[Küldetés] Last Sixteen

by **Cardinal** Szer. Feb. 25 2015, 23:06

Résztvevők:

Atoru
Hinari

Gratulálok, ti voltatok a csalás hetedik és nyolcadik áldozata, így ugyanabba a szobába teleportálnak titeket, egy párt alkottok. Hogy miféle csalás? Emlékezzetek csak, bementetek egy boltba, ami szafaris felszereléseket ígért a cégéren, de tulajdonképpen egy teleportkapuba léptetek ezzel, ami a jelenlegi helyetekre küldött titeket. A szoba kellően tágas, kellemes pasztell színekben pompázik. Egy pár kényelmes fotelt, egy-egy ruhás szekrényt és paravánt találtok berendezésként. A szekrényekben mindenféle jelmezeket és ruhákat találtok, az egyikben férfit, a másikban nőit. Nem feltétlenül van rá szükségetek, mert minden felszerelésetek és tárgyatok nálatok van, de a hely blokkolja a kristályhasználatot, a szoba ablakai pedig törhetetlenek. Mondjuk menekülésre semmi okotok, ugye? Van ám egy asztalka is, azon pedig egy rövid üzenet vár titeket: “Vegyétek fel a legszebb ruhátokat, és csatlakozzatok a többiekhez, HAHAHA!!” Ott az ajtó, lehet használni.

Határidő: egy hét/kör
Jó szórakozást!

by **Atoru** Csüt. Feb. 26 2015, 01:37

~Hm? Hol vagyok?~ nézek körbe a helyiségben. Tudhattam volna. Azok a szafari felszerelések túl kecsegtetőek voltak ahhoz, hogy igazak legyenek. "Menj csak, jó lesz!" - mondta Chifu. Ebbe mégis mi a jó? Elhoztak egy vadidegen helyre, teljesen egyedül! ><
Jobban mondva, mégsem. Ugyan elsőre nem vettem észre, de egy lány is ott volt velem a szobában. Hm... Egy kicsit ismerősnek is tűnt... De vajon honnan?
- Öhm... Szia. Atoru vagyok, örvendek a találkozásnak. - szóltam a lányhoz, egy kicsit félénken. Hiszen ketten voltunk, egy szobába bezárva(?). - Te... Tudod, hogy miért vagyunk itt? - kérdezem meg tőle, hátha ő jobban tudja. De talán ő is csak az átverés egyik áldozata. Hogy lehettem ilyen hülye? Most itt vagyok egy tök random helyen, egy tök random lánnyal, aki valamiért ismerős nekem. Hm...
Közben körbenéztem a szobában. Az első utam az ablakhoz vezetett, hogy láthassam, mégis merre vagyunk. Ha persze ismerős lesz a táj... Ezután az asztalhoz léptem, és elolvastam a papirost... És nem értettem. Mégis miféle ruháról beszél a levél írója? És... Vajon milyen többiekhez?
Ha a lány is elolvasta az üzenetet, akkor utána megkérdezem tőle.
- Érted, hogy mire gondol? - kérdezem meg tőle. Még csak most találkoztunk, de máris kettő kérdést szegeztem neki. Remélem ettől nem lesz ellenszenves.

Közben benézek az egyik szekrénybe, és meglátom, hogy van benne egy csomó ruha. Mégis miért?
És akkor leesett. Jelmezbál? Most komolyan egy jelmezbálra hívnak meg minket? De nem, ez nem lehet egy normális jelmezbál. Akkor nem használtak volna olyan radikális eszközöket, mint a kényszerített teleport. Valamit terveznek... De vajon mit? És kik?
Ezen töprengtem, míg kutakodtam a jelmezek között.

by **Hinari** Csüt. Feb. 26 2015, 17:17

Még bosszankodni sem volt időm, ahogy megláttam magam körül a kékes fényt és a tagjaimból leváló pixeleket. Az animáció ugyan rövid volt, amennyire csak az ehhez hasonló teleportok szoktak lenni, ám mégsem annyira, hogy ne tudjam, mi élvez prioritást: mire materializálódtam a célhelyen, már a kezemben volt a Katana. Amolyan reflexes mozdulat volt, s nem győztem örülni egy jóval korábbi gondolatomnak, hogy ha a felszereléseim nem is, de a kard mindig legyen kéznél – még a védett övezetben is. Így egy kissé meglephettem az előttem álló fiút, más baja viszont nem esett, hiszen én se voltam annyira meggondolatlan, hogy rögtön cselekedjek. Párat pislogtam, majd miután meggyőződtem róla, hogy kettőnkön kívül más nincs a szobában, és nem is hallgatnak le minket (legalábbis 2-es szintű jártasságokkal nem), végül leengedtem a fegyvert.
- Szia – viszonoztam a köszöntését egy kissé gyanakvóan, ám miután pillantásom az indikátoráról az életcsíkja melletti ikonra siklott, már az előbbinél nyugodtabban folytattam – Üdv. Hinari vagyok, s azt hiszem még nem találkoztunk – mondtam, egy mosolyt is megengedve magamnak: az, hogy a fiú Voiceos volt, sokat javított a hozzáállásomon, s ha együtt tudunk működni, valószínű a probléma megoldása is egyszerűbb lesz. Kérdésére csak a fejemet ráztam, magam is körbejárkálva, melléje lépve, amikor az ablakhoz sétált. Közben lenyitottam a menüm, és miután ellenőriztem a felszereléseimet és visszacsúsztattam a Katanát a tokjába, a minimapot is megnéztem, hátha a térkép és az ablak másik oldalán lévő táj segítségével ki tudom következtetni a pozíciónkat (különös tekintettel a védett övezet meglétére vagy hiányára). Hazatérés Kristállyal nem is próbálkoztam, elég volt csak rápillantani a kristálytiltó ikonra az életsávom alatt. S amíg Atoru az asztalhoz lépett, én összegeztem a legfontosabbakat: csapda, kényszerített teleport, menekülési utak elzárva és egyetlen ajtó vezet kifelé. Plusz az üzenet, melynek valószínű köze lesz a szoba berendezéséhez. Sóhajtottam, és elhúztam a szám: az ilyenfajta „játékok” nem voltak a kedvenceim. Kicsit sem.
- Úgy tűnik, ez valamiféle jelmezes party lesz… ám a tény, hogy a résztvevőket idecsalták, és nem önként jelentkeztek, sejtet némi érdekességet. Például halált vagy egyéb, nem túl szórakoztató jelenségeket – szorítottam össze a fogaim, ledobva a papírt az asztalra - Bár az, hogy hagynak időt a felkészülésre, és mi választjuk a ruházatot, mindenképpen pozitív – folytattam a gondolatmenetet, kitárva a másik szekrényt, kezemet végigfuttatva a megannyi ruhán, amely odabent sorakozott. Volt ott minden: kisestélyi, elegáns felsők, dresszek és maszkok is, utóbbiak pedig megadták az ötletet és a stratégiát, amin tovább lehetett haladni. Kezembe vettem az egyiket, majd kiválasztottam egy színben hozzá illő, kékesfekete ruhát, mely elegáns volt, de nem túl kirívó, és Atoru felé fordultam:
- Szerinted milyen? – tettem le őket a fotelbe, én pedig annak karfájára ültem rá, homlokráncolva nézve egy darabig a ruhadarabokat, majd tekintetem az ajtóra függesztve – Előbb-utóbb úgyis ki kell mennünk – sóhajtottam; hangomból kiérezhető volt a feszültség, mely egyre nagyobb súllyal nehezedett rám – De ha már megtesszük, jobb úgy, ha nem ismernek fel – folytattam, lenyitva a menüt, hajam színét éjfeketére változtatva: így a ruhához is jobban passzolt, és engem is el tudott rejteni – Viszont arra figyelj, hogy a ruha ne akadályozzon, ha esetleg harcra kerülne a sor – tettem még hozzá, s csak hangtalanul mondtam melléje, „nem lesz baj”. Az idő pedig telt s múlott. Ráérősen öltöztem fel, fejemben a lehetséges végkimenetelek jártak; és a levél utolsó szava, mely mindközül talán a legbaljósabb jel volt ránk nézve…

by **Cardinal** Csüt. Feb. 26 2015, 23:21

Kinéztek az ablakon. Ez jó ötlet, és talán ami fontos, az ki is derül belőle. Ugyan azzal nem mentek semmire, hogy az ég felhős, mert amikor beléptetek annak a boltnak bejáratán, akkor is az volt, de az már sokatmondó, hogy egy kisebb település látszik kint, a természet által visszahódított házacskákkal, a városhatáron túl pedig sűrű erdőséget pillanthattok meg, a szafari keleti tájának egy részét. Ja, és az emeleten tartózkodtok. Kintről pedig, az ajtón keresztül tompa fegyvercsattogás és halk csatakiáltások harsannak fel.

