Peter Worker

Hisame mellettem volt, de mégis egyedül éreztem magam. Beszélgetni akartam valakivel és nem csak beszélni valakihez. Nem volt bajom Hisamével, sőt a többnél is többet jelentett nekem! de egy – két tanácsnak, pár válasznak szívesen örültem volna valakitől. Egy vállnak, hogy a fejem rá tehessem, vagy pár irányt adó pofonnak, hogy mit is csináljak magammal.
Tény, hogy sosem voltam egy társasági ember, mindig is inkább hallgattam másokat, mintsem központi része lettem volna valaha is egy csoportnak, de jó volt ez, azonban most hiányzott, kiket hallgatni tudtam volna.
- Ááá! – dőltem hátra a fűbe és adtam hangot magamnak – Tegyünk egy sétát. – rugaszkodtam el, majd fordultam a sárkányhoz.
Lelkesen állt fel, örült a mozgásnak.
A főtéren való séta nem jelentett nehézséget nekünk. Nem volt tömeg, nem kellett küzdenünk a forgalommal, mi se mentünk senkibe, belénk se jött senki, ugyanakkor egy lány sírására lettünk figyelmesek mindketten.
Tudtam, a társamtól jobb nem létezett ilyenkor. Lassan ment a lányhoz, nem ijesztette meg őt. A kezei alá bújt és akaratlanul is mosolyt csalt az arcára.
- Hát a te gazdád hol van? – törölte könnyes szemeit.
Hisame felém fordította a fejét, így a lány is rám nézett.
- Bocsánat. – nem igazán voltam még ilyen helyzetben, így nem tudtam, hogy mit kellett volna mondanom, zavaromban a fejemet vakartam és ostoba vigyort eresztettem el felé – Minden rendben veled?
- Igen, igen, persze. – vált vörösé az arca és nézte újra a földet.
Hisame tovább furakodott.
- Nem, nincs… nincs semmi sem rendben! – kezdett újból zokogni, mi okán közelebb léptem és guggoltam le hozzá. Öleltem őt, mit nem bánt, sőt ő még jobban szorított engem magához.
Percekig csak sírt hangosan és fájdalmasan. Hangja a szívemig hatolt, tudtam, hogy sosem felejtem el ezt a jelenetet.
Nem hagytam magára a lányt. Későbbi beszélgetésünkből kiderült, hogy egy barátja halt meg nem sokkal a találkozásunk előtt. Szíven ütött, mit mondott. Halál. Nem találkoztam itt még vele és valamiért azt hittem, itt nem is lehet meghalni. Játéknak hittem az egészet, annak tituláltam, hogy egy nagy ember nagyon unatkozott, de nem, haltak meg itt. Kayaba Akihiko embereket ölt és a keserves sírás megutáltatta őt velem. Hisamét adta nekem, de életeket vett el. Zavar lett fejemben emiatt és nem tudtam mit tegyek, végül egy fiú állt elénk. Határozott tekintet, szemüveg. Pár szava elég volt, hogy érezzem, megtaláltam a helyem. Nem voltam a legjobb, nem is akartam az lenni, nem voltam törekvő, de a cél megvolt: Kayaba Akihikot magam előtt akartam tudni, így Tatsuki Ranmaru kíséretében csatlakoztam Az Ítélet Ökléhez.

Hátra nem mehettem, hisz arról jöttünk, nem lehettem ilyen bizonytalan, ugyanakkor a balomon Hisame volt, így arra sem fordulhattam, mégse rúghattam bele az ártatlan társamba.
Jobb lábamat emeltem épp, rosszul jött volna ki a lépés a jobbra kanyarodáshoz, így egy egyszerű vállrándítást követően előre mentünk tovább. Úgy gondoltam, hogy céltalan utunk legnehezebb döntését hoztam meg pillanatok alatt.

- A Bosszúálló? – kérdeztem, de Hisame csak rázta a fejét – A Megtorló? – próbáltam másodjára, de ez sem tetszett neki – Végzetvadász? Az Őrjöngő? A Segítő? – egyik sem volt jó ötlet és váltam szomorúvá.
Törökülésbe ültem, karjaimat keresztbe tettem magam előtt, majd jobbommal a homlokomat kopogtattam gondolkodásom közben.
Ostobábbnál ostobább nevek jutottak eszembe, majd pár perc után gyúlt fel az a bizonyos villanykörte a képzeletemben. Felálltam, kezeimet a csípőmre tettem és húztam ki magam. Köpenyembe belekapott a szél és emelte azt magasra, mögöttem pedig épp felkelt a nap, így fényárban is úsztam.
- Peter Worker, a Sárkánylovag.

