Nagy Síkság

The member 'Hayashi Yuichi' has done the following action : Kockadobás

'Kaszinó Kocka' :

//Ai Hane//

-Ismerős. -utalok a helyzetre, miszerint neki is még új ez a világ. Igazából nekem is, de sokat dolgozok azért, hogy megismerjem. Úgy érzem, még sokáig ez lesz az otthonunk, így érdemes is. Örömmel látom, hogy egyre többen mozdulnak ki a tömegbe, miután sokáig nyalogatták a KayaBá által okozott sebeket a sarokban.
-Te már régóta játszol?
-A SAO-val indulás óta. -nevetek, hisz gyakorlatilag mindenki indulás óta játszik itt. Kivéve a bétások, de én nem vagyok az. -De ezelőtt is sokmindennel játszottam.
Bólogatva hallgatom a mondandóját. Igen, Aincrad egy olyan meseország, ami... egyszerűen gyönyörű. A szöges ellentéte annak, amit odakint ismerek. Itt nincsenek mocskos kis plázacicák, akik rád akarják tuszkolni a stílusukat és leköpnek, ha máshogy gondolkodsz, mint ők. Nincsenek macsó izomállatok, akik lány létedre is kiverik belőled a sz... szóval mindent, ha nem tetszel nekik. Itt nincs olyan mértékű kiközösítés, mint nálam otthon. És talán pont ezért kicsit elfintorodom a mondatra, hogy "haza kell menjünk". Én nem akarok hazamenni, de ezt nem mondom ki hangosan. Viszont elgondolkodom... hogy vajon miért nem szeretnék?
Annak mindenesetre nagyon örülök, hogy végül csak megeredt a lány nyelve, sőt, újabb piros pont, hogy érdeklődik is. Büszkén elmosolyodom és elkezdme csavargatni egy hajtincsemet.
-Hát, talán ami a legfontosabb, hogy nem kell aggódni, nem halhatsz meg mindenhol. Védett zónán belül egy piros indikátoros sem támadhat rád orvul, és párbajban is úgy tudom, megvéd a rendszer a haláltól. Védett zónán kívül érdemes vigyázni, de én jó fél évig az erdőben éltem, és... izé... szóval a végén megtámadtak, de a petem elkergette. A bossharcokra, ha eljutsz odáig, lehet venni az egyik boltban burkot, ami megvéd a haláltól, cserébe viszont, ha a legolcsóbbat veszed, nem kapsz jutalmat. De azért jobb vigyázni, mert ezeken kívül meg lehet halni, ha nem figyel az ember.
kicsit elgondolkodom, majd folytatom, az égre mutatva. -Úgy tudom, a 8. boss leütésére készülnek már. Az összes előtte levő szint nyitva van, csak a megfelelő szintet kell elérnünk. A frontharcosok között is viszont vannak páran, akik szívesen segítenek a kicsiknek, mint mi. -mondom, hisz említette, hogy végig szeretné vinni a játékot, így arra következtetek, hogy szeretné utolérni a frontharcosokat ő is.
-Ha gyorsan akarsz fejlődni, tudok rá pár módszert. Először is a városban itt-ott-amott vannak kitéve állványok, és azokon mindenféle hirdetések. Küldetések. Csak el kell fogadni a felugró ablakban azt, amit kiválasztasz, és már mondja is az utasításokat. Persze alaposan olvass el mindent, mert néha csalnak, és egy küldit könnyebbnek állítanak be, mint amilyen valójában. Ha megcsináltad, expét és aranyat kapsz érte. Ezen kívül lehet páárbajozni más játékosokkal, amiért szintén kapsz tapasztalatot vesztés esetén is. A mobolást inkább aranygyűjtésre és gyakorlásra ajánlom, egyébként nem éri meg.
Jaj, bocsi egyébként, néha elszáll a beszélőkém. Nyugodtan szólj közbe, ha kérdésed van, hisz én sem tudom, te mennyit ismersz a rendszerből, és nem akarok olyat mondani, amit már úgyis tudsz ^^

