Re: Kezdetek Erdeje

by **Jay** Szer. Május 15 2013, 23:10

//Möraja//

Látom, hogy rohan felém...hát tényleg Ő az. Napok óta vártam ezt a pillanatot, hogy ebben az őrületben találjak valamit, ami továbbhajt, elhessegetve fejemből az öngyilkosság gondolatát. Ő az egyedüli, aki visszatarthat ettől, így örülök, hogy megtaláltam. Vajon hány játékos vethetett véget saját kezével az életének, hány járhatott pórul a kazamatákban, hányan harcolnak folyamatosan a túlélésért?..
*puff*
Eléggé összekoccantunk, mert mindkettőnk teljes erejéből futott, de ez érdekelt a legkevésbé. A fizikai fájdalmat itt úgy sem érzem igazán. Csak öleltem, szorongattam ahol értem, nem érdekelve a külvilág, hogy mi van most körülöttünk, csak annak örültem, hogy mindketten élünk.
Annyi mindent akartam mondani neki, mikor újra láthatom végre, de most, hogy itt van a karjaim közt, elnémultam. Csendben örültem annak, hogy megtaláltuk egymást.
Végül egy szó azért csak kijött a számon:
-Hiányoztál...- suttogtam szinte a fülébe,majd egy puszit adtam a fejére. Kissé meglepődtem, hiszen emlékeimben nem ugyanilyen érzés volt a valódi világban, de mit is várhatok egy játéktól..? Így is jóval szebb, mint az összes eddigi, amivel valaha is játszottam.
-Úgy aggódtam érted, azt hittem, hogy elveszítettelek már.. merre jártál eddig, hol éltél? - szavaim csak úgy kibuggyantak maguktól, a többnapos visszafojtott aggodalom most feltört belőle, elemi erővel. De ez érthető egy ilyen helyzetben..
A szívem még mindig nem nyugodott meg, de most végre szemügyre is veszem a lányt, az egyetlen lányt, akiért a szívem még dobog: a szeme, a haja, az arca, minden ugyanolyan mint a valódi világban. Egy pár aranyos cicafület is varrt magának, ahogy látom. Az összhatás viszont kellemes..illik hozzá ez a ruha, ami rajta van.

by **Peter Worker** Csüt. Május 16 2013, 00:07

Parvulus és Peter

Összerogyott. Egyszerű cselekvés. A térdeit elhagyta az akarat, hogy tartsák a testét. Rohanom kellett volna hozzá, segítenem neki, legalábbis most nagyon sokan így tettek volna a helyemben, ám én nem. Nem siettem el a mozdulataimat. Mutatóujjamat az ajkaimra tettem, hogy jelezzem Hisamének, maradjon most csendben, ne piszkálja a lányt. Leültem. Lehet kicsit közel is a piciny testéhez, de az nem volt baj, viszont nem szóltam. Nem mondtam se egy ostoba viccet, se semmi bölcseletet. Nem öleltem és most almát sem adtam neki. Közre játszott ebben az is, hogy az már elfogyott, de ha lett volna se adtam volna. Zsebkendő se volt a zsebemben, hogy esetleg azzal törölje a szemeit. Semmi. Csak voltam. Némán.
Nem elmélkedtem sokat. Egy rossz emlékre tippeltem, de nem kérdeztem rá. Nem kevés ideig volt eddig egyedül eme világban és nem egyszer a tudtomra is adta, hogy nem akar senkit sem maga mellé még. Csak ő és Timudus. Nem felejtettem, hisz elégszer hangoztatta, csak ők ketten, ne mutassam be másoknak. Tiszteletben tartottam ezt és megfogadtam, hogy nem én leszek, ki elsőnek ölelni fogja. Ölelés. Túl komoly szó ez, de most lehet erre vágyott, vagy ez kellett volna neki, mert hát egy törékeny kislány volt, de nem, nem cselekedtem meg ezt az egyszerű mozdulatot. Csak egy kedves fiú voltam egy sárkánnyal, nem több. Ő pedig egy kislány egy kis sárkánnyal. Fölösleges is volt ezt tovább ragozni. Vártam és továbbra se tettem semmi érdemlegeset sem, csak hallgattuk a halk szipogást, pityergést. Nem volt bűntudatom emiatt. Szívtelennek tűnhettem, de úgy gondoltam, hogy helyesen cselekedtem.

by **Nio** Csüt. Május 16 2013, 13:11

Hayashi Yuichi

Céltalan bóklászásom közepette zajt hallok hátam mögül. Először mobra tippeltem, de mikor megfordulok örömmel látom hogy tévedtem. Egy másik játékos jelent meg az erdőben, feltehetőleg nem gyilkos szándékkal, vagy ha azzal jól leplezi. De ha ez így is volna, akkor ahhoz nekem is lesz egy-két szavam...
Egy vörös hajjal rendelkező magas férfi jelenik meg távolabb. Gondolom ő volt az, aki a zajt csapta, pontosabban szólongatott. Nem tudom igazából, mert nemigen értettem mit mondott, éppen el voltam gondolataimmal. Ami azt illeti örülök hogy mégse vagyok egyedül. Lehet ha tovább agyalok becsavarodok, hasonlóan, min a múltkor.
Megfordultam elindultam visszafelé, pontosabban az idegen felé. Időközben el is raktam fegyveremet. Egyrészt nincs sok hely, másrészt meg egy árva mob sincsen a közelbe. Nem gondoltam volna, hogy ennyire veszélymentes övezet ez az erdő.
-Hello, bocsáss meg, de nem figyeltem- szóltam kicsit halkabban mikor odaértem. Bár anyámék arra neveltek engemet és testvéreimet, hogy ne álljak szóba idegenekkel, mégis, ha ezt az íratlan szabályt itt, ebben a világban is betartanám, akkor valószínűleg olyan egyedül lennék, mint a kisujjam.- Nio vagyok. Örvendek!-hajoltam meg kissé, majd egyenesedtem vissza- Mi járatban erre?- mosolyogtam és vártam válaszát.
Nem vagyok ugyan még az a közlékeny típus, nem barátkozok még olyan könnyen, de ha nem akarok egyedül becsavarodni vagy meghalni, akkor éppen itt az ideje változnom.
Montanába ez a játék nagyon felemészt. Csak a fejlődésre tudok gondolni. Néha, viszont jól esik kikapcsolódni még itt is, ebben a rémálomban. Általában kikapcsolódás gyanánt csak egyedül sétálok és kész. Ha nagyon unatkozok, akkor edzek. Napok óta senki és semmi.

by **Hayashi Yuichi** Csüt. Május 16 2013, 15:08

Nio

Ahogy megindultam a lány után hamarosan kiszúrhatta lépteim zaját ugyanis megfordult és elindult irányomban. Rövid ideig le is blokkolt a lábam, még mindig szokatlan egy másik játékos jelenléte. Ő is valahol a szobájában fekszik egy műanyag burával a fején miközben szerettei, ápolják, és hívják mihamarabb haza. Én meg itt még egyes kezdő szinten csak mászkálok és holmi gyermekded szórakozásnak hódolva felfedezek virtuális erdőket. Fejlődnöm kellene, de hamar el is hessegetem a gondolatokat, ugyanis a lány már elég közel ért és üdvözölt.
- Hali! A nevem Yuichi, Tsurugából.- Meghajlására viszont hasonlóan hozzá, kicsit felső testem megdöntve tiszteletem jelét adtam. Látszólagosan fegyvertelen, és hamar el is kezdtem keresni mellette, körülötte, felette, esetleg a hajában bármilyen kis állatot, állat idomár lenne? Vagy valami más? De nem kellett sokáig agyalnom ezen, és szerencsére a zöld indikátor színét is messziről jól bemértem, megnyugodtam, valahogy ez a szín, ha az ember feje fölött van itt Aincradban, olyan megnyugtató. Felnéztem a sajátomra, szintén zöld, nem bántottam senkit és semmit itt, ahogyan tervezni sem tervezek ilyet.
- Feltérképezni indultam az erdőt és már órák óta bandukolok, a tervem az, hogy feltérképezzem az első szintet, minden négyzetcentire és megosszam másokkal, lehetőleg kezdőjátékosoknak. Útközben is csak egy vaddisznóba futottam be. – Próbálok mutató ujjammal hátrafelé mutatni, több-kevesebb sikerrel. Mosolya megnyugtató, nem látok mögötte megbújó szándékot, és a szeme sem ezt tükrözi. Sötét szembogara, inkább kíváncsian vizslat, legalábbis azt hiszem, hogy kiféle-miféle lehetek. Mondatomat viszont szokásomhoz híven elhadartam, és közben mosolyogtam, odakint is állandóan mosolygok, mosolyogtam, míg fel nem vettem a Nerve Geart, de igazán ez itt sem zavar. Kedvelem ezt a helyet, annak ellenére, hogy börtönnek is hívhatnám.
- Ömm.. – pillanatig elgondolkoztam, de inkább időhúzásnak nevezném – és te mi járatban vagy ezen az erdő szegleten? – Tettem fel, kicsit lassabban a kérdésem. Miközben hátul a rövid lófarokba kötött hajamat kicsit megbirizgáltam. Ez mindig az idegesség jele, de miért is vagyok ideges, csak azért mert nem látom a petjét, vagy az a pillanatot várom, hogy a zöld indikátor hirtelen vörösbe vált? Ez butaság hessegetem el a rém képeket.

