Kezdetek Erdeje

Pedig szerintem aggódik, legalábbis ahogy én ismerem. Ilyen könnyen nem rázod le ezt a részét a lovagias kis szentemnek. Abban eléggé kételkedik, hogy eltudnál futni, hisz elvégre kardforgató, majdnem a leggyorsabb kaszt és a pontokat sem sajnálta a gyorsaságáról. De nem kezd el veled vitázni, hisz nem tudhatja hogy neked milyen képességeid vannak. Meg nem is akar ilyesmiről ellenkezni, mivel eddig úgy tűnik, hogy sem neked, sem neki nem kell menekülnie. De ettől függetlenül a beismerésed után szinte teljesen biztos benne, hogy nem tudnál elfutni. Örülhetsz, most már őszintének tart, hogy így beismerted a képességeid határát. Na meg kicsit naivnak. Persze újfent eloszlat minden kételyt magáról.
- Én pedig nem hiszem, hogy ártani akarnék neked. Sőt, egész biztos vagyok benne, hogy nem. - nem akarja, hogy kioktatásnak érezd mondandóját, emiatt nem teszi mellé, hogy "de nem hinném, hogy ilyen jó ötlet beismerned a szinted." És szerintem se ami azt illeti, hisz nem mindig fogsz olyan lovagias alakkal találkozni, mint Chariton. Például gondolj bele mi lett volna, ha most velem találkozol? Ó jaj. Inkább haladjunk. Remélem nem ringatod magad abban, hogy a hangszínedből leesett neki amire utalni akartál vele. A megszólalásod csak annyira volt elég, hogy elkönyvelje magában: megfogadtad a tanácsát és legközelebb jobban vigyázol. Ha azt szeretnéd, hogy tényleg értse a mögöttes mondandót, akkor legközelebb konkrétan azt mondd meg neki. Például úgy, hogy: "Lehet legközelebb te leszel az." Vagy mittudom én. Miért csinálják a lányok ezt mindig ilyen bonyolultan?
Tehát nem is gondolkozik azon, hogy vajon mit érthettél a dologba, helyette válaszol a kérdésedre:
- Leginkább a céhházban, vagy küldetéseken. Sok izgalmas kalandot lehet ám találni a szinteken. És te? Mikor ébredtél? Gondolom téged is altatott a játék, ha alacsonyabb szintű vagy nálam.

 Úgy vettem észre a kelleténél komolyabban vette, hogy elfuthatok. Nem tudtam milyen kasztba tartozik, de mindegy is, hiszen már a szintkülönbségből is következett, hogy semmi esélyem nem lett volna.
Széles vigyorral nyugtáztam, hogy kimondta: nem akar ártani nekem. Közben persze elkönyveltem magában a pillantást, amire felfigyeltem amikor elismertem, hogy egyértelműen jóval erősebb nálam. Nem helyeselte a dolgot. Nagyon nem. De hát elég volt rám néznie, hogy ez egyértelmű legyen... Azért az is láttam rajta, hogy  értékeli az őszinteséget. Csak úgy, mint én.
 Halványan érzékeltem, hogy nem vette az utalást a hangomban. De nem is volt baj, hiszen lehet félre is értette volna, és nyomulásnak veszi. Az pedig olyan távol állt tőlem, mint Makó Jeruzsálemtől. Egyrészt nem döntök ilyen hamar ebben a kérdésben (addig pedig eszemben sincs "jelzéseket" küldeni) másrészt még nagyon nem álltam készen arra, hogy Takashi után új kapcsolatot kezdjek. Sok-sok időre volt még szükségem, hogy továbblépjek. Ugye, hogy érthető, ha nem magyaráztam meg neki a hangoba rejtett utalást?

Céhház, és küldetések... Nekem mindkettő majdnem egyenlő a társasággal.  Ezzel újabb jópontot könyveltem el neki a barátkozós listámban. Én is általában jobb szeretek társaságban lenni, ezért is viselt meg ennyire, hogy a játékban idáig még nem találtam társakat.  Mielőtt válaszoltam volna a kérdéseire leültem egy fa alá, szemben vele, ezzel jelezve, hogy hosszú beszélgetésre számítok.
- Nagyjából 2 hónapja vagyok itt - feleltem értetlenül. - Altatott? Ezt hogy érted? Egy hónappal a játék hivatalos indulása után hoztam létre a karakteremet. Azóta nem csak 2 hónap telt el? - Na tessék... Teljesen idiótának éreztem magam, mert éreztem, hogy nem tudok valamit, amit pedig tudnom kellene. Igen, kicsit (na jó, nagyon) fel is zaklatott annak a lehetősége, hogy ki tudja mennyi idő teljesen hiányzik az emlékezetemből. - Nem sokat tudok még a játékról. Gyakorlatilag nem kommunikáltam rendesen senkivel az elmúlt 2 hónapban... - igyekeztem valahogy kompenzálni az értetlenségemet. 