by **Atoru** Csüt. Feb. 26 2015, 23:45

- Hi-hinari? Az a Hinari? - kérdezem meg a lánytól meglepődve. Aincrad egyik legnagyobb legendájával vagyok egy szobában, és én ezt még nem is tudtam... És szidtam is magam, amiért nem vettem előbb észre a céhikont. - N-nem, még tényleg nem találkoztunk. Arra emlékeznék... - válaszolom a lánynak, kissé félénken. A híresztelések szerint vasmarokkal vezeti a céhet, és nagyobb a szintje, mint Anatole-nak, vagy bármelyik másik céhvezérnek. És persze azok a mendemondák is járják, hogy a vörös indikátorosok félnek tőle, mert - mint rendfenntartó - haladéktalanul lecsap rájuk. Csodáltam ezért a bátorságáért.
Az ablakon kinézve sajna semmit nem mondott nekem a táj. Legalábbis, eddig nem láttam még olyan települést, amit ennyire benőtt volna a...természet.
Ezután kintről harchoz hasonló hang volt hallható, ami Hinari aggodalmát is igazolta.
- Szerinted harcolnunk kell majd egymással? - kérdezem tőle komolyan. Egy ilyen ember előtt, mint ő, nem viselkedhetek kisfiúként. Meg kell mutatnom, hogy Mirika jól választott. Ugyanis, ha jól tudom, akkor ők Mirivel jó barátok. - Van egy képességem, amivel az életpontjaimat át tudom adni másik játékosnak... Ha esetleg szükséged lenne rá, akkor szólj nyugodtan, és már használom is. - mondom a lánynak, egy kissé bátortalanul. Nem az én műfajom volt a bátor beszéd. A Konferencián sem ment a legjobban - és a javaslataim sem valósultak meg.
Miközben a ruhák között matattam, Hinari kérdésére hátrafordultam.
- Szerintem...Szép... - mondtam, egy kicsit zavartan. Még szerencse, hogy itt volt ez a paraván, mert különben egy kicsit kínos lett volna az öltözködés...
Közben - megfogadva a lány tanácsát - elkezdtem keresgélni a maszkok között is, és olyan kincsre bukkantam, amitől a szavam is elállt. A maszk mellé gyorsan kikerestem a kellő öltözékeket, és szerencsémre, még parókát is találtam. Így már tökéletesen meg tudtam személyesíteni V-t! *-* Egyik...Sőt milyen egyik? Ő a legkedvencebb filmszereplőm! Máig kívülről tudom az Evey-nek való bemutatkozását.
Miután felvettem a jelmezt, megköszörültem a torkom, és bele is kezdtem.
- Voilá! Ránézve, avatott verselőművész, ki váltakozva játszik vértanút és vétkest mikor mit rendel a végzet. E jelmez nem vajmi világi hiúság hanem végső vélemény nyilvánítás mely veszőben van. Viszont íme visszatért váratlan a letűnt vitézség.
Vivát! Megfogadta hogy végez a hitvány veszett varanggyal elveszejti a vétkes vezetést, mely vasra ver vihogva s vérbe fojtja a változás viharát. Az egyetlen válasz a vérbosszú, a vendetta, a végleges változás vakmerő, vitézi és végül a várva várt rég vágyott törvényes világba vezet. Hahaha...
Való igaz ez a verbális lavina végtelenné vált. Így azzal fejezem be:
Örvendek a szerencsének! Szólítson, V-nek. - adom elő Hinarinak a részletet, és amikor meghajoltam, kinyújtottam felé egy rózsát is.
- Szerinted milyen volt? - kérdezem meg a lánytól, miután levettem a maszkot. Bár még mutáló hangommal máshogyan hangzott a szöveg, de remélem, hogy tetszett neki. Ha Hinari felveszi a saját jelmezét, akkor utána megkérdezem tőle, hogy: - Akkor... Kimenjünk? - Ha igennel felel, akkor kinyitom az ajtót, kezemben kettő tőrrel. Először még nem lépek ki, csak kinyitom az ajtót, hogy kiláthassunk. Fő az óvatosság...

by **Hinari** Pént. Feb. 27 2015, 21:58

Kissé furcsállottam a kérdést, s a fiú félénkségén is legszívesebben felnevettem volna, ha ezzel nem sértettem volna meg – illetve ha nem lettünk volna ott, ahol, azok után, amik a teleporttal és velünk történtek. Így csak egy mosollyal nyugtáztam a hozzáállását, nem reagálva rá különösképpen, hisz nem is nagyon lehetett volna mit: nem gondoltam, hogy én olyan félelmetes lennék, vagy bármi egyéb – legalábbis ami a normális játékosok felé mutatott hozzáállásomat illeti. Bár azon azért elgondolkoztam egy cseppet, vajon a börtönbe küldöttek hogyan vélekedtek, utolsó szabad perceikben…
Halk sóhajjal léptem Atoru után, s néztem ki az ablakon, a menümet is lenyitva.
- A szafari szintjén vagyunk, védett övezetben – tájékoztattam a fiút – Nem mintha ez bármit is jelentene – tettem hozzá, a szoba többi részét is felfedezve időközben, a papírlappal fejezve be, amin az utasítás állt. Az újabb kérdésre viszont elgondolkozva álltam meg, Atorura pillantva, várva kicsit a válasszal – Én nem fogok harcolni ellened – mondtam komolyan – Senki más ellen se, aki nem érdemli meg. Persze ha kényszerítenek… - préseltem össze ajkaim, a szekrény felé fordulva, s nem fejeztem be a mondatot. Nem tudtam, mi vár ránk odakint. De nem számítottam semmi jóra: a kúria és Victor után egy újabb, az előző kettőnél valószínű idegbetegebb játékmester által szervezett összejövetel, ki tudja miféle célból. A faszekrény ajtaja nagyot reccsent, ahogy megszorítottam, továbbra is háttal állva a fiúnak – De ne aggódj. Igyekszem pixeleződés nélkül megoldani – fordultam feléje biztató mosollyal – A képességedre meg remélem, nem lesz szükségünk. De köszönöm, hogy elmondtad. Azt hiszem megleszünk – bólintottam, s kedvem is jobb lett egy kicsivel. Akárhogy is, jó volt, hogy nem voltam egyedül. Atoru pedig segítőkésznek bizonyult, így ha kelleni fog, ővele talán a csapatmunka sem lesz túl nehéz. Miután kiválasztottam a maszkot és a hozzá illő ruhát, természetesen, át kellett dolgozni a tervet: mivel Hallgatózásom nem volt, a kintről érkező zajokat is csak most hallottam meg, s a tény, hogy odalent harcolnak, megváltoztatott pár dolgot. Elmélyültem forgattam a kezemben tartott ruhát: ha már egyszer az álca mellett döntöttem, lehet nem kellene az utolsó pillanatban változtatni a stratégián. A teljes felszerelés, főleg az enyémek, meg minden volt, csak nem feltűnésmentes. Végül egy köztes megoldásnál maradtam: felvettem a ruhát, mely ugyan leért a földig, de hagyott szabadon mozogni, s a paraván mögött pár védekező mozdulatot is kipróbáltam, biztos ami biztos. Majd jöhetett a maszk, s végezetül a Villanás, melyet nem láthatott senki, aki nem nézett a szoknya alá. Alappontozásomból eredően az életpontokkal és a fegyverkezeléssel nem volt gondom, a cipő pedig kellően felemelte a gyorsaságomat ahhoz, hogy megfelelően tudjak reagálni a különböző helyzetekre, s talán még a Katana előhívására is legyen időm, ha úgy adódik. Ezek tudatában elégedetten léptem előre, ám amikor megláttam Atorut, nem tudtam nem megmosolyogni a választását. A jelmezt ugyan nem ismertem, ellenben belementem a játékba, s figyelmesen hallgattam végig az előadást, a végén a fehér kesztyűs kezemet nyújtva, mintha csak egy lovaggal lenne dolgom.
- Örvendek – kuncogtam, elvéve a rózsát – Hívjon csak Elenának.
S ha Atoru értette a mondat mögött megbúvó valódi kérést, úgy megvártam, amíg kinyitja az ajtót – persze aktív Észleléssel – majd, a kérdésre rábólintva, léptünk ki együtt az ajtón.

by **Cardinal** Szomb. Feb. 28 2015, 03:49

Az óvatoskodás felesleges, nem vár lesben rátok senki és semmi azon a bizonyos ajtón túl. Csak egy korláttal találjátok szembe magatokat, ugyanis egy függőfolyosóra kerültök, amely egy hangárméretű terem oldalán türemkedik ki, egy emelet magasságban. Itt is látszódnak itt-ott repedések a falon, és azon keresztül néhány futónövény tört be, de egyébként az épület jó állapotban van. Ha körülnéztek, először is feltűnhet nektek a nagyjából 15 méter magas, törökülésben imádkozó szobor a helyiség egyik végében, míg a másikban van egy bezárt kapu, ahová a folyosó végéről egy lépcső vezet le. Ti a szoborhoz közelebb, a négy ajtóból a harmadiknál tartózkodtok. Ugyanis nem csak ti vagytok itt, összesen nyolc ajtót látni, egymástól négy-öt méter távolságban. Négyet a ti oldalatokon, négyet pedig a másikon, ahol egy ugyanolyan függőfolyosó fut végig, mint amilyenen ti álldogáltok. A nyolc ajtóból veletek együtt hat előtt tartózkodik egy-egy páros, nem nehéz kitalálni, hogy akik egy emelettel lejjebb, a küzdőtéren harcolnak éppen, ők voltak a két "üres" ajtó előtt. A nevük egy gigászi digitális táblára ki is van írva, négy ismeretlen játékosról van szó, történetünk szempontjából nem fontosak. Csak háttérzaj, amíg megismerkedtek a körülményekkel.
Egy duóval azonban mégis megismertetlek titeket. Mellettetek, a szoborhoz legközelebbi ajtónál áll egy szőke, divatos és főleg fodros ruhákat viselő tinilány, és a nála nagyjából két fejjel magasabb, csupa aranyba öltözött, hosszú vörös hajú fickó. Utóbbi karba tett kézzel szemléli a lenti küzdelmet, csupán fél szemét tartva nyitva, míg előbbi a korlátnak támaszkodva látványosan unatkozik... ameddig meg nem pillant titeket. Felétek fordítja a fejét, végigmér titeket és elvigyorodik.
- What's with those goofy masks? Are you trying to conceal yourselves? How ridiculous! With a disguise like that you shall not encounter love. Without love, you cannot achieve victory. I can already tell that you are no match for me! - köszönt titeket nem túl kedves, lenéző és arrogáns hangnemben. Angolul, mert őnagysága csak akkor szólal meg japánul, ha nagyon muszáj. A lány Hinarira meredve azért kicsit ráncolja a szemöldökét, de végül megvonja a vállát és visszatér a céltalan bambulás mellé. Igen, Hinari ismerheti őket, legalábbis a szöszit biztosan, a férfit viszont legfeljebb látomásból.

