[2. Boss]

Mintha csak tegnap lett volna az első szint főellensége elleni harc. Beleégett az emlékezetembe a pillanat, hogy Kota ezernyi pixelre robban szét, rémálmaim is voltak miatta. Többször riadtam fel azóta verejtékben úszva, könnyek között, és bár egy idő után elmúltak ezek a látomások, ma reggel ismét így ébredtem. Mintha csak emlékeztetni akart volna a fejem arra, hogy újabb boss áll az utunkban. Villámgyorsan végigsöpörtük a szintet, legalábbis már aki. Én egy kevés szabit vettem ki, hogy feldolgozhassam a történteket, erre mire felocsúdtam volna, hogy visszatérjek a frontvonalra az Ököl máris bejelentette, hogy eljutottak a bossterem kapujáig és Ranmaru már szervezni is kezdte a csapatot. Különös lett volna, ha pont én maradok le annak ellenére, hogy Illfangot az én nyilam terítette le, noha egy cseppnyi büszkeséget sem éreztem amiatt, hogy ez a tett az én nevemhez fűződik. Ellenkezőleg. Szégyelltem magam, hogy amíg volt, akinek lenullázódott az élete, nekem még csak a páncélomat sem ütötte le sem a boss, sem a segítői, ráadásul mindennek ellenére nekem kellett a legtöbbet pihennem a csata alatt.
Lehangoltan készülődtem, ezúttal meg se próbáltam magam jókedvre deríteni. Túlságosan élénken élt az emlékezetemben, ahogy zokogva átölelem Kotát, miután rájöttem, hogy nem illúzió, amit látok. Órákig nem voltam hajlandó elengedni a fiút. Még egyszer nem akarom átélni azt a... nem is tudom... fél percet? Óráknak tűnt pedig, azt sem tudom, hogy voltam képes lőni abban a lelkiállapotban. Megdöbbenve hallgattam, hogy volt lélekjelenlétem elküldeni Hokushint és Ranmarut, én nem emlékszem rá.
Fél órával később ugyanolyan komoran üdvözöltem a Voice azon tagjait, akik elég magas szintűek voltak ehhez a harchoz. Nyolcból hat ember érkezett meg a találkozási pontra. Csak Shui és Ayani-chan hiányzott, de ők jobb is, hogy nem jöhettek el. A többieknek viszont meg akartam mutatni ezt az arcomat is. Jobb, ha látják-tudják, hogy a bossharc nem fáklyás diadalmenet. Valahogy most passzolt komoly hangulatomhoz a rajtam feszülő sötét köpeny is. A zsákmányom Illfang legyőzéséből. Azért egy szomorkás mosolyt megejtettem mindenki felé, mielőtt bevezényeltem volna a csapatot a teleportba, mely a 2. szintre vitt minket, ott pedig már várakoztak a Fist tagjai és a független harcosok is.
A kazamatán gyorsan és hatékonyan masíroztunk át, akárcsak legutóbb, hiszen tudtuk, mi vár ránk, fel volt térképezve a terület. Ami azonban a bossterem kapuján túl volt, arra nem lehetett felkészülni. Biccentettem Mr. Kockának, mikor megemlített, majd gépiesen hívtam le a potimat és a kristályomat az inventoryból, hogy az övemre tűzzem őket. Gyakorlottan tettem, mintha már ezer éve ezt csinálnám. Persze nem ez volt a második bossharcom, hiszen a bétában is részt vettem egynéhányban, de ez most akkor is más volt, mint azok a harcok. Nem voltam biztos benne, hogy nekem is fel kéne szólalnom, de mikor Kota is végzett, úgy éreztem, mintha nekem adná át a stafétát.
- Nézz hülyének nyugodtan, de ezt a bossharcot nem akarom teljes életcsíkkal befejezni... - súgtam vissza kissé morcosan, miközben ingatni kezdtem a fejem kissé. Úgy éreztem már megint valami baromságot forgat a fejében, ráadásul a stratégiáját sem nevezném maszatoláson túl többnek. Ennél ő alaposabb szokott lenni még akkor is, ha ezt a csatát is a másik nagy céh szervezte össze, és nem mi. Bár a legutóbbi tapasztalatokból kiindulva teljesen felesleges az egész...
- Khm... - léptem előre Kota helyébe - Nem sokan tudják rólam, de részt vettem a bétában és harcoltam ezzel a főnökkel. Nem volt nehéz boss, de a bétában Illfang sem volt annyira az, mégis életeket követelt most. Aki ott volt az előző szinten, az átérzi a súlyát a bossharcoknak, így az újakhoz szólnék. Bármit is láttok, tapasztaltok, ne merjétek alábecsülni egy pillanatra sem az ellenfelet, csak akkor örüljetek, ha látjátok szilánkokra törni a csigabigát! - hangosan és tisztán beszéltem, arcomról fenyegető szigort sugároztam a zöldfülűekre pillantva. Anat... Vio... és két ismeretlen lány felé szóltak szavaim.
- Nektek sem árt tudnotok, hogy én vagyok az a játékos, aki bevitte az utolsó ütést Illfangnak úgy, hogy a harc alatt egyetlen életpontot sem vesztettem el! Érintetlen voltam! Nem tudom, hogy mennyien neheztelnek rám ezért, de remélem minél többen. Nem érdemeltem meg ezt! - rángattam meg kissé az Éjfél Köpenyt, majd fogtam magam és le is vettem, hogy a magasba emelhessem - Ez mást illet meg! Valakit, aki mindent megtett azért, hogy legyőzzük azt a szörnyeteget. Valakit, aki nem láthatta a kobold végét, mert feláldozta magát és megmentette a társai életét! Ez a köpeny téged illet, Kotarou! - léptem oda a fiúhoz, és a kezébe nyomtam, majd visszahátráltam az eredeti helyemre, és előhívtam az inventory-mból a másik köpenyem. Szakadt is volt, és nem is adott sok pontot, de ez jobban passzol hozzám.
- Ma én akarok lenni az, aki ha kell, feláldozza magát. Switcheljetek velem, ha bajba kerültök, állni fogom az ütéseket! - döngettem meg a mellkasomon feszülő vértet, mely gyakorlatilag tankká tett engem amellett, hogy monszter sebzésem van még mindig. Bár az előnyöm talán már nem akkora, mint legutóbb. Ezután léptem csak vissza a sorba, és most végre teljesen elszántnak éreztem magamat. Nem terveztem ilyen komoly szónoklatot, csak a köpenyt akartam átpasszolni minél látványosabb körülmények között, de azt hiszem elragadott a hév ;P És mikor mindenki elmondta, amit mondani akart és kinyílt a kapu, hirtelen megragadtam az íjam, betöltöttem egy nyilat, és rövid célzás után fenékbe lőttem vele Kotarout. Vörös színe jelezte, hogy a support nyilaim egyike volt.
- Csak hogy megadhasd az alaphangot - öltöttem ki a nyelvemet rá, de voltaképpen őrülten ideges és feszült voltam. Szép lenne, ha azt mondhatnám, felkészültem a legrosszabbra is, de nem így volt.