[6. boss]

Zavarodott voltam. Ezúttal elmaradt a biccentés, fókuszaim szerint felém sem nézett, ha mások nem üdvözöltek volna, ha nem regisztrálom mások tekintetét, ahogy átfut rajtam, egyetlen pillanatra legalább megállapodva azért rajtam, felmerült volna bennem, hogy láthatatlan vagyok. Természetesen logikus magyarázatok egész tömkelegét próbáltam kidolgozni, mint egy tételt, aminek látom az eredményét, de a bizonyítása nincs előttem. Sebaj, én megcsinálom… nem, nem tudtam megcsinálni. Az illogikus listám sorra bővült: laggol a NerveGearje, mert túl sok JK gyűlt össze egy helyen. Nem lehet. Hiba történt a tárolt memóriában, Artemisem túl nagy adatforgalom neki, így egyelőre nem jelenek meg a kijelzőjén. Lehetetlen. Nem, egyszerűen semmilyen logikus magyarázatot nem találtam arra vonatkozóan, hogy mi ez a hirtelen változás. Nem csak logikus, de még az illogikus variánsok sem nyújtottak kielégítő válaszokkal arra a kérdésre, hogy mi történt Kotarou és közöttem. Legutóbb még ő hívott. Ő biztatott. Aztán hirtelen felém sem néz, nem hív, nem értesít, nem keres.
Egyik fókuszommal sután pislogtam Mirika felé, hátha ihletet ad egy félmosolya, egy pillantása, és rájövök az okokra és a miértekre. Nem, nem így volt. Zavarodottan álltam, és nem értettem a fiú logikáját. Hogy mi történt.
Soha nem volt igazán könnyen dekódolható a viselkedése, de ebben a pillanatban konkrét adattengerbe veszett ezzel számomra. Fókuszaim nagy részét elfordítottam tőlük, el az egész Voice-ról, annak árnyékáról, ami lett a céhükből. A késeket szorongató Íjászok Szégyenéről… Nem is tudtam, hogy mit gondoljak róla.
El voltam veszve én már ebben a világban, és nem találtam a biztos pontokat. Nem is ismertem például az idomárt, aki előre lett küldve. Azt sem tudtam, Kotarou honnan ismeri, miért kéri fel ilyesmire. Rejtély volt előttem szinte minden szó, ami elhangzott. Pedig sok volt belőle.
Mire észbe kaptam, a harc elindult. És én lassú voltam. Hiába igyekeztem, sokan támadtak előttem, úgy éreztem, a csata elfut mellettem. A yaganomra se támaszkodhattam. Nem akartam strapálni magam. Nem akartam én már semmit. Nem volt kedvem semmihez. Nem… Nem.

Gyakran hagytam ott a társaságokat, ha mégis együtt lógtam valakikkel. Két szó: log off. És ennyi volt, el is tűntem. Soha nem kellett többet tennem, és levehettem a fejemről a fülhallgatós szettet, kikapcsolhattam a gépem, és otthon is voltam. Ennyi.
Lassítottam, mert konstatálnom kellett, hogy sehol nem vagyok a többiekhez képest. Már rég folyik a harc. Át sem láttam, hogy mi történik… A fókuszaim nélkül ez lehetetlen volt. Mindegy is, mert biztos voltam benne, hogy nincs is akkor szükségük rám. Hogy nem is kellek én ide. Hiszen a harccal vannak elfoglalva, rám nem is figyelnek. Felesleges vagyok.
Felesleges!

Lassítottam, majd megálltam. Ott álltam, a kezemben szorongatva a Futó Íjat. Ez sem volt jó döntés, Artemisszel kellett volna jönnöm már ide is. És hirtelen ki akartam lépni. Itt akartam hagyni mindent. A játékot, az embereket. Mindent! Olyat szerettem volna, hogy bármikor be és kiléphessek. Új csapathoz csatlakozhassak. Újrakezdhessem. Egy másik karakterrel. Egy másik játékot. Ez vacak. Ez egy nagyon vacak játék!
Szörnyen dühös voltam. Magamra. Rájuk! Az egész világra! Dühösen rúgtam egy pók felé, közel álltam hozzá, hogy a földhöz csapjam az íjam. Majd fogtam magam, log off híján az invertorym lehívtam, és előszedve a Hazatérő Kristályomat, elkiáltottam magam: Kezdetek Városa…!

