Fuun Kotarou vs Hinari

by **Rosalia** Szomb. Jan. 12 2013, 02:15

Harctér leírása: OSZLOPCSARNOK
Igen tágas a harctér, mintegy 10x10 méteres, fedett tetejű arénában fogtok küzdeni, amelyben minden négyzetméterére jut egy oszlop. Ezek az oszlopok nagyjából 3 méter magasak, redőzet nincs rajtuk, a megmászásuk igen nehézkes. A tetőzet rácsos, csakis az oszlopokat tartja össze, amik támadásra Immortal Object feliratot villogtatnak. A pályát derék magas korlát határolja, aminek átlépése, bárhogyan is történne, a versenyből való azonnali kizárást eredményezi. A harctérre teleportálással juttok.

Felszerelés:
Mindkét versenyzőnek le kell vennie minden pluszt érő ruházatát! Saját fegyvereitekkel harcolhattok, viszont a bónuszok itt sem érvényesülnek. Kristályok, potik nem használhatóak. Speciális képesség használható, jártasságok viszont nem!

Párbaj időtartama: 4 kör/fő (ha a bíró úgy ítéli, akkor +1 kör)
Határidő: 3 nap/fő

Bíró: Rosalia
Zsűri: Kayaba Akihiko, Egil, Silica

Fuun Kotarou
Élet: 3
Fegyverkezelés: 8
Erő: 3
Kitartás: 4
Gyorsaság: 23
Speciális képesség: 7

Hinari
Élet: 4
Fegyverkezelés: 2
Erő: 2
Kitartás: 1
Gyorsaság: 4
Speciális képesség: 2

by **Fuun Kotarou** Szomb. Jan. 12 2013, 16:10

>>Kardforgatók Nagy Tornája
Hinari VS Kota<<

Eljött a nagy nap, bár már vártam teljesen felkészülni rá nem tudtam. Kivételesen kihagytam az éjszakai portyát, hogy már kora reggel elkészülődhessek, és indulhassak is a kasztom tornájára. Szépen elkészülődtem, és még a hajammal is törődtem kivételesen. Átcseréltem a színeket, így jóval több ezüst-fehér lett, mint fekete, valamint hála a rendszernek a haj szabadon állítható, így még a valóságban eszméletlen nehéz formát is sikerült megcsinálnom. Mivel a cuccaimat úgy sem használhatom végre belebújhattam ismét a tradicionális ruháimba is. Sőt, még valamikor poénból beszereztem egy frankón formázott pipát is. Mondjuk inkább kellékként, mintsem használatra. Még egyszer ellenőriztem magamat a tükörben, s már indulásra készen is álltam volna. ~Hoppá, kard!~ Jutott eszembe, hisz azt használhatom rendesen. Jobb lett volna így beállítani, s majd csak ott előhívni a szabdalót, de nem voltam biztos benne, hogy elérhető lesz majd a menü. Kelletlenül de oldalamra aggattam a kardomat. Már mióta itt rostokolok, és még egy rendes katanát sem tudtam beszerezni. Arra meg gondolni sem akarok, hogy esetleg harcművész fegyverek közé van sorolva. Kicsit oldalra pillantok, hogy ellenőrizzem az időt. Egyszerűen a másik világban is be kellene vezetni, hogy mindig látod hány óra van. ~Ejnye, késésben vagyok.~ Ugyan a bónuszaim hiányában csak a sebességem két harmadára vagyok képes, így is elég hamar behozom a lemaradásom, s időben érek a teleportáló helyhez. Elég érdekes egy helyre lettem teleportálva. Nem mondhatnám annak a túl nagynak, legalábbis hozzám méretezve. Ráadás tele van rakva oszlopokkal, ami totálisan ellenem irányuló támadásnak minősül. Körben egy alacsony kerítés, fent pedig rácsos plafon. Egy pillanatra Kalitkába zárt madár érzés fogott el. Épp azt nézetegem, hogy mennyire lehet elbújni egy ilyen mögött, de hát nem az igazi. Aligha egy pillanatnyi szem elől vesztésre elegendő, az is főképp a sűrűségének köszönhető. Ekkor pillantom meg ellenfelemet, egy hölgyeményt. Odalépdelek eléje, s illendően bemutatkozom.
-Kotarou vagyok, örvendek.- Majd a jobb kezemet magam elé húzom vízszintesbe a mellkasom elé, s mélyen meghajlok.-Kellemes szórakozást! Khm, akarom mondani jó küzdelmet.
Kiegyenesedem, s rákacsintok. Közben elteszem a pipát, s a kardomat a kezembe veszem. A markolatával erőteljesen behúzok egyet a legközelebbi oszlopnak, ám az nagy sajnálatomra Immortal Objekt-tel köszön vissza. Ez így kellemetlen lesz, amíg lehetőségem van forgatom kicsit a kardomat, hogy be-saccolhassam a kihasználható hely nagyságát. Aztán mikor elkészül az ellenfelem is felveszek egy alap védekező beállást. Vagy kitérni fogok, vagy karddal védek. Nem kívánom lebecsülni az ellenfelemet.

A tradicionális ruha.

by **Hinari** Vas. Jan. 13 2013, 00:37

Tekintetem ide-oda siklott a hatalmas kőrengetegen, akaratlanul is olyan pontot keresve, ami bizonyos mértékű biztonságot nyújthat az éljenző tömeg elől, enyhítve az emiatt kialakult feszültségem. Fejem a morajlás ritmusára lüktetett, és hamarosan szívem dobbanásai is csatlakoztak ezen ijesztő kompániához.
Mindenhonnan kőoszlopok meredtek rám, szürkék voltak és csúnyák, ráadásul lehetetlenné tették a harctér normális szintű feltérképezését is. Egyedül az árnyékuknak és roppant tömegüknek köszönhették, hogy nem nehezteltem rájuk: valamiért éreztem, hogy nagy jelentőséggel bírhatnak még a párbaj során.

