Nyugati rész

Ez a lány képes volt meglepni minden egyes alkalommal mikor összefutottunk. Nem arra gondolok, hogy a nyílt utcán megcsókolt egy csomó idegen ember szeme láttára. Ez nem volt minden napi dolog, de azért még valahogy meg tudtam emészteni. Ami leginkább meglepett az a kirohanása volt és, hogy annyira felhergelte magát pont, mint egy igazi házi sárkány. Nem mintha nekem olyan sok tapasztalatom lett volna, viszont láttam ezt meg azt. Képes volt minden egyes szavamba belekötni, olyan volt akár a beton. Nem tudtam olyat mondani neki, ami megfelelt volna. De én vele ellentétben nem akadtam ki és kezdtem hepciáskodni, továbbra is csendesen beszéltem. Megkérdeztem tőle mit akar tőlem nem értettem ezzel mi baja lehet, bár nem igazán érdekelt. Nem igazán akartam csevegni, de viszont ha csak ott hagytam volna nagyobb bajba kerültem volna. Így megpróbáltam állni a sarat abban reménykedve, hogy egyszer csak kifogy a szuszból.

Mikor elkezdte sorolni az állatneveket nem tudom miért, de valami arra késztetett, hogy feltegyek egy egyszerű kérdést.
- Ez minden?
Belátom ez elég bunkónak hangzott viszont ez is több mint az érzéketlenség. Biztos attól sem lett volna boldog, ha csak hallgattam volna, mint egy sügér utána, pedig mint aki jól végezte dolgát leléptem volna. Igaz be kell vallanom, hogy ezelőtt még soha nem láttam ennyire érzelgősnek.
- Sok volt a dolgom. – válaszoltam arra miért nem léptem vele kapcsolatba.
Felnéztem az égre és pont láttam egy kacsa formájú felhőt, normál esetben nem tettem volna, de nem emlékeztem mit is akartam mondani. Erősen dolgoztattam az agysejtjeimet, mind a hármat, bizony. Kissé ráncoltam az arcomat, amitől úgy nézhettem ki, mint egy öregember, vagy mint akinek szorulása van. Végül aztán, szinte varázsütésre fény gyúlt az agyamban és még a szemem is megcsillant.
- Férjecske? – mondtam egy lajhár lendületével.
Hogy a körülöttünk lévő emberek mit gondoltak rólunk, egyáltalán nem érdekelt, szó szerint tojtam rájuk. Lassan felemeltem a jobb kezemet szétterpesztettem az ujjaimat majd egyesével megszemléltem őket van-e rajtuk gyűrű majd a másik csuklómmal is megtettem. Komolyan, olyan voltam akár egy benyugtatózott tetű testileg és szellemileg egyaránt.

Hiába vettem tüzetesen szemügyre minden egyes ujjamat így sem sikerült rálelnem arra a bizonyos gyűrűre ami azt bizonyította volna, hogy mi ketten házasok lennénk. Igaz valamit arról beszélt, hogy nem viselem a gyűrűt, de erre akkor már egyáltalán nem emlékeztem. Ezt be lehet annak tudni, hogy pár falatnál többet nem ettem és nem is aludtam többet néhány percnél. A digitális testre ez nem sok hatással volt a valódira pláne nem, viszont kellemesnek sem lehetett mondani. Utoljára akkor volt valami a virtuális gyomromban mikor berúgtam, mint az albán szamár és a szemközti parkban ébredtem fel másnap. Szóval lelkileg cizellált állapotban próbáltam meg értelmezni azokat a jeleket, amiket ez a dühös leányzó küldött felém. Normál esetben is nagyon nehéz megérteni a nőket ilyen állapotban pedig valóságos kihívásnak tűnt. Annyira elvesztem a saját gondolataimban, hogy észre sem vettem mikor lépet oda hozzám csak mikor már túlontúl közel volt. Úgy tűnt valamit nagyon nézett a szememen vagy esetleg a fogaim közti ételmaradékot tanulmányozta. Mivel akkoriban elég ritkán étkeztem így az utóbbit rögtön kizártam, nem maradt más válasz, mint az előbbi. Éppen akartam neki javasolni, hogy ha saját magát akarja megtekinteni egy tükör sokkal jobb választás lenne mikor Kanami elhatározásra jutott.