//Yuichi//
Mielőtt a földre estem volna Yui mellém ugrott és az utolsó pillanatban elkapott. Magához húzott, és megpróbált megnyugtatni.Ám hirtelen olyat mondott, hogy azt hittem rosszul hallok.
-Mi, hogy csak szemétkedtél...-Szemem szikrákat lövellt, és hirtelen felpattantam és egy hatalmas pofonnal jutalmaztam ezt a mondatot.-Ez nem volt szép tőled. Tudod hogy aggódtam érted?- Könnyeim újra utat találtak maguknak.
Ám ekkor újra meghallottam a hangját. Kicsit elbizonytalanodtam. Vajon mi lett volna velem, ha ezt olyankor tapasztalom meg, amikor esetleg ő nincs mellettem.
Vajon akkor hogy reagálok? Lefagyok és mindennek vége vagy tudok harcolni és esetleg életben maradok.
Ezek a gondolatok cikáztak a fejemben. Eközben hallottam, hogy Yui az elmúlt két napot foglalta össze.
-Kérlek bocsásd meg a pofont.-Futottam oda hozzá és két kezemmel átkaroltam a nyakát.
Ezután felajánlotta a pólóját, és megtörölgettem sírástól maszatos arcomat.
Ekkor hirtelen felugrott, és felsegített. Na ne újra megjelentek a farkasok.
-Ez most ugye nem komoly!-Fakadtam ki kissé, de Yui már a kezembe is adta pajzsomat.
-Menjem minden hasonlóan, mint az előbb.-Mondtam kicsit komolyabb hangerővel.
Éreztem, hogy még fáradt vagyok, de az adneralin végigszáguldott az ereimen.
-Hollow!-kiálltottam el magamat és a klónjaimmal együtt nekirontottunk a farkasoknak.
Miután az egyik farkas életét a felére levittem rögtön nekiugrottam a következőnek. Csak úgy porzott körülöttem a föld, és egy másodpercre se álltam meg.
-A maradék életük a tiéd!-Kiáltottam hátra Yuinak, majd szélsebesen a harmadik dögnek ugrottam neki. Fejemben kavarogtak a különböző mozdulatok a régi edzéseimből, és nem egy támadást hárítottam el a pajzsommal. 
Mire megfordultam, már csak egy farkas volt életben.
-Ügyesek vagyunk.-Mosolyogtam Yui-ra.
-De az előző húzásod végett meghívsz egy ebédre, egy sütire, egy fagyira, és egy csokiturmixra.-Öltöttem ki a nyelvem Yui felé.
Majd a hátára pattantam.
-Gyí paci vissza a városba.-Kacagásom csilingelt a mezőn keresztül.

//Ai Hane//

Jómagam is mosolyogva figyelem a kis griff hangulatváltozásait. Igazi kölyök, egyszerűen nem lehet hosszú időre lekötni a figyelmét. Remélem, a gazdája tudott ehhez idomulni, én kétlem, hogy képes lennék rá, így elkönyvelem magamban, hogy piszok szerencse, amiért nem griffet kaptam.
Örülök neki, mikor Hane újabb kérdéssel áll elő. Ez azt jelenti, hogy érdekli, amit dumálok, és nem is megyek az agyára, ami nagy szó. Lelkem tanárnéni-énje jóformán repes az örömtől, hogy lett egy újabb tanítványa, és persze az sem rossz érzés, hogy nem a tipikus sablon-kérdéseket teszi fel. Igen különleges lány, ez látszott rajta első látásra is.
-Az elején szerintem könnyű egyedül haladni, habár attól óva intelek, hogy egy szintbossnak nekiugorj csapar nélkül. Nagy szinten viszont biztos vagyok benne, hogy mindenki rá fog kényszerülni a szólózás lemondására. Nem láttam még olyan MMO-t, ahol egy idő után ne kellett volna csapatba verődve haladni tovább, és szerintem ebben a SAO sem lesz kivétel.
Elmosolyodok, mikor megemlíti, hogy nem társasági ember. -Én se voltam az, még kiskoromban. Aztán megismertem pár embert, akik kérdés nélkül maguk közé vettek. Fura érzés volt elsőre, de végül azon kaptam magam, hogy imádom a társaságukat.
A petjével való fura viszonyának hallatán pedig, nem szégyellem, még el is nevetem magam. -Én részleges arachnofóbiás vagyok. Ennek ellenére a tojásomból tudod, mi kelt ki? Egy óriáspók. -kuncogok megint. -Utáltam az elején, de idővel megszerettem. Aztán egy nap furán kezdett viselkedni, távolodott tőlem, és végül egyik reggel ezzel a macskával néztem szemben. Egy ideig Norm, a pók is mellettem volt még, aztán eltűnt. A rendszer kicserélte a petemet, pont, miután megszoktam. Mai napig hiányzik, de a szőrgombócot is kezdem megszeretni.
Álomkelő a szőrgombóc hallatán sértődötten rám néz azokkal a nagy szemeivel, majd füleit hátracsapva visszafekszik előbbi helyzetébe.