by **Atoru** Szomb. Feb. 28 2015, 22:36

Nem válaszolt a kérdésemre ugyan, azonban elmosolyodott. És persze, hiszen ki más lehetne az? Hiszen csak egy játékosnak lehet olyan neve, a többieknek kell valami mást kell kitalálni. És a híresztelések sem hazudtak. Bár annak a híresztelésnek, hogy külföldi-e, vagy sem, azt nem tudtam voltam megmondani. Bár az akcentus erre enged következtetni.
A szavaira csak bólogattam. Jól tudom, hogy a védett terület semmit nem jelent. Nyugodtan lehetnek itt párbajok is, vagy ha valamelyik admin vicces kedvében van, akár meg is szüntetheti a védett területet... Persze reméljük, hogy erre nem kerül sor.
Hinari komolysága egy kicsi meglepett. Még Mirikát sem hallottam ilyen komolyan beszélni. Most mondanám, hogy ez semmi rosszat nem jelent, de a be nem fejezett mondat mindent elárul. Ahogyan az is, ahogyan befejezte a mondatot. Valamiért az futott át a fejemen, hogy simán tudna onehitelni engem. ^^"
- Ha kényszerítenek, akkor nem tehetsz róla. Én nem fogok rád haragudni, legalábbis. - mosolygok a lányra, hogy egy kicsi biztatást adjak. A viselkedéséből ítélve, egyszer már került ilyen helyzetbe, vagy többször is. Vagy csak hallott róla, és így volt ideje átgondolni, hogy mit is tenne.
Miután kiválasztottam a jelmezt, persze kellett egy kis változtatás. Nyilván nem járkálhatok páncél nélkül... Így aztán a gyűrűket felhúztam a kesztyű alá, a köpenyt pedig kicseréltem a sajátomra. Szívese felhúztam volna a cipellőt is, de... Áh, azt is kicserélem. ><
Így aztán végül egyedül a mellvértem és a maszkom nem került vissza a helyére. Még szerencse, hogy V eléggé harciasan öltözött, mert most megüthetném a bokámat. És lehet, hogy még így is megfogom...
Persze ezután következett a - szerintem - briliáns bemutatkozásom, ami úgy látszik Hinarinak adott egy remek ötletet.
- Részemről a szerencse, Elena kisasszony. - hajoltam meg újonnan, miközben átnyújtottam a rózsát.
Ezután nyílt az ajtó, és ki is értünk egy tágasabb helyre. Gyors terepszemlét tartottam. Nyolc ajtó, hat előtt páros áll, lent csatáznak. Egyik végben ajtó, másikban pedig egy szobor. Hm... Gondolom az ajtón nem lehet kimenni.
Közben a szemem a mellettünk állókra is rátévedt. A párosnak a lány tagja, amennyire ki tudtam következtetni, éppen a maskaránkat gúnyolta... És szóba került a szerelem is. Suspect

- Mit óhajt tenni, Elena kisasszony? Esetleg sétáljunk egyet? - kérdezem meg Hinaritól. Az inzultálás nem éppen jön jól, főleg nem meccs előtt. Ha Hinari túlságosan felidegesítené magát, akkor nem hinném, hogy tudna koncentrálni, az pedig gyorsan a vesztünket okozhatja.
És miért többes szám? A feliratokból ítélek erre. Ha minden igaz, páros harcoknak nézünk elébe...
- Egy kicsit informálódok, ha nem gond. - súgom Hinarinak, és ha beleegyezik, akkor meg is kérdezem az ajtó felé álló párostól.
- Elnézést, meg tudják mondani, hogy lent miért folyik párbaj? - teszem fel a kérdést, tartva magam V szerepéhez. Ha nem ismernek fel, az számomra csak jót jelent. Bár a párbaj alatt a nevünk ott lesz... De ki tudja? Ha sokáig viselünk egy maszkot, elfelejtjük, hogy ki van alatta. Talán ez igaz mostanra is. Talán a nevem helyén csak egy nagy V betű lesz, semmi több. Áh, ez badarság. Ez egy játék, itt eltárolják az adatokat.
Mindegy, az én képzelgéseimnél fontosabbak a játékosok, akikkel szóba elegyedtem. Bár van egy sejtésem, hogy mit szolgál a párbaj... De erre jobb nem gondolni.

by **Hinari** Vas. Márc. 01 2015, 02:05

Bólintottam, valami mosolyfélét küldve felé, hogy megpróbált biztatni, ám a gondolataim ugyanolyan borúsak maradtak: a kényszerítés és a tehetetlenség nem olyasmi volt, amivel könnyen meg lehetett volna barátkozni. Ezek után, némileg jobb kedvvel és egy rózsával léptem át a küszöböt, a hangsúlyt először a közvetlen környezetre, majd – mivel senki nem mutatott támadó szándékot irányunkba – a lent zajló küzdelemre fordítva, ám egyelőre erre is csak pár másodpercet szántam. Majd felmértem én is a terepet. Előttünk, a terem másik oldalán négy ajtó, tőlünk jobbra lent csukott kapu, jobbra fent pedig két ajtó, hasonló, tétlenül ácsorgó játékosokkal, mint szemközt. Balra lent egy szobor, balra fent, rögtön mellettünk pedig… még a lélegzetem is elállt egy röpke másodpercre. Szerencsére nem néztek rögtön ide, így volt időm elkapni a pillantásom. Azt azonban éreztem, ahogy a légzésem felgyorsul, és azon vettem észre magam, hogy az ittlétük lehetséges okain agyalok, amikor a megoldás talán olyan egyszerű volt, ahogy mi is idekerültünk. Nem. Biztosan nem. Jobb kezemben a virágot szorongattam, elmélyülten nézve a kettő versus kettő párbajt odalent, gondolataim azonban teljesen máshol jártak. Freya soha nem menne be egy szafari kelléket áruló boltba. Hiszen fél a moboktól, nem menne direkt azok közelébe. Az ismerős hang azonban kizökkentett. Egy egészen rövid ideig reménykedtem benne, hogy békében hagynak, ám valljuk be, ez túl szép lett volna. Az álca viszont tökéletesre sikerült, s ennek tudatában végre képes voltam, hacsak ideiglenesen is, de megnyugodni. Halovány mosollyal nyugtáztam Freya szavait, nem felelve a provokáló hangnemre és a tartalomra sem. Pillantásom a lenti kivetítőre tévedt, majd, Atoru felajánlására bólintva, fordítottam nekik hátat, és indultunk el a lépcső felé. Tudtam, hogy nem rejthetem el a kilétem örökre. Az első harc kezdetén úgyis kiderül majd, ám én meg akartam tartani a helyzeti előnyöm, ameddig csak lehetett: ha idő előtt megtudják, kivel állnak szemben, fel tudnak készülni. S az, hogy momentán Freya lenézett minket és így nem is számolt velünk, sokat javított a helyzetünkön. Nem mintha bármi esélyünk lett volna kettejük ellen, ha azt nézzük, hogy a lánnyal nagyjából egyenlőre hoztuk ki, az aranyba öltözött férfi pedig nem tűnt olyan gyengének. Halkan sóhajtottam, kezeim közt a rózsát forgatva. A tulipánra gondoltam, ami ott maradt a gyertyás teremben. Talán még megvan…
- Persze, nyugodtan – feleltem halk, színtelen hangon, ám ha Atoru idenézett, a mosoly mögött csupáncsak sejthette a gondterheltséget, ami az előttünk álló feladat ismeretlenségéből és a magunk mögött hagyott páros jelenlétéből adódott. Ha a köztünk és a lépcső között lévő négy játékosból bárki is válaszolt, azt én is figyelmesen végighallgattam, ám a társalgásban nem vettem részt: még véletlenül sem akartam, hogy Freya felismerje a hangom, inkább megmaradtam a fiú mellett, és hagytam, hogy ő vezesse a történéseket. Túl kevés információ állt a rendelkezésünkre, hogy bármi egyebet is tegyek.

by **Cardinal** Hétf. Márc. 02 2015, 22:11

Megszemlélitek, mi zajlik lent. Nos, egy viszonylag egyoldalú párbaj. Egy lovag és egy lándzsás harcművész jól kiegészíti egymást, egyikük visszatartja a két támadó kardforgatót, a másik pedig a hosszú fegyverével besöpri a találatokat. A többi játékos vegyes reakciót mutat rájuk, valaki érdeklődve figyel, valaki unottan, valaki a falat támasztva ismerkedik a társával, és rá se hederít arra, ami lent zajlik. A tenkás párost leszámítva talán még egy olyan van, akik jól láthatóan nem idegenek egymásnak.
- Miért, miért... mert jó buli! - vigyorog egy fiatal srác rátok, a másik szomszédos szoba lakója volt a tettes.
- Csupán csak arra lettünk kérve, hogy rendezzünk egymás között egy minitornát. Nem mintha lenne más választásunk - lép közelebb a vörös hajú férfi, és kezét finoman ráteszi Hinari vállára, megállítva őt a nagy sietségében - Kérem ne fusson el, Hinari-san - súgja oda úgy, hogy Freya ne hallja. Átlátja a helyzetet, ez nyilvánvaló lehet számotokra is immár.
- Én akkor is megmutatnám a Szerelem erejét, ha nem lenne bezárva az a kapu <3 - vitatkozik Freya, majd egy halk óóó kíséretében lefelé terelődik a figyelme, ugyanis a harcművész fiú és a nála idősebb lovag úr úgy győzedelmeskedett, hogy még csak sárgába se ment le az életük. És ekkor tanúi lehettek annak, ahogy az árnyékból előmászik egy meglehetősen karikás szemű, köhögő fickó, és kihirdeti a győzteseket, majd bejelenti a következő pár sorsolását, ami a digitális kijelzőn történik. Pörögnek a párosok nevei, végül újabb négy ismeretlen nevet mutat fel. Legalábbis számotokra.
- Figyeljenek az íjászra, megéri - jegyzi meg halkan az Aranyember, miközben az emeletről elegánsan lehulló, tradicionális ruhájú, fehér hajú nő felé int a kezével. A társa egy fiatal lány, talpig páncélban, eléggé nehezen is mozog benne, úgy botorkál le a lépcsőn a túloldalon. A másik páros pedig a lépcsőhöz közelebbi szomszédotok, a bulis fiú nagy csatakiáltással veti át magát a korláton, hogy szembenézzen a két csinos lánnyal.

