Nagy Síkság

//Nio//

Némán hallgatom a meghatározó paradoxonokat, amiket a lány hoz fel a beszédében. Valóban, a fejlődés és az 'értelmes élet' közötti finom egyensúly megtartása nem egyszerű, nagyon nem. Beleőrülni a fejlődésbe... igen, az nem lenne túl jó. Nagyon sok van még hátra a játék végigviteléig, úgyhogy kemény munka vár még ránk. Az meg nagyon fárasztó tud lenni.
-A szél... igen, jól mondod. Az is csak egy program. Az állatidomárok petjei is csak programok, bármennyire is ragaszkodnak hozzájuk. Itt semmi sem igazi.
Felemelem a Szabdalóm.
-Látod ezt? A jelenleg felfedezett legjobb kard. És ez ér valamit? Nem. Csak illúzió, amit azért vállalunk be, hogy megszüntessük. Hülyeség, nem? Pedig így van.
Szép... kijövök fejlődni erre a síkságra, erre filozofálni kezdek. Jó, mondjuk ilyet is kell néha, hogy levezessük a lelki feszültséget. Már amennyi van.
Hm... ihlet? Milyen ihlet? Áhh, rajzolni szeretne. Sokan adóznak valamilyen művészetnek ebben a világban.
-És rajzolsz is? Úgy tudom, olcsón lehetg hozzá felszerelést kapni, és meglepően reális. Bár én nagyon nem értek hozzá, szóval még nem próbáltam... - mosolyodom el.
-Ettől ne félj. Nem változhatsz meg teljesen. Ha ügyelsz arra, hogy mindig megtaláld azt a tevékenységet, ami neked tetszik, például a rajzolást, akkor meg tudod őrizni önmagad, még ilyen helyzetben is. - na, mintha én csinálnék valamit a fejlődésen, az alváson meg a filozofáláson kívül. Lehet, hogy nekem is találnom kellene valamit, ami kikapcsol. A lány szerencsés, neki keresni sem kell, de tényleg kellene egy hobbi. Bár az sem lesz igazi, de mégis annak fogom érezni, és az elég. Addig biztos, amíg ki nem jutok innen.

//Nio//

Ami azt illeti, kezdenek reprodukálódni a mobok. Egyre több jelenik meg körülöttünk, bár még tisztes távolságban, így nem kell tartanunk tőlük. Még egy ideig biztosan nem. A távolságuk bőven meghaladja a támadási határt, úgyhogy még nyugodtan ülhetünk valameddig.
Furcsa érzés egy nem védett helyen csak úgy... csak úgy beszélgetni. Tudni, hogy bármikor megtámadhatnak a mobok. És persze nemcsak a mobok. És mégis... valahogy ellazít a veszély. Mi van? Na jó, ez most hülyeség volt, tudom, de tényleg így van. Mondjuk, ha tényleges életveszélyben volnék, valószínűleg másként vélekednék a dologról.
Mangaka (mangarajzoló) akar lenni? Érdekes foglalkozás, de mégis népszerű. Sok manga lát mostanában napvilágot. Legalábbis, mikor legutoljára voltam az igazi világban, akkor így volt. Vajon most mi lehet a helyzet?
-Igaz, hogy legtöbben a neten olvasnak, de azért vannak kivételek. Én is szoktam könyvtárba járni, ha sokat is foglalkoztam az elektronikus világgal. Szívesen olvasok, és nemcsak mangákat, regényeket is. Egyébként pedig az internet sem feltétlenül rossz... Ha mangákat rajzolsz, beszkennelheted, és sokkal gyorsabban terjed, mintha igazi kiadásban jelennének meg. Hogy ez jó vagy rossz, nem tudom, de a számítógép is nyújt előnyöket. Mondjuk egy régi könyv illatát soha nem fogja tudni utánozni, de ez van.
Egye fene... kényelmesen felállok, és megmarkolom Szabdalóm. Indulhat a mobirtás, beszélgetni közben is tudunk. Még nem kezdek neki, várok egy kicsit.
-Egyébként pedig szívesen megnézném a rajzaidat. - igazat mondok, tényleg kíváncsi vagyok rá. Soha nem értettem igazán a vizuális művészetekhez, de alkotásokat nézni attól még szeretek. Nem tudom, hogy rajzolhat a lány, de mindenesetre érdekel.

