Sword and Phoenix

/ Chancery /

[off]Egy kis jövő kép, de nem emlékszünk a múltra [/off]

Napfényre ébredtem fel, azonnal fel is ismertem, hogy baj van túl sokáig aludtam, óvatosan körbetekintettem, szokásos zajok, csak a szél, semmi más. Mai napom eredetileg is másképp képzeltem el, így Chancery nevét kikerestem barátlistámon, nem volt túl nehéz, hiszen csak ő volt rajta, elkezdtem írni neki egy üzenetet. Ezt a fajta üzenetírást, máris előnyösebbnek tartottam bármi eddiginél is, így hamar végeztem a pár sornyi üzenettel.

„Szia
Rég találkoztunk, mióta is, valahol a Pengék Táncánál meg a közös párbajunk óta, Kyuu ellen, azóta nem találkoztunk mit szólnál egy kis beszélgetéshez? Én elindulok a városba, tudom korán van még, sőt lehet alszol is, de délután benézek a Sword and Phoenix-be. Ha neked is megfelel, találkozzunk ott. Remélem lesz szabad időd.
Yuichi”

Még sosem voltam a Sword and Phoenix-ben, pár napja jártam arra, és olyan barátságosnak tűnt. Hallani sem hallottam felőle, remélem tényleg olyan jó hely, mint ahogy kinéz.
Na akkor jöjjön a rutin. Leszedtem a reggeli adag ennivalóm, és szép lassan elfogyasztottam, közben az égen kúszó bárányfelhők formáját tanulmányoztam, milyen érdekes, ez vajon mechanizmus, vagy véletlenszerű? Egyik sem hasonlít egymásra, bár ahhoz a szemem közel sem elég jó, hogy lássam. Furcsa, hogy a Nerve Gear felvételekor, a gép rontotta a látásom, ez bug lehetett, vagy szándékos?
Bizonyára szándékos, hiszen ő irányítja, már első nap is elmondta mindenki felett áll. Nagy szavak tőle, végig bírja vajon ő is? Valamint az aggasztó, amit a valós testünkről mondott, ebbe még sose mertem belegondolni, mi lesz ha feladják a reményt és kikapcsolják a gépet ami életben tart, ezt valahogy tudom, eddig a fizikai testem sem bírhatta a szobámban. Ó a bátyám tuti elment a koncertre, én meg nem voltam ott születésnapunkkor... Kayaba, legszívesebben megö.. nem még esély esetén sem tudnám megtenni, nem lenne okom rá. Nekem tetszik az itt lét, és még óvatosnak kell lennem. Hosszú-hosszú ideig, utána.. rajtam lesz a sor, hogy.. Hirtelen hangot hallottam a közelemből csörtetés a fűben. Egy vaddisznó alakja rajzolódott ki a magas fűben. Előkaptam kardom, de csak egy műanyag kés volt a kezemben. Ez most valami vicc csodálkoztam a tényen. A malac már be is ért közelembe esélyem sem volt kitérni, életerőm szépen elindult lefelé, kicsit megsebzett. Fájdalmat nem éreztem, csak a kardom hiányát. Hogy lehetséges ez? Eldobtam a műanyag kiskést körbenéztem, sehol nem láttam semmit, a vaddisznó viszont újra rohamozott. Ekkor már jóval felkészültebb voltam, és ki tudtam cselezni, de a kardom hiánya még mindig szúrta oldalam. Hol lehet, zakatolt agyam kétségbe esve. Közel s távol egy fának neki támasztva láttam egy tárgyat. Ott a kardom kiáltotta belsőm minden lehetséges módon. Futtában még egyszer kikerültem a vaddisznó támadását, és közel értem a tárgyhoz, felkaptam, tényleg itt a kardom, a kezemben. Kihúztam megszokott módon hüvelyéből és máris Niji kéken világítva felizzott kezemben. A disznóból kevés pixel felhő szállt fel, miközben darabjaira robbant. Majd kámfor módjára már ott sem volt. A kardom visszacsúsztattam hüvelyébe, megnyugodtam, és komótos léptekkel elindultam a város irányába.

//Yuichi//

Eredeti terveim szerint gyesznókat mentem volna ölni, de seeeeheemmmiiii kedveeeem hozzáááá! Öltem eleget az elmúlt időket, mobot meg embert is, hócipőm tele van vele egy időre, ma inkább pihenek egy kicsit. Norm vagy hasonló véleményem lehet, vagy valami programkód során azonosul az érzelmeimmel, mindenesetre kialakított magának egy cuki hálórészt hálóból (értitek, szó szerint), és most abban feküdt el, mint valami lusta gazdag emberke a pénzén. A csipogásra viszont, hogy levelem jött, ő is felpillant.
Elvigyorodom a levél olvasása közben és szinte hallom, ahogy Yuichi elhadarja az egészet. Még az írásmódja is olyan, mint mikor szóban társalog vele az ember. Milyen édes, egyemmeg. Végülis, nem rossz ötlet - már maga a hely neve (pontosabban a fele) kiváncsiságra ad okot. Imádom a főnixeket, és egy hely, aminek a nevében benne van ennek a madárnak a neve, az az én szememben csak jó lehet.
-Hé, lustaság! -ütögetem meg a fa törzsét. -Van kedved jönni?
Norm bólogat.
-Akkor indulandusz! -pattanok le az ágról. A valóságban sosem mertem volna fára mászni, itt viszont ezen az egyen már úgy ugrálok le-föl, mint egy kismajom. Előkapom Norm szütyőjét, a biztonság kedvéért a késemet is magamhoz veszem, és végignézek magamon. Kis segítséggel sikeresen magamra ölthettem afféle utcai öltözéket, és ennek roppantmód örülök. Csak egy sima kék farmernadrág és egy sárkánymintás fekete pulcsi, de legalább ennyivel is önmagamnak érezhetem magam. Játékon kívül a pulcsimat már úgyis kinőttem, had hordjam itt is egy kicsit.
A városba vezető utat már úgy ismerem, mint a tenyeremet. Yuichi ugyan elfelejtette megírni, hogy hol van a hely, de pár emberke - hogy PC vagy NPC volt-e, nem tudom - megkérdezésével eljutottam hozzá. Szemmel láthatólag a srác még nem érkezett meg, de sebaj. Rámosolygok Normra, aki kiváncsian dugja ki fejét a szütyőből.
-Lepjük meg egy kicsit, jó? ^^ kuncogok, majd beállok az ajtó mellé, kihúzom magam és üveges tekintettel meredek előre. Ha Yuichi megérkezik, és esetleg még köszön is, bár alig bírom visszafojtani a röhögést, de csak mosolygok, Normot elrejtve a hátam mögött:
-Üdvözlöm a 'szvörd end fíníx' fogadóban, Uram. Angelika vagyok, az Ön felszolgálóhölgye a mai napra. Mit parancsol?

