Kezdetek Erdeje

Nézem, ahogy Chancery jókedvűen nevet a szavaimra, aztán egy kisebb szünet következik be a beszélgetésünkben. Nem csüggedek emiatt, inkább tovább fülelek, hátha kapok valami értékes információt.
- Igazán? Hát, jobb esetben azért annyira ne fogyjon el az életem. Nem szeretnék halál közelében lebegni – szólok vissza, majd azért elgondolkozok magamban a harcos kasztról. Merre irányba kellene fejleszteni? Hogyan válhatok majd hasznossá? Legszívesebben megkérdezném a partnerem, de nem biztos, hogy állatidomár tudja ezeket. Talán ha találkozok egy másik harcossal, akkor kifaggatom az ilyen apróságokról.
- De abban megállapodhatunk, hogy a harcosnak a nagy sebzés a fő vonala. – jelentem ki, miközben elkezdek elmélkedni. A gondolatmenetemet a hitetlenkedése zavarja meg. Ránézek Álomra, majd vissza Chancery-re. Nem tudom, hogy mi ebben a megbotránkoztató.
- Miért? Szerinted akkor vigyem úgy, mint a kecskét vagy bárányt? Mármint a nyakamra rakni, s összefogni a két lábát. Szerintem nem értékelné az olyen bánásmódot. – magyarázom neki, s elindulok a macska felé. Óvatosan lépdelek a négylábú állathoz, hogy először állvakargatással vágodjak be nála, némi buksi simogatással fűszerezve.
- De aranyos! – jelentem ki megbabonázva. Én sosem tarthattam házi állatot. Sem Örményország, sem pedig Japánban. Most meg itt van egy szép kifejlett macska. Mikor az ismerkedés részével megvagyok, akkor utna próbálkozom meg a macskát kézben vinni. Tán halványan megemelem, de aztán semmi változás. Elégedetlen arckifejezéssel rakom le Álmot, s bocsánatkérően nézek rá. Chan-chan közben elmondja milyen céhek vannak, s mi a főbb tevékenységi körük. Elsőre nehéz megjegyezni, ám az a tény megfog engem, hogy ők segítenek felnőni a kezdőket. Nem vita kérdése tehát, hogy a hosszú beszélgetés után mivel fogok előhozakodni. Haladunk tovább az ösvényen, s nézem a társamat és annak aranyos állatkáját.
- Ébredőnek? Hm érdekes megfogalmazás, de nincs ellenemre. – mondom ki a szavakat, majd a következőt teszem hozzá.
- Nos odakinn már csak feketén, sötét emberek által lehet hozzájutni a játékhoz. – tárom fel előtte, hogy odakintről valószínűleg fognak még jönni. Akik túlságosan kíváncsiak, mint én, vagy valami elől menekülnek. Megvárom, hogy ezen szavaimra mi a válasza, vagy reakciója.
- Igazából én a kíváncsiságom miatt kerültem ide be, mert nem hittem el, amit naponta leadtak a TV-ben. Hogy a játékosok benn ragadtak a SAO világában.