//Chancery//
 

Azon járt a fejem, kicsit idegesen, hogy egyszer majd társakra leszek kényszerülve, ez számomra nehéz hír, de valahogy majd megoldom, muszáj lesz.
Majd maximum nem figyelek rájuk, csak harc közben , úgy könnyebben elviselhető lesz.

Miközben én így gondolkoztam magamban, a mellettem ülő lányka csak sorolta tovább a gondolatait. Ami őszintén hidegen hagyott.
Nem azt mondom , hogy nem figyeltem, mert minden szavát hallottam , csupán elfoglalt voltam gondolataimmal.

-Vajon milyen típusú emberekkel kellene összeállnom? Mi lenne az előnyös? - Járt a fejemben. - Úgy kellene összeállítani a társaim, hogy az számomra tökéletesen előnyös legyen. Hmm... ezt még át kell gondolnom. - Azt hiszem túlságosan előre gondolkodom, de szeretem ha biztos lehetek valamiben , és tudom mit szeretnék.  Bár sűrűn vagyok tanácstalan hirtelen jött helyzetekben , mégis ha tehetem átgondolom a gondokat...
Amikor gondolatmenetem végére értem, arra lettem figyelmes, hogy a lány a társáról mesél. Hogyan? Neki kettő is volt? Lehetséges a váltás? Ez érdekes.
-Vajon nekem a játék véglegesen Himekot szánta? Vagy lesz még más is?

Egyenlőre úgy érzem nem szeretnék más társat, éppen elég lesz nekem hozzá közel kerülni. Elég önfejű kis griff. De úgy érem jók lehetünk együtt , IDŐVEL!
- Ahogy látom a cicusod eléggé sértődékeny. - Mondtam, látván , hogy milyen szemekkel nézett Chancery-re az elhangzottak után.
-Még szerencse, hogy a griffem ilyen játékos , nem nagyon érdekli mit mondok róla . Bár ez nem biztos , hogy mindig jó.- Mondtam , miközben még mindig néha elkalandoztak a gondolataim.
Mikor Himeko néha a közelembe ért próbáltam megsimítani, közeledni hozzá kisebb-nagyobb sikerrel. Miközben próbáltam figyelni a "tanítóm " szavaira.

(fehér --> gondolat, lila--> kimondott)