- "Nézz szembe a végzeteddel felkészülten, vagy legalább fuss gyorsan." – ismételtem a sütiben olvasottakat – Hisame, ez mit akar jelenteni? Nem tudom! – dőltem le bánatomban az ágyamra, majd éreztem, hogy fúrja valami az oldalam. Egy kristály volt, egy különleges kristály. Magamtól nem ismertem fel, így csak akkor kaptam róla információt, miként a felszereléseimhez tettem. Felnevettem, miként eszembe jutott a mondat. „Vagy legalább fuss gyorsan.”
Miként fordultam egyet az ágyon, Hisame ugrott lelkesen az arcomhoz. Volt nála valami, mit sokáig nem ismertem fel, végül felülve vettem el azt tőle.
- Honnan van ez? – nem válaszolt, bár valamiért nem bánkódtam emiatt, magamra vettem volna, ha erre a válasz lett volna az első kiejtett tiszta szava – Egy kristály a hegyes fülűeknek. Milyen szerencse. Nem szeretem a denevéreket.

A szintlépés előtti történet.

Eltévedtem. Gyenge kifogás, hisz volt nálam térkép. Kíváncsi voltam, érdekelt, hogy nézett ki, hogy Ő milyennek alkotta meg. Világ vége. Sokan kihajóznak, filmekben hatalmas vízesésként ábrázolják, ám sokszor kételkedtem benne, hogy valóban úgy nézne ki. Én egy hosszú függőhídnak képzeltem el mindig is, melyre ha rálép valaki, már nem tud visszafordulni, mert zöld, kacarászó koboldok fűrészelik el a köteleket. Anyukám azt mondta, hogy nagy fantáziám van. Lehet, talán egy könyvet kellene írnom.

