Re: Kezdetek Erdeje

by **Viola** Szer. Szept. 26 2012, 14:39

//Hamano Tadayoshi//

Beletelt egy jó időbe, mire kivergődtem a tömegből, ami a főtéren nyüzsgött a piros csuklyás férfi beszéde alatt. Azt mondták a neve... Kayaba Akihiko? Talán. Nem érdekel, engem biztos nem. Most sem kellett csalódnom az emberekben, mert biztos ő is az és lám, azt akarja látni, hogy halomra pusztulunk el ebben a világban, miközben az életünkért harcolunk.
- Rohadj meg... - Csúszott ki a számon, miközben a város nagy ajtaján araszoltam ki a tömegben és valaki majdnem fellökött, de nem figyelt rám, észre sem vette, hogy mit mondtam. Nagyon siethet valahova, biztos nagy a baj. A sok barom persze sír az életéért és most biztos rohan vaddisznót ölni, hogy ultrapowa legyen. Persze nem figyelnek oda semmire, lökdösődnek és ki nem állhatom, ha hozzámérnek, miközben ilyen hülye kétségbeesett arcot vágnak.
Igaz én is ki akarok jutni a városból, de nem feltétlenül azért, amiért ők. Ami eddig nekem lejött az ilyen játékokból, akkor az az, hogy az erdőkben mindig találni sok érdekes dolgot és ha ez itt is így van, akkor jobb, ha a sok barom előtt veszem fel őket.
Így hát a városból egyenesen az erdő felé vettem az utamat egy kis földúton. Már rég nem eshetett az eső, mert minden egyes léptemmel port kavartam a levegőbe. Vagy két percet futottam, mikor az erdő sávjához értem, de akkor kicsit megtorpantam. Ha minden igaz, akkor csak a városban voltam biztonságban és itt már akárki megtámadhat és meg is ölhet. Egyáltalán nem hiányzik most ez. Meghalni semmi kedvem, ezért elővettem a felszerelésemből a két kést és belopakodtam a fák közé. Majdnem minden bokornál megálltam az első tíz méteren, de utána bátrabban kezdtem mozogni. A hallásom még talán jó, ha valami állat, ember vagy lényizé megtámad, észre fogom venni, sőt ott van még a képességem is, ha kell az majd kihúz a csávából.
Nem sokat haladok előre, mikor tényleg mozgást hallok nem messze magamtól. Vagyis nem a mozgást, hanem a neszeit hallom. Bebújok a legközelebbi fa törzsének takarásába és tovább fülelek. Sistergő levelek, töredező gallyak. Ketten is lehetnek, de azt nem látom, hogy emberek, vagy netán más játékbeli lények azok. Érdekel a dolog, így kidugom a fejemet és olyan tizenöt méter távolságra a bokrok mögül két férfi bukkan fel. Játékosok, ez biztos, ott virít a fejükön az indikátor és pont felém tartanak. Habár nem hiszem, hogy tudnák, hogy itt vagyok, azért jobb, ha odébb megyek.
Ahogy ezt eldöntöm és indulnék, megtorpanok, mert a két alak megáll és pár méterre a fától, ahol vagyok, leülnek a fűbe és beszélgetni kezdenek:
- Haver nem hiszem el, hogy mi van itt. Ezek bolondok, komolyan mondom, máris mindenki ment a mezőkre tapasztalatot szerezni, mi miért is vagyunk itt? - a fiatalabbik mondja, aki úgy tűnik most van először a játékban úgy, mint én, de a másik, az idősebb sokkal nyugodtabbnak és magabiztosnak tűnik, lehet hogy ő egy olyan béta-teszter, vagy mi. Szóval akik korábban már játszottak ezzel, mielőtt elindult volna. Most ő szólal meg:
- Igen, mindenki disznókat öl a réten, de az nem valami sok tapasztalat... - Furcsa vigyor nő a száján. - De ha egy játékost ölsz meg, azért már éppen eleget lehet kapni. Éppen ezért nyírtunk ki már kettőt is, fafej. És elég szép összegek is, hehe. Szóval csak megvárjuk azokat, akik betévednek ebbe az erdőbe és levadásszuk őket. - Mondja, majd elégedetten konstatálja, hogy a fiatalabb tökéletesen megértette, hogy miről fog szólni az ő tervük. Embereket fognak ölni, mégpedig önös célból. És akkor leesik nekem is, hogy sikerülhet a tervük, hisz' én is itt vagyok most és pont hogy szinte én rám vártak. "Akik betévednek". Tökéletes, mennem kell.
Alig teszek pár lépést, a másik irányba, figyelmem ellenére egy gally eltörik a lábam alatt. A hideg kirázza a hátam. A bokrok között abbamarad a beszélgetés és ez nekem a jel arra, hogy meghallottak, futni kell... Teljes erőből rohanni kezdek, de nem tudok a rét felé, mert a két alak majdnem köztem az között voltak, így marad az erdő belseje.
Természetesen szerencsétlen vagyok, mint mindig, utálom is magam miatta. Elbotlok és felszántom a földet és mire megfordulok a két csávó már ott áll előttem, fegyverrel a kezükben.
- Óhh, de szép vagy drága, miért futottál el? - kérdi a fiatalabb, de elengedem a fülem mellett ezeket a béna szavakat. A másik közben szinte felnyársal a szemével, annyira néz. Biztos rég látott már ilyen jó alakot, mint az enyém. Barom... Észreveszi magát és most ő kezd beszélni, közben megböki a haverját.
- Van barátod? Mert ha nincs, akkor mi jó party lennénk neked.
- Hülye vagy... - Morgom és összeráncolom a homlokom. Csak nem "arra" készül?!
- Ugyan már, lehet hogy már holnap meghalsz..! Nem akarsz még utoljára... - Nem tudta befejezni a mondatot, mert elé teleportáltam és a kést a nyakához szegeztem, de mielőtt bármit is tehettem volna, a másik elkapta a hajam és hátra rántott. Újra velem szembe került mind a kettő. Tanácstalanná váltam...

by **Hamano Tadayoshi** Szer. Szept. 26 2012, 17:21

/Violeta del Sanchez/

Rita Hanamival való vereséggel végződő párbajom után, úgy döntöttem, hogy ideje valóban elkezdenem játszani és nem pedig csak az átkozott társak keresésével törődni. Még egy utolsó pillantást vetettem a kezdő játékosok városára, aztán elindultam a Kezdetek Erdeje felé. Itt az ember már valódi veszélyben forog, mert a vastag fák törzséhez bármikor odasimulhat egy ellenséges játékos. Nem lehet az embernek egy megfontolatlan lépése, mert egy apró hibáért, akár véget érhet a játék is, s vele együtt az élet is. Elértem az erdő szélét. Minden felszerelésem magamra ruháztam, vészhelyzet esetére a kristályom is gyorsan elérhető közelségbe helyeztem, akár csak az egyetlen potionom is.
Az erdő csendes volt, de tudtam, hogy nem bízhatok benne. A fák koronáját elbűvölően ringatta a hűvös szél. Mintha az egész erdő együtt hívogatott volna, egyre beljebb és beljebb. Hiányoztak a hangulatos madarak, amelyek a való világban elnyomták az erdő kellemetlen nyomását. Olyan volt, mintha egy nagyon apró részem elvették volna. De már megszoktam ezt a hiányt, ám mégis olyan frusztráló érzést keltett bennem, hogy nincsenek jelen a kis szárnyasok. Talán ez lenne az a dolog, amiért a többi ember annyira kétségbe van esve. Az ilyen kis apró változások sokasága miatt nem kedvelik ezt a helyet? Talán ez lenne az első jele annak, hogy én is meg fogok örülni?
Dehogy, ez marhaság. Én nem vagyok olyan gyenge, hogy ehhez hasonló apróságokon fennakadva elveszítsem a jól kipallérozott eszemet. Az ebben a világban eltöltött béta tesztelés során már megtapasztaltam a játék hiányosságait, s akkor egyáltalán nem zavartak, mert hatalmas élménynek bizonyult. Most azonban, hogy tudom, ilyen körülmények között fogok élni, jó hosszas ideig, kicsit megzavarta a közérzetem, de nem fogom neki hagyni, hogy hosszabb ideig irritáljon. Miután meggyőztem magam, hogy ez még az előnyömre válik, nem pedig hátrányomra teljesen figyelmen kívül hagytam az érzést.
Egy fának dőltem, hogy kicsit pihenhessek. Nem tudom, hogy mi fárasztott ki, de egyszerűen nem volt erőm tovább sétálni. A szimpatikus növény kicsit nedvesnek tűnt, így inkább fel is keltem. A lábam azonban továbbra sem érezte magát elég pihentnek, így egy másik fát kerestem, ami immár elég száraznak bizonyult. Neki dőltem, majd lejjebb is csúsztam, hogy elfekhessek az avaron. Ismertem már a fegyverem, azonban érdekesnek találtam. Előhúztam a pengét a húsomból és nem éreztem fájdalmat emiatt. Visszahúztam, de ez sem keltett bennem irritációt. Mikor ismét kilöktem magamból elkezdtem hadoválni vele, de ekkor sem történt semmi. Vajon majd ha egy másik penge hatol belém, akkor is, így fogok reagálni rá. Ezzel a képességgel talán megkaptam a sebezhetetlenséget a játéktól. Nem, az lehetetlen, hiába van a szüleimnek bármennyi pénze, lehetetlen, hogy ekkora előnnyel induljak.
A pengém visszatükröződésében magamat vizsgáltam. Egy apró rovart vettem észre, ami az arcomra szállt. Vajon a játék azért találta ki ezt a digitális „semmit”, hogy a hiányérzetünk csökkentse. Minden esetre ezt a kis lényt igazán elhanyagolhatta volna, ugyanis a való világhoz hasonlóan itt is zavaró tényező. Bal kezemmel lecsaptam a kis dögöt, majd elkezdtem vizsgálni. Mielőtt azonban komolyabban szemügyre vehettem volna, a program eltüntette őt. Szóval a hozzá hasonló dolgok is úgy tűnnek el ebből a világból, mint a játékosok.
Felálltam és egy kört tettem meg az erődben, miközben egy harcnak lettem szemtanúja. Úgy vettem észre, hogy négyen küzdöttek, kettes csoportokban, de nem láttam tisztán, több mint ötven méter volt köztünk. Mivel érdekesnek tűnt a helyzet, megvártam a végeredményt és elkezdtem követni a győztes csapatot. Éreztem bennük valami gyenge lehetőséget a túlélésre, de nem tartottam őket érdemesnek, arra, hogy az oldalamon küzdhessenek. Mikor hátat fordítottak nekem, megközelítettem őket, körülbelül húsz méterre. Különösen figyeltem ezután, arra, hogy semmiképp ne kövessek el hibát. Minden lépésemre külön koncentráltam és figyeltem, hogy a lehető legkisebb feltűnéssel dolgozzam.
Egy újabb alak tűnt fel a színen, akit a férfiak körbevettek, így nem láttam. Azonban tudtam, hogy észrevették, így képtelennek tartottam a túlélésre. Immár nem fordítottak a környezetre akkor figyelmet, így valamivel óvatlanabbul, s gyorsabban közelítettem meg őket. Oldalról megfigyelve észrevettem, hogy egy valóban szemrevaló lányra tettek szert a vadászok. Bár láthatóan kezdő volt a lány, mégis éreztem belőle áradni valamit, ami miatt képesnek éreztem, arra, hogy túlélje ezt az egészet. Nem tudtam, hogy mi volt az, de tudtam, hogy o különbözik a többi embertől. Nem is tudom, hogy mi súgta ezt nekem, de még sosem csalódtam magamban. De persze ez a dolog még nem elég arra, hogy hősként kiugorjak és segítsek az idegen nőszemélyen.
Tegyük fel, hogy most nem segítek a nőnek, ki tudja, hogy később mikor lesz alkalmam legyőzni ezt a két vadászt. Talán az is megeshet, hogy addig éhen halok, az pedig igen kellemetlen lenne. Valamint, az ellenfeleknél már van egy kis zsákmány, az talán elég lesz már valamire. Lesz, ami lesz alapon, én mindenképp jól járhatok kisétáltam a rejtekemből és a következő döntésre jutottam. Ha a nősegítséget kér tőlem, már pedig fog, egy kis kaja ellenében segítek rajta, majd pedig elhúzom a küzdelmemet, addig, amíg a „társam” harca véget nem ér, az eredménytől függően pedig, vagy átállok a rablóbanda oldalára, vagy pedig a lánnyal tartok.

