Nyugati rész

Megesik velem, hogy annyira elmélyülök a gondolkodásban, hogy észre se veszem a környezetem.
Csak lépdelek automatikusan, a megszokott útvonalakat bejárva, zsigerből fordulva be a megfelelő sarkokon.
Nincs ezzel semmi baj, a város amúgy is veszélytelen, maximum beszólnak, de az meg lepereg rólam.
Ha mégis felhúznának csak behúzok nekik. Sérülni úgyse sérül meg senki se, csak tudják a helyüket.
Elvégre itt legalább nem egy totál senki lúzer vagyok, lehet okuk tartani tőlem, ha a falakon kívül futunk össze újra.
Nem mintha nagy szükség lett volna rá. A sárgulást pedig elég hamar el lehet tüntetni. Szerintem még nem is voltam soha zöld indikátoron kívül más színnel településen belül.

De valahogy most porszem kerülhetett a gépezetbe, és a csalhatatlan érzékeimet és több éves rutinomat felborította, merthogy totál más városrészt pillantottam meg magam körül, amikor úgy gondolván, hogy haza értem, felpillantottam.
Csak épp nem a Unity épülete fogadott.
Az túlzás, hogy nem rémlett merre járhatok, volt egy-két tippem, de a térképben jobban bízok, mint a kusza emlékekben.
A térkép pedig azt mondta, hogy mélyen a Nyugati városrészben járok éppen.
Talán azért is nem tűnt fel, mert a Keletiben lévő kufárok zaja biztos felébresztett volna az álmodozásból, ha meg délen találnám magam... nos az teljesen lehetetlen, az azt jelentené, hogy már a Főtéren elvétettem volna az irányt, pedig azt a részt, ha álmomból felvernének is vágnám.

Nem volt nagyon messze az egyik sugárút, ahonnan már félálomban is visszajuthattam volna, és történetesen a sikátorok gyorsabb útvonalnak tűntek, annál is inkább mert a legtöbbje nem szereti a szűk, ritkán járta helyeket.
A nagyra kinyitott térkép nyújtózott a kezeim közt egy panel formájában, nem volt kedvem kicsiben bogarászni, és épp a fölé hajolva ellenőriztem, hogy jó helyen járok-e még, a valóságból max a cipőorromat látva.

Aztán valaki belesétált. Igen a kezeim közt tartott áttetsző, anyagtalan térkép-panelbe. Az utolsó pillanatban ütötte csak meg a fülem a léptek zaja.
- Bocsánat - mondtam zavartan, léptem egyet vissza, a tekintetemet felemelve
Egy lány volt az. Még jó, hogy nem fejeltünk össze, vagy léptünk a másik lábára.
Talán siettem is volna tovább, ha fel nem tűnik mögötte egy srác, aki a lány kezébe nem kapaszkodik.
Fura egy jelenet volt, kicsit lefagyva álltam, akkor ugrott be hogy ez az a lány. Chan, Tachi és ... Chakna?
- Szia ... - böktem ki egy halk, kissé bátortalan köszönést, olyan érzésem volt, mint aki a legrosszabb pillanatban találkozik egy még alig-alig ismert "ismerősével".
Inkább hallgattam és gondoltam kivárom a sorom, amíg a srácnak útbaigazítást ad, vagy bármiről is legyen szó.

