Peter Worker vs Szophie

Őszintén? Nem sok kedvem volt itt lenni, de jöttem végül, minthogy a céhem legelső pontjában pont arról írtak, hogy törekedni kell a kaszton belüli legjobbasságra. Ez a torna ilyen téren példamutató volt, szánakozva néztek volna rám a későbbiekben, ha ki sem próbáltam volna magam itt. Nem örültem a helyzetnek, hogy a távolból néztek minket, azonban a kicsiny sárkány sokkal lelkesebben galoppozott mellettem, élvezte, hogy a középpontba lehetett. Nagyot sóhajtva néztem le rá, de kisebb mosolyra is húztam a szám őt látva.
- Legalább te jól érzed magad. – én is alig hallottam a szavaimat, de nem volt kedvem megismételni.

- Egy újabb lány? – keseredetten néztem a kijelzőre és esett össze a tartásom – Átok ez, én mondom.
Tény volt, hogy eddig csak lányokkal álltam szemben párbajaim során és bár hivatalosan még nem veszítettem egy ellen sem, a küzdelmeim egyszer sem voltak túl kecsegtetőek számomra. Motivációnak viszont elégnek éreztem azt a bizonyos kapcsolat gyűrű, mit felajánlottak kedvesen a győztesnek, de addig még hosszú volt az út és önbizalmam jelenleg mélyen el volt ásva, hogy pozitívan lássam a dolgokat.
Nos, kezeimet kivettem a zsebeimből, miként a küzdőtérre kerültünk.
Néztem, hogy a korlát milyen távol volt tőlünk és automatikusan léptem beljebb egy lépésnyit, nem akartam átesni rajta. A tömeg hangja még terelte egy pillanatra a figyelmem, de csakhamar vissza is néztem a pályára, próbáltam koncentrálni.
- Por. – állapítottam meg a nyilvánvalót és rúgtam is bele a földbe, hogy pár porszem a magasban semmivé váljon – Milyen kellemetlen. Na de. – néztem előre – Kezdjük el. – szóltam és másztunk meg egy kisebb magaslatot. Kellemetlen volt még állni is benne, de nem volt mit tenni ez ellen most.
Hogy felértünk a magaslatra, szóltam Hisamének, hogy induljon meg Szophie, Miss Ellenfelünk felé. Reméltem, hogy a sárkány ha nem is probléma nélkül, de könnyebben járja e terepet, mint én.

Tervem egyszerű volt, sokat fejlődtem mostanában és életpontjaim sokat nőttek, bátrabb is lettem emiatt időnként, de szerencsére még nem bántam meg ezt, még...
Nem akartam a két állatot egymásnak ereszteni, így első, talán kockázatos tervként, hagyni akartam, hogy a piciny farkas engem támadjon szabadon, miközben Hisame a lányt piszkálta volna.
Fogalmam sem volt, hogy milyen erős lehetett a harapása a kutyának, de gondoltam kipróbálom, hogy meddig bírom ellene, remélve, hogy társam eredményesebben küzd a lány ellen, mint a farkas ellenem. Hittem, hogy kitartásunk elég lesz.
- Hisame! Tiéd a lány! – állt meg egy pillanatra és csodálkozva nézett rám, furcsa hangot adott ki magából, mit a csodálkozás hatására írtam fel – Csak támad a lányt. – kacsintottam felé és intettem a pálcámmal, hogy folytassa a futás.
Bízott bennem, vagyis legalább reméltem, hogy bízott. Futott nehezen a porba és próbáltam követni őt, azonban lábam nem mozdult velem az egyik lépésnél. Mintha lecövekelt volna és ennek okán estem is előre. Nem arccal előre, csupán csak letérdeltem és még időben magam elé tudtam tenni a kezeimet. Eleget estem el már homokozóba és tudtam, hogy homokot nem akartam most enni.
- Hisame. Tiéd a lány! – kiabálva ismételtem, hogy tartsa magát a tervhez, függetlenül, hogy én máris a földre kerültem. Próbáltam gyorsan kényelmesebb helyzetbe kerülni. Csupán csak a lábam süllyedt el, a fenekemet - min ültem - egyenlőre nem akarta elnyelni ez a pálya, de a biztonság kedvéért nem akartam egyenlőre erőteljesebb mozgásba lendülni. Próbáltam óvatosan kioperálni a lábam a fogságból, de nem sikerült. Hátra néztem még, láttam, hogy Hisame próbálta kikerülni a farkast, de hirtelen úgy tűnt egyedül volt kettő ellen. Ostoba én!

