Re: Kezdetek Erdeje

by **Aida Atsumori** Kedd Jún. 25 2013, 18:34

"Áhááá szóval ezért nem jöttem rá milyen ízű" - gondoltam, mi közbe elárulta hogy vegyes a gyümölcslé.
- Milyen ízű a kedvenced?
"Ő is pihenni jött. Akárcsak én. Érdekes."
Végül elém jött és mélyen az arcomba hajolt. Ingerülten beszélt, azt kérdezte mi bajom van vele, mért nem nézek rá, esetleg csúnyának találom-e.
- Egyáltalán nem tartalak kívülállónak se csúnyának. Mindenkinek más stílusa van. Mondjuk nézz rám. Teljesen átlagos vagyok, te pedig menő, nem szokásos. De ettől még nekem nincs bajom veled, sőt jó fejnek tartalak. Csupán azért néztem rád ritkán, mert azt hittem bámulásnak veszed.
Szívem sebesen dobott, még sosem volt ilyen közel hozzám fizikálisan senki. Ha meglátta volna valaki mi történik, biztos máshogy értelmezi. ”Hála istennek csak a mókusok futkároznak és a madarak keresgélnek körülöttünk.”
- Őőő…Miya…kicsit hátrább kéne menned…ha valaki meglát minket biztosan félreértené. De ha gondolod, nézhetünk farkasszemet is, nincs semmi dolgom. – próbáltam oldani a feszültséget.
Miyáról a véleményformálás nem volt könnyű dolog. ”Külseje miatt nagyon kemény csajnak tűnik, aki csak a kinézetével törődik, mégis, szerintem ez hülyeség. Ha így lenne fel se vette volna a NerveGeart mert ’összekócolta a haját és megint dolgozhat vele’. Szerintem egy laza, menő, de érzékeny lány. Na meg szókimondó, aki egyenesen válaszol, hanyagolja a tétovázást. Vele kicsit másabb lenni mint Yurival, RenAijal vagy Himével. Yuritól sokat tanultam, és még többet tudnék, kilóméterekkel bölcsebb, illetve illemtudóbb nálam. RenAi, vicces, aranyos, egyszerűen imádnivaló. Hime eszméletlenül ravasz, ott van benne a kisördög és a menő csaj. Miyáról pedig egy perc alatt megtudtam milyen…legalábbis azt hiszem."

by **Sasaki Miyako** Kedd Jún. 25 2013, 20:31

- Értem, szóval valahol legbelül...
Majd ahogy jobban figyelem az arcod, le esik valami és mosolygok. Talán az volna az oka? Nem de hogy is az nem lehet, túl egyértelmű lenne. Az rendben van, hogy elpirult végül is a helyzetünk félre érthető kicsit.
- Nem veszem bámulásnak, amíg normális határt nemlépi túl.
Egyre csak közeledem és végül már nagyon közel vagyok. Mosolyom pimasz, ki hívó. Ugyan akkor hordoz magában valamit, mi szemeim csillogásával kap csak értelmet igazán.
- Nem érdekelnek mások. Ahogy az sem érdekel ki érti félre és ki nem.
Suttogom halkan a végén és már nem mosolygok. Csak egy csókot adok fiú arcának jobb felére. Majd elégedetten a fiú mellé heveredek nagyot nyújtózva. Halkan fel is nyögök mert igen is jól esik most ez a mozdulat. Rá pillantok lopva és ismét csak mosolygok magamban. Lehet ez volt ez első csók vagy puszi amit kapott? Nem baj nem számít annyira aranyos volt ahogy zavarba jött. A legfontosabb nem holmi mocskos egyén. Szerény, jó szívűnek tűnik olyan... olyan másnak mint a többi akit eddig láttam.
- A kedvencem egy dél-Amerikai gyümölcs pitahaya. Vagy is köznapi nyelvén a sárkány gyümölcs, van is egy legenda vele kapcsolatban.
Továbbra is fél szemmel figyelem a fiút, aki még be sem mutatkozott. Végül is meg teszi majd, amikor eljön az ideje én nem fogom sürgetni. Van pár kérdés vagy is dolog amire kíváncsi vagyok.
- Az előbb nagyon zavarba jöttél. Elárulnád nekem, hány éves vagy? Őhm persze csak ha szeretnéd és nem túl nagy gond. Tudod az előbb zavarban voltál és nem tudtam nem észre venni.
Majd felemelem hirtelen a kezem és vállára teszem.
- Nem kell aggódnod, csak pusztán kíváncsi vagyok. Persze gondolod te is kérdezhetsz nyugodtan.

by **Aida Atsumori** Kedd Jún. 25 2013, 22:59

Miyo egyre furábban viselkedett. Teljesen összezavartak azok amiket mondott, és el is mosolyodott. Egyre közelebb és közelebb jött, a szemébe pedig megpillantottam valamit amit végképp nem értettem. Szája bármennyire is pimaszul húzódott, szemébe valami titokzatos csillogott. Végül kaptam egy csókot a jobb arcomra. Még több érzés és elmélet kavargott bennem,amik számomra legalább annyira rejtélyesek voltak, mint Miya szemébe az az ismeretlen valami. Szívem hevesen dobott, testem szinte lángolt. Visszatérve a helyzetre, ültem egy fatövében, vörös arccal, fejembe kavargó gondolatokkal és tátott szájjal.
- E-ezt mégis mért kaptam? – markolásztam a mellkasom. - ismerlek vagy.. tíz perce, aztán kaptam egy puszit. Ha szívrohammal akarsz kinyírni, jól haladsz felé. – mosolyogtam.
Minél több percet töltöttem vele, annál több dolog cikázott a fejemben. Egyik pillanatban úgy gondoltam csupán pimaszkodik és ezekkel csak meg akar viccelni, a másikba meg már nem értettem semmit.”Yurival, Renaijal és Himével is beszélgettem, de velük másabb volt. Közbe harcoltam is. Miyával beszélgetni felszabadító, az eddigiekhez képest. Nyugodtan lehetek, nem szükséges azt bámulnom mikor suhan el a fejem mellett egy penge, mikor ugranak rám, csak nyugodtan ellehetünk. "Talán…talán megtaláltam azt akit kerestem? Akivel a kapcsolatom több lesz annál hogy összefutunk, beszélünk, harcolunk egyet aztán eltűnik és legfeljebb a századik szinten újra találkozunk. "Ámulatomból ismét az ő hangja rezzentett ki. Elárulta kedvenc gyümölcse nevét, a Pitahayát. ”Életembe nem hallottam még róla. Talán itt, a SAO-ba azért nincs ilyen ital mert Kayaba se ismeri.”
Csak a változatosság kedvéért, eszembe juttatta előbbi elpirulásom, majd megkérdezte milyen idős vagyok.
- Tizenhárom, lassan tizennégy. És te? – s a vállamra tette a kezét.
Mondanám megint mik jutottak eszembe és miket éreztem, de nem vagyok képes rá.
- Bármit? Kérdezhetek Bármit?

by **Sasaki Miyako** Kedd Jún. 25 2013, 23:26

- Még is miért? Had gondolkozzam kicsit, aha meg is van! Csak úgy bol, mert ilyen kedvem van.

Bököm ki végül és elengedem a vállát. Fura talán azzal a nyavalyással... igen pontosan vele. Utoljára Ishivel voltam ilyen közvetlen mielőtt ide kerültem. Vajon mit csinálhat most? Lehet tényleg bulizik helyettem is vagy a testem ölelgeti a való világban?

- Ah ugyan nem akarok én kárt tenni benned.

Majd szemeim elkerekednek és kezem szám elé teszem. Félre nyeltem vagy is valami hasonló. Vagy csak reflex volt a köhögés. Ezt mid az váltotta ki, hogy meghallottam az életkorát. Ez az én szerencsém, egy kiskorút smárolok le, végén elvisznek a börtönbe. Nagy nehezen megnyugszok igyekszem nem foglalkozni az előbbi meg nyilvánulásommal. Csak legyezgetek és hanyatt fekszek a földön lehulló leveleket figyelem.

- Hát azért bármit nem. Azért annyira nem bízok benned, hogy akármit meg osszak veled az életemről.