//Yuichi//

"Hát, ez nemigazán jött be... de legalább megleptem."
-Jól van, de csak picit! -mosolygok és ölelésre tárom a karjaimat. Egyik kezemben fityeg a szütyő, de Norm most szorosan öszehúzta magát az alján, nehogy kirepüljön, mint valami vándormadár, a nagy lóbálásban.
-Bocs az ijesztésért, de nem tudtam kihagyni. -nevetek, majd körbenézek, de végül hagyom, hogy Yuichi vezessen, hova akar ülni. Miután elfoglalunk egy szabad asztalt és leülünk, Norm is úgy dönt, kimászik a helyéről és elhelyezkedik az asztal rám eső szélén. Jobb dolog híján, már azt illetőleg, hogy nem jut eszembe semmi, megköszörülöm a torkom.
-No, és mi járatban vagy mostanában? Történt valami érdekes? -kérdezem, de mentségemre legyen, hogy tényleg kiváncsi vagyok. Mindig is utáltam, ha nekem kell egy beszélgetést kezdeni, de most kivételesen megelőzöm a srácot, nehogy nekem kelljen előbb hosszasabb elbeszélést tartanom. Igaz, Yuichi eleinte nemigazán foghat bele, mert az egyik cselédlány máris odalibeg hozzánk a szokott kérdéssel, kérünk-e valamit. Kis töprengés után csak-csak rendelek egy korsó sört. Nem szoktam inni, de időnként jólesne egy-egy pohárral, ám erre a Valóságban csak ritkán volt alkalmam, tekintve ketrec-életemet. Itt viszont megtehetem bármikor. Nem mintha majd sokszor kihasználnám az alkalmat, de ez majd elválik. Azt mindenesetre remélem, Yuichi nemfog alkoholistának gondolni... de ha mégis, akkor így jártam. "Kétszer ismerd meg az embert", nemigaz?
Túlzottan elkalandoztam? Sebaj. Közben úgyis figyelek minden szóra, amit meghívóm ejt. Norm pedig úgy dönt, ő továbbra is tökéletesen elvan a kis világában, alkotott egy kis fehér ragacsos hálószálat és azzal játszadozik.

//Yuichi//

-A választást inkább rád hagyom. Annyira azért nem ismerlek. fintorodom el egy kicsit. Enyhe bunkóságnak érzem a dolgot, de betudom annak, hogy bizonyára túlreagálom. Alig kétszer beszéltünk eddig, és ízlésekről eddig még nem esett szó. Bosszúból megtehettem volna, hogy mondjuk sült pókot rendelek neki, tekintve, mennyire fél Normtól, de nem akarok gonosz lenni. Így is épp eléggé kavarog mostanában a fejemben ez a kijelentés, és nem akarok táptalajt adni a dolognak.
Ha rendelt (vagy sem), egy felüdülés számomra, mikor a felszolgáló kihozza a rendelésünket. Magamhoz vonom a sörömet és egy apró korttyal nedvesítem meg a torkomat. Yuichi szokás szerint hadar, úgy tűnik, neki mindig is ilyen volt a beszédstílusa, de nem zavar. Ha valamit nem értek, úgyis rákérdezek. Elég titokzatosan is fogalmaz és láthatólag mélyen töpreng, mondjon-e többet; legalábbis én így gondolom. Valami nagy dolog történhetett, láthatólag, mondjuk meg tudom érteni. Én is furán érzem magam mostanában.
-Én semmire. -vonok vállat a kérdésére. Nem haladok olyan gyorsan, mint szeretnék, de majd idővel. -Rajzolgatok meg főzőcskézek, miután rájöttem, hogy lehet. És miféle bosszú? Csúnyán nézett rád vagy megbökött az agyarával?
Picit elmosolyodom, hátha azzal oldom a feszültséget. Egyre biztosabb vagyok benne, hogy valami komoly dolog történhetett vele, amióta nem láttam, a Pengék Táncán kívül, és kezdek aggódni. Bennem max némi honvágy és annak ellentéte harcol egymással, de benne vajon mi? Norm közben, mintha semmi sem zavarná, tovább játszik a pókszállal és mintha halkan dudorászna valamit.

