Peter Worker

Valamelyik nap egy különleges lánnyal találkoztam. Az asztalba fordult és zokogott hangosan. Néztem, hogy sokan csak egyszerűen elsétáltak mellette, de én nem, leültem mellé. Nem bántásból, hanem mert segíteni akartam rajta.
- Elnézést. – tettem kezemet a vállára – Minden rendben van? – egyszerű kérdésem elég volt ahhoz, hogy vörös, göndör tincseit kiseperje az arcából és felülve nézzen rám.
- Ö, igen, minden rendben. – törölte a szemeit.
- Sírtál. – közöltem vele a remek meglátásom, majd a négylábú társam ugrott az ölébe, mitől eleinte kicsit megijedt, de végül mosolyogva fogatta Hisame közeledését.
- Igen. – mosolyra húzta a száját és simogatta a sárkányt.
- Miért?
- Ó, apróság. Ne törődj vele.
- Ne?
- Ne, kérlek.
- Rendben. – nem erőltettem, nem az a típus voltam. Az asztalhoz fordultam és vettem észre egy könnyeivel áztatott lapot és egy ceruzát mellette - Mit rajzolsz? – nyúltam is volna a lapért, ám ő gyorsabb volt.
- Ne! Ne nézd meg!
- Ö, oké. Ha nem akarod, nem nézem.
- Nem, nem azért. Nem szeretem mutogatni a rajzaimat és… - állt meg, nem mondta tovább.
- És?
- És mióta itt vagyunk, nem megy a rajzolás.
- Itt?
- Tudod, ebben a világban.
- Ja, igen. De hogy hogy nem megy?
- Nem tudom, remegnek a kezeim, miként a ceruzát a kezembe veszem. – tolta elém a rajzát, melyet valóban hullámos vonalak alkottak. Felismertem, mert felismertem, de valóban, láttam már szebb alkotást is.
- Ötletem sincs, hogy mivel lehetne jobb.
- Nekem sincs. – sóhajtott nagyot – Viszont most mennem kell. Bocsánat.
- Csak nyugodtan, nem akarlak feltartani.
- Köszönöm és sajnálom. – csak mosolyogtam és néztem, miként távolodik, majd kiabáltam utána.
– Hogy hívnak?
- Meredith!
Meredith az asztalon hagyta a rajzát és Hisame az én ölembe vándorolt át.
- Nem is olyan rossz. – rázva a fejét értett velem egyet a lányom.
A rajzon két galamb volt. Repültek. Valamikor tanultam, hogy a galambok mit szimbolizálnak. Tisztaságot, békét és szabadságot. Ezek a gondolatok tökéletesen illettek a mostani helyzethez és e ok miatt sem akartam, hogy a lány rajza semmivé válljon.

Kinézet módosítás: Minden marad ugyanúgy, mint eddig, csupán csak Peter felsőtestén – mellkasán és a bal oldali bordáin – van két rajzolt repülő galamb.

Második képesség pályázat

1. képesség: Peter képes saját, vagy épp egy társa testét könnyebbé változtatni. Egy gyengébb ugrással is métereket tud haladni, azonban ilyen állapotban a külső hatásoknak is jobban ki van téve. Egy gyenge szélfújás is elég, hogy méterekkel szálljon odébb tehetetlenül.

2. Képesség – Passzív képesség – Szél ismeret
Peter amolyan előrejelzésként érzi meg, hogy mikor milyen erősségű és irányú szél várható a legkisebb szellőtől akár legnagyobb hurrikánig, így az első képességét egy újabb, komolyabb szinten tudja használni. Más szavakkal a testének a súlyának a változtatásával már tudatosan együtt tud szállni a széllel, ám annak az irányát még nem tudja változtatni.

