Nagy Síkság

A mai nap igazán alkalmasnak tűnik a vadászatra. Vagyis arra, hogy újra megpróbáljam, számos felsülésem után. Az utóbbi napokban megint azzal foglalatoskodtam, hogy rávegyem magam arra, hogy megcsapjak egy állatot. Az erdő és a síkság határán ácsorgok, miközben az egyik bokor előtt gubbasztva igyekszem átlesni a túloldalára, honnan nem is oly messze egy vaddisznó ácsorog és teszi a maga dolgát. Tudom, nem túl ésszerű. Azt sem tudom, hogy hogy kell vadászni. Az sem biztos, hogy jól csinálom, de hát valahogy el kell kezdeni, vagy nem? Talán jobb lenne, ha mégiscsak másra hagynék mindent. Nem, az nem megoldás! Fejem megrázom a gondolatra, mi elég viccesen nézhet ki. Kardom most ott lóg derekamon, készen arra, hogy előrántsam, ha kell, ahogy azonban nézem az állatot, még ha virtuális is, egyszerűen túlontúl aranyos. Mégis hogy lehetnek képesek megütni őket, még akkor is, ha csak programok, vagy mik?! Még a szemeim is könnybe lábadnak a gondolat hatására. Még hogy én képes legyek ártani ilyeneknek? Az egyszerűen lehetetlen! Pedig tudom, hogy kénytelen leszek rá.
Fejem lebiggyesztem a felismerés hatására. Nem akarom ezt tenni, de muszáj lesz, ha nem akarok idő előtt meghalni. Már pedig nem akarok, mert akkor az összes áldozat, amit mások hoztak értem, hiábavaló lenne. Nem akarom hiábavalóvá tenni mások kedvességét. Na jól van, szedjük össze magunkat! Két tenyeremmel megpaskolom arcomat, majd újra felemelem fejem, hogy szembe nézzek sorsommal, mi... Túl közel van! Észre sem vettem, hogy az állat közben közelebb araszolt hozzám, s az idő közben bokor fölött kikandikáló fejem lesi. Ilyen közelről inkább ijesztő, mintsem aranyos. Ez... Meg fog enni!
Nekem sem kell több, hogy felvegyem a nyúlcipőt. Lábaimra pattanva elrugaszkodom, majd rohanni kezdek az ellenkező irányba, némiképp botladozva az elején. Kis híján még a talajt is felnyalom, mikor meghallom magam mögött motoszkálni azt a bestiát.
- S-segítség! Meg fog enni! - kiáltom futás közben, miközben loholok, mit sem törődve azzal, hogy az a disznó jön-e utánam, vagy marad-e a helyén.

Egy hangra leszek figyelmes, melynek azonnal forrását kezdem kutatni, teljesen megfeledkezve arról, hogy mit is csináltam épp. Ennek persze ára van. Alighogy észreveszem a srácot, máris egymásba akadnak lábaim, meggátolva a további futást, előidézve egy orra bukást. Nem kellemes, cseppet sem, legalábbis így kellene éreznem. Még mindig fura, hogy nem érzek fájdalmat ebben a világban. Ennek ellenére, miután sikerül ülő helyzetbe tornásznom magam, megdörzsölöm orromat. Nem lehet igaz, hogy már most beégetem magam. Ilyesmi sosem fordul elő velem a színpadon. Ott annyival másabb, mint itt.
Orrom épségének ellenőrzése után, pislogva figyelem, hogy mit csinál a másik. Ez most komolyan farkasszemet néz egy disznóval? Már-már azon kapom magam, hogy némiképp előre dőlve ültemben nézem, hogy mi fog ebből kisülni. Vajon mi lesz ennek a vége? Egyáltalán ki fog nyerni? A disznó, vagy a srác, aki úgy toppant be, mint valami hős megmentő? Na jó, azért ne túlozzuk el, bár tényleg megmentett, inkább hanyagoljuk a "hős megmentő" titulust. Csak várok és nézek, egyre izgatottabban várva a végét. Talán abban is reménykedem, hogy egymásnak esnek és elleshetek valami fortélyt, amit a későbbiekben hasznosíthatnék. Gyorsan tanulok, legalábbis ezt mondták. Persze ez csak nyugalmi állapotban igaz rám. Jelenleg mondhatnak akármit, egyik fülemen be, a másikon pedig ki. Azt azonban jól megjegyzem, hogy mit csinál a másik, pláne a bekövetkező eredménnyel, mi a disznó meghátrálását foglalja magába.
- Megmentettél! Köszönöm! - hálálkodok azonnal, bár még ülve.
Köszönése kicsit meglep. Köszönni akkor szoktak, mikor elkezdenek egy beszélgetést, nem annak közepén. Vagy tévedek?
- Ő... Helló! - köszönök azért vissza, egy kisebb mosollyal körítve, miközben jobbom felemelve még intek is neki.
- Nem, nem, az lehetetlen! Egyszerűen nem megy, hiába próbálkozom! Elvégre... Nézz rá, innen nézve olyan aranyos! Mégis hogy tudnám én megütni egyszer is? - kérdem, némiképp már pánikba esve, utalva itt a megemlített vadászleckékre.
De miért is hisztizek itt neki? Ááá, fenébe! Erre most nincs idő! Újra neki kell veselkednem a vadászatnak, vagy az egyik legrondább halálban lesz részem. Nem akarok éhen halni!
- S-sajnálom! Válaszolva a kérdésedre... Igen, kezdő vagyok. Totálisan kezdő. Még csak azt sem tudom, hogy hogy kellene ezt használni. - érintem meg kardom markolatát.
- Tudom, ostobaság, elvégre már régóta itt vagyunk, de egyszerűen nem megy. Valahogy mindig rám tör a pánik, ha valaki fegyverrel hadonászik felém, vagy ha meg kell támadnom valakit, esetleg valamit. Nem szeretek ártani nekik, pedig tudom, hogy muszáj lesz. - regélem, majd sóhajtok egy nagyot és inkább lehajtom fejem, azon tanakodva, hogy hogyan tovább.