by **Hinari** Csüt. Márc. 05 2015, 21:36

Lemondó sóhajjal nyugtáztam a tényt, hogy a felpörgött srácból valószínűleg semmi értelmeset nem fogunk tudni kihúzni. Kérdezni, felelni azonban nem akartam, s már éppen mentem volna tovább, valaki informatívabb egyént keresni, amikor meghallottam magam mögött a hangot. Nem számítottam arra, hogy a férfi bármiben is a segítségünkre lesz. Kétkedőn fordultam meg, de csak félig, úgy, hogy épphogy benne legyen a látóteremben, de ne láthassa a teljes arcom. A minitorna még rendben is volt, tekintettel a lent zajló eseményekre, ám azt, hogy nem lett volna más választásuk, pont őnekik, egyszerűen nem hittem el. ~Nem szólhatsz. Maradj csendben.~ Becsuktam a szám, alig észrevehető fintorral fordulva el: egyre nehezebben ment tartani magam a szerepemhez. Persze azért bólintottam, hogy a férfi se maradjon reakció nélkül, ám figyelmem jól láthatóan Atorunak szenteltem innentől, hogy a férfi még véletlenül se akarjon további beszélgetést kezdeményezni.
S bármennyire is voltam nyugodt, illetve próbáltam meggyőzni magam arról, hogy az vagyok, a vörös férfi érintésére összerezzentem, s egy pillanatra még a szemem is behunytam, várva, mi lesz a következő lépés. Szavai elakasztották a lélegzetem, ám zavartság vagy ijedtség helyett csupán ismeretlen okból fakadó, mély szomorúságot éreztem, a megkönnyebbülés mellett, mely újult erővel árasztott el… s miközben egyik kezemből a másikba vettem át a virágot, intettem a mellettem lévő fiúnak, hogy ne szóljon közbe. Atoru nem érthette ezt. Nem is kellett neki, ám nem akartam, hogy egy esetleges, hevesebb reagálás felkeltse Freya figyelmét: jól volt az úgy, hogy ő a párbajt nézte, egyelőre. Miért vannak ők itt? És miért nem leplezett le, ha tudta, ki vagyok? Most először néztem bele a férfi szemeibe, fürkészőn de mégis kérdőn, tele kétellyel és bizonytalansággal. Csak egy pillanatig tartott, elkaptam a pillantásom, nekidőlve a falnak, a továbbiakon agyalva, s közben szórakozottan néztem a köhögő fickót. Nem szeretem a kényszerített játékokat – vontam le a rég megfogalmazott következtetést, hangosan azonban – minden ezzel ellentétes akaratom ellenére – nem mondtam ki. Nem értettem, tulajdonképpen mi a házigazdák célja velünk, sem azt, hogy ők ketten hogy kerültek ide, és hogy értik azt, hogy nem tehetnek mást. Ebben az egész szituációban egyetlen biztos pontom sem volt, s lassan egyre több volt a kérdés, míg válasz annál kevesebb. Jobb híján a menümmel kezdtem el babrálni. Betettem gyorsmenübe az összes felszerelésem, a sor elejére a hajszín visszaállítást húzva be, hogy a kellő időpontban minden egyszerre legyen meg. Ám az, hogy először a párosítást sorsolták ki, méghozzá nevekkel együtt, jó egy perccel a meccs tényleges kezdete előtt, pár dolgot hamar letisztázott bennem: először is, teljesen értelmetlen volt ez a maszk itt rajtam. Aki ismer, annak ez az egy perc is elég lesz. Másodszor, nem biztos, hogy rögtön Freyáékkal fogunk mérkőzni, hiszen mind a nyertes, mind pedig a vesztes felek visszamentek a helyükre, ráadásul a párosítás is teljesen random, nem az egymás melletti ajtók párjai küzdenek egymással. Mégsem vettem le az álarcot. Nem… mertem, azt hiszem. Ajkaimba haraptam, ellökve magam a faltól, s a kezdődő harcot kezdtem el nézni, a vöröshajú tanácsára. Nem volt célom megnyerni a tornát, ám a lehetséges ellenfeleket még így is érdemes volt figyelni.
- És mi a tét? – kérdeztem hirtelen, de halkított hangerővel, a férfi felé fordulva. Ez egy fontos jellemzője volt a tornának, s meghatározhatta a hozzáállásom is, amennyiben olyan volt a felelet. Persze mint ellenfeleinek, nem kellett pontos választ adnia nekünk, mégis, ha az előző alkalommal válaszra méltatott, talán most is megteszi… ám volt egy olyan sejtésem, hogy bőven volt oka rá, hogy azt tette, amit. Mindegy. Még. A korlátnak támaszkodó lányra pillantottam, majd vissza a kezdődő párbajra – Örülök, hogy jobban van… - suttogtam, szinte csak magamnak, ám ha figyelt, a férfi is meghallhatta, nem titkoltam el előle, mégcsak eszembe sem jutott. Hisz tényleg örültem neki. S bár a sütizéstől még elég messze álltunk, Freya visszatérő magabiztossága és stílusa azt sugallta, hogy – ha csak látszólag is, de - túl van rajta. A gondolat pedig őszinte mosolyt csalt az arcomra.

by **Atoru** Pént. Márc. 13 2015, 23:44

Hinari eléggé csendesnek látszott. Vajon mindig ilyen szokott lenni? Vagy csak az a gondja, amit az előbbi lány mondott angolul? Talán rájöttek, hogy ki is ő valójában? Hiszen ha minden igaz, akkor Hinari külföldi. És ki tudja? Talán éppen angol, vagy amerikai. Ha viszont rájöttek... Az mit is számít valójában? Talán annyit, hogy tisztában lesznek az erőviszonyokkal. Ami talán jó, vagy talán nem.
A fiú, kit megkérdeztünk a harc okáról nem bizonyult nagy segítségnek. Harcolni nem szoktak buliból, főleg nem úgy, hogy kényszerítik a küzdelmet. Ennek ellenére nem tehttem mást, megköszöntem a segítségét.
És ekkor ért oda hozzánk az előbb említett lány társa.
- Mit ért azalatt, hogy nincs más választásunk, uram? - kérdeztem meg a férfitól. Bár ez egyértelmű volt. Kristályblokkoló mezőben voltunk, és ha a lánynak igaza van, akkor az a nagy kapu is zárva volt. És megint megemlítette a szerelmet. Lehet, hogy ez a mániája...
Bárhogy is legyen, annyi biztos, hogy harcolnunk kell. És ez bizony gond. Én nem akarok olyanokkal harcolni, akik nem ártottak nekem. Viszont azt sem szeretném, hogy Hinarit bántódás érje, ahogyan azt sem, hogy miattam essen folt a hírnevén.
Közben odalent cserélődtek a párharc véget ért, és ahogy láttam, eléggé fölényesen. Talán még kedvére való is lehetett a lánynak. Ahogyan észrevettem, eléggé érdeklődik a párbajok iránt. Legalábbis most.
- Mondja csak uram, eddig hány harcon vannak túl a résztvevők? Esetleg azt is meg tudná mondani, hogy mik a szabályok? - kérdezem meg az aranyozott jáékostól. Viszont Hinari kérdésére is kíváncsi voltam... mármint a válaszra. Ha a tét nagy, akkor meg kell próbálnom komolyan küzdeni, amit bizony ritkán teszek... De most csak tizenhat ember van itt, és a bíró. Ez tizenhét ember. Talán nem tudódik ki, hogy milyen harctudásom van. Mert van, ez tény. Ha ki tudnék állni egy olyan ember ellen, aki nem lány, és nem kisszintű, talán meg is tudnám mutatni. De ameddig az egyik nem teljesül, kötnek az elveim.
Persze, ha túl nagy a szintje, akkor esélyem sincs bemutatni, hogy mit tudok. Így eléggé gondban vagyok párbajok során. Bár most kivételt tehetnék. Hiszen nem esik nagyobb bántódásuk, nem igaz? És a legjobb formánkat kell hoznunk.
- A lányok fognak nyerni. - mondom, miközben lenézek a következő párosokra. A lányok jobban felkészültnek, és komolyabbnak tűntek, míg a fiú olyannak látszott, aki az egészet heccnek veszi. Ha így tesz, akkor olyan döntéseket hozhat, amik a végét jelentik. Nekem em szabad félvállról vennem a harcot, és talán ildomos lenne, ha megfigyelném a párbajozókat. Hátha találok valamilyen gyenge pontot.
Így aztán figyelmem a lenti játékosokra szegeződött, és arra, hogy milyen képességeik, és mekkora erejük van.

by **Cardinal** Vas. Márc. 15 2015, 22:38

Nem a jó embert kérdezitek. Való igaz, ő valamivel többet tud, mint ti, de nem azokat a válaszokat, amelyeket ti kerestek. Az egész célja, tétje, szabályai, ez mind rejtve maradt a játékosok előtt.
- Én azért fogok harcolni, hogy kiderítsem, miért vagyunk itt, és hogy ne részesüljek a vesztesek sorsában, legyen az bármi. Mi sem tudunk semmi lényegeset. Azonban azt biztosan meg tudom mondani, hogy kieséses a rendszer és ez az első forduló. Illetve azt is majdnem biztosan tudom, hogy nem egymás ellen fogunk kezdeni. A sorsolás irányított, hiába tűnik véletlenszerűnek - a férfi nyugodtsága könnyen átragadhatott rátok is, a sok talány ellenére rendkívül higgadt tudott maradni. Igaz, nem sokan rágták a körmüket, de azért volt néhány feszült, ideges tekintet itt-ott.
- Nincs jobban... de majd meglátja - cáfolja a feltételezésed, Hinari, és mivel úgy véli, hogy már talán nem akartok minél messzebbre kerülni tőlük, így végre elengedi a lányt, és teljes figyelmével a küzdőtérre összpontosít.

