A Sziget

Kiyo x Jun   
Hatalmas lendülettel csaptam ki a szobám ablakát, a reggeli napsugarak a melegséget, sőt már már forróságot árasztottak, ami kicsit furcsa volt ahhoz képest, hogy ősz van... De nem is strapáltam magam az okának kutatásával, ugyanis felesleges. Amúgy sem lenne kedvem tönkretenni ezt a csodálatos napot, a rendszer fejtegetésével... inkább kihasználom. Olyan régen sütött ilyen szépen a nap, akkor miért ne menjek a partra? Huppantam le az ágyra és elkezdtem olvasni a friss napilapot, amit korábban hozott a póstás. Ráérősen lapozgattam az újság lapjait, szokás szerint átugrottam a párbaj híreket, úgy is csak pletyka az egész. Egy kicsit időztem a céhhírek felett, végül egy érdekes hirdetésre lettem figyelmes. Vagyis nem a hirdetés kötött le, hanem a tengerpart. Korábban csak a Tavacskára jártam, úszkálni, vagy kikapcsolódni, de magasabb szintekre még nem merészkedtem igazán, egy párbaj kivételével... Megráztam a fejem és az újságot az ágyra hajítottam. A menümben böngészve léptem a szoba sarkában lévő tükörhöz, és próbálgattam egymást követve a ruhákat, amik illenének a tengerparti hangulatomhoz. Végül egy pólót kaptam magamra, és egy kis gatyát. Végül kiszökdécseltem a főtérre, hogy a teleportkapuval feljussak A szigetre. Minek használnék kristályt, amikor a nap szépen süt és energiám teljében vagyok? Izgatottan szökdécseltem az említett objektum felé, aminek segítségével egykettőre a parton találtam magam. A nap melegen sütött, mintha nyár lenne.
- Oh D vitamin! - tártam szét a kezeim és fürdőztem a nap sugaraiban. Majd izgatottan néztem a csillogó víz felé. Amerre a szem ellát víz, akárcsak egy igazi tengerpart. Még egyszer szétnéztem a parton, majd hátratettem a jobb lábam, kicsit előre dőltem, és szinte hallottam az eldörrenő rajtpisztoly hangját, és rohantam egyenesen a szirt felé, hogy a vízbe vetődhessek. Nem foglalkoztam azzal, hogy esetleg valaki éppenséggel arra úszkál vagy hasonlóak.
- VIIIIIIIIIIII! - magam sem értem miért kiáltottam, talán csak a túlzott izgalmat ily módon próbálom levezetni.

Kiyo x Jun  
Tökéletes magabiztossággal vetődtem bele a nagy kékségbe. Nem is gondoltam, volna, hogy egy "sziklára" érkezek, és rohamosan süllyedtem a vízbe, fogalmam sincs milyen mélyre, vagy egyáltalán süllyedtem, e vagy csak az érzés volt olyan...de az biztos, hogy némi vizet nyeltem, ami még fájdalom érzet nélkül sem volt túlságosan kellemes élmény. Csak egy pillanatra hunytam le a szemem, nem lehetett több pár másodpercnél...vagy percnél... majd amikor sikerült erőt vennem magamon, hogy kinyissam a szemem, némi vizet felköhögtem. Haloványan láttam az eget, de hamar beárnyékolta egy hatalmas dolog... ami beszél.
- Tessék? - kérdeztem vissza, nem is értem, egyáltalán, hogyan tud beszélni egy árnyék... - Persze... legalábbis azt hiszem. - válaszoltam neki, közben felültem. A hajamat egy mozdulattal a fülem mögé küzdöttem, hogy ne zavarjon a látásban, illetve a víz ne az arcomon csöpögjön végig belőle. A szabad kezemmel a talajt kezdtem tapogatni, végigsimítottam rajta a kezem, fésülgettem, megmarkoltam. Ez biztosan a part...de hogy kerültem ki? A víz sodort volna ki? A korábbi srácra néztem, végül is, ő ébresztett fel, vagy valami ilyesmi. De amint a szemét kerestem, feltűnt, hogy alaposan elkezdett méricskélni, főleg mellkas tájékon. A ruhám pedig különösen átázott, és testhez simul.
- WÁÁÁ! TE PERVERZ! - emeltem a magasba a kezem, és egy határozott mozdulattal lekevertem neki egyet. - NE NÉZZ! - fordultam el, kezeimet a mellkasomra tapasztottam. Talán kicsit elragadtattam magam, nem kellene a pillanat hevében ilyesmit tennem az emberekkel... sietve lehívtam a menüm és egy törölközőt húztam elő amit a nyakamba akasztottam. Nem túl nagy, de legalább felszív némi vizet...talán gyorsabban működik majd, mint ha megvárom, amíg elpixeleződik rólam...Szinte fel sem fogtam, mit tettem, csak ártatlanul törölgettem magam amikor a srácra néztem ismét.
- Jaj, bocsi. Nem akartam... csak... azt hittem méregetsz.. - húztam félre a tekintetem, hogy véletlenül se találkozzon össze az övével, ebben a kínos pillanatban. - egy hozzám hasonló kalandor sosem lehet elég óvatos...