- Trükk a halál elkerüléséhez? – értetlenkedem a kijelentésén, de végül csak tovább lépek ezen a ponton.
- Én biztosan nem szeretnék magamnak sok ellenséget szerezni – felelem neki, miközben teljesen komollyá válok. Nem azért jöttem ide a SAO világába, hogy ellenségeket szerezzek. Egyedül biztosan kijátszhatatlan a játék, s nem fogok szenvedni egyedül. Meg a magány mindenkit megölni, s én azt sosem bírnám ki. A macskát visszateszem a helyére, mert bizony nagyon rövid időre vagyok jelen pillanatban megemelni súlyosabb tárgyakat, vagy személyeket és peteket. Tán idővel változni fog. Nézem a társaságom arckifejezését és mozdulatait. Mikor meglátom a reakciót arra, hogy én egy teljesen új, játékos vagyok, s nem egy régen hosszú évekre stázisban levő emberke, akkor bevallom furán kezd el viselkedni. Kerekre tágulnak szemei, s kipirosodik az arca, mintha jelen pillanatban bókoltam volna neki.
- Hát nem Ébredő vagyok. Csupán 1 hétről nem tudok csak, hogy akkor mi történt velem. De amiről tudok, az pontosan 4 nap eseménye – erősítem meg őt abban, hogy bizony én nem tartozom azokhoz, akik hosszú éven keresztül nem csinálnak semmit. Fogalmam sincs, hogy mi a rendszere a beengedésnek, mi a fontossági sorrend. Közelebb lép hozzám, s úgy tűnik, meg akar ölelni, de mégsem teszi. Zavarban van, túrja a haját. Természetesen meghallgatom őt, cseppet sem közbevágva a szavába. Legfőbb dolog, hogy hagyjuk a másikat kibontakozni. Szavai után  kérdésekkel áll elő, ami számomra egyáltalán nem teher. Rámosolygok, sőt azt a bizonyos ölelést én teszem meg. Tipikus női ölelés jön tőlem, s két tenyerem a hátán pihen meg, hogy nyugtatólag simogassam.
- A helyzet milyen odakint? A SAO körüli dolgokat minden egyes nap levetítik a TV-ben, hogy azáltal figyelmeztessék a lakosságot a játék veszélyére. Az összes szülő utálja a játékot, mert a SAO elvette tőlük a gyerekét, vagy gyermekeiket. Sok szomorúság lakozik egy szülői szívben, ám... – engedem el őt, miközben fogalmam sincs miért, de hozzáérek az arcához, ahogy egy édesanya tenné.
- ...szóval legtöbbünk a kórházban van, s ott ápolják és felügyelik őket. Egy nagy modern gép éltet minket napról-napra, hónapról-hónapra... – megfogom a két kezét végül, s így mondom el az örömhírt.
- De a szülők legtöbbje makacs, s fizeti az ápolási díjat, a költségeket. Ez szülő függő. Van amelyik szülő megtörik, s úgy dönt, hogy kapcsolják le a gépről a gyermekét. Azon gyermekek meghalnak, vagy azok, akik egyedül vannak és a betörök mennek hozzájuk. A NerveGear levétele tényleg halálos, s kezdetben a sok hitetlen szülő ölte meg a saját gyermekét. Sok felakasztás, vonat elé esés és hasonló esetek voltak, de mára már lecsengett. A SAO-t hivatalosan nem lehet megkapni, csupán sötét emberek által, akik nézése körülbelül ilyen... – próbálom utánozni őket, de természetesen nem lehetek elég jó hozzá.
- A technika fejlődött SAO által. Kezdetben a mentősök nem tudtak életben tartani játékost, akit otthonról vittek a kórházba. A Rendőrség sem tudott hatékonyan bejutni a házba, ahol a játékos volt elzárva a külvilágtól. De leginkább még sosem volt ennyi cég, aki a SAO nyomdokaiba lépve, ne kísérletezne a valóságos, virtuális valóságon, amit beépítenének a hétköznapi életbe. De természetesen nem könnyű a helyzetük – magyarázom el neki, aztán odalépek újból, s erősen magamhoz szorítom őt.
- Nő vagyok, s nem technika őrült. Szóval ettől mélyebb információkkal nem szolgálhatok. – eresztem el finoman, majd egy biztató édes mosoly jelenik meg az arcomon.

Az események igazán különlegesen alakulnak kettőnk között. Mikor megölelem, akkor nem sokkal után érzem, hogy elkezd sírni és sírni. Nem tántorít el attól, hogy tovább meséljek neki a kinti világról, hogy és mint van. Érzem az elgyengülést a részéről, s hogy a vállamba fúrja az arcát. Nem enged el olyan könnyen, hanem mindvégig támasza maradok, míg meg nem tisztul a könnyek által. Valójában nem tudom, hogy mi volt az a rész, amitől ezt váltottam ki belőle, de helyesen tette. Megkönnyebbülhetett egy picit annyi év után. Legalábbis én erre tudok gondolni.  Mikor végre megszólal, akkor elengedjük egymást.
- Semmi gond, örülök,hogy kiadtad magadból.   – mosolygok vissza rá egy bátorító mosollyal.
- Nem zavar, ha egy ideig sírásfoltos lett a felsőm – teszem hozzá az előzőhöz, aztán egy darabig a hallgatás mellett maradok. Meghallgatom, hogy ő mit mesél a benti világról, annak helyzetéről. Nem mond újdonságot, de legalább tudom, hogy az előző két emberrel való találkozás információi igazak. Mikor befejezi a beszámolót, akkor ennyit tudok neki mondani.
- Nos ha már így beszámoltunk egymásnak ezekről a dolgokról, akkor szerintem utána, csatlakoznék a céhetekbe. – jelentem ki határozottan. A hangom nem inog meg közbe, mert Chan teljesen szimpatikus számomra. Ráadásul az előbbi ölelés miatt egyértelmű, hogy miként fogunk egymáshoz állni. Nem hinném, hogy rajtam kívül mással is volt-e ilyen bensőséges eseménye.
- Sok dolgot kell tanulnom erről a világról, de én állok elébe. – jegyzem meg, hogy kíváncsian várom, hogy egyszer én szintén azokat a dolgokat lássam SAO-ból, mint a többiek.
- Egyszer csak vége lesz ennek a helynek. – mondom szent meggyőződéssel, aztán elfordulok egy időre. Körbenézek, hogy merre járunk, majd visszafordulok az állatidomár felé.  
- De mi lenne, ha nem csak erről beszélnénk? Inkább mesélnél, hogy hogyan néz ki egy céhes terület? Mit lehet róla tudni? Mennyire biztonságos? – érdeklődöm, majd tovább indulok ezen az ösvényen. Alig megyek 10 lépést, mikor szembefordulok vele, majd gyorsan előhívom a menüt és küldök neki egy baráti listára való felvételt.
- Már ha nincs ellenedre – somolygok rá.

