[Küldetés] Alice mókusa

Elégedetten sétálok a Kezdők Városának utcáin. Éppen az előbb ettem egy jót, aránylag olcsón... az első élvezhető kaja, mióta a játékban ragadtam. Hiába, mikor üldöz valakit az ember, nem nagyon törődik a jó ízekkel. Most, hogy elhatároztam magam az életre, felfigyeltem a kis örömökre is, amik elviselhetővé teszik a folyamatos küzdelmet a fennmaradásért. Pénzbe kerülnek ugyan, de megéri. Egyszer-egyszer megengedhetem magamnak, ha már az a rohadék Akihiko megszívatott bennünket, és már eddig is jó pár ember halálát okozta.
Amíg ki nem kerülünk, addig viszont az ő szabályai szerint játszom. Kénytelen vagyok, nincs más lehetőségem, ha ki akarok jutni, és segíteni akarok másoknak is ebben...
Ilyen gondolatok járnak a fejemben a finom ebéd után. Lassú, nyugodt tempóban közlekedem. Hova siessek? Mobokat irtani nem tervezek, párbajok tekintetében ideje pihenni egy kicsit, ami pedig a küldetéseket illeti... nem valószínű, hogy lesz megfelelő. Általában a 3. szint környékén szoktak az értelmesebbek játszódni, oda pedig fel sem mehetek... nemhogy a küldetésen részt vegyek.
Időközben odaérek a küldetések hirdetőtáblájához, és meglátok valami bizarr, absztrakt formát...
Fogalmam sincs, mi ez. de undorító narancssárga színe van, mintha valami mattrészeg alak egy szénceruzával egyenes vonalakat próbált volna húzni rajta, és bogárarccal rendelkezik... mi a franc ez? egy alvilági mob? Itt a városban? Vagy egy marhanagy pók?
-VÁÁÁÁÁÁÁÁÁ! - adok finoman és kultúráltan, úgy százhúsz decibel környékén, női operaénekeseket megszégyenítő magassággal hangot azon szolíd véleményemnek, hogy ez a szörnyűség nem a legesztétikusabb dolog, amit valaha láttam. Miután sikeresen kiadtam magamból verseskötetbe illően megfogalmazott irodalmiasságtól ragyogó nézetemet, észbe kapok...
Hiszen az egy madár! Tényleg nem a legszebb, az biztos, de a legkevésbé sem alkalmas arra, hogy a rövid lidércnyomád során elmémben manifesztálódott rémképek közül bármelyiket is valóra váltsa. A narancssárga, fehete vonalakkal stimmelt, de a bogárarc nem tudom, honnan jött... talán csak hülye szögből láttam.
Még mindig le vagyok döbbenve, hogy lehet ilyen rondaságot programozni, és megfordulok, úgy haladok tovább... azaz haladnék, ha nem ütköznék bele egy lányba.
Észbe se kapok, már dőlnek is belőlem a szavak... most biztos idiótának néz, ezt valahogy meg kell magyaráznom.
-Á, szép jó napot, kisasszony! Tudja, ez az előbbi csak gyakorlás volt, ugyanis megjelent egy új speciális képességem, az éneklés, amit ily módon próbáltam fejleszteni, bár még nem sikerül mindig tökéletesen, de igyekszem, és a magas és mély regiszterek közül is egyre inkább dominánsabb lesz mind a kettő...
Itt levegőt veszek, ami csak egy pillanat, aztán hadarok tovább.
-Mivel megláttam egy ocsmány, izééé gyönyörű undormányt, vagyis madarat, hihetetlen erejú belső késztetést éreztem, hogy a képességemet gyakorlatoztassam, lírai mondanivalómat gyönyörű dallamokba öntve... az a madár hasonlított egy tigrisre, és én gyerekkorom óta szeretem a tigriseket, tehát ez bizonyos szempontból nemcsak a madár esztétikai alul... izé, felülmúlhatatlanságának kifejeződése, hanem a tigrisek iránt érzett gyerekkori szeretet gyengéd feltörésének a zenei gyönyörbe kovácsolt alakja volt...
Újabb levegő, aztán mint a robot, úgy folytatom.
-Szóval a tigris megfoghatatlanságának, vagyis antimaterializációjának ékes példája volt ez, amely most áthatolt szívemen-lelkemen, és éteri szférákba emelve hallatta velem a képességem alkalmazásával az isteni és emberi kettősség öřök abszurdumát, amely meghatározza egész létünket, úgy fizikai, mint szellemi síkon...
Most szünetet tartok, kissé lihegek a sok beszéd miatti levegőhiánytól. Fel sem fogom, hogy csak még nagyobb marhaságokat mondtam szerencsétlen lánynak, és valószínűleg még inkább megvan a véleménye rólam...