Zöldfülűként eredetileg eszembe se jutott volna jelentkezni, ám a közelmúlt eseményei döntően befolyásolták gondolkodásmódomat, elhitetve velem, hogy képes vagyok többet kihozni magamból, olyan dolgokat, amik megvalósulását eddig elképzelhetetlennek tartottam. Például hogy jelentkezzek a kardforgató tornára. Vagy akármilyen tornára. Még az ironikus félmosolyra is tisztán emlékszem, amikor nevemet a listára írtam, fesztelenül, sőt, szinte izgatottan, hogy végre belevágok valami nagyszabásúba. Ám már akkor sem gondoltam volna, hogy ilyen nagyszabású lesz. Óriási ovális aréna, sokszáz néző, zaj, kürt és trombitaszó, zaj, papírsárkányok, zaj… és adrenalin.

A srác teljes nyugalommal baktatott felém, láthatólag cseppet sem zavarta a környezet, lépései magabiztosnak és merésznek tűntek. A helyzethez illő bemutatkozása és köszönése mellé egy ahhoz egyáltalán nem illő ruházatot választott, tovább erősítve bennem a bizonytalanságot, ami már a teleportálás közben eluralkodott rajtam. Hirtelenjében fogalmam sem volt, miért is kerültem én ide, így csupán egy mosolyt tudtam megereszteni felé, miközben meghajolt.
- Az én nevem Hinari – feleltem aztán, majd, kifogyva az udvariassági formulákból, immáron fesztelenebbül folytattam – Köszi, neked is! – nevettem, közben belepirulva kacsintásába. Ez a momentum volt az, ami végülis kirántott a körülöttem örvénylő gondolataim és kételyeim közül, visszahúzva a valóságba. Körülnéztem.
Minden eltűnt. Az arcomat fénybe öltöztette a napsugár, ahogy felnéztem az égre. Rácsok se voltak, sem fedett tető, nem érzékeltem őket, ahogy a tömeget és a zajt sem. Megszűntek létezni, én voltam csak, a kardom, az ellenfelem és az oszlopok, amik barátságosan néztek le rám. Mélyen beszívtam a levegőt, majd kinyitottam türkizkék szemeimet.
Fegyelem. Fókusz. Figyelem.
Készen álltam.
Kotarou már a vágásait próbálgatta, mire sikerült kézbe vennem fegyverem. Egyenlőre kivártam, éles szemmel figyeltem minden mozdulatát, megpróbálva elemezni őket és tanulni belőlük. Begyakorolt pozitúrák híján, jeges nyugalommal vártam rohamát, pengém élét szemmagasságban tartva. Annyit legalább tudtam magamról, hogy nem vagyok az a támadó fajta, és a várakozás csak növelte a szituáció okozta nyomást, ami per pillanat pozitív hatással volt rám. A támadás azonban nem érkezett, így egy újabb mély levegővétel után megindultam. Most nem számított semmi, se gyorsaság, se élet: ki akartam deríteni, mégis mennyivel lehet erősebb nálam. Mert hogy erősebb, abban teljesen biztos voltam.

by **Fuun Kotarou** Vas. Jan. 13 2013, 02:44

>>Kardforgatók Nagy Tornája
Hinari VS Kota<<

A lányt elnézve eleinte kétségeim támadtak az elkövetkezendő tusa élvezetességéről. A lámpalázasság, vagy egyéb hasonló érzelem nem jön jól egy küzdelemben. A kétségek miatt az ember hezitál, ez pediglen hibához vezet. A versenyeken mindig lesz közönség, s néhány sport kivételével aligha csendes. A környezet engem is frusztrál, ám bele kell törődnöm, hogy a rendezők igencsak vicces kedvükben voltak, és ezen én nem változtathatok. Nemsokkal később azonban érdekes fordulat következett. A kis poénkodásom meglepő eredményt hozott, mégpedig ellenfelem kisugárzásában. Egyértelműen nevetett, ez már egy jó jel. Élvezni kell a küzdelmet, nem szenvedni tőle. Amint végeztem a kezdeti próbálgatásokkal, s újra ellenfelemre nézek, rá kell jönnöm, hogy tévedtem. Nem csak fürgébben készült el a vártnál, hanem szintúgy várakozó pozíciót vett fel. Ez meglehetősen váratlanul ért. Eddig nem volt senki sem, aki védekező állásra ne támadással válaszolt volna.
-Érdekes.
Motyogtam félhangosan. Aztán elkezdett közelíteni. A tömeg kántálása elhalkul, érzem, ahogy a szívverésem gyorsul, ahogy az arcomra önkéntelenül kiül az a bizonyos mosoly. Aztán hallom, ahogy a lábbelim megcsúszik a köves alapon, s lassan megtalálja a helyét. Kardom hegye fentről levándorol, a mellkasom lejjebb ereszkedik, a szemem összeszűkül, s izmaim elrugaszkodásra készek lesznek. Egy utolsó nagy levegő. Lassan kieresztem, ezzel lenyugtatva pattanásig feszült idegeimet. Látni akarom mit tud, érezni akarom a kardok tiltakozó kiáltását, ahogy egymást taszítják. Kíváncsi vagyok mivel rukkol elő ezen a lehetetlen terepen. Használ-e megtévesztéseket, be lehet-e ugratni? Türelem. Ez a szó villan fel szemeim előtt. Egy hajszál választott el tőle, hogy a saját csapdámnak essek áldozatául. Lassan felegyenesedem, ám szemeim változatlanul élesek maradnak. Kardomat magam elé emelem, esetleges védésre alkalmas helyzetbe. Egy-egy lépéssel közelítek feléje. Alig két-három méterre lehettem már csak tőle, mikor irányt változtattam. Ezt a csekély távolságot tartva indultam el balra, óvatosan játszottam egy-egy méterrel, hogy szem előtt tartsam. Alig negyed kör megtétele után azonban takarásba lépek be. A következő pillanatban már srégen hátra is szökkenek két oszlop közé. Amennyiben a megfontolt támadó szerepét játssza, ekkor lett volna a legalkalmasabb pillanat a számára, hogy akcióba lendüljön. Amint felöltötte a támadó szerepet, többé nem lesz értelme visszaállni távolságtartóba.
Ha ez előtt már rávette volna magát a támadásra, akkor sincs probléma, mivel azt terveztem első körben, hogy védekező félként tesztelem képességeit.
Amennyiben még mindig visszakozik támadni nekem kell lépnem. Azon nyomban támadásba lendülök, mihelyst megpillantom. Egyelőre tartózkodom a sebességem teljes kihasználásától, hisz nincs értelme rohamozni. Azzal csupán a vesztembe rohannék. Torok, szív, vese. Létfontosságú szervekre mért szúró támadásokkal kezdeményezek, ám egyikkel sem kívánok betalálni. Feltéve, ha esélyem lenne rá. Vágások ezen a terepen mérhetetlenül nagy hátránnyal járnának. Egy szúrás, majd egy másik, s a harmadik sem maradhat el. A fémes csendülés, ahogy a kardok találkoznak, a lassuló másodpercek, ahogy elönti ereimet az adrenalin, az apró lépések, melyekkel kerülgetjük az oszlopokat, egytől-egyig élvezettel töltenek el. ~Ideje, valamit alkotni is!~ Megpróbálom egy oszlopnak terelni a hátát, azonban ha ez nem sikerülne, akkor sajnálatos módon a hangulati elemet hanyagolnom kell. A következő szúrásommal egyenesen a szívét célzom meg. Ám mielőtt a pengéje elérhetné az enyémet a képességem apró használatba vételére vetemedem. Amit lát, hogy a kard az övével ellentétes irányba tér ki. Ám a felszín alatt meghúzódó valóság, hogy kardom hátrál, majd ismét előre tör láthatatlanul egészen mellkasa közepéig. Itt egy aligha vágásnak nevezhető függőleges karcolással vetemedik rongálásra, s mellközéptől felfelé kettéhasítja a blúzt. Ám a várt hatás helyett csak egy apró piros csík fut végig a ruhán, s semmi kár nem esik benne. Akaratlanul is elhúzom a számat egy csalódott grimaszra.
-Ch...Hangulat gyilkos.
A megjegyzés félhangosan, akaratlanul hagyta el szülőhelyét. Ezután hátrálásba kezdek, hogy teret adjak neki. Bár arra figyelek, hogy magamat ne szorítsam be, így a terem közepe felé veszem az irányt. Újfent defenzív állást veszek fel.