by **Viola** Csüt. Szept. 27 2012, 14:15

//Hamano Tadayoshi//

Egy harmadik férfi lép elő egy közeli fa mögül. Már maga a megjelenése is sugallja, hogy nem annak a két banditának a csatlósa, aki itt van előttem. Sokkal inkább egy játékos, aki szintén csak erre tévedt, mint én. Persze ez nem jelenti azt, hogy ő nem ellenség. Itt már akármi előfordulhat és ha tényleg ellenség, akkor nekem befellegzett.
De nem így történt, a férfi egyenesen a szemembe nézett és nekem szegezte a kérdést, amiről esetleg csak tudat alatt álmodoztam az elmúlt másodpercekben, mióta megjelent.
- Ha van nálad étel, segítek. - Mondta. A két alak csak bámulta, egyik se mozdult meg. Aztán rám tekintettek ők is. Hjajj, mindenki engem néz, ez annyira kínos... Persze ilyenkor az ember fűt-fát megígér, csak húzzák ki a pácból, habár elég lesújtó, hogy egy férfi segít rajtam, ki tudja, lehet olyan mint a két rabló, hisz férfi. Mind ugyanolyan...
- Van, segíts..! - nyögöm, mire az öregebbik bandita odaszól a fiatalabbnak: - A tied a csaj, enyém ez a suttyó... - mondja, s közelített az ismeretlenhez.
A fiatalabbik se volt rest, kardot rántott és rögtön nekem esett. Alig tudtam odébb gurulni a földön, de mivel már el telt fél perc, megint aktiváltam a képességem. Ezúttal a férfi fölé néztem, s a levegőben jelentem meg, de persze csak öt métert utaztam, de ha a kettőnk közötti távolságot nézzük, akkor kábé másfél méterrel a rablógyilkos fölött jelentem meg. Egyenesen ráestem, közben pedig a jobb kezemben lévő késsel párat beleszúrtam, vagy csak úgy tűnt, mivel nem nagyon hatotta meg, de az is lehet, hogy kivédte, mert akár ő is aktiválhatta a különleges képességét, ami lehet akármi. Nem foglalkoztam vele, pár kitérő mozdulatot tettem, mikor felém suhintott a kardjával, de nem talált el. Felé szúrtam a késemmel, de most a bal oldalival. Megvágni, vagy ellentámadni a fegyverével nem tudott, de helyette a kezével megragadta az enyémet és letepert a földre és rám nehezkedett.
Ezt utálom a világon a legjobban, nem kívánatos emlékeket idéz fel, ha valaki az akaratomon kívül fekszik rám. Egyik kezével megragadja a torkom, a másikat, amelyben a fegyvere van, pedig magasra emeli. Le akar vágni.
- Te patkány, hogy mersz rámfeküdni?! - Éktelen haragra gerjedek. A világ felfordul, s csak annak a majomnak a feje virít előtte, a rajtam fekszik. A kezem szinte önként mozdul. Egy nagyon gyors mozdulattal az egyik késemet a szemébe szúrom, amitől megáll a támadása és még fel is ordít.
Ismét teleport, amivel a háta mögé kerülök. Megfogom hátul a haját és hátra rántom, így az arca az ég felé néz. Vagyis nézni, ha a lombkorona azt engedné. A fegyverrel azonban nem nyisszantom el a torkát, hanem csak jó erősen megmarkolom és jó erősen vízszintesen belevágom a nyakába a kést. Nyögni se tud, elterül a földön, majd szétpixelesedik. Rászolgált a rohadék a halálra és bármikor szívesen megtenném újra meg újra.
Ekkor eszembe jut, hogy az ételes férfi is biztos harcba bonyolódott. Gyorsan körbenézek és meg is pillantom...

by **Hamano Tadayoshi** Csüt. Szept. 27 2012, 15:53

Kiléptem hát a rejtekemből. Egy pillanatra, mindenki szeme rám vetődött, de csak addig, amíg meg nem szólaltam.
– Ha van nálad étel, segítek … – Egyelőre felesleges lenne többet elárulnom neki. Az pedig magától értetődő, hogy a későbbiek folyamán hatalmas adósommá válik, amiért rengeteg pénzt és egyéb szívességet várok viszont. Szavaim nyomán, immár minden szem a lányra szegeződött. Kicsit zavarba esett, talán nem volt nála étel. Nem tudhattam, így inkább külső jelzéseivel nem törődtem.
- Van, segíts..! – ezután már nem foglalkoztam tovább a lánnyal, csak az elleneimmel törődtem. Azok felosztottak bennünket egymás között, ahogy reméltem.
A férfi, olyannak tűnt, aki már ezelőtt is játszott a játékkal, így óvatosnak kellett lennem. Az ellenem inkább erős volt, mint gyors, így nem volt nehéz kitérnem kardjának csapása elől, és oldalról egy erős koncentrált ütés bevinnem az arcába, amit nem védett a pajzsával. Talán direkt azért engedte be a támadásom, hogy megrémisszen, ugyanis ő meg sem érezte. mi több egy groteszk mosollyal jutalmazta a próbálkozásom. Láttam, hogy mozdul a harcos, így gyorsan hátrébb ugrottam, így éppen sikerült kitérnem a következő kísérlete elől.
Tehát egy harcossal van dolgom, aki keveset tett a gyorsaságára, de rengeteget az erejére. Egyelőre körülbelül egy életpont sebzést sikerült bevinnem rá. Hogyha így folytatnánk a küzdelmet, akkor előbb utóbb fölém kerekedne, mert a kitartása is az enyém fölött lehet. Az egyetlen lehetőségem, ha a gyorsaságommal és a képességemmel rövid időn belül legyőzöm. Egy pillantást vetettem a társainkra, de még ők is küzdelmük elején tartottak. Mikor majd ők végeznek, akkor majd beviszem a kegyelemdöfést a képességemmel, de mi van, hogyha neki is van képessége. Nem, egy ilyen ember, aki ennyire megbízik az erejében, nem tesz efféle dolgokra pontot. Hiszen még a pajzsát sem használja, pedig abból semmilyen hátránya nem származna.
Az öreg újból támadt, immár nagyobb hévvel, gyors voltam, de nem elég gyors. Először sikerült kitérnem, azonban túl gyorsan közeledett, így a bal kezemet kellett pajzsnak használnom és avval hárítanom a kardját. A sérülésem nem volt vészes, mégis életcsíkom majdnem a narancssárga mezőbe került. Nem támadhattam vissza, mert félő volt, abból ő kerül ki jobban, így egy biztonságos távolságot vettem fel. Egy pillanatig csak szemeztünk, én pedig felkészültem arra, hogy mindenem a menekvésre koncentráljam. Gyorsan a másik mérkőzésre is ránéztem, a férfi már a nőn feküdt, éppen lesújtani készült.
Az ellenem újabb rohamot intézett felém, az utolsó pillanatban azonban oldalra ugrottam, így megakadályozva, hogy újabb csapásokat intézzen ellenem. Miközben így tettem a másik harc véget ért. Látszólag nem változtattam a taktikámon, így a férfi ugyanúgy rohamozott. Bal kezemmel elkaptam a kardját, majd pedig másik kezemmel egy ütést akartam bevinni neki. A kezem azonban nem érte el a fejét. A férfi megnyugodott és elmosolyodott, már majdnem elkezdett nevetni, amikor kicsúsztattam a pengém a kezemből. Az ellenfelem természetesen nem élte túl az életveszélyes sérülést, így elpárolgott, én pedig a túlélő lány felé fordultam.
- Helló a nevem Hamano Tadayoshi, egy ideig együtt fogunk lenni, így jobb ha megszokod a közelségem!