Nagyon pro vagy ebben a testbeszéd olvasásban. Vagy csak simán gondolatolvasó vagy. Ám mivel az utóbbit nem találom az adatlapodon, míg a másikat valahol mintha olvastam volna rólad, így maradok annál. Szóval jól vágod, kapsz tőlem rá egy pirospontot.
Nem vagy nyomulós? Kár. Pedig már kezdtem örülni, ha esetleg összetalálkozunk akkor...mindegy. Biztos jobban érdekel Chariton szemszögéből a dolog. Részéről jobb is, hogy nem nyomultál, mert nagyon furán vette volna, ha ennyi ismeretség után akarsz rámászni, bármilyen téren is. Ha a kicsit "csúnyábbik" téren, akkor mondjuk nem furán vette volna, hanem egyenesen úgy, amit csak olyan szóval tudnék kifejezni, amit itt nem akarok leírni. Arra hogy leültél egy "Valóban kellemesebb mint állni" mondattal reagált, és azzal, hogy ő is helyet foglalt, nem teljesen szembe veled, de úgy, hogy ne teljen sokba ha a szemedbe akar nézni. A megdöbbenést anélkül is letudnád olvasni az arcáról, hogy ilyen jól megy a non-verbális kommunikáció mestersége, de így meg legalább kétszer annyira látod. Félre azért ne értsd, nem azon döbbent meg, hogy hogy lehetsz ilyen buta vagy tudatlan, hanem hogy hogy nem mondta még el senki. Félt, hogy hogyan fogsz rá reagálni azok után amit mondtál, de nem akarta eltitkolni az igazságot előled, így fogta, és rád zúdította az egészet:
- Lehet ez most kicsit rosszul fog érinteni, jobb is, hogy leültél. Nem fogok kertelni, szerintem így könnyebb lesz feldolgoznod is. Tehát...a játék kezdete óta 2-3 év telt el. A belépésed után valamilyenféle álomba helyezett a rendszer, és amikor már felszabadult a hely, akkor téged is bedobott. Én kb. egy éve "ébredtem". Ne aggódj amiatt, hogy ezt eddig nem tudtad, de gondolom most kicsit nehezen érint. És semmi baj, hogy nem tudsz még, van időd megtanulni a dolgokat. - mosolygott rád bíztatóan.

 Számítottam a reakciójára, a döbbenetre. Viszont leolvasni róla csak ennyit tudtam. Nem tudtam min döbbent meg, de tartottam tőle, hogy a tájékozatlanságomon, és a "butaságomon". Biztosan sok filmben láttátok már, hogy a főszereplő egyszer a jövőben találja magát, és először ezt nem veszi észre. Na, én pontosan úgy éreztem magam, mint ezek a filmszereplők. Sokkolt az információ. 3 év eltelt azóta, hogy elindult a játék? Ez azt jelenti, hogy a szüleim három éve aggódnak értem otthon! Ha bele nem haltak azóta ! az aggodalomba!  És elveszettnek éreztem magamat. Mi történhetett annyi idő alatt? És Takashi ennyi idő után még mindig emlékezett rám
 Igen, hirtelen mintha rámszakadt volna az ég... A gondolatok csak úgy cikáztak a fejemben... Sok volt az információ, ráadásul a legtöbb bizonytalan. Ha álltam volna éppen, biztos, hogy ezután lerogytam volna. Még szerencse, hogy sikerült visszafognom magam, mert lehet úgy fogalmaztam volna hirtelen, ami megbántotta voln Charitont.
- Adj egy percet kérlek. - mondtam, hogy ne váljon kínossá a csend - tele lett az agyam gondolatokkal, és fel kell dolgoznom őket - egészítettem ki egy kis magyarázattal.
 Miután sikerült helyretennem a gondolataimat, újra megszólaltam.
- Ezt a rendszernek nem kellett volna közölnie? - tettem fel első kérdésemet. Nem igazán vártam rá választ, hiszen honnan tudhatná? Csak kifakadás volt részemről, mert úgy éreztem, ezt olyan információ, amit illett volna tudtára adni a játékosoknak, akiket "bedobott" a rendszer az altatás után - Mindenesetre köszönöm hogy elmondtad. Ki tudja meddig tartott volna még, amíg megtudom... - tettem hozzá, nehogy rosszul érezze magát a reakcióm miatt. Újabb néhány perc múlva szólaltam meg megint.
- Hát, nincs mit tenni. Igyekszem valahogy feldolgozni ezt az információt... Ez most azt jelenti átaludtam 2 születésnapomat? - nevettem el magam, kicsit felszabadultabban a sokk után.