//Yuichi//

Figyelmesen hallgatom végig Yuichit, de már az elején fülig ér a szám. Mikor befejezi, felmutatom a mutatóujjam, hogy csendre intsem, majd mindössze ennyit mondok kezdetben:
-Mutatok akkor valamit. Figyelj. Norm, légyszí! -szólok, mire Norm az eddig játékból használt szálát (illetve most már gumót) gyorsan nagyobbra tekeri, majd ügyesen kirakja az asztal közepére. Megnyalom a szám szélét, majd meredten ezt a szürkésfehér gombócot kezdem nézni.
A pókháló viszonylag hamar égő, számunkra gyenge szálakból áll. Tűz ugyan nem lesz belőle, természetesen, de megpörkölődik és égett bűzt kezd árasztani. Hála Istennek nem valami hatalmas mértékben, rosszul nem lesz tőle az ember és valószínűleg csak ki érezzük, de demonstrációnak ennyi is elég lesz. Alig egy perc múlva a gumbóra már csak egy fekete folt emlékeztet az asztal közepén, amit ha Yuichi megérint, forrónak érezhet.
-Az enyém ilyen. -mutatok a foltra. -Képes vagyok felmelegíteni a levegőt, és akár tüzet is gyújtani, de nem akartam az asztallal próbálkozni. Akkor láttál volna lángokat is, de nem akartam kárt okozni semmiben, hát, kevés sikerrel. -megnyálazom az ujjam és megpróbálom letörölni a fekete foltot. Nemigazán sikerül, de talán jobb lesz a helyzet. Közben folytatom.
-Azt hiszem, ezek a mi speciális képességeink. Senki más nem rendelkezik velünk, csak mi, és a rendszer a jellemünk alapján alkotja őket. Azt hiszem, valakinek például angyalszárnyai lehetnek, mert olyan tetoválása van, vagy ilyesmi. Az enyém tűzgyújtás, valószínűleg mert kicsi korom óta szeretem a tüzet, és odavagyok a főnixekért, amik ugye tűzmadarak más néven. -felhúzom jobb kezemen a ruha ujját, hogy megmutassam a barna főnixmadár-tetoválást. -A tied a kardban rejlik szerintem, miután eleve kardforgató vagy. Próbálgasd a disznókon és jöjj rá, mi lehet az alapja, mert valami biztos van, ha mindig máshogy és máshogy viselkedik.
Második kérdése kicsit meglep, de elmosolyodom. Elég ritkán szoktak magamról kérdezni, és olyankor is hajlamos vagyok úgy belelovallni magam a témába, hogy le sem lehet lőni, csak dumálok és dumálok. Kuncogni kezdek, talán el is pirulok, nem tudom. Magamról beszélni... talán minden ember számára az egyik legnehezebb magáról beszélni.
-Hát, jó, nézzük csak. Ha sokat beszélek, lőj le. -szögezem le már most. -Odakint, hát... igazából nem is tudom. Régebben egy elbújós kis tyúk voltam, pszichológus szerint a gyerekkorom jóformán kimaradt. Testvérem nincs, a szüleim elváltak, de együtt lakunk, hogy neveljenek. Macskamániás vagyok, félek a pókoktól. -Norm dühödten felkapja a fejét, mire megsimogatom. -Kivéve tőle. Most végeztem el a szakmai sulit informatikusként, de a SAO-ig nem kaptam sehol munkát. A barátaim számát a két kezemen meg tudom számolni. A fiúkkal mindig is több témám volt, mint lányokkal, de járni soha egyik sem akart velem. Igaz, hat éve van párom, akit ha fizetnének, sem hagynék el. -"és remélem, ezzel ő is így van." -Más tekintetben is ilyen a felfogásom, ha egyszer valakit barátnak fogadok, vagy bekerülök egy csapatba, céhbe, munkahelyre, osztályba, akármibe, én azért foggal-körömmel küzdök és csak akkor hagyom el, ha már nagyon süllyed a hajó és a kapitány is elmenekült. Egy naív, hülye liba vagyok, aki mindenkinek elhisz minden hülyeséget és ezt tudja is. Szeretek pattogni, de néha, ha olyan kedvem van, tilos hozzám szólni, mert letépem az illető fejét. Nem is tudom, olyankor elveszítem az eszem és mindenféle csúfságot ordítozom. Régebben egy nehéz időszakban megesett az is, hogy úgy ébredtem sírva a folyosó közepén, hogy nem emlékeztem semmire, pedig a tanár is azt mondta, hogy tomboltam... Ideggyenge vagyok. Hamar félreértek mindent, és ha valami balul sül el, a minimum az, hogy magamra veszem a terhet és önostorozom magam. Olyasmiért is büntetem magam, amit el sem követtem. Hazudni sose lennék képes, max füllenteni. Maximalista vagyok, ha valami munkát rám bíznak, én azt háromszor is ellenőrzöm, mielőtt késznek nyilvánítom, de néha akkor se. És... azt hiszem, ennyi, legalábbis ennyi jut eszembe...
De ezek csak üres tények úgyis. Majd megismersz idővel, ha szeretnél. Meg kérdezhetsz is, az könnyebb. De egyébként miért csak én dumálok? Mesélj te is, akár száraz tények, akár nem