//Ai Hane//

-Ilyen a személyisége. Norm a szöges ellentéte volt. -válaszolom vállat vonva. A lány, amilyen nagy volt eddig a lelkesedése, úgy vonult megint vissza a képzeletbeli vackába. Mégsem bánt a dolog; emlékszem, mikor én voltam ilyen. Naphosszat üldögéltem egy képzeletbeli város képzeletbeli házának képzeletbeli tetején és örültem, hogy egyedül lehettem. Ám nagyon remélem, hogy egy nap Hane életébe is elérkezik pár jóbarát, akik le fogják onnan csalogatni. Utólag rádöbbentem, hogy milyen rossz volt valójában egy kitalált világban bolyongani magányosan. Egy idő után megtámadja az embert a depresszió, amit senki sem vesz észre, tekintve, hogy előtte sem engedett senkit a közelébe.
Azt hiszem, akár engedi, hogy felvegyem majd a barátlistára, akár nem, megpróbálom figyelemmel kísérni a lány útját, hogy ha észreveszem a depresszió tüneteit, időben közbeléphessek.
Nem azért, mert tolakodni akarok... egyszerűen csak nem akarom sem látni, sem megtudni, ha valaki meghalt ebben a világban.
-Érdemes úgy kezelned a peted, mint élő, valóságos és értelmes személy. Hiába digitálisak, eddigi tapasztalataim szerint meghálálják, ha kedvesen és figyelmesen bánsz velük. Némelyikhez több idő kell, néha meg azonnal megtalálják a közös hangot. A fejlődésükről nem sokat tudok, felnőtt petet még nem láttam, csak kölyköt vagy fiatalt. Oh... és még mielőtt elfelejtem: nagyon vigyázz rá. Himekonak csak feleannyi élete van, mint neked, és ha ez éles harcban nullára esik, meghal. Csak egy módját ismerem a felélesztésnek, a negyvenedik szint... környékén van egy virág egy kazamata mélyén... de attól még messze vagyunk, főleg, hogy a felélesztés csak 48 órán belül lehetséges.
Érdemesnek gondoltam, hogy ezt tudja, amennyiben eddig nem tette. Sosem felejtem el, engem mennyire megrázott ez az információ anno, és azóta is kutatom, van-e vajon más módja is a dolognak.
-Egyébként szabad kérdeznem, miért az idomárt választottad?

//Yuichi//
Amikor a nyakában ültem, próbáltam minden elképzelhető módon terrorizálni Yui-t kicsit bosszút állva az előző dolgokért.
Először a hajával játszogattam, majd később a fülét húzkodtam, az arcát csipkedtem, és többször befogtam a szemét és a száját. Reméltem így egy kicsit idegesíthetem, de azért arra figyeltem, hogy ne annyira, hogy esetleg ledobjon a hátáról és ott hagyjon a porban.
Idő közben odaértünk az étteremhez, és Yui kérdőn pillantott rám, letehet-e. Ám egy szemvillanásból megértette, hogy oldja meg a dolgokat, pláne hogy mikor kérdezni szeretett volna újfent befogtam a száját.
Hangtalanul ettünk, és utánna rögtön tovább indultunk a cukrászda fele. Yui itt is ugyanazt kérte, amit én.
Ám miközben éppen a csokiturmixomat iszogattam, és két kézzel tartottam a poharamat Yui hirtelen letérdelt elém és a következőt kérdezte:
-Lyliana,ano.. arra gondoltam, hogy ha már ennyi mindent megéltünk és még két fájdalmat is túlélt ismeretségün,lennél-e a partnerem, vagyis a partymban egy ideig, ameddig jónak látod, és úgy, hogy társadként gondolsz rám?
Hebegni, habogni nem tudtam hirtelen, fülig elpirultam talán a hajam színénél is pirosabb voltam. Hirtelen minden szem ránk szegeződött.
Pár másodpercig meg sem bírtam szólalni, ám amikor sikerült pár szót kinyögnöm, akkor se valami túl értelmesek sikeredtek.
-Ehmmm, ö.... izé....-Próbálkoztam megformálni a gondolataimat, majd pár korty turmix után végre sikerült rendesen megszólalnom.
-Nagyon szívesen, persze csak amég nem vagyok a terhedre.-Válaszoltam, majd mereven magam elé néztem és elkezdtem játszadozni a hajammal. Nagyon meglepett Yui kérése, ám még nem mertem a valódi érzéseimet kimutatni. Szívem szerint legszívesebben örömtáncot jártam volna, ám egyrészt valószínűleg hülyének néztek volna, másrészt pedig, nem lett volna elég helyem.
Hirtelen Yui-hoz ugrottam és egy hatalmas puszit nyomtam az arcára.
-Menjünk valamerre.-Néztem rá könyörgő szemekkel.-Túlteng bennem az energia.