 Egy másodpercre lefagyok. Kellemetlen szituáció, Ha jobban ismerném Danee-t óvatosan a segítségét kérném, és nem lenne probléma. Ismeretlenül viszont nem akarok belerángatni senkit az ügyeimbe.
De mondhatjuk úgy, hogy a férfi maga szolgál megoldással. Szóval segítség kell neki? Rendben, nagyon szívesen. Az én szabályaim szerint.
Először is határozott mozdulattal lefejtem magamról a kezét. Nem szeretem ha tulajdonképpen idegenek csak így hozzámérnek.
Aztán hideg mosollyal válaszolok. Ez mondjuk csak annak tűnhet fel, aki jól ismer engem.
-Természetesen, miben segíthetek? - Sejtem a választ, és remélem, ha igazam van, Danee kapcsol és ha nem akar valamiért kifejezetten kimaradni a helyzetből, segít.
Azért valahogy majd magam is kikecmergek belőle ha kell.
- Ha nem gond, az erdőből kell elhozni valamit, de egyedül nem bírom el. - kezd magyarázkodni, vagy nagyon rosszul, vagy nagyon is jól játszva a magát szégyenlő, mindenért elnézést kérő figurát.
-Sajnálom, nincs időm kitérőt tenni. -válaszolok némi bűnbánó csengést is csempészve a hangomba.
És arra is rájövök az arckifejezését látva, mire ment ki a játék: Valahonnan tudták, vagy ráéreztek, hogy kérdés nélkül segítek annak, aki kér. Vajon mit tudnak még?
A válaszomra a stalker srác kissé ideges lesz, én pedig ezt észrevéve ezt Daneehez fordulok.
- Szia, rég láttalak. Hogy megy a sorod mostanság?
-  üdvözlöm csevegő hangnemben,
de közben a tekintetemben láthatja az idegességet. Az üldözőm vagy nyíltan nekemugrik, vagy feladja ezt a  helyzetet most, és odébbáll. Kettőnkkel viszont nem hiszem, hogy lenne mersze kiállni, azt pedig nem tudhatja, hogy Danee esetleg inkább távolmaradna a helyzettől.

A srác mimikája nem volt éppen természetes: ez felvet néhány kérdést. Vajon igaz szándékkal kér-e segítséget? Mégis mi olyan dologról lehet szó, amit ő maga nem bír el? Az erdőben. Nem ugrott be semmi olyasmi, ami ne fért volna el az inventoryban, vagy meghaladta volna a súly és mérethatárokat a mozdítható dolgok közül. Akár egy vadkant is el tudtam volna hozni. És még súlyemelésben se kell hozzá jártasnak lenni.
Persze a másik eset sokkal kézenfekvőbb: haramia. Kicsalják a védett területről, ahol aztán többed magával arra kényszerítik amire csak akarják. Esetleg egyenesen emberrablás.

De Chakna láthatóan megőrizte a hidegvérét, és ez igen dicséretes. Talán még egy "Not bad" arckifejezésre is jutotta tőlem, de ezt már sose tudom meg tükör híján. Mintha még egy kicsit hűvösebb is lett volna a reakciója a kelleténél. Talán rossz napja van? Nem ez az első kellemetlen pillanat a mai nap?
Éppen ezért a hirtelen váltás a modorában egy kissé megütött. Nehéz ilyenkor természetesen reagálni, és felvenni a kedélyes hangnemet:
- Hát ... nem mennek rosszabbul a dolgok, mint legutóbb, de nem akarok panaszkodni ...
Valahol ott volt bennem a találkozás okozta öröm, de mégis, ez a kis közjáték a háttérbe szorította az egészet. És nem hagyott nyugodni. Mi van ha mégis ... de ha meg ...
- Miről lenne szó? Én tudok segíteni? - fordultam a sráchoz - Mi az amit szeretnél elhozni, de mégsem bírod egymagad? - léptem közé meg a lány közé.
- Esetleg, ha mégis szeretne segíteni - fordultam nyomatékosításként Chakna felé egy pillanatra - akkor így ketten elkísérhetünk
Tettem volna a kezem a markolatgombra, de nem volt rajtam már semmi harci öltözék. Igen, emlékszem: a hazateleportnál gyorsan átvedlettem polgári gúnyába.
Jobb híján a derekamra helyeztem mindkét kezemet, így várva a választ, bármi is legyen az.