Hisame és én meglepődve néztünk egymásra, mikor egy magában álló lányt láttunk meg itt. Ijesztő volt, mindenkit ijesztőnek véltem, ki egyedül volt. Ez amolyan törvényszerű vélemény volt, mégis a félelem egy kicsiny szikráját sem éreztem magamban, miként a lány mögött álltam. Persze, egy lépés és vége, nem volt kellemes érzés, de ő tőle nem féltem, nem volt okom félni. Leguggoltam és súgva szóltam a négylábú társamra, hogy lassan menjen hozzá, mert nem akartam megijeszteni. Egy perc sem kellett hozzá és a lány leült, ölébe vette a sárkányt, majd óvatosan baktatva hozzá foglaltam helyet mellette.
- Szóval… - fordultam felé.
- Igen? – nézett rám ő is.
- Mit csinálsz erre?
- Gondolkodok.
- Hogy tovább sétálsz?
- Ühüm. – bólogatott, majd két kezébe fogva emelte fel a lelkes Hisamét.
- Miért?
Kérdésemre nem kaptam választ, de nem is erőltettem. Csupán csak ültünk egymás mellett némán és játszottunk a sárkánnyal, azonban ő is fáradt. Bébi volt, vagy valami olyasmi, kellett neki a pihenés.
- Hogy magyarázod el egy vaknak a színeket? Ha kérdezné egy, mit mondanál? Kérdezné, hogy milyen szín a piros, vagy a kék, mit mondanál? – kedves hangja volt. Miközben feltette a kérdéseit, előre nézett merengően.
Kérdése váratlan volt és szokatlan. Nem viccelt, komolyan kérdezett, így hamar gondolkodóba estem. Válaszolni akartam, ám át kellett gondolnom a szavaim, ostobaságot nem akartam mondani.
- Nem tudom hirtelen. Talán… talán hasonlítanám valamihez őket. A pirosat a meleghez, a kéket a hideghez. Ezeket érzi egy vak is.
- De nem látja.
- Ez igaz. De… de mikor ránézek egy képre, vagy egy színre, egy gondolat támad bennem, egy érzés. Ha olyan fázok, vagy épp melegem lesz. Persze nem csak ezek, de példának jók. – fogalmam sem volt, hogy van e értelme a mondani valómnak - Miért kérded ezt?
- A barnáról mit mondanál? Télen mikor a lehullnak a levelek, a fák törzsei barnák maradnak, nyáron a zöld lombkorona alatt is barnák a törzsek. Lehet hideg is, meleg is.
- Ez igaz. Semleges, vagy nem tudom, mint a szürke.
- Mint a szürke? - értetlenkedett.
- Ühüm, tudod fekete és fehér.
- És hogy magyaráznád meg a feketét és a fehéret.
- Hát a fekete, mit például a vakok látnak.
- Honnan tudod, hogy mit látnak ők?
- Ó… ö… nem tudom. De… de miért kérded ezeket? Tán te sem látsz? – csak rázta a fejét és nézett le a földre.
- Mármint itt igen, itt látok, de otthon nem.
- Értem. – nem kérdeztem többet, nem akartam szólni.
- Félek. – egy perc néma csend után sóhajtott fel – Mi van, ha nem akarok haza menni? Mi van, ha maradni akarok itt? Mindenki ellensége lennék. Nem akarok hazamenni. Jó itt nekem, látok.
Mosolyogtam, nem a bánatán, egyáltalán nem azon, csupán csak hasonlóan éreztem én is.
- Hisame. – szóltam a társamhoz – Láttam egy macskát az egyik ház mögött. – szemei kinyíltak, felugrott és várta, hogy mutassam az irányt – Arra. – mostanában különleges vonzalmat érzett a macskák iránt, főleg a fekete kandúrokat szerette… széttépni. Játszott csupán, de eddig egyik sem bírta a strapát, mit a sárkány harapásai jelentettek. Miután Hisame elszaladt, visszafordultam a lányhoz – Tudod, idomár vagyok, mi azt jelenti, hogy tartozik hozzám egy kisállat. Jelen esetben Hisame van mellettem. Függetlenül, hogy hol vagyunk, már nem egyszer mentette meg az életem. Sokat köszönhetek neki, azonban miként elérjük azt a bizonyos századik szintet, meg kell válnom tőle. Nem fogom többet látni. Már most kellemetlenül érzem magam, miként erre gondolok és el sem tudom képzelni, hogy később miként érzek iránta. Lehet mindenki ellen fordulok félúton és azt mondom állj, nincs tovább! De mégis másik oldalról meg ott van, hogy van egy másik életünk. Egy valóságosabb, egy igazi.
- Mit akarsz ezzel mondani?
- Azt, hogy hasonlóan érzek, mint te. Egyáltalán nem úgy, mint te, de mégis hasonlóan. Jó nekem itt és addig jó is lesz, míg élek, míg ő él. – fordultam hátra és mutattam Hisamére, ki épp egy macskát üldözött. Meglepődtem egy pillanatra, minthogy csak füllentettem az imént a macskát illetően – Egyáltalán nem akarok megválni tőle, időnként a lányomnak is nevezem.
- Igen, és?
- És ne add fel. Én nem adom fel. Hogy ezeket a szörnyeket öljük, melyek védik a szinteket. Lehet közelebb kerülünk miattuk a kijárathoz, de lehet, hogy lesz valami más megoldás. Lehet örökre itt maradunk és csupán csak hazugság az egész megmenekülésdi.
- Lehet.
- Ezért sem fogok többet erre járni. Hajtott a kíváncsiság, de ennyi elég volt nekem itt ezen a részen és neked is ezt mondom. Egy kósza gondolat, rossz kedv, ha itt járkálsz, csak egy meggondolatlan lépés az egész.
- Miből gondolod, hogy én megtenném ezt a lépést?
- Nem tudom. Nem akarsz mások ellensége lenni, de haza jutni sem akarsz. Lehet, hogy feladod.
- Feladom?
- Remélem nem.
Hisame ritka boldogsággal tért vissza hozzánk. Ráztam a fejem, miként sikeresnek könyveltem el a vadászatát.
- Szóval, ő miatta maradnál?
- Ő miatta most egy lándzsa elé is ugranék. – csak mosolygott, miként a sárkány egy hatalmasat prüszkölt.
- Őszinte vagy.
- Tessék?
- Őszintének tűntek a szavaid.
Végig gondoltam, hogy mit is mondtam neki és valóban. Igaza volt. Ezeket még senkinek sem mondtam, nem véletlenül, ám neki most itt igen. Miért?
- Igen, valóban az voltam. – halt el a hangom a mondat végére. Nem is figyeltem rá, hogy mit mondtam, csak beszéltem és beszéltem. Pedig nem szoktam és teljesen őszinte is ritkán vagyok, de most, most igen – De miért?
- Ne tőlem kérdezd. – nézett értetlenül rám és estem kétségbe.
- Mi van, ha ezentúl nem csak veled leszek őszinte? Mi van, ha mindenki másnak is az igazat mondom.
- Miért mondanád?
- Nem tudom, lehet hogy... – és egy rossz gondolat férkőzött be a fejembe. Elértem a szintet. Lehet Kayaba ezzel büntet engem. Őszinte legyek mindenkivel. Az átkozott szemét! – Ez az új képességem. – álltam fel és meredten néztem a semmibe. [Link]
- Az nagyon jó! – nevetett fel a lány.
- Nem! Nagyon rossz! Mi van… mi van… ha… ha – csak dadogni tudtam, mást nem. A vállaim összerogytak a lábaim remegtek.
- Hé. Hé. Nyugi. – állt fel hozzám – Gyere. – karolt belém – Meghívlak valamire, hátha csak egy félreértés az egész.
- Félreértés?
- Lehet csak egy hiba.
- Hiba?
- Ne ismételd, amit mondok.
- Várj. – előhívtam az ablakom, a panelt, melyen az adataim voltak – Keressük a hibát!
- Nincs mit keresni? – nevetett fel, majd mutatott a sarokba – Látod, még csak kilences szintű vagy.
- He? – néztem az adatot, majd úgy éreztem, hogy melegség árad szét a testemben. Elfolyva estem össze, ám már örömömben, hisz átok lett volna egy ilyen képesség.