A szőke herceg x Ártatlan tündérke  

Nyugisan törölgettem magam, itattam fel a vizet a mellkasomról és a nyakamról, miközben a srác visszavánszorgott a partra. Talán kicsit elragadtattam magam az előbbivel. Az utóbbi időben talán elvesztettem az irányítást a testem felett, vagy emberfeletti erőre tehettem szert. Amikor kiért a partra egy törölközőt ajánlottam fel neki is, hátha meg akar szárítkozni.
- Nem haragszom, csak kicsit meglepett, és túlságosan hirtelen reagáltam a dolgokra. - nevettem fel. - Régen még mielőtt a játékba kerültem volna, gyakran osztottam így ki merész fiúkat akik túl messzire mentek... - azonban nem fejeztem be a mondatot, mert egy tucat féle sütemény tárult elém. - Szabad? - kérdeztem vissza csillogó szemekkel, végignéztem a készleten, mindegyik ínycsiklandozóan nézett ki. - Akkor ezt elveszem ha nem bánod. - kihúztam egy csokis fánkot, és elkezdtem majszolgatni. De előtte még kényelembe helyeztem magam, helyet foglaltam a földön, lábaimat kinyújtva, hogy a nap minél jobban érje. Egy kis barnaság nem árthat... tényleg vajon itt le lehet barnulni mint kint? Érdekes lenne, ha még ilyen program is futna a játékban. De ha nyáron nem barnultam le a munka és küldetések közben, akkor kétlem, hogy pont most fogok itt a parton.
- Hogy miért is... Ja igen! Egy hirdetésben olvastam, hogy ilyen szint is van, ezért gondoltam ha már ilyen szépen süt a nap kiélvezem a jó időt, végül is hamarosan beköszönt a tél, és egy ideig nem lesz rá lehetőségünk. - Hó... kétlem, hogy ezen a szinten esne a hó, de ért már meglepetés tömegével, szóval fogadni nem mernék rá... Ismét a fiú felé fordultam, ha már ő is végigmért akkor csak nem lehet ellenére, ha én is megteszem ugyanezt. Előttem pedig ugyan nem szabadna szégyenlősnek lennie, végtére is, mindenem megvan ami neki is... legalábbis a testén.
- Gondolom te is a kellemes idő miatt jöttél, kicsit kikapcsolódni. Akár eltölthetnénk kettesben is ezt a kellemes napot. Jobb mint egyedül. - kuncogtam picit, közben eszembe jutott, hogy lehet jobb szeret egyedül maradni, - D-De ha nem szeretnéd... akár el is mehetek. - megvártam a válaszát közben elnyúltam a földön, olyan kellemesen süt a nap, lehetetlen nem élvezni. A fejemet oldalra döntöttem, a fiú nadrágjára vetődött a pillantásom.
- Milyen szép nadrág. Honnan szerezted? - érdeklődtem kíváncsian.

Sexy fürdőruci x Vizes póló?  

Kedves srácnak tűnt, úgy érzem jól elleszünk. Mások úgy sincsenek a közelben akiket zavarnánk, nem kell attól félnünk, hogy idegesítjük őket a hangos beszélgetésünkkel. A fánk amit adott nagyon ízletes volt, jóízűen faltam.
- Nem sok fiúval találkoztam aki édesszájú. - mosolyogtam felé, - Azt hiszem hasonlítunk. Én is odavagyok értük. Főleg a krémmel töltöttekért, meg a tortákért. Voltál már a Sweet Dreams-ben? - barátságos mosolyom elég jel lehet számára, hogy megbízom benne. Meg persze, ez egy jó reklám a kedvenc cukrászdámnak. Kíváncsi vagyok, vajon van e még olyan jó sütemény a SAO-ban mint amit ott készítenek. Habár kicsi az esély, hogy a meglévő szintek bármelyikén hasonlóval üzemelne, a tudtomon kívül. A tekintetem a végtelen tenger felé vetült, miközben hallgattam, ahogy a télről beszél. Milyen furcsa lenne, ez az egész hely befagyottan. Nem tudom, elképzelni, hogy itt leesne a hó, és a meleg szellő helyett a jeges tájfun tépné a hajam.
- Talán egyszer kipróbálnám milyen rajta, korcsolyázni. Én a télben a hóemberépítést szeretem a legjobban. Az ünnepek nekem olyanok mint az összes többi nap. - gondolva itt vissza, hogy a valódi világban, mindent megkaptam, ezért semmi különbséget nem éreztem a karácsony és egy átlagos nap között... Talán akkoriban kicsit túlságosan el voltam kényeztetve. Visszagondolva elég szégyenletes volt az a korszak. Egy pillanatra összetalálkozott a tekintetünk, épp akkor amikor vizsgálgattam, pironkodva félrepillantottam, ő is hasonlóan tett. Furcsa érzés, hogy csak mi ketten vagyunk egy ilyen széles tengerparti szakaszon.
- Heh, milyen meleg van, teljesen kipirult tőle az arcom. -Néztem fel az égre, majd a fiúra.- Nézzenek oda a tiéd is. - Felé másztam, majd a kezem az arcára emeltem - Milyen meleg... - vontam le a következtetést. Majd felugrottam.
- Mit szólnál ha kezdetnek bemennénk a vízbe, vagy esetleg árnyékot keresnénk? - álltam fel, és kezet nyújtottam neki.

