik előttem. Ha pedig a kommunikáció nem döcögős, akkor miért legyek tolakodó és miért kutakodjak a tudta nélkül? Kíváncsiság... mindig ez okozza a vesztem Rolling Eyes

Azonban azt minden rendszer adta plusz nélkül magam is észrevehetem, hogy a fiú hozzám hasonlóan félvér, legalább is kevésbé mandulavágású szemei és sápadtabb bőre erre enged következtetni. Ráadásul a szemszíne igazán különlegessé teszik, talán egy kicsit nehezebben is állom a tekintetét.
- Áhám, rendben, így már tényleg teljesen tiszta - és ami azt illeti, most már tudom is, hogy melyik növény a hibiszkusz - Még egyszer köszönöm! - Azt is furcsállom kissé, hogy hol magáz, hol tegez, de ezt betudom a pillanatnyi zavartságának, mert hát egyrészt én akaszkodtam rá váratlanul, másrészt meg valóban nehéz eldönteni egy kezdeti ismerkedés során, hogy a velünk szemben álló emberrel szemben mi az illendő megszólítás. Én viszont következetesen tegezem továbbra is, már csak azért is, mert ha jól sejtem, fiatalabb nálam. Kérdésére bólintok, s amint megkapom a papírlapot, serény olvasásba kezdek. Tetszik ez a régimódi írásforma, mármint hogy nem menüt használt, hanem papírt és tintát. Először csak átfutom az első két strófa sorait, aztán mivel érdemesnek találom rá, újrakezdem komolyabb olvasással és értelmezési szándékkal. A vége felé már egy félmosoly is kerekedik az arcomra, hiszen bizonyossá válik tévedésem: nagyon is tisztába volt az esővel. Óvatosan visszaadom a pergament, majd kihúzom magam és kezet nyújtok az ifjúnak. - Anatole Saito, az Artes Liberales céhmestere, művészeti mecénás, tehetséggondozó, menedzser. Volna esetleg kedved beszélgetni a jövődről, fiatalember? - darálom el magabiztosan a jól bevált bemutatkozó szövegemet.

by **Asato** Szomb. Szept. 20 2014, 22:22

// Köszönöm ezt már egyszer átfutottam. Bár ez nem jelenti, hogy nem fogok továbbra is hibákat véteni, de igyekszem... Very Happy

//

Ahogy átnyújtottam neki a papírt éreztem valami szikrát. Fogalmam sincs, hogy én képzeltem-e oda, vagy a rendszer egy érdekessége-e, de azt biztosan állíthatom, hogy furcsa volt. Most hogy belegondolok igazából a kórházban lévő ápoló hölgyön kívül mást nem érintettem meg. Őt is csak mikor megnézte a pulzusomat, vagy injekciót adott be. Úgy néz ki, hogy nem igazán volt emberekkel való kapcsolatteremtésem. Mégis, ez a férfi teljesen természetesen közeledik felém. Szinte már gyanúsan. Látta volna bennem a gyengeséget? Ki akarja használni a világban lévő elveszettségemet? Most is, ahogy figyelem, tüzetesen átfutja az írásomat majd szája szegletében egy aprócska mosoly húzódik. Nevetségesnek találná az írásomat? Ezek szerint tényleg gyerekes? Remélem tapintatos lesz, és nem vágja a képembe…

– Ö-örvendek… - Micsoda? Mi ez a bemutatkozás? Mint egy tipikus telefonos ügynök. Óh, még be sem mutatkoztam, milyen modortalan vagyok – É-én Asato vagyok – miért akadozik ennyire a hangom? Miért kell ennyire zavarban lennem. Nyugalom. Nem hagyom, hogy prédává váljak. Összeszedem magam.
– Örvendek Anatole úr, az én nevem pedig Asato – a családi nevemet mégsem adhatom meg. Vagy meg kellene? Nem. Most nincs bizonytalanság. Ez a férfi céltudatos és érdeklődő. Ha egy hőssel találkozunk szembe, akkor nem szabad gyengének mutatkozni, vagy elbúcsúzik és másnapra már el is felejt. Nem akarom, hogy ez a személy ilyen könnyen túllépjen rajtam. Főleg ilyen bemutatkozás után. Átveszem a beszélgetés vezetését most rögtön!
– Artes Liberales? Igazán érdekes céhnév. Mégis mit jelent? – Kezdem érdeklődésemet, habár tudom, hogy Szabad Művészeteket. Vajon mind a hetet képviselik a tagjai? Most csatlakozási lehetőséget kínál? Vagy a nem létező tehetségemre kíváncsi? Ácsi, megint túl sok kérdés, most én fogom vezetni a beszélgetést, így a kérdéseket későbbre kell hagynom. – Ráadásul kapásból a céhmesterrel van szerencsém találkozni. Igazán meglepő, nem gondoltam volna! – folytatom teljes meglepődéssel a hangomban. Így már értem a vezetői kisugárzást. Nem is vagyok olyan rossz az emberek felismerésében. Vagy legalábbis a könyvekhez hasonlítható karakterek esetében…
– A jövőmről? Maga pedig menedzser. Értem az összefüggést – legalábbis nagyon remélem – Igazából még nem gondolkodtam el túlságosan rajta. Az itteni helyzet rendkívül sokat befolyásolt a gondolkodásmódomban. Nem vagyok túl régóta a rendszer tagja, de már tapasztaltam eleget ahhoz, hogy kissé másként lássam a dolgokat, mint mások. Már ha érti, mire gondolok – dehogy érti, még én sem biztos, hogy tudom, miről beszélek… - Szóval sajnos nem tudok kielégítően válaszolni a kérdésére… - a szemébe nézek és érzem, hogy ki kell mondanom. Ha nem neki, akkor senkinek. Meg sem bízhatok benne, lehet, hogy egy szánalmas tréfa áldozata leszek, vagy csupán elveszti érdeklődését irántam, de akkor is muszáj. Miért számít ennyire a figyelme? Áh, megint kérdés. Mindegy, nem számít, mit gondol, most már teljesen őszinte leszek vele, hogy aztán kiderüljön, hogy itt akar-e hagyni vagy sem…
– Az a célom, hogy túléljem ezt a világot és közben megcsodáljam minden szépségét – megkönnyebbülten sóhajtok fel, ahogy kimondom ezt az egyszerű mégis bonyolult mondatot. Vajon észreveszi, hogy nem játékot mondtam? Mindegy, nem javítunk azon, amit gondolok. Nem a logikus megmagyarázható választ várja, ha meg igen, akkor nem is számít az egész.
– Még jelenleg 1. szintű vagyok és nem tettem többet, mint éldegéltem az életemet. Nem kockáztattam, és nem is érzem szükségét neki. Szerethetném a „való” világot, de jelenleg inkább kiélvezem az itteni életemet. Gondolhat most gyávának, vagy akár szánalmasnak is, de nem hiszem, hogy rajtam múlna a játékbeli győzelem. A mostani elsőszintűek amúgy sem jutnának sokáig, hiszen bármikor meghalhatnak akár egy rossz döntés miatt is… - lendületes beszédem közben elhallgatok hirtelen, az utolsó mondatommal rossz emlékek törtek fel, majd egy fejrázás után, szemeimmel újra a tekintetét keresem. Most megfogom látni, hogy mi is rejtőzik a jóképű arc és a kíváncsi stílus mögött…