Add egy percet. Sőt, többet is. Amennyit csak kell. Nem zargat, néz maga előtt a semmibe, néha-néha pedig rád pillant hogy állsz a gondolkodással. Vár. Nem figyelte mennyi időt töltöttél gondolkodással, de nem is érdekelte. Ő ráér. Nagy valószínűséggel te is. Amikor kérdést teszel fel, habozás nélkül válaszol.
- Nem. Nálam sem tette. Bár én még láttam Kayaba üzenetét, az indulás napján léptem be én is. Aztán szünet, amit szerencsére nem érzékeltem. Aztán "felébredtem", kb. egy éve. Szerencsésebb voltam mint te, volt kitől érdeklődnöm. Őszintén szólva nem érintett meg annyira a dolog. Lehet azért, mert nem érzékeltem belőle semmit. Persze, nem kellemes érzés, hogy három év minusz az életedből, de valahogy könnyebben elfogadtam. - Igen, most mesél neked magáról. Értékeld!
Nevetsz? Jobb mint a sírás. Bár lehet most a második érthetőbb lett volna. És akkor Chariton cukin vígasztalgatott volna. Hát nem vágysz rá? Egyébként ha már nevetsz, akkor ő is próbálja kicsit könnyedebbre venni a hangvételét, nehogy a túl komolysággal visszahúzzon téged is a letargiába.
- Bizony. Szóval menjünk ünnepelni. Egyszerre kell két szülinapot is, szóval jó nagy buli lesz... Egyébként, picit komolyabbra fordítva a szót. Nyugodtan kérdezz ha bármi kérdésed van még, vagy ha bármiben segíteni tudok. Ja, és míg el nem felejtem...a Kezdetek városában vagy egy kiképzőtiszt. Ő feltud dobni 20. szintre rögtön. De óvatosan, mert tudást és tapasztalatot a játékról, szörnyekről és játékosokról nem ad vele. Véleményem szerint azonban tizes szintre megéri felhúzni magad,mert a mobok az alacsonyabb szinteken szinte már nem tudnak megölni, így nyugodtan tanulhatod és próbálgathatod a játékot.

Nagyon hálás voltam, hogy hagyott rendezni a gondolataimat. És azért is, hogy minden finomkodás nélkül válaszolt a kérdésemre. Azt meg örömmel töltött el, hogy mesélt magáról. Eddig még egy játékos sem tette, és ez még értékesebbé tette számomra az információt, amit megosztott magáról. 1 éve volt itt... Hosszú idő... 
- Én is igyekszem hamar továbblépni rajta - mondtam neki mosolyogva, majd elkomorodott az arcom. - Bár a közelmúlt eseményei nem azt mutatják, hogy képes vagyok hamar túljutni a dolgokon. - mondtam, majd elnevettem magam, mert eszembe jutott, hogy Takashi azonnali hatállyal pótolni akarná az elmulasztott összes ünnepet. Megdöbbentem, hogy Chariton is éppen ezt ajánlotta fel. Ha volt valamennyi érzéke ahhoz, hogy leolvassa az arcról az érzelmeket, akkor ezt bizonyára észrevette. De nem akadtam fenn rajta sokáig, csak nem válaszoltam. Ha újra megkérdezné, igent mondanék, de nem voltam biztos benne, hogy komoly volt az ajánlat.
- Kiképzőtiszt... - kezdtem gondolkodni hangosan - Áh, persze, már sokszor hallottam róla, de abból amit elmondtak mindig úgy tűnt, hogy nem éri meg - fordultam Chariton felé. - Te is nála fejlődtél? - kérdeztem, talán nem elég tapintatosan. - Mármint...- szabadkoztam - nem muszáj válaszolnod, ha nem akarsz... - Reméltem nem szúrtam el ezt a kellemes beszélgetést ezzel a kérdéssel.

- Ami a mobokat illeti... Egyedül nem tudnak megölni, de csapatban azért veszélyesek éppen eléggé - mosolyogtam rá, kicsit engesztelésképpen. - És köszönöm, hogy felajánlottad a segítségedet, most hirtelen semmi nem jut eszembe, ami fontos információ lehet, de majd szavadon foglak, ha ez megtörténik. - Ezzel elhallgattam, és vártam, hogy reagáljon. Igazán kíváncsi lettem a történetére, de nem akartam tolakodó lenni, úgyhogy inkább csendben maradtam.

Ha őszinte beszélgetést akarsz hallani akkor jó karakterhez jöttél. Csak kérdezz, és ő válaszol. Ha találsz olyan kérdést ami kellemetlenül érinti, akkor én tapsollak meg. Akkor aztán lesz okod pirulni.
- Mindenkinek másmennyi idő kell feldolgozni ezt. - szól oda nagy pszichológiai tudásával. - De nem kell elsietni. Ráérsz itt benn gondolkozni.
Egy kicsi érzéke meg csak lehetett a nonverbális kommunikációhoz, mert észrevette rajtad a meglepődést. Gondolkozik rajta, hogy min lepődtél meg ennyire, de nem jut sokra. Talán arra, hogy a felajánláson lepődtél meg. Úgy gondolja, hogy addig üti a vasat ameddig forró, és a kérdést ugyan nem teszi fel újra, de továbbviszi a témát.
- Hol szeretnéd? Cukrászda, meglepetésbuli barátoktól amikor belépsz a szobádba? Bár nekem nincs zártörésem, de biztos találok valakit aki megoldja...Ne hidd hogy nem vettem ám komolyan. - mosolyog rád. Nem csak azért ismételte meg, mert teljesen komolyan gondolta, hanem hogy kicsit jobbkedvre is derítsen, ha elszomorítottak az újdonságok. Természetesen arról fogalma sincs, hogy mennyire volt sikeres, de nagyon reménykedik.
- Ó, szívesen mesélek, kérdezz bármiről. Tizes szintig "dobtam" magam, hogy beléphessek a céhházba. Igazából én is a hosszabb utat szerettem volna választani, de a céh miatt inkább ugrottam. A tizes szint tényleg nem gáz, szerintem te is meggondolhatod, ha feljebb nem is akarsz menni. Várom a szavamon fogást. Írhatsz üzenetet is, ha nem vagyok a közelbe amikor kérdezni akarsz valamit. Bár akkor fel kell venned a barátlistára, és látni fogom hol vagy. Gondold meg megéri e. - látod hogy próbálkozik? Vigyázz, mert lassan rádmászik! Na jó, igazából nem, tényleg jószívűségből ajánlotta fel a barátfelkérést.