A piroska és a Farkas  

Gyorsan kimagyarázta azt amire én meglepődtem, de egész logikusan érvelt, de akkor is meglepő, hogy valaki saját kis készletet visz magával, annak ellenére, hogy fiú. Én is nagy édesség imádó vagyok, mégis maximum, néhány féle nyalókát tartok magamnál.
- Milyen kicsi a világ, én is törzsvásárló vagyok ott, még saját asztalom is van. - habár talán kisebb mint az ember gondolná, főleg, hogy kevesebb mint tízezren vagyunk itt... - Régen gyakran segítettem ki az ott dolgozókat, némi arany fejében. - Milyen régen is volt... azóta mennyi minden megváltozott. Akkoriban csak úgy vonzottam az embereket, sőt vadásztam rájuk, hogy együtt lehessek velük, és megvetethessem ami szeretnék. Hmm... úgy tűnik még én is változom, ennyi idő után.
- Az nagyszerű lenne, ha elviszel, akkor úgy járja ha én fizetem a fagyijainkat. - nyújtottam nyelvet. - Hmm milyet is kérjek majd... - hangos hümmögésbe kezdtem, túl sok fajtát szeretek, nehéz dönteni... de talán ha odakerülök, biztos könnyebb lesz a dolog. Talán a csokis lenne a legjobb választás, omlós, édes, és csoki.
- Hószobrászat? - lepődtem meg amikor elkezdett mesélni, róla, hogy még ebben is jeleskedik. Hozzá képest egy hangyának kezdtem magam érezni. - Én még egy átlagos hóembert sem tudok szépre megcsinálni - emlékeimben még tisztán él az a sáros arcú hóember amit bátyáimmal építettem. Rémes volt... de szerencsére másnapra szétolvadt. - Már féltem, hogy túl sok mindenben vagy tehetséges. - nyújtottam nyelvet a korcsolyás sztorit hallva. - Bár... én sem vagyok túl jó benne... jobban szeretem biztos talajon érezni a lábam.- Miután felsegítettem a földről, pár percig láthatóan vöröslött az arca, egyre inkább aggódni kezdtem érte, de nem hinném, hogy idebent kaphat napszúrást. De azért jó lenne óvatosabbnak lennünk. Bólintottam a javaslatára, ő kicsit előttem indult el a víz irányába. Én előtte még visszatettem a törölközőm a cuccaim közé, és csak azután kezdtem szökellni a forró homokon. Óvatosan lépkedtem, majd követve a példáját léptem a vízbe, óvatosan haladva tovább. Amikor már térdig benne voltam, leengedtem a kezeim, és elkezdtem szoktatni a hideghez, nehogy úgy járjak mint ő. Elég ciki lenne, ha hallgatnia kellene, ahogy sikoltozok.
- Milyen kellemes a víz. - léptem előre, majd amikor már nem értem a lábammal a földet, próbáltam a víz felszínen tartani magam. - Látod már nem is vagy piros, tudtam, hogy csak a nap miatt van. - úsztam közelebb hozzá, majd a hideg vizes kezemmel, arrébb küzdöttem a vizes hajtincseit.