by **Rosalia** Szomb. Jan. 19 2013, 23:22

Mindkét játékos indokoltan hiányzik, remélhetőleg minél előbb folytatják a küzdelmet.

by **Hinari** Vas. Jan. 20 2013, 21:13

Mosolygott. A méterek szinte csigalassúsággal maradtak el mögöttem, ahogy egyre közelebb és közelebb kerültem hozzá, lábaim minden szökkenésnél újabb erővel láttak el, szemem kitisztult, érverésem fokozódott, ám gondolataim mintha szöges ellentétben álltak volna testemmel: őt néztem, ahogyan mosolyog, éreztem a kialakuló feszültséget, amint felkészül a roham fogadására, és ez egyfajta nem várt nyugalommal töltött el.
Fehér tincsei megremegtek, lépései pedig túlzott magabiztosságról árulkodtak. Lehet, hogy a szemében én csupán egy lassított felvételként mozgó bábu voltam, de ő pontosan ugyanezt a hatást közvetítette felém. A különbség csak annyi volt, hogy amíg én futottam, ő gyakorlatilag sétált. Mégpedig egyenesen felém. Már kezdtem elhinni, hogy frontálisan kívánja fogadni a vágásomat, amikor hirtelen eltűnt a szemem elől, majd szinte azonnal felbukkant, pár méterrel odébb. Ez hát a sebesség fogalma errefelé.
De nem adtam fel. Vele együtt fordultam, ő kivárt, én követtem, így keringőztünk, amíg végül egy oszlop szakította félbe a bált. Tudtam, hogy a gyorsaságát kihasználva szinte akárhol lehet, így az esélytelenek nyugalmával kémleltem körbe, mély lélegzetvétellel nyugtatva magam, hogy jobban tudjak koncentrálni. Egy pillanatra be is csuktam a szemem, inkább a többi érzékszervemmel próbálva belőni helyzetét: a sebesség még nem jelent észrevétlenséget, lábbelijének kövön való súrlódása pedig mindennél árulkodóbb jel. Már tudtam, hol van.

Kardomat egy határozott mozdulattal újra szemmagasságba emeltem, és vártam, eközben figyelve rá, hogy végig árnyékban maradjak. Amint pozícióba értem, újra nekiindultam, pontos terv szerint végrehajtva cselekedetem minden mozzanatát, kihasználva a terep adta előnyöket. Eközben persze ő sem tétlenkedett, fegyverét vízszintesen tartva rohant felém, mintha egyáltalán nem vágni akarna, inkább szúrni. Halvány mosollyal az arcomon nyugtáztam a szituációt: mintha direkt segíteni szeretne, nyílegyenesen közeledett, végig az oszlop adta árnyék sávjában. Valószínűleg nem sejtette, hogy pont ezt akartam: már a harcunk első percében feltűnt, mennyivel tapasztaltabb nálam, így okkal feltételeztem, hogy azóta már bőven volt ideje felmérni képességeimet, beleértve a legszembetűnőbb dolgot is: a kettőnk közti sebességkülönbséget. Ha így történt, innentől akarva akaratlanul is ez alapján fogja kiszámolni mozdulatait, egészen addig, amíg nem kap információt ennek megváltozásáról. Amit, természetesen, még nem fedtem fel előtte.
Egy egészen egyszerű elgondolásból indítottam: pontosan tudja, milyen gyors vagyok. A sajátjának növelésével illetve csökkenésével párhuzamosan képes az arányt meghatározni, ám kihagyva azt a lehetőséget, hogy én is tudok gyorsabb lenni.
Alig volt négy-öt lépésnyire, amikor kiléptem a napra.
Egy újabb mély lélegzet, nem pazarolva el egyetlen életbevágó másodpercet sem, majd már emeltem is a karomat, megcélozva az immáron mellettem elhaladó alakot, pontosabban a fiú hátát. Mivel gyors reakcióra számítottam, a kísérlet után rögtön hátraugrottam, be a biztonságot nyújtó árnyékba, hogy még véletlenül se tudja megfejteni, mitől lettem gyorsabb abban a pár másodpercben.