Működik az alakításom, mert nem kell sokat rájátszani. Nem tud mit kezdeni vele a stalker, ha nem akar felhajtást a dologból.
Közben nem igazán tudom figyelni Danee reakcióját. Koncentrálnom kell, hogy ne üljön ki az arcomra a hitetlenség. Nem tudom mikor ébredhetett ez a srác, vagy van-e játékos múltja... De valami egészen elképesztően gyenge kifogással állt elő, hogy az erdőbe csaljon. Egy kábítókristály sem lett volna ennél átlátszóbb...
Mindenesetre, mint aki lezárta a témát, Daneehez fordulok, akit meglep a viszonylag közvetlen hangnemem, de sikerül felvennie a fonalat. - Ezt örömmel hallom - mosolygpk megkönnyebbülten. És végülis... Mi többet lehetne idebent kívánni, minthogy ne menjen rosszabbul? Az a közös kaland pedug ekég volt rá, hogy ennek őszintén örüljek.
No, ezután két meglepő dolog is történik. Egy: a stalker srác se nekwm nem ugrott, se le nem lépett, csak kissé idegesen habogva állt ott. Kettő: Danee viszont közénk lépett és felajánlotta a segítségét.
Éa itt vált kissé komikussá a helyzet, mert a fiú majdnemhogy eszétvesztve kezdett tiltakozni, hogy igazán nem akar feltartani, ha más dolgom van keres mást. Én pedig egy lágyabb, "sajnálom" mosollyal el is küldöm, mire odébb is áll. Úgy tűnik egy 20. szintű nőre fel voltak készülve, de arra, hogy egy magas szintű, frontos lovaggal kiegészüljön, már nem.
- Jövök neked egyel - mosolygok Daneere miután a srác bőven hallótávolságon kívül ért.
- Szerintem ne maradjunk itt, esélyes hogy visszajön. Bocs, hogy belekevertelek.- hajtom meg kicsit a fejeme hálám és sajnálatom jeléül. Aztán én tovább is állok, akár egyedül is.  

A srácnak valahogy ez a felállás már nem lehetett az ínyére, mert már mikor közéjük álltam, elveszett az a határozott élt a hangjából meg a kiállásából is.
Ha nem feltételezném, hogy rosszban sántikál, amire egyre nyilvánvalóbb jelek utalnak ...

Talán zavarja, ha férfitársasága is akad a női mellé?
Így szeretett volna becsajozni? Édes kettesben séta egy szép lánnyal az erdőn át, és aztán addig fűzi, míg kidumálja magát az eredeti küldetésükből és magába nem bolondítja?
Elég rossz kezdés ... na nem mintha én ebben olyan haj de jó lennék.

Megfutamodik.
Ez várható volt.
- Azt hiszem mégsem volt olyan fontos neki ez a túra az erdőbe - vontam le a következtetést, de valószínűleg nem Chakna lesz az egyetlen akinél bepróbálkozik a mai nap.
Elbánhattam volna vele, de nem volt a kezemben egyetlen bizonyíték sem, hogy tényleg haramia lenne, inkább hagytam a csudába, nincs vele fáradtság.
- Oh, nagyon szívesen - majd behajtom rajtad, ha úgy lesz: tikkelt a szemem - de igazán semmiség

Csak bólintottam a javaslatára
- Úgy lett volna? Nekem olybá tűnt, hogy csak egymásba futottunk. Hogy nem fogadta el a segítséget, már az ő baja
Chakna megoldotta volna egyedül is, akkor is ha nem vagyok itt, ez elég nyilvánvaló. Nem kell félteni, elég talpraesettnek tűnt.
- És merre visz az utad, ha szabad kérdeznem? Hová igyekeztél, mielőtt majdnem elgázoltalak?
Valahogy már nem tűnt olyan fontosnak gyorsan hazaérnem, amúgy se várt odahaza semmi igazán, talán csak Lily, de ő meg végső soron csak egy program, nem fogja zokon venni, ha valamivel később esek be.