//Yuichi//
Ő is belevörösödött, akár csak én. Szemében mosolyt, és megnyugvást véltem felfedezni, mikor elfogadtam a felkérést. Tudtam hogy ez az egyetlen esélyem az életben maradásra, és éreztem, hogy a magányba bele őrülnék. Végigondoltam az elmúlt két napot, és rájöttem, nagyon élveztem minden egyes percét.Szívem legmélyén éreztem, hogy ha Yui nem lenne mellettem, és nem láthatnám többé, vagy bármi baja esne, nem tudom, mit tennék, de nem akarnék úgy tovább élni.
Kezemet kezébe fogva vezetett ki az étteremből, de én azt cseppet sem bártam. Úgy éreztem hogy semmi nem tudja elrontani a kedvem. A világ minden kincséért se cseréltem volna senkivel.
Mikor már közeledtünk utunk végéhez engedtem neki, hogy befogja szemem és úgy navigálljon tovább.
Mikor elvette kezeit szemem elől, akkor gyönyörű látványvilágot érzékeltem. Egy romkertben voltunk, melyben egy kis patak csobogott, és szebbnél szebb virágok nyíltak minden fele.
-Ez varázslatos hely Yui. De hol vagyunk.-Néztem kérdő, mégis álmélkodó tekintettel a fiúra. Valahogy mintha megállt volna körülöttünk az idő. Nem volt itt más csak mi és csak a patak hűsítő csobogását lehetett hallani.
Kissé zavarban voltam és a hajammal játszadoztam. Ilyen helyzetben még ezelőtt soha nem voltam, minden új volt a számomra, nem tudtam, mit tegyek, mit mondjak.
Idő közben észrevettem egy gyönyörű vörös orhideához hasonlító virágot, mihez rögtön oda is rohantam.
-De gyönyörű, és milyen finom illata van.-Néztem tündéri szemekkel egyik pillanatban a virágra, a másikban Yui-ra.
Megannyi gyönyörű virág, mint megannyi gyönyörű pillangó ringatózott az enyhe szélben, amiről bár tudtam hogy mesterséges, de mégis lágyan cirógatta hajamat.

//Ai Hane//

Egyedül az állatokban bízok meg, talán ezért.
Elmosolyodtam meglepő, de mégsem jellegű válaszán. Tekintetem a kis griffre siklott, majd a saját kölyök macskámra. Lepergett előttem minden, amit átéltem, amikor sírva meséltem el az aznapi történéseket a macskámnak, amikor rimánkodtam egy galambhoz, hogy mondja meg Istennek, had ne kapjak ki az egyesért, ha hazaérek, vagy amikor hazafelé hozzám szegődött egy-egy kutya, én meg végig beszéltem neki. Eszembe jut nagymamám papagája, akivel szintén sokat dumáltam, miközben figyelt engem csillogó kis szemeivel. Az állatoknak bármit elmondhattam, hisz nem tudták tovább adni másoknak.
-Igazad van, nincs náluk megbízhatóbb társ. -válaszolom végül elmélázva. -De ha valaha is úgy érzed, találtál valakit, akiben akár kicsit is megbízhatsz, ne habozz. Légy óvatos... de hallgass majd az ösztöneidre.
"Ne akarj örökre lepkebáb maradni", akartam folytatni, de nem is tudom igazán, miért nem tettem végül. Nem akarok ilyen mélyre bevonódni a lány dolgaiba, de azt szeretném legkevésbé, ha olyan lenne egész életében, mint amilyen én voltam másfél évtizedig. Mélységesen egyet tudok vele érteni, manapság csak kevés emberben lehet megbízni... de ha találunk valakit, akibe ezt a bizalmat belefektethetjük... annál jobb érzés nem létezik a világon. Annál nagyobb boldogságot keresve sem találni. És remélem, erre egy nap Hane is rá fog jönni.
Szinte érzem, ahogy megváltozott a levegő körülöttünk, de lehet, csak én lettem túl magamba süppedő. Álomkelő is meglebegteti a fülét, és elmém mélyén valami motoszkálni kezd, mintha lökdösne előre. Végül nagyot nyújtózom, a mosolyom továbbra is fülemig ér.
-Na, de haladjunk tovább. Piszkálja-e még valami a kíváncsiságod? Kérdezz bátran, hisz anélkül nehéz válaszolni. ^^