Chan csendre intett és hamar rá is tért, hogy miért. Mutatott valamit, amit ha nem a saját szememmel látok el se hiszem. Bár még mindig egy virtuális világban vagyok szóval ez most tényleg a saját szemem? Ez a gondolatsor nem vezet sehova. Már a kardom fénye, meg Kyuu kardjának fénye is „varázslat”-nak számít szememben, de tudom, hogy ezek csak képességek. Viszont ez egyedi, olyan mértékben, amit még nem tapasztaltam eddig. Szavai csak megerősítették, hogy tényleg képes a semmiből anyagot létrehozni. Ez már varázslat, fedeztem fel tényként a lehetetlent. Ha ő képes varázsolni, akkor más is vontam le azonnal a következtetést. Inkább meglepett, amit láttam nem felbosszantott és ez ki is ült az arcomra. – Ez.. ez.. ez ..elképesztő bámultam a fekete foltot – miközben Norm csirimpolt az asztalon és Chan próbálta letörölni az apró égésnyomot. Majd folytatta. Elmondta, hogy minek gondolja a képességét, és ahogy látom ő jóval tapasztaltabb. Egy angyal szárnyas játékost sem láttam még, sőt nagyjából rajtuk kívül nem sok játékost láttam még. Bár a csinos kovács.. áh hagyjuk. Majd hirtelen felhúzta a sárkány mintás pulóvere ujját és alatta egy tűzmadár tetoválást véltem látni, egész nagy. Biztosan fájhatott, gondolok bele, én nem rendelkezem egyetlen tetoválással sem, bátorságom kevés volt ahhoz, hogy megtegyem, meg szüleim biztosan kivégeztek volna érte kisebb koromban. Mostanában más volt a helyzet már könnyebben bevállalnám, de nincs semmi, ami úgy vonzana, mint rég. Nagyon elkalandoztam megint, mit is mondott Chan, most vagyok bajban a legrövidebb memóriám abszolút hasztalan. Mire fel mutatta a tetoválást? Egy-két szavát elkaptam még, áhá a képességekről volt szó. Akkor neki a tűzhöz van köze, mielőtt elkezdtem volna a SAO-t már jó ideje néztem a Fairy Tail sorozatot, mint szerintem rengetegen Japánban. Natsut mindig is imádtam a képessége miatt, és itt ül egy lány előttem, aki szintén tűzhasználó. Nem is volt időm felszólalni, szóval hallgattam türelmesen Chan-t. Nem akartam sem félbeszakítani sem beleszólni. Normmal látszólag jól elvannak, hisz a pók lazában kezelte ezt. Felvisított szinte amikor Chan a pókfóbiáról beszélt. Vajon a párja itt lehet játékban, esetleg Kyuu az? Kitudja, úgyis csak egy két gondolat erejéig ragadok ki szavaiból, szavakat. Hasonló elvekért küzdünk, ahogy értem, de más módszerekkel, ezzel nincs is baj mosolyodtam el. Vajon mik derülnek ki még róla, hallgatom minden szavát, és már egy ideje maximálisan csak rá figyelek. Ez pontosan ez hiányzott az elmúlt hónapokban, úgy megszoktam a csendet, a szelet és az állatokat, hogy hiányzott minden emberi szó. Kezdtem volna megint elmerülni gondolatokban, de szerencsére Chan sem hagyta máris rám szólt, hogy kapcsolódjak be.
Mozdulatai szavai igazságról tanúskodnak, mint eddig is. – Nos, nehéz ilyen sok minden után levegőt is venni, nem hogy beszélni – vigyorodom el. Remélhetőleg az a tőlem elvárható őszinte vigyor csúszott ki és nem holmi vicsorgás. Amikor boldog vagyok, ezek között igen kicsi az elválasztó vonal. – Mire volnál kíváncsi? – kérdeztem bugyután és nem is vártam rá választ, azonnal bele is fogtam – Amikor nincs rajtam a Nerve Gear olyan vagyok, mint egy átlagos srác a többi közül, ez nem teljesen igaz attól függ, mint nevezünk átlagosnak. Én inkább szobalakónak mondanám magam és lézengő turistának. Igyekszem szabad időm kétfelé szeparálni, egyik a hegyek, valamint mivel kisebb városban lakom, nem Tokyo – a Tokyo szót suttogom el – szóval közel van a tenger és szabad időmet ott töltöm el búvárkodással, vízi tevékenységekkel. Ez alatt főleg a szörfre gondolok, de ha vízről van szó nincs akadály, jöhet bármi. Ahogy neked itt Aincradban a tűz az elemed, nekem odakint a víz. Élek-halok ezért a létezésért, és tulajdonképpen miért nem esik az eső itt ebben a virtuális világban? Ó bocsi – mentegetőzöm – elszoktam ettől, nem szoktam hangosan gondolkozni. Számítógépezés köti le szabad időm munkából kifolyólag, de sokszor van herótom a géptől, ilyenkor sziklamászás, egyéb extrémsport, és kitartás próbákat adok magamnak, hogy ne fásuljak be. Számítógépen, mint láthatod, MMO stílusjegyeket láthatsz rajtam. Egy az hogy idejutottam, kettő, a tükör megtette hatását, eredetileg tíz centivel nagyobbra készítettem a karakterem, de nincs más nem tagadhatom le mivoltom.. ez van. –mosolygok tovább. Felfogás, bocsi csak kiragadok, pár szót szavaidból abból építkezem most. Szóval felfogásom, mint minden férfinak komplex, és bugyuta. Ha ez van nem tetszik, ha az van az se. Sose jó semmi, ez igaz rám is. Néha önzőnek tartom magam, míg mások önzetlennek, ezt későbbiekben akár boss harcon, akár küldetéseken megláthatod. Célom, hogy feljussak a frontemberek közé, és velük együtt harcoljak a szint szörnyek ellen. Amit mindig is utáltam, ha valaki nem az ami, ergó ha nekem hazudik, az oké ő választotta, de ha saját magának is hazudik.. az már kínos és onnantól vége minden istápolásnak. Füllentés, belefér, ez olyan, mint a gyerekcsíny. Ennek örülök, kifejezetten. Első pillanattól, ahogy megláttalak ott benneteket ülni a padon, gondoltam, hogy kiegyensúlyozott vagy. Bár ne haragudj meg ezért, de én mint emberre néztem rád, nem volt először benne semmi érzelmi kötelék, most is ahogy elhívtalak, továbbra is egy kedves és felkészült embernek tartalak. – Csak remélhetem , hogy nem bántottam meg, lehet egyáltalán máshogy kifejezni azt hogy egyenrangú embernek nézem? – Lehet kínosra sikeredett ez a kijelentés, de ahogy eddig is mondottam magamét, folytatnám. – várok egy apró biccentésre, vagy némi jelzőre, hogy még nem aludt el, oké megvolt vagy nem volt, nem is tudom. Folytatom.
- Kyuu ő lenne a párod? – pillanatnyi szünet, nem volt olyasmi reakciójuk, de mivel ők ültek a padon, lehet. Ha felszólalna, Chan továbbra sem hagyom. – Szeretnél itt is csapatban játszani? Értem ez alatt céhet. Láttam egy két felhívást ilyenre. Én nem fogok csatlakozni egyhez sem. MMO játékmodoromba nem illik bele a céhes élet, legalábbis eddig mindig csak bajt hozott – szomorodom el, és kicsit lassabban folytatom a beszédet – úgyhogy én inkább maradok solo játékos. Bágyadt mosolyt erőltetem magamra, rengeteg kép átfutott az agyamon, és csak nyugtáztam magamban, a céhes élet tényleg nem nekem való. – Tudom milyen ez a játék, főleg hogy a saját életem a tét. És nem csak a sajátom, itt is az önzés, hanem mindenkié, akik itt tartózkodnak Aincradban, mindenki ki akar jutni szerintem. Ha még nem is később eszükbe kell jusson. Odakintről még annyit, most nekem nincs párom, a munkával meg úgy vagyok vele, ha valaminek kész kell lennie, akkor kész is lesz hamar. Ha van valami ami várhat akkor meg hadd várjon. Hobbijaim már tudod, vagyis egy keveset belőle. No de hagyjalak már én is szóhoz jutni. Látom azért többször olyat mondtam amit a férfiak szoktak, ideje válaszolnod. Ezzel el is hallgattam és kíváncsian vártam Chanra.