//Nio//

Mikor felállok, és lendítek egyet Szabdalómon, a lány is követi a példám. Egy vaddisznóra nézek, ami békésen túrja a földet, de közben persze figyelek a lányra is.
-Ha kijutunk? Hm... az még kicsit hosszú idő. Biztos, hogy meg akarsz váratni? - kérdezem érdeklődve, de persze nem komolyan.
Mi ez a hang? Megjátszott durcizás, amin elnevetem magam.
-Figyelj, én is elkezdtem valahol. Nem születik senki sem profinak, a gyakorlatot pedig soha nem késő megszerezni. - felemelem a kardom, és várok. Szinte mellettem képződik egy mob, amit azonnal ketté is hasítok. Csak nyugodtan, nem érhet meglepetés, hiszen sokat edzettem most.
-Az egyik alapszabály az, hogy soha ne harcolj egyszerre túl sok ellenféllel. Próbáld kiiktatni a kevés életű mobokat, hogy aztán az erősebbekre tudj koncentrálni. Tulajdonképpen egyszerű, ha gondolkodsz egy kicsit. - hát, akkor indulhat is a darálás. Pár kényelmes lépés után már támad is rám pár gyenge mob, de könnyedén kitérek előlük. Nyugodt, mégis gyors mozdulatokkal vagdosom őket, megsebezni nem tudnak, túl nagy a fegyverkezelésem ahhoz. Első szintű mobok, Istenem, nem okoznak gondot még a lánynak sem, pedig ő valószínűleg jóval gyengébb nálam. Várakozólag a lányra nézek, majd folytatom, amit elkezdtem. Edzésnek nem rossz, Nionak meg végképp nem. Hát semmi akadálya ennek, még az sem, hogy alig fejlődök. Ennyit megér a szórakozás. Ha a lány is jön, igyekszem megtartani a távolságot, hogy ne zavarjuk egymást, de azért figyelek arra, hogy ne kerüljön veszélybe. Mondjuk ahhoz nagy balszerencsre kellene. Viszont soha nem árt az elővigyázatosság, tekintve, hogy a halál nem illúzió. Sajnos.

[/off] Részemről befejeződhet az ismerkedős, hiszen a találkozás lényegét már kiveséztük. Semmi akadálya a folytatásnak, de szerintem azt a második szinten tegyük. Ha neked megfelel, írj egy zárót, aztán lezáratom ezt a játékot. [/off]

Kyuushiro

Miután mind a ketten felálltunk, Kyuushiro még ellátott egy haditanáccsal, majd elkezdte irtani a visszatért vaddisznókat. Néhány röpke pillanat alatt ki is irtott párat. Neki nem bizonyult nagy feladatnak, ő már jóval képzettebb, mint én. Ami nem is olyan nehéz, de nem maradhatok le én se. Nekem is harcolni kell, és edzenem, ahogy erőmből telik.
E gondolatok után és egy nagy sóhaj után én is neki indultam. Még figyelnem kell, nem irthatok csak „csuklóból”, még ahhoz kezdő vagyok. De hamarosan, én is jobb leszek. Jelenleg ez motivált.
Nem tagadoma a mostani beszélgetés után sokkal jobban érzem magamat. Gyakorlatilag visszatért belém az élet, és elmentek a borús gondolatok, amik mostanában kergettek. Nem is baj ha jobb a kedvem, már csak az erőlétemet kell fejleszteni. Mivel mindig lesznek olyan emberek körülöttem, akik segítenek visszatérni az életbe és emlékezettnek, hogy ideje visszatérnem és harcolnom nekem is. Nem támaszkodhatok mindig másokra… stb.
Lassan, de biztosan én is tisztítottam meg a mezőt a moboktól. Nem olyan gyorsan, mint a tőlem nem messze lévő Kyuushiro, de a magam tempójában én is tettem, amit tennem kell. Kezdem egyre jobban ismerni és egyre jobban megismerni fegyverem lehetőségeit. Nem csak, egy esetleg két féleképpen döftem a vadkanokba lándzsám helyét, de újabb és újabb variációk jutottak eszembe, melyek némelyike inkább esetlen bénázás volt, mintsem komoly edzés. Viszont, ahogy az előbb mondta nekem egy bölcs barátom… „Figyelj, én is elkezdtem valahol. Nem születik senki sem profinak, a gyakorlatot pedig soha nem késő megszerezni.”. Igaza is van!
Mire elfogytak a célpontok, addigra kezdtem belejönni, és valamennyire úgy érzem fejlődtem is. Ami azt illeti a kitartásom még mindig nincs a toppon, tehát van még mit gyakorolnom. De elégedett voltam.