Újból elnevettem magam a megjegyzésén, miszerint idebent van idő gondolkodni, de ezúttal fájdalmasan. Éppen ez volt az, amit nem akartam: sok időt eltölteni Aincardban... Én csak vissza akartam jutni az otthonomba, és minnél előbb!
 Újra meglepődtem, hogy komolyan gondolta az ünneplők ajánlatot. Pár pillanatig gondolkoztam, hogy mit válszoljak, aztán megszólaltam
- Nem igazán vagyok oda a meglepetésbulikért - kezdtem - de a a cukrászda jól hangzik - mosolyogtam végül Charitonra. Ez nem csak szerintem volt egyértelmű elfogadása az ajánlatnak, ugye?
- És megérte a céh az ugrást? - kérdeztem mikor a kiképzőről mesélt, bár azok alapján, amit addig mondott sejtettem a választ. Ez volt az egyik eszközöm az információgyűjtésre. A Jumpy Vigorról ugyanis igencsak hiányos volt az "aktám".  Közben persze újra elgondolkodtam a kiképzőtiszt nyújtotta lehetőségen:  A tapasztalatot egyértelműen nem pótolja, a játék viszont veszélyesebbé válik a nagyobb szinten... Persze, semmi akadálya, hogy az egyes szinten gyűjtsek egy darabig tapasztalatot... Ezek, és ehhez hasonló gondolatok cikáztak a fejemben.
Amikor pedig a barátfelkérést emlegette, úgy döntöttem kicsit meglepem, és élesben tesztelem, hogy komolyan gondolta-e. Nemsokára fel is ugrott neki a felkérés. Miután elküldtem, farkashangra lettem figyelmes. Erre izgatottan, idegesen felpattantam és fülelni kezdtem, hogy jól hallom-e... Miután nem sikerült erről meggyőződnöm, Charitont kezdtem tanulmányozni kérdő tekintettel.
- Te is hallottad? - kérdeztem, és ha igenlő választ ad felvetem, hogy távozzunk az erdőből.


/Köszönöm a játékot. Jutalomként Rubin vértet kérek (állítólag lehet) ^^ /

Chariton megint örül a fejének, hogy nevettél azon amit mondott. Nem, nem vette észre, hogy nem az öröm miatt nevetsz, vagy azért mert vicces volt, így nem is reagált rá semmit, amivel megpróbálna most már úgy megnevettetni, hogy tényleg azért nevess mert viccesnek tartod amit mondd.
Hát..nem fogsz egyhamar visszajutni, szerintem jobb itt boldogságot találni. Például itt vagyok én...vagyis pont nem. Be kell érned Charitonnal.
- Akkor majd cukrászdába megyünk. Tudok egyet, az egyes szinten, így gyorsan odajuthatunk. - Nem jegyez meg olyan szavakat, hogy "Meghívlak" vagy hogy "én állom a számlát", de én már tudom, hogy azt tervezi. Szóval csak óvatosan, nehogy csorba essen az önbecsüléseden. Tudtad, hogy áradozni fog, megérte feltenni ezt a kérdést? - Nagyon is. Egyszer te is megnézhetnéd. Legalább a céhházat, szerintem nagyon dizájnos, már csak amiatt is megéri. Vagy megismerkedhetnél a többi taggal. Rettentően kedvelem őket, szerintem neked is bejönnének. Biztos örülnének ők is. - Biztos ismered a mondást arról, hogy a kisujjad adod és az egész kezed kell? Nos, gondold meg mit válaszolsz erre az ajánlatára. Ennyi esze azonban neki is van, gyorsan szabadkozik. - Persze csak ha szeretnéd. Biztos ijesztő lehet ez a sok ajánlat hirtelen. Szóval egyenlőre maradjunk maradjunk a cukrászdában.
Nem lepődik meg a felkérésen, ő is komolyan gondolta. Így komolyan fogadja is el reflexből, miközben rád néz. Még mindig nem ért hozzá, de azért figyeli az arcod, hogy milyen reakciót vált ki. Ő is hallotta a farkashangokat, és azt azért más sejtette, hogy nem akarsz harcolni. Gyorsan talált megoldást a problémára:
- Hallottam én is. Szóval mit szólnál ahhoz, ha most ünnepelnénk a cukrászdában? - amennyiben igenlő választ kap, felkel, kinyújta a kezét feléd is, hogy segítsen neked is felállni és a hazatéres kristályt húzza elő. Amennyiben te is így teszel, aktiválja és a főtértől elsétál veled a Sweet Dreamsben.