by **Viola** Pént. Szept. 28 2012, 15:49

...Él, ezek szerint bír harcolni és ahogy a kisugárzása is mutatja, valószínűleg nem is akárhogyan. Jobb lenne nem hajba kapni vele, mert a végén még pórul járok. Habár van még mérgem és potionom, ezt most inkább nem kockáztatom meg, meg amúgy is! Már az én oldalamon áll azóta, hogy mondtam, hogy van nálam kaja. Persze nincs és ha ez nem fog tetszeni neki, akkor akár még harcba is bonyolódhatunk. Minden esetre jobb lenne barátságosan kijönni vele.
- Helló a nevem Hamano Tadayoshi, egy ideig együtt fogunk lenni, így jobb ha megszokod a közelségem! - Ohhó, hoppá, most esik csak le nekem is, hogy mi van. Olvastam valami ilyesmit a leírásban. Mégpedig arról szólt, hogy ha bántasz valakit, akkor narancssárga lesz az indikátorod, de ha ennél is tovább mész és megölsz valakit, akkor piros. Feltekintek a fejem fölé és lám~ mivel találom szembe magam? Egy piros indikátor. Mintha egy táblát kéne cipelnem magammal, hogy "GYILKOS". Szuper, most az aranyos megjelenéésemnek lőttek egy pár napra, de lehet hogy több időre is. A fene vigye el. Na de nem baj, van most más dolgom.
Szóval Hamano Tadayoshi? Elég átlagos neve van annak ellenére, hogy a megjelenése és az eddigi viselkedése nem igazán lenne annak mondható. Az, hogy kajáért cserébe jött nekem segíteni, egyszeriben utalás is arra, hogy a cselekvései mesterkéltek, nem pedig szívből fakadnak. Ez jó és rossz is egyben, elvégre ha úgy találja, hogy akadályozom mindenféle magyarázat nélkül félredob, másrészt pont az érzelmek miatt nem keveredhet olyan helyzetbe, mint a többi férfi, vagyis valószínűleg biztonságban tudhatom a testem, ha vele vagyok. Ugh, de ez csak egy feltevés és lehet, hogy csak én vagyok ennyire elemző, aki ráadásul béna és hibásan olvassa le mások viselkedéséből a természetüket...
- Az én nevem Violeta del Sanchez. Örülök a szerencsének! - Egy mosolyt is megeresztek neki.
És most jön a nehezebb rész. El kell újságolni, hogy nincs kaja és ha még több szerencsém van, akkor ez neki nem lesz probléma, vagy az lesz, de nem akar majd kizsigerelni.
- Az igazság az, hogy nincs nálam semmi ennivaló. Azért mondtam azt, hogy van, hogy segíts, remélem megérted. - Komoly ábrázatot veszek fel. - De nem vagyok patkány, az ígéretemet betartom, még ha az más formát is ölt. - Pár lépést teszek felé, majd széttárom a karomat, mint amikor azt jelezzük, hogy nem tudunk valamit, de én most nem így alkalmazom, hanem jelképesen rámutatok az erdőre és így folytatom:
- Ketten csak találunk valamit a környéken. - Aztán tovább gondolkodok és eszembe jut: mindkettőnknek piros az indikátora. - Utána pedig keresünk egy rejtekhelyet és kiböjtöljük, hogy mi legyen.
Még egy mosoly~.

by **Hamano Tadayoshi** Pént. Szept. 28 2012, 17:57

A nő szavaimra a feje fölé nézett, nyilván azt nézte, amit én már tudtam. Természetesen mind a ketten meg lettünk jelezve a játékrendszere által, s ezért egymásra lettünk utalva. Szokatlan, hogy egy másik játékossal vagyok összezárva egy erdőbe. Biztos érdekes tapasztalatokat fogok szerezni, ha idő előtt véget nem vetek az elsőre kellemesnek induló kalandnak.
- Az én nevem Violeta del Sanchez. Örülök a szerencsének! - A lány enyhén spanyolos neve nem zavart meg abban, hogy csakis a lényegre koncentráljak. Magamban már dörzsölöm a tenyerem, mert várom a finom falatot, azonban kiderül, hogy hiába nem feledkeztem el jutalmamról, azt csak később kapom meg. –Az igazság az, hogy nincs nálam semmi ennivaló. Azért mondtam azt, hogy van, hogy segíts, remélem megérted. – Kicsit elszomorodtam a hír hallatán, de nem estem kétségbe. Hogyha most elkezdek neheztelni rá, az a későbbiekben megronthatja az összmunkánkat, és akkor egy társat veszítek, ami a jelenlegi helyzetemben kellemetlen lenne. Egyébként szimpatikus, hogy az érdekeit előbbre helyezte, mint az igazságot, de az nem tetszik, hogy átvert engem. – De nem vagyok patkány, az ígéretemet betartom, még ha az más formát is ölt. – Ezek után igencsak kíváncsivá tett, hogy mi jutott eszébe, így nem szóltam közbe, csak várakoztam. – Ketten csak találunk valamit a környéken. Utána pedig keresünk egy rejtekhelyet és kiböjtöljük, hogy mi legyen. - az jutott eszembe, hogy esetleg elmehetnénk a dungeonba, de eszembe jutott, hogy ott sok a kobold, s az arany, így nagyobb a tömeg is, mint itt.
- Az a legbiztosabb, ha az erdőben maradunk. Itt nincs annyi szörny, így nem fordul meg annyi ember, kivéve persze néhány bolondot, vagy épp játékos vadászatra vágyót, ahogy az áldozataink. Vadászni pedig sajnos egymagad fogsz!- – utolsó szavaim nyomán hüvelyujjammal az életcsíkomra mutattam, ami immár pirossá vált.

by **Viola** Vas. Szept. 30 2012, 19:30

//Hamano Tadayoshi//

- Az a legbiztosabb, ha az erdőben maradunk. Itt nincs annyi szörny, így nem fordul meg annyi ember, kivéve persze néhány bolondot, vagy épp játékos vadászatra vágyót, ahogy az áldozataink. - Csak néhány bolond fordul meg itt? Igaza lehet, de akkor mi is azok vagyunk, hisz' ide jöttünk akármilyen másik hely helyett. Igen, tényleg bolondok vagyunk és tessék, már embert is öltünk, haha!
- Vadászni pedig sajnos egymagad fogsz! - Óhh, nem akarsz segíteni az életpontod miatt? Na nem baj, az előbb kimentettél egy rossz szituációból, most majd én teszem ezt meg veled. Ha kell, egyedül is simán leterítek egy disznót, vagy őzet vagy fene tudja mi jár egy ilyen erdőben. Van hozzá elég gyorsaságom, meg két bicskám. Sima ügy, csak úgy folyni fog a virtuális malac vér! Ha elég magas lenne a főzés képességem, akkor akár hurkát is csinálhatnék belőle, de így marad a tábortűzön botra tűzött sült hús mindenféle ízesítés nélkül. Bár ki tudja, hátha találunk valami növényt, amivel lehet ízesíteni...
- Jól van, majd vadászok én, de most menjünk el innen, lehet hogy valaki meghallott minket. Nem akarok most megint harcba bonyolódni és gondolom te sem. - Mondtam, majd elindultam abba az irányba, amerről a férfi jött, majd kissé balra vettem az irányt. Mintha a távolban láttam volna egy dombot valahol a fák között eldugva. Az is lehet, hogy van ott egy barlang. Még ha kincs nincs is benne, legalább az eső elől jó menedék lesz, sőt kevésbé fognak észrevenni más játékosok is.
Miután az új társaságom kommentálta a megjegyzésemet, követni kezdett, s nemsokára odaértünk a dombhoz és láss csodát, igazam volt. Pont mint a valóságos erdőkben, itt is volt egy barlang, habár tényleg nem nagy. Öt méter mélyen húzódhatott a domb belsejéig, aztán egy fallal bezárult. Sebaj.
- Én akkor kerítek valami állatot. Te rakj tüzet és ha tudsz, keress valamilyen fűszert a közelben, de ne nagyon távolodj el a barlangtól. - Mondom, aztán az ellentétes irányba fordulok és bevetem magam az erdőbe.