// Vizes pólóverseny   //
- Szerintem a hószobrászat nem jelentéktelen dolog, sokkal inkább művészi. Kár, hogy kevés embert érdekel az ilyesmi. - természetesen nem csupán a hószobrászatra gondoltam, hanem a festészetre, szobrászatra és egyéb építő hobbira. A kinti világban is oda voltam a szép díszes elegáns dolgokért, a festményekért és szobrokért. A házunk is tele volt velük, szóval nem szenvedtem a látványban soha sem hiányt. A víz kellemes hideg, a nap viszont melegen sütött felénk, egy tökéletes őszi nap hangulatát kelteti, annak ellenére, hogy nyakunkon a tél, a havazás és a hideg.
- Na látod, ha csak lusta vagy akkor az elég bizonyíték rá, hogy nem vagy tehetségtelen. - nevettem fel. A fiúnak elég nagy önkritikája van, vagy csupán túlságosan szerény. Hozzá képest én mindig is túlfényeztem magam, nagy kár, hogy az én rajz, vagy szobrász képességeim sosem voltak olyan szinten amit el tudnék fogadni. Viszont annál inkább vagyok erős és rendíthetetlen. Kíváncsi vagyok miért vág állandóan ilyen ijedt vagy meglepett arcot a fiú... tényleg nem rémlik, hogy egyáltalán bemutatkoztunk volna egymásnak. Kicsit belepirultam, hogy elfelejtettem egy ilyen fontos dolgot, amit már rögtön a találkozásunk pillanatában meg kellett volna ejtenem.
- Oh én hülye, még nem is tudjuk egymás nevét. - nevettem fel, kínomban, eléggé ciki volt így utólag. - A nevem Jun. - mutatkoztam be neki, most sem éreztem szükséget arra, hogy vezetéknévvel együtt tegyem, ahogy azt korábban sem csináltam. A kezemmel eljátszadoztam a vízzel, fésülgettem a felszínét, picurka hullámokat keltve benne, közben felfigyeltem, hogy a fiút sikerült zavarba hoznom. Talán tényleg előbb kellett volna a bemutatkozáshoz jutnom. Kezemet hátrább húztam, próbálva nem túl nagy feltűnést kelteni vele, minél észrevétlenebbül. Majd hatalmas erővel előre lendítettem, egy jókora mennyiségű vizet az arcába küldve.
- Ne légy ilyen lehangolt. - nevettem fel, majd megismételtem az előbbit újra és újra - nesze!

Nincs annál jobb, minthogy kikapcsolódni egy kicsit, és azalatt keresni egy új ismeretséget, vagy egy behálózható férfiút. Ha fájdalomérzet nincs, akkor miért van akkor hidegek? Na sebaj, végül is így a valóságos.
Saját korcsolyám volt, miután egy küldetésen nyertem annyi pénzt, hogy vegyek egy párt, hogy akármikor és akárhol ingyen korcsolyázhassak, amíg megvan a szezonja.
Na most hová menjek korcsolyázni? Kis tó túl kicsi, az Aincrad-ban felállított korcsolyapálya nagyon rossz minőségű, erdei tavaknál azért a vadak és vöröskék miatt nem érdemes. Egy szófoszlány szerint a negyedik szint szigetén van egy nagyon jó korcsolyázó hely, ahová mindenképpen érdemes eljárni, amíg még nagyon jó a jég.
Egy teleport a negyedik szint fővárosába, aztán el ide. Nagyon sokan voltak a befagyott parton, de annál murisabb is volt a hangulat. Különböző indikátorú játékosok, petek és njk-k járták a korcsolya táncát még úgy is, hogy nem mindenkinek van meg a jó akrobatika szintje.
És ím itt áll Norika-chan, a műkorcsolya-bajnok... köhöm, a hobbikorcsolyázó! Képzeletbeli reflektorok mind rávilágítanak, a közönség mind őt és elegáns télikabátját csodálják. A háttérben James Bondtól a Golden Eye csendül fel.
És Norika megindul. Micsoda gyönyörű körív, hibátlan fordulattal! Na és most ki fogja próbálni az ugró pörgést? Ajj, nem sikerült! Hát igen, kérem szépen, SAO sajnos korlátozza az aktorok és akrobatikusok különleges tehetségeit, amit valljuk be, hogy ez nagyon nem fair dolog a játékkészítőktől, főleg magától KA úrtól, aki amúgy sem volt olyan kedves kiengedni karácsonyra a játékosait ünnepelni szeretteikkel... na de most térjünk vissza a korcsolyázó tömeg közt keringőző gyönyörű aktorunkra, aki most készített egy csinos, ívelt nyolcast. Nos, sok nyolcast láttunk már életünkben, de még ilyen csodaszép Norika-számot még soha. Így megérdemelne egy nagy tapsot...
Hirtelen azon kapom magam, hogy korcsolyázom egyenest egy csodaszép, hosszú fekete üstök felé, ami eddig még nem is volt az utamban. Most már igen, mert olyan hirtelen bukkant fel, hogy nekimentem, és így elestem fele, hogy rajta hasaltam el, és az arcom majdnem pár centire maradt az övétől.
- Ó, jajj! - estem egy kicsi zavarba, arcom rózsaszínűre váltott. Nem éppenséggel így képzeltem el az első találkozást az ismeretlenekkel, de ha már így összefutottunk... na mindegy, segítsük fel. - Bocsánat, nem vettelek észre!
Csetlő-botló módon felálltam, aztán felsegítettem a srácot, akit aztán végigmértem. Azt hittem, Tachi az egyetlen olyan szépfiú, aki egyből meglágyítja még egy büszke kemény nő szívét, de itt állt előttem egy élő bizonyíték ahhoz az elmélethez, hogy nemcsak az adoniszi külső az, ami vonzza a nőket. Azt hiszem egyből belehabarodtam ebbe a szép hosszú fekete hajba, aminek a gazdája egy csendesnek tűnő fiú, akiből úgy tűnik, a titokzatosság sugárzik.
- Hát... szervusz. Norika Tsubasa vagyok, aktor. És benned kit tisztelhetek, szép jó uram?