Közölte velem, hogy én vele fogok menni majd rácstolt egy bilincset karomra, ami nem igazán érdekelt. Még a vak is láthatta, hogy sokkal nagyobb vagyok nála ennél fogva nehezebb is. Az volt a tervem, hogy ott állok, mint egy cövek és miután kifáradt, mert képtelen volt megmozdítani engem, végre hazamegy. Ezzel ellentétben, amit nekiiramodott egy lökést éreztem, kvázi majd pofára estem szerencsére léptem egy nagyot így elkerültük a katasztrófát. Úgy tűnt alábecslőem az elhatározását az erejéről nem is beszélve. Azonban én még mindig nem szándékoztam vele tartani, így elég fura látvány tárult az arra járkáló játékosok szeme elé. Adva volt egy magas emberke, aki egy alacsonyabb lányhoz lett bilincselve. A lánynak folyton rántani kezdett egyet a karjával, amitől a fiú lépet egy nagyot utána viszont felvette a jól ismert villanypózna formációt.

Úgy viselkedtem, mint egy csökönyös kutya, akit éppen oltani visznek vagy pedig egy durcás kisgyerek, kinek elvették a játékát. Beletelt némi időbe mire megérkeztünk arra a bizonyos helyre majd miután bezárta az ajtót megszabadított a bilincsemtől.
- A bilincs kicsit nyomta, de rendbe jön. – mutattam a csuklómat arra a kijelentésére, hogy valami nyom.
Lenyomtam a kilincset, de az ajtó valami oknál fogva nem akart kinyitni, persze azonnal rájöttem, mert be van zárva. Annyira a távozásra koncentráltam, hogy ez az apró részlet véletlenül kiesett a fejemből.
- Nics kedvem csevegni, majd máskor. – ez alatt a távoli jövőre céloztam egy messzi-messzi galaxisban.
Kisvártatva felé fordultam majd először magamra mutattam majd ő rá.
- Ha én vajok a férj, akkor te vagy a felség? – kérdeztem és miután megkaptam a választ, bólintottam és ismét az ajtót bámultam és igyekeztem kitalálni, hogy lehetne kibűvölni.

Bizonyára a szemfülesek már észrevették, de akinek nem sikerült annak most lerántom a leplet. Bizonyára, legalábbis remélem, hogy emlékeztek arra, amit nem is olyan régen írtam miszerint szinte a megszállottja lettem a cuki lányoknak. Úgy éreztem, hogy mindentől és mindenkitől meg kell őket óvni, akár az életem árán is. Mégis mikor megláttam a jó szívű Kanamit egy megvető megjegyzésnél többet nem kapott tőlem. Lehet, hogy azért történt, mert nem tartottam eléggé aranyosnak? Lehet más magyarázat is azonban most egy sem jut az eszembe. Szerencsére ő erről mit sem tudott és én ennek nagyon örülök ugyanis okoztam már éppen elég fájdalmat. Először nem akartam leülni, de abban reménykedtem, hogy ez által gyorsabban elmehetek, így elfogadtam a kívánt helyet.

Elmesélte nekem, hogy nem látott más módját és azt is mondta, hogy sajnálja. Nem igazán értettem ugyanis nem voltam olyan fontos ember, akitől bocsánatot kéne kérni.
-Nem számít, ami megtörtént az megtörtént, fölösleges rágódni az ilyesmin.
Persze én az ide vonszolásomra értettem nem pedig arra, hogy a házasságról beszélt.
-Most nem vagyok, szomjas amúgy meg semmi sem számít, de meghallgatlak, minél előbb érünk, a végére annál előbb távozok. Ráadásul nem vagyok én senki, hogy parancsolhassak neked.
Sosem voltam egy született dzsentle manus viszont ilyen bunkón sem viselkedtem, talán még ittas állapotban sem. A poharat elfogadtam, de nem ittam belőle csak tartogattam miközben bámultam magam el üveges tekintettel.
-Emlékszem arra, akkor neveztél perverznek. Akkor is bemutattam, milyen hasznavehetetlen vagyok. Amúgy mi értelme cseverészni egyszer mind úgy járunk, mint az a kislány, jön valaki majd jól hátulról.

Az első két mondat még színtelen egész pontosan érzelem mentes volt, de az utolsónál felemeltem a hangomat szinte már sípoltam. Úgy éreztem ezt nem kellett volna, mert az arcom is eltorzult ezért vettem egy nagy levegőt, hogy nyugalmat erőltessek magamra.
-Nem vagyok éhes. Jobb férjet nem találtál magadnak?