Érzelemtől telített beszéde közben jobb kezével végig a pennát pörgette ujjaival, észre sem véve, hogy mit csinál. Majd befejeztével a mozgatást is abbahagyta és ártatlan, rezzenéstelen arcáról szinte lehetetlen megállapítani, hogy a hangjából hallatszó megannyi hirtelen előjött izgalomtól vegyített indulat mégis hogy nem látszik meg a sápadt bőrön. A vége felé már a hanghordozása is magabiztos és erőteljes volt, mégis eközben arcáról ez cseppet sem tükröződött vissza...

by **Anatole Saito** Vas. Szept. 21 2014, 02:33

- Örvendek Asato! - A felé nyújtott kézre nem reagál, jól láthatóan zavarban is van, hiszen kétszer is sikerül bemutatkoznia, de legalább abban biztos lehetek, hogy mi a neve, s így könnyebb is azt visszamondanom. Pár másodpercig még tartom a kezemet, de amikor már kezd kínossá válni a szituáció, akkor szemrebbenés nélkül az övé után nyúlok és egy magabiztos, markáns, erős kézfogásban részesítem. Aztán a vele szemben lévő székre mutatok kérdő tekintettel, de mielőtt megvárnám a válaszát, már le is huppanok, miközben elengedem a kezét. Nem vagyok szívbajos, maradjunk annyiban, plusz még rá is érek, főleg most, hogy már tudom a kivezető utat is és a madárházas tipp révén a randi célhelyszíne is megvan. Tulajdonképpen a segítségnyújtásával megteremtette annak a lehetőségét, hogy több időt tudjak fordítani a társaságára. Persze ennek ő nem biztos, hogy örül, viszont izgatottságát látva és hallva, bizonyára büszke az irományára.
- Latin kifejezés, annyit tesz, hogy szabad művészetek. Azért ezt a nevet választottuk az alapításkor, mert szerettünk volna azokat különleges, egyedi személyiségű és képességű embereket egy társaságba tömöríteni, akik nem mellesleg vonzódnak a széphez, a jóhoz és esetleg valamely művészeti ághoz, avagy annak műveléséhez. Van köztünk olyan, aki kiválóan rajzol, mások énekelnek, vagy hangszeren játszanak, jómagam is zenész volnék többek között. Rajongva figyelem a kreatív embereket, s ami azt illeti, történetesen szükségem volna egy szövegíróra is a zenémhez. Nem tudom felkelti-e az érdeklődésedet ilyesmi... - Hagyom kicsit a levegőben lógni a témát, majd arra koncentrálok, hogy kibogozzam a további mondandóját. A fiú visszafogott megjelenése láttán azt hittem, hogy meg sem fog mukkanni a kérdésem hallatán, ehhez képest pozitívan kell csalódnom. Nemhogy kimerítően válaszol a kérdésemre, de még olyan információkat is megtudok, amiket nem szokás egy idegennek kikotyogni. Valamiért megbíznak bennem az emberek. Bár a fejem fölötti kis céhlogó valóban bizonyítja, hogy egy céhnek tagja vagyok, tehát ez valamelyest alátámasztja az általam elmondottakat, ugyanakkor bizonyára akadnának olyanok, akik visszaélnének azokkal az információkkal, amiket a fiú most megosztott velem. Viszont más szempontból nézve rendkívül hízelgő, hogy máris a bizalmába avatott.
- Hogy igazán őszinte legyek... nem, nem teljesen értem, hogy mire gondolsz, szóval kérlek fejtsd ki. És ha nem gond, akkor maradhatunk nyugodtan a tegeződésnél. Szóval... hogy érted azt, hogy nem vagy túl régóta a rendszer tagja? Ismerek olyan játékost, akit hibernált a rendszer és csak hónapokkal a SAO kezdete után tudott csak csatlakozni a szerverre rendesen, de nem gondoltam volna, hogy összefutok valaha még egy ilyen emberrel. - Az őszinte meglepettség valóban kiül az arcomra, de aztán persze az is lehet, hogy túlkombinálom, és csak én értettem félre valamit. Amikor pedig a célját említi előttem, őszintén elmosolyodom.
- Nagyon is kielégítő választ kaptam! Egyrészt megnyugtató a tudat, hogy túl akarod élni a játékot, mert ez talán azt is jelenti, hogy nem akarsz belesüppedni a céltalan itteni vegetálásba. Emellett én is úgy látom, hogy ki kell élveznünk az e világ adta lehetőségeket. Meg kell élni minden napot, s akkor a kinti életünk tekintetében sem lesz elvesztegetett idő az idebenti. Ugyanakkor szabadjon megjegyeznem, hogy tévedsz azt illetőleg, hogy az első szintűek gyávák vagy haszontalanok volnának, illetve hogy nem jutnának sokáig. Szerény meglátásom szerint két lehetőség áll egy első szintű játékos előtt... hmm, nem is, inkább három... szóval egyrészt maradhatnak a Kezdetek városában és vagy csak vegetálnak és megpróbálják tétlenül kivárni a játék végét, vagy pedig a maguk egyszerű módján segíteni a kijutás előrelendítését. A kovácssegédem például két év elteltével is még mindig csak 4. szintű, mégis rengeteget segíti a munkámat, s ezáltal a frontharcosok előrejutását. Sohasem harcol, mégis részben neki köszönhetem azt, hogy én harcolhatok. Magamért, érte, a céhemért, a kijutásért. Visszatérve az egyes szintűekhez... a harmadik lehetőség úgy vélem az, hogy nem elégszenek meg azzal, hogy itt ragadnak, hanem a fejlődés útjára lépnek, hogy igazán megélhessék ezt a világot. Egy erős céh oltalma alatt minden lehetőség adott egy kezdő játékos számára is!

by **Asato** Vas. Szept. 21 2014, 18:03

// Megjegyezném, hogy tegnap este kezdtem el megnézni, hogy pontosan kivel is játszok most együtt. Nem kicsit lepődtem meg, hogy igazából ki is Anatole Saito úr valójában. Ugyanez igaz a céhleírásra is, mert még nem nézegettem őket… xP //

Annyira elterveztem, hogy mit akarok mondani, hogy fel sem fogtam a felém nyújtott kezet, majd az „erőszakosabb” intézkedés után, már inkább figyelmen kívül is hagytam. Mikor bezárult a szám, az övé kezdett el mozogni. Hallottam a szavakat, de teljesen más vártam hirtelen. Majd ahogy szépen lassan megemésztettem a szavak jelentőségét, rögtön beláttam, hogy pontosan ezt kellett tennie. Hiszen ő a Hős, a főszereplő, aki egy véletlen találkozás folyamán bővíti kalandozó kompániáját, hogy minél több különböző erővel rendelkezzen a kis csapata.

Pontosan ezt is kéri tőlem, habár kissé más formában. Talán a sárkány megölése könnyebb is, mint a dalszövegírás. Énekelni ki akartam próbálni, pontosabban a karaoke vonzott igazán, mivel minden „slice of life” mangában legalább egyszer elmennek egy olyanba, de én a kórházban nem túl sok ilyen lehetőséggel élhettem. Még csak felemelnem sem szabadott a hangomat, hiszen zavarta volna a szomszéd szobás betegeket. Mindenesetre a felajánlást hagytam a levegőben lebegni, míg az eltervezett beszédemet végigmondtam.