//Rendbe, köszöntem

A mai napon különleges dologba kezdtem. Gyakorolni terveztem a főzést, hogy minél finomabb ételeket készíthessek el. Kezdetben egyszerű hamburgerrel kezdek, amely bár nem nézett ki olyan jól, elégsz jóra sikerült. Kibérelt házamban voltam, amelyben külön konyha volt, amit mostanában elég gyakran használok. Három jó vastag szelet vaddisznó hús, éppen most sercegett a grillen, én eközben a fölöttük lebegő órát néztem, ahol is már azt jelezte, hogy hamarosan kész lesz. Miközben a hús sült elővettem inventorimból a többi hozzávalót. Pár apró salátafejet rakok az asztalra, amely a kiskertből való. Sajnos kevés a képzetségem hozzá, hogy jól termesszek, így a fél tucat magból csak ez fejlődött ki. Na, mindegy a lényeg az, hogy van. A salátát megbököm a kezemben lévő késsel, ami így leveleire esett szét. Közben pityegett egyet az óra, vagyis a hús kész. Óvatosan leveszem őket, majd kikapcsolom a grillt. Előveszek 3 friss kenyeret, amelyet aztán a hússal és a salátával kombinálva elkészítettem a hamburgereket. Mivel nem voltam éhes, így inkább nem ette meg őket. Elraktam itemeim közé, ahol is kijelezte a 3x Hamburgert. Tovább akartam folytatni a gyakorlást, ám csalódnom kellett. Egyetlen húsom sem maradt, amelyet felhasználhatnék, és nem vagyok hajlandó csak zöldséget enni. Felszerelem magamat (mivel leszereltem minden harci dolgomat), és Tűzrózsa kíséretében kiléptem a házból. Körülnéztem. Csodás időnk volt most, így egy kis mosollyal az arcomon felülök petemre.
- Gyerünk Tűzrózsa! Cél a Mezősség!
Petem felnyerített, és elindult. Éreztem, ahogy süvít a fülembe a szél. pár percen belül meg is érkeztünk a helyszínre, azonban miután megálltunk különös zajt hallok meg. Egy fa állta el az utamat a hang forrásából, amelyet Hallgatózásomnak köszönhetően hallottam meg. mikro megkerültük a fát megpillantok egy lánykát. Max 15 évesnek tippelném, vagyis velem egykorú nagyjából. Odagaloppozok petem hátán, majd leugrottam hátáról. A lány nagyon kezdőnek tűnt főleg az alap felszerelése miatt. Fegyveréből rögtön következtetek lovag kasztjára, és eszembe juttatta Lewist. Most hogy így elgondolkoztam ezen, magamban megkérdeztem, hogy vajon látni fogom-e a bosson, de visszakényszerítettem magamat a jelenbe és a lányhoz fordulok.
- Éhes vagy? –kérdezem, mivel a hasát fogta, és az előbbi zaj biztos gyomorkorgás volt.
Nem várom meg, míg válaszol, hanem helyette előhozom felszerelésemet, és előhozok egy Hamburgert. Átnyújtom a lánynak.
- Nemrég csináltam, talán még meleg. – mosolygok rá.