Bólint. Igen, a Kezdetek városát keresi.  Reménykedve várjs hogy talán mégis tudsz neki segíteni viddzatalálni.
Fuwa éppen annyira tud írni, amennyit öt év alatt meg lehet tanulni. Főleg hiraganával. Szerintem komoly gondot nem fog okozni hogy kibogarászd. Kicsit furcsán néz rád. Nem egészen érti hogy lehetne a mohából meg az északból rájönni hol a város.  
A kérdésedre viszont kissé bizonytalanul megrázza a fejét. Semmi ötlete, ezért kért segítséget.  A bemutatkozásra ő is észbekap, hogy udvariatlan volt, úgyhogy amíg te a kezedet nyújtod, ő a füzetébe írja le sebesen a nevét. Aztán mutatja is udvarias, apró meghajlás kíséretében.  

Otomura Fuwako vagyok. Aincardban Silence.

Felegyenesedve figyel csak fel a felé nyújtott kézre. És fogalma sincs mit kezdjen vele... Látta már, hogy ilyebkor egyesek kezet fognak, de az neki túl közvetlen gesztus lenne... Az pedig meg sem fordul a fejében hogy belecsaphatna...  Szóval tanácstalanul bámul rád, közben végig a füzettel a kezében.
Mindenesetre mikor elindulsz, kapkodja a lábait utánad a füzetét szorongatva. Feltételezi, hogy tudod merre kellene indulni. Magyarul eddig is el volt tévedve, ezután meg még annyi fogalma sem lesz hogy merre jártok, mint eddig.
Ha túl gyorsan mész, megfigyelheted hogy nem teljesen biztosan áll a lábán. A talaj egy-egy egyenetlenségénél nagyon közel kerül hozzá, hogy elveszítse az egyensúlyát a nagy kapkodásban.  
Na meg... Dideregni is kezd, mert a ruhái még nem száradtak meg. Gond nem lesz belőle, mert Aincardban ugye nem tud megfázni, és a ruhái is megszáradnak majd néhány percen belül, addig viszont még jobban próbál sietni, azaz még többet botladozik.

Azzal bizonyára egyet ért, hogy nagyon sok bolond ember jár kel a világban. Kinézetre olyan szabályosnak néznek ki ám, amikor kinyitják, a szájukat akkor lehull a lepel. Mindenki megtudja, hogy a fejükben ész helyett süttök, lé lötyög. Én is pont ebbe a kategóriába tartoztam csak természetesen nem hangoztattam túl, gyakran mert az még rosszabb lenne. Az egy dolog, hogy valaki ostobább, mint a környezete, viszont ha állandóan megvető megjegyzéseket tesz, saját magára azt előbb utóbb egy gumi szobába vágják, és a kulcsot elhajítják jó messzire. Ezért döntöttem, hogy a következő kirándulásom helyszíne a kezdetek erdeje legyen. Úgy reméltem ott végre egy kicsikét kifújhatom a gőzt és megszabadulhatok a felgyülemlett feszültségtől. Ott álltam a természet digitális lágy ölén miközben hallgattam a madarak vidám csicsergését. Egyesek tán azt mondták volna, hogy énekelnek nekem viszont csak zsivajnak tűnt, de ízlések és pofonok. Sunyi módon körbe néztem, hogy biztosan nincs senki a közelemben mert nem lett volna valami jó ha bárki rájönne miben is sántikálok. Mikor úgy tűnt minden rendben vettem egy mély levegőt majd ellazítottam a vállamat.