Na, most micsoda mázli, hogy inkább hallgatni szeretem az embereket, mint magamról dumálni. Néha elmosolyodom, fel is nevetek, de hagyom, had mondja. Amúgy is olyan kis hadaró, bele sem merek szólni, de néha azért megfordul a fejemben, hogy levegőt vajon vesz-e közben egyáltalán...
Viszont mikor azt mondja, kiegyensúlyozottnak tart, a kedves mosolyom, úgy érzem, keserűbe csap át. Lehajtom a fejem és elrejtem a csodálkozásom. Én, kiegyensúlyozott? Minden vagyok, csak az nem. A hangulatom néha olyan, mintha hullámvasútban ülnék, a döntéseimben sosem vagyok biztos, utálok bármiben is elsőként cselekedni, mert mindig kell nekem valaki, akit követhetek, ésatöbbi. Azokról az esetekről nem is beszélve, mikor a stressz már annyira kikészített, hogy elvesztettem az eszemet és tomboltam, tomboltam, hogy aztán ne emlékezzek semmire. Mikor egyik anyák napján ünnepelt szülőmet egy cuki kis ájulással ajándékoztam meg, és hónapokba telt, mire kiderült, hogy ideggyengeség és túlzott megterhelés okozta. Mindig mindent magamra veszek, mindenért büntetem magam, mindenért hibásnak érzem magam... hogy lehetnék én kiegyensúlyozott?
A következő mondatán már viszont úgy érzem, pipacspirosra gyúlik az arcom, hátradőlök és még a kezeimet is lóbálni kezdem tagadásként.
-DEHOGYIS! Kyuuténiscsakannyiraismeremmintte! -hadarom. -A párom... még azt sem tudom, egyáltalán Aincradban van-e. Jayking a neve amúgy is, legalábbis az igazi. Kyuushirohoz semmi közöm, azon kívül, hogy itteni első tanárom volt, te meg a diáktársam.
A következő kijelentésén megint csak eldöbbenek, de a kérdésére felelek, miután elmondja a maga részét. -Én szeretnék majd csatlakozni valahova. Nem vagyok kifejezetten solo játékos, és ahogy észrevettem, itt nincs is ellentét a céhek között, tehát mindegy, hova jutsz. -azt már nem árulom el, hogy van egy kiszemeltem... pontosabban sugdosták már a fülembe, hogy oda van felvétel. Kicsit várok, van-e mgé mondanivalója, de láthatólag nincsen.
-Amúgy szeretnélek kijavítani. Nem vagyok kiegyensúlyozott. Remélhetőleg sosem fogod megtapasztalni, de ha úgy alakulnak a dolgok, egy dühöngő állattá válok néha. Szó szerint. Mindenkit elhordok a jó... -a következő két szót két "sííp"-al helyettesítem. -..., tombolok, ütök-verek, csapkodok, dühöngök... aztán magamhoz térek és nem emlékszem semmire. Szerencsére kárt még nem tettem semmiben meg senkiben, de... asszem azt is csak Jaynek köszönhettem. Ő mindig lefogott, ha épp ott volt, ha meg nem, akkor nagyon nehezen tudtam magam eléggé uralni. -bár a pár áldozatul esett plüsst sajnálom. -Egyszer az is megesett, hogy majdnem felkaptam a macskámat és teljes erőből a falhoz akartam vágni. Néha napokig szúrt a szívem és biztos voltam benne, hogy infarktusom lesz. Időnként még vártam is, had érjen véget a rémálom. Azon is szét tudom stresszelni magam, ha rosszul sikerül egy dolgozat, akkor szerinted egy nagyobb kaliberű dolog előtt hogy érezhetem magam?
Bár mosolygok, érzem, hogy legszívesebben sírnék. Keveseknek nyílok meg ennyire, de az első részletet sokaknak elmondtam már, hogy tudják, mire számítsanak a személyemben extrém helyzetben. -Érted? Kívül mosolygok, de belül egy idegroncs vagyok. Valóságos menyország, mikor ezt időnként el tudom felejteni és tényleg jól érzem magam... mint mikor tanultunk disznókat ölni, meg majmot.