Nyertünk.
Mintha lett volna egy hivatalos csapat és egy másik, egy másik, mely parancs nélkül cselekedett, melyről nem tudtak. Vezérek nélkül léptünk a terembe mi, mi egyszerű, eddig igencsak halk játékosok és tapasztalat híján oly sok frontharcosi élménnyel sem tudtunk büszkélkedni. De jó érzés volt bűnözni, jó érzés volt megmutatni és jó érzés volt üzeni nekik. Hali. Itt vagyunk mi is! Lihegtünk, de az integetés nem maradt el a részünkről.

Eső utáni, kellemes illatot és friss levegőt szívtam magamban, miként Hisame sírja fölött guggoltam. Egy sír egy állatnak, kinek nem volt már meg a teste. Sokan nevettek volna a kőtábla előtt, sokan semmibe vették volna az emlékét, de ő az enyém volt, megszerettem és sírnom kellett, hogy lássák, máris hiányzik nekem. Könnyeimet nehezen szuszakoltam ki magamból, de játszanom kellett a szerepem, sok múlott most ezen, mert mögöttem egy kisebb sereg állt és nézték a műsorom. De várjunk csak, félő, hogy a mesémet pont a közepéről kezdtem. Ugorjunk kicsit korábbra, hisz valahogy az átkozott gyíknak a föld alá kellett kerülnie és nekem ő mellé még egy pár embert is ölnöm kellett…

Sötét bőre, tengerkék, tiszta szemei voltak a lánynak, ki a segítségünket kérte. Sírt, mert túl egyszerű lett volna csak simán elénk állnia. Csokoládébarna színű, dús haját egyszerű mozdulattal seperte ki a könnyei áztatta arcából. Gyönyörű teremtés volt, nem szebb Lottinál, de a szépsége közelített hozzá. Könyörgött, szinte térdelt előttünk, mi pedig zavartan invitáltuk meg az asztalunkhoz, majd faggattuk, a miértekről. Miért sírt? Miért itt? Persze, ha ezt nem tesszük, minden problémát elkerülve egyszerű napunk lett volna, de hát minek történnie kellett, annak történnie kellett, már nem lehetett visszakozni.
Tehát segítettünk, melynek eredménye árulás lett, jobban mondva becsapás. Egyszerű áldozatok voltunk. Könnyen elhitette velünk, hogy bajban van, ám nem volt, egyáltalán nem. Fogságba estünk, hol sokan vigyáztak ránk, figyeltek minket. Fölösleges részletezni, hisz úgy is innen kezdődik csak az izgalom. Hisame kellett nekik, el akartak választani tőle. Lehet több megoldás is lett volna erre, ám nem gondolkodtak sokat és a legegyszerűbb mellett döntöttek. Ha meghalt az állat, úgy tovább élt az idomár, viszont ez fordítva is igaz volt, miként az idomár vesztette az életét, úgy az állat nélküle élt tovább. Meg akartak ölni. Egyszerű cselekedet, egy dárda a szívbe, szúrások tömkelege és vége lett volna, ám nem. Ők nyilvánosan akarták ezt megoldani, ünnepeltek, hisz nem minden nap kap valaki egy sárkányt.
Hátra volt kötözve a kezem, miként felráncigáltak a cellából. Igazából mindvégig meg voltam kötözve, ügyeltek arra, hogy ne tudjak segítséget kérni. A felszínen lándzsákkal bökdöstek, hogy mikor merre menjek, a távolból taszigáltak, mintha féltek volna. Lassú volt a sétám, hehe, valamiért nem siettem a bitófához, majd csakhamar félúton meg is állt a menetelem. Váratlanul a semmiből Hisame üvöltését hallottam egyre közelebbről és közelebbről, majd vettem is észre a felém futó alakját. Mintha egy megvadult orrszarvú lett volna, úgy tört utat magának a sorok között, ám hozzám érve a földre vitték őt a rádobott kötelek, hálók és egyéb nehezékek, sőt egy – két katona önkényesen feláldozva magát vetődött a lányomra.
Fájdalmas volt látni, miként Hisame a földön szenvedve akart egyre közelebb és közelebb kerülni. Mintha egy mágnes két pólusa lettünk volna, úgy vonzottam én őt magamhoz, azonban megállították az közeledését, csupán csak a lehelete ért el hozzám. A lehelete, mely a bilincsemet törékenyé tette, a lehelete, mely csak egy üzenetet közölt: Őt nem bántják, hisz kell nekik, de engem ölni akartak. Fussak!
Sokáig ellenkeztem, hisz nem tehettem mást, ám miként a hangja oly hangossá vált, hogy minden más elnémult mellette, úgy megállt mindenki, mintha még a vér is megfagyott volna a testekben. „Kérlek.” Olvastam le a szájáról, majd cselekedtem. Négy kristályt törtem, mely ok miatt ötvenkét farkas kelt életre és köztük rejtőzve menekültem. A zűrzavar hamar semmivé vált, hisz csak egy érintés kellett nekik, hogy egyedül maradjak, de az esélyem megvolt, szerencsére elég távolra kerültem tőlük.