Közepes hangerővel elkezdtem énekelni, de már az első hangok után is könnybe lábat a szemem. Nem azért mert olyan szép volt, hanem régi emlékeket elevenített fel. Mikor még siheder srác voltam az osztálytársaimmal együtt jártuk az utcát erre a zenére. Az emberek persze nagy kerek szemekkel néztek minket, de nem érdekelt bennünk csak az, hogy jól érezzük magunkat. Még egy jelmondatunk is volt vagy ahhoz hasonló, de már fogalmam sincs honnan vehettük. „Egy mindenkiért és mindenki egyért.” Ti mit gondolnátok, ha egy két méteres, vörös hajú pasas repedt fazék hangon a gumimacit énekli? Biztosan azt, hogy valami mérgezőt evett és jobb lenne megszabadítani a szenvedéstől egy szívlapáttal. Csak az első versszakig jutottam mikor is valami zajt halottam a közelben így gyorsan elhallgattam.

Hallottam az erdőnél hogy valaki nagyon veszedelmesen rosszul énekel. De mit tudtam volna tenni? Megindultam a hang felé erre mikor oda érek elhallgat az illető. Csak kukucskáltam egy fa mögül, de nem sok sikerrel mert a fa nem volt elég terebélyes. Kiléptem az erdőből és a vörös hajú férfi felé lépdeltem.
-Üdv. Azt hittem hogy valakit kínoznak mint a filmekbe a zenékkel. *Nevettem egyet* Bocsi csak nem éppen a legjobb a humorom. A nevem Sendo. Téged hogy hívnak barátom?
Oda léptem a férfihoz és nyújtottam a kezem felé hátha elfogadja. Az indikátor jele zöld, de azért kicsit bizalmatlan vagyok mert lehet hogy ő a csapda.

Megtörtént az, amit minden áron megpróbáltam elkerülni ezért is jártam a vadont. Ha valaki arra gondolná, hogy nem szerettem volna, egy szál pelenkában az utcán flangálni az jó nyomon jár, de még nem az igazi. Azért voltam ott kint, hogy ne halhasson meg senki mégis kivel találkoztam össze. Egy másik kalandorral hozott össze a sors méghozzá egy férfival. Tudom ez nem olyan meglepő ugyanis a játékosok java részét hím neműek tették ki. Mikor megszólított mindenféle idiótának elmondtam magamat, természetesen csak gondolatban? Hogy lehettem akkora idióta, hogy nem vettem észre egy ekkora embert. Azért fogalmaztam, így mert tényleg hatalmas volt, majdnem akkora, mint én és egy elég nagy szó. Nem sokan rohangáltak olyan méretekkel, mint én vagy ő. Persze én csak utólag retusáltam a külsőmet ám, ő a valóságban is ilyen szép szál legény lehetett. Nagyon kedvesen, sőt mondhatni barátságosan üdvözölt pedig nem mindenki ilyen. Van, aki a fejemet vette volna, mert pont úgy támadt kedve, de ő nem.

Azon törtem a fejemet milyen hazugsággal állhatnék elő, amivel megőrizhetném a méltóságomat. Rengeteg alkoholista él a világban és ők szoktak dalolászni.
- Ez a játék előbb utóbb mindenkit megbolondít. Úgy tűnik, én az előbbihez tartozom. – részben igazat is mondtam.
~ Gondolkodj, mit tenne a helyedben egy jóképű kissé mogorva ám, bátor szívű lovag.~ gondoltam magamban.
Vettem egy mély levegőt és igyekeztem elkerülni, hogy idióta pofákat vágjak.
- Semmi gond, az én nevem K1. Részben igaza van, tényleg nincs jó hangom. Talán ezért nem látni egyetlen egy szörnyeteget sem. – beszéd közben szigorúan próbáltam magam elé nézni.
Jó erősen szorítása volt azonban én sem maradtam alul, mégis csak lovag voltam vagy mi a fene.
- Megtudhatom mit keres itt egymagában egy magányos harcos? – kérdeztem tőle.
Nekem meg sem fordult a fejemben, hogy netalántán csapda lehet, talán azért mert még akadt mit tanulnom.