[Juhúú, megvan egy Ördög! Angelica és Nio... az, hogy melyikőtöket hülyítettem a zagyvaságaimmal, attől függ, melyikőtök ír először. Nekem mindegy. Nyugodtan nézzetek elmebetegnek, ha akartok ]

[Ui: A hirdetőtáblát és a küldetést nem vettem még észre... de ami késik, nem múlik ]

A mai nap meguntam a fiúk szívatását, és inkább egy kiadós küldetésre vágytam. A Kezdetek Városában caplattam, hogy valami érdekes küldetésre leljek. Először teljesen kiment a fejemből, hogy hol is vannak a hirdetőtáblák, és így ügyesen átsétáltam az egész városon, csak éppen azt nem találtam meg, amit kerestem. Végül előhoztam a térképet, és úgy kerestem meg. Kicsit morgolódtam, hogy előbb ez nem jutott eszembe, de hát ki gondolná mi történt velem az előbb. Végül csak megtaláltam a célt, és máris elkezdtem nézegetni a dolgokat.
- Nem… ez nem jó… ez túl hosszúnak tűnik…. ez ki a fenét érdekelne? – mondom, miközben nézegetem őket, ám végül megtaláltam egy könnyű és gyorsan kinézetű feladatot. Rögtön el is fogadtam, ám hirtelen egy fiú és egy lány csacsogása jut a fülembe. Minta puma úgy vetettem rájuk magamat. Kezeimmel átölelem a nyakukat, és így szólok hozzájuk.
- Gyertek, csatlakozzatok hozzám egy gyors küldetésre jó? – meg sem várom a választ mondom – Szuper, olvassatok.
A bökővel, ami eddig a fiú mellkasánál pihent, most a táblák felé bökök, arra, amit én néztem ki. Vártam, hogy elinduljanak odáig, ám ha nem, akkor kicsit sürgetem őket.
- Gyerünk-gyerünk… nem olyan fiatal már a nap! – és enyhén meglököm őket.
Megvárom, míg elolvassák, és reményeim szerint elfogadják. Ha így tesznek, akkor nagy mosollyal kifelé indulok a városból, magam után vonszolva a többieket, ha esetleg maradnának.
- Vár ránk a küldetés! Zavarjuk le ezt gyorsan, és irány egy Fogadó, hogy megünnepeljük a sikert. Mert nem én nem kétellgetek magamban. – és örömteli kacagással továbbcaplatok Horunka felé, és remélem, már nem kell cibálnom a többieket. (amennyiben még nem fogadták el, vagy csak ez egyikük, akkor egyedül vágok neki, vagy azzal, melyikük elfogadta)

//elnézést, hogy kezembe ragadtam a gyeplőt, de Katharina az a típus, aki szereti „vezetni” az emberek döntéseit //

Mondandóm befejezésekor tűnt fel, hogy az, akihez beszélek, történetesen egy ismerős. Nio az, egy lándzsát használó harcművész, akivel már harcoltam egyszer. Nocsak, kicsi a világ. Még ha száz szintből is áll.
A hadováláson csak nevet, és visszakérdez, ettem-e már. Pislogok egyet, csak aztán válaszolok a furcsa kérdésre.
-Iiigen, természetesen ettem. És jól érzem magam, habár kicsit fáradt lehettem, ha ocsmánynak láttam azt a madarat, amely...
Eddig jutok a beszédben, mert meglátok valami elmosódott foltot, ami felénk közeledik. A kardom után kapnék, de késő... felkészülök a harcra. Ja, semmi veszély, csak egy lány robbant be a szituációba. Szinte szó szerint.
-Nem azért, de nem mondtam, hogy elvállalom... - mondom enyhén csodálkozva a felhívása után, de azért elolvasom a táblán lévő feliratot. Gyorsan olvasok, úgyhogy pár pillanat múlva már újból az új lányra nézek.
-Te mégis ki a fene... - ismét nem tudom befejezni a mondatot, mert egész egyszerűen megragadja a karomat, és a városkapu felé rángat. Enyhe döbbenettel próbálom tartani a tempóját, még eszembe se jut megnézni, hogy Nio követ-e minket.
-Egek, te aztán szeretsz belepofátlankodni mások beszélgetésébe... - mondom ingerülten, de mi tagadás, kezd érdekelni a küldetés. Mármint nem, mert ki a francot érdekel egy kis kék állatka... a jutalom már jobban izgat.
-Mégis hogy hívnak, ha a nagy rohanásban volna időm megkérdezni? Én Kyuushiro vagyok egyébként.
A rövidre és csípősre sikerült bemutatkozás után kényelmesen sétálok Horunka felé. Szintemhez képest magas gyorsaságommal nevetve tartani tudom az iramot, mely a különös találkozás után csak a meglepetés miatt volt gyors a számomra.