Sokáig úgy hittem, hogy a képességemnél kevesebb egyszerűbb dolog lehet, minthogy vagy nehéz, vagy könnyű lesz a testem, azonban ez így nem volt teljesen igaz. Valóban, csupán csak az elrugaszkodásaimnál használtam az erőm. Felugrottam, miként könnyű volt a testem és zuhantam vissza a földre a teljes testsúlyomnál fogva. Retardált módja ez a képességem használatának, ám kellett egy kis idő, hogy rájöjjek, hogy komolyabban is lehet használni.
Felugrottam könnyű testel, ugyanakkor elérve egy bizonyos magasságot nem teljes súllyal zuhantam vissza. Voltak azok a bizonyos köztes állapotok, mikre akkor jön rá az ember mikor már sokat használja az erejét. Súlytalan, könnyű, nehezebb, még nehezebb, stb. Annyi ilyen felosztás, amennyit az ember csak akar és így érkeztem vissza ugrásom után én is a talajra. Mint egy folyamatosan eresztő lufi, vagy egy leszálló ballon, ereszkedve, nem zuhanva. Ez a cselekedet sokáig szaggatva ment, mint egy film, mit folyamatosan megállítanak, ám sok gyakorlás után ez a szaggatás is sima, tiszta cselekedeté vált.
Élveztem ezt, így miként Hisame pihent mellettem én próbálgattam a képességem. Felugrottam, egyenesen, lendület nélkül, majd érkeztem vissza gond nélkül. Mintha a Holdon jártam volna, legalábbis ilyennek képzeltem el azt, azonban az egyik ilyen ugrásomnál fura érzés kerített a hatalma alá. Veszélyt éreztem. Nem egy éles fegyver rám szegeződő közelgését, hanem valami mást. Mást, mit semmi eddigihez nem tudtam hasonlítani. Egy rossz megérzés, ösztön, mi arra késztetett, hogy legyek újra nehéz és érezek biztos talajt a talpaim alatt.
Az érkezésem nem volt kellemes, nem fájt, ám az egyensúlyom elvesztettem, legalábbis egy pillanatra. Bár térdeim összerogytak az érkezés után, sikerült megtámaszkodnom, majd felállva a veszélyforrás irányába fordultam. Vártam, de nem történt semmi sem, csupán csak egy erősebb fuvallat kapott bele a kigombolt ingembe és nevetve túrtam bele a hajamba.

Hisame első képességének a módosítása: (Vagy csak az átfogalmazása)

Régi:
Hűs lehelet: A Jégsárkány hűvös levegő fújására képes. Eleinte ettől megfagynak a kisebb állatok – egerek, pillangók – és a hasonló méretű tárgyak, majd ahogy fejlődik, úgy erősödik a képessége is. Nagyobb lesz a hatótáv és nagyobb testek fognak megfagyni a lehelete hatására.
Megjegyzés: A lehelet maga nem számít sebzésnek, pár perc múlva kiolvad az, mi megfagyott. Ugyanakkor, ha e pár perc alatt történik valami, például a megfagyott rész eltörik, az már sebzés.

Új:
Hisame lehelete: A jégsárkány hűvös levegő fújására képes. A hatása egyszerű: A testétől nem nagyobb tárgyakat, mobokat, karaktereket egy teljes körig mozdulatlanná tudja fagyasztani. Miként a testüket támadás éri így, azt elszenvedik és az áldozatok mozdulatlansága semmivé válik, a jégburok pixeleire hull róluk.


Kinézet: Hisame marmagassága Peter vállai magasságával egyenlő és testének hossza a két és fél – három métert súrolja, plusz a farka hossza. A karmai élesek, de egyéb „fegyvere” nincs a testén. Nincsenek tüskék a farka végén, se szarvak a feje tetején. Szelíd külleme van. Ciános kékes pikkelyei, helyenként koszos fehérbe mennek át és a torka aljától egész a hasa közepéig pedig egy vastagabb, fehér bunda borítja a testét. De mi a legnagyobb változás a bébi alakjához képest, hogy a szárnyai erősödtek és csapásaival fel tudja emelni magát.

Második képesség:
Hisame éneke: Hisamének lágy, kellemes hangja van és miként sárkánynyelven énekel, úgy ennek meg is van a hatása. Ki hallja a dalt, annak kitartása másfélszeresére nő két körig.
„Egy hang, mely megerősíti a fáradt harcos lelkét.”