Némi küzdelem árán fapofát, majd bocsánatkérő mosolyt húzok magamra, miközben a srác előadja, miért nem ragaszkodik hozzá, hogy vele tartsak. Egy gyerek is észrevenné, hogy elbizonytalanodott, és megijedt Danee fellépésétől... Nevetséges, de komolyan... Nem tudom ki küldte utánam, de nagyon nem a megfelelő embert választotta ki, ha az a cél, hogy kicsaljon a városból...
De ezek alapján, hogy a lovag személye már elijesztette... azt hiszem nem kellene egyedül mászkálnom egy ideig...
Miután eltűnt az egyik sarkon, Daneehez fordulok.
-Vagy a képed nem tetszik neki-koncogok a következtetésére. Nem, egyáltalán nem a saját véleményemre utalok ezzel, bárki másnak is ugyanezt mondanám. A fickó nyílvánvalóan Danee fölényétől ijedt meg, én pedig erre reflektáltam a megszólalásommal.
Látom ám a szemében... De azért mondtam amit mondtam, hogy behajthassa úgyhogy elmosolyodom, és aprót bólintok. várom .
A javaslatommal, hogy álljunk odébb, ő is egyetért. Ez megkönnyíti a dolgokat, és megnyugtat.
-Te is láttad, hogy a segítségkérés egy nagyon gyenge próbálkozás volt, hogy feltűnés nélkül elcsaljon a védett területről...-kezdek magyarázatba... Ha már belekevertem, tudnia kell azt is, hogy pontosan mibe-pár hete már találkoztam a sráccal. Gondolom azt hitte nem ismerem fel.. Akkor kicsit... határozottabban, és egyértelműbben próbáltam "megkérni", hogy tartsak velük-vázolom röviden a helyzetet.

-Semmi konkrét helyre, a barátunkat próbáltam lerázni. A főtértől kezdett követni, és itt sikerült utolérnie. - avatom be ebbe a részletbe is-és téged miben zavartunk meg?- kérdezek vissza, és lassan elindulok, kicsit megtorpanva, hogy jelezzem neki, velem tarthat, ha gondolja.

- Meglehet - fogadtam el a magyarázatot az ábrázatomat illetően. Nagyon vicces... De van benne igazság:
Nem kell ahhoz rútnak, vagy örült tekintetűnek lenni, hogy az emberek ne akarjanak tőled semmit se.
Elég lehetett az unott képem is, amiből sütött a szkeptikusság, a mentális fáradtság.
Egy-két szűkszavú mondat, kedvesség mögé rejtett csapda, egy hosszú, lelkébe hatoló pillantás, hogy máris feladd, bármit is akartál. Nem én vagyok a te embered, és ha csak rajtam keresztül tudod elérni a célod, jobb ha kétszer átgondolod, mire is vállalkozol.
Ennek semmi köze nem volt ahhoz, hogy frontos vagyok-e vagy sem. Ráadásul csak nem rég váltam azzá. Felszerelésem úgysem volt épp rajtam, híres sem voltam szerintem.

Szóval nem téblábolunk itt tovább. De ezek szerint Chaknának sajnos nem ez volt az első ilyen incidense. Hm, nem értem, hogy azt a kevés lányt, aki a játékban rekedt, miért kell bántani? Nem inkább megbecsülni kéne őket? Hiszen a játékosok jelentős többsége, ahogy más online játékoknál is fiúkból áll.
- Oh, én csak mentem hazafelé, de nincs semmi teendőm, szóval mindegy is
- De ezek szerint a főtérig jutottál. Haza kísérjelek? Melyik céhben is vagy? - pillantottam fel, hátha megláthatom a céhlogóját.
- Vagy másfele szeretnél menni? Akárhogy is elkísérhetlek, ameddig gondolod, tele vagyok szabadidővel
Mostanság valahogy lelassult az élet körülöttem, mintha mindenki bezárkózott volna, alig látok ismerős arcokat, pedig régen nem volt ritka, hogy szembejöttek valamelyik városka utcáján, vagy legalább a céhházban. Vagy csak nincs szerencsém. Most meg Chakna az egyetlen hosszú idő után. Pedig őt pont hogy alig ismerem.