Némán sétálok Horunka felé. Útközben megpróbálok a küldetésre koncentrálni, és komolyan venni, de hát egy mókus elkapását ki tudná komolyan venni?
Közben Nio is bemutatkozik a hiperaktív lánynak, én meg csak felsóhajtok. Csakis a jutalom kedvéért vagyok hajlandó elzarándokolni egy GM háta mögötti faluba egy hiperaktív meg egy fáradékony csajjal, egy kék, szőrös izét elkapni. De hát kell a pénz, meg ki tudja, talán egy kis tapasztalatot is gyűjtök.
Nem mintha ismeretlen lenne az a kis falu. Amíg azt a két gyilkos üldöztem, az egész első szintet bejártam, így nagyjából tudom, mi hol van. Horunka egy elhagyatott hely, egyáltalán azt sem értem, hogy kerül oda egy mókus. Hiszen még mob is alig van a környékén, nemhogy játékos.
Utunk szerencsére veszélytelen, minden nehézség nélkül odaérünk a mókus állítólagos tartózkodási helyére. Körülnézek a pár lézengő karakteren, a néhány NJK-n, a szinte üres utcákon, és a térképre nézek.
A pont, ami Horunkába mutatott, kisebb lett, és újabb sétára kényszeríti a csapatunkat. Na, ha már idáig eljöttünk, ez már semmi. Speciel az idegesítő kislány, aki elolvasatta velünk a küldetést, és kérdezetlenül ráncigált el ide, jobban zavar.
De hát nem siránkozom tovább, a háromfős kompánia élén haladok az ugráló jelzés irányába. Horunkát is jól ismerem, így ha hagyják, hogy én vezessem őket, valószínűsíthetőleg nem szaladunk zsákutcába.
Elérünk nagyjából a falu közepére, és eltűnődöm azon, hogy is kapjuk el a mókust. Mivel magas a gyorsaságom, valószínűleg nagy szerepet fogok játszani benne... főleg, hogy Nio már egy kis futás után kifullad. Már ahogy én emlékszem a harcunk alapján.

Bár látszott friss csapattársaimon, hogy nem nagyon tetszik nekik stílusom, azért végül csak sikerül Horunka felé cibálni őket.
- Angelica Katharina. – mondom oda gyorsan.
Már menet közben is tervezgettem, és mikorra a városba érkeztem kész is voltam egy kész ötlettel. Kyuu előttem és Nio előtt lépdekellt. Nagyon biztos magában ennyit megfigyeltem. Elmosolyodok, ám csak egy röpke pillanatra, majd újra gondolkozásba esek. Nagyjából félúton voltunk a városon belül a cél felé, mikor Nio kérdésére válaszolok.
- Én is gondolkodtam egy kis bekerítő feladatban. Nem nagyon szeretnék sokáig vacakolni, ezért mondom is. Magabiztos Uraságnak… – bökök Kyuu felé – … északról kéne mennie. Nio délről üldözné, én pedig keletről. A legjobb lenne, ha a főtér felé terelnénk, mert az elég nagy ahhoz, hogy könnyebben bekerítsük… amúgy meg a mókusok jó mászók szóval, ha zsákutcába ragadna, akkor tuti, hogy egyszerűen csak felmászik egy falra és kész… ezért javaslom, hogy a főtérre üldözzük, mert ott nincs olyan sok dolog, ahova felmászhat. Ja és ha kedvesek ne kerüljetek a bökőm útjába, ha aktiválom képességemet. – fejezem be, de eszembe jut, hogy emiatt igencsak meglepődhetnek - Ez nem fenyegetés, csak tanács. – egészítem ki.
Megvizsgálom, hogy a bökő rendesen a helyén van-e, és meggyőződök, hogy minden a legnagyobb rendben van. Végül ránézek a térképemre, és azt látom, hogy még futhatunk egy kicsit, mire elérjük a petet.
- Ha nektek is megfelel, akkor itt elvállnak útjaink. Próbáljunk egyenlő távolságban lenni a pettől, és ha elfoglaltátok a helyeteket küldjetek üzenetet a másiknak oké? – kérdezem, ám nem nézek rájuk, csak hallgatom mi a válaszuk, és aszerint cselekszek.