A lejtő meredek volt, nem tudtam megállni. Csak csúsztam és csúsztam elképesztő sebességgel. Az éles sziklák és kiálló ágak egyesével szedték le az életpontjaim, majd végül a becsapódás. Kellemetlen volt, nem fájt, sosem fájt, de az érzés meg volt. Szószerivel egy kisebb krátert hagytam magam után, majd kétségbeesetten vettem észre, hogy e szerelmes találkozás a talajjal épphogy a fél életembe került. Megállni nem volt időm, így panaszkodni sem tudtam. Az üldözőim utánam estek, ki – ki a talpára, ki pedig hasonló lyukat hagyva maga után, pont úgy, mint én. Lehetőség híján pár lépést tettem csak és vetettem magam tovább a szakadékba, hogy még lejjebb kerüljek. Az idióták újoncok voltak, gondolkodás nélkül akartak bizonyítani, ám ezt most nagyon, de nagyon megbánták. Érkezett a jelzés, északról egy gyenge szellő várható. Számoltam némán háromig, majd miként éreztem, hogy a ruhámba belekap a szél, úgy a pihe súlyú testem is messzire szállt. Az idióták - kik ugye nem gondolkoztak- tonnányi súlygolyóként zuhantak tovább és csupán csak az elhaló kiabálásuk visszhangzott még hozzám.

A barlangban nem tudtam piheni. Milliónyi gondolat fogalmazódott meg bennem, kérdések, hogy hogyan is tovább. Hagyjam ott Hisamét? Hisz egy erősebb gazda lehet jobb lett volna neki. Váltsak kasztot? Személyem idomárként nem ért sokat. Egy idióta voltam, hogy egyáltalán ezekre gondolni mertem? Igen.

Azt hiszem a mesém azon részéhez értünk, melyben el kéne magyaráznom, hogy miért volt mögöttem egy seregnyi katona és miért került Hisame a föld alá.
Hisame nem került a föld alá. A mentőakcióm folyamán arra gondoltam, hogy de jó lenne, ha halottnak hinnék őt, nem üldöznék, nem keresnék tovább. Ám ennek a kivitelezése már nehézségeket okozott a számomra. Néző közönség előtt ezt lehetetlen volt kivitelezni, azonban valahogy el kellett hinniük, hogy már nincs tovább. Sok arannyal rendelkeztem, egy keveset adni egy katonának nem volt nagy kunszt, mindenképp megérte. Így utólag vicces volt látni a csodálkozó tekintetteket, mindaddig, míg nem akadt egy lelkes hitetlenkedő. Dühösnek kellett látszanom, hisz a lányom elméletben az imént halt meg, így a kételkedő vezért méreggel, felforrt vérrel az ereimben hívtam ostobán viadalra. Hogy győztem e? Hát hiányosan, de valahogy csak elmeséltem ezt a történetet.
Ja igen, nem őt öltem. Mielőtt félreértések lennének, igazából nem is öltem, szántszándékkal nem, de nem élték túl, kik utánam ugrottak. Hogy volt e bűntudatom? Egy ideig, de ott volt a másik oldal is, ha elkapnak, ők ölnek engem és hát meghalni most igazán, ki akar itt?

Futás. Sokan azt gondolják, hogy itt addig futsz, míg a kitartáspontjaid engedik, ám nem, nem egészen így van. Persze nagy szerepe van a kitartásra tett pontoknak is, de én most nem erre gondoltam. Van egy időbeli pont, van egy pillanat, még mielőtt megfulladnál a levegőhiányban, vagy még mielőtt a rendszer lekorlátozná a mozgásod. Egy jelenség, mikor megáll az idő és felteszed magadnak azt az oly egyszerű kérdést.
Van értelme tovább menni?
E kérdés megválaszolásában persze nagy szerepe van, hogy üldözött vagy e, vagy te vagy az üldöző.

Gyenge, ütnivaló, üldözött alkat vagyok. Ha vissza is ütök, az mit sem ér itt, a pofonom gyenge, azonban újabb negatív hangulatú bejegyzésem most inkább hanyagolnám és bújnék az üldözött és üldöző szerepébe egyszerre.
Történetem rövid, ám remélem csalódást nem okoz:
Talpai alatt porzott a talaj, morzsolódtak a kövek a testének súlya alatt, miként a lány magából kikelve, szinte tüzet okádva üldözte az ártatlan személyem.
Talpaim alatt porzott a talaj, morzsolódtak a kövek a testem súlya alatt, miként magamból kikelve, szinte tüzet okádva üldöztem a tüzet okádni nem tudó, ostoba sárkányt.
Hisame lelkesen szaladt előttem, élvezte, hogy üldözötté vált a vadászata után és szél fújta zászlóként lobogott fogai közt a lány rózsaszín szoknyája.