by **Chancery** Csüt. Május 16 2013, 15:10

//Jay//

Csak halk duruzsolást hallok az Ő hangján, de hogy pontosan mit is mond, azt gyakorlatilag fel sem fogom. Nem is tudom, érdekel-e egyáltalán. Úgy érzem magam, mintha az elmúlt talán több, mint fél év aggodalma, bánata, megpróbáltatása egy csapásra leesett volna a vállamról és most a szemeimen (meg az orromon) keresztül akarna nedves búcsúval eltávozni. Pihekönnyűnek érzem magam, mégis a lábaim reszketnek, mint a nyárfalevél, és azzal fenyegetnek, hogy bármelyik pillanatban összecsuklanak alattam.
A vaddisznók ügyet sem vetnek ránk, kicsit távolabb legelésznek-dagonyáznak békésen. Álomkelő kérdőn a mobokra, majd ránk néz, aztán vissza a mobokra, megint ránk, de aztán felfogja, hogy a gazdi most nem akar öldösni, így kis lábain a közelünkbe tipeg és egy kérdő nyávogást is megereszt, ami erősen hasonlít arra, mint amit Gombolyag szokott kiadni magából, mikor éhes. Lehet engem önzőnek nevezni, de most nem érdekel, baja úgysem eshet, ha valamelyik disznó közelebb jön és észrevesz minket.
-É-é-én... -hebegek szipogva, de csak nem sikerül első nekifutásra válaszolnom. Egyszerűen... nem is tudom szavakba önteni, amit érzek. Nem szívesen, de eltávolodom tőle és nagy levegőkkel igyekszem megnyugodni, kevés sikerrel. Valahányszor rápillantok, megint elkap az örömkönny-áradat, és végül egyszerűen lezuttyanok a földre fenekestül, miután a lábaim megunták a munkát.
-É-én... az erdőben, egy fánál. És te? Jézusom, hogy a fenébe kerültük el egymást eddig? Azt hittem, végül nem is jöttél játszani!
No, megy ez, megtaláltam a hangom végül, ha felkelni a földről nem is tudok. Álom idegesen járkál körülöttem, hogy mi a bajom, de végül csendre intem és suttogva elmagyarázom neki pár szóval, hogy Jaytől nem kell félni, nem ellenség, ne támadjon. Láthatólag érti, mert végül leül ő is a fűbe és a mancsát kezdi nyalogatni. Vadmacska-programkód létére eddig inkább házimacskás, de talán ha eléri a fiatalkort, kicsit megváltozik.

by **Shukaku** Csüt. Május 16 2013, 17:17

/Peter & parvulus/

*Igyekezett lenyelni a sírást, és mindent megtett, hogy ne mutassa ki azt, hogy mennyire nem ura semminek. Ha továbbra is csak itt ül, akkor a fiú a végén még kíváncsiskodni fog.*
~Nem! Nem mondok el neki semmit! Vagy megutálna, vagy megsajnálna, és nekem sem a gyűlöletére, sem a szánakozására nincs szükségem. Miért talált meg? Miért nem tudott békén hagyni? Miért rángat maga után? Miért akarja, hogy vele menjek? Timidus… ~
*Megtörli kézfejével a könnyektől nedves szemeit, majd még mindig a földön térdelve emeli azokat a közelében ülő fiúra. Hangja még mindig hüppögő, de teljesen érthető.*
-Hagytad már egyedül a sárkányodat? Képes lenne magányosan, tőled távol élni? Azt mondta, hogy még sohasem látott másik sárkányt, mégis rengeteget fejlődött… tehát nem szükséges a sok gonosz ember közé vinnem ahhoz, hogy jól érezze magát. Mondj el nekem mindent, amit tudnom kell. Mindent, amit a céhed tud nekem adni ahhoz, hogy jobban bánhassak Timidussal. Semmit nem tudok, csak etetni is fürdetni… meg sétálni vele. Tudom, hogy butának gondolsz, és azt hiszed, hogy mindent megtehetsz, mert kicsi vagyok. Ők is ezt hitték, de nem így van. Csak kérdezd meg tőlük! Kérdezd meg!
*Emlékei tengerében mint egy süllyedő hajó próbál a felszínen maradni, hogy ne rántsa le az a rengeteg szörnyűség, amely ezek között az emlékek között úszkál, és leselkedik rá. Rengeteg emléket kell elnyomnia, és nagyon nehézzé teszi ezt az, hogy rövid kis életéből nem sok olyan egyéb emléket tud elővenni, amellyel elnyomhatná a rossz dolgokat. Ezután feláll, arcáról teljesen eltűnt a zaklatottság jele, és hangja is síri nyugalommal és tompa egyhangúsággal szól, amikor a sárkány felé fordulva megszólal, folytatva az elkezdett mondatot, mintha mi sem történt volna.*
-Szerettem azt a mesekönyvet, és szerettem azt a kicsi lovacskát is. Mindenkitől félt, bujkált, de sohasem keveredett bajba, mint más mesehősök. Nem kóborolt el az erdőbe, nem ment a sötét fák közé, és nem találkozott gonosz emberekkel. Egyedül volt, és nyugalomban. Timidus is nagyon kicsi, és biztosan sokan akarják bántani. Ő pedig fél, és rám van szüksége, hogy megvédjem. Nem akartam neki ijesztő nevet választani, amit a sárkányoknak szoktak. Ő nagyon békés teremtés lesz, és úgy fogom nevelni, hogy megvédje magát, ha kell, de ne bántson másokat… mert az csúnya dolog.
*Már teljesen összeszedte magát, visszafordul a fiú felé, és újra egy teljesen más arcot, egy tudásra vágyó, izgatott kisgyermek arcát ölti magára. Törökülésbe helyezkedik a fűben, és csak figyeli a fiút.*
-Mesélj el nekem mindent, amit tudsz a sárkányokról. Mindent, ami segíthet.

by **Nio** Csüt. Május 16 2013, 17:26

Hayashi Yuichi

A rövid bemutatkozás után feltűnt, hogy kicsit zavarba van, talán sokkal jobban, mint én. Persze sokat fejlődtem a kommunikálás terén, de még nem megy olyan könnyen. Nála talán még az is közre játszik, hogy csak lányokkal kommunikál nehezen, mint én otthon szintén az ellenkező nemmel. Odahaza, a valóságban mindenkivel nehezen ment, de mióta itt vagyok mintha könnyebb volna. Mindenesetre elkezdtem válaszomat:
-Nem olyan régen lettem másodszintű, de van még mit fejlődtem, és mivel unatkoztam a városba gondoltam körbe nézek az erdőbe, és ha lehet, edzek egy sort. De eléggé rossz választás volt, mivel van egy kis gondom- adtam elő magamat mosolyogva.
Egy pillanatra igencsak meglepődtem. Eddig csak Kyuushiroval beszéltem ilyen közvetlenül, most meg vele is, pedig csak most találkoztunk, még nemigen tudok róla semmit. Igazából a nevén kívül semmit, ami kölcsönös. Amit menten orvosolni kell:
-Harcművész vagyok, de sokszor gondolkoztam, hogy rossz fegyvert választottam, mivel a lándzsám eléggé hosszú és ilyen terepen nem tudom úgy forgatni, ahogyan azt szeretném- fűztem hozzá válaszként még mindig mosollyal arcomon.
Reménykedtem benne, hogy valamennyire feloldom a feszültséget. Bár nemigen tudom, hogy pontosan mi jár a fejébe, azt viszont tudom, hogy mi jár az én fejembe. Talán valami hasonló, mint ami az enyémbe napok óta. Edzeni akarok, erősebb akarok lenni. Haza akarok menni és ismét otthon szeretnék lenni, mint mindenki más.
Valamit mégis köszönhetek ennem a játéknak, amit talán használhatok majd otthon, ha hazaérek. Viszont ha ki jutok, akkor megsemmisítem, széttöröm a játékot és mindent, ami vele kapcsolatos. Sokféle érzelem kavargott bennem ismét düh és némi szomorúság. De próbálok erős lenni, és mindig mosolyogni.