//Ai Hane//

-Jéé, itt még nem is voltunk! Dehát ez meseszép! Álom, ez meseszép!
A macska csak a farkát lengeti a lehető legnagyobb unalom kimutatásával, amire digitális lény csak képes lehet. Uramatyám, van bármi is, ami érdeklődést csikar ki ebből a jószágból?
Végül vállat vonva elfordulok, széttárom a kezeimet és hanyat vágom magam a fűben. Pedig csak körbe akartam nézni. Annak ellenére, hogy egy ideje már taposom a hármas szintet, még sosem hagytam el a Kezdetek Városát vagy az erdőt. A nyilvános térképet nézegettem pár napja, hogy mennyi minden van még errefelé, amit nem fedeztem fel ezelőtt, és ez a hatalmas mező is közéjük tartozik. A disznók békésen legelésznek itt-ott, néhol dombokra lehet felkapaszkodni, a túloldalon pedig egy másik város, valahol meg egy falucska is elbújik. Egy nap talán odáig is elutazom majd, amint úgy lesz kedvem, avagy Jay eléri a kellő szintet. Arról nem is beszélve, hogy feljebb is mehetek.
Elgondolkodva nézem a digitális eget. Azon túl terül el még két olyan szint, amire már betehetem a lábam. A kérdés már csak az, vajon eddig miért nem tettem. Ugyanis fogalmam sincs.
Nagy levegőt veszek, a frissesség a megnyugvás fellegvárát idézi elém, a fű pedig olyan bársonyos tapintású, mint a legfinomabb selyem. Egy fa ágánál mindenesetre sokkal kényelmesebb. Álomkelő nagyot ásítva mellém telepszik, összegömbölyödik és láthatólag aludni készül. Én is lehunyom a szemem, hisz olyan békés ez a környék, hogy el sem tudom képzelni, miféle csaták zajlódhatnak épp most, valahol máshol.
Valami mégis birizgálja az érzékeimet. Talán csak a vágy, hogy inkább menjek, fejlődjek, haladjak a frontharcosok irányába, nem tudom... a lényeg, hogy most jól esik ez a kis nyugalom és béke, amiből olyan kevés van odakint meg idebent is.

//Ai Hane//

Érzem, hogy ÁK teste megmerevedik és feszülten néz tőlünk távolabbra.
-Hmm, miaz? Mit látsz? -kérdezem, és felpillantok a földről. Álomkelő végül talpra áll és a másik oldalamra ugrik, kisvártatva meg is látom, mi elől menekül így.
Egy fiatal griffmadár szalad felénk. Kezem a késemre csúszik és már kezd is kialakulni a fejemben egy elképzelhető csata menete ("csak óvatosan, biztos sokkal erősebb egy disznónál"), mikor meglátom a mögötte szaladó lányt. Ezek szerint csak egy idomárról lehet szó. Bár fejemben üvölt az ösztön, hogy ne legyek ekkora naív, hisz védett zónán kívül vagyunk, de azért elengedem a kést. Ha bajban vagyok, mind ÁK, mind a Pirokinézis majd segít valahogy, a teleportáló kristályról nem is beszélve, bár még sosem használtam ezelőtt.
A griff végül megáll és visszanéz a lányra, tehát nem támadott. Álomkelő ugyan még mindig harckészültségben, de előbb-utóbb le fog nyugodni, ismerem már. Felkelek a földről és felemelem a kezeimet, hogy jelezzem, nincs semmilyen ártó szándékom.
-Sziasztok! -köszönök halkacskán, nehogy megrémisszem az állatot. Még sosem láttam griffet ezelőtt, így nem tudom, ez a típusú pet hogy reagál az ingerekre. A mitológiában általában érzékenyeknek vannak beállítva, így inkább óvatos vagyok, és nem teszek hirtelen mozdulatokat. -Minden rendben, ugye? -kérdezem aggódón. Így, szabad téren lassan szokásommá válik a dolog minden alkalommal, ha játékossal találkozom. Sosem lehet tudni, mikor támad meg valaki vagy kerül egy kezdő bajba valami aggresszívabb mobbal. A városban is láttam már pár piros vagy narancs indikátoros játékost, és bizony azoktól is tartok kicsit, hisz sosem lehet tudni. Persze meglehet, hogy csak véletlenül kapták az indikátort, de jobb óvatosnak lenni.