Cím nélkül

Két barátommal feküdtem a Hegy hátsókertjében. A környezet leírását fölösleges mondani, festeni kellett volna azt. Az égen egy fehér sárkány szállt és szürke füstöt püfögött fel tüdejéből. Pikkelyeit gyapjúra cserélte, de robosztus termete így is vonzotta a figyelmet. A szarvai tompák, a karmai életlenek voltak, azonban mégis féltem a mivoltát. Mellette nem sokkal egy öreg pipás horgászott, majd egy gyenge szellő és pár perc múlva a felhők változtak, folytak egybe a könnyed formáik.
Mély levegőt vettem és azt felülés közben fújtam ki magamból.
- Ideje életre kelni. – szóltam úgy, mintha eddig egy sírban feküdtem volna. Oldalaimról támaszt kaptam és egy – egy apró lökést, mik talpra állították a testem – Köszi. – de csak némán bólintottak.
- Hejhó!
- Mit csinálsz, Apa?
- Köszönök a világnak. – mosolyogtam Hisame felé fordulva.
- De nem hallja senki sem.
- Nem baj, menjünk. – voltam lelkes, majd miként elhagytuk volna a kertet, még hátra fordultam amolyan utolsó pillantásként. Örömmel az arcukon integettek a társaim. Egyikük az égbe csapta az öklét, míg másikuk bájos pillantás kíséretében küldött távoli csókot nekem. Pirultam és felnevettem, mit a lányom felvont szemöldökkel figyelt.
- Jól vagy?
- Persze, bocsi. – és figyeltem, hogy a barátaim alakjai hogyan halványultak. A körvonalaik elmosódtak, a testeik eltűntek lassan. Csupán csak két emlékművet hagytak maguk mögött. Jégből voltak kifaragva, egyszerű feliratokkal díszítve:



- Hogyan tovább?
- Nem tudom, - vontam a vállaim – majd az a nagy orrú, szemüveges megmondja.
- Nagy orrú, szemüveges? – csodálkozva nézett felém.
- Ühüm. Ki oly veszettül körmöli lapjára a történetem.
- Isten?
- Talán, bár olyan titulust nem adnék neki.
- Akkor?
- Sors.
- Sors?
- Talán.
- Érdekes. – konstatálta egyszerűen, majd tárva a szárnyait rugaszkodott el mellőlem.

- Add nekem a sárkányod! – üvöltött a lány és a kardjával a pengémnek feszült. Szép leányzó volt, gyönyörű, igazi természetes vonásokkal, azonban agresszív volt most nagyon és nem ismert fel korábbról…
- Ő az enyém. – remegett a hangom, határozatlanná tett a lány.
- De kell nekem! – ellökött magától, majd a talpát a gyomromba állítva taszított még rajtam. Botladoztam, nem néztem hátra, csak kalimpáltam a levegőben. Éreztem, hogy a fegyverével még a mellkasom vágja, majd estem tehetetlenül a földre.
Vártam a folytatást. Ijedtemben a szemeimet csuktam és emeltem a karjaimat, hogy a fejemet védjem, azonban elmaradt a támadása, nem csapott le rám. Óvatosan nyitottam a szemeimet és engedtem le a kezeim. Terpeszben állt a földön fekvő testem felett és a kardjával seperte félre a levágott ingemet.
- Ezek… - nézte a galambokat, mik a felsőtestem díszítették – Ezeket…
- Te csináltad. – hogy hangot adtam, úgy a rám nézett, a szemeimbe.
- Miért?
- Mert szépek. – sóhajtottam és ültem volna fel, azonban a pengét nem vitte odébb. A vörös frufruját félrefújta, hogy tisztán lásson, majd térdelt a mellkasomra.
- Add nekem a sárkányod…

A Sárkánylovas
A felszerelés

- Kész! – kiáltottam fel és dobtam az asztalra a ceruzát, mi temérdek összegyűrt papírgalacsinra esett. Nem sikerült elsőre megrajzolni, mit akartam, de nem adtam fel és lám végül meg lett az eredménye.
A nyereg inkább hasonlított egy páncélos állat hátára, mintsem olyanra, mint ami a lovakon szokott lenni, azonban helyeztem rá két kapaszkodót és a lábaim sem lógtak tovább a levegőben. A sapka. A sasos sisak átdolgozása. Egy szemüveg rajta, a madár ezüst tollai és a céh címerének a helye és egy felirat: skywalker. Tökéletes volt egészen mindaddig, míg eszembe nem jutottak a képességeim.
- Asszem kell Anat segítsége. - sóhajtva ültem vissza és szorítottam helyet a fekete macskának is.