A tánc folytatódott, a közönség émelyítő zenei aláfestése pedig hullámokban fokozta a hangulat szülte izgalmat. Koncentrációs képességem majd háromnegyedét az ellenfél folyamatos szemmel tartása (vagy ha ez nem volt lehetséges, hanggal való azonosítása) kötötte le, így nemigen figyeltem az előző manőveremet oly meghatározó terepet. Egy szempillantás alatt elfogyott a mögöttem felhasználható távolság, az akadályt – mily meglepő – egy vaskos oszlop jelentette. A kitéréssel ütemet vesztettem volna, ám időm sem volt ezen agyalni, a támadás szinte rögtön érkezett (20-3=17hp, árnyékban 27). Mint mindig, most is meglepődtem azon, hogy nem éreztem semmit, ám az arcán megjelenő vágy ily pofátlan kifejeződése hamar elfeledtette velem azt a kis karcolást.
- Mégis mit vártál? – tettem fel a költői kérdést, kicsit sem nyugodt hangnemben, majd ennek megerősítéseképpen, a bal kezem különleges röppályára állt, megpróbálva nyomatékosítani az imént kimondott szavakat és egyben letörölni a vigyort a képéről.

Az ő hátralépésével egyidőben tértem ki az oszlop szorításából, jópár másodpercet engedélyezve magamnak felháborodásom csillapítására. Mivel láthatólag ő sem igyekezett támadni, bőven volt időm elrendezni magamban a történteket és megtervezni egy új taktikát. Hagytam, hadd hátráljon az aréna közepe felé, addig újból felmértem a terepet, és kiválasztottam a megfelelő helyet magamnak: mögöttem nap, végig előttem árnyék. Így akárhonnan is támad, ha végre elszánja magát, csak úgy teheti meg, hogy nekem egyetlen mozdulat elég legyen a gyorsasági bónuszhoz. Persze nem kívántam csak ezt a trükköt alkalmazni, ám per pillanat nem jutott eszembe jobb ötlet. És akkor rájöttem…
Magabiztos mosollyal álltam szembe vele, kihívó tekintetemet szinte belefúrva az övébe.
- Gyere csak – mondtam neki, közben lábaimat enyhén behajlítva, hogy akármikor elrugaszkodhassak.

/edit: pm-ben rákérdeztem a bírától, használhatom a képességem és van fény-árnyék az arénában/