Egyszer valaki azt mondta, hogy olyan az agyam akár egy számítógép, kár, hogy comodor 64-es. Sosem fogtam fel a dolgokat azonnal legfeljebb később vagy néhány év múlva. Itt volt ez a gyönyörű lány, akiért a férfiak sok mindenre képesek lenének, én meg úgy bántam vele, mint egy kéregető csövessel. Persze mondhatnám, hogy csúnya dolgokon mentem keresztül, de viszont rá ez többszörösen is érvényes volt. Én mindösszesen egy évet töltöttem abban a börtönben, viszont ő kis híján hatot és ez idő tájt sok rondaságot láthatott illetve tapasztalhatott. Mégis sikerült megőrizni a bájosságát és kedvességét egészen addig, míg ki nem nyitottam azt a nagy lepcses pofámat. Így utólag szeretném magamat jól megrugdosni, de nincs rá szükség, mert az élet megteszi helyettem, de az egy másik történet.

Elkezdet érdeklődni, hogy milyen lányról beszélek, ami azt jelentette, hogy ő nem tudott semmit a történtekről. Irigyeltem érte, szerettem volna pont olyan informált lenni, mint ő.
- Csak egy lány. Egy fiatal lány. És nem.
Nem kell annak tartanod, de attól még igaz. – vártam pár pillanatot, hogy az agyam feldogozza a hallottakat. – Minek is neveztél.
Igyekezetem meggyötörni a memóriámat, de egy emlékem sem volt, amikor pasinak nevezet. Persze gyakran viselkedett velem, de az csak amolyan játék volt, egyfajta csíntevés. A mogorva tekintetemet felváltotta az értetlen kisfiús arc mogorva tekintetemet pedig a csodálkozó. Ezután valami megváltozott bennem ugyanis elkezdtem nagyon, de nagyon szégyellni magamat.
- Arra a táncra sajnos csak haloványan emlékszem.
- Amúgy miért akarna megváltozni a világ legtökéletesebb nője? Gyönyörű vagy, kedves, őszinte és bátor.
Egy újabb olyan kérdés került terítékre, ami teljesen elvonta a figyelmemet az önsajnálatról. Ráadásul nem tudom, hogy mióta nem beszéltem ilyen sokat egyhuzamban. Lehet Kanami csak megjátszotta magát, de túlontúl igazinak tűntek a könnyei, ráadásul ő nem az a fajta lány volt.

Igyekeztem átkutatni a memóriámat, hogy megtudjam, hogyan szokott Kanami szólítani, de abban a helyzetben ez nem is volt olyan egyszerű feladat. Nem tudom miért döbbentet le ez az egyszerű kifejezés, de szó szerint lefagytam. Az elmúlt napokban igyekeztem mindennel és mindenkivel szemben érzéketlenné válni. Úgy véltem teljesen fölösleges lenne bármit is tenni, mert minden cselekedet egyetlen egy módon végződhet, halállal. Akármit teszek én vagy más semmi értelme nincs, mert tulajdonképben nem vagyunk mi senkik, pusztán egy porszem a hatalmas gépezetben. Viszont ez az egyszerű lány képes volt kizökkenteni állandó melankóliámból, ráadásul nem is először. Ott volt az a házassági dolog, melynél minden normális ember rögtön rájött volna, hogy átverés én valami oknál fogva úgy álltam a dologhoz, mint egy megfejtésre váró rejtvényhez. Igyekeztem kibogozni a szálakat pedig nem volt semmi ilyesmi.

Általában a menő magabiztos férfiakat szokták pasinak nevezni az olyanokat, akik kitűnnek valamivel az átlagból. Egyeseknek nagy az erejüknek, másoknak pedig a pénztárcájuk vagy az eszük. Akik nem esnek bele egyik kategóriába se azokat mind kölyöknek tartják, hiába múlott el harminc vagy negyven éves. Ráadásul a táncról is beszélt, akiről sajnos elég ködösek az emlékeim, de ez nem először fordult elő.
- Akkor nem voltam önmagam. – motyogtam halkan.
Halottam történeteket arról, hogy részegen küzdöttem az arénában és nem egyszer az a csoda is megesett, hogy nyertem. Normál esetben eszem ágában nem lett volna, hogy más emberekkel küzdjek az nem az én stílusom volt. Ahhoz sem volt soha kedvem vagy inkább bátorságom, hogy egy lányt táncolni hívjak, mert botlábúnak születtem. Mégis mikor tekintélyes mennyiségű alkoholt fogyasztottam olyanokat tettem, amikről még álmodni sem mertem. Úgy tűnt sikerült bájos vendéglátómat alaposan megbántanom, mert felsietett az emeletre.