- Hayashi Yuichi? - néztem rá kíváncsian. - Nagyon egzotikus neved van, mit ne mondjak. Végül is igaz, hogy a balesetek megtörténnek, de egy úrilánynak bocsánatot is kell kérnie - Ettől függetlenül még én is bekapcsolódtam egy pillanatra a nevetésbe, de aztán a fiú azt mondta, hogy szeretne egy kicsit visszazökkenni a korcsolyázás világába, mert nagyon rég nem csinálta már. El is indult, miután egy újabb puffanás után felsegítettem, én viszont tudtam, hogy ilyen esetben valakinek szüksége volna egy kis társaságra. Méghozzá az én társaságomban. Egy Norika Tsubasa nem hagyja annyiban, hogy egy ilyen srác ilyen magányosan szenvedjen a korcsolyájával.
Itt az idő egy kis szórakozásra, az kell igazán ide.
Megindultam a fiú után. Ha bármit is tervezett volna éppen, már csak későbbre teheti át, mert abban a pillanatban menet közben belekapaszkodtam a karjába, hogy magammal vigyem egy korcsolya-táncra.
- Ejnyei! Hová ilyen sietősen? Én se korcsolyáztam már egy jó ideje. Miért ne zökkenhetnénk vissza a korcsolyázások világába? Legalább lesz melletted valaki, aki segíthet neked. Na gyere csak!
Azzal megindultam magammal húzva a fiút. Persze csak óvatos járással, hogy ne essen el újra. Ha elesne, akkor vagy eggyüt esünk el, vagy megtartom. Az utóbbin dolgoztam, hogy korcsolyalábakon tartsam a fiút. Hol egy lassú egyenes, hol körívet tettem meg vele, és egy pillanatra se engedtem el a fiút, akire bátorítóan mosolyogtam és nevettem. Meg kell nyugtatni afelől, hogy sokkal kellemesebben telik el a korcsolyázás gyakorlása, ha valakinek a társaságában is teszi meg azt.
- Látod, Yuichi, menni fog ez, csak bízz egy kicsit önmagadban és a segítő kezekben. Meglátod, milyen gyorsan rá fogsz ismét érezni az ízére. Nincs nagyobb szórakozás, ha együtt korcsolyázhatsz valakivel. Egyébként szabad-e megkérdeznem, hogy honnan valósi vagy és mit csináltál a valóságban?