//Yuichi//
Miután végeztem a körülnézéssel, továbbra is Yui hátán pihentem.
-Gyí te paci.-Felkiáltás után úgy galopozott ki velem a városból, mint egy vad musztáng. Ám hirtelen megállt. Vajon mit láthatott, kémlelem körbe a tájat, és mikor megláttam testem hirtelen megmerevedett, és a szívem is kihagyott pár ütemet. Yui óvatosan letett a földre.Megpróbáltam pár mély lélegzetet venni és egy kicsit megnyugodni. Éreztem ahogy az adrenalin dübörögve végigszáguld ereimen. Pillanatok alatt eltettem az invertory-mba a köpenyemet, és előkaptam pajzsomat és kardomat. Intettem Yui-nak hogy maradjon ott, majd egy hirtelen mozdulattal emlékezve arra amit az edzéseken tanultam egy gazella kecsességével és egy leopárd gyorsaságával cserkésztem be a vaddisznót.
A hátulról mintha Yui hangját hallottam volna, ám ebben nem vagyok biztos hiszen akkor arra a pár pillanatra mintha minden eltűnt volna látóteremből a vaddisznón kívül.
Egy gyors csapás és a vadállat feküdt. Ám ekkor a látóteremben egy kissé messzebbről, minta egy másik vadkan is megjelent volna.
-Hollow.-suttogtam alig hallhatóan, és egy másodpercen belül megjelent két klónom. Ekkor vettem észre, hogy az előző vaddisznó már a közelemben van, és azt még egy követi.
Tudtam, hogy klónjaim nem sebeznek, de figyelemelterelésnek tökéletesek.
Ahogy a másik két állat is szétpixeleződött, egy pillanatra mintha elsötétült volna minden.Majd Yui-ra mosolyogtam, és így szóltam:
-Ez nem is volt olyan nehéz, mint amilyennek hittem.Bár nem gondoltam volna hogy ilyen hamar kell a képességemet aktiválni.-Most már magabiztosabban álltam, ám pajzsomat és fegyveremet továbbra se tettem el.
-Ugye még gyakorolhatok kicsit Yui? Még nem érzem elég magabiztosnak magam a harcban.-Néztem egy kicsit szégyenlősen a fiú felé.

//Ai Hane//

[off: Figyelj a minimum 250 szóra ]

-Semmi gond. Szerintem nem is lehet tökéletesen kezelni őket, hisz külön egyéniségek. -legyintek. Ezek szerint ő is ugyanolyan kezdő állatidomár, mint amilyen én is vagyok, bár ez nem csoda. Azok, akik visszahúzódtak a fél év alatt, sokszor kerülnek elő úgy, hogy még mindig alig ismerik a petjüket. Normot, a régi pókomat én is levegőnek néztem nagyon sokáig, amíg végül úgy nem döntöttem, hogy kimozdulok és véget vetek a remete-korszaknak.
Mivel a griff és a lány nem szándékozik támadni, Álomkelő is lecsillapodik és végül visszakucorodik a lelapult fűre, ahol addig tartózkodott, mintha ott se lennénk. Megcsóválom a fejem ennek láttán, de mosolygok, olyan édes. Ezért szeretek idomár lenni, van egy társunk, akire midnig számíthatunk... avagy sem, de legalább van.
-Ugyan, semmi gond, nem történt semmi. -legyintek megint a lány bocsánatkérését hallgatva, majd alaposabban is megnézem, kit vetett ezúttal elém a sors. Ugyan a ruházata alapján igen furcsa teremtés, de a hajáról csak-csak eszembe jut odakintről a virtuális díva, pedig a szín sem egyezik, csak a hossz. Inkább meg sem említem, mert talán nem is szereti, és nem akarom megsérteni. A griffje még elég kicsi, legalábbis első látásra, tehát újabb bizonyíték arra, hogy kezdővel állok szemben és annak kölyök petjével. Nos, akkor talán nem lenne rossz ötlet bemutatkozni legalább, és hátha kell neki valami segítség akár most, akár a jövőben. Bár úgyse tudok én se sok trükköt a játékból, az alapokra Jay-t is meg tudtam tanítani. Persze lehet, ez a lány már tudja őket, ám erre majd inkább később kérdezek rá, nem akarok tolakodó lenni. Oh, én meg a túlzott segíteni akarásom mindig. Ez volt egyszer a sírba vinni, az már biztos.
-Am, Chancery vagyok, szolgálatodra. -hajolok meg kicsit, ahogy azt szoktam, miután átvettem a szokást az animék hatására. -Ő pedig Álomkelő. Bennetek kiket tisztelhetek?