Ott voltam én, aki nem törődik, senkivel mindenkire nagy ívben tojik főleg saját magára, és mégis valamit éreztem. Mintha egy picinyke kis tűt szúrtak volna a mellkasomba, ami egyre beljebb és beljebb hatolt. Nagyon bántott, ami elszomorítottam azt az egyént, akinek olyat sokat köszönhettem oly annyira, hogy ez a kín már elviselhetetlen volt. Így az az ember, akit azt hitte magáról, hogy megszabadult az érzelmektől teli torokból üvölteni kezdett. Leginkább a csapdába ejtett vadállathoz tudnám hasonlítani, és ha ez nem lett volna elég a falhoz vágtam a poharat, majd teles erőmből ütlegelni kezdtem a falat abban reménykedve, hogy ettől darabokra szakad a testem. Olyan voltam akár egy eszelős, vagy mint akit egy démon szállt meg pedig a jó szó nem volt más, mint őszinte. Oly régóta hordtam magammal ama terhet, hogy majdnem teljesen belebolondultam és közben mindenkinek hazudtam, még saját magamnak is. Nem tudtam senkinek sem megnyílni, elmondani mi is nyomaszt igaz akkor se ment valami fényesen ezért jött az ősi módszer. Mikor észrevettem az öklöm nem igazán vált be a fejemet kezdtem használni, pont, mint egy faltörő kost.
-Dögölj meg, dögölj meg! - kiabáltam miközben hangosan ziháltam.
Ez alatt alig észrevehetőnek egy-egy könnycsepp indult meg lefelé az arcomon.

Mindenki szüksége van rá, hogy hébe-hóba levezesse a benne felgyülemlett feszültséget. Ha nem így tesz, akkor csak szépen gyarapodik, mint a láva a hegy alatt míg egyszer csak arra nem gondol, hogy ki kéne törni. És ha ez egyszer bekövetkezik, akkor abban nem lesz semmiféle köszönet. Fogalmam sem volt róla mit is kéne tennem, ezért próbáltam mindentől elzárkózni többé kevesebb sikerrel, de végül én is eljutottam ahhoz a bizonyos ponthoz. Valami módon meg kellett szabadulnom attól a mérhetetlen mennyiségű negatív energiától. Sajnálatos módon mivel nem éreztem fájdalmat ez tovább tartott, mint szerettem volna. Művelet közben a saját fejemet képzeltem magam elé így a motivációval nem volt semmiféle probléma. Úgy tűnt hangosabb voltam a kelleténél ugyanis bájos házigazdám viszonylag rövid idő alatt visszatért hozzám és eléggé tanácstalannak tűnt. Mivel nem paskolta meg a hátamat és nem ujjongott örömében nyugodtan feltételezhettem azt, hogy nincs túlzottan oda a látványért. Ezzel sajnos nem igazán tudtam törődni csak az érdekelt, hogy minél többet és minél erősebbeket üssek. A közhiedelemmel ellentétben vannak olyan helyzetek mikor az erőszak igen is megoldásnak bizonyul.

Váratlanul valaki megfordított és ekkora pofont kent le nekem, hogy nekiestem a falnak. Bizonyára senki nem mondok újat azzal, hogy ez az illető nem volt más, mint a bájos és elragadó Kanami. Kidobó embernek kellett volna mennie ugyanis baromi erős ökle volt. Arra a kijelentésére, hogy ezt nem bírja tovább nézni én a következőt üvöltöttem.
- Miattam halt meg, az hibám okozta a halálát. – ezzel rávetettem magam.
Ha egy ostoba mesében lettünk volna, akkor biztos megcsókoltam volna a lányt, viszont a valóságban nem így mennek a dolgok. Abban a feszültség teli állapotban mikor egyáltalán nem voltam magamnál az is megmagyarázható lett volna, hogy elkezdem fojtogatni. Mivel még mindig védett övezetben voltunk, semmi baja nem lett volna. Én mindezzel ellentétben csupán a földre tepertem és sírtam. Ez aztán szép látvány volt egy medve nagyságú ember, akinek annyi esze sincs, mint egy ökörnek bőgött akár egy szamár. Ennyi állatságot ritkán lehet látni egyszerre, de én megoldottam. Nem tartott sokáig egész pontosan fél percig, mert utána úgy aludtam szegényen akár egy csecsemő. Fejemet a vállán nyugtattam, kezeimmel keresztet formáltam az arcom pedig olyan békésnek tűnt.