-Hogy őszinte legyek, én picit nem örülnék neki. -sutyorgom, de szinte csak az orrom alatt. -Nagyon régóta keresem, és nem találom... hogy őszinte legyek, rettegek attól, hogy már...
Nagy levegőt veszek, de azt hiszem, ez nem nagyon fog sikerülni. A kezeimmel letörlöm a kitörekvő könnycseppeket, miközben próbálok még csak nem is gondolni arra, hogy talán már halott. Nem-nem-nem. Ha a legrosszabbra gondol az ember, az meg fog történni, tehát nem szabad, hogy azon járjon az agy! Jelzek Yuinak, hogy adjon fél percet, és igyekszem összeszedni magam. Végül sikerül, még ha kicsit pirosabb is az arcom, és bocsánatot kérek. Hála az égnek, hogy megjött a sör, nem törődöm semmivel, egyből benyakalok három nagy kortyot. Na, pláne egy ilyen beszélgetés alatt kifejezetten jól esik, még ha pocsék is az íze.
A majmok és a disznók felidézése legalább eltereli a figyelmem, ami jó. A céhes témához többet úgyse tudok hozzászólni, neki is, nekem is saját döntésünk, csatlakozunk-e valahova. A lényeg az, hogy együtt maradjunk és együtt vészeljük át ezt az egész 100 szintnyi megpróbáltatást.
-A majmokat és disznókat... nem. Akkor nem voltam bánatos, örültem annak, hogy társakra leltem. Pont aznap léptem be először a városba, és máris megtanított valaki az alapvető dolgokra. Hogy mi történt ott velem... talán az adrenalin. Sosem harcoltam ezelőtt, ha meg is vertek, csak tűrtem és sosem szóltam senkinek. Akármennyire akartam, soha senkit nem tudtam volna megütni vagy bárkit ráuszítani. Itt viszont muszáj, és amikor elkezdtük... felszabadultam. Azóta is ha kimegyek gyakorolni, mindig úgy érzem egy-két gyesz... disznó után, hogy nekem még a világ sem tudna ártani.
- És arra emlékszel, hogy ő is indult a játékban? Vagy esetleg veled volt akkor? Mármint a párod.
-Nem tudom. Nem élünk együtt, anyagilag nem engedhettük meg magunknak, szóval nem tudom.
Keserű mosollyal hallgatom a következőket. Én még továbbra is igyekszem majd azon dolgozni, hogy ne törjön fel belőlem az a vadállat. Ha úgy vesszük, idestova több, mint fél éve nem mutatkozott az-az állapotom. A NerveGear előtt pár héttel viszonylag nyugodt életem volt, a munkakeresési izgalmakat leszámítva, és a dühöngések egyre ritkábbá váltak, aminek örültem. A végén már gyakorlatilag nem is volt, ezért is mertem belekezdeni a premier napján a SAOba. Utána ugye egyedül voltam, a pók társaságában, nem volt semmi, ami aktívan idegesített volna a bizonytalanságon kívül, így az idegeim se mondták fel sosem a szolgálatot.
-Meglehet. -felelem vállvonva. -A kardodnak... Nijinek... biztos valami különleges. Mint Artemis. Az itteni leghíresebb íj, ami elvileg még fejlődik is, mint egy játékos, és olyan szép, hogy elképzelni sem lehet. Én legalábbis ezt hallottam róla. Amúgy mi történt? Már nem először teszel rá utalást, de még nem meséltél.
A bogyókra már kicsit gyanúsan nézek, de igaza van. Én is hasonlókon éltem eddig, meg néha-néha bejöttem az NJK-któl kaját venni. Végül, látva, hogy ő bátran eszi, én is elveszek egyet és megkóstolom. Végülis nem rossz. -Talán főzni is lehet belőle valamit. Képzeld, végül megtaláltam, hogy lehet... egy égett reggeli már megy... -fintorodom el, majd elnevetem magam.

"Nincsenek gátló tényezők, csak a saját bensőnk". Az is számít, ha néha elhiszem, tényleg egy gonosz hárpia vagyok, mint aminek a rosszakaróim kikiáltanak? Elvégre mi másért kaphattam pont pókot petnek, ha nem ezért. Két ujjammal megint megsimogatom Norm potrohát - még mindig bánom, hogy nem hagytam ott rögtön a kikelése után magára, de biztos gyászolnám, ha eltűnne. Igaz, még mindig nem tudnám elképzelni, milyen lenne, ha teljesen felnőne és olyan hatalmas, vagy tán nagyobb lenne, mint a Gyűrűk Ura Banyapókja vagy Hagrid Aragógja a Harry Potterből. Jesszusom, azzal még a városokba se tudnék bejönni, mindent lerombolna a lépteivel.
Kiváncsian hallgatom Yuichi beszámolóját, igazából nem értem a dolgot, de rá hagyom. Ha tőlem vennének el valamit, én akkor sem tudnék ártani senkinek meggondolatlanul, "bosszú" címén. Az utolsó mondatain viszont elmosolyodom.
-Én meg részleges arachnofóbiás vagyok. -nevetek. -Csak a kaszáspókokat tűrtem meg, minden mást agyonvertem vagy zsepivel kivittem az udvarra jajongva. Norm viszont más, ő különleges, és ha majd véget ér a játék, biztos minden pókról eszembe fog jutni. Igaz, te rosszcsont? Már csak arra vagyok kíváncsi, Jay mit fog szólni hozzá, ő ugyanis teljes mértékben fóbiás tőlük. Szerintem ha a játékban van, és megtudja, hogy pók a petem, kábé 100 km-es távban el fog engem kerülni...
-Neve... Pirokinézis. Elméletileg a valóságban is létezik ilyen, de csak nagyon ritkán és nem ekkora mértékben. Stephen King írt egy könyvet róla Tűzgyújtó címen, a kislánynak van az enyémnél ezerszer erősebb képessége, és azt nevezik pirokinézisnek. Szóval én is így neveztem el.
A cselédlány pirítására összehúzom magam és elönt a szégyenérzet. A bogyót viszont már lenyeltem, mondjuk illetlenség is lenne visszaköpni. Éhes annyira viszont nem vagyok, hogy rendeljek, szóval én maradok most a kihagyásnál.
-Inkább alakul. Gyakorlom, amikor csak tudom. -felelem. -És te? Találtál már jártasságot, amiben jó vagy?