Majd egy felém hulló levelet még levegőben megfogtam és forgattam vizsgálgattam. Gondolom ő is szeretné tudni én hány éves vagyok. Vagy lehet meg kellene könnyítenem a dolgát. Mert végül is azt mondják illetlenség megkérdezni egy lánytól.

- Nem rég múltam husz...Huszonhat. Remélem azért téged nem fog zavarni. Nem nézel valami olyasminek. Tudod soha nem vonzót az ilyesmi mint ez.

Ekkor legyintettem, a nagy világ felé mi körbe vesz minket.

- Sokat halottam róla. Mindenki dicsérte az előzetes ismertetők alapján a Pubban ahol dolgoztam. Nem is tudom miért, úgy döntöttem kipróbálom és ha nem tetszik elajándékozom.

Nagyot sóhajtok levelet magam mellé ejtem.

- Szóval kérdez csak nyugodtan. Legfeljebb nem válaszolok ha a kérdésed kényes pontot érint.

by **Aida Atsumori** Szer. Jún. 26 2013, 00:04

"Mióta csókolgatnak a lányok csak mert 'olyan kedvük van'? Ha kint, a valóéletbe is így lenne, rúzsfoltokkal lenne tele az egész testem."
A korom meghallásakor még a szeme is elkerekedett. "Ezek szerint többnek nézek ki. Ki gondolta volna?" Kezét szája elé téve, hatalmas szemekkel bámult előre. "És akkor most jön a 'Gyerünk, nézzük le Kiyot mert fiatal!' című műsor. Esküszöm ezt a tekintetet a közel múltba annyiszor láttam hogy már kezdtem unni."
Ámulatából visszatérve Aincardba, hanyatt feküdt a színes, kissé hiányos lombkorona alatt, majd megmondta a nyilvánvalót, hogy azért mindenre nem ad választ.
- Azért gondoltam hogy nem fogsz mindent elárulni.
Az ő korára is fény derült. 'Nem sokkal' múlt húsz. Huszonhat. "Szerintem azért hat év több mint semmi." Kicsit letörtem, mert már biztosra tudtam, velem társulni sose fog. "Hisz dupla annyi idős mint én...bár...Hime is majdnem annyi volt...akkor… talán…"
- Akkor kezdem én a kérdezést, ha nem baj. – kaptam be a takoyakim utolsó darabját. – Mondjuuk... – gondolkoztam.
”Pofátlanság lenne azonnal megkérdezni, fejlődne-e velem, harcolna-e mellettem…és a korkülönbség is zavaró”
- Megbántad hogy találkoztál velem? Ha a fán üldögélve kihagyod a rám szólást, akkor jobban jársz?
”Istenem kérlek, ne igennel válaszoljon. Abban az esetben kalap-kabát és mehetek el, mert úgysem fog haverként tisztelni, vagy figyelni rám. Ezek nélkül egy barátság működése lehetetlen, alap feltétel tisztelni és figyelni a másik félre. Adni a szavára, megbízni benne. Bár, most mondta az utóbbi hiányát…igaz, ismerem negyed órája, ilyenkor még senki se bízik meg a másikba..”

by **Sasaki Miyako** Szer. Jún. 26 2013, 00:29

- Ezt a kérdésed nem értem. Miért kellett volna megbánnom a dolgot.
Az utolsó falat szintén elfogy nálam is. Továbbra is a földön heverészek most elgondolkodva. Nagyon is komoly arccal és tekintettel.
Közben jobb fülem karikáit piszkálom. Egészen elmerülök a gondolataimban egy pillanatra.
- Nem hinném, hogy jól jártam volna. Kicsit idősebbnek tűnsz, meg a válaszaid is ezt mutatják. A kor tudod engem nem igazán zavar csak váratlanul ért az előbbi.
Közben nagyot sóhajtok és felülök, de a fiúval szemben.
- Akkor megválaszolva a kérdésed. Nem bántam meg, hogy találkoztam veled. Te kicsit különbözöl az átlagtól ami talán korai ezt mondanom. Tetszik ha valaki ilyen és nem ítél elsőre.

Vele szemben ültem tekintetem és arckifejezésem most illet egy korombelihez. Komoly kifejezés bizonyítja amit mondtam azt úgy is gondolom. Szóval, egy ismerős akivel lehet beszélgetni. Esetleg mást is csinálni mindig jól jön, tudod eddig nem igazán volt olyan akivel szóba álltam volna. Nagyon megválogatom, hogy kivel állok le beszélgetni.
Ez valóban így is van, soha senkit nem engedtem közel igazán magamhoz. Vagy is csak nagyon kevés embert részesítettem ebben a kegyben. Mivel nem bírom azokat akik pusztán a külső alapján rögtön ítélkeznek. Mindenki rögtön egy olyan nem törődöm, szakadtnak néz.
- Ettől eltekintve rövid ideje beszélgetünk. Alig ismerlek, ezért ne kérd azt egyenlőre meg bízzak benned.
Ujjam fel mutattam mosolyogva. Mint jelezve ez volt az első kérdésed.
- Téged nem zavar az, hogy idősebb vagyok? Meg persze a külsőm mert elégé kilógok a szürke tömegből.
Most rajtam volt a sor, hogy kérdezek. A válasz pedig fontos, ami azt illeti meghatározhatja a jövőbeli kapcsolatunkat. Mert miért is lennék egy olyan oldalán aki nem tud elfogadni. Mit is kellene elfogadnia, hát engem a külsőm és mindent ami engem jelemez. Aki nem tud elfogadni, hogyan is bízzak meg benne harc alatt?

by **Aida Atsumori** Szer. Jún. 26 2013, 01:47

"Na, előbb tévedtem. Miya-t egy egyenes válaszú embernek hittem, viszont most megcáfolta" - gondoltam mi közbe ő is merengett.
Nagyon örültem a válaszainak. Úgy éreztem ő már tényleg a társam lesz.
- Őszintén? Először féltem, mert ugye dupla idős vagy mint én és általában ekkora korkülönbségkor a két személy nem tud felszabadultan csevegni, de változott a véleményem. Ha te hanyagolod a kor témát, akkor én is. A külsőddel meg tényleg nincs bajom. Szerintem illik hozzád és ez a lényeg. Testi-lelki egyensúlynak meg kell lenni, ami neked meg van. Hidd el, nem fogsz bennem csalódni. A bizalom csak idővel képes kialakulni, természetesen nem várom el, hogy azonnal megbízz bennem. Mondjuk, nekem negyedóra alatt sikerült. Gondolom én is a ’szürke tömegbe’ tartozom. Mindegy, ha több időt töltök majd veled, akkor kinövöm a ’szürkeségem’ biztos.
”Életembe ennyire még sose örültem. Mostantól nem úgy fogok felkelni hogy ma is egyedül leszek.” – vigyorogtam örömömben.
- Na nézzük akkor én jövök a kérdezéssel, igaz? – gondolkoztam. – Mondjuk…lenne kedved mellettem harcolni, az oldalamon állni és a 100. szinten velem együtt örülni? – néztem rá, szemembe végtelen határozottsággal, reménnyel és örömmel.
”Lehet hamar kérdeztem, ez ellenére úgy érzem ő fejébe is megfordult már ez és jó lenne tudni a válaszát. Ha igent mondana én lennék a legboldogabb ember.”
A földön fekve a zsebembe lévő kis levélkét szorítgattam izgalmamba, majd felültem.
- Mi lenne, ha elmennénk a városba, elnyalnánk egy fagyit, vennénk inni és visszajönnénk ide? Én fizetek! De ha gondolod, maradhatunk itt is…nem muszáj járkálni, dönts te.