by **Hamano Tadayoshi** Szer. Okt. 03 2012, 13:07

//Violeta del Sanchez//

Tudatosult bennem, hogy most én kerültem az ő helyzetébe, hisz én voltam rá utalva s nem fordítva. Épen ezért, elhatároztam, hogy míg fel nem gyógyulok, addig minden szavára hallgatok, s egyikbe se kötök bele, hacsak nem tudom, hogy teljes butaság, amit tesz. Mikor az indulásra invitált, ahogy terveztem, nem álltam ellen, csak szorosan a nyomában lépdelve követtem.
- Nem, nem akarok. – Válaszoltam a harccal kapcsolatos megjegyzésére a leánynak. bár ez egyértelmű volt, miután említettem neki, hogy én még mobbal sem fogok megküzdeni ilyen állapotban.
Végül egy barlanghoz értünk. Méretre nem volt a legnagyobb, de kettőnknek bőven elég hely volt benne. A lány rögtön el is indult vadászni, aminek örültem is, ugyanis most jól esett az egyedüllét. Parancsával ellentétben nem kezdtem el fűszerek után kutatni, ugyanis tudtam, hogy ha találnék is valamit, az sem biztos, hogy finom lenne ahhoz, amit talál a csaj. Így tehát nem teszek mást, minthogy kicsit vékonyabbra vetkezem, mert melegem volt. így már csak egy felső, s egy kényelmes nadrág van rajtam. kihasználva az időt, amíg „társam” távol van, elkényelmesedem és a gondolataimba merülök.
Egyelőre semmiképpen nem szabadulhatok a lánytól, azonban lehet, hogy jobban jártam volna, ha a kivárásos játék helyett gyorsan végeztem volna az ellenemmel. Akkor akár most is végezhetnék a csajjal és rögtön sokkal több pénzem lenne. De már mindegy, ami megtörtént, az megtörtént. Sosem szeretek a múlton merengeni, inkább a jövőt szeretem előre megtervezni, így gyorsan tovább is lépek és arra koncentrálok, mit is tegyek az elkövetkező időben. Hogyha jól emlékszem, akkor egy hónap, mire a piros indikátor naranccsá válik, s egy újabb, mire zölddé válunk ismét. tehát összesen hatvan napig kell eltűrnöm a lány minden szeszélyét. Végül is, az nem is olyan sok idő, majd csak kihúzzuk valahogy.

by **Viola** Kedd Okt. 16 2012, 20:58

//Hamano Tadayoshi és Violeta del Sanchez||Az egész kezdete\\

Már vagy tíz perce egy bokorban gubbasztottam és arra vártam, hogy egy vaddisznó felém csörtessen. Arra gondoltam, hogy majd rávetem magam, lekaszabolom és ha dob husi itemet, akkor elteszem és megsütjük azt. Mindezt pedig tényleg úgy értettem, ahogy mondtam. Csak a jobb kezembe raktam fegyvert, hogy a ballal majd beletudjak valahol kapaszkodni. Attól félek, ha késsel próbálkozok, akkor kicsusszan a penge, leesem és elszalad a vacsi, azt pedig nem kockáztathatom meg. Semmi képp, tekintve, hogy most ígértem meg egy miattam piros sávba került gémernek, hogy a segítségéért cserébe viszek neki kaját. Hiába férfi, az ígéret szép szó, ha megtartják úgy jó...
Lehet, hogy csak beképzeltem, de a guggolástól mintha zsibbadni kezdett volna a lábam. Nem hittem abban, hogy a játékban éreznénk ilyet, ha egyszer nincs fájdalmunk, akkor nem is zsibbadunk. Betudtam annak, hogy biztos a kevés kitartás pontom szórakozik velem. Márpedig ha így van, akkor a későbbiekben nagy bajban leszek, mert ha egy desznyót nem bírok levadászni, akkor mit csinálok a mobokkal? Ahh, kellemetlen...
Akkor egy árny suhant át előttem egy röfögés kíséretében. Kihajoltam a bokor mögül és megláttam egy szép varacskosdisznó mobot, ami itt az első szinten azért szép számmal van elterjedve.
- Főnyeremény vagy... - suttogtam, miközben mindkét kezemet kissé fentebb emeltem. A kést élével lefelé tartottam, hogy jól bírjak szúrni. Minél előbb le kellett zárnom a vadászatot, nehogy valaki meghallja, hogy birkózom ezzel a malaccal és idejöjjön, hogy adjak neki is, vagy isten ne adja engem akarjon...
Egy pillanat műve volt az egész... Gyorsan odateleportáltam, belevágtam a fejébe a bicskát, az meg puff, eldőlt. Kis pixelekre robbant és két item jelent meg. Két szép húst zsebelhettem be, ami igen nagy szám, általában eget dobnak. De így nem kell egy másikat várnom, indulhatok is vissza.
Nem telt bele sok időbe és visszatértem a kis barlanghoz, ahol Hamano Tadayoshi várt. Tüzet nem rakott, ehelyett inkább még levetett egy réteg ruhát magáról.
- Miért nem raktál tüzet..? Pedig én hoztam a húst, ahogy ígértem... - Nos, nem is kell mondania, ha tüzet nem csinált, akkor valószínűleg fűszert sem hozott. Elég öntörvényűnek tűnik, de hát nincs mit tenni, hisz' férfi... Ahh, most mihez kezdjek...

by **Viola** Szer. Okt. 24 2012, 13:15

Unszolásomra legalább azt sikerült elérnem, hogy a férfi segítsen nekem fát gyűjteni, amiből szép végül szép tüzet tudtunk kreálni. Társítottuk hozzá a húst és voálá~, kész is volt a sült disznó hús, igaz semmilyen köret vagy fűszer nélkül. Nem volt nagy élmény megenni, de legalább az életét töltötte az embernek és nem mellesleg valamennyit visszakaptunk így a valóságból, habár itt enni sem kötelező, mert nem vagyunk éhesek.
Evés közben egyikőnk sem szólalt meg, habár nekem lett volna rá igényem, hogy legalább pár szót váltsunk, nyugodtabban hajtottam volna álomra a fejem, ha biztosra tudom, hogy a férfi nem próbálkozik semmivel...
De reggel felébredtem, szóval nem voltam se halott, s az itememit végignézve kirabolva sem. Tadayoshi nem messze tőlem aludt, de csak nagyon éberen tehette, mert amint felkeltem, ő is kinyitotta a szemeit.
Mind a ketten élünk, tehát megbízhatunk egymásban, még... Ha most nem lett halott egyikőnk sem, akkor valószínűleg holnap sem lesz az, mert szükségünk van egymásra.
Az elkövetkezendő napok, majd hetek hasonlóan zajlottak le. Vadásztunk, ettünk, aludtunk, beszélgettünk, néha veszekedtünk is pár bug miatt, amitől eltűnt kezünk-lábunk, de összevetve jó tapasztalat volt. Örülök, hogy nem vert át.
Lassan elérkezett a második hónap vége, s egy reggel, mikor mindkettőnk indikátora zöldre váltott, elbúcsúztunk egymástól, s ki-ki a saját útján ment tovább, de titkon reméltem, hogy találkozom még vele valamikor, mert sok nézetét a játékkal kapcsolatban én is osztottam.