Már már unalmassá válhatott, hogy mindig ugyanazzal próbálkoztam ilyenkor, de a késemet vettem elő és próbáltam innen távolról megsérteni a lányt, vagy az állatát, de a dobott pengém a közelükbe se ért. Most meglett volna az irány, csupán csak az erő volt kevés, mivel elhajítottam. Sóhajtottam, majd szenvedtem tovább, miközben tudtam, hogy Hisamét bántották. Egyedül még nem volt távolabb tőlem ilyen helyzetben és mindig tőlem kapta a „parancsokat”, kétségbe eshetett, így erőt véve magamon húztam ki végül valahogy a testemet. A kiabálás elmaradt, minthogy itt nem éreztem, nem fájt semmim sem, csak tudtam, hogy erősebben kellett próbálkoznom. Talán egy kisebb futóhomok nyavajába ragadhattam, hogy egyedül képes voltam kimászni belőle, de nem volt időm hálálkodni. Feltápászkodtam nehezen, majd az eldobott késemhez futottam. Visszatértem a küzdelembe, legalábbis reméltem ezt. Hisame sérült, ebben biztos voltam. Bár mondtam neki, hogy a lányt támadja, akkor még maga mellett hitt engem, de hogy egyedül állt kettővel szemben, csupán csak értetlenkedett.
- Megérkeztem! – hangomra rögtön felélénkült a társam – Mint mondtam, tiéd a lány. – sajnos nem volt távolsága lendületet venni, így helyből ugrott a lányra, én pedig használva a képességem tettem könnyebbé a testem és akartam távolabbról a farkasra vetődni.
A kést a fejem fölé emeltem és egy kisebb csatakiáltással úgy mond repültem az állat felé. Csak remélni tudtam, hogy hangom elég volt, hogy lecövekeljen, mert hát nem akartam a földre esni sikertelenül. Igen, nem fájt volna, de akkor is, nem akartam komédia tárgya lenni.
Hisame a lányra vetődött, én pedig a bundás négylábúba akartam állítani a picinyke késem.

- Tarts ki! – hallottam Szophie hangját és figyeltem rá.
Kedves volt tőle, hogy biztatott, de sajnos nem sokat értem a farkas ellen. Igaz, ráugrottam, de a támadás a továbbiakban nem úgy alakult, mint gondoltam. Harapott, tépett a kis dög és végül, miként láttam, hogy közelített a lány, felálltam és távolodtam tőlük nehezen.
- Hisame? – csodálkoztam, hogy engedte a lányt, majd keresve és megtalálva őt a tekintettemmel csak néztem, hogy miért szédelegett össze vissza – Hisame! – szóltam neki, de a szerencsétlen társam nem tudott irányba állni – Mi történt veled? – kérdeztem magamtól sem, mint mástól.
Futottam felé, majd értem hozzá, rátettem testére a kezeimet és morgott rám indulatosan.
- Hé, nyugi. Én vagyok az. – felismerte a hangom, majd nyöszörgött nekem. Nem látott, nem tudom, hogy mit csinált vele a lány, de Hisame vak volt jelen pillanatban. Nem tetszett ez nekem, nagyon nem. Remélni tudtam csak, hogy e sérülése elmúlik hamarosan.
Guggoltam a négylábú társam mellett és miközben simogattam őt, néztem az ellenfeleinkre. Én nem akartam támadni, nem tudtam volna hogyan és hogy csak magamban bízhattam, kedvem sem volt igazán hozzá. Gondolataimban sem akartam kihasználni Hisamét, de ő volt kettőnk közül a támadóbb, én meg élő falként a védelmezőbb. Felálltam, de nem mozdultam előrébb. Kitartásomat elég magasnak éreztem, így állni akartam az ütéseket, a támadásokat, míg Hisame meg nem gyógyul. Sóhajtottam, vártam, majd tekintettem akaratlanul is a kijelzőre vándorolt. Néztem, hogy volt e korlát, hogy meddig harcolhatunk, vagy csak győzelemmel zárulhatott e a csata. Az elsőnek jobban örültem volna, egyedül nem lehettem képes győzelemhez vezetni magunkat.