by **Fuun Kotarou** Szomb. Feb. 02 2013, 18:09

>>Kardforgatók Nagy Tornája
Hinari VS Kota <<

Szúrással közeledtem feléje, s már megvoltak a terveim minden verzióra. A kitérés mellett döntött, ami egy jeles érdemjeggyel jutalmazza a nehezen kiszámolt opciót. Kardommal oldalra vágok, ám elmarad a várt eredmény. Sőt ahogy pár méterrel arrébb megálltam az én oldalamon ékeskedett a találat vörös lenyomata. Az életem kettő ponttal csökkent.
Elszámoltam volna? Nem, azt nem hiszem. Pontosan felmértem mindent, beleszámoltam az oszlopok elhelyezkedését is. Többre képes, mint amennyit mutat. Széles mosoly költözött az arcomra. Végre egy kis izgalom. Ezért is szeretem a párbajokat. A mobok egyszerűen túl kiszámíthatóak, ellenben az ilyen trükkös ellenfelekkel. Már csak azt kell kideríteni, hogy mégis mi történt. Pontosság, gyorsaság, különleges képesség, vagy több is egyszerre ezek közül.
Az ilyen váratlan fordulatok sokkal jobban felpörgetnek, mint a közönség tombolása, ami az engem ért találatnál igencsak a tetőfokára hágott néhány pillanat erejéig. Nem is meglepő, hisz engem nagyon sokan ismernek hála annak, hogy frontharcos vagyok, vagy épp a második boss szóló lecsapásának. Ezúttal egy fokkal óvatosabb voltam, s szép lassan tereltem, nehogy még egy meglepetésnek legyek áldozata. Az már elég kellemetlen hatással lett volna a hírnevemre, ha egyoldalúan lezúznak. Nem sokkal később sikerrel bevittem a támadást. Vajon meghallotta, a félhangos elszólásomat, vagy csak a grimaszomra reagált nem tudom, azt viszont igen, hogy felhúzta magát rajta. Már jött is a nevelni akaró tenyér. Hirtelen hátrébb léptem, s ellen tenyeret indítottam, minek végeredménye egy „adj egy ötöst”-re hasonlító pacsi lett. Hátrálás közben kezdtem el kuncogni, nem volt merszem előbb elereszteni, hisz a végén még komolyan megsérülök, ha túl sokat szórakozom. Már megfelelő távolságba érkezve megálltam, s válaszoltam.
-Hát nem is tudom. Nem akartam én levágni rólad a felsőd, hisz mondhatni majdnem úriember vagyok. De egy kis jutalom csak jár a szurkolótáborodnak. Az imént bevitt találatod nem keveseket átállított a te oldaladra, ha figyelsz egy picit hallani is.- Adok neki egy kevéske időt, ha akar megbizonyosodhat róla, s csak utána folytatom. -Nem mellesleg csak kijár egy kis szórakozás nem? Mi értelme lenne, csak püfölni egymást, azt eleget lehet a kazamatákban is, csak elveszi a párbaj élvezetét a morcos hangulat. Nah, már megint fecsegek, ejnye. Igazad van ne várakoztassuk meg a tömeget.
Válaszoltam a hívására. Támadó állást vettem fel, néhány pillanatot vártam, hogy fokozzam a feszültséget. Aztán elindultam. Rohamnak nem nagyon lehetne nevezni, de egyértelműen egyenesen felé haladtam. Kardom szúrásra emelve előttem, mint az első támadáskor. Félúton a különleges képességemet vetettem be. Gondosan ki volt számolva minden. A sebességgel amivel haladt, pont elég az a néhány másodperc, hogy elérjen oda a hátramaradt illúzió. Én kihasználva, hogy most amolyan láthatatlanul tudok tovasurranni teljes sebességgel egy kicsivel jobbra kitérek, s beelőzöm a klónomat.
Amennyiben ellentámadással reagál ki tudom figyelni, hogy mivel is próbálkozott legutóbb. Persze, ha hajlandó ugyanazt bevetni kétszer szinte egymás után. Ebben az esetben a támadását követően rohamozom le.
Azonban, ha védekezést választ a jelenés nem fog sebzést okozni neki, vagy lazán átcsaphat rajta minden következmény nélkül, viszont az én támadásom hátba fogja kapni.
Ezúttal nem szándékozom teketóriázni mindenféle beugratással, tereléssel. Az első csapás után azonnal kitérek egy oszlop mögé, ahol ismételten különleges képességem erejéhez nyúlok. It's time to troll. Hála a sűrű oszlopozásnak könnyedén szórakozhatok a helyzetemmel. Hol jobbra tőle pár méterre, hol mögötte, hol balra jelenek meg egy-egy pillanatra, míg elkacagom magamat, s minden alkalommal a megjelenésem előtt bejelentem, hogy tőle merre bukkanok fel. Már egyszer lelőttem a különleges képességem, így nem látom értelmét tovább rejtegetni, inkább kihasználom, amennyire csak lehet. A negyedik megjelenés után, ami jobb oldalt volt, kicsit balra mögötte bejelentem, hogy:
-BALRA!
Majd az illúziómat kiküldöm, s magam jobb oldalról támadok. Ha talál, ha nem visszatérek a gyors helyváltoztatáshoz. Remek stratégiának könyveltem el, s még szórakoztató is. Egy dolgot felejtettem el. Az akrobatika képességem itt ki van kapcsolva. Kész csoda, hogy idáig megúsztam a most bekövetkező frontális ütközést az egyik oszloppal. Épp felkacagtam volna, mikor jött a hirtelen irányváltoztatás is.
-Háhá...óóó!!
A nevetés közepénél meglepett kiáltásra váltottam, ahogy elvétettem a kanyart, s közeledtem végzetem felé. Egy hatalmas puffanás közepette lefejeltem az oszlopot, s kezem lábam két oldalt vízszintesbe emelkedett, aztán szép lassan lecsúsztam, és hátra dőltem. Megrázom a fejem, és a gyorsabbikból feltápászkodom. Bár elvileg nem fájt, mégis fogom a fejemet.
-Eeezt, nem pont így terveztem.
A közönség elhallgatott, mikor oszlopot fogtam, majd hatalmas nevetésbe tört ki. Az orrom alatt dörmögök, majd megcsóválom a fejemet.
-Hihi, mondjuk tényleg mulatságos látvány lehetett. Nah, de mindig csak én megyek házhoz, jöhetnél egyszer te is.
Széles mosolyt ültetek az arcomra, felveszek egy védekező állást, és a nemzetközi jelzést igénybe véve előre nyújtom a kezem tenyérrel felfelé, majd ujjaimat kétszer egymás után behajlítom.

by **Hinari** Hétf. Feb. 04 2013, 19:04

Beszélt, beszélt és még mindig, szavainak célját azonban nem tudtam pontosan meghatározni. Nem az értelmükön agyaltam, hiszen én is tisztában voltam az elmondottak nagy részével, engem a mögöttük lévő, valódi szándék érdekelt: talán időt akarna nyerni? Aligha. Netán el szeretné terelni a figyelmem, csökkenteni a koncentrációm? Nem, annak se lenne sok értelme, tekintve hogy gyorsaságával szinte bármikor megsebezhet. Most viszont nem bizonytalanodhattam el, úgy tűnik ellene nem alkalmazható a szavak mögöttes értelmének keresése, ugyanis egyszerűen nincs nekik. Próbáltam lenyugtatni magam, és pozitívan szemlélni a szituációt. Még a fölösleges beszédével és az időhúzással is csak nekem kedvez: kitartásom szinte a semmivel egyenlő, így talán még meg is kéne köszönnöm neki, hogy a harcunkban több az egymás méregetése és a kivárás, mint a tényleges fizikai kontaktus. Ha folyamatosan támadt volna, már lépni se bírnék, de így még van esélyem ellene.