by **Hayashi Yuichi** Csüt. Május 16 2013, 18:48

Nio

Szerencsére közvetlen lány és ő is válaszolt nekem kérdésemre, örültem neki, de amit mondott, egyből az jutott eszembe, hogy talán segíthetek rajta, valami baj lehet. Talán a lándzsája miatt? Töprengtem el egy kicsit, a lándzsa az elég hosszú fegyver, harcoltam már párszor lándzsa használó ellen, de ez még jóval az előtt volt, hogy felvettem volna a Nerve Gear-t. Pillanatnyi várakozás után ezalatt kicsit elhalványult is a mosolyom.
- Én kardforgató vagyok, és biccentettem a fejemmel a vállam fölül kikukucskáló markolatra. Én még csak egyes szintű vagyok, de ambícióm megvan hogy feljebb jussak. - válaszoltam is hamar neki. Kicsit hadarva, és el el harapva egykét szóvéget. Még mindig ezek a fanyar gondolatok fúrnak, jutott eszembe is a szóelharapások mindig innen jönnek. Még jó hogy nem jó elő a kilenc évvel ezelőtti dadogás kényszer. Keiko hagyatéka.
- Milyen gondod van, esetleg segíthetek megoldani? Nem tudom te, hogy érzel, de nem jó állandóan magányosan lenni - igaz a mostani utam eddig egész izgalmas volt.. mosolyom erősödő tendenciát mutat.
- Rossz fegyvert választottál? A lándzsa szerintem egy remek fegyver, számtalanszor vesztettem már ellene - mondtam kicsit nevetve, hátha jó kedvre deríthetem, mert láthatóan, mosolyán túl van valami apró ami a szavaiból kicseng, hogy legszívesebben váltana másra. Pedig szerintem, ha valamit egyszer választottunk akkor érdemes kitartani mellette. Persze ez elég begyöpösödött gondolkodásmód, mosolyodtam el a gondolatra. Ha most előhúzom a kardom azt vajon hogyan venné? Jutott eszembe a hirtelen gondolat, nem ezt nem szabad.

by **Jay** Csüt. Május 16 2013, 23:24

Miután Möra lehuppant a fűbe, én se tettem másként. Időközben ideért hozzánk egy kiscica is, ahogy látom az övé, hisz körülötte sétálgat. Mintha védelmezné. Elég édes a kicsike.
"-É-én... az erdőben, egy fánál. És te? Jézusom, hogy a fenébe kerültük el egymást eddig? Azt hittem, végül nem is jöttél játszani!"
Meghökkenve hallom, hogy kint élt, egész végig, én meg bent kuksoltam a városban. Ha hamarabb kimerészkedek, talán már rég együtt lehetnénk újra.
-Én a városban voltam, egész idáig.. de én is azt hittem, hogy nem vetted fel a NerveGeart, mert közbejött valami. Pedig miután az admin elmondta azokat a szörnyű dolgokat, azonnal üvölteni kezdtem a neved, és mindenfelé kerestelek..de nem találtalak sehol. Mondjuk akkora tömegben, mint ami ott volt..- szinte megborzongok, visszaemlékezve arra a napra, ami már lassan fél éve volt. Azóta csak járkálok a városban, gyűjtöm az információkat, de nem találtam semmit. Mit is találhattam volna, hiszen alig mertem közelíteni bárkihez is, még az NPCk-hez is alig. Féltettem az életemet, inkább másokra hagyva a harcolást..egy gyáva féreg voltam, pedig ki akarok jutni, minél hamarabb.
-Tényleg nagyon furcsa, hogy eddig nem találtuk egymást. Azt hittem, hogy valami alapján megtalállak. Mondjuk lehet, meg kellett volna beszéljünk egy helyszínt, ahol találkozunk, meg időpontot.. csak hát, senki se gondolta volna, hogy ez lesz a vége.
Mégegyszer végignézek a kismacskán, ami nem egészen házimacskának tűnik.
-Csaknem állatidomárt választottál itt is? - kíváncsiskodom mosolyogva, miközben egyik kezemet kinyújtom felé, hogy megsimogathassam a vállát. Kérdeznék szívem szerint még többet is, de nem akarok mindent egyszerre rázúdítani, hadd nyugodjunk meg egy kicsit legalább. Aztán jöhet a többi. Legalább végre kibeszélhetem magamból mindazt, ami a hosszú idő alatt felgyülemlett bennem. Nem kell féljek tovább, hisz végre megtaláltam Őt.

by **Chancery** Pént. Május 17 2013, 00:03

//Jay//

-A városba talán két hete mertem bemerészkedni. -nevetem el magam. Ooo, bárcsak előbb eszembe jutott volna, vagy merszem lett volna hozzá. Mondjuk való igaz, egy pókkal a vállamon elég nagy kurázsi kellett az első alkalomhoz is, kész csoda, hogy volt egyáltalán egyvalaki, nemhogy két ember, aki rögtön el is fogadta.
Az-az első nap meg tényleg nem volt egy leányálom. -Én már nem is emlékszem, mit csináltam. Teljesen ledöbbentem, aztán mire felfogtam mindent, már a fánál voltam és a tojást nézegettem. A találkahely nekem is sokszor eszembe jutott, hülyék voltunk, hogy nem beszéltünk meg egyet sem... -de késő bánat, ebgondolat. A lényeg, hogy megtaláltuk egymást végül, és mostantól már tudom, mi a helyzet vele. Együtt fogunk elindulni, és két ember a fronton többet fog érni, mint egy. Arról nem is beszélve, hogy biztos vagyok benne, ő nem hagyna hátra, ha a helyzetek a legrosszabbra fordulnának. Igaz, eddig egy emberrel sem találkoztam, akiről ezt feltételezném, de abban, akit évek óta ismerek, csak-csak jobban megbízom, mint egy pár napja ismert idegenben.
-Hát igen. -felelem vigyorogva-nevetve, végigsimítva ÁK hátán. -Bemutatom Álomkelőt, a vadmacskát. Igazából nem ő az eredeti petem, de szerintem Normot nem szívesen ismerted volna meg. -pár másodperc zavart kuncogás... -Eredetileg egy óriáspókot kaptam. Aranyos volt egyébként.
Norm talán ezért ment el? Megérezte vagy valahogy megtudta, hogy Jay hamarosan felbukkan, és jobbnak látta elintézni a cserét? Már ha egyáltalán neki köszönhetem a dolgot. Elfelejteni mindenesetre sosem fogom.
-Te pedig... kardforgató lettél végül? -mosolygok meglepetten. Őt ismerve íjászra számítottam, de majd később megkérdezem, miért döntött végül így.

by **Peter Worker** Pént. Május 17 2013, 16:52

Parvulus és Peter

Gondolkodtam a válaszomon, miközben Hisamének mesélt. Talán egy percnyi lehetőség a tökéletes válasz átgondolására nem volt sok, de több, mint amit remélni lehetett.
Felém fordult és valóban mesét várt tőlem.
- Elsőnek tisztázzunk egy fontos dolgot. Hiszek neked. Nem fogok senkit sem megkérdezni a szavaid hihetőségéről. – mosolyogtam rá bizalmasan – Hogy a céhem miben tud segíteni neked, vagy mit tud adni a számodra, az jó kérdés, fogalmam sincs. Talán csak pár barátot, kik hozzád hasonlóan küzdenek a nevelés mikéntjével. Ne hidd, hogy egyedül vagy ezzel a problémával, mert nem. Vannak tőled nagyobbak is, kik nem tudják, hogy hogyan kell felnevelni valakit. Segítünk egymásnak, amiben tudunk, de többet nem merek ígérni neked. – és gondolkodtam el, előre néztem, üvegesé vált a tekintettem. Rossz emlék tört felszínre – Igen, volt már egyszer, hogy egyedül hagytam Hisamét. Mentenem kellett volna, de elfutottam és ő mentett engem. – csupán csak egy halvány mosolyt engedtem el, gondolva arra, hogy véget ért az az élmény - Szégyellni való történet. Támadtak minket, el is kaptak. Hisame kellett nekik és el akartak választani tőle. Tudod, ha ők meghalnának, mi tovább élnénk, viszont, ha mi meghalunk, úgy ők is élnék az életüket. Megakartak ölni engem, ám Hisame megmentett, elmenekültem, hátra hagyva őt. Sokáig futottam, majd egy sötét barlangban pihentem meg. Nem zavart éhség, vagy szomj, nem érdekelt semmi, csupán csak azon elmélkedtem, hogy lehet jobb lenne neki nélkülem, hisz gyengének éreztem magam. Lehet az is voltam. Talán, nem tudom, ám egy valamiben biztos voltam. Ha ő élne is nélkülem most, én nehezen tudnék nélküle. – mosoly, amolyan „szép emlék jutott az eszembe” féle mosoly, majd sóhajtottam – Történtem csupán csak ez van, nem tudok sajnos regélni a sárkányokról és mesélőnek is pocsék vagyok. Azt hiszem, nekünk kell megismerni őket. Neked meg nekem és nekünk kell majd tovább adnunk az ismereteinket másoknak. Mit gondolsz, vállalnál ilyen szerepet? – nem is tűnt rossz ötletnek egy feladattal ellátni őt. Ismerje meg Timudust.