Konkrétan rájuk, a barna hajú lányt Orimének hívják, és éppen nagyot esik a lépcső aljában, a fehér hajút pedig Kuruminak, és azonnal a társa segítéségre siet. Mindkettejük életcsíkja mellett van céhlogó, de sem a repülő pingvin, sem az íj jelképe nem lehet ismerős számotokra. A párbaj automatikusan indul, nincs szükség a játékosok közbeavatkozására. Az ellenfelet nem mutatom be, ugyanis gyors és megalázó vereséget szenvedtek. A srác és a harmincas éveiben járó társa jó stratégiát használt, az idősebbik lefoglalta a súlyos páncélok miatt nehezen mozgó tankot, míg a másik megkerülte őket, és a könnyű célpont íjásznak rontott... volna. Nem volt rá ideje, hogy elérje. Az első nyíl egyenesen a fiú vállába fúródott, a második pedig Orime hátába. Egyik sem sebzett, ezután viszont a lovaglány mozgása teljesen megváltozott. Ellenfelét, akivel eddig csak nehezen bírt, most könnyedén ellökte, majd ott termett a nyegle srác mögött, és két gyors csapással véget is vetett a párbajának, még mielőtt elérhette volna a békésen mosolygó és halálosan nyugodt Kurumit. Az idősebb férfi pedig hiába találta el a páncélost, ugyanaz a két gyors csapás végzett vele is. Alig tartott az egész fél percig, és három hitetlenkedő játékos maradt csak: a két vesztes és Orime maga.
- Lenyűgöző, ugye? Dual Arrow Kurumi - szólalt meg Antonius, mereven bámulva még mindig a két lányt. Csak a pacsijuk után hunyta le a fél szemét, és vonult gondolkodó pózba. Úgy fest, fő a feje rendesen.

by **Hinari** Hétf. Márc. 16 2015, 16:12

A fiú kérdéseire én is felkaptam a fejem: most minden információra szükségünk volt, s úgy tűnt a férfi hajlandó is válaszolni, habár a felelete nem nyugtatott meg túlzottan. Az pedig, amit utána mondott, Freyáról, meg főleg nem. A lányra pillantottam, egy rövidke másodperc idejére csak, tekintetem azonban rögtön tovább is siklott, a következő párosra, akiket a férfi szerint érdemes volt figyelnünk. Először ők, agyalni később is ráérek. Érdeklődve támaszkodtam neki a korlátnak, megpróbálva felmérni az erőviszonyokat, a gyorsaságukat, s hogy melyikük miben erős. Az eredmény ugyan nem lepett meg, de a kivitelezés már annál inkább. Enyhén nyitott szájjal, csodálkozón bólintottam a kérdésre, s csak miután az íjászlány elindult visszafele, jöttem rá a férfi szavainak értelmére. Dual Arrow… Újabb pillantás a szőke lányra, s immáron karba tett kézzel egyenesedtem fel. Dual Princess… És a sorsolás sem véletlenszerű. Ahogy a résztvevők sem. A szervező nyilván érdekes mérkőzéseket szeretett volna, ezért voltak pvp specialisták majdnem minden csapatban… De én miért? Elhúztam a szám: az a párbaj lenne az oka? S ahogy az első meccsen, itt is egyértelmű volt a két csapat közötti különbség. Egyetlen képességgel nyertek; ahogy innen fentről tűnt, Terumi kicserélte a csapattársa és a nagyszájú fiú statját… a sebességet, talán, ez volt a legvalószínűbb. Valahogy meg kéne akadályozni, hogy skillt aktiváljon. Vagy megfordítani, ahogy Freya tette. Úgy nyerhetnénk. A lélegzetvételnyi szünetben, mi beállt a minitorna következő párosítása előtt, volt időm átgondolni a történteket, s hogy mit is szeretnék elérni pontosan. Kezdve a reflexes gondolattal, mivel lehetne megfogni az előbb látott párost, ezt gondolva tovább, hogy tulajdonképpen miért is akarnám megfogni őket. A vöröshajú persze erre is megadta a választ: hogy ne részesüljön a vesztesek sorsában. Én viszont, vele ellentétben, nemcsak egyesszámban gondolkodtam: elsősorban Atorut kellett védeni, a többieket tekintve pedig… akármi is történjen a kiesőkkel, a bent maradottak valószínű hatékonyabban tudnak fellépni ellene. Én ezért fogok harcolni.

Volt egy momentuma mindennek, valahol az elhatározás megszületésénél, amikor eszembe jutott, hogy is vagyok én tulajdonképpen. Hogy mit kéne tenni, mi a helyes, hogy mi szolgálja a célunkat. Hogy vajon jó-e ez így. Szó nélkül fordítottam hátat a küzdőtérnek, a szemközti falhoz sétálva, háttal dőlve neki a falnak, behunyva szemeimet. Pár másodpercig így maradtam, majd egyetlen, határozott mozdulattal levettem a maszkot. Hosszan bámultam, ahogyan nyitott tenyeremben ékkövei csillogtak, ujjammal végigsimítottam a szemnyílás élén, követve a formát, amíg körbe nem értem.
- It’s no use…
Sóhajtva zártam össze a tenyerem. Szorosan, ameddig csak kellett, ameddig erővel bírtam, s a maszk a hajamban lévő fekete festék utolsó darabkáival együtt pixeleződött el. Csak ekkor néztem fel újra, először Atorura, biztatón bólintva felé, majd a táblára, ahol már bizonyára rég pörögtek a nevek. A mellettünk álló páros pillantását azonban kerültem. Csupán odasétáltam a férfi és a fiú közé, továbbra is a lenti eseményeket figyelve. It’s only natural that you hid yourself in a situation you don’t know well – akartam volna mondani – Especcially if you’ve experienced fear. … But it’s not the time for it. Not now. Kivártam. Csak egy kicsit, közben óvatosan pillantva oldalra, s ha elkaptam a lány tekintetét, már fordultam is vissza előre, s habár szerettem volna, végül nem mondtam semmit. Ha tényleg nincs még túl rajta… mit tudok tenni én? Tudok egyáltalán valamit? Mélyen beszívtam a levegőt, figyelmemet a sorsolás felé terelve, erőszakkal szakítva el gondolataim a múltbéli eseményektől, inkább a jelenre koncentrálva. Egyvalamit azonban biztosan tudtam:
- I’ll help you figure this out.
Nem néztem a férfire, de nem is kellett. Úgyis tudtam, hogy figyel.

by **Atoru** Szer. Márc. 18 2015, 21:08

- Tehát arra gondol, hogy a szervező, vagy szervezők egy nagy finálét szeretnének? - kérdezem meg a férfitól. Ha valóban így áll a helyzet, akkor Hinari és én egy gyengébb ellenfelet kapunk elsőre, tekintve, hogy a céhvezérnek remek képességei vannak, legalábbis a híresztelések szerint.
Ellenben velem. Rólam még a híresztelések sem mondhatják, hogy jó képességeim vannak. Sőt még azon is csodálkoznék, ha rólam kelnének szárnyra mindenféle híresztelések.
Így viszont meg lehet, hogy a mostani négyes után mi következünk. De ennyire még ne szaladjunk előre, hiszen még ők sem kezdték el a harcot!
Bár való igaz, hogy az előbb még a harc sem kezdődött el, de a jóslatom, miszerint a lányok fognak nyerni, valóra vált. Persze nem hittem volna, hogy a képesség lesz ennek a kulcsa. De vajon mit csinálhatott ez a képesség? Felcserélte a két játékos pontjait? Esetleg csak bizonyos pontokat, mint amilyen a gyorsaság, vagy az erő? Bármi is legyen, a lányok győzelmet arattak.
Az arcomon viszont - még ha maszk nem is lett volna rajtam - nem látszódott semmilyen érzelem. Most túlságosan is "elszakadtam" a világtól ahhoz, hogy olyan dolgokkal törődjek, mint a mimika.
Ehelyett gondolkodóba estem. Ha az aranylovagnak valóban igaza van, akkor ezzel a lánnyal vigyázni kell. Nem sokan érdemlik ki a "Dual" jelzőt a nevük elé. Persze ezek között van Freya, a Dual Princess is. Ki tudja, talán ő is itt van ezen a bajnokságon. Vagy nem...
Közben azt vettem észre, hogy Hinari leveti z álarcát. Először meglepődtem, de amikor biztatott, hogy kövesen a példáját, biccentettem. Ha harcra kerül a sor, akkor a jelmezek csak hátráltatnának minket. Bár nem szívesen váltam meg V személyétől, de meg kellett tennem. Én nem V vagyok, hanem Atoru. Egy egyszerű fiú és nem egy forradalmár.
Így aztán levetettem a Guido Fawkes maszkomat, így a két idegen megláthatta az arcomat. Talán nem egy fiúra számítottak, talán tisztában voltak azzal, hogy ki bújik az álarc mögött. Mostanra mindegy is, hiszen lehullt a lepel.
Ezek után Hinari még mondott valamit angolul, de gondolom nem nekem szánta.
Így aztán én csak a pergő neveket néztem, készen állva arra, hogy minket sorsolnak ki. De reméltem, hogy még kapunk egy kis időt.