(Köszönöm a játékot, várom a folytatást a Sweet Dreams-ben Jutalom gyanánt pedig egy Rubin kardot kérnék.)

*Kurokawa Yuuki*

Már talán egy hete is meg van, hogy találkoztam velük. Még mindig nem döntöttem el teljesen a dolgot. Persze Hachi ellenezte is meg nem is, nagy segítség mondhatom. Reméltem, hogy most nem követ szükségem volt egy rövid sétára. Muszáj, volt ki szelőztet nem a fejem. Valahogy mindig is a természetben sikerült a legjobban. Még ha itt minden csak mesterséges a látszat legalább meg van. Ez már elég ahhoz, hogy segítsen ellazulni és gondolkodni.
Ahogy haladok egy ösvényen madarak hangját hallom kellemes vidám madár ének. Ami engem is jobb kedvre derít, még mosolygok is egy kicsit.
Majd percekkel később meg unva a járkálást letelepszek egy fa tövébe. jobb lábam nyújtva, míg a bal fel húzva. Így vetem a hátam a fa törzsének és arcom a lombkorona felé fordítom. Gondolataim peregnek és próbálok mérlegelni, mi lenne a jó. Továbbra is egyedül járni az utamat, vagy bízzak meg a hármójukban? Talán ép itt az ideje, hogy jobban nyissak egy kicsit az emberek felé. Vajon meg fogom bánni a dolgot?
Fekete nadrágomra egy virtuális veréb telepszik majd röppen tova, mert nem talál semmi érdekeset. Nekem ebből szinte semmi sem tűnik, fel annyira elmerülök gondolataimban.

A tavasz egyre jobban kezdte éreztetni a hatását. Sokkal többet süt a napa, egyre kellemesebb az idő, és az állatok is egyre gyakrabban spawnolnak. Utóbbit már egy ideje megfigyeltem. Télen jóval kevesebb mob van mint nyáron. Ilyenkor a madarak kisebb nagyobb állatok is elő tűnnek illetve néhány fajnak  populációja is megnövekszik. Bár az is lehet, hogy télen több új játékos  akik azt a kevés szörnyet és vaddisznót vadásszák amik ebben az erdőben megszerezhetőek. Számomra minden esetre szerencsésnek mondható mert így nem kellet órákat töltenem a keresésükkel ami nyomkövetés híján még külön kihívás lett. De persze miért is akarok én az egyes szinten mobokra vadászni? Igazából nem megölni akartam csupán elfogni egyet afféle kísérlet céljából. Nemrég szereztem Egy különleges ketrecet amit állítólag az agresszív szörnyek elfogására lehet használni és bár elhiszem Shunak, hogy valóban működik azért szerettem volna tényleg kipróbálni mielőtt élesben is bevetem. Nem szeretnék semmit a véletlenre bízni. A kalitkát gondosan elhelyeztem, letakartam némi levéllel és ággal, hogy ne legyen annyira feltűnő majd elhelyeztem néhány csalit. Bíztam benne, hogy majd szépen belesétál egy vaddisznó vagy esetleg egy kóbor kobold megspórolva a mob felkutatását. De amíg erre vártam gondoltam sétálok egyet és nem is kellet sok, hogy az észlelésem jelezzen valamit az egyik fa mögül.
~ Ez gyorsan ment. ~ Gondolta magamban. Nem igazán érzékeltem mozgást mozgást így jó eséllyel még nem vett észre. Lopakodás híján nem nagyon tudtam volna elég közel menni és már korábban előfordult, hogy a jöttömre elmenekült egy mob. Viszont amikor sarokba szorult rögtön agresszívvá vált így egy kész tervel álltam elő. Gondoltam ha rá támadok az beindítja a szörnyet és majd nekem ront, nekem pedig csak a kalitka felé kelet csalnom a teleportálással pedig még azelőtt a közelébe kerülök, hogy menekülőre fogná. Óvatosan lehúztam a gyűrűt a kezemről ami rögtön egy karddá változott. Ezután csak közvetlen a fa mögé teleportáltam és már szúrtam is. A probléma annyi volt, hogy nem vaddisznó hanem egy fiú ücsörgött a fa tövében és még szerencse, hogy alapvetően nem akartam megsebezni csak magamra haragítani így a penge közvetlen a fiú feje mellett fúródott a fába.
- Bocsánat, bocsánat, bocsánat! Azt hittem egy disznó vagy... - Sikoltottam fel rémületemben nagyon sok bocsánatkérés közepette.