//Yuichi//
Magamban sajnáltam, hogy azt a szép virágot nem tehettem a hajamba, de tudtam, hogy az ugyanúgy járna mint az előző virág. Mivel az energiaszintem még mindig örjítően magas volt így Yui-val együtt elkezdtünk a romkert irányába futni.
-Milyen gyönyörű itt minden.-Mondtam mosollyal az arcomon.
-És a levegő és a hangulat is mintha sokkal nyugodtabb, és sokkal kellemesebb lenne.
A hely valami erős nyugtató hatással volt rám, és olyan furcsa hangulatot árasztott, amilyet ezelőtt még soha nem éreztem. Hirtelen a romkert közepén egy csobodó patakocska partján egy pad került a szemem elé. Yui errefele irányított, majd leültünk rá egymással szemben.
Hirtelen egy bogyót szedett elő az invertoryjából, ami igen erősen egy paradicsomra emlékeztetett engem.
Sejtettem, hogy ez az a gyümölcs lesz, amiről már régebben beszélt nekem. Óvatosan elvettem a kezéből az egyiket, miközben ő a másikat már meg is ette. Forgattam kicsit, majd megszagoltam. Körmömmel ejtettem rajt egy kis vágást. És újra megszagoltam. Mikor így sikerült róla meggyőződnöm, hogy sok köze tényleg nincs a paradicsomhoz, akkor óvatosan a számba tettem.
- De finom.-Kiáltottam fel nem kis meglepődöttséggel az arcomon. Ám ami ezután történt, az még jobban meglepett. Yui előbb a vállam cirógatta kezével, majd arcomat közelebb húzta az övéhez. Úr isten, mibe keveredtem én bele. Gondoltam magamban, ám amikor megcsókolt, akkor hirtelen minden erő elszállt belőlem, és valami földöntúli nyugalom szállta meg lelkem. Ha akartam volna se tudtam ellenkezni Yui csókjára, de ami furcsa volt, nem is szerettem volna ellenkezni. Mintha ezernyi pillangó repkedett volna a gyomromban, és megszólalni se tudtam abba a másodpercben. Hasonló érzést éreztem már, hisz volt már barátom, de ez most sokkal erősebb sokkal intenzívebb érzés volt mindegyiknél. Nem tudtam megmagyarázni, hogy mi késztetett arra, hogy második csókját is viszonozzam, és ne rúgjam középsőn vagy ne hagyjam ott két pofon kíséretében, de vele valahogy nagyon jól éreztem magam, annak ellenére, hogy ez a második nap, amióta ismerem őt. Csókjaitól szinte lángba borult minden porcikám, viszont emelett úgy elgyengültem, hogy nem sokon múlott, hogy el ne ájuljak. Mikor egy kicsit távolabb húzódott tőlem én csak kérdő tekintettel néztem felé, egy kis pírral az arcomon, miközben ujjammal tenyerébe kis köröket rajzoltam.

//Yuichi//
Anyám a szívem csak úgy zakatol, mint a vonatok, melyek Japánban robognak fel és alá. Gondolataim csak úgy cikáztam, mint megannyi szentjánosbogár a sötét éjszakában, és mégis olyan nyugodt voltam, mintha lebegtem volna a végtelken űrben. Súlytalannak éreztem magam tele őrületes mennyiségű energiával. Ha az eszemre hallgatok, akkor húzom még a dolgok idejét, bár eszem is jól tudta, hogy elveszíthetem őt. Ám a szívem azt súgta: még-még.
Csókjának édes ízét még akkor is ajkamon éreztem, amikor fejét az ölembe hajtotta. Szám szinte égget a vágytól, hogy újabb csókot kapjon. Ám áhítattal hallgattam Yui szavait.
Szinte csüngtem minden szaván.
Az angyalok muzsikája se lehetett volna édesebb zene fülkeimnek, mint amilyen az ő hangja volt. Kezemmel haját simogattam, miközben ő elmondta, hogy mennyire aggódik értem, és hogy vigyázni szeretne rám.
Én is szerettem volna megszólalni, de nem jött ki hang a torkomon, helyette szememmel kommunikáltam. Tenyerembe, mintha beleégett volna a szív, melyet percekkel korábban ő rajzolt. Fölé hajoltam és egy csókot leheltem ajkaira majd még egyet.
Kissé felegyenesedtem, mondani szerettem volna valamit, de hogy mit az hirtelen nem jutott eszembe.Reméltem, hogy a mondatomon nem sértődik meg.
-Yui te egy profi tolvaj vagy. Úgy loptad el a szívem és csavartad el a fejem, hogy szinte észre se vettem. Nálad profibb tolvaj talán nincs is a föld kerekségen.
Miközben ezeket mondtam kezeivel közelebb húzta arcomat, és újra megcsókolt, talán még szenvedélyesebben, mint az előbbiek. Ajkam még forróbban égett, testem még forróban kívánta érintését. Ő benne is túltengett az energia, ezt ki is mondta, és éretem is rajta. Mintha mindketten egy kicsit gyorsabban vettük volna a levegőt.