Hm, talán kifelé is érződött valami az önbizalmamból... most mindja valaki, hogy alaptalanok a gondolataim! Szóval, Angelica, az idegesítő lány Magabiztos Uraságnak nevez. Őszintén meglepődök, egy pillanatra csodaszép WTF-fejet villantok felé, aztán szó nélkül megyek tovább. Túllépek az ügyön, elvégre egy csapat vagyunk, egybe kell dolgoznunk.
Mind a két lány felhozza a szétválás gondolatát. Nos, ha jobban belegondolok, nem is rossz ötlet. Igaz, vannak buktatói, de egy próbát megér, úgyhogy rábólintok.
Mikor meglátom a mókust, pislogok párat. Nekem speciel nem kellene, bár bizonyos szemszögből nézve elég aranyos. Kialakul bennem egy kép a gazdájáról... nem lehet túl érett gondolkodású, az biztos. A kék szőrmók enyhén túlsúlyosnak látszódik, valami kristályt cipel magával, és úgyszólván tesz ránk. Csak sétál vidáman, bár azt sem értem, ilyen nagy súlyfelesleggel hogy képes mozogni, bár ez a gondolat hülyeség. Viszont még bennem van a valós fizikai törvények megszokása, azért látom így... persze tudom, hogy jó gyors lehet, ha beindul. Inkább akkor kellene elkapnunk, amikor nyugis.
Óvatosan közelítek felé... addig, amíg meg nem bizonyosodok róla, hogy tényleg nem érdekeljük. Nyíltan sétálok az irányába, de semmi reakció. Azért igyekszem hátulról megközelíteni. Közben megvárom, hogy Nio és Angelica is kellő távolságba érjen, hogy megakadályozzák az elmenekülését.
Szemem a csapattársaimra villan, bólintok egy aprót, és ugrom is, egyenesen a mókusra. Nem számítok ellenállásra, elegáns ívben szállok (zuhanok) rá, és már a kezeim közöt érzem.
...puff.
Csak annyit látok, hogy széttöri a kristályt, és már hátra is lökődöm. Vagy Tükör Kristály volt, vagy Lökés Kristály... fogalmam sincs, de a jelen helyzetben valahogy nem is tud érdekelni. Életpontot természetesen nem vesztek a védett zóna miatt, de azért csodálkozva ülök a földön, és nézem a mókust, ahogy 'beindul'. Nem, nem fut... persze, hogy nem, nehogy már könnyú legyen! Gurul! Ráadásul gyorsan, nagyon gyorsan. Nem lesz könnyű elkapni.
Már pattanok is fel, és szinte automatikusan gondolkodom a terven. Hármunknak kell elkapnia, még a csapat leggyorsabbjának sem menne egyedül, úgy gondolom. (Aki valószínűleg én vagyok.)
-Angelica, menj az út bal oldalára, és próbáld elkapni, ha lehetőséget nyújtok rá! Nio, te fuss jobbra, és zavard a jobb oldalt... kődobálással, kiáltozással, akármivel, hogy a mókus ne arra menjen! Én középről üldözöm, és megpróbálom balra ugrasztani, hogy Angelicának könnyebb legyen elkapni!
Az utolsó szavakat már szinte futva mondom, és ha a többiek is a helyükön vannak, megpróbálom végrehajtani a saját tervemet. Fegyverem még nem húzom elő, később is csak terelésként akarom használni.
Igazából marhára nem érdekel, mennyire látszom magabiztosnak. Az a legfontosabb, hogy összejátsszunk, tehát a többiek számára az a megfelelő reakció, ha követik az utasításaimat. Én is követném, ha valaki más utasítana... mármint ha nem mondana baromságot. Ez azonban nem baromság, tudom jól. Ezt a kék izét terv nélkül nehéz lesz elkapni...