//Chancery//

Úgy néz ki, hogy a lányt nem zavartuk meg, ennek örültem , hisz nem vagyok társasági lény, így nehezemre esne kárpótolni a sérelemért. Ahogy láttam végre a társa is nyugalomra szenderült, így már Himeko sem volt olyan feszült és ideges a tette miatt, majd lábam mellé húzódott:

-Talán picit kezd bízni bennem? - Reménykedtem magamban, figyelve a kis fiókámat.

Úgy tűnt, amikor a lány a társára nézett, hogy már összeszokott csapat, hisz hamar lenyugodott mellette a macsek. Kicsit ideges voltam, mert úgy tűnt, hogy tapasztaltabb nálam.

-Célszerű lenne segítséget kérni tőle, hogy mutassa meg az alapokat, de akkor talán gyengének tűnök majd Hime szemében , s én magam sem terveztem barátságokat kötni senkivel. -  Mormogtam magamban.

Egyszer csak mikor  a lány megszólalt, hirtelen felugrottam , mivel a mély gondolkodásomban igencsak hirtelen jött , s megijedtem. Rá néztem és ő bemutatkozott, elárulta nevét , most már tudtam h Chancery a neve, s egy pillanattal később mutatta be társát Álomkelőt.

Ezek után nem akartam faragatlannak tűnni, így muszáj volt bemutatkoznom, bár egyetlen porcikám sem kívánta:

- Üdv, az én nevem Hane, Ai Hane. De elég lesz a Hane. - Mondtam lecsapott fejjel, a kapucnimba burkolózva, majd folytattam- Ő pedig itt a lábamnál Himeko.

Majd szívem szerint elfutottam volna, de Himeko egyre jobban a lábam mellé kucorodott, s nem akartam , hogy eltávolodjon tőllem, így maradtam. - Bár nem tudtam kezelni a helyzetet. Sosem voltak barátaim, nem beszélgettem senkivel, vagy ha igen , akkor azok bántottak. Így semmi jót nem vártam a közelgő beszélgetéstől.

 De valahol a szívem mélyén Hime most nagyon megérintett, sosem bújt még így hozzám, nagyon édes volt. Nem bírtam tovább s lehajoltam h a karomba vehessem.

//Yuichi//
Ahogy elnéztem Yui-t teljesen elképesztette az, ahogy harcoltam. Én viszont úgy éreztem, mintha nem is gondolkodtam volna, hanem mintha belsőmből jött volna a késztetés, és mintha belülről hallottam volna egy hangot, ami utasításszerűen mondta a következő lépéseket gondoltam át a harcot.Mintha csak a régi edzéseimen lettem volna. Valahogy gondolkodás nélkül ment minden, mint a karikacsapás.Az adrenalin szintem, és a pulzusom az egekben száguldoztak, és szívverésem mintha nem akart volna csillapodni.
-Hát, hogy is fogalmazzak, ezt nem tudom megmagyarázni. Mintha csak éreztem volna, hogy mit kell csinálni, anélkül hogy gondolkodtam volna.Nagyon furcsa volt az egész. Az adrenalin csak úgy dübörgött bennem, és a pulzusom is egekig szárnyalt, de egyáltalán nem féltem.-Mondtam miközben kicsit kifújtam magam.
Pajzsomat ideiglenesen eltettem az invertoryba, majd fogadtam Yui felkínált karját.
Lassan tovább sétáltunk, ám én hirtelen megmerevedtem.
-Valami neszt hallok Yui.-Néztem körbe tágranyílt szemekkel.
Abban a pillanatban megláttam pár méterre tőlünk 4 kifejlett farkast.Megpróbáltam nesztelenül pár métert hátrálni, ám már észre is vettek minket.A pajzsom fél másodperccel később már a kezemben is volt, és védekező pozíciót vettem fel.
-Yui, ezek túl egy helyen vannak, de már észrevettek minket. Most mit tegyünk?-Kérdeztem miközben hangomból egy kis rémület halladszóthatott ki.
-Hollow.- Szólaltam meg ismét, most már hallhatóan, és reménykedtem benne hogy elég idő eltelt ahhoz, hogy újra aktiválni tudjam a képességemet.Hála isten sikerült, és Yui-t hirtelen 3 Hime vette körbe.
Egy kis időre a farkasok ledermedtek, ám nem sokkal később látszott, támadásra készülnek. Feszült arccal néztem Yui felé, vajon most mi legyen. 4 farkassal nem tudok elbánni egyedül, abban biztos vagyok.