//Hát eléggé tréé, hogy itt kell abbahagyni, pedig el se kezdtük igazán...//

by **Rita Hanami** Pént. Okt. 26 2012, 20:33

Elfnee-chan! Tsubaki és Rita újra(?)Találkozása

-Wááá túlságosan elszaladt az idő a Ranmaru céhével… - Mérgelődtem hangosan miközben épp futva keresztül vágtam az erdőn vissza. – Már lassan sötétedik is. Fene pedig ma hugival akartam tölteni a napot… Bakaaa!- Kiáltottam el magam tőlem szokatlan módon, hogy aztán hirtelen megtorpanjak. A felismerés villámcsapásként ért és értetlenül álltam az erdő közepén. – Miért futok mikor van teleport kövem? Meg miért beszélek magamban? – Tettem fel magamnak a kérdést. Úgy tűnik kicsit szétszórt lettem. A tatyómból elővettem a teleport követ és már készen is álltam, hogy vissza menjek a fogadóba.
- Toru… - Adtam volna meg az útirányt mikor valami mocorogni kezdett a bokorban és mire feleszmélhettem volna valami teljes erejéből gyomron vágott aminek köszönhetően elejtettem a kristályt. Hátra néztem és egy vaddisznó nézett velem épp farkas szemet, viszont nem csak a malacot láttam hanem azt ahogyan az életcsíkom kissé megfogyatkozik hála annak, hogy a páncélomat még azóta sem szereltem vissza mióta otthon levettem. Nem sokáig gyönyörködhettem a malac látványában ugyan is rögtön egy másik érkezett ami hangos visításának köszönhetően nehéz lett volna nem észre venni.
- Kötekedni akartok? – Kérdeztem egy gonosz vigyor kíséretében és már nyúltam is az oldalamhoz, hogy előrántsam a kardom azonban csak a levegőt markolásztam. Hát persze mivel azt is elfelejtettem fölszerelni. Tényleg nem vagyok ma a csúcson. A malac egyre közeledett így kénytelen voltam puszta kézzel felvenni a harcot ellene. Ütésre emeltem a karom mikor a malac már alig egy méterre volt tőlem felkészültem a támadásra és… és a malac elrohant mellettem.
-Eh?- Kérdeztem nagyon frappánsan. A malac után néztem aki futtában a szájával felkapta a kristályt és társával együtt elrohant. Csak elkerekedett szemekkel néztem utánuk még csak felháborodni se volt időm de aztán gyorsan észhez tértem és utánuk eredtem mielőtt még meglógtak volna. Ilyen sebességgel azonban aligha érem utol őket így rohanás közben elkezdtem a menüben turkálni. A két malac beszaladt egy igencsak sűrű bokrosba így kénytelen voltam követni őket és ez igencsak megnehezítette a menüben való navigálást. Aztán hamar kiértem egy „tisztább” terepre és a kardom is sikerült felszerelni emiatt pedig a sebességem is igencsak megnőtt magam elé néztem és az utolsó dolog amit láttam egy arany rakás volt majd keresztül estem valamin és egy nagy puffanással és valami furcsa hanggal vegyítve a földön találtam magam. Körülnéztem és arra jutottam, hogy bizony egy szőke hajú kislányon feküdtem. Amint rájöttem alternatív „párnám” kilétére gyorsan felpattantam és talpra állítottam a lányt vagy legalábbis segítettem neki, ha engedte.
- Ne haragudj nem figyeltem… - Kértem gyorsan bocsánatot, de a tekintetemmel már a két tolvaj malacot kerestem de hiába. – Eltűntek! Most kutathatom át az erdőt! – Ráncoltam össze a bosszúsan a homlokom…

by **Tomoyama Tsubaki** Pént. Okt. 26 2012, 21:15

Tsubaki az után a furcsa eset után teljesen bepánikolt attól, hogy mit fog Rita szólni ha meglátja mi is történt vele. De nem csak ez volt a gond, egyszerűen abszurdnak találta a végeredményt. Még ha a fülek tetszettek is neki főleg amikor megmozgatta őket, az a részlet hogy szőke haja volt egyszerűen nem fért össze Japán öntudatával. Jelenleg pedig visszacsinálhatatlannak tűnt az állapot, ott hevert a lándzsája a nem felszerelhető tárgyak között és egyéb felszerelt dolgai közűl nem mind működött már, például az aranygyűrű sem. Volt két kristályféléje amihez egy boltban sikerült hozzájutnia, csak egy zsemlét kért tőle az NJK de megérte hogy legalább használható "fegyverhez" jutott. De nem ezen volt a hangsúly, az a főzet elfet csinált belőle gyógyítás helyett és sehogy se volt képes felfogni, hol bújkált eddig ez a faj és egyben kaszt is Aincrad világán belül. Tulajdonképpen eddig úgy érződött a dolog hogy valami nagyon félrerepülhetett az eredet számításoktól, ha nem lett volna az az NJK a kristályokkal és a használatukkal, megnézhette volna magát. Az összhatás akármennyire is érdekes volt, sajnos megfosztotta azon akaraterejétől hogy jelenlegi állapotában Rita szeme elé kerüljön, nem hogy Yume elé kinek a szőke testvér esete... inkább nem is gondolt bele az elszólásába, olyan lett mintha egy átok szállt volna vissza rá. Nem akarta hogy tudják, ezért is törölte őket minden előjel nélkül a barátlistájáról, hogy legalább beazonosítani ne tudhassák

De volt a dolognak valami más hátulütője is, az NJKk többségének valami nagyon mély kifogása lett hirtelen a személye ellen, a játékosok pedig vegyes szélsőségekkel közelítettek hozzá a fülei láttán: volt aki cibálni akarta őket, volt aki elbűvölten megtapogatni... no meg persze a "hogy csináltad?" kérdésekkel együtt... mindez azután hogy könnyen meg lehetett állapítani játékosi mivoltát. Tsubaki nem kívánt ilyen közvetlen testi érintkezést idegenekkel és ekkora rendszerességgel, ezért is tette azt amit más játékok tapasztalatai alapján az elfek tenni szoktak: visszavonult a legközelebbi erdőbe, legalábbis amíg nem sikerül fejlődnie és tovább jutnia valamilyen veszélyesebb és így ritkábban látogatott erdőbe. Mellesleg egy elf minden normális játékban az erdőhöz tartozott, nemde? Há! Márpedig ő most egy elf volt végre és nem ember, ez akármennyire is hordozta a depresszáló tényeket, néha kicsit izgalomba is hozta főleg a fantáziáját! Mellesleg nem is volt olyan rossz idekint, maximum vadmalacokra kellett ügyelnie

Habár frusztráló volt a viszonylagos magány és más játékosok kikerülése, háton feküdni egy füves erdei tisztáson és a falombokat figyelni, megnyugtató élmény tudott lenni. De nem most, mert hogy a nehezen megkaparintott nyugalmát vadmalacvisítás törte szilánkokra, s amint felült a cocák őt megkerülve elrobogtak mellette. Tsubaki alig kezdett el pislogni értetlenül ahhoz kapcsolódóan hogy most mi is történt éppen, amikor egy felzizzenő bozótos irányába fordítva szemét egy szintén robogó Ritát pillantson meg... aki mielőtt még Tsubakit pánikroham foghatta volna el, ott termett és átesett rajta, maga alá temetve a kis elfet. Bosszúsan sziszegve dörgölte meg letérdelt homlokát, miközben nővérkéje bocsánatot kéregetve felpattant és még őt is lábaira állította. Csak azt nem tudta mit csináljon, érezte hogy kissé vörös lett az arca a szégyenérzettől, mert hát mégiscsak ott állt előtte tulajdon nővérkéje miközben rá sem ismert. Ez azért tényleg "égő" volt, ahogy a szleng definiálja. Gyorsan ártatlan mosolyt vett fel és hajfürtjeit kezdte bal mutatóujja körül csavargatni
- Eh, igen... hát megesik... - próbált valami magához nem illő szóhasználattal élni, ha már hangja eleve nem volt a régi

by **Rita Hanami** Pént. Okt. 26 2012, 21:41

-Megesik? – Csattantam fel a lány szavai hallatán azonban még mindig a két sertést kerestem a tekintetemmel. – Az a két bestia ellopta a teleportáló kövemet! Anélkül majd mindenhova sétálgathatok! Ráadásul bele halnék szégyenembe, ha két hízó túljárna az eszemen… mindenképp meg kell keresnem. Pedig már így is elment az egész nap amit nee-channal akartam eltölteni. Bár ez többnyire az én hibám… - Néztem le bűnbánóan a földre. Nincs mese még sötétedés előtt meg kell, találnom a kristályt akkor legalább még este ki tudunk találni valamit. Visszaszereltem a páncélzatom és közben a lány felé fordultam. – Mond csak nem láttál…? Torkomon akadt a szó amint megpillantottam a lány füleit. Mégis mi ez? Valami születési rendellenesség? Tudtommal az emberek ugyan úgy néznek ki mint az életben akkor, hogy lehet ennyire… hegyes a füle. Pár másodperce megakadt a szemem a lány fülecskéin majd gyorsan elkaptam a fejem és bocsánatot kértem a bámulás miatt. – Ne haragudj! Nem akartalak megbámulni csak… - Itt kissé elpirulva ismét a lányra néztem miközben a hajamat a fülem mögé simítottam és kicsit közelebb hajoltam a lányhoz… vagyis nagyon közel, olyannyira, hogy ha nem oldalra a fejem akkor az orrunk össze koccant volna – Ez, annyira fura! Még sosem láttam senkit ilyen fülekkel. Ezek valódiak? – Tettem fel a kérdést mialatt valamiféle ragasztást vagy ehhez hasonlót kerestem. – Oh! Modortalan vagyok. Tényleg ne haragudj csak annyira… édesek ezek a fülek és kicsit viccesek is. – Kezdtem kuncogni közben pedig a szám elé emeltem a kezem mintha ezzel el tudnám takarni. Sajnos ez ilyen reflex mozdulat volt. – De komolyra fordítva a szót most mennem kell meg kell keresnem azt a két nyavalyást még az este beállta előtt. Remélem gyorsan meglesz és akkor legalább együtt megvacsorázhatunk. – Egyenesedtem ki teljesen és újra a környéket pásztáztam.