by **Cardinal** Vas. Márc. 22 2015, 22:57

Ejnye, hogy mindketten felültetek annak az egy betű különbségnek

És szerencsére Terumi sincs itt, a Sayonara nem ütötte bele az orrát ebbe a küldetésbe Razz

A Duel Princess ellenben jelen van, és döbbenten nézi Hinari átváltozását. Vonásai megkeményednek, keze reflexszerűen az oldalán függő kardhüvelyre csúszik.
- I will deal with them alone - szűri a fogai között, mintha előre tudná a sorsolás végeredményét. Női megérzés a javából, tényleg Freya és Antonius párosát pörgeti ki a gép, az ellenfelük pedig egy újabb olyan páros, akiknek az egyetlen szerepe ebben a küldetésben az, hogy vereséget szenvedjenek a főszereplőktől. A vörös hajú férfi bólint, háromszor is. Mindhárom jelenlévőnek így felel a felvetésére külön-külön, és a helyén marad. Fél szemét csukva tartja még mindig. A szöszi pedig átveti magát a korláton, engedve ennek a népszerű színre lépési formának. Két huszonéves fiú az ellenfele, és más párosokkal ellentétben ők nem igazán passzolnak össze, nem is ismerik egymást. De ez mit sem változtat azon, hogy egyedül két játékos ellen nem leányálom harcolni. Még Freyának sem. De ő képes rá, hogy egyedül nyerjen, még akkor is, ha a fiúknak jól láthatóan T3-as felszerelésük van már. Az őelőtte semmit sem ér. A kard, amely a kezébe kerül, teljesen más, mint az összes ismert felszerelés. Koromfekete a penge hegyétől a markolatgombig, baljós aurát sugárzik magából. Freya is másképp fogja, mint a többi kardját. A lángoló nodachival úgy bánt, mint egy haszontalan vasdarabbal, a legendás katanát tisztelettel kezelte. Ezt a kardot viszont féli.

by **Hinari** Hétf. Márc. 23 2015, 00:40

Egyazon reagban keverni a dual-duel szavakat és elírni az íjász nevét... Shocked

(...)

Jobb volt így, hogy mindketten azok voltunk, akik. Talán. Az ismeretlenség megnyugtató védelme elszállt, s helyén a fel-feltörő tudásvágy mellett a szorongás is erőre kapott – szorongás az elkövetkezendő óráktól, hogy mi lesz a vesztesekkel és mi a szervezők célja… de leginkább mégiscsak egy kérdés foglalkoztatott, s én a korlátot markolva próbáltam nem keresni rá a választ. Hogy vajon tovább mélyül-e a szakadék a vissza-visszavágó során… Mert abban teljesen biztos voltam, hogy fogunk mi még itt párbajozni, ha nem az első fordulóban, akkor utána. De vajon segítek-e neki, ha nem teszek meg mindent a győzelemért? Ajkaim alig hallható sóhaj hagyta el, éppen akkor, amikor a táblán pörgő nevek végül megállapodtak, ám ha kívülről esetleg úgy is látszott, gondolatban még mindig Freyánál jártam. Nem. Atoru miatt nem tehetem. Meg amúgyse… Kíváncsi lettem volna, mi történne, ha a résztvevők megtagadnák a harcot. Mindenki. Ám ez éppen olyan lehetetlen volt, mint azt kívánni, bárcsak meg se történt volna az az első találkozás a gyertyás teremben, így egy apró grimasszal vettem tudomásul, hogy elkerülhetetlen lesz a párbaj. A lány mondatára azonban még én is odafordultam, ám mire bármit is mondhattam volna, Freya már odalent volt.
- Biztosan tudja mit csinál, de… - megráztam a fejem. Miért teszi? Mi a célja ezzel? Engem nem kell meggyőznie, nekem nem szükséges bizonyítania… de talán önmagának igen. Lesütöttem szemeim, kezemmel érintve a jobb oldalamat, ahol a Katana szokott lógni. Nem… nem akartam ezt. Soha nem akartam neki rosszat, soha nem akartam, hogy így alakuljanak a dolgok. És most is… valahol úgy éreztem, ez az egész az én hibám. Pedig nem volt az. Az eszemmel tudtam, de elég volt csak ránézni, hogy elszoruljon a torkom, s hogy visszagondoljak az arcára, amikor a rendszer kiírta a győztest.
- Még mindig haragszik rám? – kérdeztem, félig kijelentésnek szánva a mondatot, hisz Freya jól láthatóan feszültebb lett, amikor felismert. Talán meg mertem volna kockáztatni, hogy ezek után dühből fog küzdeni a fiúk ellen, ám annál ő tapasztaltabb volt, ilyen hibát nem fog véteni. Legalábbis remélem. Azt hiszem, neki szurkoltam. Magam sem tudtam volna megmondani, miért, mivel lehet mindkettőnknek jobb lett volna, ha kikap… de mégis. Figyelmemet a harctérre irányítottam, s ahogy a küzdő felek felálltak, bennem is kezdett nőni a feszültség, s aggódón, de várakozva néztem elébe a párbajnak. A kardban viszont, amit a lány előhúzott, volt valami baljós, ami nem hagyott nyugodni. Összeráncolt homlokkal egyenesedtem fel: egyáltalán nem tetszett, ahogyan Freya viselkedett vele – Nem hétköznapi darab – kommentáltam, szemeim azonban továbbra is bizalmatlanul villantak, szorosan a fegyverre szegeződve. Biztos egyedi. Ahogy… azok a múltkoriak voltak. Beleborzongtam az emlékbe, ám gondolataim hamar visszaterelődtek az éjfekete kardra, mely a Katana teljes ellentéte volt. Ha viszont egyedi, akkor valamilyen tulajdonsággal is rendelkeznie kell. S ahogy nézem, nem is lehet gyenge.
– Áldozat az erőért, ugye? – kérdeztem, arcomon halovány, szomorú mosollyal, s a kard helyett a lány arcvonásait kezdtem el fürkészni. Nem teljesen értettem egyet vele, ám reméltem, hogy a küzdelem sokmindenre választ fog adni. Többek közt arra is, amit talán egyikünk sem tudott biztosan. Vajon megéri?

by **Cardinal** Szomb. Ápr. 04 2015, 17:27

A két fiú odalent láthatóan kissé bizonytalanul mozog. Még fent is érezni azt az intenzív nyomást, amit Freya a puszta jelenlétével az ellenfeleire helyez. Kétségtelenül változott benne valami, erősebbnek és elérhetetlenebbnek tűnik, mint valaha. Antonius a fél szemét lecsukva figyel továbbra is, a feszültséget az ő végtelen higgadtsága egyensúlyozza.
- Rád nem. A kardodat okolja - jegyzi meg az aranyember, de egy pillanatra sem veszi le a szemét a küzdőtérről. Jobb, ha te sem teszed, mert nem mindennapi látvány, ahogy a harc elkezdődik. A fiúk nem teljesen reménytelenek, igyekeznek két oldalról támadni, de a lány másik szint. Könnyeden, felesleges mozdulatok nélkül tér ki az összes feléje suhogó penge elől, és szinte észre sem lehet venni, hogy mikor vágja meg az ellenfeleit, csak a rohamosan csökkenő életük és az elkeseredett, izzadtságszagú próbálkozásaik jönnek át.
- Nyernie kell az első tíz támadásával. Ha eltalálják, akkor kevesebből. Máskülönben a kard elveszi az életét - közli a férfi. És ha megnézed, Freya élete is csökken, pedig meg mernél rá esküdni, hogy egyszer sem találták még el. Hány támadást is indított eddig? Ötöt? Hatot? Nem számoltad, ugye?

Atoru 500 szóval pótolhat.

by **Hinari** Kedd Ápr. 07 2015, 18:53

Én sem néztem rá, egy pillanatig sem: a lent kezdődő párbaj most minden figyelmem lekötötte. Szavaira is csupán bólintottam, bár nem igazán értettem őket. Miért pont a Katanára? Igaz, a lány mondott valami ilyesmit a harcunk végén, ámde végülis én voltam az, akinek sikerült őt legyőznie, s nem a fegyver akarta, hogy aktuális gazdája veszítsen. Bár egyszerűbb ezt hinni… S így belegondolva, nem is volt Freya részéről teljesen lehetetlen a gondolatmenet, bár őszintén szólva engem eléggé zavart, hogy nem hajlandó beismerni magának az igazságot. Nem is miattam; inkább maga miatt: így még bőven érhetik csalódások.
Egy hirtelen ötlettől vezérelve nyitottam meg végül a menüm, s abban a pillanatban, ahogy odalent megtették az első centimétereket, én már a kezemben tudhattam a Katanát: ő minden gondolatom hallotta, s ahogy a bossharcokon is, itt is tudatában volt az eseményeknek. Ezt érdemes lesz neked is látnod – kommentáltam, tekintetem elsősorban Freyára fókuszálva, a két fiú most nem annyira volt lényeges. Antonius mondata viszont megdöbbentett. Láthatóan és eléggé nagyon.
- Hogy… micsoda!? – nem is tettettem, nem volt értelme. Pillantásom egy pillanatra a férfiébe fúrtam, hogy aztán az előzőnél gyorsabban és aggódóbban kapjam azt vissza a harcra, azon belül is az említett kardra, ami nem véletlen keltett bennem ilyen benyomást – És ezt te hagyod!? Nem… nem vagytok normálisak – ráztam meg a fejem, összeszorítva fogaim, s a kezemben is megfeszült a Katana. Dühös voltam. Talán jobban, mint azt kellett volna, de egyszerűen képtelen voltam elfogadni, hogy ilyesmi megtörténhet. Hiszen az élet a legfontosabb. Nem egy kard, nem az erő, nem a győzelem. Hogyhogy nem jöttek erre még rá!? Lopva pillantottam Antoniusra. Te nyugodtan aludhatsz, gondolkodhatsz a megoldásokon, de én nem fogom hagyni, hogy Freya őrültségeket műveljen. Szó nélkül löktem el magam a korláttól, és indultam el lefelé, egyelőre kifejezett terv nélkül, s most az sem zavart, ha a férfi megpróbált megállítani. Egész egyszerűen lesöpörtem magamról a kezét, egyedül akkor voltam kénytelen maradni, ha volt súlyemelése; az ellen én sem tudtam mit tenni sajnos. De arra készülhetett, hogy ezúttal nem fogom egy-két suttogásnál is halkabb szóval elintézni a történteket: ez most nem az a pillanat volt.