Szépen megbeszéltük a tervet, ám mint kiderült egyelőre nem kell futkosnunk. A célpont ott volt az orrunk előtt. Amint megpillantottam elmosolyodtam, és azt mondtam.
- De aranyooos. Kis cukorfalat.
Ahogy közelebb lépkedek feltűnt, hogy Kyuu és Nio is elfoglalta a helyét, és a fiú már vetődik is. A kis mókus 8amit előbb néznék szőrgombolyagnak) összetörte a hátán lévő botra kötött kristályt. A hatás az nagy volt, ugyanis egyszerűen ellökte magától Kyuu-t, aki koppant egy jó nagyot. A kis édes összehúzta magát, és elkezdett gurulni. Kyuu tervére vállat vonok, ám közbe én magam is előállok valamivel gondolatban, mivel nem vagyok biztos a sikerben. A kijelölt szakaszon kezdek szaladni, é megpróbálom elkapni azt a kis kékséget. Nem remélem túl sokat, hisz látszik, hogy gyorsabb nálunk. Csak azt nem értem, hogy a fenébe tud ez a pet támadni. Ezt a gondolatot rögtön elhessegettem, mert majdnem nekimentem egy cégérnek figyelmetlenségemben. ha úgy látszik, hogy kilátástalan ez a terv, akkor intek a többieknek és saját utamra megyek.
- Mindjárt jövök.
Egy üzletbe mentem gyors bevásárolni, majd ha megvan, amit akartam megnéztem merre tart a pet, és megpróbáltam elé kerülni. Reméltem, hogy sikerül. Sejtem, hogy nem sok esélyem lenne elkapni, így előveszem a frissen vásárolt itemet, és leteszem, leengedem a földhöz szinte ujjnyira a pet eledelt. Reméltem, hogy rákap a pet a csalira, és megáll. ha így tesz, akkor intek a többieknek, hogy álljanak meg, majd odanyújtom az ételt, a másik kezemről, már előzőleg levettem a fegyvert, és ujjam hegyével megcirógatom a petet, és próbálom minél jobban megkedveltetni magam vele. ám ha tervem nem működik, akkor jöhet újra az üldözés.

//ha minden igaz van pet eledel, mert állatidomár karakterem kapott olyat jutalmul egyszer, így gondoltam van olyan bolt, ahol ilyet lehet venni. Mellesleg ha valamit rosszul csináltam, akkor elnézést kérem.//

Bár a tervem jónak látszott nem az történt, amire számítottam. A kis pet megállt, és a cirógatás is jó volt. Már majdnem megmarkoltam, mikor a pet kitátotta hatalmasra a száját, és bekapta kézfejemet. Mit nem mondjak kicsit meglepődtem, de nem annyira, hogy felsikoltsak, vagy elvesszem a fejemet. Felállok szépen nyugodtan, és lehozom menümet. Felszerelem bökőmet, és hiányzó egyik kézfejemmel mit sem törődve megindulok. Ha nincs újabb terv, akkor Kyuu tervét folytatom, azonban megváltoztam. Felvettem komoly jellemem, ami egyáltalán nem jelentett sok jót. Arcomról a mosoly leapadt, és egykedvűség jött elő. Szemeimből az eddigi élénkség alábbhagyott, és érzéstelen, hideg tekintettel meredek a mókusra. A bökő lágyan megcsillant, ám nem vettem róla tudomást. A kijelölt helyemen futok, és ugyanolyan hideg, merev tekintettel nézek a többiekre, ha hozzám szólnak. Bár igen merevvé vált a stílusom, azért még odaszólok.
- Ha legalább kis realitás van ebben a játékban, teli hassal hamarabb kifárad. – de csak ennyit mondok.
Szememmel végig a mókust követem, és egyszerűen csak követem. Azon gondolkodtam, hogy nem kéne-e hamarosan megszédülnie annak a kis szőrpamacsnak ennyi gurulás után. Reménykedtem, hogy Kayaba Akihikonak volt annyi esze, hogyha éhséget programozott be, akkor legalább beszédülni is lehessen, és telt hassal hamarabb kifáradunk. Bár hogy is legyen, ha a pet lassít, és lesz még hozzá energiám, hogy rávessem magamat, ám csak akkor, ha az én térfelemre tér. Nem tudtam meddig tart a pet védelme, de kiindulva a kristályokból nem tarthat olyan rengeteg ideig, és ha elégszer piszkáljuk, csak abbamarad, már ha átlagos kristályról van szó, és nem valami képességről, vagy ilyesmikről..