by **Tomoyama Tsubaki** Pént. Okt. 26 2012, 22:30

Tsubakit mintha egy tipikus nyugati serpenyővel vágták volna képen, úgy csaptak le rá a szavak. Végre együtt szeretett volna vele Rita tölteni egy napot és pont akkor van ilyen állapotban, na és persze pont ilyenkor kell megtudnia. Egyébként Rita pedig szétszórtnak látszott, a felszerelése hiányos volt és éppen akkor kattintotta magára a páncélját is. Akaratlanul is kíváncsi volt hogy mi lelhette, mert hogy pedáns lányként ismerte meg legalábbis ami az életmódot illette. Na jó, amennyit a haját piszkálgatta az akár ellensúlyozhatta is volna ezeket de akkor is, mi történt? Eképpen gondolkodott éppen, amikor Rita szemei úgy szegeződtek rá mintha... ő... na jó, majdnem úgy mint azok a játékosok akikkel az incidens óta összetalálkozott. Kényelmetlen és zavarba ejtő élmény volt, főleg amikor olyan közel hajolt hozzá hogy akár neki is koccanhatott volna, ráadásul éppen az után hogy egyszer már jól megnézte és bocsánatot is kért az illetlenségéért. Na jó, el kellett ismerni hogy Tsubaki sem tudott eleinte köpni se pedig nyelni tükörképétől, hát még fülei tapintásától. Most ő nézett félre hogy leplezni próbálja eddig is nyilvánvaló zavarát, mert nem volt illendő ennyire hallgatagnak lenni ha beszéltek hozzá, még ha a szituáció felül is múlta az átlag különlegest
- Mrh... - morgolódott egy pillanatig - persze hogy igaziak a füleim, talán nem látott még elfet?
Nem látott, ez tényleg csak egy költői kérdés volt a maga szokásos szigorával vegyítve, de inkább elfolytotta pillanatnyi komor tekintetét és mosolyogni próbált, ami le is lohadt. Ez ilyen helyzetben nem igazán vallott rá, mármint mosolyogni. Éppen a füleire mondták hogy aranyosak, nem első alkalommal ezekben a napokban, de Rita szájából sokkal frusztrálóan hangzottak. Az a gyógyfőzet szépen keresztbe tett neki, de legalább Rita indult végre tovább. Egyedül az szurkálta Tsubakit hogy mégis miről volt szó, ha gondban volt akkor nem bírta volna ki hogy ne segítsen neki, elvégre ígéretet tett ami így is kötötte!
- Egy pillanat - vonta magára a figyelmet, vagyis próbálta - itt nem én vagyok a vendég, mégis kik azok akiket keres?

by **Rita Hanami** Pént. Okt. 26 2012, 23:07

-Elfek?- Néztem kérdően a lányra. Tudom, hogy már halottam ezt a szót valahol. Talán egy könyvben olvastam. Tényleg már emlékszem. – Azok az erdei lények, akik nyilaznak és a természettel vannak harmóniában? – Kérdeztem vissza és közben végigmértem az aprócska leányzót. – Nálad nem igazán látok íjat tehát akkor még sem vagy igazi elf vagy tévednék? Meg nem rémlik, hogy a kézikönyvben olvastam volna elfekről de lehet csak az én figyelmemet kerülte el. Kíváncsi lennék nekem, hogy állna, a hegyes fül bár a hajam úgyis eltakarná meg szerintem nem is néznék ki jól szőkén. – Kicsit elkalandozott a figyelmem és erre hamar rá is jöttem. – Na, viszont most nincs időm csevegni és bocsánat még egyszer amiért fellöktelek – Hajoltam meg kissé bocsánatom jeléül majd hátat fordítottam a lánynak aki ekkor utánam szólt. – Nem kik, hanem mik. – Javítottam ki a lányt. – Két vaddisznót keresek mivel az egyik ellopta a teleportáló kristályom rájuk vadászom. Nem lenne szükségem segítségre de az erdő elég nagy és ketten talán egy picivel könnyebben megtalálhatjuk őket. Több szem többet lát ugye? – Mondtam mosolyogva és a szem szó kiejtésekor akaratlanul is a lány szemeire vándorolt a tekintetem. Neki is olyan lila szemei voltak mint nekem és Tsubakinak, habár így szőke hajjal egész furán nézett ki. De ezek szerint nem csak kettőnknek van ilyen szeme mármint anyun és a nagymamámon kívül. Ezzel legalább meg tudom majd válaszolni Tsubaki régebbi kérdését, vagy kiderül, hogy van egy második húgom is. Az azért már furcsa lenne. Minden esetre ha sötétedésig nem találom meg a malacokat vissza megyek a fogadóba és a városban szétnézek hát ha lehet újakat vásárolni. De nem szeretnék ehhez folyamodni ma amúgy is mintha kifordultam volna önmagamból és az, hogy elhagyjak dolgokat már teljesen szokatlan és egyben tűrhetetlen volt így már két okom is volt, hogy minél hamarabb megtaláljam a követ. – Akkor ne is pazaroljuk tovább az időt! – Indultam el de még egyszer visszafordultam a lányhoz és mélyen meghajoltam. – A nevem Rita. Örvendek a találkozásnak. – Mutatkoztam be illedelmesen. Igen ez már sokkal inkább rám vall. A szétszórtságom nem csak mostanra de az egész napra jellemző volt. Talán pihennem kellene egy keveset. Lehet, hogy a történtek jobban kifárasztottak mint ahogyan azt gondoltam.

by **Tomoyama Tsubaki** Szomb. Okt. 27 2012, 11:00

Tsubaki nem egyszer szeretett volna közbeszólni az elhangzottakra, de egyedül csak a kérdésével szakította félbe... vagyis toldotta ki Rita szavainak mennyiségét. De legalább felajánlania nem kellett a segítségét mert ő maga vetette fel az esetleges hasznosságát a dolognak. Így hát átgondolta az elhangzottakat és utána sietett
- Nem az íj és a nyíl teszi az elfet, a szőke haj pedig még úgy sem! - vágott vissza árnyalatnyi bosszúsággal - Nem vagyok egy közhely, igenis nem kell benne lennem könyvekben hogy itt álljak vadászíj nélkül! Annyira igazi vagyok, mint ahogy maga is ő... Rita-san
Ekkor váratlanul elvörösödött, nem csak a szégyentől de ugyanakkor a dühtől is. Egy bemutatkozás volt a legjobb emlékeztető arra, hogy elfelejtett bemutatkozni. De ezúttal arra is hogy nem volt álnév amit kiötölhetett magának
- Én pedig... - hajolt meg zavartan, majd felegyenesedett és a haját kezdte piszkálni - elfelejtettem, elnézését kérem
Jobb volt mint valami rögtönzésféle, a nem emlékezős megoldás legalább nem foglalta be magába az olyan lehetőségeket, melyek elhamarkodottságuk lévén többet árthattak volna az inkognitójának mint a semmi
- De szívesen segítek a keresésben! - folytatta, kerülve az időhagyást kínos kérdésekre - Megtalálom azt a kristályt és akkor Rita-san örülhet majd neki! Egyébként láttam két disznót arra futni
Egy kicsit másfelé mutatott mint amerre most mentek, de a korábbi keveredés lehetett az összeütközés miatt is. De Tsubaki emlékezett arra hogy mi merre volt a tisztáson, mert hogy volt ideje körbenézni amióta ide jött. Így a disznók futási irányét is sikerült betájolnia könnyedén, de a lényeg az volt hogy így inkognitóban is segítségére lehessen a nővérkéjének

by **Taiga Kagami** Szer. Nov. 07 2012, 22:14

/Saru Taidana/
Miközben ott feküdtem a földön az idegen ki segített megfogni azt a nyavalyást csak figyelt és megkérdezte, hogy állok az életpontokkal. Lustán megnéztem a vonalat ami alig csökkent le így nem kellet aggódnom.
-Nincs gond teljesen tele vagyok. Amúgy csak emiatt a nyavalyás dög miatt meg a vizes talpam miatt estem annyiszor pofára. Tudod nincs pénzem a városi fürdőkre már ha vannak olyanok ezért itt gondoskodtam magamról.-
Ez a játék nagyon furcsa volt máshogy működtek a dolgok mint a való világban azonban el sem lehet mondani mennyire örültem, hogy nem vagyok többet a testem rabja. Igaz akkor a játék rabja lettem azonban ez mégiscsak jobb mint egy kórházba bámulni a plafont. Mikor kifetrengtem magamat fölpattantam majd fölvettem a cipőmet nehogy még egyszer zuhanó parádéba kezdjek. Fölkelve pár karkörzést csináltam elgémberedett karjaimmal majd z idegen elé állok és a kezemet nyújtom. Elég becsületes képűnek tűnt meg tartoztam neki azzal, hogy illendően köszöntsem. Ha elfogadja erősen megszorítom a kezét. Jó alaposan végignéztem rajtam és nem tűnt valami kemény legénynek bár tudom nem a külső számít. Arra a megjegyzésére, hogy nem ismer engem csak hanyagul válaszoltam.
-Nekem kicsit ismerősnek tűnsz bár mindketten jobban járnánk ha mégse. Ugye nem te akartál pár éve egy kalapáccsal fogplasztikát végezni rajtam?- majd megejtek egy bájos vigyort. Elengedtem a kezét majd lábammal arrébb lökdösöm azt a haszontalan gyíkot.
-Nem tudod meg lehet szabadulni ettől az állatól? Még soha nem játszottam ilyen izével- ekkor mutató ujjamat dörzsölgetni kezdtem a hüvelyk ujjammal- ilyen szerep izével. Azonban úgy látom te otthonosabban mozogsz mint én.