Mielőtt folytatnám ezt a kis történetet, szeretnék feltenni nektek egy kérdés, ami kissé személyesnek tűnhet. Nem kell, rá válaszol, amúgy se szereznék róla tudomást, de ha van hozzá kedvetek, akkor gondolkodjatok rajta egy kicsit. Nektek van valami különös szokásotok, egész pontosan csináltok valami nem egészen mindennapi dolgot alvás közben. Gyerek koromban nekem az volta szokásom, hogy miközben álmodtam megfordultam az ágyban és reggel nem a fejemet pihentettem, hanem a lábaimat. Halottam olyan, aki mire felkelt a nap anyaszült meztelenre vetkőzött más meg kiharapott egy darabot a párnájából, szóval nem én vagyok az egyedüli csodabogár.

Azért mondtam ezt most el, mert feküdtem már pár ágyban, de egyik sem élt. Azóta sem tudtam kideríteni miközben ott szundikáltam Kanamin tettem-e valami illetlenséget vagy nem. De mivel még mindig éllek, ha tettem, akkor sem lehetett olyan nagy bűn, vagy mégis? Visszatérve a történtekre hetek óta nem aludtam annyit, mint ott nála és ezt egyedül neki és a varázslatos öklének köszönhettem. Lehet nyitnia kellett, volna a klinikát ahol kipofozta volna az emberekből a keserűséget és a bánatot. Nem tudom, hogy mennyi ideig lehettem eszméletlen, de a nyakamat merem rá tenni, hogy nem két percig tartott.

Mikor magamhoz tértem egy kanapén találtam magamat és valami takaró félével lettem betakarva. Kissé ködösek voltak az emlékeim ezért homlok ráncolva igyekeztem kitalálni mit is kereshettem ott.
- Annyira emlékszem, hogy kint mászkáltam az utcán majd találkoztam Kanamival aki megcsókolt. Szentséges ég az a lány tényleg semmit nem vesztett a tüzességéből. Majd bilincsel egy házba hurcolt. Ja helló Kanami. – integettem neki mintha mi sem történt volna majd felfogtam milyen helyzetben is vagyok.
Kissé kétségbe estem ezért óvatosan felemeltem a takarót akár a bomba szakértők a veszélyes dolgokat és belestem alája. Örömmel konstatáltam, hogy még mindig van rajtam ruha. Másik, amitől kissé tartottam, hogy volt esélye beszéltem álmomban. Szinte fel sem tűnt ama teher hiánya, ami csoda folytán lekerült a vállamról, mintha az utolsó pillanatban vágta volna le Kanami a hurkot a nyakamból, ki tudja, lehet így is tett.
- Megtudhatom, mit keresek itt? És nem mellesleg hol vagyok? – azt tudtam, hogy egy kanapén csak azt nem, hogy milyen házban illetve viskóban.

Kissé szégyelltem magamat, hogy egy vadidegen házában ébredtem ráadásul az én hibámból. Ez ebben a formában nem volt igaz ugyanis Kanamit már ismertem egy ideje. Egész pontosan ő volt az, akivel legelőször szoros akarom mondani közeli kapcsolatban kerültem. Az a nyavalyás bilincs nem is engedted valami messzire viszont sikerült megoldanunk a helyzetet és barátsággal váltunk el. Na, ennyit a távolabbi múlttal törődjünk azzal, ami nem olyan régen történt mármint az előzőhöz képest. Egy szó, mint száz ő egy nagyon fontos szereplője volt az életemnek és még mindig az sokat köszönhettem neki jót és kellemetlent egyaránt.
- Nem is tudom mióta nem alu.. akarom mondani szép lakosztály.
Pár dolgot már sikerült tisztáznom, de néhány még nagyon zavarosnak tűnt. Reménykedtem, hogy a részegség okozta memóriavesztéssel ellentétben itt gyorsabban fogok válaszokra lelni.

