Re: Mezőség

by **Asuka** Pént. Május 01 2015, 11:41

Nagyon sok szép, és okos, meg kevésbé szép, és kevésbé okos állatot láttam már, ez a manó viszont őszintén szólva nem is tudom, melyik kategóriába esne. Nekem egy kicsit rútnak tűnik, igaz, máris picit rendezettebb a kinézete így, hogy azt a rengeteg kócot rendbe szedem. Mindig leszorítom a szőrcsomók tövét, így lényegébe véve kellemetlen fájdalom és szenvedés nélkül sikerül kisimítanom a tincseket. Azonban egészen más az összetétele, mint a hajnak, és nem igazán tudom, mit kéne kezdenem vele. Vágjam le? Nem, akkor a többi manó kiközösítené. Szerintem minél szőrösebb vagy, annál menőbb. Így aztán az inventorymból egy olyan hajkencét veszek elő, ami egy picit megemeli a töveket, ezáltal pedig dúsabbnak tűnik a haj. Vagyis a szőr. A hajhabok például ezen az elven működnek. Meg a szempilla göndörítő is, ami a kedvencem. A szempilla kondicionáló mellett. Meg ugye a sötétbarna festék! *-* Hihetetlen, hogy az emberek még mindig a feketét használják. Pedig sokkal természetesebb a hatás a barnával. ._.
- Hát, az az igazság, hogy amikor először találkoztunk, még nem igazán kedvelt... Meg ugye el is rontottuk nagyon azt a küldetést. De aztán valamiért összekovácsolódtunk. Még ha még nem is volt egyetlen közös aréna győzelmünk sem, pedig rengeteget gyakorlunk együtt. És amikor megláttam a hirdetést, egyből őrá gondoltam. Beszéltem is vele erről. Látnod kellett volna az arcát! Tiszta cuki volt! *-* - azt hiszem, mára már egészen jó csapatot alkotunk. A Liberators tagjai közül senkivel nincs olyan viszonyom, mint vele. Talán csak Malcolm az egyetlen, akivel tényleg össze tudok dolgozni. De vele sem éppen a harctéren.
- A céhetekbe? o.o Mármint... hozzátok? o.o - nem kell álcáznom a döbbenetet. Kábé leesik az állam erre a kijelentésre. Elolvastam már a nagyobb céhek leírását, és azt láttam, hogy az Artesbe nem igazán vesznek fel vöröseket.
- Hát... ha egyik tagotok sem tiltakozik, lehet róla szó... de legfeljebb fél évre. A régi céhem óta nem szeretem az elkötelezettségeket. - tényleg kihalt kábé mindenki onnan. Jó, jó, egy-két embert én szabadítottam fel, de így is vannak kérdéses esetek. Kábé mindenkit kinyírtak.
- Jöhet a ponty... már többször megpróbáltam, de az sosem sikerült. ._. - többször mentem el horgászni a tengerhez, de soha nem találtam ott semmiféle pontyot. Hátha ez most másképp lesz.

by **Kayaba Akihiko** Kedd Szept. 08 2015, 20:24

A kobold invázió után.

by **Takada Hiroshi** Szomb. Aug. 01 2020, 14:32

Szafari

Mivel a múltkori „Teljesítmény túra” csak fél sikert hozott, ismét megpróbálkozik a szőrös manó levadászásával. Időközben azért a lehetőségekhez mérten igyekezett információkat szerezni. Megtudta, hogy a szőrös manó intelligenciája azért jobb, mint egy amőbáé, és elterjedése a nyúléval vetekszik. Ezekre az infókra alapozva taktikát váltott. Hanyagolja a veszélyes erdőséget, helyette inkább a mezőt választja. Igaz itt teljesen esélytelen, hogy észrevétlen a közelébe jusson, de azt ötölte ki, hogy könnyű prédának állítja be magát, ezzel mintegy oda csalva magához a kiszemelt áldozatot. Az egész tervét arra alapozta, hogy a manóizé nem teljesen agyatlan és hajlandó az esetleges hullarablásra is. Ugyanakkor annyi esze azért nincs, hogy a kirabolni kívánt egyed életcsíkját lecsekkolja hogy, tényleg hullaközeli-e az állapota. Persze a terven némi kockázata így is van, mivel a védő felszereléseit le kell szerelnie, így az esetleges támadáskor csak az életpontjaira számíthat. No persze meg a kristályra, amit biztos, ami biztos alapon ismét bekészített.