by **Jay** Pént. Május 17 2013, 23:56

//Möraja//

Együtt nevetett Channal, pedig belül fájdalmat éreztem kissé, hogy ennyire elkerültük egymást. De valóban viccesnek érződött, hogy mindketten máshol kerestünk menedéket.
-Hát igen...én se nagyon emlékszem, hogy mi volt már anno...és tényleg meg kellett volna beszélnünk valami találkahelyet, de mostmár mindegy, a lényeg, hogy itt vagy! - mosolyodtam el. - Amúgy kíváncsi lennék, a valódi testemmel mi is lehet. Biztos feltörték a kolesz szobáját, mert mostanra kiszáradtam volna!- nevettem el magam, de mégis keserűség volt bennem. Vajon meddig kell még itt lennünk?
A kardforgatós kérdésre elgondolkoztam, hogy miért is választottam ezt a kasztot.
-Hát...eleinte íjász akartam lenni, de valahogy nem tudtam elképzelni magam ebben a világban íjászként..ne kérdezd, miért, mert fogalmam sincs. Meg amúgy is, egy karddal jobban meg tudlak védeni, mind egy íjjal és egy tegez nyílvesszővel... - mondtam tisztán.
~Bár lehet, hogy akkor inkább lovagnak kellett volna menjek..kár, hogy nem lehet újra választani kasztot. Ki tudja, lehet megint a kardforgatót választanám.~ gondolkoztam magamban.
Mikor eszembe jutott, hogy egy óriáspókot kapott először petként, megborzongtam.
-Iiiigen, biztosan NAGYON édes lehetett az a pók......- heherésztem "enyhén" fura mosollyal az arcomon. Ki nem állhatom a pókokat, gyűlölöm őket, fúj, hagyjanak engem békén. Bár amíg nem látom és nem érzem őket, felőlem bárhol ellehetnek, csak ne kerüljenek a szemem elé, mert akkor rövid úton kapnak egy kis rovarírtószert mind a nyolc szemükbe.
Vajon én milyen petet kaptam volna állatidomárként? Érdekes lenne megtudni.
Majd ránézek a cicára, és én is a kezemet nyújtom felé lassan:
-Hát szia, Álomkelő. Megengeded, hogy megsimogassalak? - kérdeztem inkább kíváncsian, mintsem félve.

by **Chancery** Szomb. Május 18 2013, 00:19

//Möraja//

-Biztosan tudják odakint, mi a helyzet, különben már mindenki halott lenne. -spekulálok, de most így elgondolva, biztos információt egyszerűen nem tudok. Talán valaki mégis hallott híreket kintről, majd körbekérdezek, esetleg magát Kyuushirot zaklatom fel, hátha tud valamit a dologról.
Íjászos magyarázatán elkuncogom magam. -Legelső párbajom egy íjász ellen volt. Alázatos vereséget szenvedtem ellene. -legyintek. -Egy kardforgatót viszont én "aláztam le". Legalábbis részben. Viszont nyugi, mert ha nagyon meggondoltad magad, elvileg lehet váltani útközben, de csak egyszer, és onnan már nincs visszaút. Találkoztam már egyébként íjásszal, kardforgatóval meg árnyharcossal, ez utóbbi szintén elvert, de úúúúgy... -próbálok visszaemlékezni a Kazuma ellen vívott Novás párharcra, majd elkuncogom magam. -... három másodpercig tartott. Tényleg, te párbajoztál már valaki ellen?
Na igen, Jaytől ilyen reakciót vártam Norm említésére. A szívem megint megsajdul picit; hiányzik az a csöppség, de most már érzem, hogy jobb lesz így. Első itteni ismerősöm is pókfóbiás, de úgy láttam, nem akkora mértékben, mint a párom, mert ő hajlandó volt a végére megérinteni Normot, Jay viszont... szerintem ha tüzes lávával fenyegetnék, akkor sem jött volna a közelembe, ha előző petem ücsörgött volna a fejemen, ahogy szokott.
Álom gyanakodva nézi még mindig a számára ismeretlen valakit, és mikor Jay nyúl, dühösen fújtatni kezd és nagyot süvít a levegőben kis mancsával. Nem talál, de figyelmeztet, a passzívja természetesen mindig aktív. Ledorgálom sutyorogva, hogy viselkedjen, lépjen már ki harci helyzetből. Mikor már biztos, hogy lenyugodott és nem fog karmolni, bátorítóan rámosolygok a fiúra, hogy most már jöhet a simi.
-Bocsi. -mentegetőzöm. -Még hozzá kell szokjak.

by **Nio** Vas. Május 19 2013, 18:09

Hayashi Yuichi

Figyelmesen hallgattam végig a fiút, bár nem hittem a fülemnek mikor azt mondta lehet hogy tud segíteni, bár nem azonos kasztba tartozunk. Ennek nagyon megörültem. Nem is tudtam először mivel is kezdhetnék, olyan izgatott lettem. Végre valaki segít nekem hogy megismerjem fegyverem.
-Nem akarom leváltani, csak megfordult fejembe a gondolat. Viszont az utóbbi időben egyre jobban megy. Pontosítanék,ha valami rosszat mondtam volna nemrég: meg akarom ismerni, mivel még nem tudom, nem ismerem. Mikor elkezdtem a játékot...-álltam meg egy pillanatra, tűnt el hirtelen minden pozitív érzelem arcomról. Szinte leblokkoltam, ahogy eszembe jutott a kezdet.
Mikor elkezdtem a játékot, akkor előre megfontolt szándékkal választottam ezt a fegyvernemet. Bár akkor még nem kezdődött el ez az egész rémálom. Akkor még manga rajzolói pályára akartam lépni és egy karakteremhez akartam mintaként használni játékbéli énemet. Akkor még úgy volt persze, hogy hazamehetek és nem halok meg a valóságba, ha itt meghalok. Most sincsen másképpen a tervem a jövőre nézve, még mindig mangákat szeretnék rajzolni. Csak most van egy akadály, amit le kell küzdenem előtte.
Ez a gondolat minden nap előjön mióta itt vagyok. Ha egyedül vagyok még rosszabb. Néztem fel újdonsült barátomra, Yuichire.
-Nem szeretek egyedül lenni. Mostanában meg főleg- mondtam szinte suttogva, de ez volt az igazság. Ha egyedül vagyok szinte csak ezen kattog az agyam.