Mikor elkezdett válaszolni, már tudtam, hogy jól döntöttem, pedig csak az érzéseimet követtem. Legközelebb óvatosabban kell cselekednem, de legalább már tudom, hogy mik a kényes témáim.
Leülök a mellette levő székre mikor visszakérdez a rendszerhibáról, majd bólintok a tegezési ajánlatra. Tényleg, hogy szólítottam eddig? Az angol játékok miatt már hozzászoktam, hogy nem kell figyelni erre… Először szépen végighallgatom a hősies bevezető beszédét, majd valóban elnyeri érdeklődésemet, mikor a három lehetőségről beszél. Ha most azt mondja majd, hogy megfelelő helyeken sok kitartással gyorsabban lehet fejlődni, akkor lekaparom az arcomat… Ahogy végig mondja, úgy ugrálnak bennem az érzések és tudom, hogy az arcomon is meglátszik. Elsőnek egy kis bűnbánat suhan át rajtam. Vegetálhatnak és kivárnak, pont, mint én eddig. Majd utána csalódás halovány grimasza. Igen, tipikus NPC szerepkör, mellyel akár a kórházban is lehetnék. Végül pedig a meglepődés és a kalandvágy pillanata…

– Sok játéknál a beléptető rendszer a túl sok bejelentkezés esetén várólistát állít fel, mint bizonyára jól tudod. Úgy néz ki, hogy sok másik játékossal együttesen én is a várakozók közé kerültem. Pont ezért rendkívül hosszú ideig valami kóma féleségben lehettem… - magyarázom neki a nyilvánvalót, miközben gondolataim teljesen máshol jártak.
Azt mondta, hogy a magasabb szintűek többet láthatnak a világból? Igazából teljesen logikus. Számtalan terület szintfüggő belépést jelent. Hogy én mekkora idióta vagyok. Ösztönösen azt csinálom, amiért elkezdtem megutálni az apámat! Elzárom magamat mindentől, hogy a biztonságom megmaradjon. Miért egy vadidegennek kell felhívnia erre a figyelmemet?

– Viszont a céhe roppant érdekesen hangzik és bölcs szavait öröm hallgatni, ugyanakkor sohasem írtam még dalszövegeket és nem is hiszem, hogy mennének… – a cipőjét nézem közben, mert nem vagyok képes az arcába nézni. Ha én vagyok a virág, akkor ő a nap. Fénye oly éltető, hogy, ha túl sokáig nézem, kiégek teljesen – ha jól sejtem valamiért szeretnéd, ha a céged tagjává válnék. Nem tudom mivel érdemeltem ki ezt a lehetőséget és még kevésbé ismerem az itteni céheket. Akkor, ha helyesen látom át a helyzetet, igazán modortalanság lenne úgy elfogadnom, hogy még csak nem is tudom igazán, hova csatlakoznék valójában – elég erőt gyűjtöttem, hogy felnézzek a szemébe és most határozottan mondom ki azt, amit a regényben csak ritkán szoktak; kikérdezem a főhőst a céljairól…
– Mesélnél nekem erről még? A céhedről és a terveidről? Nem hiszem, hogy egy versíró tudna segíteni annyit, mint egy kovácssegéd, de még ha igen is, én nem szándékozom egyszerű kiszolgáló személyzetté válni. Számomra a lehető legrosszabb dolog, ha a szabadságom lekorlátozódik, így bizonyára megérted hezitálásomat – arról nem is beszélve, hogy milyen hirtelen csöppentél bele az én kis nyugodt életembe, Mr. Céhmester úr…

Beszédem befejezésekor egy halk sóhajjal tisztítom meg elmémet, majd hallgatom, ahogy felel nekem és lélekben felkészülök a további meglepő kérdések és válaszok halmazára. Nyugodt elme, bölcs döntés.

Miután leült a székre, egy kényelmesebb testtartást felvéve rákönyökölt az asztalra és így jobb kezével támasztja fejét. Pennáját közben már eltette az inventoryba és a dalszövegírás hallata után a bal lábával halkan - számára teljesen észrevétlenül - valamilyen ritmusos ütembe kezdett...