Takada nem tekinti magát különösebben tehetséges színésznek, de azért azt gondolta egy elgyötört halál küszöbén tengődő embert nem olyan nehéz eljátszani. Ha esetleg tévedett volna, legrosszabb esetben is rámegy a napja a hiába való várakozásra. A frontra jutás, valamint a játék befejezése neki olyan távolinak és elérhetetlenek tűnik, hogy ez az egy nap előre, vagy hátra már igazán nem számít.
Kellő távolságra eltávolodott a lakott és forgalmas térségektől (bár mind két fogalom valós tartalma erősen kétséges ezen a szinten), ahhoz hogy esély legyen valami kósza lényt magához csalni. Egy viszonylag jól látható helyre lehanyatlott, széttárt karral elképzelése szerint, úgy ahogy azok festenek, akik azt gondolják ’nekem már úgy is mindegy jöjjön, aminek jönnie kell’. Jobb kezében azért ott pihent kusari-gamája, arra az esetre, ha valami csoda folytán beválna a csel. Hosszú és roppant unalmas nap elé néz. Hogy elüsse az időt a felhőket kezdte figyelni. ~Az alakjukat nyilván valami véletlen generátor rutin alakítja. Vagyis nagyjából ugyan akkora esély van arra, hogy valami alakzatot vegyenek fel, mint a valóságos felhőknek…~ Ezen elmélkedve figyelte a tovaúszó pamacsokat, és próbált valami ismerős formát felvélni benne. Persze racionális elméjének hála, ez egyáltalán nem sikerült. Végül feladta a próbálkozást, és szimplán csak számolta a felhőket. A számolást halk súrlódó hang akasztotta meg. ~valaki közeledik~ villant át az elméjén, és keze összeszorult a fegyver markolatán. Egy elnyűtt NPC jelent meg Takada szeme sarkában, aki óvatos léptekkel közeledett a fekvő sensei felé.
– Jól van uram? – kérdezett rá az alak – Segítsek felkelni? Tud járni?
Takada hárítólag emelte balját.
– Hagyja csak! Jól vagyok. – jelentette ki, határozott meggyőződéssel a hangjában, hogy minden lehetséges kételyt eloszlasson.
– Mégis mit művel itt kint a pusztában?
– Csak pihengetek, és a felhőket számolom. Semmi különös. Azért köszönöm, hogy aggódik, de tényleg minden rendben.
– Még hogy minden rendben! Teljesen kiszívta a nap az eszét! – motyogta az NPC az orra alatt, majd kis töprengés után ott hagyta a fekvő harcművészt.
Takada jót mulatott magában a helyzeten, bár kissé aggódott, hogy ha mégis járnak erre emberek, akkor bizony tényleg hiába fetreng itt a fűben. ~Mennyinél is tartottam… 657 vagy 658? Ahh mindegy…~ a megakasztott számoláshoz, már nem volt kedve visszatérni, így inkább azon kezdett töprengeni, hogy miként tudná feljebb tornászni a szintjét. Igyekezett minden információ morzsát összeszedni, és ennek hála már jelentkezett az ABA szörny nyúvasztó programjába, de a korlátozott lehetőségeik miatt ez is csak nagy idő intervallumban vezet eredményre ~Havi egy kazamata, nem sok. Tier szintenként szörny darabszám szorozva 1exp. az tíz szörnnyel számolva 30exp/hó. Rosszabb esetben csak 20/hó.~ Hallott egy mentor rendszerről is, de azt nem igazán érti, hogy is működik valójában. ~Ha jól értem kell egy jóval magasabb szintű ismerős, aki mindenhova magával rángat, és ott lógok a nyakán koloncként. Nagyjából úgy, mint amikor Móka-san röhejes könnyedséggel aprította cafatokra a csipkés hegység szörnyeit, míg mi a lába alatt szerencsétlenkedtünk.~ töpreng tovább tétlenül a fűben. ~No meg ezeken az alacsony szinteken olyan kevés a játékos, hogy esély sincs a tartós együtt kalandozásokra. Egy magasabb szintű játékosnak, főleg egy frontosnak komoly hátrány, ha ilyen ócska helyeken vesztegeti az idejét. Az itt lézengő szörnyek sem exp-ben sem aranyban nem mérhetők a számára. Még a cipőfűzője is többe kerül, mint a szint összes mobja együttvéve.~ A gondolat ment végére csüggedten sóhajt egyet, majd képzeletbeli kezével legyint egyet ~Majd lesz valahogy~.