Végre meg hoztam a döntésem, elhatároztam meg teszem. Oda állok és meg kérdezem. Az ajánlat már nem áll legfeljebb csak továbbra is élem az életem, ahogy eddig. Ki tudja, lehet, kipróbálok olyan dolgokat is amiket a valóságban még nem tettem meg. Haj festés vajon milyen lehet? Na és a lovaglás? Na és az amikor van valakid? Már úgy is itt kel élni és ki tudja, ki jutok innen élve. Akkor jobb, ha elkezdek élni igazán mintha csak oda kint, lennék. Épp ezért tudom, személyesen keresem fel majd Junt, vagy Kiwit vagy Chaknát.
Csak eddig jutok a nagy meg világosodásban, mert valaki meg lep. A helyzet kísértetiesen hasonlít egy korábbira. Csak ott nem volt a fejemtől pár centire egy kard.
Ki nyitom a szemeim és a kard pengéjére nézek majd a szőke lányra, aki fel sikított ép rémületében. Szinte nyelve is belebotlik, annyira sokszor kér bocsánatot.
Én mint disznó? Végül is disznó, ha elég koszos lennék és röfögnék jahh és sok kukoricát ennék, akkor talán.
A lány szemeibe nézek egyenesen majd meg szólalok lassan ki ejtve a szavakat.
- Röff...röfff röff.
Majd el mosolyodtam miközben azért lopva le ellenőriztem, hogy a hosszú fürtjeim neme sérültek meg. Nem volt szándékos a részéről a dolog, meg amúgy is ilyenen nem húzom fel magam. Inkább, ha utasítanak vagy parancsolgatnak. Akkor is csak azért ha olyan teszi meg aki nem érdemelt ki egy csepp tiszteletet sem a szemeimben.
- Hé hé nyugi vér nem folyt hajam szála nem sérült. Szóval minden rendben szerintem.

Úgy látszik sikerült egy kicsit kiakasztanom és a röfögés még talán meg is lepte egy kicsit. Végül is pont ő volt az, aki vaddisznónak nézett. A külsőm pedig nem is disznós, kövér sem vagyok. Ha csak a szagom nem kapcsolt malac fokozatba. Mivel nem régen mosakodtam kétlem, azon a szinten lennék.
- Nem voltam a közelében sem a halálnak. Híd el tudom milyen egy halál közeli élmény.
Egyébként, már megint mi folyik itt? Tehetném fel a kérdést jogosan, mert ez tényleg furcsa. A csajok ere felé csak úgy potyognak a semmiből? Először a három lány a vigobol. Aztán Hime sama és most ő aki majdnem felnyársalt. A pixeleim közt el lenne rejtve egy csaj mágnes? Viszont az előttem hajlong, egy kicsit idegesít. Nem vagyok én semijen úr, herceg vagy média sztár. Csak egy hétköznapi szőke hajú ember. Így hát az újabb meghajlásra egy fintorral válaszoltam akaratlanul is. Pár szívdobbanásnyi ideig figyeltem a kinyújtott kezet, végül is elfogadtam és felálltam segítségével.
- Nem történt semmi.
Válaszoltam kicsit kurtán talán. Jelen esetben más kapna a lehetőségen és belesem merek gondolni mit, kérnének engesztelésül. Egy kicsit felelőtlen kérdés, mert nem ismer. Igaz csak a bolond nem látja a kettőnk közti szintkülönbséget. Így ha olyan alantas fajta lennék, könnyedén megvédené magát.
- Ha ennyire fontos neked az engesztelés, kezdetnek meg tehetnéd, nem hajolsz meg többet. Nem vagyok média sztár, sem valami nemesi származású ficsúr.
Majd a kardjára pillantok és a fára egy kicsit érdekelt miért is nyársalt majdnem fel.
- Egyébként kíváncsiságból, de miért néztél engem vadmalacnak?

Sejtettem, hogy magasabb vagyok nála, de azt nem ennyivel. Végül is lehet valósságban ez pont fordítva lenne.
- Csak nem arra akarsz célozni jöhetnek akár magas szintű vörös játékosok is. A te szinted is magasabb az enyémnél. Ezt már csak a felszerelésedből is meg lehet mondani mert ilyen kardot még sose láttam.
Szóval vadászót valamire, valamilyen okból. Lehet, hogy egy küldetés vagy egy feladat hozta ide. Esetleg csak egyszerűen a hasa ami ide húzta. Jóféle malac sültre vágyna talán vagy nyúl ragura? Felőlem érdeklődik, én is itt szoktam gyakorolni. Mivel a társalgás így elég kényelmetlen fél térdre ereszkedem. Így némi illem is betartásra került és rám lehet fogni, hogy figyelmes is vagyok.
- Teljesen más miatt voltam itt. Gondolkodni akartam egy kicsit valami fontos dolgon. Gyakorolni mindig máshol szoktam.

Végül is elhatározásra jutottam, hogy csatlakozom. Ami több dolog miatt is jó lesz majd, egyik lesz állandó társaság. Egy solós lovagnak kicsit nehéz a fejlődés alacsony szinten sajnos. Az is lehet csak én vagyok ügyetlen és kikérne kérnem egy tapasztaltabb véleményét a kaszttal kapcsolatban. A könyv beszerzése nem is olyan rossz ötlet. Bár talán jobb volna egy másik lovag segítsége és tanítása.