És akkor a rövid történet hozzá…

Eleinte azt hittem, arra ébredtem, hogy fűszállak csiklandozzák a nyakam, de hamar rá kellett jönnöm, hogy tévedtem. Egy hangra ébredtem, énekre, de az olyan szép volt, hogy egy árva rossz szót sem volt kedvem mondani az ébresztőmre. Felültem, a szemeimet lassan nyitottam ki, majd igyekeztem a hang forrását keresni. Majdhogynem kiabáltam, miként egy nagyobb sárkányt láttam meg nem sokkal magam mellett. Az állat megfordult és az ének abbamaradt. A pillantása valahonnan ismerősnek tűnt, de biztos voltam benne, hogy e testet még nem láttam sehol sem.
- Ez meg? Mi történt? – hüledeztem.
- Felkeltél, Apa? – és szólalt meg különleges, lágy hangon, mint amilyenen az ének szólt.
- Apa?
- Ühüm. – bólogatott hevesen.
Kezdeti ijedtségem alábbhagyott valamiért és álltam is fel óvatosan, majd miként lépett felém a sárkány úgy én is léptem hátra. Bár szelídnek tűnt, sőt talán jónak is, mégis egy magasságommal megegyező sárkány volt előttem.
- Apa? – csodálkozott.
- Kinek vagyok az Apja? – döntöttem félre a fejem.
- Hát a lányodnak. Tudod, Hisame. Így neveztél el.
- Hisame? – és esett le az álam. Dadogtam, nyöszörögtem, akartam bizonyítani, hogy ő még kicsi, a térdemig is alig ér, ám körbenézve nem találtam sehol sem.
- Hát ki más? – nevetett, majd változott hirtelen a tekintette és a mosoly is az arcán. Amolyan határozott, gonosz ábrázat. A szárnyait kitárta, fenekét és farkát az égnek emelte, miközben a mellkasát a földnek szegezte. Ismerős volt ez a mozdulat. A vadászat! Bár eddig egy macskánál nagyobbra nem vetődött még rá, most én kerültem a súlycsoportjába.
- Repüljünk! – és rugaszkodott is el elképesztő sebességgel.
- He?! – fordultam és futottam is az ellenkező irányba, de túlságosan is lassú voltam, rohanásom mit sem ért, elkapott és emelkedtünk is a magasba.

Valóban. Hisame ébresztett. Ő volt ott mellettem, ő változott meg. Nagyobb lett, erősebb és beszélt. Változott sokat, mit eleinte kicsit idegenül fogadtam, de hamar megszoktam alakját. Én legalábbis, ám egy méteres sárkánygyíkot meglátva, sokan mintha félnének minket függetlenül attól, hogy Hisame a legszelídebb jószágok egyike.
A hangja, az ének. Egy képessége. Ereje ebben rejlik. Erőt ad másoknak. Mintha bátorítaná a megtört lelkeket, mintha plusz lendületet adna nekik.

Régi jellem: Inkább hallgatóságnak jó, mintsem előadónak. Nem szeret a központban lenni, nem szereti, ha a tekintetek rá szegeződnek. Ha kérdezik, akkor gond nélkül válaszol, de ritkán beszél magától. Gondolatait inkább magában tartja, mindenkinek azt mondja, mit az hallani szeretne. Ritkán ellenkezik, csak akkor, ha abból neki is problémája adódna.
Utálja a fölösleges bocsánatkéréseket.