Valami olyasmit mondott, hogy ő hozott be, ami nekem nem stimmelt majd megkért, hogy legközelebb ne fojtogassam.
- Én fojtogatni? - fogtam a fejemet, hogy lehettem ilyesmire képes.
Ezután rendkívül közel jött hozzám ezzel megsértve az intim szférámat, bár őt ez sohasem zavart, vagyis nem nagyon.
-Én is örülök, hogy te is örülsz. Amúgy ez egy új frizura? – próbáltam nem elvörösödni és elhúzódni előle.
Úgy döntöttem, hogy megelőzőm Kanami faggatását és elmondok neki pár apróságot.
- Az utóbbi időbe kissé ingerlékeny voltam bizonyos apróságok miatt kissé ingerlékeny voltam, amit bizonyára te is láthattál, de amúgy megvagyok. És te? Téged se raboltak el mostanában a Cupidó fivérek? Mintha ránk untak volna, úgy tűnik, már nem vagyunk nekik eléggé szimpatikusak, hehe. – végén gyengén imitáltam egy rövid nevetést.

Hogy lakosztályban voltunk-e vagy egy egyszerű faházban azt nem tudtam megmondani az ilyesmihez (se) nem értettem. Az viszont egyértelmű volt, hogy elég kellemes egy hely ahol jól érezheti magát a fáradt kalandor. Elkerekedett a szemem mikor arról beszélt, hogy egy picit durva volt velem, nem akartam hinni a saját fülemnek.
- Még hogy te én velem durva? Én téged akarom mondani te engem. Ne segíts, mindjárt kitalálom hova is akartam az előbb kilyukadni. Fene ebbe a rossz memóriába, addig innen el nem megyek, míg rá nem jövök. – mondtam határozottan.
Közben fel sem tűnt, hogy vendég vagyok egy hölgy lakásában és éppen úgy terpeszkedek, mint egy éjszakai pillangó.

Mindegy biztos nem olyan fontos. – legyintettem.
Ez a kis alvás tényleg nagyon jól jött nem is tudom, hány éve nem volt ilyenbe részem. Mintha egy rontás ült volna rajtam, de az én jószívű papnőm megtisztított engem, egy jobb csapottal. Halottam egyesek válásoknál úgy akarják az emberekből kiverni a bűneiket, de ez biztosan csak szóbeszéd volt. Nem gondoltam volna, hogy a félrebeszélésemre reagálni fog és nem tudhattam, hogy igazat mond, vagy pusztán szóval akar tartani.
- Nem, eddig is túl sokat beszéltem a keletinél.
Kicsit megnyugodtam mikor megfogta a kezem, felültett majd helyet foglalt mellettem, mert egy pillanat erejéig végigfutott az agyamon mi van, ha bebújik mellém a takaró alá. Már nem lett volna szükség arra a kulcsra ugyanis a csukott ajtón keresztül távoztam volna.
- Mi most egy kihallgatáson vagyok? – mondtam viccesen. – Nem történt semmi egyszerűen agyamra ment ez az egész nem hiába mondták annak idején a sok videojáték megbolondítja a gyerekeket.

Egyesek biztosan azt gondolták volna szegény Kanami helyében, hogy pusztán megjátszom magam, de mivel már átestünk pár dolgon így valamennyire ismernie kellett. Ebből kifolyólag azt is tudnia kellett, hogy én egy elég kelekótya személy vagyok, akinek nem úgy működik az agya, mint mondjuk úgy, egy átlagos embernek. Talány, hogy ez mitől van, lehet örököltem valakitől, esetleg mivel gyerekoromban elkerült a bárány himlő felnőttként elkapott és ilyen formában ütközött ki. Bár azzal általában piros pöttyök és viszketés szokott párosulni, ami nekem eddig még nem volt, de ezt most inkább hagyjuk. Koncentráljunk inkább a fontosabb dolgokra mégpedig, hogy milyen gyönyörű is volt akkor az én vendég látom.