Norm nem buta, nagyon is érti, de némi dühödt csippantáson kívül nem csinál semmit
-Ugye? -emelem fel picit a hangom pozitívan. -Akik meg olvasnak, azok otromba lúzerek és életképtelenek. Volt olyan, mikor buszon utazva olvastam, mire odajött hozzám a részeg és kikapta a kezemből a könyvet, mert "ne olvassak, a betűk bemennek a fülemen keresztül az agyamba és elpusztítják az agysejtjeimet". Az osztálytársaim meg mindig kiröhögtek, a durvábbja meg is gyomrozott. Szinte csoda, hogy a játékok menüjének szövegeit elolvassák...
Előttem is feldereng a mesélése közben az a bizonyos első nap. A karakter, amit megalkottam, eredetileg egy szebb arcú, nagyobb mellű, dúsabb hajú nő volt, de az a tükör visszaadta a jelenlegi kerekfejű, laposhajú és hadnemondjam alakomat. Igaz, kisebb gondom is nagyobb annál, mint hogy hogy nézek ki, a lényeg az, hogy én is és a szeretteim is életben maradjunk.
-Én kicsit másképp jöttem rá. Nagyon dühös voltam, amiért pókpetet kaptam, és nem tudtam levenni róla a szemem első nap. Arra gondoltam, bár megdöglene. -Norm összerezzen mellettem. -Aztán elkezdett fel-alá szaladni sivítva, az életcsíkja meg lefogyott. Megpróbáltam ugyanezt egy falevélen, és sikerült, nagy nehezen szétperzselődött. Hogy mikor lesz erősebb, azt nem tudom, de majd meglátjuk.
-Növénylátás? -próbálok besegíteni a keresett szó megtalálásába. -Azt én is kinéztem magamnak. Már csak a hozzávaló szakmát kell eldöntenem, és megvagyok. Elsődlegesek közül már megvettem a Keresést meg az Akrobatikát, de a Látást is szeretném beszerezni mindenképp. Kiváncsi leszek, egy magamfajta szemüvegesnek mennyire lesz haszna belőle.

Mikor Yuichi elneveti magát, én is kacagni kezdek, "Ugye? Ugye?" szavakkal két hahóta között. Annak pláne örülök, hogy sikerült megnevettetnem az előbbi szomorkásabb téma után. Igazából sosem hiszem magamról, hogy megtörténnek velemi röhelyes dolgok, amíg ez eszembe nem jut és megbizonyosít arról, hogy én sem vagyok kivétel a többi ember között.
A nevetés lassan ugyan, de csak-csak elmúlik, ahogy haladunk tovább. Jobb kezemmel kiválasztok egy hajtincset és csavargatni kezdem, teljesen önkéntelenül. Így hallgatom Yuichi történetét, hogy aztán magam is feleljek rá.
-Én sem akartam bántani semmit vagy senkit, de muszáj lesz, minimum a mobokat öldösni... nyugtatom magam azzal, hogy úgyis respawnolnak, és nem élnek igazából. Mint ahogy a kettődés MMOkban is gond nélkül öltem őket, mert kellett a küldetésekhez.
zon a kijelentésén, hogy nem lesz szakmája, kicsit megdöbbenek, de aztán igazat adok neki. Végülis megoldható, nem kell mindenkinek szakmát tanulnia vagy boltot nyitnia. Igaz, talán be lehet csatlakozni valahova másod-kovácsnak vagy ilyesmi, de nem tudom, ez itt mennyire szokás. Lehet, egyszer majd benézek a boltokba és csak kérdezősködöm, hogy merre érdemes elindulni, miből van hiány, mit érik meg választani vagy űzni. -Akkor az érclátás lesz a másodikod? Végülis, ha keresheted mindkettőt, és azokat végül eladod, talán nem rossz vállalkozás. -próbálok tippeket adni, avagy kitalálni Yuichi jövőbeli terveit a dologgal. Hiszen küldetésekkel, mobolással nem fogjuk tudni úgy szerezni az aranyat, hogy elég is legyen. Kereskedni is kell valahogy, de ehhez mindig is ostoba voltam, majd kérdezősködnöm kell.
Olyan fura. Pár hete el sem tudtam volna képzelni, hogy kimozdulok, most meg már a jártasságokkal is törődöm, amik eddig soha eszembe sem jutottak. Azt hittem, sosem fogok érteni hozzájuk, de végül rájöttem, hogy kénytelen leszek, ha túl akarok élni.

Az én söröm láthatólag kicsit hamarabb fogy, legalábbis már csak pár korty maradt a végére, miután végighallgattam Yuichi szavait. Hogy ne melegedjen fel és váljon kellemetlenné, egy húzással eltüntetem a maradékot. Hogy őszinte legyek, egész jól esett, pedig a valóságban háromszor is meggondolom, hogy igyak-e.
-Én az eddigi MMOkban mindig tailor, vagy hasonló voltam. Bőrpáncélokat meg ilyesmit csináltam, a fémpáncélokhoz csak akkor nyúltam, ha az mindenképp hozzá tartozott. -majd Yuichi kérdésén kicsit eltöprengek. -Szerintem kristályírást, de még meggondolom. Előbb körül fogok nézni, mi éri meg jobban, meg hátha segít valaki dönteni.
Halk szuszogás üti meg a fülem. Kíváncsian pislantok a hang irányába, majd fülig érő vigyor szalad az arcomra. Kicsit megbököm az asztal fölött átnyúlva Yuichi karját, jelzek neki, hogy csendesen, majd Normra mutogatok. A pet maga alá húzta a lábait és úgy szuszog, mintegy öreg, alvó macska. Gombolyagot ugyan nem múlja felül, volt már, hogy ÉN ébredtem a macska horkolására, olyan hangos volt. A látvány mindenesetre olyan édes, hogy meg kell zabálni.
Vajon mennyi ideje ülhetünk itt? Lehet már pár óra, ha Norm még el is aludt közben. A továbbiakban picit halkabban beszélek, nehogy felébresszem, de ha a hangoskodásban sikerült elszenderednie, akkor biztos nem lesz baj.
-Tényleg, sikerült megismerned embereket még rajtam kívül? -kérdezem meg, gyorsan számba véve a velem történt eseményeket. Ugyan egy kezemen meg tudom számolni azokat, akikkel összefutottam, ezeknek meg a kis hányadának ismertem meg a nevét is, de sebaj. Kiváncsi vagyok, Kyuushiro vajon hogy halad, ami a társadalmi életet illeti.