by **Hayashi Yuichi** Vas. Május 19 2013, 23:46

Nio

Figyelmem teljesen a lányra szegeztem, most még valahogy az erdő, és az esetleges veszélyek sem foglalkoztattak. Érdekes volt számomra minden szava, örültem neki hogy, nem szándékozik lecserélni a fegyverét. Vajon milyen hosszú lehet? Megengedtem magamnak egy röpke körbenézést, igaz itt tényleg nehéz lenne szúráson és vágáson kívül használni, rendesen félkört, vagy teljes kört sem tehet vele teljes hosszában. Könnyen felderengett előttem a kép, ahogy gyermekkori barátom, Bakin lándzsájával közel fél órán át tudott távol tartani, és végül is egy "vak ütéssel" megmutatta, hogy még a másfél kezes pallos is kevés ellene. Talán ha kétkezessel harcoltam volna ellene, de előbb itt kell legyek. Éppen elkaptam Nio elkomorodó arcát. És hamar meggörbült az én szám széle is de hallgattam még tovább, hátha elmondja, mi az ami bántja. Igen egyedüllét ezen a helyen, felőrli lassan az embert, egyedül hagyva a gondolatokkal, és azzal a ténnyel, hogy mi még szerencsés túlélőknek számítunk, nem úgy mint az a pár ezer játékos akik kezdetekkor.. de inkább szóra nyitottam a szám:
- Itt az erdő tényleg nem megfelelő hely, a fegyvered forgatásához. És ráadásként vad sincsen sok. Pár órás utamon is csak eggyel találkoztam, az is a frászt hozta rám. - mosolyodom el, hátha, sikerül erőt merítenie ebből. - Javasolnám, ha benne vagy elindulni az erdő széle felé - térképemre tekintek, ha az ismeretlen területek kérdőjellel lennének megjelenítve, akkor most, tele lenne kérdőjelekkel a kép - érdekelne komolyan, hogyan forgatod, és talán még segítségedre is lehetek, odakint - mutatóujjammal mutatok a kobakomra - amikor még nem volt rajtam a sisak, sok időmet ilyen dolgokra fecséreltem. Lehet most pont jól jön ez a tudás.
Igyekeztem sokat mosolyogni, tudom mennyire jól jön néha mosolyt látni, ebben a világban pedig, leginkább kötelezővé kellene tenni. Sokkal jobb lenne minden, hiszen segít még ha rövid időre is, de segít elfeledtetni, hogy milyen sokat itt kell még lenni, és még milyen sok szörnyet, és bosst el kell tenni láb alól, bár főnök harcok közelébe még jó ideig nem fogok kerülni, ezt tisztán érzem.
- Ne haragudj, hogy így ismeretlenként, ilyet kérdezek, de te hogyan élted meg a kezdeteket? Úgy értettem ki előző szavaidból, és vonásaidból, hogy valami nagyon-nagyon rossz történt. A választ valószínűleg sejtem, persze, ha tükör volt a vége, de jobb lenne mégis tőle, hallani. Gondolataimat, megzaboláztam és figyeltem a szavaira. Szavai suttogásba váltottak, és amit mondott azon már régóta gondolkozom én is. Mostanában mi történhetett vele? Kételkednem kellene benne, a józan eszem ezt mondja, de sosem hallgattam igazán semmi vészhelyzet jelzőmre, ha van alapja, ha nincs. Mindig csak a szívemre, így: - Igen a magány, az egy furcsa szörny, mostanában mi történt? - szavaim végre először nem hadarósra sikeredtek, ugyanis ez az én velem született átkom, gyorsan beszélek, és néha egy egy szóvéget elharapok. Így nehezebb követni szavaim, ami zavarhatja a beszélgető partnerem. Ezúttal viszont sikerült kicsit lassabbra fognom. - Szeretnék társulni hozzád egy időre, ha neked is megfelel. Letámadásként hangozhat.. - tekintetem elkaptam róla, zavaromban, és jobb kezemmel a hátul összefogott hajam-keresgéltem - de nincs hátsó szándékom. - komolyodtam meg.

by **Shukaku** Kedd Május 21 2013, 15:52

/Peter & Parvulus/

*Szemeiben továbbra is csillogott az érdeklődés, ahogy hallgatta a fiú válaszát, és semmi más. Nem mutatta jelét annak, hogy elszomorodna a történeten, vagy annak, hogy lelkesedést érezne a Peter által felajánlott feladat iránt. Mindössze várta, hogy végetérjen a beszámoló. Ezután egy rövid, talán egy-két percnél sem hosszabb csend állt be a kettejük beszélgetésében. A lány tudta, hogy mit fog mondani. Már akkor megfogalmazódtak tudatában a válaszok, miközben hallgatta a fiú beszámolóját.*
~Bízni továbbra sem bízhatok benne… de megváltoztatni nem akar, és azt hiszi, hogy segíthet nekem, még sem akarja rámeröltetni a segítségét. Különös. Olyan, akit még sohasem láttam.~
-Nem tudsz hinni nekem, mert még semmit nem tudsz rólam, és megkérdezni sem tudsz senkit, mert csak én vagyok itt, és Timidus, aki pedig csak csipogni és vinnyogni tud.
*A sárkányra nézett az ölében, és összeborzolta feje búbján a tollakat.*
-Ugye kicsi Timidus? Te sem fogsz elmondani semmit.
*Halkan felkuncogott, majd újra a fiúra nézett, és folytatta.*
-Hogyan lehet tiéd a céh, ha fogalmad sincs dolgokról? Miként lehetsz te a vezetőjük? A mesékben a lovag mindent tud a csatlósairól, és mindig tud nekik segíteni…
*Ismét egy rövid szünet, majd innentől kezdve csak félmondatokat mond egymás után, a meghallgatott szöveg részleteit kiragadva, arra válaszolva. A mondatok között néha rövid szünetet, elcsuklást lehet észrevenni… talán csak gondolkodik a folytatáson.*
-Barátok… akik küzdenek… mint én… ha ők sem tudják, akkor miként segíthetnének?... Nagyobbak… nálam általában nagyobbak vannak… csak kevesen akik hasonlóak, és értenek is.
A történeted pedig butaság, és te is bután viselkedtél. Apukám azt mondta, hogy a jó vadászkutya a vadász társa. Ugyanúgy felelősséggel tartozik a kutya a gazdájáért, mint a gazda a kutyáért, és soha nem hagyhatják egymást magukra. Te elhagytad a sárkányodat, aki ezután mégis veled maradt…
*Újra csak csalódott az emberekben, és újra azt érezte, hogy inkább az állatokkal, a természetben kellene maradnia, viszont már túl sokat tudott meg, és túl kíváncsi volt. Lassan elindult Hisame felé, leült elé törökülésben, Timidust lábai között nyugtatva, felnézve a előtte álló sárkányra.*
-Egy dologban igaza van Peternek. Nekünk kell megismernünk titeket… és ki tudna többet mesélni rólatok, mint ti magatok. Miért maradtál mellette?

by **Jay** Szer. Május 22 2013, 14:23

/Möraja/

"-Biztosan tudják odakint, mi a helyzet, különben már mindenki halott lenne.-"
-Hát igen. Bár tudhatnám, hogy mi van odakint.. aggódom pár emberért.- mondtam, s eszembe jutottak azok, akik aggódhatnak értem odakint: a mamám, a testvéreim, és a barátaim, még ha nincs is sok belőlük. Ekkor a szüleim is felötlöttek a fejemben, de a képüket gyorsan kiráztam a fejemből: soha többet nem akarom látni őket, de még csak nem is akarok gondolni rájuk.
-Érdekes lehet párbajozni, kíváncsi lennék milyen...bár nagyon remélem, hogy nem lehet benne meghalni. -borzongtam meg ismét.
-Gratula a győzelemhez, biztos jó lehetett -mosolyodom el.- Azt az árnyharcossal való harcot meg elmesélhetnéd majd később.
Mikor a macs felé nyúltam lassan, kicsit megijedtem, mikor felém kapott, így gyorsan el is vettem a kezem a közeléből. Elég harcias vadmacs. De ez a dolga, úgyhogy nem szólok róla semmit. Legalább tudom, hogy meg tudja védeni magát és Chan-t is, még ha kicsike is.
-Bocsi. - mondta -Még hozzá kell szokjak.
-Áh, nyugi, semmi baj!- nevettem - Biztos jó erős, ha ennyire kis harcias.
Ekkor körbenéztem, hogy jobban szemügyre vegyem a tájat: az tele volt vaddisznókkal. Megmarkortam a kardom, miután felálltam és feltettem a kérdést, ami már pár perce a fejembe szállt:
-Tudnál nekem segíteni, hogy kiismerjem ezt a harcrendszert? Még senki és semmi ellen nem harcoltam, viszont ahogy hallgattalak és látlak, már jónéhány csatában résztvettél. Lennél a mesterem?- kérdeztem magabiztosan.
Na ja, a harc. Mindig is szerettem az íjakat, de a célzás már nem volt az erősségem..talán karddal jobb leszek. Csak meg kell tanulnom minden apróságot, ami kell egy jó kardforgatóhoz.