by **Sasaki Miyako** Szer. Jún. 26 2013, 11:10

Meglepet a válasza, nem gondoltam ilyen bölcs. Mert ezek igen is bölcs gondolatok voltak. Tehát hiába annyi amennyi sokkal érettebb a koránál. Ami nagyon jó, legalább is én örülök a dolognak. Esetlegesen meglehet olyan dolgokat is beszélni vele amit egyébként egy kora bélivel néha lehetetlen.
- Őszintén, először azt hittem. Az első pár percben, de a véleményem megváltozott kicsit.
A kérdése nem lepet meg. Végül is nem árt ha valakivel találkozhatok néha. Talán izgalmasabb is ha ketten megyünk néhány küldetésre. Vagy gyakran találkozni és megosztani egymás eddigi élményeit. Majd egy pillanat alatt rá vágtam a választ. Csak intettem és megjelent előttem a menü. Csoport létre hozása, meghívás majd mellettem ülőre mutattam. Hamarosan meg is kell jelenjen előtte a meghívás.
Majd amint elfogadta új ablakot nyitok. Barát lista, barát meg hívása lehetőséget választom. A kis ablak szintén meg jelenik előtte nemsokára.
- Egyébként még nem árultad el a neved. Te pedig már tudod az enyémet.
Mondom mosolyogva, hangomban nincs egy csepp rosszallás sem vagy hasonló.
- Nem nincs kedvem. Most szeretnék itt maradni még egy kicsit. Nyugodt teljesen más mint a város, hamarosan úgy is küldetésre fogok indulni. Jelen esetben szerintem fogunk indulni. Ezért élvezzük ki a nyugalmat amíg lehet.
Közben újabb levél hullt az arcomra és nagyot fújva odébb tessékeltem. Ősz, milyen szép és még is milyen szomorú. A barna és vörös szinte minden árnyalata képviseli magát a nagy versenyen. Már ha ezt lehet versenynek nevezni. Fura még mindig elég hihetetlen számomra, ez nem a valóság. Vagy is most már a mi valóságunk. Itt kel élnünk és boldogulnunk.

by **Nio** Szer. Jún. 26 2013, 13:05

Yuichi

Bemutatóm után szinte megleptek szavai. Nem tartottam se tolakodónak, se gorombának, elvégre én is kíváncsi vagyok speciális képességére, ahogy mindenki, hiszen ez is egyedi, mert ahány játékos annyi képessége.
-Megmutathatom, de nem nagy szám. Csak a gyorsaságomat növeli, ne gondolj nagydologra- nevettem. - Mellesleg első szinten rosszul osztottam el a statomra a pontokat és a kitartásomra nem is raktam szinte semmit, tehát akkor sokat fogyasztott, most nem tudom régen párbajoztam már. De biztosan könnyebben hajtom végre, mit akkor- tettem hozzá magyarázatképpen, majd folytattam a kommentárt.
Az egyik oldalt támadtam, mint eddig, ezért kisebb terpeszbe álltam, kicsit bedőltem, a lándzsámat oldalam mellett tartottam. Majd elkezdtem. A lándzsám helye aranyszínűre váltott, majd elindultam. Szinte egyik lábam itt volt a másik ott. Elindultam valamerre amerre nem Yuichi állt, egy fát vettem célba. Mely mellett elhaladva szinte semmilyen komoly károkat nem ejtett lándzsám helye, mert eléggé hamar visszatértek a pixelek a fába, mely miatt szinte sértetlen maradt.
Eztán Yuichire néztem és vártam reakcióját. Kicsit engem is izgatott mi az ő képessége, de volt még annyi erőm, hogy ne kérdezzek még rá. Meg, hogy ha párbajozunk, úgyis megtudom. Meg a meglepetéseket is szeretem.
-Na? Mit gondolsz?- kérdeztem rá végül némi szünet után. Nem nagy szám, de hasznos lesz, majd ha nagyobb leszek. Mivel szerintem egy harcművésznél fontos az hogy gyors legyen és a meglepetés ereje is fontos, vagy hogy is mondják.
Nem tudtam mit várjak válasza képen, de abban biztos voltam, hogy nem fog megbántani és csak az igazat fogja mondani. Tudom, hogy még fejlődnöm kell. Tudom, hogy vannak hiányosságaim, de hamarosan pótolni fogom azokat és még az is lehet, hogy hozzájárulok ahhoz, hogy ennek a rémálomnak minél hamarabb vége legyen.

by **Aida Atsumori** Szer. Jún. 26 2013, 13:35

Egyenes választ ugyan nem kaptam, csak két meghívást. Egy barát és egy csoport. Gyorsan elfogadtam őket, az öröm meg majd szétvetett engem. ”Én kerekített harmincassal ilyen jót még nem beszéltem. Esküszöm, legszívesebben a nyakába ugranék, aztán táncot lejtenék.”
- Ezt vegyem egy igennek? Amúgy én Kiyo vagyok, te meg figyelmetlen. – nyújtogattam a nyelvem. – Pár perccel ezelőtt mondtam.
Közbe hanyatt feküdtem fejem pedig felé fordítottam.
- Mért? Találtál valami jó küldetést? Végül is tök mindegy, mindenképpen veled tartok. – mosolyogtam.
– Ha még mindig kérdezgetőst ’játszunk’ akkor te jössz. Tőlem kérdezhetsz bármit, olyat is amiről halvány lila gőzöm sincs, legfeljebb elmarad a válaszom.
”Bár nekem is megannyi kérdésem van még…viszont muszáj a felváltva sorrendet fent tartani, a másik fél érdekében. Hisz neki is biztos vannak kérdései. Általános és külön hozzám szólók is..szerintem. Kíváncsi vagyok milyen fegyvere van, miket szokott hallgatni, csupán többet tudni róla. Hmm vajon direkt csinál számomra zavarba ejtő dolgokat, tehát szívatni akar, vagy teljesen véletlenül, mert ilyen a természete?” - nyújtóztam egy nagyot, ásítás kíséretében.
- Gyönyörű ez az erdő. Szinte lehetetlenség megmondani hogy ezek mind csak virtuális dolgok, számok és kódok. Kayaba ámulatba ejtő világot hozott létre, aminek minden lakója boldog lenne. Jó dolgot csinált, egy helyet, ahol az ember más lehet, elfelejtheti azt a helyet, ahol nem becsülik, a szürke hétköznapokat, a bajait. Aztán…egy halálos csapda lett belőle. Most mindenki szenved, a bent ragadtak mellett, a hozzátartozóik is. Mindegy, fő az optimizmus. Anélkül elindulni se szabad egy csatába. Akkor, mi lesz a kérdésed? Eldöntötted már?

by **Sasaki Miyako** Szer. Jún. 26 2013, 20:07

- Veheted annak is. Ahh nem igaz ideje volna már felébredni akkor.
Rázom meg a fejem és fekszek tovább a földön. Még a nyelvét is ki nyújtotta, lám kezd felbátorodni. Vajon meddig fog elmerészkedni majd? Már előre kíváncsi vagyok, hogy alakul majd a jövőnk. Na de ennyire ne siessünk, csak szépen sorban mindent.
- Nem találtam még semmit. Nem ártana keresni valamit, a pénz nem tart öröké. Fejlődni sem ártana, meg új tárgyakat beszerezni.
Igen valóban igaz amit mondott. Hihetetlen ezek csak számok, kódok egy ügyes programozás eredménye. Minden olyan élethű és valóságos, ha nem így lenne minden. Nem egy nagy csapdában lennénk sokan élveznék is. Viszont mi már itt élünk itt kell boldogulnunk. Ez lett a mi valóságunk, a környezetünk minden más.
- Igazából nem tudom, hogy mit kérdezek. Minél többet leszünk egymás közelébe annál jobban meg ismerjük a másikat.
Mit is kérdezhetnék, hogy hány éves? Vagy esetleg honnan származik, igen ez talán jó kérdés. Jelenlegi helyzetünkben teljesen mindegy. Nincs igazán jelentősége a kérdésnek.
- Mond mi előtt, ide kerültél volna, mit csináltál? Vagy is úgy értem hol éltél melyik országban? Valamint mit gondolsz van esélyünk arra valaha is ki jutunk innen?
Rögtön jó pár kérdés, talán több is mint amit kellett volna. Végül is vagy most, vagy később felesleges halogatni. Talán jobb is ha előbb derülnek ki ezek a dolgok. Felállok és nagyot nyújtózok. Kicsit hátra is hajolok közben így mellkasom dombocskái erősen domborodnak. Nagyot nyögök a művelet végén hangot adva, hogy ez most nagyon kellemes volt.
- Kiyoshi, van kedved csinálni valamit?