Nem teljesen sikerült átadnom a gondolataimat, ha jól látom az arckifejezésén, de a lényeget biztosan megértette, úgyhogy nem bocsátkozom magyarázkodásba. Sokszor bőven elég, ha magabiztosságot, és határozottságot sugall a testbeszéded, hogy aki beléd akarna kötni vagy rossz szándékkal közeledne hozzád elbizonytalanodjon. Danee előbbi kiállása pedig éppen ilyen volt az előbb. Az én nagy szerencsémre. Így egy jó adag fejfájást elkerültem. Lehet szó szerint is.
- Igazából csak úgy gondoltam sétálok egyet az első szinten pihenésképpen, és olvasok egy kicsit, de úgy tűnik ideje volt már, hogy ne legyen nyugtom… - reagálok sóhajtva- Jumpy Vigorként lehet ismerős neked,  de nem szeretném, ha ezek a jómadarak is tudnák, hogy hol lakom, úgyhogy egyelőre nem mennék még haza.- Egy évvel ezelőtt nem gondoltam volna, hogy idebent fogok így utalni valaha egy helyre… Hihetetlen mekkora szerencsém van, hogy megismertem Shut, Junt, Charitont és Kiwit, meg a többieket… - De hálás lennék, ha elkísérnél - mosolygok rá. Most igazából bármi kellemesebb gondolat, minthogy egyedül maradjak…

-De ezek szerint felétek is lelassult mostanság az élet?- kérdezek, már csak azért is, hogy ne álljon be afféle kínos csend, meg azért, mert az ő céhét is majdhogynem teljes egészében ismerem. Chant is, Eikit is, na meg ott van Seishin, aki bár nem sokat, de mesélt a többiekről is, akikkel már találkozott.
Egyénként kicsit megnyugtató a gondolat, hogy nem csak a mi "házunk táján" nem történt mostanában semmi izgalmas. És itt gondolok a szó negatív értelmére is. Senki miatt nem kellett mostanában aggódni. Szóval igazából ez egyáltalán nem rossz dolog, csak a szürkesége a hétköznapoknak kezdett már nyomasztóvá válni.

Örültem a véletlen találkozásnak, vagy épp ellenkezőleg, a fenébe kívántam?
Egy dologban voltam csak biztos, hogy hosszú ideje nem találom a harmóniát önmagammal.
Ilyenkor aztán van minden, egyik véglettől a másikig, szörnyű érzelmi libikóka, mely a külső szemlélő számára
jobbára nem több, mint fásult arckifejezés.
Miért is kívánnám a fenébe a találkozást: Mert senkivel sincs kedvem találkozni, inkább lennék magamban,
hogy ne halljam mások kérdéseit, ne kelljen felelnem rájuk, hogy békén hagyjanak, ne kelljen megfelelni nekik,
és ne kelljen erőltetnem, hogy megtaláljam a dolgok pozitív felét, ne kelljen mosolyogni, amikor úgy érzem, nincs rá okom?
Bezárkózni, összehúzni magam kicsire és várni, hogy csoda történjen, jöjjön valami angyal, aki csupa szeretet meg ilyenek.
De egy lovagból ugye ezt a szintű depressziót senki nem nézné ki?

Miért örülhetek ennek a találkozásnak? Mert egyáltalán szólnak hozzám? Örülnek a társaságomnak, vagy legalábbis így vannak vele még az elején? Chakna a kazamatában sem bírált, nem volt egy rossz szava, most meg egyenesen a hősének kiáltott ki, ami szerintem erős túlzás, talán segítségére voltam, megkönnyítettem a dolgát. A puszta tény, hogy nem ítélkezett és erőszakolt rám mindenféle megoldást az állapotomra, már önmagában üdítő volt. Egyébként is, a szép, kedves és visszafogott lányok társaságát mindig is nagyra értékeltem.