//Yuichi//
Összenéztünk Yui-val és már tekintetéből tudtam, együtt támadunk. Hirtelen megjelent hátán a kardja, és mikor előrántotta a kard körül hófehér aurát véltem felfedezni. Ez vajon mi lehet? gondolkodtam el rajt, de úgy döntöttem, kérdésem várhat, hisz Yui már be is támadta az egyik farkast.Észre vettem, hogy ezt a mobot nehezebb legyőzni, több élete lehet, mint a vaddisznónak volt, hisz Yui több csapást is rámért, mégis van még élete. Két klónomat a másik 3 farkas felé tereltem,én pedig a megsebzett farkasra mértem halálos csapást, és már rohantam is a többi felé. Sajnos az egyik klónom már szétpixeleződött, és a másik se áll messze tőle, Mérten fel a terepet szempillantásnyi idő alatt.Hárman maradtunk három ellen, ám klónom nem sebez, így ő csak elterelésre jó. Nekirontottam az egyik farkasnak. majd három csapás után hátrakiáltottam:
-Te jössz.-Mintha éreztem volna hogy ezt kell tennem.
Pár mélyebb levegővétel már után már rontottam is neki a következőnek.
Ahogy be tudtam vinni pár csapást ebbe a farkasba is, második klónom is pixeljeire omlott szét.
Ez így nagyon nem jó. Gondoltam végig a dolgokat. Am ebben a pillanatban a még sebzetlen farkas felém iramodott. Pajzsommal hárítottam támadását, és pár kardcsapást intéztem felé.
Kissé kapkodva szedtem a levegőt, és éreztem egyre jobban kezdek kifáradni, de nem adhattam fel, és nem állhatam meg pihenni, hisz az életünk múlott rajt.
Ránéztem Yui-ra kissé kétségbeesett szemekkel. Most mi lesz. Hárman kettőnk ellen. Ráadásul az utolsóba nem sikerült túl nagy csapásokat belevinnem. Ekkor hátulról egy lökést éreztem, és a földre zuhantam. Megpróbáltam felkelni, de a farkas ott volt a hátamon, és a nyakam felé kapott párszor. éreztem a szívverésemet, ami mint egy gyors vonat, úgy zakatolt mellkasomban.
Utolsó erőmet összeszedve egy hirtelen mozdulattal kissé felfele szúrtam kardommal, remélve hogy eltalálom a farkast.
Valószínű, hogy sikerülhetett, mert a súly hirtelen eltűnt a hátamról.Lassan felemelkedtem, és próbáltam megnyugodni.
-Ennyi izgalomra nem számítottam így a második napon.-Kiáltottam oda Yui-nak, és próbáltam még egy kis energiát kisajtolni magamból.