Kezdetek Erdejében járok, legalábbis a térkép kiírása szerint. Kezemben fogom a kétkezes fegyverem, mert nem tudhatom, hogy mikor támad rám egy szörny vagy vadállat. Óvatosan haladok egyre beljebb, hogy alaposan körülnézzek. Találok valami érdekeset idebenn, vagy esetleg kong az ürességtől? Bevallom kisebb kalandvágy dolgozik bennem, ráadásul ezekkel az utazásokkal jobban telik az idő, mint a városban egy-egy helyen lógatnám a lábam naphosszat. Vannak szintek, s fejlődni szeretnék. Nem akarok örökké ezen a szinten maradni, hanem minél többet megismerni az egészből. Néha megállok egy-egy fánál, s alaposan körülnézek. Ha megbizonyosodtam, hogy semmi sem tör az életemre, akkor indulok tovább. Raygart-tól kapott térkép szerint a közelben kell lennie víznek. Ennek fejében úgy fordulok, hogy a felé közeledjek. Egy kellemes séta után elérem, majd a kulacsot a kezembe veszem, s megtöltöm. Gondolom itt a játékban nincs olyan, hogy nem iható. Nem tűnik mérgezettnek, így bátran vételezek magamnak szomjoltót. Mikor befejezem eme műveletet, akkor a kulacs helyébe visszakerül a félelmetes fegyverem, s haladok tovább. Nézem erősen a fák törzsét, abban a reményben, hogy találok gombát, legalább egyet. Emlékeimben él az a jelenet, mikor édesapám egyik szabadnapján elment a család az erdőbe gombát szedni. Nos ezen emlék miatt kutatok én szintén, hogy későbbiek folyamán felhasználhassam. Még fogalmam sincs a mesterségekről, vagy más egyéb elfoglaltságokkal kapcsolatosan. Egyszerűen gyűjtögetni fogom az alapanyagokat. Jó tervnek tűnik, így elégedetten indulok az új kitűzött cél felé. Úttalan utakon járok, amikor belebotlok egy keskeny ösvénybe. Rögtön megállok, mert erre eddig nem figyeltem fel, s a térképem sem mutatja, hogy miként kanyarog. Megpillantok pár mobot, de a legfurcsább az egészben, hogy elkezdenek távolodni tőlem. Értetlenül állok az eset előtt, mert legtöbb esetben rám kellene támadniuk, nem? Felsóhajtok, majd a legközelebbi fa tövébe leülök, de a fegyverem az ölemben tartom a biztonság kedvéért. Egy fél órát várakozok, de igazából nem történik semmi. Felállok, majd az ösvényen kezdek el haladni, abban a hitben, hogy biztosan valami titkos helyre visz.

Összességében, egészen jó kedvem van. Nincsenek túlságosan veszélyes mobok a környéken, így teljes valójában élvezhetem ezt a virtuális környezetet. Az ösvényen haladok, s semmi más kedvéért nem térek le róla. A lábam elé nézek, mert nem akarok felbukni egy-egy kiálló fagyökérben, mert azzal biztosan elnyerném a Sao világa legbénább játékosa címet. Nem figyelek fel az előttem hallható zajokra, mert úgy vélem, hogy a mobok most szaladnak el előlem. Akkor torpanok meg, mikor a valami az ösvény közepére lép. A meglepetés erejétől, sőt a biztonság kedvéért öt lépést hátrálok a lénytől, mikor a privát csatornámban megszólal egy női hang. Kezdő játékosként megrezzenek, mert fogalmam sincs, hogy ezt miképpen kellene lereagálnom. Keveset fogok fel az első mondandójából emiatt.
- Hogy micsoda? – teszem fel a kérdést akaratlanul hangosabban a kelleténél. Mikor elmondja a találós kérdését, akkor csupán ennyit válaszolok.
- Ennek aztán nincs értelme.   – sosem rajongtam a rejtvényekért, sőt ezután sem lesznek szívem csücskei.
- Amúgy meg lehet csupán két testvér, akik egy ajtóba nyílásba  szorultak be – tippelek azért, így soron kívül. A helyzetemen sem változtatok, s a kezemből a kétkezes fejszét sem engedem el. Ideges vagyok, mert van egy olyan sanda gyanúm, hogy az a valami megtámadhat engem. Még két lépéssel hátrálok, mert rossz érzéseim kezdenek győzedelmeskedni felettem. Legszívesebben elfutnék, azonban valamennyire még a makacs vagyok, s kitartok a mellett, hogy a kis ösvényen végigmenjek.
- Kikerüllek, s akkor nem kell a kérdésedre válaszolni. – jelentem ki végül. Nem túlságosan magabiztosan, de próbálom a lényben azt a tényt tudatosítani, hogy elég jól feltalálom magam nehéz helyzetekben, mint például a jelenlegi. Ha már ezt kijelentettem, akkor eleget teszek a szavaimnak, hogy nagyobb körívben kikerüljem ezt a bizonyos állatot, vagy lényt. Nem tudom eldönteni, hogy minek akarnak kinézni.