by **Anatole Saito** Pént. Szept. 26 2014, 01:14

/ Bocsesz a megvárakoztatásért :/ Na és ki is valójában Anatol Saito úr? O.o /

- Várólista... értem. Minden bizonnyal erről lehet szó, hiszen nem te vagy az első, aki ebbe a helyzetbe került. Elsőre elég furának tűnt, hogy miért csak 10.000 fővel indult a játék, ha több példányt is eladtak a vásárlóknak. Ugyanakkor belegondolva, ez Kayaba részéről egy kiváló előrelátó intézkedés volt, hiszen így ugyanúgy a szerverhez tudott láncolni benneteket is és az érkezésetekkel megvan az örök vérfrissítése a világnak. - Ha eltekintünk a morális kérdésektől és attól, hogy KA egy őrült, játéktechnikailag ez egy zseniális fordulat. Persze eszem ágában sincs fennhangon dicsérni az alkotót. Ez a beszélgetés azonban felpezsdít és izgatottságomban ütemesen rugózik a lábam. Az okfejtése azonban meglepettséget vált ki belőlem.
- Csak ne olyan sietősen! Elvégre még csak pár perce találkoztunk és még egyáltalán nem is ismerjük egymást. Bár ez nem jelenti azt, hogy ne járnék nyitott szemmel és ne toboroznék bármikor új tagokat. Kifejtem inkább a dolgokat, ahogy kérted. - Összefonom az ujjaimat és így pihentetem magam előtt a kezeimet az asztalon. Aztán eszembe jut, hogy kellemesebb lenne a "tárgyalás", ha fogyasztanánk valami szomjoltót is, úgyhogy lehívom a menümet, előhívok egy kancsó frissítőt, melynek ízét leginkább a gránátalmaléhez lehetne hasonítani. - Amíg töltök, ezt olvasd át! - És már felé is fordítom a menümet, rajta a céhleírással. Ezután töltök egy-egy pohárba mindkettőnknek és türelmesen kivárom, amíg végigolvassa az irományom. Jobb lábam átvetem a balon, majd kényelmesen hátradőlök kezemben a poharammal.
- Nos, szervezetileg én vagyok az alapító céhvezér és a gyakorlatban is én végzem a legtöbb munkát: Intézem minden tagnak a legkorszerűbb, legkiválóbb felszereléseket, összehangolom az érc és növénylátók szerzeményeit a kristályírónkkal, a potifőzőnkkel és jómagam volnék a páncélkovács. Na és persze rendezem a havi költségvetést. Kereskedő céh vagyunk, tehát fontos eleme a céh életében az "Artes pláza", amely egy egyedülálló komplexum Aincradban, hiszen csak nálunk lehet három mesterség produktumaihoz is hozzájutni. Feltett szándékom, hogy egy jó fegyverkovácsot is kineveljek, hiszen az a piac teljesen pang, egy tier hármas fegyvermester nagy szenzáció lenne. Na de ezek csak a szervezeti dolgok. Emellett büszkén állíthatom, hogy a legtöbb frontharcost mi delegáljuk a frontra, jelenleg hat főt. Ebből sejtheted, hogy rajtunk aztán nem fog múlni, hogy minél előbb hazajuttassuk a játékosaikat a kinti szeretteikhez. - Eddig csak szórakozottan lóbálom a lábamat, időnként hevesen gesztikulálok a pohárral a kezemben, most viszont leteszem mindkét lábam, és előrébb hajolok az asztal fölé.
- Viszont mindez amit elmondtam, csupán kérkedésnek tűnhet. Emögött rengeteg munka, de annál nagyobb szív áll. Mindezt nem tudtuk volna megvalósítani, ha nem lenne meg a tagok között az a családias kapocs, ami jellemez bennünket. Minden tagunk különleges ember, különleges személyiséggel. Mindannyian kis művészlelkek, akik valamivel többek, vagy mondhatnám úgy is, hogy többre hivatottak, mint az átlag. De a céh igazi esszenciája abban rejlik, hogy ezek a nagyszerű emberek miként tudnak együtt alkotni. Talán hallottál az Aincrad Starsról... mi voltunk az egyetlen együttes ott. - Az emlékek felidézése megmosolyogtat. Imádtam azt az időszakot, amikor szinte minden délutánt azzal töltöttünk, hogy felkészültünk a versenyre.
- Nemrég költöztettük fel a céhházat a tizedik szintre a szafari mellé, most az rejti az új kihívásokat. Mesés vidék, ha legközelebb arra jársz, szívesen vendégül látunk. Na de hogy miért is ecseteltem mindezt ilyen hosszadalmasan? Ott folytatom, ahol elkezdtem... Bár szervezetileg én vagyok a céhvezér, a közösség beleegyezése nélkül nem szokásom dönteni semmiben sem. Ismerj meg minket, hogy mi is megismerhessünk téged! S ha Artes kompatibilisnek bizonyulsz, akkor nem fogom megkérdezni, hogy akarsz-e a tagunk lenni, mert már kérdés nélkül is érezni fogod, hogy azzá váltál-e. Joggal kérdezhetnéd most, hogy mégis mi ez az egész, hogy kerül szó ilyesmire egy pár perces ismertség után. Nos, maradjunk annyiban, hogy van ahhoz szimatom, hogy ráakadjak a tehetségekre, a csiszolatlan gyémántokra. Már akkor láttam rajtad, hogy nem vagy egy egyszerű figura, amikor bekanyarodtam azon az ajtón. Azokban az istentelenül aranyló szemeidben látszik, hogy többre vagy hivatott, minthogy itt gubbassz egyedül egy esős napon. - Jó emberismerő vagyok! Mi az hogy? Veszett jó! De erre szükségem is van a szakmában, különben nagyon megütném a bokámat. Ha viszont mégis tévednék, egyetlen érintés elegendő ahhoz, hogy a képességem révén megbizonyosodjak arról, hogy mi nem kóser. - Az viszont érdekelne, hogy mégis mit értesz azon, hogy kiszolgálószemélyzet? O.o De feltehetem másként is az első kérdésem... mi a célod az életeddel?

by **Asato** Pént. Szept. 26 2014, 15:24

/ Semmi gond. Jó dolgokra képes vagyok türelmesen várni.^^ Hát az biztos, hogy nem kiscserkész. Very Happy

/
/ Nyami, Two Steps From The Hell. Tökéletes ízlésre utaló választás. /

Először aggodalom tört rám, ahogy a szemébe nézve kérdőre vontam, de aztán különös érzés lett úrrá rajtam. Ahogy a szemébe néztem ismerős fény vetült onnan vissza rám. A zöld szempár hasonló fénnyel izzik, mint ahogyan én nézhetem rá. Sosem néztem még ennyi ideig más ember szemébe. Általában elfordítják a pillantásukat elég hamar. Minél tovább figyeltem annál több ismerős dolgot vettem észre, ahogy ránéztem. Miközben az Alkotó munkáját dicsérte, feltűnt, hogy egy régi ritmusra mozgott a lábam, majd pillanatokkal később azt is, hogy Saito is ugyanígy tesz. Ismerős fény, ismerős gesztus, lehet, hogy nem is olyan távoli ez a férfi, mint amilyennek tűnik? Hiszen, ha ugyanúgy tesz, mint én, akkor ő is úgy érezhet. Vagyis ő is izgatott ettől a találkozástól.

Oh. Meglepettségét figyelve lehet, hogy nem megfelelően láttam át a helyzetet. Ezek szerint túl sok dolgot képzeltem már megint a dolgok mögé. Ő még csak ismerkedni akart velem, míg én már valami sokkal komolyabban törtem a fejem. Viszont nem tudom meghatározni, hogy mi ez a kellemes érzés, ami átjár, miközben vele beszélek. Hirtelen elővesz egy kancsót és közben megmutatja a céhleírást. Arra kér, hogy olvassam el, én meg persze örömmel eleget teszek ennek a kérésének, miközben kiönt egy-egy pohárba valamiféle italt, majd az egyiket felém nyújtja, én pedig egy halk köszönömmel nyugtázom a kedves gesztust. Miután befejeztem az olvasást, belekortyolok az italba, majd meglepetten veszem tudomásul, hogy fogalmam sincs, mi lehet ez az ital. Érdekes íze van és a színe miatt először azt hittem, hogy valamiféle tea lesz. Az biztos, hogy valamiféle gyümölcslé, de nem tudnám megmondani, hogy micsoda. Mindenesetre finom és ez a lényeg. Egy pillanatra kissé értetlenkedve nézek Saito felé, de ahogy felfogom, hogy még van mondanivalója, inkább későbbre halasztom eme egyszerű ostoba kérdést.

Szóval, ahogy már beszéltük, ő a Céhmester. A személy, aki összetartja a többieket és parancsoló szavára cselekednek. Viszont látszik, hogy habár rendkívül büszke ember, mégsem öntelt. A céhét úgy írja le, akár egy okosan fejlődő gyermeket, aki számtalan jó dologra képes. Olyan lelkesedéssel beszél, hogy a kezében lévő pohárból majd kiönti a még benne lévő italt, s amikor megemlíti, hogy náluk van a legtöbb felszabadító, akkor már a szemében igazi eltökéltséget vélek felfedezni. „Frontharcosok”. A személyek, akik egyszer majd véget vetnek ennek a véget nem érő álomvilágnak. Ami számomra egy paradicsom, míg másoknak egy átok. Lehet, hogy „önző” vagyok, mert nem akarok visszamenni a másik valóságba? Mielőtt gondolataim kérdéssé formálódhattak volna, újra visszadőlt az asztalhoz és egy fokkal nyugodtabban, tényszerűsítve folytatta beszédét.