by **Chancery** Szer. Május 22 2013, 18:50

//Jay//

-Érdekes dolog, egyébként nem lehet benne meghalni. Háromféle párbajtípus van, az egyik az első csapás: aki először leüti a másik páncélját, és találatot visz be, nyer. A második a fél-élet, ott csak addig megy a harc, amíg az egyik fél le nem üti a másik életének felét. A harmadik az... nem jut eszembe a neve, de annak az a lényege, hogy teljesen le kell vinni az ellenfeled erejét. Mindhárom esetben az utolsó csapás előtt, ha betalálna, megállít a rendszer és kihirdeti, hogy nyertél. -kuncogok. -Én is meg voltam először ijedve, mert azt hittem, a petre ez nem érvényes és megölik, de szerencsére nem, elmagyarázták nekem, hogy lehetetlen párbajban bárkit is megölni. Itt maximum a moboktól, bossoktól halhatsz meg, esetleg más játékos által, védett területen kívül.
Látva Jay kissé elsápadt arcát, hozzáteszem: -Viszont hallottam, hogy valahol lehet venni olyan burkot bossharcok előtt, ami kirepít téged a helyszínről, mielőtt meghalnál, és így túléled... csak nem kapsz jutalmat.
A "biztos jó erős" kijelentésre csak bólogatok. Azt már nem mondom, hogy a statjai most ugyanolyanok, mint a pókomé voltak, aki egy ütésből leölt egy gyesznót. Lekuksizva a statjait Jay-t úúúgy... négy ütésből tudná leverni. Nem mintha le akarnám, de még mindig él bennem a hajrá, hogy megfigyeljek mindenkit magam körül, az erőviszonyokat, ki miben mire jó. Azt hiszem, lassan együtt fogok rezonálni ezzel a világgal. A végén még én leszek a harcos hercegnő, és Xena (vagy Szalma) lesz a nevem. El o el.
-Tudnál nekem segíteni, hogy kiismerjem ezt a harcrendszert? Még senki és semmi ellen nem harcoltam, viszont ahogy hallgattalak és látlak, már jónéhány csatában résztvettél. Lennél a mesterem?
Egy kicsit ledöbbenek, leteszem Álomkelőt a földre és lesöpröm a digiport magamról. -Annyira sok ideje én sem vagyok itt ahhoz, hogy mester legyek, de amit én tanultam, azt talán át tudom adni. -felelem végül mosolyogva, de tény, hogy az adrenalinszintem egy másik (pánikszerű) formája máris kezd alakot ölteni bennem. Majd meglök pár gyesznót, az helyre fog rakni.
-Még jó, hogy te is kardforgató vagy, engem is egy olyan tanított. Na nézzük. -előveszem a Késem, és közben visszajátszom magamban mindazt, amit nem is oly sok ideje (pár napja? pár hete?) mondott Kyuushiro. -Én idomár vagyok, és elsősorban a petem harcol, de hasonló a felállás. A vaddisznó nem valami erős, Álomkelő is egy ütésből leveri őket, és ahogy nézem, neked még nagyobb is a sebzésed, így nem kell félned. Ha mégis eltalál az egyik, nem sebeznek olyan sokat, hogy félni kéne, de amúgy is itt leszek melletted, meg majd megtanítom a switchet is. -"ha már én nagy nehezen felfogtam a lényegét." -Koncentrálj arra, hogy támadsz, és az energiát a megfelelő pillanatban ereszd szabadon. A fegyvered fel fog fényleni, hogy ha jól csinálod, és igen könnyű művelet. Abban a pillanatban csak csapj az ellenfélre, a többit a rendszer is elvégzi helyetted... sőt, meg is mutatom, várjál. Álom, készülj, kérlek!
Álomkelő kicsit hátrább lép, én pedig előre. Jaynek is jelzek, hogy most maradjon a helyén, de figyeljen erősen. Magabiztosan lépek az egyik disznó közelébe, aki láthatólag már fel is figyelt rám. Remek.
Kezd egyre inkább rutinból menni a dolog. A Kés pengéje felfénylik, enyhe terpeszbe állok és várok. "Macska vagyok, macska vagyok, sikerülni fog", kántálom magamban. A disznó pár figyelmeztető röfögés után pedig vad vágtában elindul felém.
Ha Jay is ugrana, hogy ő mégpedig csakazértis megvéd, ÁK rá fog nyivákolni, extrém esetben elé ugrik, hogy ne.
Mikor a disznó elég közel, egy ugrásnyi távolságra ér tőlem, oldalra lépek balfele és kiugrok, ahogy mindig, a testem jóformán magától mozog. A Kés pengéje belehasít a disznóba, de csak a fele életcsíkját viszem le a támadással. Mikor megfordul és indul a következő kör, Álom hátulról ráugrik és egy éles karmolással pixelekre hasítja a dögöt.
Máris érzem magamban azt az ismerős adrenalint, az önbizalmat. Büszkén mosolygok Jayre, aki remélem, nem ájult el az ijedelemtől ^^ -És neked ennél könnyebb lesz a dolgod. Érted a lényeget?
Ha azt feleli igen, már intek is egy közeli disznó felé, hogy akkor mutassa meg. A Kést nem rakom el, előbb látni akarom, hogy boldogul.

by **Peter Worker** Csüt. Május 23 2013, 14:25

Parvulus és Peter

- A mese, az mese, a valóság egy kicsit másabb és nem is azt mondtam, hogy semmit sem tudok, hanem azt, hogy nem tudom, hogy miként tudnának ők segíteni neked. Velem beszélsz most, mert beszéltetlek, de lehet velük beszélni sem beszélnél. Ez olyan dolog, ami akkor derül ki, ha kipróbálásra kerül.
Sokan félnek a kisgyerekektől, nem szeretnek velük beszélgetni, mert akaratlanul is túl őszinték. Mi a fejükben, az a szájukon. Lehet bántanak másokat így, lehet nem, de nem tudják, hogy mikor kell hallgatni. Igen, a történetem buta volt és az akkori viselkedésem is. Nem tudtam ez ellen ellenkezni és csak hallgatva néztem, miként Hisame felé fordult.
- Tudod Apa azt mondta, hogy én mentettem meg őt és hogy elfutott. Ez igaz is, mit sokszor megjegyzek neki, de ott van a másik oldal is. – hajolt közelebb Shukakuhoz – Tudod én kértem, hogy menjen el. Bántották volna őt és én azt nem akartam. Hogy miért maradtam mellette? Mert visszajött értem. Viszont. – egy virághoz hajolt lejjebb, majd a hűs leheletével mozdulatlanná tette azt. Letépte, minek okán a virág a pixeleire hullt, viszont a jégforma megmaradt és nyújtotta is azt Shukakunak – Miként csatlakozol hozzánk, úgy segítek neked, hogy megérts minket. Timudust megértem. Időnként vállalhatom a fordító szerepét. – egyenesedett ki – Ez kicsit fenyegetően hangzott, de tudod mit? – nézett le a lányra – Veheted is annak. Okos vagy, talán okosabb is mint Apa. Biztos átlátod a helyzetet. – majd fordult és indult is el. Követtem őt, most ő irányított, ám csupán csak egy lépést tettem Shukaku mellett, egy pillanatra megálltam, hogy megnézzem fel áll e.

by **Nio** Csüt. Május 23 2013, 16:13

Hayashi Yuichi

//Bocsi a késésért, sajnos vizsga időszak van...//

Érdekes é logikus gondolkodása ismét visszarántott borús gondolataim mezejéről. Valahogy eléggé könnyen elkalandozok, ha valami igencsak negatív dologra gondolok.
-Jó ötlet. De ne várj tőlem valami sokat, még nemigen forgatom valami pazarul- hívtam elő térképemet, és kezdtem el nézni, hogy merre kéne menni. Viszont, sajnos az én térképem is hiányos volt, de mielőtt kérdeztem volna, már folytatta is. "Ne haragudj, hogy így ismeretlenként, ilyet kérdezek, de te hogyan élted meg a kezdeteket?" kérdezte kisebb szünet után.
Kérdése kissé meg is lepett, ami látszott is rajtam, de ezúttal nem el keneten és komoran kezdtem meg válaszom, hanem egy nagy sóhaj után nyugodtan:
-A kezdet nálam azt jelenti, amikor a boltban megfogtam a játék dobozát és diadalittasan durodtam a tömegen át a pénztárhoz- kezdtem meg monológom, melyet próbáltam rövidre fogni, hogy ne untassam nemrég megismert barátomat.- Azért vettem meg a játékot, hogy egy általam kreált történethez pózokat gyakorolhassak, és lerajzolhassam azokat a valóságba miután levettem a NevearGeart. Azzal viszont nem számoltam hogy rajtam marad és még ha csak egy időre de itt kell élnem. Lehet, hogy furcsán hangzik, de mikor kiderült, hogy nem biztos hogy haza jutok egy világ omlott össze bennem. Soha nem játszottam még hasonló játékkal se. Semmi tapasztalatom nincsen. Nem szeretem a gyilkolós játékokat vagy filmeket, animéket. Ez a műfaj teljesen távol áll tőlem. Kérdem én, ezek után, hogy fogom túlélni?- eszméltem fel hirtelen, és néztem Yuichire. Vajon untattam a hegyi beszéddel, egyáltalán értette, mit akarok kihozni ebből. Vajon hadartam valahol? Fürkésztem tekintetét és próbáltam rájönni, mit lép, mit mond ezután.