by **Atoru** Kedd Ápr. 07 2015, 20:40

Nem hittem volna, hogy amikor Hinari felfedi kilétét, akkor így fog reagálni majd a lány-aki-angolul-beszél. De ez is csak arra enged következtetni, hogy Hinari már régebb óta ismeri ezt a párost, mint öt perce. És a lány szavaiból ítélve, volt is köztük nézeteltérés.
És mint ahogyan azt hallgatóként megtudhattam, bizony volt. De nem Hinari a düh oka, hanem egy katana... Bocsánat, A Katana. Bizonyára egy ritka kardról van szó. Esetleg... Lehet, hogy a Kardforgató Legendás fegyverről van szó? Hinari remek kardforgató hírében áll, így nem csodálnám, de... Hogy kerülhetett volna ahhoz a lányhoz ez a fegyver? Esetleg Hinari nyerte el tőle? Nem tudom, és nagy valószínűséggel nem is rám tartozik. Ez kettejük játszmája, nekem semmi közöm hozzájuk.
Közben a lány már ugrott is, hogy megküzdjön, a párossal, az aranylovag pedig itt maradt. Amikor viszont megnéztem, hogy kik is azok, akikkel eddig beszélgettünk, elállt a lélegzetem... Hiszen ez Freya volt, a Duel Princess!
Persze egyből gondolhattam volna. A ragadványneve angol, és a haja is szőke, ahogyan a pletykákban hallani lehet. Valaki egyszer mintha szőke ciklonnak is nevezte volna... És amint látom, rá is szolgált a nevére.
Bár az ellenfelei ketten voltak, mégis, játszi könnyedséggel tért ki előlük és csapott le rájuk. Még így is, hogy egyedül van, biztos, hogy ő nyer.
Azonban Antonius - mint a kijelzőről kiderült, így hívják a férfit - szavai megdöbbentettek. Hogy az a kard... Elveszi az életét? Bár tényleg eléggé rémisztőnek nézett ki, de azt hittem, csak arra jó, hogy az ellenfeleket megfélemlítse. De hogy elvegye az életét...
Először megijedtem. De aztán elöntött a düh, és amíg Hinari leugrott, hogy segítsen Freyának, én megpróbáltam Antoniust a falhoz lökni, és azzal az egyes súlyemelésemmel felemelni.
- Mondd... - kezdtem halkan a mondandómat. - Mégis miért hagyod, hogy ezt tegye?! - kérdeztem a férfitól, a végén már ordibálva. - Ő a társad, nem? Egy társnak nem kéne hagynia, hogy a másik a vesztébe fusson! - förmedtem rá az arany páncélt viselő férfira. Ideges voltam és dühös. Sajnos túl gyorsan eluralkodnak rajtam az indulatok. De végül lenyugodtam, és leeresztettem a férfit. Ha jól gondolom, a lány maga döntött úgy, hogy ezzel fog harcolni, és tudta, mi lesz a következménye. De szüksége volt erre, mert ugyanazt akarta, mint én. Erősebbé válni... Egy részről meg is tudom érteni. De eldobni az életünket azért, hogy erősek lehessünk... Ennél nagyobb gyengeséget el sem követhetett volna. Egyesek szerint gyengeség, ha valaki nem meri az életét áldozni egy célért... Szerintem pedig gyengeség, ha valaki nem tud élni a célért.
- Mondd, Antonius, ha megengeded, hogy így szólítsalak, mi történt Hinari és Freya között? Ha jól gondolom, az a kard lesz az egyik főindíték, amit Hinari forgat... nemde bár? - kérdezem a férfitól. Valóban nem rám tartozik... De ha szemtanúja vagyok a következményeknek, akkor már szeretném tudni. Ezen kívül tudni akarom, hogy kit is mentek meg pontosan. Ha minden igaz, akkor így is sikerülnie kell... De ha nem sikerül, akkor se fogok azzal a tudattal élni, hogy meg sem próbáltam.
Mély levegőt, vettem, és összpontosítottam... De nem történt semmi. Megint megpróbáltam, de újból sikertelen volt. Dühömben a korlátra csaptam az öklömmel. Úgy látszik nem tehetek semmit azért, hogy megmentsem a lányt. De talán Hinarinak sikerülhet...

by **Cardinal** Szer. Ápr. 08 2015, 20:05

Antoniust különösebben nem zavarja a felháborodásotok, továbbra sem néz rátok. Hinarit hagyja, hadd menjen, ha akar. Pontosan tudja, hogy mire leér a küzdőtérre, a párbajnak már vége lesz. Ami pedig Atorut illeti, ő hozzá sem tud érni a férfihoz. Egyszerűen ellöki magát a korláttól, és azzal az egy mozdulattal ki is billenti az egyensúlyából a nagy lendülettel érkező árnyharcost, aki így a földön köt ki.
- Segítettél már valaha valakin azzal, hogy megakadályoztad valamiben, amit meg akart tenni? - kérdezi mindkettőtöktől - Ha visszafogod, attól nem lesz erősebb. Ez az ő döntése, az ő felelőssége. Az én feladatom az, hogy ezek között a körülmények között bontakoztassam ki a tehetségét - folytatja, mihelyst visszatér a korláthoz, de elég egy pillantást vetnie a lenti harcra, hogy végül lecsukja a másik szemét is, és elforduljon. Freya ugyanis ezekben a pillanatokban nyeri meg a csatát. Látszik rajta, hogy fáradt, de büszkén csap a levegőbe, és egyből felpillant Antoniusra.
- Rossz embert kérdezel, én nem ismerem a részleteket - feleli Atorunak, majd ellép mellette és a lépcső felé indul, hogy fogadhassa a kislányt. Közben pedig pörögni kezd újra a tábla, és néhány pillanattal később kisorsolja az utolsó párt.

by **Hinari** Szer. Ápr. 08 2015, 21:08

- Lehet, hogy nem lesz erősebb, de legalább élhet – feleltem csöndesen, s még vetettem egy pillantást a férfira, mielőtt továbbindultam volna. Nem is igazán rohantam: én is pontosan tudtam, amit Antonius, ám képtelen lettem volna most egyhelyben maradni. Az események, a kényszerített teleport, Freya viszontlátása és a különleges kard felzaklattak annyira, hogy muszáj legyen tennem valamit. Ha mást nem is, lesétálni a lépcsőn, olyan erővel szorítva a Katanát, hogy lassan beleremegett a kezem: tudtam, ha ott maradtam volna, végleg elveszítettem volna az önuralmam, amire ezekben a percekben nagyobb szükségem volt, mint ezen a napon bármikor. A lépcső közepén álltam meg. Egy időre behunyva a szemeim, amikor a lány végülis nyert, megkönnyebbült sóhajjal, de egy kicsit sem nyugodtabban. Hisz ez még csupán az első forduló volt, bár reméltem, legközelebb Antonius is be fog segíteni. Az eddig tapasztaltakból ítélve nem volt ostoba. Tekintetem a pihegő, de diadalittas lányra emeltem végül, halovány mosollyal nyugtázva a viselkedését. Más út nem volt, felém kellett jönnie, ám az időközben mögöttem megjelenő férfit minden szó nélkül hagytam elmenni, amennyiben megtette. Egyedül akkor szólaltam meg, Freya tekintetét fürkészve, amikor a lány ideért (s ha nem tette, úgy én sétáltam oda hozzá).
- It really would’ve been killed you? – őszinte, minden dühtől mentes kérdés volt ez, s pillantásom a kezében lévő, éjfekete fegyverre emeltem, hogy Freya biztosan ne érthesse félre. Antoniussal egyáltalán nem foglalkoztam, a lány válasza és reakció annál fontosabbak voltak; s nem is igazán álltam félre, amíg meg nem kaptam őket. Valamit. Bármit, amik a férfi szavait igazolták vagy éppen cáfolták meg, bár utóbbi, közelebbről is megnézve a kardot, egyre valószínűtlenebb volt. Az idő lassan változott, s én bőven ki is használtam azt; szótlanul állva helyben, eltűnődve a helyzeten, talán percekig. Csak akkor mozdulva újra, és mosolyogva rá biztatón, amikor Atoru mellém ért. A tábla is csak ezután következett. A nevek ugyan nem mondtak sokat, ám addig, amíg meg nem tudtunk az ellenfeleinkről némi információt, kasztot például, addig nem volt értelme taktikát megbeszélni.
- Majd elmondom később. Most viszont koncentráljunk inkább a harcra – mondtam a fiúnak, egy korábbi kérdésére válaszolva, amit igaz Antoniusnak tett fel, de még én sem voltam olyan messze, hogy ne hallottam volna. Mindenesetre kissé furcsállottam, hogy nem tőlem kérdezte meg, illetve hogy Victor „erőfeszítései” ellenére sem értesült arról a párbajról, ám annyit ő is megérdemelt, hogy nagyjából tisztában legyen a viselkedésünk és az egymáshoz való hozzáállásunk miértjeivel. Főleg, ha sor kerül egy egymás elleni küzdelemre… Atoru hirtelenharagúsága viszont még okozhat problémákat. Addig azonban nem fogom elkezdeni a meccset, amíg nem látom rajta, hogy megnyugodott. De talán elég lesz ez a pár pillanat, s az a pár szó, amivel megtárgyaljuk a stratégiát. S talán rólam is átragad rá valami. Mégha nehezemre is esik most nem kirohanni a világból…