Abból, hogy fel akartam dobni a hangulatot és elvittem egy körre Yuichit, nem sült ki semmi jól, legalábbis elsőre nem. Egy váratlan pillanatban, ahogy kaptam véletlen egy barackot az állam és ajkam közé, ismét felborultunk ugyanabba a fekvő pozícióba, ahogy először ütköztünk - a szó legszorosabb értelmében.
- Uff @.@ - nyögtem félig-meddig szédelegve. Az a véletlen csapás biztosan fájt volna, de mivel ebben a játékban szerencsére nincs fájdalomérzet, mert mi mind itt csak avatarok vagyunk, így nem is érdekes az egész... de ettől még kicsit szédülök.
Yuichi nagyon rosszul érezte magát a történtek miatt, és jó férfihoz illően segíteni akart nekem (azzal kezdte, hogy segített felállítani), és megkérdezte, hogy nem fáj-e valahol. Ezen a ponton elnevettem magam.
- Jajj, te buta fiú, nem fáj az nekem :] - mosolyogtam rá biztatóan. - Ebben a játékban nem érezzük mi a fájdalmat... bár kicsit szédülök, de rendbe jövök, ne aggódj... szólíthatlak Yui-kunnak?
Most én segítettem a fiún, hogy megmaradjon állva. Bármennyire is szégyellte magát a történtek miatt, kedves sugárzó mosolyommal igyekeztem neki bátorítást adni. Jó ötletnek tartotta, hogy együtt gyakorolhatnánk a korcsolyázást, amíg már egyikünk se fog pofára esni valami vackon vagy egy félresikerült megmozduláson. Lassan elindultunk a jégen, és fogtam Yui-kun karját, hogy ne essünk el újra. Közben elmondta, hogy Tsuguraga szülöttje, és informatikus. Nocsak, az informatikusok pedig nagyon jól kereső szakmában lelték helyüket ám, legalábbis itt a csúcstechnológia világában, ahol mindig szükség van szakértőkre. Bizonyára Kayaba Akihiko a legjobb informatikusokat és programozókat bérelte fel a SAO elkészítéséhez. Milyen jó látni, hogy végre mosolyog. Ettől kezdve még érdeklődőbb voltam. Nem szabadna veszni hagyni egy ilyen jó partit, aki azt hiszi, hogy nemes családból származom.
- Bár nemes család sarja lennék, de nem vagyok az - feleltem - Én egy átlagos szintű lány vagyok, aki nemrég lépett ki a gyermekotthon zsivajaiból az életbe. Anyám sajnos nem él, apám meg tolószékes egy baleset óta. - Bár jobb is, ha nem tud erről a történetről, mert az egy tragikus éjszaka volt, mikor elvesztettem azt az apát, aki egykor volt.

- Csak egy picit, de már jól vagyok - mosolyogtam kellemesen a srácra. - Ne aggódj értem, kibírom én az ilyesmit, csak aztán ne menj át ápoló bácsiba, mert ha szeretek másokat pesztrálni, azt nem szeretem, ha engem babusgatnak mindig. Tudod, hogy szól a mondás: jobb adni, mint kapni. :] Na kész vagy a bemelegítésre?
Egyáltalán nem zavart az a hp-veszteség, majd visszatöltődik. Mindketten úgy karoltunk egymásba, ahogy kellett, hogy ha botladozni kezdenénk, akkor fogódzkodni tudjunk egymásba a lehető legbiztonságosabban. Hol csak hagytam, hogy Yui próbálkozzon a korcsolyázással, hol én igyekeztem belejönni a jég síkosításába. Azt hiszem, lassan már egész jól fog menni annyira, hogy ne essünk el állandóan pofára. Úgy látszik, a szép hollófekete hajú kis partnerem is lassan visszanyeri régi formáját a korcsolyázást illetően. Nagyokat kezdtünk beszélgetni, de mikor szóba jött az anyám, kicsit komolyabbá vált innen a stílusom. Hmm, Yui nagyon szeretné hallani a részleteket, ha szeretném.
- Hát... tulajdonképpen autós balesetben halt meg, mikor egyéves voltam - mondtam. - Egy évesen nem nagyon fogtam fel a vesztességet, így nem érintett nagyon a dolog, csak utólag egy kis időre. Sajnos a mai és a régi világban is sokszor halnak meg azok, akiket szeretünk, de az élet megy tovább, és szerencsémre apám még mindig ott volt velem, hogy felneveljen és átadjon nekem némi tudásokat, amiket eddig csak tehette. Őt meg betörők lőtték hátba, és nekik köszönhette azt, hogy nyomorék lett. Azért is szeretnék majd a játékból kijutva a műveltség világába kerülni, hogy legyen majd miből műtétet fizetnem az apámnak, hogy egyszer ismét lábra tudjon állni. Addig én kitartóan küzdök az életemért érte és minden egyes barátomért és családtagomért, akiket nagyon szeretek.
Ez volt az igazság. Ha tragédiákat is kellett megélnem, büszkén, emelt fővel kell tovább élni, mert van célom, nem pedig lehajtott fejjel ücsörögni egy sarokban elzárkózva mindenféle segítségtől és barátoktól. Nekem az a fontos, hogy sok barátom legyen, meg néha, ahogy tudok, férfiakkal is egy kicsit szórakozni, hátha végül köztük megtalálom a Nagy Őt. Hogy ki lesz az végül? Jó kérdés, de ez mgé a jövő zenéje. Talán az a zöldségárus fiú a sarkon, vagy az egyik tanárom, vagy a gyermekotthoni társam, vagy a szomszéd fiú, vagy itt a játékból valamelyik srác, mint például Tachi és Yui. Tachiból nem nézném ki, hogy egyszer valaha bekötné a fejét, s azt illeti, én sem akarom túl korán kezdeni. Talán Yuichi vagy az összes többi eddigi fiú, akivel találkoztam, ők még pályázhatnak erre a címre, de nem erőltetem én azt, majd a sors megadja nekem azt a srácot, akit valóban nekem szánt.
A kérdésre, hogy értem, hogy én átlagos szintű lány vagyok, azon egy jót nevetek.
- Ugyan, semmi különösben, Yui! Egy átlagos szintű, átlagos osztálybeli család átlagos pénzkeresettel. Szeretem a társaságot és a színművészetet, de jobban szeretnék rendes családi kertesházban élni jó szomszédokkal, közel mindazokhoz, akik számítanak nekem. Az a túlzott Paris Hilton-féle csillogás és botrányozás már nem az én témaköröm. Na de te mondd, hogy miként viszonyulsz a színművészetek némelyikéhez, mint a tánc, éneklés, előadások, könyvek és ilyesmik? - Érdeklődve álltam kedves csillogó tekintettel a fiú tekintetét. Ejj, neki is vannak ám szép szemei!