by **Hayashi Yuichi** Pént. Május 24 2013, 10:14

Nio

Mivel még tényleg nem ismerem, hogyan forgatja fegyverét, ráadásképp magát a fegyvert sem láttam, és ismeretségünk is lekorlátozható az előbbi pár percre, így nem szólok közbe, amúgy is illetlenség más szavába vágni. Kinti nevettettetésem, annak ellenére, hogy itt szó szerint barbár vagy csőlakóként élek, továbbra is megmaradt. Egyetlen eddigi ruhám igyekszem tisztán tartani, így nem láthat bele az életvitelembe. A gondolataim ismét eltértek, szóval ideje visszatérni. Figyelek tovább a lányra, mintha fiatal lenne, ugyan a saját vonásaim se egy öreg emberé.. újra vissza kellett terelnem gondolataim. Hamar elő is vette a térképét, de láthatólag inkább kérdésemre figyelt és arra is válaszolt.
Meglepett, hogy teljesen a legelejénél kezdett. Onnantól, hogy megvette a játékot és jó cél érdekében csatlakozott a SAO világába. Viszont ez igaz se ő sem én, sem senki nem tudta, hogy már nem térhetünk vissza, egy reményt még azért hagyott Kayaba a játék végig vitele. Kérdésére ebben a pillanatban nem tudok gyógyírt, vagy amit tudnék rá, az lehet túlontúl közvetlen és elutasítaná még a szándékot is. „Kérdem én, ezek után, hogy fogom túlélni?” Csengett még fülemben.
Tekintetem le szegeztem, és csak ott álltam előtte, ezen már gondolkodtam én is hogyan lehet itt túlélni. Van a teljes feladás, de öngyilkosság nélkül, vagy a kilépés öngyilkossággal. Az utóbbi még nem igazán jutott eszembe, mert azt mindig is gyáva dolognak tartottam. Ahogyan az előbbit is, bár hónapokig ebben az állapotban voltam. Nem tudtam ránézni még.
- Erősnek kell lenned és akkor túléled te is, remélem, ahogyan mindenki más is. Vannak dolgok, amikről le kell mondani itt, – nyeltem egyet – a te esetedben pedig a tartózkodást a harctól. Nem szívesen mondtam ezt. – sikeresen leküzdöttem a keserűséget, amit éreztem és tekintetem ismét rá emeltem – Van kiút és te is túl fogod élni. – próbáltam biztatni, vagy hitegetni, hisz én is ebben hittem.
Nem szereti a gyilkolós játékokat, meséket, vagy filmeket. Hogyan lehetek képes segíteni rajta? Bár ami pozitívum, magasabb szinten van szóval, ha nem is szereti csinálni, vagy elítéli ezt, akkor is hajt, tesz érte, hogy kijusson.
- Szeretném, hogy így legyen – bár nem tudom mi késztetett egy ilyen mondat kimondására, de valahogy máris megkedveltem. Mosolyt próbáltam erőltetni az arcomra és folytattam, bár a mosoly sikertelen volt.
- Az hogy nincs tapasztalatod ilyen játékban, pótolható. Személy szerint ebben a VRMMO stílusban nekem sincs tapasztalatom, de más MMO-ban igen. Miket ismertél meg eddig itt?
Valamint.. –szavam elapasztottam, lehunytam szemeim, kettő lépést hátraléptem és jobb karom kinyújtottam magam elé, sarkon megpördültem, miközben ujjam továbbra is tőlem elfelé mutatott. Pörgésem végeztével felnyitottam szemem, és javasoltam: - Menjünk arra, ha neked is megfelel, ahogy láttam rajtad, neked sincs ötleted merre lehet az erdő széle, én meg már jó ideje eltévedtem, mondhatnám útvesztőnek is ezt az erdőt, olyan hatalmas. – feleltem mosolyogva.
Talán ezzel a kis bolondozással sikerült felvidítanom egy kicsit. Azt hiszem megkedveltem, már csak abból is, hogy neki is többet jelent a kinti élet, mint az itteni. Jó az tény hogy az itteni meseszép, egyfajta megvalósult, gyerek mese, ahol a gonosz bennünk rejlik, és a program az, ami ezt kihozza.
Ha belement Nio az indulásba, akkor vártam válaszát és közben fürkésztem mozdulatait. Ha nem, akkor természetesen maradtam és ugyan úgy várakoztam.

by **Nio** Pént. Május 24 2013, 12:59

Hayashi Yuichi

Miután elmondta feltehetőleg azt, amit akart mondani hirtelen és kicsit mókásan megfordult és egy szerintem teljesen random irányba mutatott. Úgy néz ki nem csak én nem tudok tájékozódni ebben az erdőben. Az igazat megvallva csak mentem előre eddig nem is foglalkoztam fele, hogy merre mentem. Nem néztem se jobbra, se balra, csak előre. Semmi úti cél szerűségem nem volt, csak mentem hátha találok valami érdekeset. Csak edzeni akartam ennyi, ez volt minden tervem.
-Rendben, akkor arra, nekem tökéletesen megfelel. Egyszer csak kijutunk- reagáltam előbb iránymutatására egy mosoly kíséretében. Előbbi rossz kedvemnek már nyoma se volt. Nem tudom miért, de teljesen nyugodt és vidám voltam, vagy valami hasonló. Rosszkedvnek nyoma se volt bennem. Jó, ha az ember ismer ilyen vidám embereket, bár még nem ismerem annyira.- Mellesleg,- léptem mellé- semmilyen hasonló játékkal nem játszottam ezelőtt még soha. Ez az első ilyen játék. Tehát jelenleg majdnem a nullán vagyok a tapasztalatot tekintve- fejtettem ki bővebben, majd indultam el előre.
Mikor elé értem elővettem táskámból fegyveremet, melyet szorosan magam mellett tartottam, hogy azért elférjek valamennyire, és ne akadjak be semmibe. Csak elővigyázatosságból vettem elő, elvégre az hogy eddig nem találkoztam semmilyen mobbal, az nem azt jelenti, hogy eztán se fogunk semmibe beleakadni, ami nem harap, vagy bánt. Nem volt nagy szám. Egy hosszú egyenesre csiszolt teljesen sima fa nyéllel rendelkező lándzsanyélen egy igencsak hegyes fémhegy. Csak akkor mondható különlegesnek fegyverem, ha képességemet használom, amit mostanában nem igen használtam. Talán egy párbajomban használtam először és lehet, hogy utoljára, de nem is emlékszem eléggé régen volt már.
-Mehetünk?- fordultam vissza. Jókedvem volt, és nem tagadom, ez a közös vadászat, vagy út is szórakoztatónak ígérkezik. Hátha történik valami.