- Oh, a Jumpy Vigor ... hmmm - mélyedtem el magamban, felsorakoztatva elmémben, amit eddig a céhről megtudtam
- Persze, szívesen elkísérlek - zökkentem vissza a valóságba, igyekezve valamiféle mosolyt avatni az arcomra
- Igen, Chanceryvel már egy ideje nem találkoztam, és nem tudom mennyire elfoglalt, vagy mi oka a bezárkózásuknak a párjával, de annyit legalább tudok, hogy él, és időnként hallom, vagy látom nyomát, hogy azért tesz-vesz a céhházban
- Eiki, nos... mostanában mindig elkerüljük egymást, mintha egészen más dolgok foglalkoztatnának kettőnket
- Yachit szinte egyáltalán nem is ismerem, pedig aranyosnak tűnik, de még csak kristály készítésre kértem fel
- Joeyval még csak nem is találkoztam eddig
- Van két új tagunk is, Simeon az egyikük, de róla nem tudtam meg semmit se, nem is nagyon látom nyomát, hogy tenne bármit is
- és Seishin, állítólag te vagy a húga, ez igaz? Én mutattam meg neki a céhházat
- Mi a helyzet nálatok? És egyáltalán, honnan jött ez a céhnév? Én eredetileg még Artesnek ismertem.
Igyekeztem nem lemaradni, és tartani a lépést Chakna mellett, de nem nagyon néztem, merre vezet

Az biztos, hogy jövök egyel Daneenak… Úgyhogy határozottan örülök, hogy összefutottunk.
Jelzi, hogy kicsit megnyugodtam, hogy szokásomhoz híven elkezdem figyelni, Valahogy úgy néz ki, mint aki még nem tudja mi a véleménye erről a találkozásról… Hát… Remélem kicsit majd felvidítom az együtt töltött idő alatt… Nem, nem fogok mondani ezzel kapcsolatban semmit… Az sosem segít, sőt…
Gondoltam. Bármilyen nagynak is tűnik Aincard… ahhoz éppen eléggé kicsi, hogy akik kezdettől fogva játszanak, vagy akár csak több éve a játékosok  közül sokakat, a céhek közül pedig majdnem mindegyiket ismerjék.
Az izgalmat követkő megkönnyebbültséggel hallgatom ahogy a céhéről beszél. Channal én se találkoztam sokszor, és akkor is kissé zárkózott, de rendkívül jószívű lánynak tűnt. Új információ, hogy van párja, de örömel tölt el, hogy van aki vigyáz rá. Egy olyan kaland elég közel tudja hozni egymáshoz az embereket.
Eiki pedig néha furcsa, de kedves figura, akiről ki tudja mikor merre jár éppen, és mivel foglalatoskodik. Ezek szerint ez a céhen belül is így van. Azért remélem majd kicsit jobban a bizalmába fogadja őket, és tudnak majd vigyázni rá.
Yachit, Joeyt és Simeont még nem ismerem, de ezekszerint ez nem véletlen. Na és ér egy kis meglepetés is. Azt tudtam, hogy Sei elkezdett céhet keresni, és nagyon örültem is neki, mert én nem tudok állandóan vele lenni, így viszont másra is számíthat. De azt még nem mesélte, hogy be is lépett. Lehet meg akart lepni vele, úgyhogy megvárom majd, hogy ő meséljen.
- Én vagyok az idősebb, úgyhogy technikailag a nővére vagyok. Afféle fogadott testvér. Szóval…- válaszolok az első kérdésre vidáman - Ha kérhetek ilyet, vigyázzatok rá ti is. -kérem mosolyogva, de komoly tekintettel.  Nem szeretném, hogy csalódjon a húgocskám…
- Azt hiszem nemrég megtörtént a céh történetében a második összeomlás, és talpraállás… - mesélem kicsit elkomorodva.- Az elsőről csak hallomásból tudok. Az első céhvezér halála után lett Artesból Jumpy Vigor. Most pedig megint eltűnt a céhvezérünk, úgyhogy újabb váltás volt, és Golden Heart lettünk.- Nem akarok sokat beszélni róla. Már nem érint olyan mélyen a téma, de még mindig fájdalmas. Egyedül az a tudat könnyíti, hogy Jun és Shu nem haltak meg… még…  Nem haladok már sietősen, eléggé eltávolodtunk már a helytől, hogy jó időbe teljen mire talán megint a nyomunkra akadnak, úgyhogy alkalmazkodom Danee tempójához. A legegyszerűbb teljesen eltűnni a teleportkapu, így nem teljesen figyelve merre, de annak az irányába haladok.