K1 ahogy kérdezte mit csinálok erre én csak elgondolkodtam. Igazából nem nagyon volt erre dolgom csak sétálgattam mint mindig.
-Hát csak sétálgattam meg keresek olyan embereket akik képesek engem megtanítani pár dologra. Régóta nem játszottam senkivel mióta a cimborám meghalt. De te mit keresel itt? Te is olyan magányos embereket kereső csapdaállító emberke vagy?
A kezemet kicsit megemeltem ha többen vannak és támadni akarnak akkor tudjak védekezni. Vártam kicsit nyugalmatlanúl és figyeltem K1 tekintetét. Ha egy apró rezzenést meglátok a bokrokban rögtön elkezdek a város felé hátrálni és segítséget kérni pár embertől. Igaz az utóbbi lehetetlen mert nem ismerek senkit a játékban.
-Bármit is terveztek nem fogják büntetés nélkül hagyni a barátaim.
A kezem leengedtem és kihúztam magam. Próbáltam Blöffölni ami vagy bejön vagy nem. Igaz az elején elárultam magam, de csodák még lehetnek. Igaz a játékban tuti nincs csoda, de reménykedni lehet bármikor. Majd leültem és egy virágot letéptem amivel elkezdtem játszadozni míg vártam mi lesz.
~Bármi lesz egyet soha ne feledjél el Sendo. Bármit megtehetsz lehet még te leszel a győztes ha csatára kerül a sor~
Újra felálltam és elmosolyodtam kicsit a saját félelmemen. Míg vártam a félelmem messze szállt és csak a kíváncsiság maradt.
-Hanyas szintű vagy? Nehéz a boost legyőzni? Jó cuccokat ad? Vagyis gondolom nagyobb szintű vagy nálam tutira. Meg hol érdemes fejlődni az elején?
Még jobban elmosolyodtam és már barátságos arcot mutattam az előttem álló férfinak. Körbenéztem és egy fa volt mögöttem aminek neki dőlve próbáltam vagánynak tűnni. Igaz életben biztos nem tartanák senkitől, de itt azért van egy kis félelmem az emberektől. Mind egytől egyig sok játékkal játszott már biztos.

Ez a Sendo elég különös figurának mutatkozott annyi szent, hozzá hasonló nem bujkál minden bokorban. Először arról beszélt, hogy keres valakit, aki tanítgatná őt és ezzel nincs semmi baj. Leginkább olyan céh tagokhoz kéne ilyesmivel fordulni, akik szert tettek némi hírnévre. Így nagy eséllyel nem csak kirabolni vagy éppen megölni akarják az embert, hanem éppen segíteni. A másik kijelentése azonban elég különösen hangzott ugyanis egyből megvádolt azzal, hogy én egy csapdát állító tömeggyilkos vagyok. Jó, nem ezekkel a szavakkal mondta és inkább csak utalt rá azonban elég különösen vette ki magát a dolog. Tisztában voltam vele, hogy itt eléggé résen kell lenni viszont az illemnek is van egy határa. Én sem gyanúsítottam meg minden egyes embert azzal, hogy hátsó szándékai vannak valahányszor hozzám szóltak. A következő pillanatban előrántotta fegyverét és valami olyasmiről hadovált, hogy ha rosszban sántikálok a barátai meg fognak találni engem. Ezt a kijelentést kissé furcsálltam ugyanis nem halottam olyasmiről, hogy a rendszer feljegyezte volna, ha az egyik játékos megöl egy másikat.
Nem áll szándékomban, hogy ártsak neked. – mondtam miközben készen álltam elővenni a fegyverem.

Ezután mintha ez az egész meg sem történt volna leült a földre és egy virággal kezdett játszadozni.
~Rendben van. Hivatalosan is kijelenthetem, hogy ez a fickó hibbant.~ gondoltam magamban.
Mikor elkezdett mindenféle kérdésekkel bombázni a fejemet kezdtem vakargatni az idegességtől, mert valami azt súgta egy kezdővel van dolgom. Én sem voltam egy vérprofi, de ő még nálam is amatőrebbnek tűnt. Pár héttel korábban az egész válaszadást letudtam volna néhány mondattal vagy a teleport kristályt felhasználva kereket oldottam volna, de az óta sok minden változott.
-A szintemet nem szívesen árulom el, sajnálom. Ha elég erősek a játékosok és van, egy jól összeszokott csapat nem lehet gond és általában igen, jó dolgokat szokott adni. Néha a legjobbakat csak tőlük lehet beszerezni. Fejlődésre a kezdetek erdeje kiváló és ezután tanácsos egyre nagyobb szintűeket keresni. Azonban résen kell lenni, mert elég egy hiba és a legártalmatlanabbnak tűnő malacka és végezhet veled egy pillanat alatt. Jó, ha van az embernél gyógyital vagy a keze ügyében egy tele port kristály.
Szép kiselőadást tartottam neki és csak most esett le, hogy annak idején szegény Oziriszt magamban szidtam, mert teljesen kezdőnek nézett engem, pedig csak segíteni akart. Ekkor jutott el a tudatomig, hogy említést tett egy bizonyos barátjáról, aki meghalt így ez némileg magyarázatot adott a viselkedésére.