Telnek az órák és egyre valószínűtlenebb, hogy bármi is erre vetődjön. Az öregnek azonban sehogy sem akaródzik felkelni, mert olyan jól elvan itt a fűben. Persze arra azért figyel, hogy még véletlenül se aludjon el, mert az még védett területen is nagy kockázat, itt kint meg még nagyobb. Felér egy öngyilkossággal. Már épp azon van, hogy felkászálódjon, amikor ismét motoszkálást hall a fűben. A hang a balválla felől jön, így nincs a perifériás látómezejében. Csukott szemmel hegyezi a fülét, hogy fel tudja mérni a távolságot közte és a zaj forrása közt. Amikor úgy ítéli, hogy elég közel került hozzá, csípőből megtekerve testét, jobbjával meglendíti a fegyvert és lecsap.

Szőrös manó

by **Mia** Kedd Márc. 09 2021, 12:02

Szóló szafari

Ismét egy olyan nap volt, amikor semmi kedvem lett volna vadászni. A fogadóban feküdtem volna naphosszat a gondolataimba burkolózva, ám tudtam, hogy közel van a cél. Egy nemes cél. Ezért elindultam egy sokkal kevésbé nemes foglalkozást űzni; újra felkaptam íjamat, hogy elinduljak vadászni. Újfent nem volt útitársam és már kezdett elegem lenni az egyedül való bolyongásból.
Merthogy ismét a harmadik szintre tartottam. Reméltem, hogy sikerül ismét találkoznom a fehér hollóval, bár erre vajmi kevés esélyt láttam. Vajmi kevés esélyt láttam arra is, hogy újra megtalálom a Ködbe Veszett Erdőt és vele a Manó Arénát - mármint, ha létezik egyáltalán és nem csak a fiú által kitalált mende-monda volt.
A mezőségeken át vezetett az utam és esélyem sem volt rátalálni az ösvényre. Helyette nézhettem a szenvedő NPC-k bús ábrázatát, akik nincstelenül koldultak némi alamizsnáért. Sajnáltam őket, hiába voltak csak a program által irányított adathalmazok, biztos voltam benne, hogy nem így akartak élni. Mindegy, hogy programozás, vagy más alapján. Abban is biztos voltam, hogy ebben a játékban jelen van a mesterséges intelligencia, különben hamar egysíkúvá válnának a küldetések. Igaz, az egyetlen ilyet nem egy NPC adta, hanem egy játékos és még nem találkoztam intelligens NPC-vel, mégis a létezésük szinte alapfeltétele volt a játéknak. Legalábbis én így gondoltam, bár nem sokat értettem hozzá.
Pénz nem volt nálam, így ha akartam volna sem tudtam volna segíteni a rászorulókon, ráadásul ha arra vannak programozva csak még többet kértek volna, akármennyit adok nekik, amíg végül teljesen ki nem fosztanak - ennyire emberi viselkedést pedig nem akartam látni tőlük.
Hiába kutattam az erdőt, nyoma sem volt. Próbáltam a régi útvonalakat feleleveníteni, de esélyem sem volt, hogy megtaláljam. Túl elveszett volt, túl misztikus. Talán nem is mi találtunk rá, hanem az miránk. Volt valami dolgunk ott, habár csak egy fácánnal tértem vissza, ebben biztos voltam. Valamit talán eltévesztettünk. Valamire nem figyeltünk. Az első "találkozásom" az erdővel sokkal mélyebb nyomot hagyott bennem.