- Ja, hogy fogadott! Úgy már érthetőbb, tudod, nem találkoztam még testvérekkel, de még csak unokatestvérekkel sem, mióta bekerültem
- Bár nem kizárt, hogy vannak
- Persze, persze vigyázni fogunk rá - bólogattam szófogadóan, de azt jobb ha nem említem akkor neki, hogy miket műveltünk a szobámban, még a végén ferde szemmel nézne rám, vagy rosszabb

- Második összeomlás?  - kérdeztem vissza teljesen meglepetten. Bár nem tudom náluk a céhben mit számítanak eddig összeomlásként, de amikor Jun vette át a stafétabotot, Shukaku bábáskodása mellett, azt simán el tudom képzelni egynek.
- A Jumpy Vigor még megvan, de a Golden Heartról most hallok először. Szóval eltűntek, fura. Valahogy nem rájuk vall. Ki lépett a helyükre?
- Az első céhvezért még ismerted, Anatolet? Nekem volt szerencsém ismerni, ő lett a példaképem is egyben - meg amolyan apa-figura, azt az első találkozást meg a rövid bunyót sose felejtem el.

Fura, csak kettesben sétálgatunk, és mégis teljesen más emberekből beszélgetünk...
Csendben burkolóztam egy kicsit, csak hogy összeszedjem a gondolataimat.
Fejem előre hajlott, ahogy a járdakövek formáit kezdtem el nézegetni, miközben a gondolataim képek formájában vetültek ki magam elé.

- És Te? - kérdeztem csak így, s néztem fel egyenesen rá, bele a két sötétbarna szempárba
Őszintén szólva nem tudom, mit is akartam kérdezni, csupán azt tudtam, hogy nem akarok folyton más dolgokról beszélgetni, mikor róla sem tudok szinte semmit sem
- Mármint, izé ... - zavart mosollyal és rövid halk kacajjal próbáltam elütni a bénaságom élét - Neked mi a történeted? Hogy kerültél a SAO-ba?
- Úgy értem, mi vett rá Téged lányként, hogy egy VR játékkal játsz, ami ráadásul MMORPG?

Határozottan jót tesz ez a beszélgetés az előbbi feszültség után… Mosolyogva, vidáman hallgatom, és mesélek ha kérdez.
Hálásan, és boldogan mosolygok rá, amikor biztosít róla, hogy vigyázni fognak Seire. Érzem én, hogy valamit elhallgat. De nem faggatom. Sei felnőtt már, el tudja dönteni kikkel barátkozik. Én csak azt szeretném, ha biztonsában lenne a társaival, és erre ki mást kérhetnék, mint egy lovagot?
Elsőre nem érti, miről beszélek, de folytatom, mert a többiből biztosan összeáll a kép, hogy mire gondolok.
- Emellett a név mellett döntöttünk közösen- bólintok- Ezzel is jelezve, hogy valami újat kezdtünk.-teszem hozzá még mindig halvány mosolyommal, de kissé elmerengve.
- Egyelőre életben vannak… csak elvonultak a világtól…-igyekszem pozitívan állni a dologhoz… Nekem is kell a bíztatás.- Még nem teljesen stabil a helyzet, egyelőre együtt próbálunk boldogulni.-válaszolok a kérdéseire.
Tényleg kicsi ez a világ… Mindenki mindenkit ismer, legalább látásból, aki számít.
- Nem voltam olyan szerencsés…-nézek oldalra kissé zavartan… A történetek alapján amiket hallottam, szerencsémnek érezném, ha megismerhettem volna a tragikus véget ért céhvezért.- Tudod… alig másfél éve kerültem be a játékba…-teszem hozzá, magyarázatként.
Nem csak ő, én is elmerülök kicsit a saját gondolataimban. Másfél év… és rengeteg dolog történt közben… Depressziós voltam hónapokig, aztán néhány ember segítségével talpraálltam, és egyikük abban is segített, hogy megszabaduljak a múlt, és a tragédiám béklyóitól. Nem, nem felejtettem el… de már nem határozza meg az életemet… Ott van, ahol lennie kell. A múltban, nem pedig a jelenben... És bár nem mondtam még neki... És nem is fogom... Egyáltalán nem illene a kapcsolatunkba, de ettől függetlenül... Nagyon hálás vagyok ezért Tachinak. Ha más nem is, ez valószínűleg oda fog kötni hozzá.
Az újabb kérdése húz vissza a pillanatba. Először kérdőn pillantok rá, mert a kérdés a levegőben lóg. A mosolyára és nevetésére én is elmosolyodom.
Közben újra lepörög előttem a belépésem előtti hónap… és az azelőtti év… És a kérdés, hogy vajon… elmondjam neki?
- Tudod…-kezdek neki még mindig hezitálva kicsit- Én csak egy bolond voltam, aki beleugrott valamibe, amiről fogalma sincs, mert azt hitte segíthet…-foglalom össze röviden, és egyelőre konkrétumok nélkül a történetet. nem tudom folytassam-e, vagy ne… Végülis alig ismerem… Közben fürkészem az arckifejezését, hátha ebből jövök rá valamire, ami segít... Jah.. ha ez olyan egyszerű lenne...