//Ai Hane//

A lány igen sokat motyog magában, és hiába van rendkívül jó fülem, nem sokat tudok kihámozni a mondandójából - persze nem szándékosan, nem szeretek hallgatózni, de ha ilyen a fülem, akkor ilyen. Elméletileg, legalábbis még pár éve az utolsó vizsgálaton, még olyan magas hangokat is képes voltam meghallani, amit a korosztályom már nem tud. Hogy ez változott-e azóta, azt nem tudom, annak mindenesetre örültem, hogy a fülem a sok fülhallgatós-zenehallgatás során sem romlott le túlságosan. Igaz, én odafigyelek rá, hogy ne legyen hangos, nem mint azok a fiatalok, akik szó szerint bömböltetik és még a szomszéd házból is hallom, ha fülhallgatón zenét hallgat... vagy más egyéb 18+-os dolgot. Uhh.
-Ai Hane. Szép neved van. Szerelemvirágot jelent, nem? -próbálok dicsekedni igencsak picike japán nyelvtudásommal, bár úgy rémlik, a hana a virág, a hane meg valami más. Ja, mert a rózsa például bara no hana... vagy hane...? Franc se tudja, mindegy is. Szép név és kész, ahogy a Himeko is. Integetek mosolyogva a kis griffnek is üdvözlésül, Álomkelő viszont csak a farka végével legyint egyet unottan.
Visszaülök a fűbe, mondván, ha a lány szeretne, maradhat nyugodtan. Láthatólag feszélyezve érzi magát, és bár régen én is ilyen voltam, most hiába próbálom felidézni, mire vágytam olyankor. Főleg arra, hogy békén hagyjanak, de amikor mégse... egyszerűen nem megy. Inkább élvezem a hűs levegőt, és várok, hogy a lány vajon szeretne-e velünk lenni, avagy sem. Nem zárom el magam, igyekszem sugallni magamból, hogy szívesen fogadom a társaságát, ha van kedve. Persze nem is maradok szó nélkül, vagy legalábbis próbálok valami épkézláb és nem túl tolakodó dolgot kicsikarni magamból.
-És... -Áh, asszem megvan! -Mi járatban errefelé?

//Yuichi//
Még a szívverésem is megállt, mikor a két farkas egyszerre támadt Yui-ra.
-Yui!-Sikítottam szinte hisztérikusan.Aztán láttam hogy az egyiket sikeresen legyőzi, ám ekkor a kardja vörös aurával pompázott. Majd a másik farkas hirtelen felém ugrott, de Yui elém vetődött, hogy megvédjen, így viszont elesett, és a farkas egyből ráugrott, és őt kezdte marcangolni.
-Yui!-Kiáltottam ismét, ám ekkor már könnyeim fátylán át néztem a jelenetet egy pillanatra lefagyva. Nem, ezt nem hagyhatom. Pajzsom eldobva, kardom két kézre fogra rohantam a farkas felé és a torkába szúrta a pengét, vigyázva, nehogy közben Yui-t is megsértsem.
-Yui, jól vagy?-Kérdeztem, miközben a fáradtságtól megszédülve próbáltam állva tartani magam. Ám ez sajnos nem sikerült. Egy pillanat alatt úgy zuhantam a földre, mintha elájultam volna, ám eszméletemnél voltam. Zihálva vettem a levegőt, közbe könnyeim egyre csak potyogtak, arra gondolva, hogy mindez az én hibám. Ha nem akarok tovább vadázsni, akkor nem történik ez meg.
-Bocsáss meg Yui. Ha nem akarok tovább vadászni, nem történik meg mindez.-Zokogtam, miközben próbáltam felkelni a földről, ami sajnos nem sikerült.
A sokk, ami most ért erősebb volt nálam és úgy nehezedett mellkasomra, mint valami mázsás súly. Most döbbentem rá igazán, hogy egyedül el vagyok veszve ebben a világban. Ha még a farkasokhoz is gyenge vagyok, akkor mit akarok én a frontharcosok között.
-Ennyire gyenge lennék?-Kérdeztem, miközben újfent sikertelenül próbáltam felkelni. Nem értettem, mi van velem, és mit kéne tennem ellene.
-Yui, szerintem ma már ne harcoljunk. Én félek. Ez most nagyon megijesztett. Nem tudom, így mi lesz velem.-Néztem Yui-ra, miután fel tudtam ülni. Karjaimmal átfogtam magam elé húzott lábaimat, és hangomból és tekintetemből valóban sugárzott a félelem és az ijedtség.

Bocsi csak egy teszt dobás volt!

*Érvénytelen*