Nem volt kedvem vadászni. Nem is figyeltem a köröttem elszaladó apró jószágokra, ahogy a játékosokra és lassan az NPC-kre sem. Ismét mélabúba estem és céltalanul jártam a mezőségeket. Meg-megrúgtam egy-egy követ, felzavartam a füvet, de semmi nem mulasztotta unalmamat. Semmit nem tudtam itt csinálni és senki nem volt a közelemben, aki enyhíthette volna magányomat. Még mindig egyedül voltam. Már annyiszor, de annyiszor átrágtam magam ezen, de újra itt lyukadtam ki mindig. Ez a világ nem a megmentőm. Hogy is lehetne? Ez a világ elnyomó. Lehet, hogy valaki számára megfelel az itt történő életnek nevezett katyvasz, de nekem már négy hét után honvágyam támadt és akkor még nem is számoltam a kimaradt nyolc évet.
Ahogy gondolataimban kalandoztam, nem is vettem észre, hogy letértem az útról. Egy kitaposott rétre értem, ahol csak néhány fa alatt, e mögül a néhány fa mögül azonban gonosz tekintetek pislogtak rám. Eszembe jutottak a fiú szavai a manó arénáról. Nem tudhattam biztosra, de mintha már láttam volna ezeket a szemeket.. Ő azt hitte, a ködös erdőben van elrejtve, de talán tévedett.
Ahogy lassan előkúsztak rejtekeikből, én is megláthattam igaz valójukat; valóban szőrös manók egész serege rontott elő a fák mögül, több, mint amennyire számítottam. Fegyver nem volt náluk, de mind fenyegetőnek tűnt. Farkasszemet néztem az egyikkel, mire hátulról valaki kitépte néhány szál hajamat. Dühödten fordultam hátra, csak hogy azt lássam, amint egyikük az ellopott szálakkal örömittas táncot jár és a nyelvéhez emeli. Nem akartam okot adni neki az örömre, így utána nyúltam, de célom nem ő, hanem a hajszálak voltak. El is kaptam őket, mire az a valami nekiállt mérgesen ugrálni, amit a többiek is követtek. Az egész egy rituális táncnak tűnt, valamilyen szinten megbabonázó, de ugyanakkor taszító.
Előkaptam íjamat és céloztam, azonban a lények túl fürgék voltak. Hiába voltak sokan, minden nyilam elsuhant mellettük, ahogy ruganyos mozgásukkal kitértek előlük. Bosszantó volt. Még elkeserítőbbé vált, mikor nevetni, csúfolni kezdtek. Végül eltettem az íjat és puszta kézzel rontottam neki az egyiknek - úgy döntöttem, hogy ha a fegyver nem segít, váratlanul támadok rájuk, sebességemet kihasználva. Meglepő arckifejezésük arról árulkodott, hogy erre nem számítottak. Sivítva széledtek szét, én pedig a hajszálaimat elrabló manóra függesztettem tekintetem. Fenyegetően villant a szemem, ahogy újra nekivágtam az előbb megkísérelt mozdulatnak. A lény kétségbeesetten rugaszkodott el, hogy elkerülje a "támadást" és sikerült az utolsó pillanatban kitérnie. Újfent kigúnyolt, azonban ezúttal félelem csillant a szemében. Én legalábbis ezt képzeltem róla.
Néhány további roham és sikerült elkapnom, leterítenem a földre, de nem bántottam. Néhány szál hajánál fogva felemeltem és a többiek felé tartottam a testét.
- Ezt akarjátok? - Mennydörögtem, mire a tömeg szétszéledt - egyikük sem akart tovább harcolni, sem vihorászni, gúnyolódni, vagy nevetni. Elég volt ennyi a számukra, megvolt a szórakozásuk, ahogy nekem is a jutalmam. Elengedtem a lényt és hagytam, hogy mindannyian a magunk dolgára siessünk.

Szőrös manó

by Ajánlott tartalom