by **Atoru** Szomb. Ápr. 11 2015, 22:02

Bár igazán szerettem volna levezetni a dühömet Antoniuson, de mégsem tudtam. Én túlságosan figyelmetlen voltam, ő pedig valószínűleg nagyobb jártasság szintekkel rendelkezett, mint én. Ezeknek együtteshatására pedig szépen padlót fogtam - szó szerint. Még a földön ültem, amikor Antonius feltette a kérdést mindkettőnknek. Hinari válaszolt neki, én viszont elgondolkodtam. Tudok egy esetről, ahol ha nem fogom vissza, akkor meghal az illető. De most komolyan meséljem el ezt a történetet neki, egy olyan játékosnak, akit nem is ismerek? Nem. Túl közeli és túl régi ismerőssel történt ez az eset ahhoz, hogy bárkinek is elmeséljem.
- Ha meghal, akkor nem lesz erősebb. - válaszoltam kurtán a férfinak. Nem hiába mondják, hogy ami nem öl meg, az megerősít... De mi történik akkor, ha Freya meghal? Ha Antonius hagyja, hogy kiálljon kettő-egy felállásban és veszít?
Bár ez nyilván nem fog megtörténni. Ha jól értelmezem a szavait, az a dolga, hogy fejlessze a kardforgató lány képességeit. Esetleg ő lenne az edzője? Hm, ezt nem hinném. Freya nevét sok helyen ismerik Aincrad szerte, de Antoniusról még egyszer nem hallottam. Lehet, hogy ő csak afféle megfigyelő, akinek szeme van a harchoz, nem pedig ügyessége. Nos, ezt én nem tudhatom...
Ahogyan azt sem, hogy mi történt a két lány között. Legalábbis Antoniustól nem fogom megtudni. De balszerencsémre(?) Hinari meghallotta a kérdést, és amikor leértem mellé azt felelte, később megtudom... Pedig nem hiába nem tőle kérdeztem meg. Freya még az életét is képes kockáztatni, és nagy eséllyel a történtek miatt. És ez számomra aggasztó. Neutral

Biztosan Hinarit is kellemetlenül érinti ez az egész, és ezért nem szerettem volna felhánytorgatni a múltat...
- Rendben. - bólintottam erőtlenül, közben figyelve a táblát. Mi következtünk, és nem okozhattam csalódást Hinarinak. Ha Miri megneszeli, hogy milyen béna voltam, akkor bizonyára dorgálást fogok kapni tőle... Ha viszont jól teljesítek, akkor lehet, hogy híre megy elszántságomnak és remek képességeimnek - ami őszintén szólva nem érdekel.
Egyedül az hajt, hogy segítsem Hinarit, ahogyan csak tudom. Bár Freya esetében sajnos nem sok támaszt nyújthatok...

by **Cardinal** Hétf. Ápr. 13 2015, 17:16

- Ha most ez hallaná, megsértődne, amiért olyan gyengének nézitek, mint aki csak úgy meghal - szólal meg a fiú mosolyogva. Mindkettőtök reakciója ugyanaz volt, így hát mindkettőtökre ránéz, akár daofigyeltek rá, akár nem. Ami Freyát illeti, ő Hinari kérdésére csak egy suta pillantással méltatja a riválist, aztán Antoniushoz fordul.
- Hey! I told you to not discuss my love life with anyone, you moron! - teremti le a társát, és ezzel a gyerekes sértettséggel rohan fel a lépcsőn, kicsalva egy lemondó sóhajt az aranyemberből. Észrevehetitek, hogy amint felér, a szeme sarkából végig titeket figyel, vagyis pontosabban Hinarit.
No de most térjünk rá az ellenfeleitekre. A másik oldalról egy 30-as éveiben járó férfi és egy tinilány érkezik. Előbbi megfontoltan lépked, a másik viszont fiatalos hévvel galoppozik le a küzdőtérre, kezében egy óriásbékával: idomár. A férfi oldalán két tőrt láthattok: árnyharcos. Ők mennek a terem távolabbi felébe, a szobor elé, és egy rövid diskurzus után szétválnak. Ami a harcstílusukat illeti, egy-az-egy elleni harcra igyekeznek titeket kényszeríteni. A lány a kellemetlenebb ellenfél, a békája a hosszú, ragadós nyelvével szereti kirántani a kezetekből a fegyvert, és könnyen el is tud titeket gáncsolni. Nagyon zavaró, főleg mivel support szerepet tölt be a gazdája mellett, aki a sebzést viszi be. A férfi az árnyharcosok klasszikus stratégiáját követi, azaz gyors, de egyenként a vágásai nem sebeznek sokat. Atorut le is kétszerezi.

Két kört várok tőletek, az elsőben reagáljatok a tenkásokra és beszéljétek meg a stratégiát, ha kitaláltok valamit, és a másodikban bonyolítsátok le a harcot. Amit nem árultam el az ellenfeleitekről, az nem fontos, alakíthatjátok a harcot úgy, ahogy csak szeretnétek. De azért nyerjetek a végén

by **Hinari** Vas. Ápr. 19 2015, 20:59

- Inkább meggondolatlannak – feleltem a férfi válaszára alig látható mosollyal, magyarázatot inkább nem is téve hozzá, hisz nem volt szükséges: valószínű Antonius is ismerte a lányt legalább annyira, mint én, ám amivel Freyát jellemeztem, azt az eddigiek alapján társára már nem tudtam volna rámondani. A férfi higgadt volt és megfontolt, s ahogy ezt tisztáztam magamban, már én sem aggódtam annyira: ha ő nem félti a lányt, talán nekem sem kellene. Legalábbis egyelőre. Freya válaszán pedig már meg sem lepődtem; tulajdonképpen nem is vártam tőle, hogy bármit is elmagyarázzon, ám azért egy rövid időre utánuk fordultam, ahogy felmentek a lépcsőn. Pillantásomat csak ezután emeltem a táblára, miközben Atoru is leért mellém és az ellenfeleink is lassan elhelyezkedtek a pályán. Egy idomárlány, lendületes és talán túl lelkes is, viselkedésében egyáltalán nem hasonított Fuuko-ra, akinek szintén óriásbékája volt. Társa pedig árnyharcos, felnőtt és ehhez mérten felkészült is lehetett, ahogy azt a sugdolózásuk mutatta. Minden bizonnyal taktikát beszéltek meg, így én megvártam, hogy befejezzék, és csak ezután fordultam oda Atoruhoz, magam is lehalkítva kissé a hangom.
- Ahogy nézem, külön-külön igyekeznek harcolni velünk – pillantottam feléjük, elkapva a lány pillantását, ahogy engem néz. Ő volt az én oldalamon, és láthatóan alig várta, hogy elkezdődjön a párbaj – A beállásuk nem véletlen; az árnyharcos szeretne ellened játszani, amit mi nyilvánvalóan nem fogunk hagyni. Az erősségeikről viszont nem tudok semmit, ellenben ők tudhatnak az enyémekről – húztam el a szám, egy kis szünetet tartva, mielőtt folytattam – Én foglalkozok az árnyharcossal, közben besegítve neked is, ha kell. Éppen ezért, ne távolodjunk el egymástól túlságosan, hagyjuk, hadd zavarja meg őket egy-egy pozícióváltás. Nekem nem lesz probléma több helyre is figyelni – mosolyodtam el, ránézve a Katanára, akit a beszéd alatt végig érintettem, hogy ő is tisztában legyen az elmondottakkal. Páros harcban különösen jól jött a plusz „szem” a csapatban, s ezt érdemes volt kihasználni, főleg a harc elején: ha lement pár ütésváltás, a nagyjábóli statok is világosak lesznek, s onnantól tervezni is könnyebb lesz – Persze a taktika harc közben még változhat. Kommunikáljunk egymással, bármi van, jelezzük, hogy a másik is tudjon róla – mondtam a fiúnak, biztatón bólintva felé – Ha igaz, amit Antonius mondott, nem lesz nehéz az első forduló – tettem még hozzá, majd amennyiben a fiú rábólintott és nem volt kérdése, úgy sok szerencsét kívántam neki, majd feljebb emelve a Katanát, a helyemre sétálva vártam a párbaj kezdetét.

by Ajánlott tartalom

[Küldetés] Last Sixteen

[Küldetés] Last Sixteen

Re: [Küldetés] Last Sixteen

Re: [Küldetés] Last Sixteen

Re: [Küldetés] Last Sixteen

Re: [Küldetés] Last Sixteen

Re: [Küldetés] Last Sixteen

Re: [Küldetés] Last Sixteen

Re: [Küldetés] Last Sixteen

Re: [Küldetés] Last Sixteen

Re: [Küldetés] Last Sixteen

Re: [Küldetés] Last Sixteen

Re: [Küldetés] Last Sixteen

Re: [Küldetés] Last Sixteen

Re: [Küldetés] Last Sixteen

Re: [Küldetés] Last Sixteen

Re: [Küldetés] Last Sixteen

Re: [Küldetés] Last Sixteen

Re: [Küldetés] Last Sixteen

Re: [Küldetés] Last Sixteen

Re: [Küldetés] Last Sixteen

Re: [Küldetés] Last Sixteen

Re: [Küldetés] Last Sixteen

Re: [Küldetés] Last Sixteen

Re: [Küldetés] Last Sixteen

Re: [Küldetés] Last Sixteen

Re: [Küldetés] Last Sixteen