Remek, a két csapattársam elfoglalja a helyét. Nio jobbról zavarja a kék izét, Angelica meg balról próbálja elkapni. Előrerohanok, hogy balra ugrasszam a mókust, közben balra nézek...
És pislogok egyet.
Angelica sehol. Szó szerint. Na jó, pár pillanat múlva megjelenik, egy boltból jön ki.
Mi van? Bevásárolt az ebédhez, vagy csak szívat minket? Titokban a mókus oldalán áll?
Nem, a kezében szorongatott valami nyilvánvalóan nem egy étel hozzávalóival teli szatyor. Már csak azért sem, mert azt nyilván már a boltban az inventoryjába rakta volna. Ráadásul nem főzni készül, hanem valami más célja van.
Magához hívja a mókust? Szóval az akkor petkaja? Nem is tudtam, hogy ilyen létezik, bár nyilván csak jutalomfalat-szerűség, hiszen az njk-knak nincs szükségük evésre. Mindazonáltal a mókus intenzív érdeklődést mutat a csemege iránt, közel megy a lányhoz. Egészen közel. Tágra nyílt szemekkel figyelem, mi lesz a végeredmény.
Nem kell sokat várnom, a szőrmók bekapja a kaját... Angelica kézfejével együtt. A lány felett csökkenni kezd az életcsík, bár nem sokat. Leplezetlen kárörömmel nézem, de aztán megkomolyodok.
-Nos, indulhatunk, Önfejű Kisasszony? - riposztolok a 'Magabiztos Uraság'-ra. Azonnal a mókus után indulok, egyelőre csak lépésben, közben még odaszólok a lányoknak.
-Ha nincs ellenvetés, újból az előbbi terv szerint haladunk. Nio, te zavarj jobbról, Angelica, te pedig próbáld elkapni balról, mikor egy célzott támadással feléd ugrasztom.
Majd begyorsítok. Csapattársaimat illetően nem aggódom. Nio, bár nem bírja jól a strapát, valószínűleg kipihente magát Angelica közjátéka alatt. A hiperaktív lányon pedig valami furcsát láttam... határozottabb lett? Koncentráltabb? Elszántabb? Hát nem ártana.
Mikor mindenki a helyén van, és megközelítettük a mókust, előkapom a kardomat. A penge kéken felizzik, én pedig enyhén jobbra kerülve, egy kiáltás kíséretében lesújtok... a mókus mellé, jobb oldalra. Hiszen nem az a célom, hogy megsebesítsem, hanem hogy megijesszem, és ha minden jól megy, balra ugorjon. Ha Nio elzárja a jobbra menekülés esélyét, a többi már Angelicán múlik.