Kivételes családi kapcsolat? Különleges személyek, akik többre hivatottak. Tisztára olyan, mint valami „kiválasztottak” gyülekezete. Még nem teljesen látom át, hogy ez most egy kiemelkedési gondolkozás, vagy pedig csupán így próbált utalni arra, hogy a furcsa, speciális emberek társaságában leli örömét. Mindenestre bizonyára a Hős Kompániája rendkívül szórakoztató emberek lehetnek. Szívesen megismerném mindegyiküket, biztos, hogy érdekes tapasztalatokat gyűjtenék a velük való találkozásból. Aincard Stars, talán valamiféle tehetségkutató show lehetett? Olyan sok remek dologról maradtam le. Borzasztó ez az időkimaradás, ráadásul az internet nélkül pótolni is rendkívül nehéz. Vannak itt újságok? Ha igen, végig kell olvasnom mindent az elkövetkezendő napokban. Be kell pótolnom a hiányt. Főleg, ha ez a személy közelében szeretnék maradni. Bár még ezt sem tudom biztosra állítani. Túl sok a bizonytalan elem. Rendkívül problémás…

Joggal kérdezhetném? Ezek szerint tényleg nem normális a társalgás, amit lefolytatunk. Akkor tényleg túl sokat mondtam volna neki? Igaz, alig ismerjük egymást. Miből áll az ismeretség? Tudni fogja a titkaimat? Vagy csupán meg tudja mondani, hogy mi a kedvenc ételem? Én egyetlen embert sem ismerek. A kórházban tudtam, hogy az ápolónő kedvenc műsora mi volt, hiszen ha bejött beszélgetni, akkor csak az volt a téma. Tisztában vagyok vele, hogy apám rendkívül szerette a munkáját, de ezen kívül semmi mást. Eddig nem is igazán akartam senkit megismerni. Viszont ez a férfi más. Többet akarok róla tudni.
Mikor a hosszú mondandója végén megdicsérte a szemeimet, akkor – nem mintha szándékosan tenném -, de a meglepetéstől még jobban kitágultak. Majd egy fejrázással összeszedtem magam és megpróbáltam válaszolni a kérdésére elkerülve az előbb kapott fura bókot.

– Hmm. Örömmel elmennék oda, de szerintem a tizedik szintre feljutás nekem még eltart egy darabig. Legalábbis ha a jelenlegi erőmhöz mérten nézzük. Viszont szívesen megismerkednék a többi céhtársaddal is. Az eddigiek alapján mindannyian igazán érdekes és pont emiatt komplikált személyek lehetnek. Roppantul körülményes lehet ennyi művészlelket, kordában tartani – fejtem ki neki először is az ezzel kapcsolatos gondolataimat, majd a poharam tartalmát kiürítve teljesen nyugodtan ülök vele szemben. Miközben beszélt éreztem, ahogyan teljesen elszállt az idegesség és a feszült bizonytalanságom. Már látom, hogy milyen emberrel hozott össze a Sors. A titokzatos magányos növényház és a szakadó eső. Mind csupán egy tökéletes kellék egy történet kibontakozásához. Legyen hát! Elfogadom a megírt történetet és nem próbálom eldobni a lehetőségeket. De először is válaszolok Saito utolsó kérdésére is.

– A két kérdés valóban összefügg, s a válasz is hasonlóképen. A valóságban elégé korlátolt lehetőségeim vannak és ez által igazi életcélom sem lehetet – minél diplomatikusan kell beszélnem. Nem szabad, hogy tudja minden gyengeségemet. Megbízom benne, de nem tudhatom, hogy kinek mondja majd el, akárcsak véletlen is – gyakorlatilag egyetlen apró álmom volt csupán, mely már itt teljesült. Szóval az életemet élni szeretném, de még keresem a módját, hogy miként lenne a legjobb – igen, ez a helyes kifejezés. Nincs célom se tervem. Nincsenek igazán nagy vágyaim sem - Az egyetlen, amit igazán szeretnék, hogy megismerhessem ennek a világnak a szépségét. Elfogadom a tapasztalataid alapján hozott állítást és ezzel sajnos azt a tényt is, hogy eddig homokba dugtam a fejem. Az első szinten lévő csodás lehetőségek tengerébe merültem el szándékosan, pedig tudtam jól, hogy Kayaba nem véletlen teremtett még hozzá 99 másikat is – szóval akkor most mit is akarok pontosan? Furcsa késztetés ez. Legszívesebben visszaülnék az asztalomhoz és megírnám egy versben. De tudom, hogy ez csupán menekülés lenne, mert ha egyszer kimondom, akkor végérvényesen elfogadom. Ha kimondom, hogy mit is akarok igazán ebben a világban, akkor később már nem térhetek le erről az ösvényről. Muszáj megtennem...

– Végig akarom utazni mind a 100 szintet. Meg akarom ismerni ennek a számomra korlátlannak tűnő világ határait. Igazán önző vagyok. Erősebbé akarok válni, hogy szabadon járhassak bárhol. Önző vagyok és nem is hiszem, hogy ebben változni szeretnék – igen, de még mennyire, már látom milyenné váltam amióta ide érkeztem – nincsenek nemes szándékaim, hogy mások kiszabadításáért küzdjek. Segítek, akinek szüksége van rá, de én nem vagyok Hős – pontosan, az ilyen fajta személy pont itt ül előttem – és nem is szeretnék az lenni. Csupán egy az igazi Kalandozók közül, akiknek nem állhat az útjába semmi sem.

Ahogyan elhagyták számat az utolsó szavak úgy kristályosodott ki az agyamban a bizonyosság. Ez a férfi pusztán egy egyszerű útbaigazítás miatt szólított meg, hogy segítsek neki. Erre ő kinyitotta az ajtaját annak a kicsiny és zárt világnak, amibe bemenekültem a hirtelen jött lehetőségektől. Egyetlen beszélgetéssel megváltoztatott mindent. Valóság az, amit a regényekben írnak a Hősök erejéről. Kétség sem fér hozzá, még úgyis hogy nem tett semmit sem, egyértelműen tisztelem őt és közben tartok is tőle. Ahogy az arcára nézek egy barátságos, jóképű férfit látok viszont. A hangja kellemes és megnyugtató. Mozdulatai érzelmesek és ösztönösek. Jámbornak mutatkozik előttem és lehengerlően előzékeny stílussal rendelkezik. Mégis pont emiatt úgy érzem, hogy egy ragadozó is rejtőzik odabent a fejében. Lehet, hogy az csupán a harcmezőn mutatkozik meg. Az is lehet, hogy csak odaképzelem. De a szemei izzása, ahogy a prédára, jelen esetben az ő általa meghatározott „csiszolatlan gyémántra” vetülnek, igazat adnak a gondolatmenetemnek…

Még mielőtt szólni tudott volna, hirtelen felállok, előveszek egy papírt és írni kezdek rá, miközben boldogan, nagy mosollyal az arcomon búcsúhoz készülődő beszédet intézek felé – Nagyon hálás vagyok mindenért. Köszönöm, hogy megvilágítottad számomra, hogy melyik a helyes út. Rendkívül megleptél ezzel az egésszel, de pozitív csodás élményként éltem meg. Szerintem akármeddig el tudnék még beszélgetni veled, de nem érezném helyénvalónak, arra való tekintettel, hogy neked ma még egy komoly programod van – ahogy a tintával papírra vetem a sorokat, érzem, hogy az elmém és szívem újra megtisztul. Igazán boldog vagyok most. Nem tudom szavakba önteni ezt az érzést. Ráadásul a pontos okát sem tudom. Mégis csak ahhoz lehet kötni, hogy végre megtaláltam azt a személyt, akit kiskoromban olyannyira akartam. Valakit, akire felnézhetek, és nem kell aggódnom, hogy ő lenézne emiatt.