A felismerés
1/2

Egy padon ültem egyedül. Nyakamba Shu nyaklánca, csuklómon a Hinaritól kapott kendő és a kezemben a napszemüveg, mit Mirikától kaptam. Egy napszemüveg. Nem tudtam vele mit kezdeni, nem tudtam, hogy mi célt szolgált, nem tudtam egyszerűen, hogy mi okból kaptam ezt a lánytól. Hátradőlve a padon elmélkedtem a szemüveg mivoltjáról, de egyszerűen nem jutottam dűlőre. Mondanám, hogy igen, de nem, sajnos nem. Nem egy perc telt el, talán óráknak is lehetett volna mondani, de nem. Már - már feladni is készültem, kidobni azt, de ekkor jutott eszembe az ötlet, hogy talán fel kéne vennem, ki kéne próbálnom, hogy rá jöjjek a miértjére, a létezésének az okára, mert tényleg nem tudtam, hogy miért volt egyáltalán és miért volt épp nálam.
Eddig a padon ültem egyedül. Körülöttem csak sétáltak az emberek, kik észre sem vettek igazából engem. Állítom, hogy egy még majdnem rám is ült, mert nem látta, hogy ott voltam. Azonban mindez változott. Természetesen a látásom rosszabbodott, hisz ez volt a napszemüveg célja, hogy védjen a naptól, ugyanakkor úgy tűnt, hogy ez csak egy álca volt a tárgy részéről, egy halvány ferdítés, egy mellékhatás, mi jobban megmaradt az emberek fejében.
Tehát, mint mondtam, eddig egyedül voltam, észrevétlen.
Egy lány rám mosolygott, egy másik még kacsintott is talán. Zavartan néztem, ám szerencsére a szemüveg túloldaláról mindezt nem látták. Egy lány még vissza is nézett, fordult majd a teljes testével. A hajamba túrtam értetlenül, minek okán meg is botlott szegény. A zavarom teljes volt, nem tudtam, hogy mi történt váratlan. A szemüveget levettem gyorsan, hogy megnézzem azt újból kívülről, de nem láttam semmi különlegeset sem, nem változott meg semmi sem rajta. Újra a járókelőkre tekintettem, de most nem néztek, nem fordultak utánam, egy galamb váratlan még a lábfejemre is rá szállt. Nem tudtam, hogy miféle varázslat történt az imént, de sietve álltam fel inkább. Megijedtem.

A felismerés
2/2

Az étkező asztalánál ültem, a napszemüveg pedig ki volt téve elém az asztal fájára. A képek újra és újra a szemeim elé ugrottak, ahogy megnéztek a lányok, miként a szemüveget viseltem. Rémültem elmélkedtem, hogy mi is történhetett velem korábban. Olyan volt, mint valami különleges álomban.
Lea az ölében pár virághagymával lépett be az étkezőbe. A téli kertet ültette, azonban most megpihent egy kicsit. A hagymákat letette az ajtóba és leült a mellettem levő székre. Nagyot sóhajtva dőlt rá az asztalra és úgy nézett fel rám.
- Hogy vagy?
- Minden… minden rendben. – próbáltam füllenteni – A kert?
- Egyre szebb és szebb. – kuncogott, majd tolta el magát az asztaltól és dőlt hátra a széken – Min elmélkedsz?
Néztem rá, majd a szemüvegre, majd újra rá.
- Na jó. – nyúltam a szemüvegért, majd vettem is fel azt – Változott valami?
- Oh. Dobd le a ruhád és menjünk fel. – majd harapott az ajkába.
- He? – a kérdő tekintettem mindent elárult, függetlenül attól, hogy a szemeim nagyrészt takarva voltak. Lea csak nevetett rajtam.
- Semmi. Csak vicceltem. – kacagott még egy ideig, majd, hogy újra rendesen tudta venni a levegőt, ismét szólt – Jól áll egyébként.
- De ez csak egy szemüveg.
- Épp elég az. – kacsintott felém.
- Nem értem. – vettem le magamról, és tettem újra az asztalra – Mitől vagyok másabb szemüvegben, mint nélküle?
- Ártatlan, kedves vagy nélküle, azonban szemüvegben olyan tekintetett képzelnek el neked, amilyet akarnak.
- És nem ártatlant, vagy kedvest akarnak? – kérdésemre csak a vállát vonta.
- Hát ki milyet, de sokan jobb szeretik a határozott, magabiztosabb fiúkat.
- De nem vagyok az.
- De a szemüveg valamennyire azzá tehet, meg ők ezt úgy sem tudják. – kuncogott – Lehet, hogy titkon mindenki olyanra vágyik, mint te, de elbújsz, így nem látnak. Hogy is mondjam. Képzeld azt, hogy a szemüveg kiemeli az embereket, mintha megvilágítanák őket, ad egy kisugárzást.
- És ha én nem akarok ilyen kisugárzást?
- Az már csak a te döntésed. Most a szemüvegről van szó.