Figyelmesen futok a mókus felé, miközben gyorsan jobbra és balra pillantok, társaim elfoglalták-e már a helyüket. Igen, Nio jobbról zavar, Angelica pedig balról vár a kék szőrmókra.
Nos, ha rajtam múlik, nem kell sokáig várnia. Kardom kéken felizzik, és lecsap a mókus mellé, aki ijedten balra gurul... egyenesen Angelica felé. Most már minden rajta múlik, bár valószínűleg sikerülni fog neki. Nem lesz nehéz dolga, hiszen én ott vagyok jobbról, előre nem tud menni a mókus, hátra meg... hát... nem valószínű.
Szóval, miután Angelica felé terelem a kék izét, nem hagyom abba a futást, csak ha sikeresen elkapja. Ha megvan, megállok, és fújok párat.
-Szép volt... - mondom elismerően. Ahhoz képest, hogy az egyiküket most ismertem meg, elég jól bíznak bennem. De hagyjuk a csapatpszichológiát, most inkább a mókussal foglalkozom. Meg kellene kötözni... de mivel? Nálam nincs kötél.
Jobb híján egy hétköznapi, fehér pólót varázsolok elő inventorymból. Olyat, amit olyankor szoktam viselni, mikor épp nem vagyok páncélban, ami nem túl gyakori esemény.
A 'kötéllel' mozgásképtelenné teszem a szőrgombócot, kötök rá pár csomót. Ezután, ha senkinek nincs ellenére, egyszerűen felkapom (ha Angelica a levegőben tartja, és nem a földhöz szorítja, akkor nem veszem el tőle), majd ránézek a térképre. És most hova?
Kérdésemre gyorsan választ kapok, egy újabb pont személyében. Elindulok hát arra. Csak ez az idegesítő hang ne szólna!
Megpróbálom befogni a mókus száját, de miután majdnem megszabadít a kézfejemtől, mint Angelicát, jobbnak látom lemondani erről. A sírás és a visítás különös egyvelegétől már hasogat a fejem, ahogy a furcsa kompánia végigvonul Horunka utcáin. Na, képzelem, az a pár játékos mit gondol a női felmenőinkről... istenem, ezt kínozza a gazdája, vagy mi? Nagyon nem akar visszamenni. De hát ez nem az én dolgom, úgyis meg fog szökni megint.
De nem kell már sokáig szenvednem, hisz megérkeztünk. Egy egyszerű ház a gazdi otthona. Ha nálam van a mókus (ez ugye Angelicán múlik), várom, hogy valamelyikünk csengessen, viszont ha nem, én lépek oda a csengőhöz. Közben imádkozom, szabadítson már meg valaki ettől a zajtól...

Kis ideig eltartott, de végül sikerült letepernem azt a nyavalyás mókust. A sivitozása már most a plafonig lökte az idegeimet. Észre sem vettem, hogy Kyuu lekötözni, és átveszi azt a kis idegesítő rágcsálót. A fülemet fogom a még meglévő kezemmel, és már lassan a fogaimat csikorgatva haladok Kyuushiro után. Már majdnem odaértünk, mikor nem bírtam tovább.
- Remélem otthon lesz a gazdája, mert ha nem saját kezűleg fogom eltenni láb alól ezt az idegesítő mókust! – mondom oda Nionak.
Áhítattal nézem bökőm hegyét és arról álmodoztam, had szúrjam bele legalább egyszer abba a kis szőrmókba, ám térképre pillantva már közel volt a cél. Mikor már csak egy félutcányira voltunk, már teljesen elegem volt. Hatalmasat csaptam a falba, amin természetesen megjelent az ikon, miszerint Sérthetetlen Tárgy, vagy mi a fene, már az olvasás sem ment olyan ideges voltam. Végül csak elértük azt a nyamvadt házat. Alig álltunk elé, én már nyomkodni is kezdtem a csengőt. Egyszer-kétszer-háromszor. Mindaddig nyomkodom a csengőt, míg nem szólnak, hogy „Egy Pillanat” vagy ilyesmi. Türelmetlenül várok, és azon álmodozok, hogy végre egy csendes kis Fogadóba igyak valami jó erőset, ami el tud engedni kicsit. Gondolataim elkalandoztam, és azon agyaltam vajon Kyuushirot is sikerülhet elcsábítani pár kortyra, és ha sikerül leitatni lehet, ki tudnám fosztani az aranyos zsákját egy két arannyal remélhetőleg, ám amint ajtót nyitnak (ha nyitnak), akkor kijózanodok, ami nem esett jól, mert a mókus hangja ismét felidegesített, pedig már sikerült lenyugodnom valamennyire. Személyiségem egyre-inkább kezdett újra a normálisra visszatérni. Remélem nem marad a nyakunkon a mókus, főleg a rágcsálóra nézve ajánlott.