- Attól tartok, nem lenne szívem vágóhídra vinni. Akkor inkább már tényleg én csapom le - szontyolodok el.
Úgy tűnik, tényleg nincs más megoldás. Mondjuk ezt eddig is tudtam. Már rég rájöttem, csak nem akartam elfogadni. Mert hát miért ne lehetne másik megoldás? Nos, mint kiderült, van is, azzal azonban nem akarok élni. Hogy én csapdába ejtsem, aztán kísérjem egyenesen a halálig? Mi van, ha sejti, hogy milyen sorsra jut és végig látszódna rajta az út során? Nem, akkor biztosan elengedném, még a város közepén is akár. Jobb az, ha gyorsan vége.
A fegyverrel kapcsolatban nemigen tud segíteni. Ez nagy kár, de valahogy csak megoldom. Ha máshogy nem is, hát majd keresek valaki olyat, akinél kard van. Nem akarom, hogy mások haljanak meg helyettem, azért, hogy nekem jobb legyen. Ehhez még mindig tartom magam és az elhatározásom is megvan, még ha igencsak ingatag lábakon is áll. A dolgom most az, hogy megszilárdítsam azokat, keresve valakit, akire addig is támaszkodhatok. Igen, arra már rájöttem, hogy magamtól nem fog menni. Ez van. Azonban minél hamarabb túljutok ezen, annál hamarabb tudok segíteni másoknak. Addig meg, ha máshogy nem megy, hát majd keresek valami olyan munkát, amihez nem kell tudnom használni a kardot. Talán még énekelhetnék is valahol. Feltéve, ha van olyan hely, ahol azért hajlandóak lennének fizetni.
- Azt hiszem, inkább megtanulom, hogyan kell harcolni. Na meg rávenni magam, hogy kárt tegyek másokban - felelem, miközben elfogadom felém nyújtott kezét.
Jobbomat felemelve finoman helyezem azt mancsára, nem pedig megragadom, jól megrántva azt. Bár elfogadom segítségét, azért inkább önerőből kelek fel, hogy ne okozzak nagy gondot neki, már ha ezt el lehet kerülni.
- Köszönöm! - köszönöm meg segítő kezét.
- Egyébként... Azure vagyok - mutatkozok be, míg fogom kezét, majd elengedem és néhány poroló mozdulattal végigsöprök öltözékemen.
Azt inkább kihagytam, hogy "És egyébként egy közismert, japán énekes." Azt talán mégsem kell tudnia, ha nem ismer fel. Hajamhoz nyúlva egy összekuszálódott tincset is kiegyengetek, hogy az úgy álljon, ahogy annak kell, majd pedig csak ez után foglalkozom újra megmentőmmel, rá emelve kék pillantásom. Na tessék, már megint ezt a szót használom... Na mindegy! Futó pillantásokkal mérem végig, igyekezve megjegyezni az arcát, hogy máskor is emlékezzek rá. Ki nem állhatom azokat a szituációkat, mikor valaki olyannal találkozok újra, akire még csak nem is emlékszem. Utána mindig zavarban vagyok, amiért nem emlékszem rá.
- Mond csak... Te mindenkivel ilyen kedves vagy?