by **Taidana** Pént. Nov. 09 2012, 20:02

Már egészen elpillangóztam, mire a srác válaszolt, de mondjuk meg is értem, ha ennyiszer taknyoltam volna el, én sem ugrabugrálnék. Azért vehette volna kicsit gyorsabbra is a tempót.
– Te most komolyan lefürödtél? – néztem rá nagy szemekkel. Ez vadonatúj volt nekem. – Tudtommal itt nem kell ilyet – emeltem fel a kezemet, majd beszagoltam a hónom alá. – Nem, haver, a SAO-ban nincs emberszag. Fürödni csak akkor kell, ha élvezed, de még az életet sem viszi fel egyébként – kezdtem el magyarázni az arcnak, miközben az nagy nehezen csak talált biztos támasztékot a lába alá, mondjuk éppenséggel a csizmája képében. A srác a kezét nyújtotta, nem volt okom, amiért ne fogadhattam volna el. Bár ahogy ő sem, úgy én sem mondtam a nevemet. Fura volt, de engem nem zavartak a fura dolgok, ha neki így jó, nekem is jó.
– He… mi van, ember? – néztem fel kérdőn fél pillával. Időközben leheveredtem, mert Susaya nem akart előkerülni, nekem meg szándékomban állt nem magára hagyni itt, ebben az erdőben. Ritkán fut össze az ember egy mobbal, de amikor igen, akkor sem jelent túl nagy kihívást.
– Szerintem ittál, vagy megártott a víz. Ne fürödjön, aki nem bírja – mondtam, majd egy ideig vizslattam őt a szememmel. – Nem, nem én voltam. De mondd csak, gyakran keveredtél akkoriban ilyen helyzetekbe?
A srác újnak tűnt a játékban, de elég keménykötésűnek és ha már a kemény szónál tartunk, akkor keményfejűnek tűnt ahhoz, hogy bármikor bármiért fejjel menjen a falnak.
– Ne akarj megszabadulni tőle, mert jelen pillanatban ő az egyetlen fegyver, amit igazán tudsz használni. Nekem is van ilyenem, csak… – a felettem lévő ágakat figyeltem, hátha éppen előbukkan Susaya –, csak éppen nincs velem – sóhajtottam lemondóan.

by **Taiga Kagami** Pént. Nov. 09 2012, 21:16

-Nem tudtál volna kicsivel előbb erre tévedni? Akkor legalább nem mártóztam volna meg ebben a pocsolyában. Annak idején az egyetlen játékom egy kosárlabda volt.- mondtam neki teljes nyugalomban. Örömmel adta tudtomra, hogy nem ő az a fickó aki a múltkor megpróbálta kidekorálni a fejemet. Ezután megkérdezte tőlem, hogy gyakran kerültem-e hasonló zűrös helyzetekben. Erre a kérdésére nem tehettem mást mint elmosolyodtam. Ha azon a környéken élt volna mint én jól tudhatta volna miről beszélek.
-Hát elég sokszor szerencsére bár ezt ők nem mondhatják el magukról. Például annak a srácnak bevertem az orrát és kiszedtem pár fogát akivel összetévesztettelek. Talán ezért is neveztek el a rossz nyelvek Veszett kutyának vagy Vörös tenyérnek. Különben én rendes srác vagyok még a légynek se tudnék ártani.- egy pillanatra ártatlan arcot vágtam majd hirtelen egy ördögi vigyor hálózza be ábrázatomat.-bár az is igaz itt még egy legyet sem láttam.-
Mikor megtudtam, hogy nem kellene megszabadulnom a gyíktól eléggé meglepődtem.
-Még hogy egy ilyen nyamvadék fegyver lenne? Ilyeneket szoktak reggelibe sütni szendvics gyanánt. Ez még egy nyulat se tudna elkapni nemhogy éles helyzetben harcolni.-
Ekkor valószínűleg bosszúból beleharapott a lábszáramba. Először furcsa volt, hogy nem érzek fájdalmat később azonban egyre kellemetlenül érintett, hogy egy nagydarab fekete izé húzza vissza a lábamat. Hiába ráztam a lábamat nem akart elengedni a szűz Máriának sem. Mikor meguntam a játszadozást elkaptam a nyakánál fogva kissé megemeltem majd hátra lendítettem a jobb lábamat.
-Mit szolnál ha most átmennél gólyába?! Húzz el melegebb éghajlatra.-
Ezután egy óriásit belerúgtam a gyík valagába amit az elszállt jó messzire. Jobb tenyeremet szemellenzőnek használva figyeltem milyen távolra repült.
-Na ez szép volt. Úgy tűnik mégis van valami érdekes ebben a furcsa világban. Na jobb ha megkeresem nehogy a végén komolyabb baja legyen.- miközben lassan elindultam felé újdonsült beszélgető partneremnek intettem kövessen.
-Látom te nagyon otthon vagy ebben a világban. Biztos jó párszor játszottál ilyesmivel.-

by **Taidana** Vas. Nov. 11 2012, 23:21

Ez nem olyan dolog volt, amire az ember számít, vagy készül rá, hanem olyasmi, ami egyszer csak megtörténik vele. Azért nem számít rá, mert az ilyesmi nincs megírva a nagykönyvben; nem úgy születünk meg, hogy elmondják: lehet, hogy egyszer majd lesz egy aranymajmod, akit egyszercsak nem fogsz érezni. Ja, merthogy eddig nem mondtam? Igen, pontosan ez történt.
Feltápászkodtam, hogy a srác után induljak. Mert bár elég problémás arcnak tűnt, de gondoltam, addig ütöm a vasat, amíg meleg, és ha már eddig különösebb ütésváltás nélkül megúsztuk (legalábbis ami engem illet – a petjéről mindez ugye nem mondható el), akkor reménykedem abban, hogy folytatódik a nyerőszériám, és ez legalább addig így marad még, amíg mellette leszek én is. Úgy döntöttem, hogy kussoltatom a nem túl toleráns lelkiismeretem, és egyelőre nem szólok be, hogy petet verni igazán nem tesz túl jót neki. OK, minden pofon, rúgás, harapás, ütés csak egy életpontot von le tőle, de azért a közöttük lévő kapcsolat se lesz úgy az igazi. Egy állat nem feleség, hogy verve jó.
Térjünk vissza a tárgyra. Épp kussoltam én is, meg a lelkiismeretem is, csak bandukoltam, amikor egyszercsak megtörtént. Az. Tudod! Vágod! Bah, hogy mondjam el?
Szóval nem is tudtam, hogy érzem, hogy Susaya hozzám van kötve, de az biztos, hogy hirtelen éreztem, hogy már nincs. Ez olyan vacak, programkódos érzés volt. Nem könnyen leírható. Mintha egy olyan végtagod vesztenéd el, amiről nem is tudsz. Vagy hirtelen lekapnák a helyükről a szárnyaidat, amikkel nem is tudtál eddig repülni. Ilyesmi! Szörnyű érzés volt. Le kellett guggolnom.
És abban a minutumban a srác vállára landolt Susaya…

(off)Innentől ő a tiéd. Smile

Köszi, hogy bevállaltad az ördögöt!(/off)

by **Taiga Kagami** Vas. Nov. 18 2012, 21:15

Szépen elindultunk én és a fekete hajú srác, hogy megkeressük az elrepült gyíkomat. Kis ideig nem szóltunk egy árva szót sem bizonyára egyikünknek sem volt mondani valója vagy a srác megrettent tőlem. Nem egyszer megtörtént már, hogy az emberek átmentek az út túloldalára. Sőt egyik alkalommal oly sietve próbált valaki menekülni előlem, hogy kilépet egy autó elé. Szerencsére nem esett semmi baja de azért több esze is lehetett volna. Kis idő elteltével megtaláltuk azt a bokrot ahol lennie kellet volna annak az ízének azonban se égen se földön nem találtuk. Akkor szaladt végig rajtam mi van ha túl durva voltam vele. Arra gondoltam ha így folytatódik én is olyan lányokat molesztáló, öregeket kizsebelő, bunkó, állat leszek mint akikkel nap mint nap megküzdöttem.
– Hé gyere elő. Ha elő jössz nem foglak bántani.-
Alig, hogy kimondtam valami a semmiből rávetette magát hátamra és átkarolta a nyakamat. Első pillanatban azt hittem a gyík tért vissza azonban hamar rájöttem a gyíkoknak nincs kezük. Következtetés képen semmi esély nem volt rá, hogy az én állatom vetődött rám oly hirtelen. Fél fejel hátrafordultam és megláttam egy sárgás színű majmot amint belém csimpaszkodik.
-Te meg mi a búbánatot csinálsz ott azonnal szállj le rólam. -
Hatalmas meglepetésemre a majom szó nélkül leugrott hátamról és elém cammogott. Csak a televízióban láttam aranyszínű majmot életben még soha. Meg akartam tudni honnan jött ezért kérdőre vontam.
-Honnan pottyantál ide?-
Erre fölmutatott az egyik magas fára válaszképpen.
-Ne úgy értettem előtte hol voltál.-
Nagyon frappánsan újból az égre emelte a kezét és egy másik fára mutatott jelezve arról ugrott át z előzőre.
-Nagyon vicces.- és legbelül kicsit nevettem is-de először a szalamandrámat kell megkeresnem nem érek rá veled szórakozni.-
Mikor végeztem akkor vettem csak észre, hogy a majom már nincs előttem. A jobb oldalamon állt és egy bokrot kurkászott. Majd egy határozott mozdulattal megragadta a gyíkomat és a farkánál fogva elém hozta. Szegény csak úgy csapkolodott a levegőbe amitől kicsit megsajnáltam.
-Azonnal erezd el.-
A majom el is engedte és egy hangos puffanással ért földet. A szalamandra gyorsan lábra állt majd elbujt a lábam mögött. Nagy meglepetésesére szidás helyett megsimogattam a buksiját. Ennyi szörnyűség után megérdemelt egy kis kényeztetést.
-Hé haver nem tudod mi ez a majom talán ő is csatlakozni akar hozzám?-