Egy dúc mellé még egy dúc az együtt már egy pár dúc. A poénjaimon még van mit csiszolni viszont sokkal rosszabb volt a helyzet, mint mikor ez a kis közjáték játszódott. Nem sokkal ama grandiózus esemény után zajlódott, ami végett megváltozott az addigi életem. Gondolom, mindenki ismeri az emosókat bár manapság ennek a dívatnak, leáldozóban van a szénája. Annyi különbség volt köztünk, hogy én nem hordtam sötét ruhákat, nem fésültem a hajamat a szemem elé, és nem hallgattam pocsék zenét. Ellenben egyáltalán nem zavart, ha esetleg valami oknál kifolyólag az életemet vesztettem volna. Máskor, ha valakinek szüksége volt segítségre azon nyomban akcióba léptem pár pillanatnyi vacilálás után. Akkor viszont nem igazán érdekelt mi történik másokkal, röviden szólva tojtam az egész világra, de. Volt egy apró kivétel, amire nem tudtam nagyon magyarázatot adni és még most se sikerült. Egyik alkalommal megláttam egy cuki lányt, aki elesett az utcán, egész pontosan én löktem fel. Azon nyomban bekapcsolt benne a védő nő, azaz védő férfi ösztön és felsegítettem, majd tüzetesen átnéztem nem lett-e valami komolyabb baja. Az egész világ elmehetett a francba, de valami oknál fogva a cuki legtöbbször aranyos lányok megszállottja lettem. Akárcsak egy megkergült környezet védő, aki erőszakot is képes alkalmazni csakhogy megvédje imádata tárgyát.

Röviden, tömören és velősen ennyit az állapotomról most pedig jöjjön, aminek jönnie kell. Egyszerűen mentem az utcán majd minden figyelmeztetés nélkül valaki elkapott, megfordított és megcsókolt. Nem egy baráti puszira gondoltam, hanem egy igazira, amit csak a szerelmesek szoktak egymásnak adni. Először köpni, nyelni nem tudtam csak tátogtam, ami nem festhetett rólam valami jó benyomást. Így utólag azért örülök, hogy nem egy fickó smárolt le, az azért tényleg durva lett volna. Ráadásul valami olyasmit mondott, hogy férje révén ritkán látogatom. Nem értettem miért mondott nekem egy idegen nő majd szép lassan rájöttem az, aki így letámadott az nem más, mint Kanami. Először kissé megrémültem tettem egy lépését hátra majd mikor minden tudatosult bennem a rémület is eltűnt a szememből.
- Csak te vagy az. – egy olyan ember hangnemében mondtam, mint akinek a vállát a világ összes terhe nyomja.
Tudtam, hogy ő elég csélcsap nőszemély és vannak furcsa tréfái.
- Mit akarsz tőlem? – olyan arcot vágtam, mint akit nagy bánat nyomaszt, vagy pedig aki húszon négy órán keresztül megállás nélkül vedelt.
- Férj? – ránéztem a kezemre, de nem láttam gyűrűt, de ezzel elárultam, hogy felkeltette az érdeklődésemet.