by **Aida Atsumori** Szer. Jún. 26 2013, 23:08

Miya félálomban heverészett, alatta ropogtak a száradt levelek. ”Vajon mindennap ilyen álomszuszék, vagy csak ma?”
Úgy gondolta, elkellene egy jó kis munka, mert a pénz se végtelen, fejlődni se ártana és igaza volt. Ha egész nap itt lógatjuk a lábunkat, ugyanott leszünk, ahol voltunk."
- Hmm – szedtem össze szavaimat. – Tokyo ban születtem, életem eddig elég unalmasnak bizonyult, ezért az időmet MMORPG-k játszásával töltöttem. Iskola után a legjobb barátommal, Nigorival elugrottunk valahova, aztán hazamentünk, odaültünk a géphez, benyomtunk valami hangos zenét, - hogy a szülők idegesítését véletlenül se halljuk – és mentünk game elni. A napjaim így teltek, hat éves koromtól egészen mostanáig. Amire kijött a SAO, addigra Nigoval már tudtunk pár dolgot róla. Csapatjátékosnak mondtuk magunkat. Igazi computer zseni. Ért az alkatrészekhez, simán lehetne informatikus és a rendszerek bütykölésére is képes. Én az elszántságommal, az éjt nappallá tevő keresésemmel, megtaláltam a programot, leszedtem, telepítettem, rátöltöttem Pendrive-ra, átadtam neki, ő leszedte és hamar rájött minden csínjára. Kayabáék bonyolult tűzfala miatt sok dolgot nem tudtunk megállapítani, igazából csak magát a játék létezését. Az utolsó kérdésedre pedig a válaszom: Nyerhetünk. Kijuthatunk. Csak ezt nekünk is el kell hinni. Ez, ahol most tartózkodunk, közel se a valóvilág, itt tényleg bármire képesek vagyunk. Én így hiszem. Hogy igaz-e, azt döntse el a világ.
Végül felülkerekedett lustaságán, felállt és nyújtózott egyet. Hátrahajlása miatt, a pólója megfeszült, az én szemeim meg a mellkasára szegeződtek egy pillanatra. Se több, se kevesebb időre legeltettem arra a szemeim.
”Még ő is felháborodik mint Hime…rossz Kiyo, nézd inkább az arcát, az többet mond.” – vittem feljebb a szemem.
- Felőlem csinálhatunk valamit. Mire gondoltál?

by **Shukaku** Pént. Jún. 28 2013, 08:52

[Tomoyama Tsubaki és Shukaku]

*Shukaku újra csak az erdőben találta magát és kis sárkányát Timidust, rejtőzve egy lombos fa hűvös árnyékában. Kellett már a szabad levegő.*
~Peter eddig betartotta az ígéretét. Nem kérdezősködött és nem akart bevonszolni semmi buta csapatba az… *kis szünetet tart* …emberek közé. Vissza kell majd mennem... hamarosan. ~
*Már ez is több annál, mint amit elvárt a fiútól, de a magányra szüksége volt. Olyan régóta nem volt tömegben, olyan régóta rejtőzött mindenki más elöl, hogy létszükségletté vált számára az, hogy elvonulhasson néha-néha. Anno, a kinti világban ezt a magányt a szobája egyik sarka adta meg. Bebújt egy pokróc alá, ha kellett, akkor fejére szorított egy párnát, és hallgatta a természet hangjait. Persze azokat a hangokat csak ő képzelte oda, de a képzelődés még mindig békésebb volt, mint a körülötte nyüzsgő szörnyű valóság. Most, hogy visszamenekülhetett a természetbe, a valódi természetbe. –Nem, nem érdekelte az, hogy ez a valódiság is csak álca, hiszen hitelesnek tűnik, érezhető, szagolható hallható valóságnak, ahova nem érkeznek be a külvilág zajai.- A valódi természet sokkal szebb volt, mint a párna alatt elképzelt világ. Elheveredhetett a fűben, figyelhette az erdőben mászkáló állatok neszezését, a szél fúvását ami megrezdíti az ágakat, és legfőképpen itt volt neki Timidus.*
~Hisame biztosan titkol valamit. Nem lehet olyan nehéz megtanulni a sárkányok nyelvét. A hívóhangot, a szomorú és a boldog, meg az elégedett Timidus nyikkanásait már én is meg tudom különböztetni magamtól. Olyan aranyos amikor azt a gurgulázó kis vinyitását csinálja.~
*Halkan felkuncog, megsimogatja a sárkányt, mire az kis doromboló morgásokkal köszöni meg a szeretetet.*
-Olyan jó lenne, ha minden szavadat érteném Timidus. Megtudhatnám, hogy mire vágysz, és azt is, hogy szeretnél-e kalandozni. Neked is tetszett a másik sárkány ugye? Egyszer majd te is olyan nagy és erős leszel. Sőt! Még nagyobb és még erősebb. Te leszel a legügyesebb és legokosabb sárkány az egész világon.

by **Sasaki Miyako** Pént. Jún. 28 2013, 10:52

Ha már rá kérdeztem és elmesélte, úgy tisztességes ha én is elmondom. Azt mit is csináltam ezelőtt és hogy kerültem ide.
- Oda kint a napjaim néha egészen érdekesek voltak. Volt amikor teljesen nyugodt, aztán pillanat alatt felborult a nyugalom. Mindig volt valami izgalom, egy kis adrenalin. Már közép suliban meg volt négy karika a jobb fülemben. Csak utána jött a nyelvem és az ötödik, illetve a tetoválás.
Itt fel is mutattatom tetovált kéz fejem.
- Aztán mivel szüleim nem voltak csórok, csak pusztán áhh hogy is mondjam. Nagy korú vagy már dolgoz meg érte. Elvet követték ami után kikerültem a padból. Fura adrenalinnal teli kalandok néha költésegesek, nem beszélve egy át bulizott éjszakáról. Nos végén találtam egy tökéletes munkát, álomnak is lehetne nevezni. Egy rock pubban ahol egy nagyon kedves ismerősöm a tulajdonos.
Majd mosolyogva jegyzem meg.
- Jó sokszor megfordultam ott buli szándékkal. Volt olyan ott is aludtam a Pub hátsó szobájában. Aztán hallottam egy nap vendégektől, hogy dicsérik nagyon ezt vagy is a Sao-t. Bár még csak béta teszt ment és kevés információ volt róla. Gondoltam kipróbálom, ha meg nem tetszik legfeljebb oda adom valakinek. Jahh igen egyébként én is Tokyoi születésű vagyok.
Mit is csináljunk kérdés hallatán elgondolkodom. Kezem karba teszem és jobb kezem mutató ujjával ajkaimon dobolok finoman. Mit is csináljunk, mit kellene tenni most ami a legjobb lenne? Talán keresni egy küldetést Npc hogy is hív Jáknál. Minden esetre, ha itt maradunk és sétálgatnánk csak nem árt kardot ragadni. Azért elő fordul egy-egy vad. Meg nyitom a menüt újra és pár katinkás múlva kardom meg jelenik az oldalamon, és a páncél is.
- Talán keresünk egy küldetést. Nem hinném itt találunk bármit is. A kellemes pihenő helyeken kívül persze.
Mondom határozottan és kezem nyújtom Kiyonak segitségül, hogy felálljon.

by **Tomoyama Tsubaki** Pént. Jún. 28 2013, 11:22

[Shukaku Onnanoko és Tomoyama Tsubaki]