Akarom mondani volt oly kedves és meginvitált engem egy kései ebédre, amit szinte már vacsorának is nevezhettünk, bár nem igazán tudtam, hány óra van. Valahol elő tudtam venni a pontos időt, ahogyan Kanami is és ez már két óra és a falakat meg se néztem van-e rajtuk valami. Komolyra fordítva a szót ez egy kicsikét kellemetlenül érintett, habár az alvást elintéztük az étvágyam még mindig nem volt a régi. Az étkezésről eszembe jutott, hogy hanyagoltam a hanyagolásról pedig az, hogy mi volt ennek a kiváltó oka és ettől elkomorodott a kedvem. Azon kezdtem el gondolkodni, hogy milyen kifogással is tudnánk elhalasztani ezt a vacsorát.
~ Most jut eszembe, hogy egy fontos találkozom, van, amit nem halaszthatok el. Nem jó, mert egyből kiszúrná, hogy hablaty. Éppen diétázok. Marhaság. Milyen nagyok a szemeid nagymama. Atya ég, hogy nem haltam meg eddig? Mi lenne, ha nemes egyszerűséggel lecsókolnám, az általában beválik. Igen a romantikus filmekben, másfélében pedig meg se állnak az ágyig, de erről én természetesen semmit sem tudok.~ habár ez az egész a fejemben zajlott le azért közben mozgott a szám.
- Bármi jó. –
Úgy döntöttem megpróbálok, magamba erőltetni pár falatot majd közlöm vele, hogy ennyi elég is.

Az ott létem során sok mindent átéltem és igyekeztem mindenre számítani, de ezt legmerészebb álmomban sem gondoltam volna. Még, hogy nekem az ügyetlen mamlasznak egy szuper modell. akarom mondani ilyen kedves lány, csináljon, reggelit akarom mondani, vacsorát. Még a való életben sem történt meg ez velem mindig magamra kellett főznöm. Persze azért akadtak kivételek, mint mikor a büfében egy nagyon csinos lány szolgált ki, de valószínűleg csak egy pincér volt. Lehet, hogy konyhákon szoktak dolgozni aranyos lányok, de én oda sosem ittam be, igaz nem is próbálkoztam. Lényeg a lényeg, hogy Kanami nagy lelkesedéssel fogott neki az ételem elkésztésének. Tisztán látszottak a mozdulatain, hogy nem először jár a konyhában és mindennek ismerte a helyét. Én mindig csak olcsó fogadókban szálltam meg és kocsmákban vagy kisebb éttermekben eszegettem. Ahhoz én még nem voltam elég képzett, hogy saját magamra főzzek, hogy másnak adjak belőle arra meg pláne nem.

Rövid idő alatt el is készült a mű remek, ami nem volt más, mint egy gusztusosan kinéző, klasszikus rántotta. Dicséretre méltó, hogy ő nem vette fel a mesterszakácsok elég furcsa szokását. Odahaza a tévében láttam egy sok csillagos fogást, ami egy zöld, egy piros csíkból állt a tányéron, közepén padig valami húsféleség mi nem lehetett nagyobb egy bankjegynél. Tisztában vagyok vele, hogy nagyon jól néz ki, ahogyan azzal is, hogy ilyesmivel nem lehet jóllakni.

Megfogtam a kanalat majd egy nagyobb adagot belapátoltam a számba. Éppen akartam mondani, hogy finom, de ennyi elég is lesz mára mikor megláttam Kanami csillogó tekintetét, szinte ragyogott. Gondolatolvasás nélkül is tudtam, hogy mi járhat a fejében. Arra volt kíváncsi, hogy ízlett az étel illetve azt akarta, hogy egyek még egyet. Szavakkal nem mondta ki, de szerintem ezt akarta közölni velem. Próbáltam félre fordítani a fejemet nem oda nézni, de mindez hasztalannak bizonyult nem tudtam ellenállni a bájának. Nem volt mást tenni, mint enni még egy falatot, de a szeme újfent azt követelte, hogy még egyet, csak még egyet. Nem is tudom mióta nem ettem ilyen sokat egyhuzamban, mázli, hogy nem kellett ott mosakodni, mert lefogadom, hogy lesúrolt volna.
-Köszönöm nekem ennyi elég. – mondtam miután elfogyasztottam a három negyedét.