by **Rita Hanami** Pént. Nov. 23 2012, 11:13

/Tsubaki/

Aranyos volt mikor a kis elflány felkapta a vizet és még teljesen el is pirult és ez akaratomon kivűl nevetésre késztetett.
-Ne haragudj, de ezekkel a fülekkel és a szőke hajjal annyira cuki vagy ahogy elvörösödsz. – Mondtam ki hangosan is a nevetés okát és ettől kicsit én is elpirultam és az mikor bejelentette, hogy elfelejtette a nevét csak olaj volt a tűzre és még inkább kitört belőlem a nevetés. Legalább egy fél perc kellet mire végre sikerült abba hagynom és közben rájöttem arra is, hogy nem szép dolog kinevetni valakit emiatt sőt, ez nagyon is szomorú. Mikor abbahagytam a nevetést megköszörültem a torkom és egy komolyabb arckifejezést vettem fel.
- Hogyan lehet elfelejteni a saját neved? – Kérdeztem tőle egy picivel mélyebb hangon mint ahogy eddig beszéltem. – Csak nem amnéziád van? – Mikor ezt kérdeztem közelebb léptem a lányhoz és a homlokáról „lesöpörtem” a haját egy puklit, vagy ütés nyomát keresve. Na persze ez hülyeség volt mert itt úgy sem látszanak a sebek amiket szerzünk. Ezek a reflexmozdulatok még jó ideig nem akarnak eltűnni ahogy, elnézem és ez néha picit ciki is. Amikor közelebb hajoltam a lányhoz mélyebben beletudtam nézni a szemébe és el is vesztem pár másodpercre a tekintetében. Valahogy úgy éreztem mint ha Tsubaki nézett volna rám vissza azokkal a szemekkel még az arca is bevillant előttem. Ezt realizálva az agyamban gyorsan elfordultam a lánytól. Talán már annyira hiányzik a kishúgom, hogy már másokba is őt képzelem el? Elmosolyodtam ezen majd visszafordultam a lányhoz.
- Köszönöm a segítséget!- Hajoltam meg illedelmesen és abba az irányba indultam amerre a kislány mutatott

by **Szophie** Pént. Nov. 23 2012, 14:31

A kezdetek erdejében bandukoltam, újdonsült társammal, a kis fehér farkaskölyökkel, és azon tanakodtam, milyen nevet adjak neki. Még nem igazán voltunk összeszokott csapat, és eddig én sem kezdtem bele egyetlen küldetésbe sem, még nagyon az elején jártam a játéknak, és kellett egy kis idő, hogy összerázódjak, és megfogalmazódjanak bennem új céljaim.
Úgy gondoltam, bele kellene vetnem magam az első kalandomba, vagy legalábbis kimozdulni a Kezdetek Városából, ahol eddig tengettem napjaimat.
Minden lehetőséget összevetve, a legjobb ötletnek azt tartottam, hogy először a kezdetek erdejének sűrűjébe vetem bele magam. Nem túl nehéz, és szörnyekkel sem találkozom feltétlenül, de legalább kicsit összeszokok a társammal, és talán új információkhoz is hozzájuthatok, ha megfigyelek más játékosokat. Talán ha találkoznék más állatidomárokkal, akkor jobban megérteném, hogy most mit kell tennem, talán érdekes tapasztalatokat szerezhetek, de az is lehet, hogy nem… Mindenesetre csak bandukoltam a sötét lombok alatt, az erdő illataitól feltöltődve. Elgondolkodtam, csodásan meg lett tervezve ez a játék, még az illatokat is érzem, és teljesen élethű, ez az erdő is az otthoniak tökéletes mása. Minden növény megtalálható itt, a legutolsó kis madársóskáig...lenyűgöző..

by **Yoshiaga** Pént. Nov. 23 2012, 18:14

Szép kis napra ébredtem, a napsugarak százhúsz fokos szögben verődtek vissza a szemüvegemről a reggel, szerencse, hogy ebben a játékban nem gyulladhatnak fel a városok. Az nagyon kár lenne, ha mégis megtörténne, hiszen akkor most gyújtottam volna fel a szemüvegemmel a szobát. A szemüvegem után nyúltam és gyorsan a fejemre helyeztem. Elővettem a stopperemet és ránéztem. 3.09 másodperc, új rekord. Hátamra erősítettem a fejszémet és már készen is álltam a távozásra. Az utcán találtam magamat. Úgy látszott, hogy a játékosok elvannak, élvezik a játék adta lehetőségeket, örömöket és kihívást. Egy, kettő, egy, egy, kettő. Szintben látszik, hogy különböző módon állnak hozzá az új valósághoz. Ez jó.
Sikerült kijutnom a városból, a szállómtól számolva 72,51 másodperc alatt, ez sajnos nem lett új rekord.
A mezőkön úgy látszik, hogy még mindig voltak, akik a vaddisznókkal fejlődtek vagy éppen szórakoztak. A legutóbb egy vaddisznót 2.17 másodperc volt megölni, az is csak a kezdő lendületi nehézség miatt. Úgy gondoltam, hogy megállok és megpróbálkozok egyel. Nem volt több egy ütésnél, de sajnos még mindig nem tudtam olyan gyorsan ütni a fejszémmel, 2.64 másodperc, most nem megy az öldöklés. Inkább békésen mentem tovább, egyenesen a középen lévő erdő felé.
Az erdőben egy fiatal lányt pillantottam meg. Barna haj, barna szemek, látszatra nem tudtam besorolni a súlyát és a magasságát. Az ítélőképességeim is rosszak mostanában, inkább vissza kéne mennem az ágyba. Azonban ezt sajnos nem tehettem, mert ez az állatidomár, ki egy fehér farkaskölyökkel rendelkezik valószínűleg most kezdte és azt sem tudja, hogy mit csinál. A statisztikák szerint a játékokban azok a kezdők, akiknek más játékosok nem segítenek eligazodni 82,3%-al többször halnak meg. Természetesen a Sword Art Onlineban ez a statisztika érvénytelen, hiszen itt csak egyszer halhatsz meg.
Közel léptem a lányhoz, szemüvegemet feltoltam, majd vigyázzállásban, kezemet magam előtt összekulcsolva álltam meg. Ha észrevett, akkor meghajoltam, megköszörültem a torkomat, majd beszédre kényszerítettem magamat.
- Üdvözletem, Yoshiaga vagyok - vártam egy keveset - ... professzor. Úgy látom, hogy maga eltévedt, kérem szóljon, ha tévedek. - a kezeimet átvittem a hátam mögé, majd a bal kezemmel a jobb csuklómat fogva folytattam - Kérem, hogy ne csak bóklásszon az erdőben és még a teremtő tudja hol, hanem használja a játékba épített játékostárs keresőt, hogy előre megbeszélt időhelyeken találkozhasson új ismerősökkel. - nagyobb lélegzetet vettem, majd a kezeimet ismét magam előtt kulcsoltam össze - Ugyanitt jelentkezhet, ha küzdeni vágyik, amiből szintén nyerhet tapasztalatot... Ha pedig küldetésekre vágyik, akkor ne féljen betérni a városba és felírni a nevét a küldetésre való jelentkező lapra, vagy csak szimplán nézzen körül a már meghirdetett küldetések között. Természetesen csak azokra lehet jelentkezni, amik még nem lettek elvégezve, hiszen a játékban egyedi küldetés rendszer folyik, miszerint nem ugyanazokat csinálja mindenki. Remélem segíthettem eligazodni. - fújtam egy nagyot, majd távoztam a helyszínről.

// A kék szövegre rákattinthatsz és a topikok helyére visz. //

by **Szophie** Pént. Nov. 23 2012, 19:38

Ahogy sétálgattam az erdőben, egyszer csak egy különös figurára lettem figyelmes. Először úgy döntöttem, figyelmen kívül hagyom, hisz nem tudtam eldönteni, mennyire beszámítható, és elsőre látszott, ha harcra kerülne a sor, nem győzhetnék, viszont aztán magától jött oda hozzám, ezen kissé meglepődtem, és kissé meg is illetődtem. Rá néztem, majd bemutatkozott és elkezdett beszélni. Tárgyilagos volt, de mindeközben illendő, és a megfelelő tiszteletet is megadta, nem tegezett le elsőre, mint ahogy sokan tennék (koromra és nememre tekintettel). Művelt embernek tűnt, mint ahogy valószínüleg az is volt, hisz professzorként mutatkozott be. Felmerült bennem a kérdés, hogy vajon mi oka lehet egy ilyen embernek egy ilyen játékban játszani. Gyorsan felvázolta, hogy hogyan működik a játék. Megpróbáltam megemészteni ezt a sok hirtelen kapott információt, majd megszerettem volna köszönni (bár nem szokásom csak úgy szóba állni másokkal, és pláne nem hálálkodni, de ő most igen sokat segített, és én is tanultam illemet, így ezt láttam jónak ,és azt is meg szerettem volna kérdezni, hogy mi az ő oka arra, hogy ilyen játékba kezdjen.) , de mire újra felnéztem volna rá, eltűnt a semmibe. Igazán különös figura, ennek ellenére remélem, hogy útjaink keresztezik még majd egymást!

by Ajánlott tartalom