Az elfes incidens még eléggé friss volt Tsubaki elméjében. Nem csoda, heteken és hónapokon keresztül bujkált itt az erdőben azok elől, akik meg akarták tapogatni, leginkább azokat a hegyes füleket. S aztán valahogy rászokott az idejárásra, miután visszanyerte régi karakter alter-egoját, gyakran kapta magát azon, hogy erre tévedt... bujkálni. Valamiért az njk és játékos tömegek már nem voltak annyira elviselhetőek, mint ahogy korábban. Nézni azt a sok boldog arcot és barátot egyre csak azt juttatták eszébe, hogy neki nem igazán volt egy sem... még a nővére, akiről a játék előtt nem is tudott, szinte mindig távol volt... magasabb szinteken, küldetéseken... ahova nem tudott utána menni... szint korlátozások, nagyobb gátak voltak mint azt más el tudta volna képzelni. Tsubakit pedig minduntalan rémítő kérdések zargatták, mi volt ha nem is volt Rita húga...? Hanyagolva érezte magát, talán tényleg hanyagolva is volt, de idekint az ismerős fák alatt és lombjaiban, sokkal könnyebbnek tűnt elviselni
Így hát most is itt volt, páncélja leszerelve, egyedül lándzsáját viselve még, s azon kívül csupán egy könnyed alapruha volt rajta, még csak cipő sem. De miért kellett volna? Fegyvere könnyen elbánt az itteni mobokkal, már ha még hajlandóak voltak egyáltalán megtámadni, s jól esett a puha gyepen sétálni mezítláb. Más volt mint a város, ahol a kinti világban élte az életét, sok minden volt itt, ami néha kicsit elfeledtette vele az egészet... ez volt az ő világa, mert itt az ottani veszteségek után talált legalább néhány apróságot, melyek ugyan hátrahagyott űrt sosem tölthettek be, de volt számukra hely a szívében. Bár korábban abszurdumnak találta volna, hogy egy játékban egy lándzsa miatt aggódjon... ami még csak nem is egy MI njk volt. De néha jól esett belekapaszkodni valamiben, egy tárgyba mely mindössze szentimentális értékkel bírt... ám mint barát, egy cseppet sem felelt meg
Ez forgott a fejében akkor, mikor a fatörzsek között járatva tekintetét, valamit megpillantott kicsit távolabb tőle. Fülelni kezdett, lévén volt egy olyan hallgatózás jártassága, melyet elég meggondolatlanul vett meg és azóta sem igazán volt oka használni. Most mégis másképp döntött, talán elővigyázatosságból vagy éppen kíváncsiságból, de lényegében... egyszerűen csak aktiválta. Ötlete rögtön kivirágzott, egy lány hangját vélte hallani, mely olyan halk volt hogy különben csak közvetlen közelből kaphatta volna el füle, így viszont még értette is. Nem volt lopakodása ugyan, ám érdeklődése igen, hisz az illető beszélt valakihez és hogy ki volt, az onnan nem látta. Közelebb ment hát kicsit és egy nagyobb fatörzs mögé húzódva, már könnyebben ráláthatott a két alakra. Tényleg egy lány volt az, egy meglehetősen alacsony lány, ha magasabb is volt nála, hát nem sokkal. A rossz evő gyerekek nem jó növők, odakint Tsubaki sem volt éppen az, s eddig eleve sem nőtt volna éppen nagyra... ő legalábbis így érzett
De ami igazán figyelemfelkeltő volt, azt egy apró tollas kis lény személyében fedezte fel, sárkányforma, puha és... hát... olyan aranyosféle, na jó, aranyos volt... de elég volt ezt gondolatban beismerni, ilyesmit ritkán kötött mások orrára, most pedig nem is volt kinek. De aztán sóhajtott... ahogy hallgatta a lány gyengéd szavait és figyelte őket, összeszorult a szíve. Az a kis állatka... de jó lett volna egy neki is, beszélt volna hozzá, az mindig meghallgatta volna és mindig megdörgölhette volna kézfejével aranyos kis pofiját... Áááá! Elég volt rágondolni, meg is csúszott és féltérdre esett. Ijedten kapta fel fejét, s már szökkent is vissza a fatörzs mögé, s megint csak feje bukkant ki aztán. Egyszerűen... nem akarta hogy észrevegyék, de ha már észre is vették, - volt egy olyan érzése, hogy az állatka már ki is szúrta - akkor pedig előbújni nem akart. Szégyellte magát, nem volt illendő mások után leskelődni, de... bocsánatot kérni... illett volna... csak...

by **Aida Atsumori** Pént. Jún. 28 2013, 14:51

Mesélésem után Miya úgy gondolta, neki is illendő lenne, ezért bele is kezdett. Én még mindig a földön feküdtem és fülemet pöckölgetve hallgattam. Az ő élete messze jobbnak hangzott mint az enyém – legalábbis nekem -. Érdekes napok? Nekem azok talán az ünnepek voltak. Nagymamám már kilencven éves, tele érdekes történetekkel és tárgyakkal. Keresztanyáméknak két van német juhásza, akik imádnak engem. Másik nagymamámnak egy nagy kőtábla a feje fölött. Egyik nagypapám az asztalomon üldögél. Hamuként. Egy befőttesüvegben. Másik meg anyám kezén jegy gyűrűként. A csodálatos családfámat hanyagolva, kolleginám örömmel beszélt a múltjáról. ”Biztos sok ember izgul érte kint, a nagyvilágban.” Amíg én elbóbiskolva felsoroltam a fél családot, addig ő azon gondolkozott, mit csináljunk. Közbe néha az én fejemben is felmerült ez a kérdés. Kiválasztottam a legegyértelműbbet: A küldizést.
- Szerintem--- - vágtunk egymás szavába. – Kezd te. – mondtam, és ha nem tette, addig nyaggattam amíg belekezdett.
Neki is ugyanaz jutott az eszébe, mint nekem.
- Én is pont erre gondoltam. – mosolyogtam. – Muszáááá~j? Maradhatnánk még mondjuk…öt percet? Olyan jó a vastag avarban feküdni. – tört elő a gyerekes énem, egy nagy mosoly mellett.
- Nem hiszed el? Akkor gyere, tapasztald meg te magad! – ragadtam meg a kezét és rántottam magam mellé.
Hangos kuncogásba kezdtem.
- Tudod… - csengett a hangom elégedetten. – rég éreztem magam ilyen jól.
- Itt, Aincardban, optimista, felszabadult voltam, mint kint. De ez ellenére mégis egyes időkben maszkot hordtam. Magamat vidítottam ezzel. Boldognak mutattam magam, ettől a másik is az lett és végül én is az lettem, igazándiból is. Nem akartam hazug lenni, csak látni egy másik arcot, ami vidám. Ha valaki látja a másikat repülni, elhiszi hogy ő is repülhet! Ha valaki látja a másikat boldogan, elhiszi hogy ő is lehet boldog! Épp ezért tettem én is. Szerinted jól cselekedtem?
Valamiért, kicsit szomorú beszédnek éreztem, ezért megpróbáltam a szóterelését.
- Akkor menjünk, vagy maradjunk? – ásítottam egyet. – Szívesen maradnék itt pihengetni veled, vagy akár magamba is, de nem ártana hasznosítani is magunkat, mert így aztán tényleg nem lépünk egyről a kettőre. Dönts te.

by **Shukaku** Pént. Jún. 28 2013, 16:14

[Tomoyama Tsubaki és Shukaku]

-Hallod ezt Timidus? Valaki járkál a fák mögött. Ránk vadászik.
*Halkan felkuncogott. Megtanulta már, hogy ebben az erdőben nem érheti semmi baj… legalábbis eddig semmi baj nem érte, és elég régóta bujkál itt. Csak egyszer, egyetlen egyszer találta meg valaki, és még az az eset is szerencsésnek volt mondható.*
-Talán egy újabb vaddisznó? Esetleg egy mókuska? Érzed a szagát Timidus?
*Kis sóhaj hagyta el ajkait.*
-Minden sokkal könnyebb lenne, ha már tudnál velem beszélni kicsi sárkányom. Biztosan jobb az orrod mint nekem, és a látásod is élesebb lehet. Sokat segíthetnél.
*Ekkor hallotta meg a reccsenés hangját, amelyet akkor okozott a jövevény, amikor féltérdre esett.*
-Ez biztosan nem állat. Azok nem csapnak ekkora zajt, csak akkor amikor… *Elgondolkodott azon, mire is tanította az apja.* … amikor csörtetnek. De jól figyeltem, nagyon figyeltem arra, amit nekem tanítottál apu. Elkerültem az állatok ösvényeit, és a szagomat sem viszi a szél az irányukba.
*Egyáltalán nem volt kíváncsi a jövevényre, de azt sem akarta, hogy mindenkinek elkürtölje a búvóhelyét.*
~Talán Peter az, talán a Young Justice egy tagja, akit Peter küldött utánam, hogy megkeressen.~
*Bármi is az igazság, harcolni egyáltalán nem akart. Igazából még soha nem is harcolt, és az ismertetőt már régen elfelejtette, hiszen nem tervezte azt, hogy a világ szabályai, a játék menetrendje szerint fogja tölteni az itt eltöltött idejét. Lassan felállt, Timidust a háta mögé helyezte, hogy biztonságban legyen, ha esetleg mégis egy rosszakaró járkál az erdőben, majd teljesen felegyenesedett, abba az irányba tekintett, ahonnan a hangot hallotta, és vékonyka, halk, színtelen hangján szólalt meg, éppen csak annyira, hogy az idegen meghallhassa.*
-Miért bujkálsz előlem?