Nem szóltam semmit, helyette az eddigi eseményeket elemeztem. Szinte mozdulatlanul álltam a tökéletes helyen, felkészülve a rohamára, s amikor megindult felém, tekintetemet az övébe fúrtam, nem eresztve az így kialakult béklyóból. Kardomat védekezésre emeltem, s az esélytelenek nyugalmával vártam a találatot: a kivédéséről mégcsak nem is álmodtam, de úgy gondoltam, talán megtörhetem a lendületét, ha hirtelen hátraugrok két-három lépést. Csupán pár méter választott el minket egymástól, amikor ezt megtettem, és ekkor…. váratlan akadályba ütköztem. Biztos voltam benne, hogy nem egy oszloppal van dolgom, annál némiképp puhább is volt, s csak fél szemmel láttam, hogy vesztettem életpontot is.
- Mi a…? – tört elő belőlem, s meglepetten tapasztaltam, hogy Kota valahogy a hátam mögé került, és nekem sikerült egyenesen belerohanni a kardjába. Biztosan hátba akart támadni, amíg én vele voltam elfoglalva… várjunk csak, mi van? Teljes zűrzavar, nem értettem, mi történt, s meglepődöttségemben még felállni is elfelejtettem. Mintha egyszerre két helyen lett volna. Kis gondolkodás után a különleges képességre tippeltem, csak ezzel tudtam logikusan megmagyarázni magamnak az imént történteket: a fiú biztos képes létrehozni egy klónt, ami ugyan nem tud sebzést okozni nekem, de álcának tökéletes.
Nagy nehezen felkászálódtam, kezemmel az oszlopot támasztva figyeltem, merre lehet. Egy kuncogás, nem is annyira messze, majd ezt követte mégegy, s ekkor már elég gyorsan kaptam oda a fejem, hogy elcsípjem alakjának egy részét, amint újfent elrejtőzik. Szóval bújócskázunk? Rendben. Magabiztosan húztam ki magam, szemeimet becsuktam, és hallgatóztam. Eddigre már sikerült teljesen kizárnom a külvilágot, így a tömeg egyenletes morajlása nem okozott gondot. A Változóra, az Újra koncentráltam, és nem hagytam, hogy az irányok bekiáltása elvonja a figyelmem az igazán fontos kérdésről: hogy hol van, és merről fog jönni. Egy pillanatra sem bíztam meg benne, hiszen egy harc kellős közepén voltunk, méghozzá ellenfelekként. Nem jó ötlet ilyen gyermeteg trükkökkel próbálkozni, vagy legalábbis nem kifizetődő.
Már negyedszerre nevetett fel, mindig máshonnan szólva és rögtön utána egy teljesen más irányból folytatva a játékot. A végére már önkéntelenül is elmosolyodtam:
Köszönöm, hogy bőven adtál esélyt és időt, hogy maximálisan kielemezzelek. Lehet, hogy tudod ideiglenesen klónozni magad, de egy dologról elfeledkeztél: az illúzióknak nincs tömegük, és közeledésükkor nem remeg a körülöttük lévő levegő. Talpuk nem súrlódik a kövön, nincs hangjuk sem.

Nem tévesztettem el az irányt. Hátammal még mindig az oszlopnak dőlve füleltem, szememet ugyan nyitva hagytam, de csak azért, hogy vizuálisan is tudjam segíteni a következő manővert. Látásomnak most nem szabad hinnem. Ketten lesznek, de az igazit a fülemmel fogom tudni csak érzékelni. Emlékszem, még a csatánk elején, Kota a kardjának markolatával beleütött az oszlopba. Akkor még unottan néztem végig a jelenetet, nem gondolva, hogy később jelentősége lehet…
Két oldalról jöttek. Egy hangtalan test balról, jobbról pedig a valódi tömeggel rendelkező, mindketten a hátam mögül, az oszlop mellett haladva. A tőlem telhető legnagyobb sebességgel fordultam jobbra, de nem védtem a csapását, helyette a támadás-visszavonulás közti minimális időben kétszer rávágtam az oszlopra. Ahogy a csatánk elején, az „Immortal Object” felirat nem pont a találat fölött jelent meg, hanem kissé oldalt: mivel a két ütést nem egy helyre céloztam, így a két, rikító színű hatszög egymás alatt jelent meg, pont a fiú szemmagasságában. Reméltem, hogy a semmiből felbukkanó feliratok megtorpanásra késztetik, illetve meg is zavarják őt, s ekkor indítottam az ellentámadást. Nem céloztam semmilyen létfontosságú szervre, hiszen fájdalomérzet hiányában nem sok értelme lett volna, nem beszélve arról, hogy fegyverkezelésem amúgy sem tette lehetővé a pontosság semmilyen formáját. Mire felpillantottam, már újra eltűnt, így nem is tudtam megállapítani, hogy sikerült-e megsebeznem.
Most viszont nem kellett soká kutakodnom, merre is lehet: a jelenet nemcsak a közönséget, hanem engem is jobb kedvre derített. Hasamat fogtam a nevetésről, és egy egészen röpke pillanatra elfeledkeztem a párbajról. Igaza volt, nem lehet morcosan harcolni, főleg egy ilyen óriási kaliberű rendezvényen. Bár ami engem illet, én a meccs minden percét élveztem, csupán maximális koncentrációval, ami nem tette lehetővé a szórakozás olyan külső megnyilvánulásait, mint a kacagás.
- Háát, az volt – válaszoltam, még mindig vigyorogva. Kérésének eleget téve, újra felemeltem kardomat, és kicsit közelebb lépdeltem. Nem kívántam a saját csapdámba esni, így támadásomnál figyeltem arra, hogy a kartávolságában lévő oszloptól minél távolabb érje őt a szúrás. Immáron nem törődtem a fény-árnyék váltakozásokkal, szemeimben élesen csillogott a napfény, ahogy teljes sebességgel közeledtem. Amíg kardom a mellkasa felé száguldott, az utolsó pillanatban testemmel kissé balra fordultam, így pengém éle eltávolodott tőle, de az üres bal kezem közelebb került hozzá: valószínű a kardomra fog inkább figyelni, így az öklöm könnyedén eltalálhatja. Legalábbis ez volt a tervem.