– Saito-san ha megengeded felvennélek a barát listámra, hogy tudjunk bármikor kommunikálni. Ezen felül bármikor örömmel megismerném minden tagját a céhednek. Nem tagadom azt a tényt, hogy ezt a drágakőnek vélt személyt igazán lenyűgözted. Ha eljön az idő, akkor biztosra veszem, hogy örömmel bővítem az Artes Liberales tagjainak számát, de addig is erősebbé és bölcsebbé kell válnom… - ezzel a zárszóval már csak az engedélyét és a búcsúszavait várva, felkészülök az indulásra, miközben átnyújtom neki a papírt és felkészülök az bemutatkozáskor szerencsétlenül elsült kézfogásra.

A papíron egy nagyon szépen írt, egysoros angol idézetecske pihen, míg másik oldalán szinte az elsőre válaszolva még egy:
"Be the change that you wish to see in the world."
“Only those who will risk going too far can possibly find out how far one can go.”

by **Anatole Saito** Pént. Szept. 26 2014, 17:06

/Van újság, az Aincradi hírmondó, abból in game is informálódhat a karaktered. Vagy egyszerűen Anattól Very Happy

/

Állom a vizslató tekintetét, sőt, még talán kihívóbban pillantok vissza rá. Ez már olyan játék kettőnk között, amit az átlagemberek nem érthetnek meg. A szem a lélek tükre, ahogy mondani szokták, s ezzel a hosszúra nyúló kölcsönös személődéssel olyan, mintha levetkőztetnénk egymást és egyenesen egymás lelkébe próbálnánk betekintést nyerni. Aztán persze az is lehet, hogy túlgondolom az egészet...
A meglepettségem nem is igazán a csatlakozási szándék felvetésének köszönhető, hanem annak, hogy elő mert hozakodni vele. Ez egy vakmerő fejes volt, vagy inkább annak tudható be, hogy még nem hallott rólam vagy a céhemről. Ez a gondolat persze nagyképűség, de köztudott rólam, hogy az is vagyok. Mármint nagyképű... de úgy hiszem van is mire. Megdolgoztam érte.
- Roppantul komplikált is. Bár nem hiszem, hogy kordában kell tartani őket, mert pontosan azt szeretem, ha szárnyalnak. Inkább az összetartásuk a nehéz és hogy egy olyan közös irányvonalat mutassak nekik, ami mindannyiuk számára ösztönző és kedvüket lelik benne. És valahol picit nyomasztó is, hogy jó példával kell előttük járnom és minden körülmények között támaszt kell nyújtanom nekik. Mindannyiuk bátyja és apja kell, hogy legyek. Ez az én koromban rendkívüli kihívás. - Ismét visszadőlök a székbe, miután leteszem a poharamat az asztalra. Fokozottan figyelem a fiatalember gesztusait is, miközben beszél. Valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva megbabonáznak különleges szemei és nehezen tudok elszakadni tőlük. Bár sosem vontam meg magamtól a lehetőséget, hogy gyönyörködhessek a férfiúi nemben is, ez a mostani nem szexuális izgalom a részemről. Annál másabb... talán több. Az örök nyughatatlan kíváncsiságom. Szeretném megfejteni a velem szemben ülő embert és erre nem sajnálom most az időt.
- Egyébként bármikor használhatod a kiképzőtisztet, azzal egészen a tizedik szintig bejárhatóvá válnak egy kezdő számára is a szintek. A szafari pedig óriási lehetőségeket rejt magában, amiket nem érdemes kiaknázatlanul hagyni. Nézz utána majd a Guest Book-odban, ott megtalálod a kiképzőtisztet és hogy mit érdemes tudni róla. //In game a Guest Book fogalmát használom mindig, ha a fórumszabályzat valamely részére utalok. A játékban a GB-t a játékosok írták és frissítették az általuk összegyűjtött információkból.//
Érdeklődve hallgatom tovább a feltett kérdésekre adott válaszait. Egy ilyen fiatal fiútól, mint ő, egyáltalán nem elvárható dolog, hogy tisztában legyen azzal, hogy mit is akar kezdeni a jövőjével. Még nekem is csak a körvonalak vannak meg. Így tehát inkább arra voltam kíváncsi, hogy miként válaszol, nem pedig a konkrét célokra. És ezt a "próbát" könnyedén meg is ugorja.
- Akkor ezek szerint én is önző vagyok. Magamnak akarom mindenből a legjobbat, mindenben én akarok lenni a legjobb, minden kihívást meg szeretnék nyerni és mindenhol ott akarok lenni. Mondhatjuk úgy is, hogy egy élvhajhász vagyok. De ki ne szeretné élvezni az életét? Idebent pedig ennek a megvalósítása sokkal egyszerűbb, mert nem kötnek a valóság adta béklyók. Nincsenek biológiai hátrányok, ugyanakkor szinte bármit reprodukálni tudunk, amit a valóságban is kedveltünk. Mint például ez a gránátalmalé. Amiből ez készült, koránt sem úgy nézett ki eredeti formájában, mint a kinti világban, de a leve egészen hasonló és pazar ízű. Csak megfelelő főzés jártasság szint elérése szükséges az előállításához és némi fantázia. Mindig is az volt a hitvallásom, hogy meg kell élni minden napot idebent, hogy ne legyen elpocsékolt idő, amit eltöltünk ebben a játékban.
Ismét meglepő fordulat következik a beszélgetésünkben, mégpedig az, hogy vége is szakad. Ugyanakkor gálánsan emlékeztet, hogy nekem ma még itt hamarosan egy találkozóm lesz és ehhez még nem tettem meg az előkészületeket. Ugyanakkor azt is érzem a szavaiból, hogy az iménti kis beszélgetésünk kissé felzaklatta, vagy mondhatom talán úgy is, hogy felnyitotta a szemét. Szívesen a tagjaink közé invitálnám akár most is, de ez nem így működik. És ezt ő is belátja. Emlékeztetnem kell magamat a saját tapasztalataimra: Azokból váltak igazi hű bajtársak és családtagok a céhtagok közül, akiket előbb megismertem és csak azután léptek a céh kötelékébe. Junnál ez pár hétbe telt, Alexnél hónapokba. Nem tudom ennél a fiúnál mennyibe fog, de abban már most biztos vagyok, hogy nem szeretném, ha legközelebbi viszont találkozásunk alkalmával már egy más céh logója ékesítené a nevét. Önző vagyok, valóban...
- Persze, a továbbiakban úgy könnyedebben tudjuk tartani a kapcsolatot. De egy következő alkalom lehetőségét már most felajánlanám, ha nem veszed tolakodásnak. A hétvégén itt leszünk a Kezdetek városában a legkisebbik céhtagommal. Virágokat és kerti díszeket fogunk vásárolni az új céhházba, ha gondolod csatlakozz be, vagy utána akár együtt is ebédelhetnénk. - Átveszem az általa átnyújtott papírost, de türtőztetem magam és még nem olvasom el a ráírtakat. Kezet nyújtok neki és amikor elfogadja a búcsúzásomat, egy ideig tartom még a kézfogást és úgy intézem felé a kérésemet. - Ha legközelebb találkozunk, akkor áruld el majd nekem, hogy miért nem akarsz hős lenni. - Cinkos félmosolyt villantok felé, azt a hamisíthatatlan Anatole mosolyt.