//Yuichi//
Ha ez a valóságben történik meg velem, talán el sem hiszem, és az egészet csak egy álomnak tudom be. De itt még nem álmodtam semmit, tény, még csak egy éjszaka aludtam itt.
Tekintetéből sugárzott a szerelem, ajkai forrók és mohók voltak. És egy gyönyörű szót suttogott.
-Én is szeretlek, annak ellenére, hogy még csak második napja ismerlek. Már abban a pillanatban éreztem hogy valami lesz, hogy felébresztettél. éreztem, hogy te nem lehetsz rossz ember, és éreztem, hogy benned megbízhatok. Eddig nem is csalódtam a megérzéseimben.-Mosolyogtam rá, újabb csókot lehelve ajkaira.
Mikor felkelt, kezét nyújtotta felém, amit én el is fogadtam, és egy beljebb lévő terembe vitt ahol szebbnél szebb orchideák és virágok ezrei tündököltek. Még én a virágokban gyönyörködtek, ő letépett egyet, és a hajamba tűzte. Ezt egy csókkal jutalmaztam, és virágról virágra járva élveztem a mesés színkavalkádot.
-És most hogyan lesz tovább? Én nem szeretném, hogy véget érjen ez a pillanat. Örökre veled szeretnék lenni, és meg szeretnélek védeni minden bajtól, ahogy akkor védtelek meg, mikor a farkasokkal harcoltunk. Úgy érzem, ketten talán egyszerűbben tudunk harcolni, hisz ha itt vagy mellettem, akkor nem félek már semmitől. Ha te velem vagy akkor úgy érzem, hogy tényleg sikerülhet majd kijutni innen, bár nem tudom, hogy akkor hogyan találjuk meg egymást, vagy hogy még akkor is szeretnél-e velem lenni.-Néztem rá miközben hangomat és arcomat vegyes érzelmek jellemezték.
Szívemben és mellkasomban az érzelmek, mint megannyi kis pillangó egymást kergették, mert igazából nem tudtam, hogy mit is érzek valójában. De abban biztos voltam, hogy ennyi félét nem érezhet egyszerre az ember.

//Yuichi//
-Értem, már szerettem volna kérdezni, hogy mi is volt az a gyönyörű aura a kardod körül, de akkor most már ezt is tudom.-Néztem rá mosolyogva Yui-ra. Szemeimben a megnyugvás, a szerelem, és a boldogság tükröződött.
-Én Yokohama-ban élek.És ahogy elmondtam, a családommal nem vagyok valami jó viszonyban. Reménykedek benne, hogy nem kell elveszítenem téged. A küzdőtér jó mulatságnak hangzik, ugyanúgy, mint a küldetések is, bár nem tudom, hogy itt milyen küldetések lehetnek.-Mondtam, miközben viszonyoztam Yui újabb csókjait.
-De annyira szép ez a hely, és annyira sajnálnám itthagyni. Remélem még sokszor ellátogatunk ide. Nagyon tetszenek a virágok, és a hely egész kisugárzása.
Igazából, már áldottam apámat, hogy ezt a játékot vette meg nekem, és áldottam Kayaba-t hogy egy kis ideig elküldött aludni. És áldottam magamat, hogy arra a bizonyos napra azt a padot választottam arra, hogy egy kicsit pihengessek. és áldottam a sorsot, hogy Yui-t akkor oda vezényelte, és rám talált. Nélküle lehet hogy még mindig a kezdő városban kuksolnék, vagy már meghaltam volna. Nem tudom, hogy ezt miért gondoltam végig, de tudtam, hogy mosolyomat most már semmi nem törölheti le arcomról.
-Olyan jó lenne, ha ez a pillanat örörkké tartana.- Mondtam Yui-nak, miközben újabb és újabb csókokat leheltem arcára és szájára.
Lassan elindultunk vissza fele, hogy megnézzük a lehetséges küldetéseket, és benézzünk a küzdőtérre. Mivel itt még nem harcoltam, ezért vegyes érzések dúltak bennem, de sejtettem, hogy a kinti tapasztalataim sokat segíthetnek nekem egy harcban.
Amég ezen gondolkoztam szorosan fogtam Yui kezét, mintha attól félnék, hogy csak egy álom lenne, és ahogy felébredek, mint egy délibáb eltűnne mellőlem.