Új jellem: Nem vagyok hős alkat, gyenge vagyok és ostoba. Persze sokak ezt tagadnák, ellenkeznének velem, de nem vagyok én nagy játékos, nem ismerem ezt a világot. Szeretek hallgatni, a mellékszereplésre szántak engem és ez pozíció tökéletesen megfelel a számomra, mert nem akarok az előtérbe kerülni. Persze a személyemnek nem ártana egy jellemfejlődés, de messze állok még tőle, nem vagyok fejlődőképes. Nem leszek bátor, se nem szónok. Egyre többet van közönségem, vezérként nehéz ezt elkerülnöm, de a beszédem sokszor halk és ez a hangom is sokszor remeg.
De jellememet tulajdonságokkal is jellemeznem kéne. Vegyünk mély levegőt és kezdjük el ezt valahol. Sok jelző lenne rám igaz, de ez nem azt jelenti, hogy nagy színész lennék. Hehe. Mikor szerepet kéne játszanom, úgy tenyerem izzad, a térdeim remegnek. Nem, egyáltalán nem vagyok egy színészalkat, inkább jellemtelenek mondanám magam. Jellemtelen. Ez úgy hangzik, mintha egy különlegesügynök lennék, de nem. Nincs öltönyöm, és a napszemüveg is rosszul áll.
Kedves vagyok azokkal, kik megérdemlik ezt. Kevesen vannak, fölöslegesnek érzem emelni az egy kezem, hogy megszámoljak őket. Nincsenek többen. Persze többen is láthatják ezt az arcom, ám ennek is több formája van részemről, úgy hiszem legalábbis: Kedvesség, mely jó benyomást kelt és a Kedvesség, mely őszinte és magától jövő.
Szoktam mosolyogni, ám sajnos ezt kevesen látják. Szoktam nevetni, de hogy is mondjam, ez a cselekvés olyan, mint az bizonyos fehér holló. Ritka, ám akkor teljes.
Nem tudom, ez a felsorolás nem igazán megy, inkább feladom, igen, máris. Csak hogy látszódjon, hogy mennyire is szoktam elszánt lenni... Még lehetne mit írnom, oldalak telnének meg a jelentéktelen mivoltommal, de nem, most itt befejezem. Rengeteg dolog történt e pár szint alatt. Ragaszkodni kezdtem, szeretni, ám gyűlölni és utálni is, de hogy elhagyjam e világot? Á, az még messze áll tőlem. Volt rá lehetőségem és akkor is az Anyámmal verekedtem inkább a maradás érdekében. Hehe. Érdekes, no mindegy. Igazából nem változtam, ugyanaz a személy vagyok most, mint anno a kezdetekkor, csupán csak úgy érzem kiforrt a személyem. Persze igazak rám az akkor leírtak is: Ha kérdeznek, akkor beszélek, a gondolataimat inkább magamban tartom, ritkán ellenkezek és nem szeretem a fölösleges bocsánatkéréseket, de ezt egy jellemhez kevésnek érzem, ám vicces, hogy tartalmilag most sem írtam többet.

U.i: Persze a fentebb írtak, egy csapásra meg tudnak változni, hisz hát szerény személyem is egy mesés lány bővületébe esett, de az már egy külön, romantikusabb történet.

Lea Ariana

Kinézet: Kedves, ártatlan mosoly, nagy, sötétebb árnyalatú kék szemek. Frufruja épp hogy nem zavarja a látásban, más egyébként a haja a válláig ér. Homlokán egy rózsaszín színű fejpánt. Az orra pisze, a szája kicsi. Időnként megjelenik egy kis rés az ajkai között, így megmutatva a két elülső és egyébként is nagyobb fogát.
Törékeny alkat. Keblei, mint két aranyalma, a feneke és csípője nem látszik a ruhájától. A lepel, mit magára szokott teríteni, fehér, amolyan piszkos fehér, a szélén a fejpántjával megegyező színű szegéllyel.
A tenyerei kicsik, ujjain rövidre vannak vágva a körmei. Bár nem íjász, mindig visel egy puha alkarvédőt. A lábai addig vannak takarva, míg a lepel ér, fapapucs védi a talpait.



Jellem: Kedves, halk, egyszerű személyiség. Szolid. Hamarabb fut el, sem mint vitába szálljon bárkivel is. Nem erős, és ezt tudja is magáról. Gyerekesen fogalmaz időnként, de nem gyerek. Bölcs tanácsai vannak, ám kevés emberrel közli azokat, ki kell érdemelni őket.
Egy kertész, szereti is a virágokat, gyakran búj lapulevelek alá. Mint másnak a paplan, neki a növények nyújtanak védelmet és e biztonságot a Young Justice ház kertjébe ki is élvezheti.

Egyéb: Lágy hangja van, mi sok embert hamar megnyugtat, mondhatni, álomba szenderítene.