Kanami egy olyan kérdést szegezett nekem, ami teljesen és totálisan váratlanul ért, jó hogy nem haraptam ketté az evő eszközömet. Körülbelül így érezhet az a szülő, akitől megkérdi imádott csemetéje, hogy vajon honnan jön a kis baba. Az átlagember ilyenkor természetesen zavarba jön, és nem kezdi el ecsetelni a nemi aktus részleteit, de a modern világban már erre is volt példa, sajnos. Szerencsére én a végletekig profi módon viselkedtem, vagyis csak az evésre koncentráltam. Persze halottam, mint mondott, de az amolyan statikus zörejként jutott el hozzám, de én rezzenéstelen arccal ettem tovább. Beletelt úgy tíz másodpercbe mire az agyam sikeresen dekódolta az állítólagos gyengébbik nem felől érkező üzenet és ekkor egy pillanatra megállt a kezem. Az informatikusok ebben azt mondták volna, hogy lefagyott a rendszer szerintem más is járt már így. Most a férfi olvasókhoz szólok, meg a nőkhöz, vagyis azokhoz az egyénekhez, akik olvassák az én történeteimet. Bizonyára mindnyájan voltatok olyan helyzetben, hogy nem tudtátok megmondani miként is tekintetek a másikra, mert ez amolyan bonyolult, kvázi kínos kérdés.

Fogalmam sem volt róla, hogy mit is kéne felelnem és nagy bánatomra az egyetlen menekülő út is zárva volt. Megpróbálhattam volna egy teleport kristállyal kereket oldani, de ez több szempontból is rossz ötlet lett volna. Először is mert ő sokkal ügyesebb, mint én, másodszor pedig egy életre magamra haragítottam volna. Néztem bele azokban a ragyogó szemeibe is igyekeztem kitalálni mi a fészkes fenét is mondjak ennek a lánynak. Talán meglepődött volna, ha azt mondom, legszívesebben letépném róla a ruhát, ami akkor nem volt igaz, de már kosza ötletként megfordult a fejemben.
-Szerintem, te egy jószívű őszinte és megbízható társ vagy, egy olyan, akire minden férfi vágyik. – szinte ösztönösen rakosgattam a szavakat egymás után, minden gondolkodás nélkül.
-Akit én meg sem érdemlek. – mondtam sóhajtva.

Csodás volt ott akkor Kanamival szinte már túl tökéletes, de ilyenbe már volt némi gyakorlatom. Nem olyan sok, de azért akadt egypár ehhez hasonló helyzet. Annyit még hozzá kell tennem mikor megfogta a kezemet az nagyon romantikus volt. Általában ilyenkor szokott előfordulni, hogy megszólal, az ébresztő én pedig egyedül találom magamat a saját ágyamban. Ha valaki arra gondol ez a gyerek olyan tesze-tosza volt, hogy jó lánnyal csak álmában került kapcsolatban az nem tévedett sokat. Ha egyesek kapcsolat alatt valami undorító dologra gondolt az most rögtön szégyellje el magát, nálam nincs helye az efféle szégyentelenségnek, vagyis nem túl gyakran. Igaz, ami igaz ez a nő sem volt egészen magánál ugyanis olyan badarságokat hordott össze miszerint nem érdemel meg senkit. Ez ebben a formában nem volt igaz, mert csak én nagyon sokat köszönhettem neki. Példának okáért ő volt az első a gyengébbik nemből, aki rám esett általában mikor tömegközlekedéssel utaztam mindig csak a szakálas pocakos illetők jutottak nekem, akik ráadásul férfiak voltak.

Úgy tűnt mintha már megelégelte volna a társaságomat, mert olyanokat mondott miszerint nem akarja, hogy feszélyezve érezzem magamat és bármikor elmehetek. Ezt a csavaros női logikát már ismertem az édesanyám révén, ő szokta mondogatni, ha akarok, nyugodtan elmosogathattok, így célzott rá finoman, hogy csináljam meg. Ha rám akarta volna bízni a döntést simán kizárta volna az ajtót és nem szólt volna egy árva szót sem. Mivel mindent értettem felálltam majd váratlanul gondolkodóba estem. Ez nem valami jó, mert ilyenkor szoktak a rossz dolgok történni velem.
- Volt már olyan veled, hogy nem tudtad ki is vagy valójában. Eddig nekem volt valami halvány sejtésem, de most végkép elvesztettem a fonalat. Másrészről viszont mondták már neked, hogy egy kis boszorka vagy? Egy varázsütéssel akarom mondani pofonnal sikerült kijózanítanod. – mondtam enyhe mosollyal az arcomon és minden egyes szavamat komolyan i gondoltam.