Peter Worker

Név: Peter Worker
Nem: Férfi
Kaszt: Állatidomár
Kor: 18
Kinézet: Vékony testalkat, kevés izomzat, magassága 180 centiméter. Szemei színe zöld, mi inkább világosabb árnyalatú, mint sem sötétebb. Pillái nagyok és sötétek. Haja színe ciánkék és elég hosszú ahhoz, hogy tincsei szemeibe lógjanak, azonban a vállaiig nem érnek a fürtjei.
Jellem: Inkább hallgatóságnak jó, mintsem előadónak. Nem szeret a központban lenni, nem szereti, ha a tekintetek rá szegeződnek. Ha kérdezik, akkor gond nélkül válaszol, de ritkán beszél magától. Gondolatait inkább magában tartja, mindenkinek azt mondja, mit az hallani szeretne. Ritkán ellenkezik, csak akkor, ha abból neki is problémája adódna.
Utálja a fölösleges bocsánatkéréseket.
Képesség:
Peter képes saját, vagy épp egy társa testét könnyebbé változtatni. Egy gyengébb ugrással is métereket tud haladni, azonban ilyen állapotban a külső hatásoknak is jobban ki van téve. Egy gyenge szélfújás is elég, hogy méterekkel szálljon odébb tehetetlenül.

Előtörténet:
Szüleim egyszerű munkás emberek voltak, semmi extra vagyonban, semmi különlegeségben nem volt részünk. Épp úgy kerestek, hogy hárman minden gond nélkül élni tudjunk. Semmi adósságba nem kerültünk és még egy kocsit is fenn tudtak tartani maguknak.
Nevemet Apám után kaptam, ki Amerikából költözött ide még fiatalabb korábban és hamar megismerkedett Anyukámmal, minek eredménye én lettem.
Egyszerű fiú voltam, nem emelkedtem ki a tömegből, nem voltam okosabb az átlagnál és sportok terén is inkább a hátsó sorokban álltam. Jó barátnak tartottak, én voltam az, ki mindig adott zsebkendőt a lányoknak, én voltam kinek mindig volt pénz a telefonján, ha kellett.
Egy nap épp haza fele tartottam, mikor a szomszéd fiú rohant elém egy játékkal a kezében.
- Pete! Pete! – kiabálta nevem, majd lihegve állt meg előttem – Ezt… itt van… - nyomta kezembe, mi nála volt – Próbáld ki.
- Kifogom, köszi. – mosolyogtam rá, azonban nem sok kedvem volt hozzá.
Nem tartottam magam nagy játékosnak magam semmilyen téren se, azonban, hogy a hétvége következett, így kipróbáltam magam. Úgy gondoltam veszíteni úgy se veszíthetek semmit sem az időmön kívül.
Nem értettem szinte semmihez, csupán csak nyomogattam a gombokat, majd kerültem a játéktérre. Elmém megegyezett a karakterével, érdekes tapasztalatokat szerezve ezzel nekem. Jó párszor estem el saját lábaimba, mígnem egyszer fájdalmasan értem földet. A hasamat ütöttem be és vettem észre, hogy egy gömbre, egy nagyobb tojásra estem. A tojás hófehér volt, nem volt sárga árnyalata, mint aminek kellett volna lennie, se szürke elszíneződés sem volt rajta, tiszta fehér volt. Frissen szerzett kincsként emeltem és álltam fel vele. Az ölemben biztonságban fogtam, majd hallottam meg Akihiko szavait.
Az elején nem hittem ebben, viccnek gondoltam az egészet, azonban hogy nem sikerült hazajutnom bárhogy is próbáltam, be kellett látnom, nem volt választásom.
- Hát hajrá. – sóhajtottam fel, majd vakartam zavaromban a fejem tetejét – Merre is kell menni?