Kor: 21
Nem: Lány
Kaszt: Harcművész
Fegyver: Nincs
Szint: 1
Céh: Young Justice

Történet: (Peter szemszögéből)
Hisame nélkül sétáltam, magamban elmélkedtem a történetem folytatásáról. Listázni akartam a problémáimat, de nem volt papír, sem toll nálam és az elmém nem működött úgy mostanában, mint ahogy annak kellett volna. A napjaim elteltek, kedvtelenül, emlékek nélkül. Pocsék érzés volt.
Előttem egy lány sétált, lépései vonzották a figyelmet. A lábai meztelenek, a ruhája szép volt és a vállán egy levelet tartott magának, mi talán esernyőként szolgálhatott.
- Hisz nem is esik. – nem figyeltem és hangot adtam magamnak.
Nem szóltam hangosan, de csend volt, így hallhatta a szavaim. Lassan fordult meg és ártatlanul pislogott. Mennydörgött és esett váratlan egy esőcsepp az arcomra. A zsebemből kivettem a jobbomat és fordítottam a tenyerem az ég felé, hogy nézzem arra is esik e valami. Esett.
- Már megint? – húztam félre a számat, majd figyeltem, hogy a lány miként indult meg felém. Meglepődtem.
- Ne ázz. – állt mellém, hogy fedjen engem is a levél.
- Köszönöm, azt hiszem. – zavarban voltam, hisz idegen volt ő a számomra – Mindenkit óvsz a víztől?
- Mh. Nem mondanám.

Ismerkedésünk így kezdődött, majd mesékkel ért véget. Tudta ki vagyok, látott a tornákon. Esernyővel kínált, szállást adtam neki, szobát, egy kertet, melyben most, mint királynő az uralkodó. A céh tagja, egy barát, nem harcos, de nem is kell annak lennie. Az ő szavai többet érnek a pengéknél, a meséi altatnak és miként Hisamével énekel a kertben, az egyszerűen csodálatos, mesébe illő. Mintha még az énekes madarak is csak egyszerű díszek lennének mellettük, mintha hegedű, zongora, hárfa kísérné még az egyszerű gyermekdalokat is, miket ők hallatnak… Bocsánat, elragadtattam magam.
Tehát Lea most a céh tagjaként vigyáz a kertünkre, óvja a virágainkat és figyel ránk, legalábbis rám biztosan.

Jellem: „…A békáknak az úszkálás és a lustálkodás való…”; „…Bárcsak kint maradhatnék és élvezhetném a kellemes esőcseppeket a testemen…” „…Egy hatalmas pocsolya! A mennyországban vagyok…” „…Valami ördögi helyre vihet, ahol nincs víz, meg akar szabadulni tőlem. Mert mindig rosszalkodok és lustálkodok…”

Lépteim visszhangoztak az épület folyosóin, kevesen voltunk és egyre kevesebben és kevesebben is lettünk… Fuuko eltűnt, nem tudom mi lett vele. Nem tudtam, hogy kellett e aggódni érte, vagy sem, nem tudtam semmit sem, azonban megvolt a gondolat, hogy nem látjuk őt többet viszont. Pár napja mérges voltam, dühös és egyben tehetetlen is, mára már megnyugodtam, vagyis meg kellett nyugodnom.

Esett az eső, csepergett, ám Lea nem fejezte még be a kertészkedést, így köntöst vettem – mit nem sajnáltam – és egy egyszerű fapapucsot, hogy cipőm se legyen sáros. Náddal fedett be bizonyos növényeket, nem értettem hozzá, de segítettem cipekedni neki. Egyszerű udvariasság, kedvesség részemről, hogy hamarabb végezzen, ne ázzon fölöslegesen. A falnál levő száraz tekercsekből dobtam a vállamra egyet, majd kerestem a lányt a kertbe. A növények magasra nőttek már, Lea pedig kicsi volt, nehezebb volt e feladat, mint azt sokan gondolták volna.
- Lea! – kiabáltam neki, ő pedig viszont, hogy a hangja után tájékozódjak.
Nem siettem el a lépéseim, miközben hozzá sétáltam és talán csak ezen múlt, hogy nem léptem rá a kis állatra.
- Oh, Kau. Szió. Szinte észre se vettelek. –guggoltam le a békához és mosolyogtam le rá.
Igen, ő is itt volt, a kert volt az otthona. Fuuko, az idomárja eltűnt, azonban nem akartuk, hogy vaduljon szegény, nem engedtük el. Talán a remény is táplálta a döntésünket, hogy viszont látjuk a lányt és hát volt helye a kisállatnak, mind itt a kertben, mind bent a házban. Lea mellett az ő birodalma is volt a kert, a kertészünk befogadta és szolidan nevelni is kezdte őt.
- Gyere, segítsünk Leanak. – álltam fel, majd figyeltem, miként brekegve szökdécselt a lábnyomaimban.