- Ebéd? Köszönettel visszautasítom! - mondom, újra mosolyogva, igyekezve nem gorombának tűnni.
Nem lenne ellenemre, csakhogy már így is bőven sokat tett értem a srác. Az, hogy meghívjon ebédre, talán már túlontúl sok is lenne. Arról nem is beszélve, hogy inkább nekem kellene meghívni őt.
- De ha te elfogadod az én meghívásom, az nincs ellenemre. Köszönetül azért, amiért elintézted azt a disznót - mosolygom továbbra is.
Mikor bemutatkozok, igencsak meglepődök reakcióján. Így még soha, senki nem reagált a nevem hallatán, arról nem is beszélve, hogy miféle véleménnyel van rólam. Vagyis a hajamról. Nem sértő, tényleg, sőt... Azt a kezem, mellyel az imént engedtem el övét, most arcom elé emelem, ezzel leplezve nevetési kényszerem, eléggé sikertelenül, lévén a nevetésnek hangja is van. Apró kacajt hallatok, miközben kék szemeim összeszorulnak. Mikor úrrá leszek ezen, megköszörülöm torkom, majd újra ránézek.
- Ha jól rémlik, hasonlóképp reagáltam, mikor közölték, hogy fessem kékre a hajam. Merthogy az megy a szememhez és egyébként is kell valami, amiről azonnal megismernek. Bár jobb szerettem volna, ha megelégszenek a hangommal - húzom el végül a szám, majd újra igazgatok kicsit a hajamon.
- Örvendek, Cearso! - mosolyodom el végül újra, majd figyelmesen hallgatom beszámolóját.
Azért jó tudni, hogy szerinte kiérdemlem kedvességét. Tényleg sokat jelent, legalábbis nekem. A párbaj hallatán azonban kicsit ledermedek. Mégis miféle párbaj? Meg lehet benne halni?
- Mi? Fegyver nélkül?! De mi van, ha elfogy az életed? Nem hallottad, hogy mit mondtak a játék elején? Aki itt meghal, az mindenhogy meghal! Nem akarom, hogy bárki is meghaljon! - magyarázom, és addig nem is vagyok hajlandó elfogadni a párbajra való felkérést, amíg nem tudom legalább meggyőzni, vagy valami.
Egyébként is, ahhoz, hogy megtanuljam használni a kardom, minek kell párbajra hívni valakit? Nem lehet csak úgy hadonászni, vagy ilyesmi?

- Őőő... hát... Gondoltam, mivel felhoztad, tudsz valami jó helyet. Együnk ott, ahol szeretnél. Nekem lényegében mindegy, hogy hol eszünk - vakargatom zavartan halántékom, egyik mutatóujjammal.
A lényeg, hogy kaja legyen. Nem vagyok én olyan válogatós. Persze eddig mindig beértem valami olyannal, amit megvettem és valahol máshol megettem, ezúttal azonban tehetek kivételt. Egyébként sem tudtam, hogy hogyan köszönhetném meg a megmentést. Ha pedig enni akar, akkor együnk. Majd én állom. Ennyi még belefér, a többiért meg majd később aggódom. Válaszom úgy tűnik, meglepte. Aranyos, hogy máris elnézést kér, bár nem értem, hogy miért. Semmi rosszat nem tett.
- Ugyan, ne aggódj, nem sértettél meg! Mindig is érdekelt, hogy mi erről az emberek véleménye. Hogy milyen színű? Fekete. Ráadásul szép hosszú is volt, csak hát ahhoz, hogy azt befessék, nem kis időre lett volna szükség. Az meg nekem nemigen volt, így inkább levágattam, hogy kényelmesebb legyen az időbeosztás – mesélem, ujjaim közé ragadva hajam végét.
Igen, sajnálom, hogy le kellett vágnom, de nincs mit tenni. Ez van és kész. Aztán persze jön a párbaj, vagy legalábbis annak említése, mi igencsak megrémít. Az okfejtést hallgatva azért kicsit megnyugszom. Tehát így nem lehet baja. Ez azért megnyugtat. Én pedig még szép, hogy nem döntenék a halál mellett.
- Sajnálom, hogy gondot okozok! – kérek bocsánatot, mikor megemlíti, hogy mindent az alapoktól kell neki elmagyaráznia.
Nos, igen, így van, ez tény. De azért igyekszem emlékezni arra, amit már nagyon rég hallottam. Tényleg igyekszem, ez azonban nehezen megy, főleg úgy, hogy semmit nem kellett belőle használnom azóta se. Most viszont más a helyzet. A kihívást azonban így már nyugodtan elfogadom. Nem esik baja és ez a lényeg. Legalábbis komolyabb baja. Fájdalmat meg nem érez, ha minden igaz, bár azért még mindig nem tudom, hogy hogy tudnám megütni, főleg azok után, hogy ilyen rendes. Na majd lesz valahogy!