Lassú voltam. Emellett túl sok minden történt és túl hirtelen, így szinte pillanatok alatt összezavarodtam, a sok kiabálás és switchelés legalább olyan gyorsan cikáztak a feszültségtől fojtogató teremben, mint fejemben a kusza gondolatkezdemények. Persze nem voltam ura a helyzetnek, a legkevésbé se, de nem bántam meg, hogy eljöttem. Nem is tudom miért, valahogy nem rettentem meg, se a pókoktól, se a bossnak nevezett szörnyetegtől, de még annak visszataszító tulajdonságától sem. Ha egyáltalán képes voltam felfogni valamit a bejövő információkból.

Egyvalami azonban szemet szúrt: rohamosan fogytak csapattársaim életpontjai. A forgatagban képtelenség lett volna mindenkit szemmel tartani, de akit ismertem és előttem voltak, azokra több mint néhányszor rápillantottam, vajon egyben vannak-e még. Innen hátulról egyelőre nagyon úgy tűnt, hogy nem a boss ellen harcolunk, hanem a halálok ellen. A boss csupán másodlagos tényező volt, ám azt még én is tudtam, hogy ilyen ütemben ennek a körforgásnak soha nem lesz vége. Az elpixeleződés (vagy kiteleportálódás) szélén álló játékosokból egyre több lett, ahogy a pókokból is, s eddigis csak pár speciális képességen múlt, hogy ne történjen meg, aminek nem szabadna.
Ekkor eszméltem rá, hogy én jövök.
Agyamon sokminden átfutott, de majd mindet elnyomta a tenni akarás, hogy ha csak egy icipicivel is, de hozzájáruljak a sikerhez. Mondjuk leütni egy pókot Anatról vagy Lewisről, vagy használni a szabdalót, ha már megkaptam. Ám ahogy már oly sokszor végigvettem magamban, a cselekvéseim száma kevesebb volt, mint a megmentésre váró élet. Kezeim a fegyver markolatát szorongatták, azonban megindulásom után pár lépéssel mégiscsak lelassítottam, s tétován megálltam. Akartam. Nagyon. Valami szerepet, akciót, ami visszajelzést ad, hogy ott voltam ezen a harcon. Igen, teljes lényemmel akartam ezt… de valamit mégjobban…
- Switch RenAi! – kiáltottam, leengedve a szabdalót, a lány tekintetét keresve. Emlékeztem a bossterem előtt történtekre, beleértve céhtársam monológját is, amiben az új képességéről mesélt. Ami megmentheti sok, számomra fontos ember életét. Ez pedig bőven megérte az árat, még úgy is, hogy pontosan tisztában voltam vele, hogy ezúttal nem használhatom az Element Absorbot, ezzel saját túlélési esélyeimet csökkentve. És hogy Ai-channak van potionja, abban biztos voltam, hiszen ő is ugyanolyan szabadon válogathatott a JL „inventoryjából”, mint én.

Feszülten vártam a fejleményeket, közben újra végignézve az álláson. Ha RenAi-nak sikerül, elméletileg egy időre megnyugodhatunk, ám az sem mellékes, hogy – amíg a pókok kicsit sebeznek – maga a boss bizony jó nagy adagokat szed le a majmos srác életpontjaiból. A cupido kastély előtt történtekkel ellentétben azonban a legkevésbé sem akartam a halálát, nem mintha bármiről is meggyőzött volna, csupán… hát, nem is tudom. Ő is itt van, és az életét kockáztatja a csapatért, és azt hiszem, ez felborít bizonyos dolgokat, amit eddig képzeltem róla.
Visszanéztem a vállam fölött, és szerencsémre pont egy ismerős következett utánam. Igaz, hogy átadtam a full körömet, de nem voltam hajlandó tétlenül állni és bámulni, így összeszedtem minden bátorságom, és odakiáltottam a kardforgató fiúnak:
- Thunder, váltsd le Sarut, oké? – intettem a boss felé határozottan. Nem voltam az az okoskodó és utasítgató típus, de a tét és az éles szituáció sokkal többet hozott ki belőlem, mint azt eredetileg vártam. Sőt, talán még annál is többet.

Összegzés: full kör átadva RenAi-nak.