Nem tudtam aludni. Nyomasztott, mit a viadallal kapcsolatban láttam. A képernyőt, a műsort, melynek az egyik főszereplője én voltam. Nehéz volt megfogalmazni még magamnak is a gondolataimat. Nem az zavart, hogy kérdezés nélkül kerültem a kiválasztottak közé, hisz kérdezés nélkül íratott is alá velünk egy olyan dolgot, mely nem engedett kijutni innen minket. E csekély dolog, hogy a képernyőre kerültem, már szinte felróható sem volt az Admin számára. Fölösleges is volt ezen rágódni.
Mi viszont zavart, hogy ennyire kiismert engem, minket. Az alteregóink voltak ott elméletileg, de a hasonmásom minden mozdulatával, cselekedetével, mondhatni a ki nem mondott gondolataival is azonosulni tudtam. Ijesztő volt a hasonlóság, hogy egy rendszer ennyire kiismert engem. Tagadtam volna legszívesebben, de nem tudtam kimondani. „Nem, az nem én vagyok!” Hazudtam volna és nem csak másnak, hanem magamnak is.
A tetőn ültem. Hideg volt és este, éjfél körül lehetett. A tenyerembe csillogott a pillangó, mit jégből alkottam, de nem engedtem neki, hogy elszálljon mellőlem. Játszottam vele, reptettem óvatosan magam körül, de mit sem segített ez, a gondolataim hamar újra a viadal körül jártak. A pillangó a földre zuhant és eltört.
Nem tudtam eldönteni, hogy Kayaba mi alapján választotta ki, hogy kik maradtak a végére. Sorsolta talán, mert erősen kételkedtem benne, hogy a teljesítményt figyelte. Hisz úgy az elsők között estem volna ki. Mutatva voltak a zsűri előtti szereplések is. Fájt, ahogy leestem a gerendáról. Nem javította az önbecsülésem, de legalább örültem annak, hogy próbálkoztam, vagy inkább mutatta, hogy próbálkoztatott. Nem tudtam eldönteni, hogy hogy tettem volna valójában, de nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy pontosan ugyan így.
Mutatva volt minden mozzanat, a küzdelmek, a mobokkal való találkozások. A tigrisek elleni küzdelemre se voltam büszke, de úgy tűnt küzdöttem, a maximumot nyújtottam, nyújtotta a hasonmásom. Sokáig eljutottam, de szenvedtem az egész játéka alatt. Egyedül voltam. Sírtam. Nem láttam még magam sírni.
A jelenetek a viadalról újra és újra a szemeim elé ugrottak. Nem kellett még egyszer megnéznem, sajnos emlékeztem a játék majd minden képkockájára. Bár csak feledni tudtam volna. Minden lépésre más és más gondolat tört utat az elmémbe. Hisame itt volt mellettem, segített. A lányok is szinte percenként írtak nekem a céllal, hogy tudják, hol vagyok épp. Kedvesen és aggódva figyeltek rám. Beszéltettek, kíváncsiak voltak a véleményemre, de voltak olyan dolgok, melyeket nem mondhattam el. Nem fordultam magamba, az távol állt most tőlem, azonban volt, mikor váratlan elhallgattam és csak némán figyeltem tovább.
Ha adtak egy kis szünetet, úgy a tekintettem hamar a csuklómra vándorolt. A kapott kendő állandó jelleggel volt a kezemre kötve, így akár naponta többször is eszembe juttatva a Hinarival történteket. Sosem a robbanás járt az eszembe. Az egy mondat, mi jelezte, hogy nem akarok összefutni vele és a halála utáni reakcióm. A mondat egyértelmű volt, érthető szerintem. Gyávaság talán, de megkönnyítette a dolgokat. A képernyőn mutatott sírásom pedig elgondolkodtató volt. Tudtam, hogy közel álltam hozzá és talán hittem is, hogy sírtam volna utána, de látni ezt így teljesen más volt. Lehet nem foglalkoztak vele, lehet ő sem jegyezte meg, de nekem folyamatosan ez járt az eszembe.
Egy újabb pillangót teremtettem, mely most távolabbra is szállt, azonban kárára, minthogy egy sárkány szájába végezte. Hisame jött fel hozzám a tetőre.
- Most azon gondolkodsz, hogy a kobolddal jobban járnál, mint velem?
- Ostoba vagy te. – kapaszkodtam a nyakába és húzva fel magam ültem a hátára - Repüljünk egy kicsit.
Tárta a szárnyait és rugaszkodott el lassan a tetőről.