Hát igen, nemcsak én vagyok ki a mókus hangjától, Nio is elég ingerültnek tűnik, de Angelica... hú, bakker, én félek tőle. Nem elég, hogy csak úgy belepofátlankodott más beszélgetésébe, és elrángatott minket a világ végére, de olyan energia van benne, hogy egy rinocérosz vígan elélne vele. Mint egy bomba, aminek már füstölög a gyújtózsinórja, úgy viselkedik...
Na nem mintha én jobban bírnám, csak nem mutatom. Ráadásul én fogom a mókust, szóval testközelből élvezhetem az Operaházba illő tehetség gyakorlását, és néha arra gondolok, hogy odanyújtom Angelicának, aki egy holdfényben andalgó szerelmes vágyakozásával néz a fegyvere hegyére. Mit ne mondjak, meg tudom érteni. Tekintve, hogy ez itt a kezemben csak egy számítógépes program, nem is rossz ötlet, de...
De kell a pénz, na! A jutalom ígérete az egyetlen, ami visszatart attól, hogy teljesítsem Angelica kívánságát. Mikor odaérünk a házhoz, Nio előreszalad, és becsönget. Majd, mintha ez nem lenne elég, Angelica is követi a példáját. Majd még egyszer. Majd még egyszer. Majd...
Nyílik az ajtó, és egy népmesébe illő lány lép ki rajta. Oázis a sivatagban számomra, hogy végre átadhatom a mókust, és nem kell hallgatnom ezt a hangot.
De... mi van? A gazdi eléggé ingerült módon közli velünk, hogy szerinte nem követjük megfelelően a neveléspszichológia egyik legfőbb elvét, konkrétan nekünk ugrik. Sietve hátrálok a zajos csomaggal, megpróbálok valamit mondani is, de nem hagyja. Egek, kezdem érteni szegény mókust. Mikor a lány egy kést ránt elő, felsóhajtok. Bár nekem remélhetőleg nincs félnivalóm, mivel a gaz gazdi nem kockáztatná imádott kedvence megsebesítését, azéřt hátralépek a penge elől.
-Figyelj, ha elengedném, és eloldoznám, akkor újra menekülni kezdene. Nekünk sem volt hawaii az elkapása, az egyikünknek konkrétan leharapta a kezét, de igyekeztünk finoman bánni vele. Megszokta a szabadságot, azért sír, mi nem bántottuk.
Nyugodt a hangom, bár legszívesebben előkapnám a kardomat, és 'elbeszélgetnék' a lánnyal. De nem, akkor is meg fogom kapni a jutalmat!

Végre ajtót nyitottak nekünk, ám ahelyett, hogy szépen megköszönnék, nekünk rontanak. A kis csajszi nagyon el van telve magával. Elkezdett parancsolgatni, és fegyverrel hadonászni. No, itt ütött ki a galiba. Kezemet (az épet) ökölbe szorítom, és magam elé bámulok. Azonban egy pillanattal később a haragom kitört belőlem (amennyibe, na lány folytatja Kyuu után).
- Na, idefigyelj! Először pet eledellel próbáltam magamhoz csalni, és amikor hozzá akartam érni leharapta a kézfejemet! – mutatom fel a csonkot – Ráadásul út közben már teljesen felidegesített! Nem azért caplattam el a Kezdetek Városából idáig, és rohangáltam a peted után, hogy a küldetés megbízó ránk rontson! Szóval elhoztuk a petedet, az hogy mit csinálsz, vele nem érdekel, ám ha megint elszökik nem a mi problémánk! Kyuu add át neki!
Tisztában vagyok, hogy Kyuushiro nem biztos, hogy hallgatni fog rám, de ebben az esetben gyilkos pillantásokat vetek rá. Amennyiben Kyuu hajlandó lesz átnyújtani, és a lány lenyugodott folytatom.
- Amúgy jó helyen hadonászol fegyverekkel… biztonságos terepen nem sebesülünk, ráadásul mi 3-an vagyunk, és a többiekről fogalmam sincs, de én már gyilkos kedvemben vagyok hála annak a kis dö… petnek. Na szóval… a küldetést, ha neked nem is úgy tűnik, de teljesítettük.
Az utolsó mondatomat amolyan célzásnak mondtam csak, és a saját érdekében remélem fogunk kapni valami jutalmat, mert ha nem lesz itt ihaj-csuhaj. Próbálgatok azért viszonylag nyugodtan beszélni, de azért látszik rajtam, hogy ideges vagyok. Arra vágyok már, hogy minél messzebb legyek ettől a kis szőrgombolyagtól, akit szívesen megnyúznék már. Ideges tekintettel nézek a lányra, hogy várjam, mit válaszol. Amennyiben Kyuu nem adta volna át a petet, vagy nem nyugodott volna, le a lány még tovább idegeskedek, és azon gondolkodok már, hogy párbajra hívjam a lányt, hátha akkor leesik a magaslóról.