by **Fuun Kotarou** Pént. Feb. 08 2013, 01:17

>>Kardforgatók Nagy Tornája
Hinari VS Kota<<

Az első csapdámnak tökéletesen bedőlt, gyakorlatilag belesétált a kardomba. Látszott rajta, hogy összezavarodott. Az ezt követő szórakozásom egész jól haladt. Már a harmadik körömet róttam, mikor felfigyeltem a már hihetetlen reflexeire. Ez nem származhatott a gyorsaságából, nem látszott rajta, hogy gyorsabban reagált volna, csak pontosabban. Az olyan harcok, melyekben az ellenfelek lépéseit előre kiszámolva reagálva előnyre szert tenni, ellen stratégiát kidolgozva semlegesíteni az övét. Ezek egytől-egyig a kedvenceim, és most... most Ellenem használják! Ha akarnám se tudnám leplezni az örömteljes vigyort, mely megszállta az arcom. Azonban az ő orcáján egyértelműen a koncentráció hűvössége érződött.
Elérkezett a támadás ideje. Vártam valamit, tudtam, hogy nem fogja tétlenül várni a támadásomat, azonban így is alaposan meglepett. Furfangos egy ötlet, annyi szent. Valamint roppant eredeti, még sosem láttam, hogy egy elpusztíthatatlan tárgyat elvakításra használjanak. Szerencsémre voltam elég gyors, hogy teljesen lehajoljak, ahogyan a jobb lábamra nehezedem, s egy alacsony támadást ejtettem meg, amivel elkaszáltam az egyik lábát. Egy pillanatra nekem is eltűnt az a széles mosolyom, s tágra nyitott szemeimben égő tűz formálta át a kisugárzásomat elszánttá, sőt majdhogynem megszállottá. Az egyetlen dolog, amivel nem számoltam, hogy vágás helyett szúrás jött, mely elnyújtotta a mosolyom jobb szélét egészen a fülemig. Mondhattam volna rá, hogy mázli, de nem ennél az több volt.
Ezt követően elég hamar megszakadt az ámokfutásom hála egy rosszul bevett kanyarnak, minek hála elestem, s egy kedves oszlopnak, aki elkapott. Aztán természetesen átpasszolt a jó öreg padlónak. Kicsit bosszantott ez a félresikerült manőver, ám úgy tűnik nem várt fizetséget kaptam érte. A lányka nevetett, végre engedett egy kicsit a feszült hangulatából. Bólogattam, s nem felejtettem el kommentárt fűzni hozzá.
-Hm-hm, na látod, megy ez! Már is sokkal kellemesebb így nem? Kicsit felszabadultabb, na meg sokkalta aranyosabb is.
Elnyomom az elmaradhatatlan Kota technikát, mely tökéletes zavaróként használ. A kacsintás, és mellé az elmaradhatatlan sármos mosoly. Igen-igen, az a tízezer wattos mindig jó szolgálatot tesz, ha egy fokkal kevésbé lenne reális ez a világ, még csilingelő hangja is lenne, mint egy reklámban.
Egy kis helyezkedés, és már támad is. Szóval ez az a gyorsaság, amivel elsőre elkapott. Az erőm nem vesztegetem arra, hogy kitaláljam a pontos mechanizmusát, nem is nagyon érdekel jelen pillanatban tökéletesen elég volt, hogy még jobbá vált a küzdelem. Ahogy közeledett át-transz mutáltam a vértípusomat 0-ásról Adrenalin típusúra. Úgy éreztem az egész világot meg tudnám állítani, ám a gyakorlatban meg kellett elégednem egy masszív reflex élesedéssel. A kardommal követtem az övét, hogy félre tudjam csapni, ám erre nem volt szükség, hisz magától megindult oldalirányt. Az utolsó pillanatok valamelyikében kiszúrtam a közeledő pofont, ekkor „átdobtam” jobb kezemből a balba kardomat, s akcióba lendültem. Ezzel egy időben a következő futott át az agyamon: „ Ideje megfűszerezni ezt a küzdelmet, méghozzá hírhedt Kota módra.” Jobb kezemmel nem egy az egyben blokkolom, hanem megvezetem a kacsóját, és kihasználom a centripetális erők segítőkészségét. Megcsúsztatom a kézfején a tenyeremet, ahogy fordulási irányába tolom picit, s a csuklójánál kapom el. Egy táncmozdulatra hasonlító pörgetéssel próbálkozom, úgy, hogy háttal érkezzen nekem, s a kezét keresztben előtte átvezetve a jobb válla fölé húzom. Majd gyorsan közel hajolok, s gyengéden megfújom a fülét, s csak ezután pörgetem tovább, vissza szembe velem. Ezzel a mozdulattal odébb is táncikálok, mielőtt még bekapok egy találatot. Mivel eléggé sikerült már kiszúrnia a technikám egyik gyengéjét, sajnálatos módon egy fokkal feljebb kell kapcsoljak. A kardomat visszaváltom jobb kezes fogásba, majd harcba bonyolódom vele. Ha jön azért, ha nem azért. Ez utóbbi esetben nem hagyom, hogy kihátráljon. Két blokkolható támadást ejtek meg, s aztán a következő már egy illúzióval megfűszerezett lesz. Ám figyelek rá, hogy alig tíz-tizenöt centiméterre legyen távolabb a látható Kota, mint a valódi énem. Ha sikerült mellé kerülnöm, akkor gyengéden végigsimítok az arcán. Majd ismételten kihátrálok. Elkezdek kacagni, hihetetlenül jól érzem magam. Beengedek egy támadást, mert szükségesnek vélem, hogy a következő tervem sikeresen kivitelezni tudjam. Hála ég nincs kritikus sebzés, így nem kell visszafognom magamat. Még ez az egy találat belefér. Ám ahogy mögéje sikerült kerülnöm jó nagy lendülettel libbentem meg a szoknyáját. Majd, félhangosan elismétlem a látottakat, s hozzáteszem.
-Cuki.- Majd egy erősebb kardra mért csapással rukkolok elő, hogy leredukáljam a mozgási lehetőségeit arra a néhány másodpercre, míg a következőt elmondom. -Remélem kárpótlásul kint meghívhatlak a Sweet Dreams legendás epertortájára. Most te jössz!
Lépek hátrébb egyet, és védekező stílusra váltok. Innentől kezdve addig védem a csapásait, míg ki nem fullad. Ha megpróbálna hátrálni követem, most már nem kap pihenőt, ennél több szórakozást, már én is túlzásnak érezném. Szüntelenül kacagok, talán ez életem eddigi legjobb küzdelme.