by **Tomoyama Tsubaki** Pént. Jún. 28 2013, 16:38

[Shukaku Onnanoko és Tomoyama Tsubaki]

Uh... nem érezte magát éppen a legkényelmesebb helyzetben, hallotta hogy a lány felkelt és a hangját pedig még inkább. De egyszerűen elfogta a kétely, s a fatörzs ami most háta mögé került, hirtelen nagyon kényelmesnek érződött. Viszont... ő nem akart megzavarni senkit sem... mi van, ha valamilyen karakter vadásznak tartják? De akkor miért nem tudta hogy mit mondjon? Régebben nem volt ennyire félénk, egyszerűen előlépett volna a fa mögül és illedelmes meghajlással bemutatkozott volna, majd hozzátette volna hogy csak nem akart zavarni. Most azonban muszáj volt mély levegőt vennie, s előbb megszólalni mintsem megmutatkozni
- Gomennasai, én csak nem akartam zavarni... - válaszolta határozottan, de a hangja neki sem volt éppen erős - Máris... itt vagyok!
Végre előkecmergett mutatóujjait bökdösve össze, de már maga mellé is kapta kezeit és udvariasan meghajolt, szemeit azonban szégyenkezve lesütötte
- Elnézést kérek, a nevem Tomoyama Tsubaki és én csak... - egy pillanatra elhallgatott, hogy nyeljen egyet - meghallottam magukat és kíváncsi lettem... ezért... közelebb jöttem. Nagyon sajnálom a tiszteletlenségem... a leskelődés rossz szokás, gomennasai...
Eléggé furdalta a lelkiismeret az egész miatt, hiszen azért jött ide hogy nyugalmat találjon a városok és küldetések zajaitól távol, s mégis ő zavart meg másokat akik biztos egyedül akartak maradni. Ami azt illeti, most hogy észrevették már nem is akart annyira elmenni, jó lett volna beszélgetni, csak... illetlennek érezte magát. Aztán pedig az előzőnél is nagyobbat nyelt, s most nem sikerült a határozottság sem annyira
- J-jóvá tehetem... valamivel? - nézett fel, de kerülte az udvariatlan szemkontaktus keresést

by **Shukaku** Pént. Jún. 28 2013, 17:11

[Tsubaki és Shukaku]

-Azzal már elkésett.
*Nem érti, hogy a vele egykorúnak látszó lány miért kezdte el magázni, de ha ő így tette, akkor ő is illedelmesen ezt a formát fogja fojtatni.*
-Ha nem akart zavarni, akkor miért kukucskált utánunk a bokrok közül?
*A meghajlás is meglepte, bár ez sem látszott az arcán. Sem az, hogy nagyon megkönnyebbült attól, hogy most sem kellett harcolnia. Eddig nem sokan hajlongtak előtte, hiszen mindenki idősebb volt nála. Maximum köszönést kapott, de abból is ez a ’jé mit keresel itt kicsi lány’ félét. Illedelmesen meghajlott, igyekezve mélyebbre hajolni mint a Tsubaki, hiszen a lány idősebbnek tűnt nála.*
-Az én nevem Shukaku Onnanoko. Ő pedig… *Megfordult, lehajolt és újra az ölébe vette a kis sárkányát.* … Ő pedig Timidus.
~Meghallott minket. Vajon miért járkált erre? Mindenki a városban szokott lenni ilyenkor, a buta küldetések után kajtatva.~
-A leskelődés valóban rossz szokás. *Bólint sokatmondóan.*
-Mire lett kíváncsi?
*Bár a lány kerülte a szemkontaktust, Shukaku úgy gondolta, hogy fontos a másik szemébe nézni. A szem a lélek tükre, mintha ezt olvasta volna valahol, és ez egy nagyon igaz dolog volt. Az apja szeméből mindig kiolvashatta a boldogságot, a tragédia után vele foglalkozó emberek szeméből pedig a szomorúságot és a lemondást… talán egy kis szánalmat, és amit soha nem értett, a félelmet is. Az ő szeméből pedig… nos az ő szeméből nem nagyon lehetett kiolvasni semmit. Meredten és egyenesen tekintett a lányra, az érdeklődés legkisebb jele nélkül. Csak annyit tudott, hogy a lány itt van, és nem kellene itt lennie, mert eddig mindig csak bajba került amikor valakivel közösködni kezdett. Lesütötte a szemét, és megsimogatta Timidust.*
-Jóvá tenni? A dolgok nem így működnek. Nem lehet őket jóvá tenni. Nem lehet őket kiradírozni.
*Ezt csak maga elé suttogta. Nem tudta, és nem is érdekelte az, hogy a lány halja-e a szavait. A fontos kérdést már feltette, és arra várta a választ. Tekintetét újra a lányra szegezte, és megismételte a kérdést.*
-Mire lett kíváncsi?

by **Tomoyama Tsubaki** Pént. Jún. 28 2013, 17:49

[Shukaku Onnanoko és Tomoyama Tsubaki]

Megint lesütötte a szemét. Ha ez tavaly történt volna, komoran bólintott volna és elmagyarázta volna hogy nem is állította ellenkezőjét, most viszont inkább érezte egy tőrnek, amit a vállába mártottak. De ezt nem tette szóvá, mert tudta hogy igaza volt és végtére is ezért kért illendően bocsánatot, bűnért bűnhődés járt. Szinte már túl sok mindenben értett vele egyet viselkedésével kapcsolatban a lány, kit egyébként Onnanoko Shukakunak hívtak... különleges név volt, számára legalábbis úgy csengett. Egyszóval, le kellett gyűrnie az elkeseredését, ha már előzékeny önkritikája nem akadályozta meg a sértettet abban hogy maga is megjegyezze a vétkeket. Nem győzött szégyenkezni, értelem szerűen főként akkor, mikor kérdést is kapott
- Magukra... - válaszolta zavartan - Onnanoko-sanra és Timidusu-sanra, hogy kik lehettek és vajon miért voltak itt az erdőben... nagyon sajnálom, hogy nem tudtam türtőztetni a kíváncsiságom...
Elhallgatott, ilyesmit hosszasan már nehezésre esett volna újból elismételni, hiába is küszködött, hogy visszaszerezze lelki nyugalmát. Bár csak könnyebben ment volna, mint régen amikor volt hogy még vissza is feleselt azoknak, akik nem értettek vele egyet bizonyos dolgokban. Most viszont persze, nem ez volt a helyzet, egyetértés volt mindaddig míg... Mit is mondott? Tsubaki meglepődött, mert amit hallott az szerinte nem teljesen volt igaz, de akkor miért mondta... vajon mi járhatott a fejében? Á nem, oda nem látott bele és jó okkal, nem azért volt mindenkinek külön feje hogy kitalálják egymás gondolatait... hihetetlen, hihetetlen hogy ilyen logikátlanul kapcsolata össze a dolgokat, tényleg jobb lett volna megnyugodnia
- Gomennasai, Onnako-san... - lépett közelebb, s menüjében kezdett keresgélni felszerelései között - de nem minden dolog jóvátehetetlen, például... Én most megzavartam magukat, de ha például adok valamit cserébe, akkor már jól jártak és így az illetlenségemből valami jót is talán ki lehetne... Kyaaa, ostobaságokat beszélek! Amit én szeretnék az a kárpótlás!
Megköszörülte a torkát, s az mintha végre működött volna, valamivel jobban sikerült összeszednie magát
- Szeretnék adni valamit, de nem tudom mire lenne szükségük... Szívesen adok pénzt, bár... az talán nem igazán fejezheti ki a megbánásom... talán... nem éhesek? Van nálam ennivaló, talán Timidusu-san is szeretne valamit enni? Nem szeretnék úgy elmenni, hogy... valamit tehetnék a faragatlanságom ellensúlyozására...
Most óvatosan kereste a lány tekintetét, szerette volna érzékeltetni hogy valóban nem állt szándékában kárt okozni. Eléggé sarokba szorítva érezte magát, de ha elfutott volna, akkor tovább furdalta volna a lelkiismeret... ám jogosan. Viszont, nem tehette meg, az már arcátlanság lett volna... de jelenleg csak reménykedett, hogy kapjon esélyt a szépítésre

by **Shukaku** Pént. Jún. 28 2013, 18:28

[Tsubaki és Shukaku]