/Chancery/

Látván, ahogy ledönti magába Chan a sört, kis szégyenérzet fog el, odakint is alig iszom és ide is átragadt ez a szokásom, belenézek a sörömbe, a szokatlan színe is visszataszít már, de az hogy az íze bármennyire is hasonlít a valósra, ott sem ment le mindig egyből, meglögybölöm a korsót és inkább tovább figyelek Chan szavaira.
- Á szóval kristályírás. - nem csak látszólagosan, de szavaimból is tisztán kicsengett, fogalmam sincs mi lehet az - És az micsoda?
A tailor szakma nagyon is ismerős, hiszen én magam is szerettem azokta a kasztokat, ahol a karakteremen csak egy szál köpeny volt és valamilyen forrás erőit használta ahhoz, hogy ellenfelét, vagy a szörnyet, megölje. Azok a játékok teljesen másak voltak, mint a SAO. Nem tudom, hogy azt a napot átkozzam vagy istenítsem? Minden esetre, ha akkor nem teszem, fel a sisakot most nem ülhetnék itt, hanem valahol teljesen máshol lennék és én is élnék a hétköznapoknak, dolgoznék, ahogyan eddig tettem. Ehelyett, körbepillantok a helyiségen, egy hihetetlen álomban vagyok, ébren.
Norm közben elszenderült, így én is visszább vettem kicsit a hangomból, most legszívesebben megsimogatnám, valahogy kicsit sem olyan, mint egy pók. Sokkal másabb, sokkal élőbb, sokkalta több mint ami. Hogy lehet ilyet leprogramozni, tűnődök kicsit rajta.
Chan hangja ismét kizökkentett andalgó gondolatvilágomból: - Igen találkoztam már más játékosokkal, de még nem is tudom mit mondjak, remélem őket is megismerem, nem sietek sehova, hisz még sok-sok szint és sok-sok küldetés van még hátra abból, hogy kilépjünk a játékból, és nem is tudom, szerintem az lesz az MMO játékaimnak a vége. Legalábbis most így gondolom. Többnyire lányok, de tényleg erről jut eszembe, ha összefutnál Jay-el itt Aincradban, akkor feltétlen szeretnék találkozni vele. Remélem, hogy itt.. - nem folytattam a mondatot, nem akartam elszomorítani, és kételybe kergetni sem - sőt biztos itt van valahol.

- Á szóval kristályírás. És az micsoda?
-Hátööö... kristályokra kell növényekkel írni. Van például olyan, a kedvencem, hogy farkasokat idéz meg. Nem sebez, de elterel és szépek :3
Többet erről nem tudok mondani, és bár eldöntöm, hogy jobban utánanézek, ismerem magam, nem fogom megtenni egyhamar. Kivéve, ha mégis. Viszont az csak jó, ha esetleg sikerül találkoznom egy hozzáértővel és elmagyarázza nekem a dolgokat, esetleg tanácsot ad.
-Egyébként én arra is gondoltam, hogy meglátogatom a különféle boltokat és utánakérdezek, mi hogy működik, milyen a kereslet, ilyesmi. Viszont arra kiváncsi leszek, hogy fog menni a te terved, ha nem gondolod meg magad és tényleg a két keresést fejleszted.
Még az is lehetett volna, hogy ő ércet meg növényt keres, én meg mondjuk leszek páncélkovács és kristályíró vagy más. Yuichi adná a nyersanyagot, én alkotnék, és így lehetne egy közös boltunk. De már megvettem a növénylátást én is, és hozzá való mesterséget akarok választani. Igaz, egy esetleges közös bolt ötletét ez még nem veti el, de a témát még nem dobom fel. Előbb lássuk meg, ki mire viszi, meg persze Yuichit sem akarok erőszakkal rávenni semmire.
Hajcsavargatva hallgatom tovább Yuichit, és a végén csak legyintek az óvatosságára. Mostanra, főleg a sör segítségével, összeszedtem magam egy kissé és megint olyan érzésem van, hogy semmi baj nincs vele. Ha bent van, akkor él, ha kint, akkor mellettem. Szép lenne úgy ébredni a játék végén, hogy ott ül az ágy mellett és fogja a kezem, vagy csak olvas valami újságot.
-Én még szerintem fogok játszani, de egy játék depütálásakor sosem fogok belépni, csak ha biztos, hogy nem zárnak be. -felelem. -És természetes. Ha megtalálom, majd szólok neked és megint beülünk ide... hármasban. Esetleg négyesben, ha úgy alakul, vagy ötösben, hatosban... -sorolom nevetve. Norm tovább szuszog.

Én is kuncogok Yuichi félremondásán, főleg, hogy elsőre észre se vettem. Nem vagyok róla híres, hogy megjegyezném vagy észrevenném az ilyesmit, de ha igen, akkor általában nagyokat nevetünk az eseten.
Norm pislogni kezd, felnéz, nyújtózik, mintha még ásítana is, majd megfordul és megint összekucorodik. Jobbnak látom, ha kényelmesebb helyet keresek neki, megböködöm, hogy figyeljen rám, majd az ölemre mutogatok. Érti is a célzást, szépen bemászik és ott kucorodik össze, mintha még boldogan sípolgatna is.
-Azt nem tudom, lesz-e. -vonok vállat. -Szeretek kiszolgálni másokat, de hogy egy hely vezetője legyek, az kicsit még hihetetlen számomra. Egy már létező boltba kooperálnék be szívesen... mondjuk kristályírónak vagy méregkeverőnek egy kovács mellé, vagy ilyesmi. Egy bolt van, amivel kacsintgatok, mert macskamán lévén szimpatikus a neve meg a címere. -gondolok konkrétan az AS macskás-címeres páncélok készítőjére. -Ha kisegítőnek bekerülhetek valahova, akkor ajánlani foglak, ha nekem lesz boltom, akkor te leszel az elsőszámú beszállítóm ^^
-Nem sokakkal. -vonok vállat. -Egy íjászlánnyal, meg a Pengék Táncás ellenfeleimmel. Viszont képzeld, amin végképp kiestem meccs, egy olyan jóképű és cuki pasi volt az ellenfelem, és főnix petje van -a "fangirl-mode" bekapcsolásra került, ami végülis boldog áradozásként és pirosló arcként jelenik meg a delikvensen: rajtam. Majd, kikapcsolva a mode-t, eszembe jut még valami, amit meg akartam kérdezni az elején.
-Amúgy... te japán vagy, esetleg? Csak mert említetted Tókiót, ha jól emlékszem.