Köszönöm a remek küzdelmet!

by **Hinari** Vas. Feb. 10 2013, 13:47

Az első gondolatom az volt, hogy ez idióta. Valami nem jöhetett össze neki, és a zavart gondolatok sorozata nem várt cselekvéseket váltott ki belőle, olyanokat, amit az én általában reális gondolkodásom nem képes felfogni. Amikor elkezdett forogni a világ, azt hittem, minimum egy vágást vagy szúrást kapok, esetleg megejt egy újabb kísérletet a ruhám eltávolítására, ám csupán egy fújást éreztem, majd pörgetett tovább. Talán összetévesztette a harcot a tánccal? Azt meg kell hagyni, a közönség tényleg kitett magáért, a lüktető tombolás fokozatosan növelte a harci kedvemet, és Kota néhány reakciója csak tovább erősítette ezt. Na nem ez a mostani, ez inkább összezavaró volt, mintsem hatékony, ám lassacskán kezdtem megszokni a furcsaságokat, amiket produkált, így már eljutottam egy olyan pontra, hogy csak jót mosolyogtam az egészen. Nem is tudom, mire számítottam a pipa meg a rózsamintás fekete köpönyeg után.
Egy-kettő, pörgés, három-négy, pörgés, öt-hat és hátrébb lép, én jövök. Kezdtem felvenni a ritmusát, habár még mindig nehezemre esett követni őt, akár a pillantásommal is, ám ez nem lassította az ütememet. Tudtam, hogy jönni fog, valamikor biztos, de a kezdeményezés jogát már átadta, és én éltem is vele: kardommal a mögötte lobogó köpenyt céloztam, megpróbálva beleszúrni azt az oszlopba, lecsökkentve ezzel a mozgási sebességét, ám még ehhez is lassúnak bizonyultam. Fegyverem csupán a levegőt érte, majd szinte rögtön érkezett is az ellentámadás, igaz nagyon úgy tűnt, a két ütésével megint nem a direkt sebzés volt a célja. A pengék egymásnak csapódtak, és a fiú erejétől akaratlanul is hátrébb kellett lépnem, hátsó lábammal helyreállítva a hirtelen lökés okozta egyensúlyvesztést. Egy mély levegő, amíg felkészültem a folytatásra, egyetlen pislogás, és máris arcomon éreztem a kezét, habár szemeim már megint teljesen más információt közvetítettek felém, mint ami valójában történt.
Perverz. Vagy csak szimplán abnormális. Esetleg mindkettő. – állapítottam meg, eleresztve egy enyhe mosolyt. Ahogy ő, én is jól éreztem magam, kevésbé kellemetlenül, mint az oszlopos próbálkozása után. Most, hogy megállapítottam a diagnózist, már megfelelően tudtam reagálni rá, így eszembe se jutott felpofozni. Zavarni zavart, ott legbelül egy kicsit, ám ennek semmi jelét nem mutattam. Nevetése közben indultam meg, és egy hirtelen ötlettől vezérelve egy vágásnak aligha nevezhető függőleges karcolással illettem testének egy lejjebb lévő részét, majd látva a piros csíkot, kajánul elvigyorodtam:
- Ch... Hangulat gyilkos – mondtam, remélve, hogy felfogta a párhuzamot.

Ezek után elégedetten hátrébb léptem, és vártam: igaz, egy kis pihenésnek már most szükségét éreztem, ám álldogálásom valódi oka Kota reakciójának figyelése volt, nem szerettem volna lemaradni egyetlen arcmimikájáról sem. Persze a sebessége most is belerondított a szórakozásomba, ugyanis mire akármit is megpillanthattam volna, ő már a hátam mögül beszélt, visszaadva a „tartozását” és egyben újabb morajlási hullámot kicsikarva rajongótáborunkból. Én csupán a fejemet csóváltam, tudván, hogy nem láthatott semmi lényegeset, majd felemeltem kardomat, és anélkül, hogy hátranéztem volna, meglendítettem azt, hogyha akarna is egy második kört, ne tudja olyan könnyen kivitelezni, mint az elsőt. Fegyverem az övének ütközött, minek következtében majdnem elestem: még szerencse, hogy a kard alternatív botként is funkcionál, így azon támaszkodva kapkodtam levegő után, amíg a fiú beszélt.
- Természetesen elfogadom a meghívást – feleltem mosolyogva, majd kiegyenesedtem, és elindultam felé. Erőm már a vége felé járt, de nem hagyhattam, hogy a végtelenségig folytassa játékát, főleg, hogy látszólag már nem is vette annyira komolyan a harcot, mint a párbaj elején. Nevetése belevegyült a fejemben kavargó gondolatok sokaságába, és a kimerültségtől lassan a szédülés környékezett: minden próbálkozásom egyre nagyobb odafigyelést igényelt, az események lelassultak fejemben, és nemsokára azt vettem észre, hogy már fölemelni nem bírom a kardom. Nekitámaszkodtam az egyik oszlopnak, és körülnéztem: a látvány mosolyt csalt az arcomra. Kezdtem megszeretni ezt a helyet.

/ Köszi a játékot, nagyon élveztem! Wink

/

by **Rosalia** Vas. Feb. 17 2013, 22:30

Valóban remek, nívós küzdelem volt a tiétek, hosszasan töprenget a pontozás előtt a bírák, de végül megszületett a döntés.

A párbajt csupán néhány pont előnnyel, de Hinari nyerte, 214:221 arányban, így tehát ő jut tovább a következő fordulóba. Mindkettőtök jutalma 35 exp és 40 arany! Gratulálunk mindkét résztvevőnek, derekasan küzdöttetek.

by Ajánlott tartalom

Fuun Kotarou vs Hinari

Fuun Kotarou vs Hinari

Re: Fuun Kotarou vs Hinari

Re: Fuun Kotarou vs Hinari

Re: Fuun Kotarou vs Hinari

Re: Fuun Kotarou vs Hinari

Re: Fuun Kotarou vs Hinari

Re: Fuun Kotarou vs Hinari

Re: Fuun Kotarou vs Hinari

Re: Fuun Kotarou vs Hinari

Re: Fuun Kotarou vs Hinari

Re: Fuun Kotarou vs Hinari

Re: Fuun Kotarou vs Hinari