by **Asato** Pént. Szept. 26 2014, 18:29

/ Valahogy sejtettem, hogy van. Very Happy

/

Egyetlen esős nap rövidke órácskájában egy egyszerű találkozás folyamán, rengeteget tapasztaltam. Számtalan animét és még annál is több mangát olvastam. Ezen felül számtalan külföldi regényt is. Mégis ez a férfi könnyedén új dolgokra tanított egyszerű beszélgetéssel, amiben még nem volt részem. Lehet, túlságosan felnagyítom a dolgokat, mert egy hikikomoriként kellett élnem. De mi van akkor, ha mégsem ez az oka? Én ennél a kérdésnél maradva hiszek benne, hogy a mai nap egy igazi élményként marad meg az emlékezetemben. Megpróbálom egy versben is megírni. Gránátalma, kiképzőtiszt, szafari, Artes Liberales és Anatole Saito. Rengeteg még ismeretlen dolog, melynek utána kell néznem. Lehet, hogy még a mai nap meglátogatom a kiképzőtisztet. Ha az plusz erőt ad, akkor feltétlen szükségem lesz rá…

Ő is önző. Nem csak, hogy bevallotta, hanem el is magyarázta. Ez biztosan nem a kedvemre tételért volt. Nem is szolidaritásból. Egyszerűen csak nem hagyta, hogy idealizált képet alkossak róla.
„Mindig is az volt a hitvallásom, hogy meg kell élni minden napot idebent, hogy ne legyen elpocsékolt idő, amit eltöltünk ebben a játékban.” Ez lenne a SAO Carpe Diem? Mindenki éljen teljes életet a mindennapokban? Igen, ez az, amit én is gondolok, bár kissé más indokokkal. Túl sok időt fecséreltem el az eredeti világomban.

Egy újabb előzékeny felajánlás a részéről, melyben gyakorlatilag tisztázta a feltoluló kérdést „Mikor láthatom újra ezt a férfit?” Szóval hamarosan újra elbeszélgethetünk. Addigra több magabiztosságot akarok az szemeibe összegyűjteni. Ha valóban csiszolatlan gyémántnak tart, amin segíteni szándékszik, akkor arra rá is kell szolgálnom. Még a hétvége előtt magasabb szintre kell lépnem. Nem számít mennyit, csak legyek több, hogy magamnak és neki is bebizonyítsam a célomhoz kötődő hűségemet.

Miután átvette a papírt magabiztosan megszorította a kezemet és éreztem a kedvességének melegét. Búcsúszavaknak egy frappáns kérést intézett felém miközben egy apró, de boldog mosolyt villantott felém, mely egyértelműen megmutatta, hogy miként állunk egymáshoz. Én hozzá képest egy széles örömteli mosollyal mondtam ki a replikát – Rendben, de akkor Te meg azt, hogy miért is váltál azzá – kacsintok rá, kissé talán játékosan, majd elindulok a kijárat felé. Hiszen még oly sok teendőm van. Jegyzeteket kellene készítenem. Főzés, kertészkedés, fejlődés és rengeteg információgyűjtés. Sok mindent meg kell még tanulnom ahhoz, hogy olyanná váljak, amilyen egy fontosabb történet szereplő.

Ahogy elhalad a hibiszkusz mellett, ösztönösen megsimogatja, majd újra előveszi írókészletét és sétálás közben maga elé motyogva új vers írásába kezd. Akárcsak egy mantrázó szerzetes menetel felnézés nélkül, tudva, merre kell mennie, s közben rezdületlenül folytatja munkáját…

Két villódzó smaragd írisszel néztem szembe,
Eme találkozás emlékét írom most versbe
Hátha véletlen bolond fejjel elfelejteném,
Ezen sorokkal azonnal újra kelteném

Már amikor először hirtelen rám köszöntött,
Akkor ezernyi kérdés fejembe özönlött
Majd ahogyan szépen lassan beszélgetni kezdtünk,
Úgy vált mindkettőnknek egyre jobbá a kedvünk

Rendkívül kevés idő alatt sokra tanított,
Furcsa kérdésével nem csak kedvemen javított
Igazán sokat megtudott rólam, de ez nem gond,
A megismerkedésünk az életünkön nem ront

Örülök, hogy találkozhattam veled Hős,
Remélem céhed velem együtt lesz több fős
Majd mikor legközelebb találkozunk,
Valószínűleg újra tanácskozunk...

/ Én ezzel fejezném be az ismerkedős játékunkat. Úgy vélem ennél jobb lehetőség nem lenne elszakadni a bűvkörödből, mert különben még a randin is ott maradna veletek szegény Asato. Remélem nem csak Te nyújtottál szórakozást nekem, hanem valamennyire azért én is neked.^^ /

by **Anatole Saito** Pént. Okt. 24 2014, 14:57

[Saya, Shu, Asato]

Anatole írta:
Szia Pinduri!

Holnap ideje lesz beszerezni a kertészkedéshez a virágokat és számítok a segítségere! Elhívtam Shukakut is, remélem nem bánod. Ha végeztünk, akkor pedig eszünk valami finomat egy cukrászdában. Ott találkozunk egy fiúval, akit szeretném, ha megismernél. Remélem nem terveztél holnapra semmit, mert mozgalmas lesz és még a virágokat is el kell ültetnünk Holnap ebéd után várlak a kapuban benneteket. Most megyek aludni ^^

Anat

Talán furcsa lehet Sayanak, hogy még csak délután van, de a levelem szerint máris megyek aludni. Mivel nem aludtam egy szemhunyásnyit sem az éjjel és az imént Timidus is eléggé lefárasztott, ezért muszáj lesz végre ennem valamit és ágyba bújnom. Nehézkesen, de sikerül pár falatot letuszkolnom a torkomon, aztán gyakorlatilag bezuhanok a párnák közé. Csak bízni tudok abban, hogy jól sikerül a holnap, sok mindennek kell egyszerre klappolnia, mégsem akarom a koordinátor szerepébe kerülni. Azt szeretném, ha lenne végre egy önfeledt napom, amikor kikapcsolódhatok a gyerekekkel és gondtalanul cseveghetünk, sütizhetünk. És arra is kíváncsi vagyok, hogy Asato mire jutott a beszélgetésünk után, mennyire vetette bele magát a Guide book rejtelmeibe. Valami azt súgja, hogy Timidus jelenlétére is számítanom kell, de legalább annyit sikerült elérnem ma, hogy "elgondolkodott", nem csak a programszövegeit mantrázta. A biztonság kedvéért azért dobok egy üzit még Shunak is. Bár a sárkány bizonyára játékoztatja a részletekről a lánykát, de pontos időpontot neki sem mondtam.

Anatole írta:
Szia Shu!

Holnap ebéd után indulunk Sayaval virágot venni és Asatoval találkozni, a kapunál találkozunk!