~Ránk volt kíváncsi. Tehát mégiscsak minket keresett. Talán mégis végig igazam volt, és Peter küldte őt ide azért, hogy megkeressen. Biztosan aggódik értem. Pedig megmondtam neki, hogy nem kell.~
*Kis durcás fintor fut át az arcán. Ezt nem is próbálkozik elrejteni, hiszen nem a lánnyal kapcsolatos.*
~Miért kezel ő is kisgyerekként? Miért nem kezel ez a lány úgy, mintha vele egykorú lennék? Miért kér annyiszor bocsánatot? Mit akar jóvátenni amikor semmi rosszat nem tett?~
*Megcsóválja a fejét és elkezd körbe-körbe sétálni ölében Timidussal, néha meg-megbökdösve a bokrokat egy faággal.*
-Már leskelődtél és hallgatóztál is. Attól, hogy adsz valamit, ugyanúgy csúnya dolog volt amit csináltál.
*Nem tudja, hogy miként kellene reagálnia erre az egész szituációra.*
~A lány vagy csúfolódik velem, vagy tényleg azt hiszi, hogy vérig sértett azzal, hogy bújócskázott egy picit a fa mögött… vagy ő is fél tőlem. De miért? Ha fél, akkor miért leskelődik? Miért nem futott el, mint a többiek?~
-Nem kérek cserébe semmit. Bocsánatot kértél, és én megbocsájtok. *Rámosolyog a lányra.*
-És szerintem Timidus-san is megbocsájt. Ugye pici Timidus?
*Nem akarja, hogy féljenek tőle. Tartsák a távolságot, ne piszkálják, hagyják békén. De félni nem kell tőle, hiszen erre senkinek semmi oka nincsen.*
-Nekem azt tanították, hogy ha valaki elfogadja a bocsánatkérést, akkor azzal vége van az egész dolognak.
*Ennyi. A lány egyedül van. A bokrokban senki nem rejtőzik. Egyes egyedül egy vele egykorú lány az erdő közepén. Odasétál elé, egyenesen a szemébe néz, bár ehhez talán lábujjhegyre kell állnia. Kicsit unja már a magázást, és dühíti, hogy a lány fél tőle. Soha nem találkozott ezzel a lánnyal, így gonosz dolog félnie tőle. Eldobja az eddigi faarcot, és egy kis pimasz vigyorral a magázódást is.*
-Te ki elöl bujkálsz? Te is szeretsz egyedül lenni? Nem sértettél meg azzal, hogy leskelődtél, de ha még egyszer a ’san’ jelzővel illetsz…
*Itt elgondolkodik. Valami nagyot kellene mondania, de még sohasem csinált ilyet. Néha a nagyobb fiúktól látta, hogy hogyan kell fenyegetni a kisebbeket, de őt sohasem piszkálták, mert tőle féltek. Egy másodpercre talán látszik is az arcán a bizonytalanság, majd hatalmas nevetésben tör ki.*
-Maximum a chan, ha nagyon szeretnéd, de örülnék, ha Shukakunak hívnál.
*Reméli így végre enyhül kicsit a viszony, és a lány végre mondani is fog valamit a folyamatos gomennasai ismételgetésén kívül.*
-Szóval, ki elől bujkálsz? *Teszi fel ismét a kérdést, miközben leül a fűbe, kellő távolságra a lánytól.*

by **Tomoyama Tsubaki** Pént. Jún. 28 2013, 19:19

- Tudom... - sóhajtotta kényelmetlenül - nem is megváltoztatni akarom, hanem... ugye érti...
De ekkor elakadt, hiszen az imént javította ki magát, a lány már biztosan értette. Tsubaki nem mozdult, miközben Shukaku a bokrokkal játszadozott és ide-oda lépkedett, nem úgy nézett ki, mint aki még mindig haragudott. Ismét sóhajtott, újabb adag súlyt pakolva le vállairól, tartása is végre veszített a feszültségből, s kezei sem voltak többé lábaihoz csapva. Végre kis szünetet tarthatott a gondolkodásban, s a lány szavait hallgatva egy ideig lehunyta szemeit, elegyíteni próbálva őket az erdő neszeivel
- Dōmo arigatō... - pattantak fel szemei, s bal karját kezdte dörzsölni - én is ezt tanultam... illetve azt is hogy kérjek bocsánatot és hogy próbáljak kárpótolni másokat, ha hibázok!
Halkan beszélt, de márt biztosan érezhető volt benne a visszatérő határozottság, Shukaku pedig odasétált elé és a szemébe nézett. Ekkor kerültek végre olyan közel, hogy többet is megfigyelhessen rajta. Biztosan nem volt szükség lábujjhegyre állnia, hiszen Tsubaki nem volt magasabb egy tízévesnél, s bár talán egy centiméter így is biztos volt közöttük, ő éppenséggel nem viselt akkor cipőt, s szemeik egy magasságba kerülhettek. A tekintetét pedig viszonozta, kezdeményezésben ilyen téren nem ő volt a hunyó, de ha valaki nyilvánvalóan a szemébe nézett, igyekezett azt viszonozni is.
Meglepte a lány vigyora, hiszen játékos volt, mindeddig pedig azoknak az osztálytársainak a bőrében érezte magát, kiket nap mint nap oltott az iskolai szabályokkal kapcsolatban. Hát ezt is visszakapta, már olyan régen volt az iskola hogy tudta, megváltozott, főleg mostanában
- Are...? - lépett hátra, mikor Shukaku szavai fordulatot vettek, s az végül fel is kacagott
Valóban, az osztályban már be is fogta volna a fülét, most azonban nem ott volt, s egykorú társaságában, "civilben" jól esett hallani és persze látni, hogy a lány kedvét nem sikerült tönkretennie. Komoran bólintott, de aztán az ő arcára is kiült egy kis mosoly
- Rendben van, ha pedig már tegezhetem akkor... - ismét elakadt, de csak azért hogy hangosabban folytassa - akkor Shukaku-channak foglak hívni... te pedig Tsubaki-channak, egyenlőre...
Felnézett a lombokra, s vett még egy nagy levegőt, mintegy véglegesítésképp hogy minden rendben volt, s az idő is az egyenesebb válaszokra. Igen, a chan elhagyása egyenlőre még korai volt, ha esetleg összeismerkednek, majd lehet róla szó. Tekintetével követte, ahogy leült, de ő még nem követte a példáját
- Azt hiszem hogy... - gyűjtögette gondolatait, mert elsőre nem akarózott teljes választ adni, de aztán átgondolta, ennyivel tényleg tartozott neki és különben sem volt hadi titok - nem nagyon szeretem a tömeget... tudod Shukaku-chan, sokan vannak ott és én nem ismerek közülük senkit... engem ez zavarni szokott, akkor idejövök mert itt kevesen vannak és akkor az nem zavar...
Körbe is nézett nem e látta valaki őket, s mikor bizonyságot nyert, ő is leült a fűbe, tűnődve vizslatva a lány kis barátját

by **Shukaku** Pént. Jún. 28 2013, 19:57

[Tsubaki és Shukaku]