Hogy mennyire idegesítő, hogy ott áll előttem egy macska, de nem mozog a szája, ám mégis hallom?! Ráadásul a rendesen a fejemben a felhangzó kuncogását, ami valószínű az én válaszadásomnak az eredménye lehet. Kilép végül a fák árnyékából egy ismeretlen lány, ami elsőre meglep, ahogy a szavai is. Igazából engem cseppet sem érdekel, mi a helyes megoldás. Nem azért jöttem el a Kezdetek Erdejébe, hogy fejtörőkkel foglalkozzak, hanem bejárjam személyesen a helyeket, ezáltal némi helyismeretre teszek szert. Ezzel kívánom csökkenteni az eltévedést. Nézem a másik érkezését, s cselekedetét, ami egyelőre barátságosnak tűnik. De vajon ez tényleg álca, vagy most jön a beetetés ideje. Látom, hogy a társaságom elpirul, ahogy velem szemben találja magát.
- Te állatidomár vagy? – szökik ki belőlem, mert eddig nem találkoztam ezzel a kaszttal, de valami rémlik bennem a karakterválasztásnál, hogy volt ilyen lehetőség. Bocsánatot kér a közjátékért, ami az előbb történt, azonban ennyire könnyen nem dobom le magamról az óvatosság pajzsát. Furcsán nézek rá, mikor félig rám kacsint, hiszen tudomásom szerint ez női praktika a férfiak ellenében, s nem pedig a nőknél használatos. Bemutatkozik nekem, sőt a kezét nyújtja felém. Egy darabig hezitálok, aztán csak odanyúlok a kezéért és megfogom.
- Tsukiko, kezdő harcos
Igen elraktam a fegyverem, hogy szabad legyen mindkét kezem. Ránézek a tipikus macskára, aki félre vonulva élvezi a meleg napfényt, ami a fák lombjai között szűrődik be.  A beszélgetés menete továbbra sem változik a bocsánatkérés menetétől, hiszen tudomásomra juttatja, hogy reméli nem tartottak fel engem tevékenységemben. Nőiesen sóhajtok fel, aztán kissé flegmán legyintek neki, hogy nincsen gond.
- Milyen erődhöz? – hangzik tőlem a kérdés, aztán amellett döntök, hogy felfedem a mostani szándékaim a másik előtt.
- Igazából, a Kezdetek Erdejét járom be. Nem olyan régen jártam a pataknál, aztán bukkantam rá erre a kis ösvényre. Gombát keresek, mármint erdeit, mert tudod Örményországban, ahol születtem, a család olykor elment ilyen túrákra. S reméltem én szintén találok itt, ezen a helyen. Most pedig gondoltam felfedezem ezt a kis utat. – vallok be mindent a terveimről, s abban bízom, hogy nem járok porul ez esetben.
- Ti mit csináltok erre? – érdeklődöm, s kíváncsian várom a választ. Időközben elengedem a kezét.

Fura egy játékossal hozott össze a sors, de nem panaszkodom. Talán tőle szintén tanulok valami fontosat a játékkal kapcsolatban. Mikor kimondom a sejtésem, akkor megerősít engem. Ettől jobban érzem magam, hiszen azt jelenti, hogy valamennyi, csak megragadt a fejemben. Rákérdez a kasztomra, amire egészen egyszerűen válaszolok.
- Harcos vagyok, mert gondoltam a kétkezes fegyverrel távolabbról is csapkodhatok.  Emellett a sebzés sem elhanyagolható. – szólok oda sután, mert fogalmam sincs, hogy mi a véleménye a kasztomról. Biztosan látott már pár harcost a játékban, akikkel valamilyen úton és módon összekerült. Én kezdőként csak abban reménykedhetek, hogy hasznos leszek valaki számára.
- Egy céh székházába? – kérdezek vissza, kissé döbbent arccal, mert fogalmam sem volt róla. Kicsit tartok attól, hogy kelletlenkedő alakként fogok megjelenni ott. Vajon honnan lehet tudni egyáltalán, hogy valamilyen magánterületen gázolok át? Ám nem sokkal utána vendéglátóként szól hozzám, így egy picit összezavarodok. Vajon érdemes lenne megnézni egy ilyen céhházat? Még sosem láttam, egyet sem.
- Jó, elfogadom a meghívást, ha a macskádat a céh házig elvihetem. – mondom felé, mert tényleg szeretném ezt a lehetőséget valamiként meghálálni neki.
- Igazából ismerősöm biztatása miatt keresnék magamnak céhet. Vagyis folyamatban van. – közlöm vele, aztán a kérdése hallatán meglepődök. Növénylátás? Az meg miért kellene? Egyáltalán, miért van ennyire túlbonyolítva? Bár egyelőre nem láttam a rendszer egészét se.
- Hát akkor azért nem látok, egyet sem. – szomorodok el egy picit, hogy bizony a gombázós terveimből nem valósul meg semmi. Mikor mondja, hogy kertészkedés, akkor csak fájdalmasan felsóhajtok és ingatom a fejem jobbra és balra.
- Egyik jártasságom sincs. Kezdő játékos vagyok. Igazából 4 napja vagyok benn a játékban, de a rendszer szerint több mint egy hetes vagyok. – árulom el neki, hogy én teljesen szűz vagyok a SAO-ban, s nem vagyok Pro MMORPG-s.  Körülnézek, aztán nagy nehezen elrakom a fegyverem, mert nem kell.