- Élnek még többen is, csak jól ki kell nyitni a szemed, Yui - mondtam. - De nyugodtan szólíthatsz Norinak, ha szeretnéd.
Furcsa volt, nagyon furcsa. Nagyon együtt érző velem annak ellenére, hogy még nem is ismerjük egymást. Ha a szemeibe is nézek, akkor rögtön elfog az a bűntudat, hogy eddig kavargattam más srácokkal. Hát azért sebaj, ha mondjuk vele is összejönnék akár egy éjszakára is vagy hosszabb távon, vagy valami, majd elválik. És ki tudja, hogy van-e barátnője... hmm, ami azt illeti, egyáltalán nem érdekel, hogy van-e barátnője. Azt hiszem nem elég boldog az életével, talán a barátnője folyton a nyakába liheg, vagy valamivel igyekszik nagyon elvenni szabadságát. Majd Dr Norika kigyógyítja ebből a bánatból! A bókok, amiket mondott, nagyon jól estek.
Tehát Yui is művelt, csak az az egy ellentét van, hogy ő olvas inkább, minthogy fellép vagy énekel. Én meg inkább fellépek és éneklek, minthogy olvasok. Nah, igen, az ellentétek, de mindig az ellentétek a legjobbak. :]
- ... korcsolya táncot! - fejeztem be lelkesen a mondatot, ahogy Yui elkezdte. - Korcsolyázás közben táncolni, azt nagyon szerette ám én is régebben! Valóságban sokszor csináltam is otthonbéli barátaimmal, de amióta be vagyok ide zárva, azóta egy kicsit kimentem a gyakorlatból. Mondjuk egy félév alatt. Na de akkor melegítsünk be, éppen most kezdik újra játszani a háttérzenét a pályán.
Aztán megálltam, és lassú fordulással Yuichi felé fordultam. Kinyújtottam a kezemet, és megfogtam az övét. Ezzel jeleztem neki, hogy akkor csináljuk ezt meg együtt.
Ha ő elkezdi, lassan követem a mozdulatát. Kicsit esetlenül kezdtem el, de szerencsére már nem bukom el többször, mivel a korcsolyázásba már lassan belejöttem. Bárcsak maximális szintű lehetne az akrobatikám!
Tánc előtti játékot sem akartam némán hagyni, így hát rögtön elő akartam hozakodni egy témával. Hirtelen elkorcsolyázott elöttünk egy párocska. Illetve csak a férfi korcsolyázott, a barátnője úgy csimpaszkodott rajta, mint aki soha el nem akarná őt engedni. Látszik rajtuk, hogy a lány mennyire oda van a fiúért, miközben az inkább arra vágyik, hogy hagyja már békén.
- Szegény szerencsétlen fiú - mondtam szomorúan. - Sajnos vannak barátnők, akik nagyon el vannak szállva attól, hogy van pasijuk, és igyekeznek minél jobban magukhoz láncolni őket ahelyett, hogy szabadságot hagynának neki eldönteni, egyáltalán mit akar a kapcsolattól. Azok a legrosszabb kapcsolatok mindig, amikor hirtelen jövünk össze valakivel, aki már egyből "fogadalmakat" vár el tőlünk, lefektetik és házassággal, gyerekekkel, összeköltözéssel és ilyesmivel akarnak köteleztetni minket, pedig még a nálam fiatalabb lányok esetében még a tojáshéj le se jött a fenekükről. Még akkor is, ha főz, mos és takarít utánad.  Nekem pont ezért eddig nem volt egyetlen komoly kapcsolatom sem, mert nem volt az igazi az az egy-két fiú, akivel összejöttem. Szerelmes lettem első látásra némelyikbe, engedtem a csábításoknak, de csak a randik után vettem észre, hogy hopp, ez így nem lesz jó, akármennyire is ígérgettem, hogy örökké az övé leszek és ilyenek. De hát élni és próbálni kell néha az életet különböző módon ahhoz, hogy egyszer megtaláld az igazit. Szabadság, idő, szórakozás és gondolkozás kell.
Egyszer csak észrevettem magamon, hogy kicsit túl sokat beszélek és okoskodom a kapcsolatokról. ><
- Jajj, bocsi! Ugye nem untattalak ezekkel a hülyeségekkel, Yui? De hát kinek mi a véleménye ezekről a dolgokról, érted. ^^"