-Hát jó. Ha ennyire szeretnél ragaszkodni az illemtanhoz, akkor nevezhetsz így,
*Végre elértek arra a szintre, hogy a lány is meghatározott valamit, hogy a beszélgetésben végre ő is érvényesült egy kicsit. Nem kért, nem kérdezett, hanem kimondta, hogy őt Tsubaki-channak kell nevezni, és Shukakunak ezzel nem is volt gondja… egyelőre, ahogy ezt Tsubaki is említette.
Tovább hallgatta a lányt, ahogy szépen elmesélte a saját gondolatait a világról, amik akár Shukaku gondolatai is lehettek volna, persze egy kis változtatással. A szeme sarkából figyelte a lányt, és természetesen észrevette, hogy az végig Timidust figyeli.*
~Nem! Timidust még semmiképpen! Lehet, hogy hasonlítunk, de Timidus az enyém. Vajon mi lett az ő petjével? Ő is elveszítette talán? Vagy valami annál is rosszabb történhetett? Biztosan ezért ilyen félős.~
*Amikor belépett a játékba, teljesen egyértelmű volt számára, hogy az idomárt jelöli meg kasztjául, hiszen mi mást jelölhetett volna meg? Egy idegen világban senki nem lehet teljesen egyedül. Elkezdte Timidust kicsit hempergetni a fűben, csiklandozni, játszadozni vele, miközben újra csak félhangosan kezdte meg monológját, senkihez nem intézve szavait.*
-Zavar, hogy nem ismersz közülük senkit… pedig ez egyáltalán nem a mi döntésünk… ők döntik el, hogy akarnak-e velünk barátkozni, vagy sem… a mi döntésünk az, hogy mi mennyit mutatunk meg nekik magunkból, mennyire engedjük közel őket magunkhoz.
*Az árvaházban hamar elfogytak a gyerek könyvek, így áttért az olyan művekre, amik bár nem az ő korosztályának voltak írva, nem is mindent értett meg belőlük, de azok a részek, amelyek számára fontosak voltak hamar megragadtak benne.*
-Én örülök, hogy senki nem ismer. Így még akarnak velem barátkozni. Ha ismernének, senki nem akarna, és akkor nagyon unalmas lenne. A kinti világban ismertek, és mindenki félt tőlem. Azt nem szerettem.
*Felemelte a tekintetét, és most már kicsit hangosabban, Tsubaki felé fordulva beszélt.*
-Én sem ismerlek, és te sem ismersz engem. Ez miért nem zavar?

by **Tomoyama Tsubaki** Pént. Jún. 28 2013, 20:44

[Shukaku Onnanoko és Tomoyama Tsubaki]

Tsubaki hallgatott, nem is esett szó köztük egy ideig, inkább csak figyelt. Figyelte hogyan játszott Shukaku és az aprócska lény, szinte minden más megszűnt létezni. Elég volt látni: ők ketten barátok voltak, egészen biztosan szinte már tagadhatatlanul... és milyen boldognak tűntek, neki pedig még sosem volt hasonló valakije. Bátyjára is másképp tekintett, kapcsolatuk is inkább tisztelet alapú volt, ám nem kevésbé értékesebb... és aztán ott volt a nővére, aki mosolyt tudott csalni az arcára, valaki aki néha karjai közt tartotta. De... a bátyja elment, a nővérére pedig hiába talált rá ideát, nagyon ritkán voltak együtt. Ami neki igazán nem volt, az egy barát...
Azon kapta magát, hogy Shukaku hangját hallotta, amint eleinte róla beszélt, pontosabban amit nemrég mondott... aztán pedig, talán magáról, igen. Nagy szemei megcsillantak, most már nem a gondolatok világát látták, hanem ismét a lányt és sárkányát. Valóban nem tudtak róla sem semmit az idegenek, meg-megszólították és néhányuknak a nevére is emlékszik, de... nem ismerte igazán egyiket sem és valamiért mégsem lett kíváncsibb irántuk. Ők másfélék voltak, ráadásul egymás barátai is, Tsubaki pedig a körön kívülről figyelte csak őket. Nem voltak több néhány játékosnál, kikkel véletlenül egynél többször volt küldetésen... küldetések... nem hozták össze az embereket.
Ismét elgondolkodott, vajon a mostani helyzet miben lehetett más? Mert más volt, talán abban hogy egy vele egyidős lánnyal találkozott, aki még csak nem is hasonlított azokhoz, kik többségben eddig a játékban megszólították. Se nem akaszkodott a nyakába, se nem rúgott belé. Ő nem volt Senpai, nem volt idősebb
- Nem tudom... - eredt meg nyelve némi hallgatást követően, mikor elméje már megtelt az erdő hangjaival, s hanyatt feküdt a fűben - biztos szimpatikusak vagytok, ti ketten. Nagyon jó barátok vagytok, nem olyanok akiket én látok... ők együtt költenek pontokra, együtt gyűjtenek tárgyakat... együtt ölnek főellenségeket... és az nekem nem tetszik. Ti is biztos csináltok ilyet, de most nem... csak játszatok, ti ilyet is csináltok és nem elmentek bolondot csinálni magatokból egy olyan bárba, vagy mint amik itt is vannak. Ők idősebbek nálam... mégis ostobábbnak tűnnek...
Kimondta, pedig már nem először futott át agyában, most viszont először volt vele olyasvalaki, aki talán ugyanazt láthatta bennük. És ha nem, hát megvolt a saját véleménye, de arra legalább kíváncsi volt mert annyit érhetett meg eddig, mint amennyit ő. Szeretett volna mindkettejükkel többet beszélni, de nem akarta elsietni, s ez nem azért volt mert állítólag féltek tőle akik ismerték. Amire kíváncsi volt, de ha megkérdezné... elvégre azt mondta, örül hogy nem ismerik. Igaz, ő kíváncsi volt rá hogy kicsoda is volt Onnanoko Shukaku, s kételkedett abban hogy félnie kellett volna tőle vagy Timidustól. Egyszerűen... ő maga sem akart ilyen kérdést kapni, olyan dolgokról amik szerinte elrettentették tőle az embereket... vagy kortársait az iskolában...
- Ti barátok vagyok, jók vagytok - mondta halkan, magának, s tovább fűzte magában a szavak jelentését

by **Sasaki Miyako** Pént. Jún. 28 2013, 23:42

- Nyaaahhh te.....
Eddig jutottam mert kezem nyújtottam volna, de más történt. Igen tényleg kellemes az avarban feküdni, gondtalanul álmodozni. Meg beszélgetni, aludni és hasonló dolgok. Most felsegitettem volna nem, véletlen sem ez történt. Elrántott vissza a földre, egy a probléma nem mellette landoltam. Egyenesen rajta kiterülve, ahogy ilyenkor szokás. Súlyomnál fogva teljesen neki préselődöm, és ez így igen fura helyzet. pont mintha épp valami ki tudja mit akarnánk. Csak fekszek ott Kiyon és szavam is elakadt. Kezdek kicsit elpirulni, a helyzet elég okot add erre. Meg próbálok le mászni róla, vagy is mellé az avarba.

**

Ehhez ha segítséget kapok az nagyon jó. Véletlen rossz helyre nyúlna. Vagy is miközben segít megfogná mellem hangosan felnyögök.
-Kyyaaaaaahhhhh.
Az avarban oldalamra fordulva teljesen elpirulva fekszek ezután. Azon gondolkodok most mit is csináljak. Hallottam a kérdését és válaszát. Az előbbi mozzanat teljesen lefagyatott, eddig senki nem érintett még meg ott. Vagy is majdnem senki ha pontos akarok lenni. Lassan szolalok csak meg halkan akadozva.
- Ta... talán van valami a városban. Lehet érdemes lenne körbenézni egy kicsit.
Talán nem is kapcsolódik a témához, de most más nem ment. Ennyit tudtam csak ki nyögni nehezen az előbbi dolog hatása alatt. Majd fel állok, de most már nem nyújtom a kezem sőt durcásan elfordulok és karba tettkézzel állok. Durcásságom próbálom tettetni ami látszik is.
- Az előbbi csak véletlen volt, de az engedélyem nélkül.. szóval érted...

***

Simán az oldalamra heveredek, majd hanyatt. Ügyes terv vagy is próbálkozás volt a részéről.
- Na jó még öt percet. Tudod kezdem azt hinni te jobban szeretsz itt heverészni mint én.
Közlöm szélesen mosolyogva és halkan kuncogok is a dolgon.
- Nagyon cseles voltál az előbb.
Aztán elhallgatok, és az erdő vagy is a programok zenéjét hallgatom. Madarak és más lények motoszkálása, éneke vagy épp viadala. Közben agyam csak jár vagy is gondolkodni próbálok. Nem találkoztunk volna már lehet vissza fele tartanék a városba. Egyedül ülnék vagy feküdnék a szobában valószínűleg.
- Talán a városban, vagy a város mellett akad egy könnyű küldetés.

by Ajánlott tartalom