by **Hayashi Yuichi** Pént. Május 24 2013, 16:42

Nio

Örültem, határozottan örültem, ahogy visszatért a mosolya. De legalább már tudom, hogy ő nem szeretne itt lenni, ahogyan én sem. Ez az egész bezárósdi, olyan távol áll tőlem. Mint egyik szenvedő alany én magam is a kijutásra tudok csak gondolni. Határozottságot nem tudok kiolvasni a szeméből, vajon ő is úgy fél belül, mint én? Naponta eszembe jut már, hogy rengeteg idő eltelt, az a bizonyos délután egy órai indulás óta és még az első 10 szint sincs felszabadítva. Remélem már csak azért is sikerül kijutni, hogy láthassam a rajzait, ha lesz rá lehetőségem.
Mosollyal viszonzom beleegyezését, és hamar fel is veszi velem a lépést Nio majd válaszolt is, amit érdeklődve hallgattam.
- Azért jobban állsz tapasztalati pontokban, nekem még alig mozdult meg a kis csík és a számlálóm is egyest mutat, - ujjammal igyekeztem bal fentre mutatni – és szeretnéd ezt játszani, amiben most vagyunk? – szerettem volna tisztába lenni azzal, hogy ő is ki akar jutni és készen áll-e hogy tegyen valamit érte kérdeztem komolyan. Sóhaj kíséretében folytattam: - Igen, egyszer kijutunk, és rajtaleszek, hogy ne csak az erdőből– mondtam már mosolyogva.
Ezután hamar le is hagyott, meglepett gyorsasága, és jókedve újfent, mintha kicserélték volna, talán már nem annyira magányos, mint eddig. Odakint sok irigy esem volt, hogy miért vagyok mindig vidám és jókedvű, nem kellene annak lennem. Róla ezt nem tudom elképzelni, hogy ilyen lenne. Néha egy egyszerű érzés akár a létezés is tud boldogítani, most viszont Nio mosolya táplál tovább.
Elővett tárolójából egy hatalmas lándzsát. Talán ilyet még odakint sem láttam. Egész jó a saccoló képességem, így megsaccoltam kb kettő kétkezes pallost, ha egymás után leteszünk a földre, olyasmi hosszú lehet. A leghosszabb lándzsa, ami ellen valaha is harcoltam az két darab másfél kezes pallos hosszra rúgott. Az hogy tudja használni, nem kis befolyással volt rám. Harci tapasztalat gyűjtőként léteztem kívül, és persze munkámnak. De itt elég csak az előbbi. Azt már tudom, ha valaha is ki kell állnom ellene, visszautasítom. Esélytelen számomra, így talán könnyebb lesz megmutatnom a harcmodor gyengeségeit, mert per pillanat ennek a fegyvernek a forgatása közben nem látok lehetséges hibát. Bár még ahhoz forgatnia is kell. Ámultam bámultam, a fegyverén, felderengett előttem katanám képe, hát hogy is mondjam, elenyésző. Tetszett a nyél egyszerűsége, semmi csicsa rajta, semmi felesleges kiszögellés. Bár a kopja jó tulajdonságát megtarthatták volna, talán ezt az apró hiányosságot látom a hegy túl távolinak tűnik, csak matt színe különbözik az erdő zöldjétől és barnájától, valamint persze, ahogy legyökerezett lábakkal állok Nio előtt.
- Persze mehetünk, csak alig állt el a lélegzetem, már újra el akar állni. – hebegtem. – Nem gondoltam volna, hogy ilyen nagy, alig várom, hogy lássam működésben. Megráztam a fejem, nem az csak egy tárgy, mindig az ember a fontosabb. Majd folytattam. – Kíváncsi vagyok, hogyan használod, és már értem, miért tudod nehezen használni ilyen helyen.
Lehet elrontottam a kedvét ezzel a kiindulással? Agyam sosem hagysz békét, csak a látottakra koncentrálsz, vívódtam magamban. Közben elindultam felé, és ahogy mellé értem, újból megcsodáltam őt is és a lándzsát is, tényleg alig hiszek a látottaknak. Mosolyra húztam a szám és mutattam, hogy próbáljunk szerencsét a véletlen irányban.
- Sikerült már véghezvinned, amiért ide szerettél volna jönni? Ebbe a játékba. – kérdeztem vidáman. Miközben sétáltunk. Könnyed tempóval haladtunk figyelve a fegyverére. Ha képes volt gyorsabban is menni, akkor eleinte le-lemaradoztam, majd felvettem a tempót. Hamar rá is bukkantunk egy érdekességre. Egy patak haladt előttünk, ami többfelé ágazott, és nem volt szélesebb, mint egy jókora lépés. Mélysége ismeretlen, de valószínűleg bokánál nem lehet mélyebb.

by **Nio** Hétf. Május 27 2013, 12:31

Yuichi

El is indultunk csakhamar keresni az erdő szélét, a kiutat erről a számomra igencsak szűkös helyről. Menet közbe a beszélgetés sem állt meg, Yuichi ismét kérdezett, aminek igencsak örültem. Bár kérdései közül az első számomra igencsak ciki volt először, de most már inkább vicces:
-A második szintet szerintem a véletlennek köszönhetem csupán és egy nem harcolós küldetésnek, amiben inkább csapattársaim végezték a feladat nehezét. Mivel az első szintem borzalmasan raktam össze a statomat- gondoltam vissza kezdetbeli bakijaimra nevetve. Ugyanis pont arra nem raktam pontot ami elengedhetetlen a harchoz, a kitartásra. Aminek háta, az első párbajomat buktam, mivel hamar kifulladtam, mert a speciális képességem sokat "fogyasztott".
Ez az idő már régen volt, nem is tudom pontosan hány hete, vagy hónapja, de mégis olyan mintha tegnap lett volna. Sok hibát követtem el mióta itt vagyok, de a legnagyobb talán az volt, hogy nem az elejétől fogva küzdök. Kalandoztam el egy pillanatra, de Yuichi csodálkozására visszazökkentem.
Nem volt olyan nagy szám fegyverem, de tény hogy nagy, hosszú volt, de egy lándzsa mindig hosszabb, mint egy kard, vagy lehet, hogy mint a többi fegyver, bár kardon kívül nemigen találkoztam még mással a játékban. Tulajdonképpen a fegyvernemeket se ismerem, bár biztos, hogy hosszú a lista is. Amennyi ember annyi variáció.
Aztán egy számomra furcsa kérdést tett fel;"Sikerült már véghezvinned, amiért ide szerettél volna jönni? Ebbe a játékba.", először nem is tudtam rá a választ. Kicsit gondolkodnom kellett, mivel egyrészt még nem is gondolkodtam ezen eddig, másrészt, meg nem is éltettem először mire gondolt:
-Hogy őszinte legyek nem tudom, mivel még nem rajzoltam le amit itt kipróbáltam eddig. Erre csak akkor tudnék válaszolni, ha ez megtörtént. De gondolom, ha magasabb szinten leszek és kijutunk, akkor majd tudom használni, amit itt használtam. Gondolom...
Tanakodtam el egy pillanatra menet közben. Még tényleg nem gondoltam erre. Sikerült-e vagy se... Majd otthon kiderül.
-Nem használom, valami mesterien, még nem szoktam hozzá- folytattam, majd én is kérdeztem- Te miért pont kardforgató lettél? Miért pont a kard?-fordultam kissé hátra menet közbe.- Sok kardforgató van, és szerintem alapvető emberi természet, hogy mindenki valamennyire egyedi akar lenni, és igazából, még szinte csak kardforgatóval találkoztam.- tettem hozzá.

by **Hayashi Yuichi** Hétf. Május 27 2013, 15:46

Nio

Az elhangzottakon morfondírozva, a kis ereket összefogó öblösebb érre mutatva elindultam arra, tulajdonképp nem is patak az, mert az szélesebb lenne sokkal, vidulok jót saját balgaságomon.
Majd válaszolok is hamar Nionak.
- Egyedi lenni. – suttogtam magam elé, igaza lehet, választáskor szinte mindig mindenhol, akármelyik játékot veszem alapul, a kardforgató az első, de mind emellé tényleg az egyediséget papolják az emberek, és hajszolják. Szeretnék én is különb lenni a többitől, de ez kezd túlontúl filozófiába átcsapni és hosszúra nyúlik tűnődésem – Azért pont a kardot választottam eszközömnek, mert ez kihatással van a kinti énemre. Odakint, is kardforgató vagyok, és pár pixel miatt választottam ezt. –mosolyodtam el. – Mindig is érdekelt milyen kardok léteznek a világban, vagy játékokban. És itt adott a lehetőség, hogy bármit forgathatok is, esetleg eltörhetem, mert ez igen rossz szokása. Azért is indultam el a sao-n, mert épp nincs kardom, amivel gyakorolhassak. Lehet ez most furcsán fog hatni, amit mondok és elfogadom, ha elítélsz miatta. Jobban vonzott az elmúlt korok hagyományai és szokásai, mint a mai japán. Bár itt az ellentét is, mert használom a modern vívmányokat – tekintek végig magamon – régimódi gondolkodásom, viszont csak a arra terjed ki, hogy megvédhessem azt aki nekem fontos. Eltekintek a lombkorona felé és közben észreveszem, hogy végig előttem sétált Nio miközben beszéltem hozzá, feltehetőleg figyelt, bár vigyázta lépteit, nehogy beakadjon lándzsája. – Jelen pillanatban szeretnék mindenkit megóvni, bár ez tudom kisebbfajta lehetetlen. - folytattam kis szünet után.
Ha még nem untatta nagyon, folytattam. – Én pedig szinte csak állat idomárokkal találkoztam eddig, és az első párbajom én is vesztettem, igaz ott Kyuushiro volt az ellenfél, és ketten is támadtuk, de így is kevesek voltuk. Az a különös kardja, biztos attól olyan gyors.. – halkul el a szavam.
Egy ideig csak sétáltam, kissé átlósan mögötte, kezeim most nem zsebemben nyugodtak, hanem magam mellett himbálóztak lépteim nyomán. Fekete haján táncolt a fény, ahogy a szél lengette a leveleket. és miközben beszélt, felderengett egy kép. Igen láttam már hasonlót, mikor vele sétáltam a gesztenyefák alatt. Csak innen hiányoznak a modernizáció vívmányai, legalábbis nem tudok róla, hogy itt lenne olyan. Olyan, mint ő, nem, nála jobb. Ez ezer százalék, kedves mosolya van.
Kis idő után folytattam is:
- Igen alig várom, hogy otthon kiderüljön, remélem fogok fejlődni valamicskét, és persze, hogy neked meglegyen a rajzod. Tűnődve figyeltem az egyre emelkedő talajt, ami előttünk kezdett kibontakozni. - Felmenjünk oda? - kérdeztem érdeklődve. A látottak még nem sokat mutattak, kissé emelkedő talaj de a lombkorona alatt eltűnik, mintha hirtelen emelkedne.

by Ajánlott tartalom