Anat

by **Shukaku** Pént. Okt. 24 2014, 16:10

A levélre természetesen illik válaszolni, főleg úgy, hogy Shu természetesen ott kívánt lenni az eseményen. Egyáltalán nem haragudott Anatolera azért, mert a beszélgetésük kicsit megviselte a sárkányt, hiszen az eszébe sem jutott, hogy Anatole gonoszságból szeretett volna ártani a petnek. A felnőttek általában, ha nem gonoszak, márpedig Anatole biztosan nem az… már amennyire Ren után Shu tudott bízni az ítélőképességében… szóval általában csak a butaságuk vezeti őket félre, és a másképp gondolkodásuk. Még kedves is lehetne Anattól, hogy a kinti világra akarja felkészíteni Shut, ő csak segíteni akar, de majd biztosan megérti, ha elmagyarázza neki, hogy erre semmi szükség nincsen. Anatole nem buta. És főleg azután, hogy Sayával is Ravennel is beszélt már az idomár, és Raven igen fura dolgokat mondott, így mindenképpen találkozni akart vele. Na meg nem utolsósorban a virágok is szépek, még ezen a késő őszi időpontban is, a sütit is szerették, és annak meg Shu felettébb örült, hogy a művész lélek Asato is nemcsak, hogy ezen a találkozón jelenik meg, de sejtette, hogy Anatnak tervei is vannak a fiúval. Már röppent is vissza az üzenet.

Kód:: Szia Anatole! Timidus elmondta, ott leszünk. Megtennéd, hogy egy picit előbb érkezel? Szeretnék valamit mesélni. Ravenről lenne szó. Köszi: Shu és Timidus

És valóban, fél órával előbb ott voltak a megbeszélt helyszínen, ám a nagy megbeszélés nem tartott sokáig, hiszen egyikük sem tudta, hogy miről lehet szó pontosan, és nem akartak belekotnyeleskedni. Shu mindössze annyit mondott el, hogy észrevette, hiszen Anat is mondta, hogy nehéz a céhet összetartani, Raven pedig furán viselkedik. Timidus szóról szóra visszamondta ezeket az eseményeket is, ám sem véleményt nem alkottak, sem semmi mást nem mondtak, sőt a sárkány egyáltalán nem is mondott semmit. Shu azonban mosolyával jelezte, hogy nem haragszik a férfira. Annyit mondott, a többit majd a nap végén megbeszélik kettesben, és ha Anat szeretné, akkor Timidus egy másik helyiségben fog tartózkodni.

/ Saya! Ez a játék nálam a mi kis ismink után lenne, remélem így neked is megfelel. /

by **Saya** Szomb. Okt. 25 2014, 12:13

A Hugi rosszul van O.O
Mármint tényleg, nagyon furán viselkedik, meg olyan húha. Miatta meg én is szédülök, egyszer neki is estem a kanapémnak és elterültem rajta hason, majd a párnába fojtottam, hogy "au", mert persze nem fájt, csak jól esett kimondani. Hugi meg nem szól semmit, csak kavarog és hát... ezt úgy tudom leírni, hogy eddig ő mindig ilyen vöröses-feketés-szürkés szín volt az agyamban, de most legfőképpen zöld, meg néha átmegy szivárványba, és emiatt szoktam szédülni @.@

Pedig nem kéne, nem akarom, hogy a Timidus megint azt higyje, hogy én mindig ájuldozom meg beteges vagyok és ne engedjen bossra, az Anatot is olyan nehezen beszéltem rá Sad

Aztán ahogy fekszem még mindig a fejemet a párnába fúrva, jön az üzi, pittyeg, én meg megnyitom és elolvasom.
-Aaa... oké. Hugi, jól leszel addigra?
~Meglátom...~
-Oké, akkor ezt most megírom neki.
Azzal pötyögtem a választ, hogy "Oké, ott leszek o/", és azért ilyen röviden, mert nem akartam addig pötyögni, amíg elalszik, és a végén még felébresztem Embarassed

Cukrászda *.* És vajon kivel fogunk megismerkedni? Biztos kedves meg aranyos, mint az Alex :3

Másnapra a Hugi még mindig ugyanúgy van, de mondjuk már kevésbé szédül, szóval én sem szédülök annyira, meg amúgy is ha nagyon-nagyon hátravonul akkor rám nem lesz olyan nagy hatással és nem fogják látni a többiek, hogy valami nem stimmel. Jaj, Hugikám, gyógyulgass meg hamar, nem szeretem, mikor rosszul vagy Sad

~Nem is volt még velem ilyen... de ritka vacak érzés. Igyekszem kivételesen kimaradni a mai napból, hacsak nem leszek jobban a levegőn. Aztán vigyázz magadra.~
És elvonul nagyon hátra, a jelenléte olyan, mintha csak egy alvó kiscica lenne a szoba sarkában. Nagyon aranyos :3 Gondolatban megsimogatom, aztán ellenőrzöm mindenem, és elindulok, hogy az ajtóban visszaforduljak, mert hát még ebéd sincs, és mivel utána cukrászdázunk, kell valami normálisat is enni ._.
Nem feledem ám a tanításaidat, Hugi :3
Szóval eszek, aztán indulok neki és sasszézva termek a kapuban.
-Megjötteem, sziasztok o/

by **Anatole Saito** Vas. Nov. 30 2014, 19:32

A Timidusos délelőtti konfliktusom és a háborgó nyomrom okozta kellemetlenségeknek már nyoma sincs. Találkoztam Mirikával, hogy lecsillapítsam a kedélyeimet, elköltöttünk együtt egy kellemes ebédet, jól beebédeltem csípős ramenből, aztán leöblítettem egy jó nagy pohár limonádéval, végül pedig andalogtunk kicsit Nyster Smaragd parkjában úgy, mint az első randijaink alkalmával. Pontosan erre volt most szükségem, se többre, se kevesebbre. Na jó egy kis huncutkodás még belefért volna, de igyekeznem kellett vissza a céhházba, hogy hogy összeszedjem a lányokat és indulhassunk a Kezdetek városába virágot vásárolni, amiket elültetünk majd a céhház kertjébe. Na meg nem utolsó sorban sütizést is ígértem a Sweet dreamsben és egy találkozót Asatoval is. (Ravenről már beszéltük délelőtt, azt kihagyom)
Amikor megérkezik Shu, akkor mosolyogva fogadom, még Timidus is kap egy hanyag biccentést, Sayat látva pedig még jobban elmosolyodom. Amikor odaér elém, felkapom a kislányt és a nyakamba ültetem. - Indulhatunk, lányok? A célpont egyenesen Bianka néni növényháza! \o/ - Bár a kérdés elsősorban Sayanak és Shunak szólt, végül is Timike is lány, szóval ha akarja, magára veheti ő is, nem sértődök meg. Persze sokkal jobban örültem volna, ha ma kivételesen nem testőrködik, hanem békén hagyja szegény kisgazdáját és rám bízza. Bár azt hozzá kell tenni, hogy mióta az a megmagyarázhatatlan Kaszás ott lebeg a kút felett, lehet jobb is, hogy a sárkány velünk jött, így jobban tudok figyelni Sayara, hogy el ne kószáljon. Azért is megyünk a kezdetek városába, hogy az a vörös céh, amellyel kapcsolatba került a kislány és amelytől Hürrem mentette meg, hogy ha még mindig üldözi valamilyen oknál fogva, lássa csak, hogy milyen társai vannak a lánykának és hogy nem is olyan védtelen és magára hagyott, mint amilyennek tűnhetett. A másik ok pedig, amiért ide jövünk, az az, hogy Bianka néni növényházában van az eddig felfedezett szintek leggazdagabb választéka, ha az ember virágokat akar venni.

by Ajánlott tartalom