- Hogy honnan tudok ennyit bizonyos emberekről? Hát úgy, hogy én is voltam már így - feleltem őszinte csillogással a szemeimben, aztán Yui abba na dologban azt is értette, hogy talán mert az előző pasijaim nem voltak túl lovagiasak vagy visszafogottak, így játékos kedvvel nevetett és kapaszkodott derekamba. Én is fél kézzel fogtam a derekát, hogy jobban biztosítsam attól, hogy elessen. Eddig is a bemelegítés igencsak furin jött ki, de hát régen csináltunk már ilyesmit, és a gyakorlat teszi mindig a mestert. Emlékszem, hogy egyszer gyakorlat nélkül léptem fel egy iskolai ünnepségen, és a verselésem olyan borzalmas lett, hogy elnevették, illetve elsírták magukat az egész iskolában. Jó híremet végül is csak hamarabb sikerült visszaszereznem azzal, hogy mókázással szórakoztattam mindenkit, hogy azt higgyék, az az ünnepi verselés csak bohóckodásból jött úgy össze, ahogyan. Hát igen, van tehetségem ahhoz, hogy "kimagyarázzam magam" a legnagyobb bajokból is. :]
Ám de még mindig annál a témánál maradtunk, miközben táncoltunk a jégen. A háttérben egy szép lassú számot nyomtak be, így a tempót is lecsökkentettem, hogy legalább ritmusra tudjuk gyakorolni. Keze lejjebb csúszott a derekamon, de nem szólt semmit. Én se szóltam semmit, ellenkezőleg nagyon jólesett ez az érintés.
- Az, kedves Yuim, hogy a párjaimat a randik és az együttlétek alatt jobban megismertem. Mikor ilyesmit kijelentettem például az egyik exemnek, az házasodni akart két hónappal az együttlét után, mikor már az is problémás volt, hogy már-már idegesítően kedveskedett nekem azzal, hogy mosott, főzött, takarított és még csak azt se hagyta meg, hogy megháláljam. Túl buzgó volt a fiú, semmi kétség. Persze, az exeim között volt perverz, féltékeny, agresszív és pénzes is. Nem szeretem, ha a szeretetemet meg akarják vásárolni mindenfélével, uralkodni felettem, elvenni szabadságomat, mindenféle "fogadalmakat" rám kényszeríteni - csak mert el tudtak csábítani. De hát sajnos az vagyok, aki szereti a kalandokat... de ne aggódj, nem abban az értelemben, tisztességes ember vagyok, aki szereti a kihívásokat és keresi a világban a helyét meg a Nagy Ő-t. Egy partneremtől csak annyit kérek mindig, hogy legyen hozzám őszinte, ne menjen át "cselédbe" a kedvemért, ne bilincseljen annyira magához, hanem adja meg nekem a lehetőséget, hogy az átélt események után eldöntsem, hogy mit akarok a kapcsolattól. Vésd eszedbe, Yui, soha, de soha ne csábíts úgy el egy szerelembe vagy ágyba nőt, hogy nem ismerted meg őt igazán. Soha ne fogj bele komoly kapcsolatba és fogadalmakba, amíg rá nem ébredsz, mit is akartál ettől az embertől igazából. Ha rögtön az első randi vagy egy első szeretkezés után fogadalmat teszel, már ott hibáztál, de attól még fel lehet azt bontani, ha úgy látod, már nincs semmi olyan köztetek, ami összekötne. Nem jó, ha a kapcsolat csak kényszer miatt áll fenn.
A korcsolyám lassan siklott, de majdnem átvette az irányítást a lábam felett, így majdnem elcsúsztam, szerencsére még kapaszkodni tudtam Yui derekába. Nagyon komolyan a szemébe néztem az én kékjeimmel és kettőt pislogtam.
- Te túl megfontolt és bölcs ember látszatát kelted ahhoz, hogy felfogd, a randizás és a szerelem néha nem úgy sül ki, ahogy szeretnéd, ha nem gondoltad meg előre a dolgokat. Az életet még élni kell, a kötelezettség ráér utána, ha túl vagy a fiatal felnőttek kellemes-kellemetlen korszakán.