//Ai Hane//

-Nem furcsa. Engem is jobban érdekel a játék, mint az, hogy hogy lesz vége. -vonok vállat, és ismét megszáll ez az új érzés, hogy nem akarok kijutni innen. Nem akarok visszatérni a rideg valóságba, hanem itt maradni, ezen a szép helyen. Valahogy úgy érzem, ez csak akkor változna, ha innen kilépve odakint is egy szebb világot láthatnék, de valljuk be, ha tíz év alatt nem változott semmi, akkor ezután sem fog... szerintem. Hacsak nem a túlzott pesszimizmus beszél belőlem.
Álomkelő fél szemmel lesi, ahogy a kis griff megindul felé, a próbálkozást pedig egy-egy faroklendítéssel jutalmazza maximum. Néha elege lesz és odakap, de sosem úgy, hogy eltalálja vele a kisállatot, Himeko ellenben szemmel láthatólag élvezi a dolgot. Talán még Álom is mosolyog most magában és örül, hogy nem a szürke hétköznapokon kell tépelődnie. Ilyenkor kár, hogy nem látok bele a fejébe, hogy mire gondol, mit érez, mit szeretne és mit nem.
Gondolataimból Ai felszólalása zökkent ki.
-Fejlődésre... -felemelem a kezem és az ujjaimon számolom. -...a városban itt-ott találhatsz táblákat, azokra vannak kifüggesztve a küldetések. Vannak könnyűek, de vannak nehezek is, szóval csak óvatosan vállald el őket. Aztán elsősorban városon belül vannak, akik főleg párbajokon keresztül szereznek expét, hisz abban úgysem lehet belehalni. Aztán lehet mobokat ölni, de abból inkább arany fut be több, az is épp elég ahhoz, hogy naponta fenntarthasd magad. És végül mindehez ad némi bónuszt, ha csatlakozol egy céhhez. -az utolsót inkább csak legyintem, hisz a lány már említette, hogy jobb szeret egyedül lenni, egy céhben meg... bár lehet rá az embernek lehetősége, attól még ott függ fölötte, hogy vannak társai. Így a kérdés ezen részét rá bízom, hogy érdekli-e vagy sem.
-Társakra lelni... azt hiszem, a küldetések egy részénél mindenképp fogsz másokkal is találkozni, főleg, ha kifejezetten csoportosról van szó. A városban egyébként úgy van, ha keresel, biztos találsz valakit, akivel például párbajozhatsz vagy segíthet fejlődni. A piros indikátorosokkal viszont légy óvatos, sosem lehet tudni, mi jár a fejükben.
Majd némi töprengés után hozzáteszem. -Bár ez igaz a zöldekre is... ilyennel még nem találkoztam, de azért légy óvatos.
Kicsit nyújtózom, majd a levegőben kapálózva megnyitom az inventorit. Némi keresgélés után megtalálom, amit kerestem: két szendvics. Elővarázsolom az egyiket, majd Ai Hane felé nyújtom.
-Nem vagy éhes? Nem valami jó, de néhány boltinál azért ízesebb. -mosolygok. Ezután, akár elfogadja, akár nem, kikeresem a két megsütött, vékony szalonnadarabot. Álomkelő már nyújtózik is a száját nyalogatva, és mikor felé nyújtom, pikk-pakk el is tünteti az egyiket. A másikat Himekonak ajánlom fel, hisz gondolom, a griffek is húsevőek. Legvégül a magam szendvicsét is előveszem. Najó, tényleg nem egy álomízű, de lesz ez még jobb is pár Főző-pont után.